KÖNYVSZEMLE

 

 

Lendvai Rezső – Koltay Ferenc (szerkesztők): A Szombathelyi Székesegyház bombázása és újjáépítése. A Székesegyházi Főplébánia Képviselőtestülete és a Székesegyházért Alapítvány kiadása Szombathely MJV támogatásával. Szombathely, 2015. 405 oldal, mintegy 240 illusztráció – fénykép és rajz, ezekből 74 színes fénykép 31 oldalas mellékletben, 77 arcképfotó a szövegben.

 

A visszaemlékezések könyvét 1945. március 4-ének, Szombathely gyásznapjának 70. évfordulójára jelentették meg, hogy tisztelegjenek a bombázás áldozatai és a székesegyház újjáépítésének szereplői előtt. A jubileumi kiadvány egyik előszavát Dr. Veres András megyéspüspök, a másikat Császár István plébános írta. Az "ajánló" Dr. Puskás Tivadar Szombathely MJV polgármestere, a "bevezető" Lendvai Rezső, az egyházközség világi elnöke gondolatait tartalmazza. Rövid, de nagyon értékes A Székesegyház építésének mozzanatai időrendben (1789–1944) című fejezet, melyet Hefele Menyhért építész öt eredeti tervrajza és az épület régi külső és belső állapotát rögzítő négy kiváló fénykép illusztrál.

Az 1945. március 4. című fejezet indítása felvázolja azt a hangulatot, amelyben Szombathely a menekültek, kormányszervek, követségek, a hadianyag-szállítás városává lett, és kiválthatta a 80-100 repülőgép által végrehajtott, mindössze hat percig tartó kegyetlen bombázást. Ezt hivatalosnak tekinthető, a városra és a székesegyházra vonatkozó kárjegyzékekre és korabeli fotókra támaszkodva bevezetőnek szánták a szerkesztők. (Dr. Géfin Gyula rektor kanonok, Törseök Károly ezredes légoltalmi parancsnok, ifj. Hell Géza helyreállítási szakértő nyomán.) A pusztulást szemléletes fényképanyag mutatja be.

A Visszaemlékezések fejezetcím akár a könyv további négy fejezetének összefoglaló címéül is szolgálhatna, de a szerkesztők főként a bombázással és kisebb mértékben az újjáépítés kezdeti lépéseivel foglalkozó emlékezések 145 oldalnyi szövegének élére illesztették. (A visszaemlékezők száma 65.) "Hosszú idő telt el a bombázás óta, sokan már nincsenek közöttünk, akik elmondhatták volna érzéseiket, történeteiket." ..."Talán későn készült ez a könyv..." "Minden évvel kevesebben szólalhattak meg, s ez a szerkesztőknek tetten érhető lelki teher." Ők vállalták e terhet, tisztelet és köszönet érte. Nem csak össze kellett gyűjteni az emlékezéseket, de tartalmuk szerint osztályozni is, hogy a kötet megfelelő fejezetébe kerüljenek. A nem szorosan a témával foglalkozó részeket törölniük kellett és dönteni a sorrendiségről, továbbá levéltári anyagból és vonatkozó irodalomból kiegészíteni a hiányosnak tűnő történeteket, akár új szerzők vagy emlékezők bevonásával. A legrövidebb viszszaemlékezés három soros, a Vas Népe napilap 1985. március 4-ei számából kiemelve, a legterjedelmesebb saját élményekből megfogalmazva, levéltári adatokkal is kiegészítve 42 oldalnyi, Nagy Ferenctől a hosszan elnyúló szépítő helyreállítás szerteágazó munkálatainak építésvezetőjétől íródott.

Az egymással nem teljesen szinkronban lévő emlékezéseket nem igyekeztek a szerkesztők összehangolni, ez a kötet nagy értéke.

Az általános és heves érzelmi felindulást, a terrorbombázás fogalom elterjedését a helyi társadalomban az váltotta ki, hogy mindössze egy hónappal a második világháború magyarországi és 65 nappal európai vége előtt történt.

A Visszaemlékezések leginkább a bombázás lefolyására vonatkozó részei több tekintetben eltérnek egymástól. Kosztolánczy Tibor kilenc oldal terjedelmű leírása saját élményein és több évtizedes kutatásain alapul (53–61. old.) .

Dr. Csorba Boldizsár a csendőrlaktanya első épületének tetején tartózkodott légi megfigyelőként tengerészeti távcsővel és magasságmérővel felszerelve (128–133. old.).

Fred Crenshaw 2006-ban ismerte meg a székesegyházat és a városban elterjedt nézetet, miszerint "terrorbombázás" történt, ami szombathelyi és USA-beli alapos kutatásra késztette, és ezekből több, az elterjedtektől eltérő álláspontra jutott (140–149. old.).

Az Újjáépítés című fejezet (18 oldalon) 31 hónap hősies munkáját idézi fel, melynek élén Kovács Sándor megyéspüspök állott. A műszaki tevékenységet ifj. Hell Géza szakértőként és Beer Ferenc építésvezetőként irányította saját vállalata és társadalmi munkások élén.

A székesegyház bombázás utáni újjáépítésének mozzanatai időrendben (1945–1947) alcím alatt sorakozó adatokból nem tűnik ki, hogy milyen irgalmatlanul nehéz körülmények között kellett dolgozni, hogy az utolsó mozzanat is megvalósulhasson: "Augusztusi püspöki körlevél jelenti, hogy »romba dőlt székesegyházunk két és fél éves kemény munka után újjáépülten áll«". Beer Ferenc építési vállalkozó (1906–1981) munkássága 1948-ban fejeződött be a székesegyházon, amikor vállalatát Szombathelyen az elsők között államosították, teljesen tönkretették. Nyugdíjazása után, 1967-től Kovács Sándor megyéspüspök megbízta egyházmegyéje építészeti szakértői teendőinek ellátásával. A mostoha körülmények között sem történt baleset, óriási emberi és anyagi áldozatok jellemezték az építési anyagok előteremtését, szállítását és beépítését.

A Székesegyház újraszentelése című fejezetben főként Perger Gyula idézi fel a jelentős ünnep eseményeit, kiegészítve a székesegyházunk és Mindszenty József bíboros közötti kapcsolat bemutatásával is.

Az eredeti szépség helyreállításáért című fejezet 91 oldal terjedelemben számol be azokról a munkálatokról 1947. szeptember 7-től kezdődően, amelyek négy megyéspüspök működési ideje alatt, mintegy 63 év során folytak az építés, javítás, műtárgymentés és az új műkincsek megalkotása terén, továbbá az új liturgikus tér kialakításáról 13 visszaemlékezőre támaszkodva.

A fejezet élén Dr. Konkoly István megyéspüspök úr visszaemlékezése áll. Ennek első fele tömör összefoglalója a székesegyház sorsának, második felét ő néhány kiegészítő megjegyzésnek nevezte, és az új orgona és négy pazar olajfestmény elkészültének menetéről ad pontos számvetést. A további emlékezők tényleges résztvevők voltak a katedrális régi szépségének visszaállításában.

Akik a Székesegyházban szolgáltak: 23-an nagy szeretettel emlékeztek vissza tevékenységükre 40 oldal terjedelemben. Közülük ketten érsekek és további kilencen felszentelt papok, nagyon idősek és nagyon fiatalok. Felidézték kapcsolatukat, útkereséseiket a Mindenhatóhoz, az egyházmegyéhez, egymáshoz és híveikhez.

A kötet Záró gondolatok-kal, öt kötetet felsoroló irodalomjegyzékkel, köszönetnyilvánítási oldalakkal, továbbá a színes fényképeket tartalmazó 15 lapos melléklettel zárul. Nemcsak helytörténeti mű, hanem sokak számára családi krónikát pótol, mely emléket állít áldozattá vált hozzátartozóiknak és a hősies munkának, mely egy város, egyházmegye és tájegység összefogásával valósult meg.

Heckenast János

 

A Szombathelyi Székesegyház bombázása és újjáépítése. Szerkesztette: Lendvai Rezső – Koltay Ferenc, Szombathely, 2015. 405 old.

 

A szerzők, Lendvai Rezső és Koltay Ferenc a könyv megírásával hatalmas munkára vállalkoztak. Mindketten – Lendvai Rezső a Székesegyházi Főplébánia Képviselőtestületének elnökeként, Koltay Ferenc pedig a Székesegyházért Alapítvány elnökeként – személyesen is érintettek a székesegyház sorsát illetően, és jó érzékkel ismerték fel a téma időszerűségét és egy – ezt feldolgozó – könyv megírásának szükségességét.

Egy a szombathelyi székesegyház lebombázásának és újjáépítésének dokumentumait, valamint az eseményeket átélő személyek visszaemlékezéseit a bombázás 70. évfordulója alkalmából összefoglaló és bemutató kötet létrehozása és megjelentetése nemcsak időszerű volt, hanem nagy hiányt is pótol. Bár ebben a témában már jelentek meg más kiváló munkák,1 ezek azonban a bombázás és az ezt követő újjáépítés, valamint az újraszentelés történetét dolgozzák fel, elsősorban írott források alapján. Jelen kötet inkább tekinthető egyfajta gyűjteménynek, amely magába foglalja a témával kapcsolatos forrásokat, könyvrészleteket, visszaemlékezéseket és néhány önálló tanulmányt. Lényegében ez a munka fő érdeme is. A levéltári források mellett ugyanis olyan szóbeli és személyes tulajdonban lévő írott forrásokat is közread, amelyek másként a feledés homályába merültek volna. A könyv azonban még egy fontos szempontból hozott újat a korábbi feldolgozásokhoz képest: mégpedig, hogy napjainkig szemlélteti a felújítás folyamatát. Az említett munkák közül Sill Ferenc írása is csak 1976-ig rekonstruálja az eseményeket, az ezt követő – a felújítást tekintve igen látványos – időszakkal átfogóan máig nem foglalkozott senki.

A könyv tartalmilag és formailag is három nagy időrendi egységre különíthető el: az 1945. március 4-ei bombázással, az ezt követő, romokból történő újjáépítéssel és újraszenteléssel, végül a napjainkig tartó, nagyrészt belső rekonstrukcióval kapcsolatos forrásokat, könyvrészleteket, visszaemlékezéseket, értekezéseket tartalmazó részre. A három nagy egységet követően a munkát gazdag – mintegy 30 oldalnyi – képanyag zárja le, de bőségesen találunk illusztrációt az egyes részekben is.

E három nagyobb egységen belül azonban további rendszer csak nehezen figyelhető meg. Ami formailag talán egyfajta keretet ad a három fő résznek, az a három bevezető kronológiai összefo glaló. Feltűnőek az egyes részek közti terjedelmi különbségek: az első – bombázással kapcsolatos – rész (167 oldal) a legterjedelmesebb. Hosszabb, mint az ezt követő összes fejezet együtt. Ráadásul ennek aránytalanul nagy részét (145 oldalt) alkotja a "Visszaemlékezések" című fejezet, illetve az itt közreadott források, kivonatok, emlékezések gyűjteménye. Mindezt azonban a témával kapcsolatos, rendelkezésre álló anyag mennyisége indokolhatja, de az egyes részeken, sőt a kisebb fejezeteken belüli rendező elv, az anyag csoportosítása sem mindig világos, sőt olykor érthetetlen. Az említett "Visszaemlékezések" fejezetnél például az egyértelmű cím nem fedi teljesen a benne foglalt tartalmat. Nem nevezném ugyanis visszaemlékezésnek pl. a fejezet elején közölt részvétnyilvánító leveleket (63–76. old.), vagy Kovács Sándor püspök 1945. március 10-ei, bombázásról tudósító körlevelét (77. old.), amint Mikes János nyugalmazott szombathelyi megyéspüspök Géfin Gyulának írt, személyes hangú, a székesegyház újjáépítésével kapcsolatos elveket, munkálatokat tartalmazó levelét (82–83. old.) sem. Ez utóbbit amúgy is szerencsésebb lett volna az újjáépítés-fejezetben közölni. De véleményem szerint nem tartoznak ide egyes kutatók, mint pl. Fred Crenshaw vagy Nagylaki András kutatási eredményei, vagy a szombathelyi szalézi rendház Historia Domusából kiemelt bejegyzések sem. Ugyanakkor számos visszaemlékezést tartalmaz az újjáépítést és újraszentelést tárgyaló rész, vagy akár – az egyébként rendkívül találó című – "Az eredeti szépség helyreállításáért" elnevezésű fejezet.

Ugyanilyen fontos probléma a magyarázó jegyzetek hiánya, amelyekben pl. fel lehetett volna oldani nemcsak bizonyos, sokak számára nem ismert kifejezéseket, rövidítéseket (pl. KIOE, CMC stb.), de a visszaemlékezésekben, összefoglaló értekezésekben szereplő – a szövegrészben nem azonosított – személyek kilétét is meg lehetett (kellett) volna határozni. Mivel a könyv lényegében gyűjteményes kötet, amelynek egyik legfontosabb részét képezik a visszaemlékezések, ezért komoly hiányosságnak tekinthető, hogy sem a visszaemlékezők személyéről, sem pedig a visszaemlékezés pontos, vagy legalább körülbelüli időpontjáról (néhány esetet leszámítva) nem tudunk meg semmit. Mindez ugyanis nemcsak a szövegek későbbi felhasználását teszi problematikussá, hanem hitelességüket is megkérdőjelezi. Ráadásul következetlenül, egymással "keverve" olvashatók a ma is élő és a mára már elhunyt személyek közlései, valamint az újságokból, könyvekből kiemelt viszszaemlékezések. Mindezek pontosítása megoldható lett volna akár egy-egy lábjegyzettel, akár a nevek mellett zárójelben, akár pedig a könyv végén közölt névmutatóban. Egy névmutató a terjedelmes kötet végén nagy segítséget nyújtana a könyvben való eligazodáshoz. Csakúgy, mint egy pontos, a felhasznált szakirodalmat és forrásokat tartalmazó összefoglaló.

Bár a könyv napjainkig tárgyalja, mutatja be a székesegyház felújítási munkálatait, a munka azonban még korántsem befejezett. Hiszen az 1945-ös bombázás okozta károk helyreállítása még mindig nem teljes, ami eleve magában hordozza a folytatás lehetőségét, másrészt pedig a hatalmas munkával összegyűjtött emlékek, visszaemlékezések történészi rendszerbe foglalása és értékelése, jegyzetekkel ellátása még hátra van. A hiánypótló kötet jelentősége ugyanakkor minden formai kritika ellenére is vitathatatlan, nemcsak a források összegyűjtése miatt, hanem mivel az átélők és résztvevők személyes emlékeinek közreadásával, visszaemlékezéseinek megörökítésével olyan forrásanyagot adott későbbi kutatók számára, amely idővel elkerülhetetlenül a feledésbe merült volna, s amelyet így egyetlen levéltári forrás sem pótolhat. Az oral history – bár kritikával kezelendő forrás, mivel gyakran személyesen átélt s elbeszélt emlékeket tár fel – amellett, hogy kiegészítheti az írott forrásokban ránk maradt információkat, egyfajta többletérzelmet tükrözhet a levéltári forrásokhoz képest.

Tekintve az esemény jellegét, a székesegyház pusztulása és újjáépítése talán még az átlagnál is nagyobb érzelmi töltettel bírt a résztvevők számára. Ahogy az egyik előszóban Veres András szombathelyi megyéspüspök tollából megfogalmazódik: "Megannyi nézőpont, mégis ugyanaz az egységes szeretet és fájdalom sugárzik belőlük. Szeretet a székesegyház iránt, amely rövid idő alatt újra építette a lebombázott épületet, és fájdalom a sok érték elvesztése miatt." (7. old.)

Cselenkó Borbála

 

Markó Péter: A végességnél távolabbra – egy kisvárosi életút. Genius Savariensis, 2013. 352 old.

 

Nagy kedvvel és kíváncsian fogtam a kötet olvasásához. (Szerzőjére – a Vas Megyei Közgyűlés 1998–2006 közti elnökére – sárvári népművelő korából emlékszem; az általa szervezett programok némelyikére évtizedek elteltével is hálával gondolok.) Néhány fejezet után növekvő aggodalommal lapoztam tovább. Vegyesnek, eklektikusnak láttam. Figyelmem hullámzása és a szaporodó kérdőjelek után arra gondoltam, hogy visszamondom a könyvismertető megírását. A könyv olvasásának befejezése után mégis megosztom kedvező benyomásaimat és kételyeimet.

Árulkodó, hogy a múltba nézők minek tekintik írásukat. Milyen módon viszonyulnak önmagukhoz, kortársaikhoz, a közállapotokhoz? Már akkor is zavarba ejtő a sokszínűség, ha csupán a magyar politikai és művészeti élet különböző szándékú, értékű műveire gondolunk. Bethlen Miklós, Kemény János, II. Rákóczi Ferenc, Szász Béla, Marosán György, Tersánszky Józsi Jenő, Tatay Sándor, Vas István, Zelk Zoltán, Vásáry Tamás mellett oldalakon keresztül sorolhatnánk a példákat. Az sem mindegy, mi ösztönzi a vallomástevőt. Van, aki élete leltárát fogalmazza meg, akad, aki "bizonyítványát magyarázza", indíték lehet az erkölcsi vagy bölcseleti kiábrándulás, más esetekben az elmúlással való szembenézés. Éppen ezért eltérő az őszinteség mértéke, a lelkiismeret-furdalás, illetve a vád aránya, különbözik a megformálás művészi értéke és a dokumentatív hitelesség. Mivel az életutak felvázolása során a kortársak, a barátok, a vetélytársak is feltűnhetnek, külön értéket jelenthetnek a róluk szóló fejezetek, arcképek. Más miatt érdekes az Egy önérzet története (Gelléri Andor Endre), a Pergő évek (Várkonyi Nándor), mint az Életeim (Szabó Dezső).

Egy művész, egy vitatható szerepű történelmi személyiség, egy idősödő vezető politikus visszatekintése még ma is számíthat egy olvasói réteg figyelmére. Markó Péter nem művész; nem is akarja ennek látszatát kelteni. Nem országos jelentőségű politikus. Nem hiszi, nem hiteti magát annak. Könyve ettől függetlenül számot tarthat érdeklődésünkre. A negyedfélszáz oldalas számvetés alcíme egy kisvárosi életutat ígér. Ezt erényeivel, botlásaival becsületesen teljesíti. Egy öntudatos, polgári értékrendet követő személyiség alakulását láthatjuk. Olyan viszonyok között, amelyek nemigen kedveztek (kedveznek) az én-azonosságnak, a következetes, de nem durva és öncélú önérvényesítésnek. A szerző népművelőként ízlést formált, értékeket teremtett és közvetített. Közösséget teremtett. Kezdeményezett, és nem egyszer láthatta azt, hogy miként sajátították ki, miképpen korlátozták, torzították szándékait. A Kádár-rendszerben vidéki értelmiségiként kiállítások, koncertek, beszélgetések szervezőjeként számos kiváló művésszel került kapcsolatba. Gergely Ágnes, Pilinszky, Vattay Elemér, Szabados György, Matuz István, Csengeri Adrienn (helyesen: Csengery Adrienne) és Szigeti István mellett közismert könnyűzenészek sora szerepel a könyv lapjain. Markó Péter tisztelettel, a dicsekvésnek, a beavatottságnak a látszatát is kerülve szól róluk. Azt sajnálom, hogy nem idézett a velük kapcsolatos dokumentumokból: levelekből, dedikációkból. Amikor emlékeit sorolja, az is világossá válik, hogy többek között Vattay Elemér, Ferenczi (helyesen: Ferenczy) Erzsike és Kassák Lajosné közvetítésével mennyi képzőművészeti, zenei, irodalmi élménnyel gazdagodott a sárvári vár közönsége. (S e folyamat folytatódik, hiszen 2006 óta ismét ott dolgozik a szerző, az intézmény igazgatóhelyetteseként.)

De ne szaladjunk ennyire előre! A kötet dzsessztörténettel induló bevezetője után szembesülünk azzal, hogy mikor, milyen okból született meg a számvetés: "A számomra kudarccal végződő 2006-os önkormányzati választások óta halogatom, hogy életem eddigi történetét megírjam." (7. old.) Az életívet egy népművelés szakot és szociológiát végzett, a politikai életet közelről ismerő gondolkodó vázolja fel. Az írásra egyszerre jellemző a kendőzetlen, néha már zavarba hozó személyesség és az értelmiségi munkával kapcsolatos szakszerűség. A kötet lapjain a meghatározó vagy akár belső ellenkezést kiváltó gondolkodók (Nietzsche, Freud, Wittgenstein, Tagore, Jaspers, Derrida, Heller Ágnes, Max Weber...) hosszú sora tűnik fel. Nyomon követhetjük egy Sárvárról származó, korán elárvult gyermek öntudatra ébredését. Gyermekjátékok, iskolai emlékek elevenednek meg. A település jellegzetes házai, alakjai tűnnek fel. Családok, sorsok, túlélési technikák az ötvenes és a hatvanas évekből. Az emlékképeket a Vasi Szemle 56-os pályázatának részletei és más kordokumentumok (a Történeti Hivatal iratai, kihallgatási jegyzőkönyv, ügynöki jelentés és feljegyzés) egészítik ki. A szövegszerkesztésnek ez a módja több esetben esetlegessé, bizonytalanná teszi a műfajt. Szövegszervező erővé, lényeges motívummá válik a dzsessz, de számomra ez a technika öncélúnak tűnik fel. A középiskolai emlékek és a katonaélmények felidézésének módja is közhelyszerű, egyenetlen, több esetben aránytalan. A főiskolai évekről vagy a szociológiai tanulmányokról alig esik szó. Ki tudja, miért? A kisvárosi légkör bemutatása és a népművelői munka leírása színesebb, adatokban is gazdagabb.

Az önmagát felépítő, első generációs értelmiségivé váló szerző környezetére is hatni kívánt. Művelődésszervező munkája után szinte szükségszerű volt, hogy a helyi és a tágabb közösség ügyeibe is beleszóljon. Politikai útkeresése, működése a tudatosság és a kritika jegyében telt. Nemcsak ő jutott el a reményektől a kiábrándulásig. Olvasói számára is átélhetővé válik mindaz, ami vele, velünk történt. Példái, néven nevezett esetei Sárvár – és például Sitke – mellett Vas megyéről és tágabb környezetéről (Zala, Szlovénia, Olaszország, Ausztria) is híreket adnak. Választási bizakodások és kisstílű akarnokság, uram-bátyám viszonyok, centrális erőtér és hatalmi arrogancia. A példák sorából magunkra ismerhetünk: a polgári értékek elcsökevényesedésére, a Rokonok, az eszmei lövészárkok, a szekértáborok, a kéz kezet mosem, a "más is kurva, nemcsak én" elvére és gyakorlatára.

A könyv szerzője nem csupán a pártváltásig jutott el, hanem a kivonulásig is. Megmaradt annak, amivé válni szeretett volna: gondolkodó, elveiért küzdő, a konzekvenciákat vállalni akaró személyiségnek. Ezért az útért (a politikai vesszőfutás vállalásáért) is érdemes elolvasni a könyvet. Azt a tanulságos, kritikus, önkritikus pályaképet, amelyik (és ezt sem szabad szó nélkül hagyni) megérdemelt volna egy alaposabb lektori, korrektori munkát.

Lőcsei Péter

 

Prejczer Paula: Horváth János (1930–) festőművész [életmű-bibliográfiája]. Berzsenyi Dániel Könyvtár, Szombathely, 2015. 156 old. + 8 színes tábla

 

Minden bibliográfia – leltár. Az életmű-bibliográfia – már a neve is jelzi – az életutat bemutató legfontosabb dokumentumok összessége. Ezek hitelessége elsősorban a bibliográfus lelkiismeretességén múlik. Esetünkben Prejczer Paula munkáján, aki azon bibliográfusok közé tartozik, akik csak utolsó esetben alkalmazzák a közvetett forrásokat. Minden tételnek utánajár, hogy meggyőződjön a leírt tétel valamennyi adatának pontosságáról.

A festőművészről összeállított kötet szerkezetében követi a Berzsenyi Könyvtár életműbibliográfiai sorozatát. A bevezető ismerteti a kötet fölépítését, értelmezi az egyes fejezeteket, köszönetet mond a források fölkutatásában segítő könyvtáraknak.

A festőművész vázlatos életrajzát leánya, Horváth Nóra írta meg. Fölsorolja számos elismerését, illetve a művész kevéssé ismert köztéri munkáit is. A bibliográfus-szerző 423 tételben rögzítette a festőművészről föllelhető irodalmat. Egy-egy tételhez több forrás is tartozik, tekintettel arra, hogy több eseményről – elsősorban kiállításairól – gyakran több írás is tudósít.

A bibliográfia első és legjelentősebb egysége a kiállításokról szóló híradások, katalógusok megjelölése. Ezek száma: 316. A második egység a vele készült interjúkat, terjedelmesebb értékeléseket, beszélgetéseket (98 tétel) dokumentálta. A harmadik, szerény rész (9 tétel) a festőművész írásait, kiállítás megnyitóit rögzítette. A kötet (fontos, sok információt tartalmazó) terjedelmes részét alkotják az abc-ben rendezett mutatók: személy-, intézmény- és földrajzi nevekkel. Ezt követi a földolgozott irodalom címmutatója és végül – ahol erre lehetőség adódott – a kiállított művek címjegyzéke. – A következőkben a bibliográfiából kiolvasható néhány fontos és érdekes adatot ismertetek.

Bizonyára a festőművészt is meglepte az adat, amely szerint eddig 316 kiállításon mutatta meg alkotásait. (Valószínű, ennél többön is, minden kiállításról nem maradt fönn írásos dokumentum.) Zömük persze csoportos kiállítás, amelyek szép számmal voltak a 60-as, 80-as, de még a 90-es évtized közepéig is. (Ezeknek Horváth János is résztvevője volt.) Évente ismétlődően rendezték meg a megyei tavaszi és őszi tárlatokat. Egy ideig felszabadulási tárlatként aposztrofálták a tavasziakat, ezek egy része tematikájában többé-kevésbé politikai színezetű volt. Időben távolodva az eseménytől azonban szinte teljesen eltűnt a direkt politikai dicséret megjelenítése, és inkább a szimbolikus ábrázolás vagy csak az eseményre emlékeztető szerény utalás jelent meg. A kiállításokon bemutatott alkotások javát évről évre jutalmazták is, ezáltal támogatva a művészeket. A kiállítások és az elismerések mozgatója a Megyei Tanács művelődési osztálya volt. Az őszi, gyakran karácsonyi tárlatokon megjelenhetett ugyan néha egy-egy megjelölt tematika, de zömében a művészek friss alkotásainak javát láthatták az érdeklődők. A kiállítások színhelye az ötvenes évek elején a Premontrei – akkor Nagy Lajos – Gimnázium díszterme és a Savaria Múzeum. Az 1963-ban megnyílt Művelődési és Sportház vette át később ezt a szerepet, 1980-tól pedig a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ. Alkalmanként a Szombathelyi Képtár is helyet adott a bemutatóknak. A megyei sajtó (Vas Népe, Vasi Szemle, Életünk), időnként az országos sajtó sem fukarkodott a kiállításokról szóló híradással. Rendszeresen megjelentek a megnyitás előtt az előzetesek, majd követte ezeket a jobbára alapos kritika, ismertetés, néha egy-egy művésszel készített interjú is. Megemlíthetjük a kritikusok nevét is: Bertalan Lajos, Kulcsár János, Zentai Pál, Pósfai János, Szakály Éva, Budai Rózsa, Halmágyi Miklós, Ölbei Lívia, Merklin Tímea. Az Életünk szerkesztői gyakran országosan ismert szerzőket is fölkértek a bemutatók értékelésére.

A hazai kiállítások mellett Horváth János – amolyan tiszteletbeli alföldiként – rendszeresen részt vett (közel 20 éven át) a hortobágyi alkotótábor munkájában, illetve a zárást követő kiállításokon. Évtizedekig nem hiányzott a hódmezővásárhelyi tárlatokról sem. Így nem véletlen, hogy alkotásai között számos az alföldi tájat, az alföldi embereket, csikósokat, juhászokat ábrázoló portré. A helyszínek sorában meg kell említeni a jugoszláviai, franciaországi alkotótáborokat is, amelyek szintén kiállítással zárultak.

Horváth János kiállításait 81 városban, faluban láthatták az érdeklődők. Magyarországon 51, külföldön 30 városban, faluban. A külföldiek sorában természetesen a szomszéd országok, az egykori Jugoszlávia és Ausztria szerepel. Egy-egy alkalommal azonban a távolabbiak is: Kijev, Tallin, Szófia, Razgrad, Hamburg. A szomszédos városok között leggyakrabban Maribor és Muraszombat, Szabadka és az osztrák városok adtak helyet alkotásainak. A hazai bemutatók helyszínét természetesen Szombathely vezeti: 84 alkalommal volt látható Horváth János-alkotás a megyeszékhelyen. Szombathelyt követi Hódmezővásárhely; a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon 32 alkalommal mutatták be új alkotásait. A hortobágyi alkotótábornak – mint jeleztem – rendszeres résztvevője volt, így a táborzárást követő kiállításoknak is. A bemutatók élén Hortobágy község található 16, illetve Hajdúböszörmény 11 alkalommal. A sor több alföldi helységgel folytatható: Debrecen, Szeged, Hajdúhadház, Karcag, Mátészalka, Hajdúszoboszló. Ezek zöme csoportos bemutató volt. Természetesen egyéni bemutatásra is több alkalom adódott. A megyeszékhely és a megye több településén túl Dunántúl több városában is láthattak a nézők Horváth János alkotásaiból. A dunántúli megyeszékhelyek közül egyedül Pécs maradt ki a sorból, Vas megye járási székhelyei közül pedig Szentgotthárd és Vasvár. A szombathelyi kiállítások változatos színhelyei közül néhány, a már említett Savaria Múzeum, a Művelődési és Sportház, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ mellett, természetesen a Szombathelyi Képtár és az azóta megszűnt Savaria Tourist bemutatói is fontos eseményei voltak a festő művészi pályafutásának. Vendége volt a magángalériáknak, a Trébelynek és a ma is működő Vitalitas Galériának többször is. Az iskolagalériák szintén rendszeresen megmutatták a művész alkotásait. Ugyancsak számos alkalommal hívták kiállítani Celldömölkre, Körmendre, Kőszegre, Sárvárra. De rendszeres kiállítója volt 1967-től a muraszombati, ausztriai határmenti – "pannon" jelzővel illetett – kiállításoknak is. A kiállítási helyszínek sorában meg kell említeni a jugoszláviai, franciaországi alkotótáborok zárásaként rendezett bemutatókat. Így a már említett hortobágyi mellett a tokajiakat is.

A művész munkásságában meghatározó szerep jutott egy, a mi gyermekkorunkban még létező paraszti munkakultúra ábrázolásának. Ha végignézzük kiállított műveinek címlistáját, igazolja, hogy számos alkotása ennek a mára már szinte teljesen eltűnt életformának művészi dokumentációjaként is életünk fontos adaléka maradt. Néhány cím az életműből: Aratás, Birkák, Borjú, Baromfiudvar, Cséplés, Disznóölés, Kaszakalapáló, Őszi szántás, Szalonnázók, Favágó szín, Magtár, Lovak, Pajta, Szénaforgató, Szénahordás, Tsz-tagok, Tyúkól. Aztán a foglalkozások: Alvó pásztor, Egy juhász emlékére, Gulyás, Juhászlegény, Kovács pihenője, Kocsis, Pásztor, Pásztorfiú, Ülő pásztor. Munkásságának fontos részét alkotják a természeti képek is. Íme a címek: Bokor, Dűlőút, Csónakkikötő, Falusi udvar, Fasor, Kert, Körtefa, Nádas, Park télen. Számos alkotás örökíti meg második otthonát, az Őrséget, Szalafőt. És természetesen az Alföldet, különösen a Hortobágyot megörökítő alkotások sora.

A katalógus adatai szerint Horváth Jánosnak a dokumentált 361 kiállítása közül 79 volt az önálló bemutató. Ezek közt 14 olyan, amelyen kettő vagy három alkotótársával jelent meg. Ilyen az első, 1959-es Savaria múzeumi, amelyen Mészáros József és V. Tóth László volt a partnere, az 1971-es Geszler Mária és Majthényi Károly, az 1989-es Dóczi Lászlóval és Mészáros Györggyel rendezett kiállítás. 2014-ben Nóra lányával állítottak ki közösen.

A születésnapi tárlatok sorában az első csak a 60 éves művészt köszöntő volt 1990-ben a Szombathelyi Képtárban. A 70 éves alkotónak pedig a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, illetve a sárvári Galeria Arcis, a 80 évesnek pedig a választott haza, Szalafő, továbbá a Vitalitas Galéria és a Nyugat-magyarországi Egyetem győri pedagógusképző kara adott otthont.

Első alkalommal – 21 évesen – 1951-ben mutatta be akvarelljeit Győrben, az Állami Múzeumban, a vagongyári képzőművészeti iskola kiállításán, Szombathelyen pedig 1954-től van jelen alkotásaival a kiállításokon.

A szerző a rendelkezésre álló dokumentumokból 485 kiállított képről adott hírt. Ennél persze jóval több volt, mert a kiállított képeknek csak egy részéről adhatott számot, tekintettel arra, hogy számos alkotásról – főleg a csoportos és külföldi kiállításokon bemutatott képekről – nincs semmilyen hír, a művész pedig nem dokumentálta, melyeket adott be, illetve azok közül melyeket mutattak be. A legmegbízhatóbb adat az egyéni kiállításokon szereplő képekről maradt fönn. A csoportos kiállításokról szóló híradásban pedig jobbára csak a bemutatót méltató írásban megnevezett képeket tudta dokumentálni a bibliográfus. De hát ez is szép szám! Közülük néhány többször is látható volt. A leggyakrabban egyik, 1965-ben először Székesfehérváron kiállított, temperával festett, Csendélet című alkotása szerepelt. Ezt 17 alkalommal állította ki. A gyakrabban kiállított művek technikája a tempera, (a későbbi években pedig a pasztell, az olajképek). 13 alkalommal szerepelt az Este, 12 alkalommal a Hazafelé, az Öregember és a Téli ablak, 11-szer a Konyha, 10-szer az Alvó, 9-szer az Ajtó és az egyik Önarckép című kép. Több alkalommal láthatták a Gulyás és a Juhász című képeit is az érdeklődők. Szalafőről és az Őrségről is számos képet alkotott csakúgy, mint az alföldi tájról. Talán nem érdektelen megemlíteni azt sem, hogy a kőszegi Szőlő Jövésnek Könyvében a Szent György-napi hajtásokat 1956–61 között Horváth János örökítette meg.

A kötetet a Berzsenyi Dániel Könyvtár adta ki. A bibliográfia nem a Könyvtár fontos életmű-bibliográfia sorozatában jelent meg, amelynek darabjai évek óta alapvetően segítik a kutatók munkáját. Szerkezetében, tartalmában azonban – mint jeleztem – teljes mértékben követi az említett sorozatot, attól azonban külsőleg eltér. Más a formátuma, és színes illusztrációk gazdagítják a tartalmat. Kár, hogy a reprodukciók címe kimaradt a képek alól.

A kötet a festőművész 85. születésnapja alkalmából jelent meg Szombathely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatalának támogatásával.

Gál József

 

Pongrácz Dániel: Határszéli Kálvária. Szomoróci családunkat széjjelszórta a XX. század. Kercaszomor önkormányzata, 2015. 142 old. (Kerrcaszomor értéktára 1.)

 

Az Őrséget már csaknem ezer éve nem a természet adta vagy mesterséges határok, hanem az itt élő emberek szívében élő összetartozás-érzet, sorsközösség-tudat határozza meg. Ennek a Kárpát-medencei magyar történelemmel egyidős identitásnak hatalmas próbatétele volt az elmúlt közel egy évszázad. Erre utal Pongrácz Dániel: "Határszéli Kálvária" című könyvének alcíme: "Szomoróci családunkat széjjelszórta a XX. század".

"Őrségi őseim iránti tiszteletből írtam ezt a visszaemlékezést" – írja a szerző. Sorait "történelmi mementóként" vetette papírra, elsősorban családja, a kercaszomoriak és a környéken élők számára.

Az emberek fiatalon a jövőbe tekintenek, és csak életük nagyobbik felének elteltét követően kezdenek jelentőséget tulajdonítani a múltnak. Ez a felismerés tükröződik Pongrácz Dániel számvetéséből is. Ha ugyanis a sors "szétszórja a családokat", akkor mennyivel inkább megtörténik ez a tárgyakkal, dokumentumokkal, levelekkel, fényképekkel. Pongrácz Dánielnek is keserűen kellett szembesülnie ezzel a szomorú valósággal. Meghatottan írja: "határtalan volt az örömöm, amikor Zalaegerszegen lakó unokatestvéremtől megkaptam egy száz évvel ezelőtt készült fotót, amely a dédapám által üzemeltetett kocsmát ábrázolja."

Ma már sajnos nincsen meg a kocsma és a Pongrácz ősök XIX. században épült házának hűlt helyén is egy teljesen új épület emelkedik. Gondolható, ha az ősi kúriának a kövei is elenyésztek, még kevesebb maradt a család írott hagyatékából. Alapos levéltári, könyvtári kutatómunkára és a rokonságban, barátoknál, ismerősöknél való gyűjtésre volt szükség ahhoz, hogy a kis könyv végül egy jól illusztrált, a lehetőségekhez képest gazdag fényképanyagot bemutató kötetként kerülhessen az olvasók kezébe. Azért különösen jelentős és örvendetes ez, mert sok esemény a szerző avatott, céltudatos válogatásában ily módon válik igazán érthetővé.

A Kercaszomoron élők sorsának különös tehertétele volt a határmellettiség. Az 1933-ban Szomorócon született fiatalember életének meghatározó élménye volt, amikor 1952-ben a határsávba szorított faluból kimenekítette kitelepítési jegyzéken szereplő nagyszüleit. A könyv 2015. október 8-ai szombathelyi könyvbemutatóján a szerző elmondta, utólag végiggondolva szembesült azzal, hogy tettével nemcsak a kimentetteket, hanem saját magát is halálos veszedelembe sodorta, hiszen az ötvenes években a tűzparancs birtokában járőröző határt ellenőrzők általában előbb lőttek, és csak azután kérdezősködtek De hát fiatalon az ember másként látja a világot, és másként látja a világot az időskorú ember is. Ezért döntött úgy Pongrácz Dániel túl a nyolcadik ikszen, hogy nekiül, és leírja mindazt, ami családjával és vele történt. Úgy írta meg, ahogyan arra ő emlékezik.

Írása családtörténetnek indult, de helytörténet lett. Pongrácz Dániel több mint száz oldalon drámai látleletet ad Kercaszomor elmúlt 150 évének eseményeiről. Mint cseppben a tenger válik láthatóvá, hogy az őrségiek, a szomoróciak résztvevői, szereplői és adott esetekben elszenvedői voltak a magyar történelemnek. Pongrácz dédpapa fiatalemberként élte meg az 1848-as szabadságharcot. Arcvonásait csak egy halványuló fénykép, történeteit az általa ereklyeként mutogatott, sajnos már elveszett Kossuth-bankóról szóló mesék emlékfoszlányai őrzik. Elenyésztek sajnos az eszközök, szerszámok is, amelyekkel a Pongrácz ősök a gyenge, agyagos szomoróci földeket művelték.

Kercaszomor egész történetét meghatározza és átszövi a határmentiség. A falu kollektív emlékezetének markáns eleme az 1920. augusztus 1-jei felkelés, amikor a felnőtt férfiak, köztük a Pongrácz család tagjai, a magyar határőröket segítve kiűzték a trianoni döntést követően ide érkezett jugoszláv megszállókat. Ha a résztvevők nem is, de utódaik jelen lehettek, amikor a történtekre emlékezve 2008-ban, Kercaszomor a Parlament döntése alapján megkapta "a legbátrabb falu" – "Communitas Fortissima" – címet.

Pongrácz Dániel természetesen nemcsak a köztörténetet, hanem saját életének eseményeit is sorra veszi. Huszonkét rövid fejezetben sorjáznak emlékek, vidám és szomorú történetek. A sok apró mozaikkocka végezetül egy színes tablóvá áll össze.

A kötet kiadója, Kercaszomor Község Önkormányzata kinyilvánította a folytatás szándékát. Nem véletlenül került a Pongrácz Dániel-"emlékirat" címoldalára a Kercaszomor értéktára 1. felirat. Látható a szándék, a mű egy sorozat első kötete lett. Kapornaky Sándor polgármester és a sorozatszerkesztő Soós Kálmán elmondása szerint a folytatáshoz igyekeznek megnyerni a helyi, az elszármazott vagy itt letelepedett lokálpatriótákat. Tőlük várják, hogy feltárják és a helytörténeti sorozatban közreadják a falu múltját, hagyományait, és bemutassák a jelenét – remélve, hogy a sokadik kötetek már a jövőbe tekintenek majd. Szerencsés az a közösség, amely nemcsak felismeri szükségét, hanem tesz is azért, hogy értékei minden érdeklődő, fogékony ember számára megismerhetővé váljanak.

Feiszt György

 

Gyürki László: A Biblia világa. Az Ó- és Újszövetség bélyegeken. Magánkiadás, 2015. Kőszeg, 164 old.

 

A bélyeg nem csak a postai levélküldemények bérmentesítésére szolgáló nyomtatvány, hanem az ismeretterjesztésnek is fontos eszköze. Ezt kitűnően igazolja a tudós pápai prelátus, Gyürki László sajátos műfajú bélyegalbuma. A szerző összeállítása a Biblia könyveinek sorrendjét követi. Ezt a szerző a bevezetőben meg is írta. Előbb az Ó-, majd a második részben az Újszövetség egyes könyveinek kijelentéseihez, megállapításaihoz, eseményeihez, személyeihez, színhelyeihez kapcsolódva rendezte el a bélyegeket. Érdekességként említhető, hogy egy csokorba gyűjtötte a Bibliában "szereplő" madarakat, négylábúakat, hangszereket, a terményeket, az ígéret földjének asszonyait. Több bélyeg ábrázolja a prófétákat, evangélistákat, apostolokat. Természetes, hogy a bélyegek témája zömmel Jézus életét mutatja be. A téma földolgozásának újdonsága az is, hogy a szerző fölkutatta a Bibliának azon megállapításait, amelyek illusztrációjaként értékelhető a bemutatott képzőművészeti alkotás.

A kötetben az Ószövetséget 329, az Újszövetséget 306 bélyeg, bélyegív, első napi boríték, carte maximum illetve alkalmi bélyegző képviseli. A bélyegek száma ennél több, mivel minden egyes tárgyat egy darabnak vettem, noha néhány esetben az első napi borítékokon több bélyeg is található. Például az izraeli kiadású bibliai emlékek a jeruzsálemi múzeumból (3 darab), a spanyol angyali üdvözlet (2 darab), a német napkeleti bölcsek (2 darab), a jugoszláv Jézus megkeresztelése (3), a vatikáni irgalmas szamaritánus (3 azonos grafika, eltérő színezés és érték), ugyancsak a vatikáni kiadású 3 Raffaello-alkotás, vagy a magyar kiadású, [A] Zsinagóga eszközei címet viselő összeállítás két első napi borítékján 7 eszköz. Ilyen megközelítésben a bemutatott filatéliai dokumentumok (elsősorban a bélyegek száma miatt) megközelítik az ezer darabot is.

A gyűjtemény ószövetségi részét 82, az újszövetségit 76 tételcím alatt találjuk. Az egyes tételekben bemutatott bélyegeket nem a bélyegkatalógusok leírása követi, hanem olyan idézetek a Biblia egyes könyveiből, amelyek értelmezik a látnivalót. Az összeállítás logikájából következik – noha teljes sorozatok is láthatók, például a 14 bélyegből álló jordániai alkotás Jézus keresztútjáról, az izraeli teremtéstörténet hat napja, a jeruzsálemi Hadassah zsinagógájának Izrael törzseit ábrázoló Marc Chagall-üvegablakai –, hogy a különböző országoknak az egyes témákhoz tartozó bélyegei egyazon csoportba kerültek.

A kötetben látható filatéliai alkotások számos ország bélyegkiadásának igen tanulságos, esztétikus termékei. Bőséges és látványos a vatikáni és izraeli anyag. A gyűjtemény gyarapodását nagyban segítette az izraeli és német gyűjtőtárssal való megismerkedése a szerzőnek. Így nem véletlen, hogy az egyik leggazdagabb rész az izraeli bélyegeké és természetesen a vatikáni. De látható itt bélyeg egyebek mellett Spanyolországból, Németországból, Ausztriából, Brazíliából, Olaszországból, Új-Zelandból, Andorrából, Bulgáriából, Csehszlovákiából, Kongóból, Paraguayból, Belgiumból, a Szovjetunióból. Magyarországról több mint 30 bélyeget láthatunk.

A kiadvány megszületésének története sem érdektelen. Célját így fogalmazta meg a szerző: "A Szentírás megismertetése és megszerettetése papi szolgálatom egyik legfőbb törekvése volt. Szeretném, ha gyűjteményem is ezt szolgálná." A szerző gimnazista korától filatélista volt. Elsősorban a vallási tárgyú bélyegeket gyűjtötte. Papként azonban számos, a hivatás melletti elfoglaltsága – többek között a Batthyány-Strattmann kultusz megteremtése – miatt a gyűjtés háttérbe szorult. Nyugdíjasként találkozott Steindl Rezsővel, a Magyar Bélyeggyűjtők Egyesülete nyugatmagyarországi titkárával, aki a csaknem elfelejtett bélyegeket látva arra biztatta és abban segítette a szerzőt, hogy a korábban már több kiállításon is bemutatott filatéliai dokumentumokat albumba szerkesztve jelentessék meg. A kötet kiadását segítették mások is, így Fancsali Andrásné, Varga Norbert és nem utolsósorban egy magyar–osztrák házaspár, Tarcsay Ida–Herbert Schneidebeuer. Ők anyagilag is hozzájárultak a megjelentetéshez. Köszönet érte!

Gál József

 

Kemenesaljai életrajzi lexikon. Szerkesztette: Németh Tibor. Kemenesaljai Regionális Ifjúsági Szervezet, Csönge, 2014. 222 old.

 

Alighanem sokan felteszik a kérdést: vajon érdemes-e kiadni egy efféle helytörténeti, helyismereti gyűjteményt az internet világában. Különösen akkor, ha a szereplők egy része közismert művész, tudós, politikus. Bár vitathatjuk a bekerülők némelyikét, szóvá tehetjük a kimaradtakat, a vállalkozás dicséretes munka. A könyv előkészítésében és megvalósításában részt vevők csaknem 200 személyiséget mutatnak be. Akad közöttük atléta, Kossuth-díjas tsz-elnök, 56-os mártír, apáca, költő, képzőművész, állatorvos, újságíró, irodalomtörténész és színész. Van, aki szülőhelye okán került a kötetbe, mások életük meghatározó részét töltötték Kemenesalján.

Németh Tibor szerkesztő szerény, rokonszenves bevezetőjében ad tájékoztatást a munka előzményeiről, személyes indíttatásáról, az anyaggyűjtés és válogatás szempontjairól. Előlegezi a folytatást is.

Szinte kivétel nélkül következetes és dicsérendő a szócikkek szerkezete. A név mellett rendre ott az arckép. Hiánya esetén egy-egy címer vagy más azonosító szerepel. Olvasható a születési és halálozási időpont, a helyszín és a foglalkozás. Ezt követi a többnyire visszafogott, tárgyszerű pályakép. A helytörténeti vonatkozások miatt néhány alkalommal kísértett a túlértékelés vagy az aránytévesztés. (Többek között Hajas Ilona magánéletének részleteire és Jánossy Gábor érdemeinek felsorolására gondolok.) Szerepelnek a fontosabb művek. Ebből a körből említek néhány pontosításra érdemeset. Akad, amikor a "Műve", a "Művei", "Műveiből", máskor a "Vonatkozó főbb művei", a "Munkái", a "Főbb művei", illetve a "Főbb írásai" szerepel a szócikkben. A sokféléből véleményem szerint elég lett volna az első három. Ebben a formában esetenként félrevezető a megnevezés. Természetesen én is fölöslegesnek tartanám az összes Berzsenyi-kiadás felsorolását, de a "Művei"-ként említett 1976-os és 1983-as kötet kiemelése nem szerencsés. Az 1979-es kritikai kiadás adatainak közlése indokolt lenne. A költőnek életében két versgyűjteménye jelent meg: az 1813-as első és a szerencsétlen sorsú második. Erről az 1816-os kötetről szólt Kölcsey 1817-es, súlyos következményű recenziója. A harmadik Berzsenyi-kiadás, az 1842-es (posztumusz) Döbrentei-féle is balszerencsésnek minősíthető a tekintélyes mennyiségű filológiai botlás miatt.

Kis János esetében hasonló pontosítás szükséges. Az evangélikus lelkész (később püspök) rendkívül termékeny szerző volt. A lexikonban közölt két műve előtt tucatnyi kiadványa jelent meg. Többek között verseinek az a gyűjteménye, amelyről Kölcsey 1817-ben így vélekedett: "Kisnek múzája általában klasszikusi stúdiumot mutat, stílusa neki kisimult és numerosus, indúlatjai határ közé vétettek, s darabjain az egész három köteten keresztűl, bizonyos érezhető nyúgalom ömlik el, ő szomorg és enyelg, anélkül hogy magát egészen elkapatni hagyná, egyszóval – Kis a magyar nemzetnek filozófus poétája." (Kölcsey Ferenc válogatott művei. Bp., 1975. 232.)

Nagy Méda a Nyugat női szerzői közé tartozik. Műveinek jegyzéke kiegészítésre méltó. Döbrentei Gábor és Györke József esetében a szócikknek ez a része hiányzik.

Az életrajzi lexikon mindenütt feltünteti a szerzők betűjelét. A szöveg terjedelemkímélő rövidítései egyértelműek, nem zavarják a megértést. A foglalkozásmutató, a helynévmutató és a rövidítésjegyzék is segíti a kötet használatát.

A szerkesztővel együtt én is bízom a munka folytatásában. Kiegészítő ötleteimet ennek reményében vázolom. A következő kötetben az Ostffyasszonyfára és Csöngére látogató Petőfihez hasonlóan barátja, Orlai Petrich Soma is szerepelhetne. Csöngén Kodály is megfordult. A Weöres család több költőt, írót, műfordítót látott vendégül. Tatay Sándor az Eszter és a fajdkakasban a csöngei napok emlékeit idézte. Kulcsregényének szereplői között felismerjük a fiatal, öntörvényű Weöres Sándort, a féltő, gondoskodó édesanyát, a különc családfőt és a falu néhány jellegzetes alakját, helyszínét. Takáts Gyula szép verset írt a Lánka sásairól, állatairól és a "köd pólyázta" templomról. Weöres Sándor barátai, ismerősei közül Pável Ágoston, Várkonyi Nándor, Takács Jenő, Jékely Zoltán és Wéber Gyula is elzarándokolt Csöngére.

Ismertetésem utolsó bekezdésében lelkes olvasókat, kitartó munkatársakat és önzetlen támogatókat kívánok a szerkesztőnek.

Lőcsei Péter

 

Kapiller Imre–Paksy Zoltán: A zalaegerszegi zsidóság története a betelepüléstől napjainkig. Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Önkormányzata, Zalaegerszeg, 2014. 347 old.

 

Az évfordulók – bármennyire szomorú eseményekéi – jó alkalmat teremtenek arra, hogy ki-ki a hivatásának megfelelő műfajban jelképesen és konkrétan is elhelyezze az emlékezés kavicsát. Az alább ismertetendő könyv két levéltáros munkája, akik a Holokauszt Emlékév keretében vállalkoztak arra, hogy egy vidéki mezőváros, megyeszékhely zsidóságának monográfiáját megírják.

A szerzők az előszóban ugyan a könyv megjelenését megelőző másfél éves kutatásra hivatkoznak, azonban a Zala Megyei Levéltár gazdag kiadványsorozatának ismeretében előzményként két korábbi forráskiadványra is hivatkozhatunk, amelyek kifejezetten a zalai zsidóságra vonatkoznak, és amelyek létrehozásában mindkét szerzőnek szintén nagy része volt. A két forráskiadvány és a hozzájuk szervesen kapcsolódó monográfia immár egy komplett sorozatnak tekinthető.

A könyv szerkezetét a témában releváns történeti korok kronologikus rendje szabja meg, azokon belül tematikus alfejezetek tárgyalják a zsidóság helyzetét. A könyv végén egy adattár található 44 család tagjainak anyakönyvi, foglalkozási és lakóhelyi adataival, majd három ismert család történetének rövid összefoglalása következik.

A könyv forrásbázisát – mint a legtöbb zsidó közösség esetében – külső (uradalmi, vármegyei és városi) dokumentumok alkotják, hiszen a vidéki zsidóság elpusztulásával nem csak a családok, hanem a hitközségek iratanyaga is megsemmisült. Ezek a források azonban alkalmasak arra, hogy a helyi zsidóság történeti helyzetét a közösség és adott esetben az egyének szintjén is megfelelően bemutassák. Ha a forrásokat jellegük szerint súlyoznunk kellene, minden bizonnyal a gazdasági vonatkozású adatok kerülnének túlsúlyba. Ez nem véletlen, hiszen a magyarországi zsidóság helyzetét nem lehet a gazdasági vonatkozások nélkül tárgyalni és megérteni. Jól tükröződik mindez a könyv valamennyi fejezetében, amelyek a zsidóság helyi társadalmi beilleszkedését gazdasági kontextusban tárgyalják. Merthogy a könyv végső soron az egerszegi zsidó közösség létrejöttét, a városi társadalomba való teljes körű betagozódását, közösségi és egyéni szintű prosperitásának sikeres folyamatát mutatja be, amely által a közösség tagjai a társadalom minden rétegébe szervesen integrálódva a dualizmus időszakára a magyar társadalom teljes értékű tagjaivá váltak.

A folyamat az uradalom és a városi haszonvételek (kocsma, vendéglő, mészárszék, vám, pálinka- és sörfőzés) bérletével kezdődött a XVIII. század elején, amely egészen a polgári korig jellemző maradt, majd a tevékenységi kört szélesítve a zsidók lettek a vármegye legnagyobb beszállítói, a napóleoni háborúk, a szabadságharc idejének hadiszállítói, pénzkölcsönzői, a politikai korteshadjáratok támogatói, a dualizmus idején az első vállalkozók, intézményalapítók. Jövedelmeik után fizetett adóik révén, értelmiségiként bekerültek a városi elitbe, az 1860-as években a városi képviselő-testületbe, kereskedéseik, cégeik, ügyvédi irodáik, orvosi rendelőik, közösségi épületeik és zsinagógájuk a XIX. század végére a városképet alapvetően meghatározó elemekké váltak. A politikai antiszemitizmus 1880-as évek eleji megjelenésekor megbicsakló integrációs folyamatot a második világháborút megelőzően törvényi szintre emelt antiszemitizmus és az ebből következő egzisztenciális kirekesztés törte derékba Zalaegerszegen is. A maguk törvényszerűsége szerint szervesen alakuló gazdasági és társadalmi folyamatok, amelyek a munkamegosztás következtében egymást jól kiegészítve az együtt élő felek mindegyikének javát és boldogulását szolgálták, a politika hatására vettek tragikus fordulatot, megkérdőjelezve és felszámolva a két évszázados együttélés eredményeit.

A zsidóság XVIII. század második évtizedétől megragadható egerszegi jelenléte, továbbá az ezt követő fokozatos lélekszám-növekedés az országos folyamatok sorába illeszkedik. Az első országos összeírásoktól a XIX. század közepi népszámlálási adatsorok ismertetéséig kapunk képet a beköltözés mértékéről, a beköltözők társadalmi összetételéről, foglalkozásáról és anyagi erejéről. A legteljesebb képet a részletesen elemzett 1848. évi összeírás nyújtja, amely már nem csupán a családfőket, hanem a teljes népességet név szerint és életkorukkal tartalmazza. Az ekkor összeírt 534 fő s közösség létszámbeli alakulását a viszonylag nagy számban fennmaradt összeírások adatainak táblázatba foglalása még áttekinthetőbbé tette volna, akárcsak a foglalkozásbeli megoszlásra vonatkozó statisztikai összegzések.

A helyi zsidóság 1867 előtti lélekszámbeli, gazdasági és társadalmi jellemzőinek ismertetését követően a könyv röviden bemutatja a közösség szervezetét és intézményeit. Feltűnő, hogy a jogi entitást képező közösség létrejöttének körülményeit és így pontos idejét sem ismerjük. Nem került elő ugyanis a legtöbb városi zsidó communitas esetében ismert olyan szerződés, amely a földesúr és a befogadott zsidó családok viszonyát rögzítette volna, és amely a jogok és kötelességek megfogalmazásával cenzus fejében egyúttal jogi védelmet biztosított az adott közösség számára. Ezek a szerződések ugyanis alapvetően meghatározták a közösség későbbi fejlődését: letelepedési jog, ingatlanbirtoklás, bérlemények, gazdasági tevékenység, vallási élet, oktatás.

A kiegyezés utáni időszakot tárgyaló rész is a gazdasági tevékenység, a háztulajdon, a városi közéleti szerepvállalás, a társasági élet ismertetésén, valamint jelentősebb családok, személyiségek életútján keresztül mutatja be a zsidóság helyzetét. A korszak történéseiből következően markáns rész foglalkozik a politikai antiszemitizmus helyi eseményeivel, megfelelően kontextusba ágyazva a kérdést. A Horthy-korszakot, a II. világháború és a holokauszt eseményeit tárgyaló rész a könyv leghosszabb fejezete, amely több visszaemlékezést idézve teszi érzékletessé a korszak bemutatását. A könyvet záró fejezet a háború és a rendszerváltás utáni újrakezdés történéseit mutatja be mintegy reményt és biztatást adva arra nézvést, hogy az előző fejezetekben bemutatott közösség nincs elmúlásra ítélve.

Végezetül hangsúlyoznunk kell annak fontosságát, hogy a magyarországi zsidó közösségek sorában e könyvvel egy újabb városi közösséget, a zalaegerszegi zsidóságot bemutató színvonalas, szakemberek által írt monográfia született.

És mivel egy recenzió nem hallgathatja el a kritikai észrevételeket sem, néhány apró észrevételt szükséges még tenni. A könyv viszonylag sok dokumentumot közöl szó szerint és teljes terjedelmében. Ez a megoldás elsősorban a korai korszakok esetében problematikus, mivel a közölt dokumentumok régies nyelvezetükkel megnehezítik a bennük lévő információk megértését. Ezek helyett talán célszerűbb lett volna rövid, magyarázó-értelmező összefoglalókkal ismertetni az adott kérdést. Egy ilyen tartalomgazdag és szép kiállítású könyv több tematikus térképet is elbírt volna. Különösen érdekes lett volna az 1858-as és az 1939-es beazonosított házakat tartalmazó jegyzék térképre vetítése, ami a családi történetekhez hasonlóan szintén kézzelfoghatóbbá tette volna és tudatosította volna a zsidók zalaegerszegi jelenlétét, teljes körű városi integrációját.

Jakab Réka