KÖNYVSZEMLE

 

 

Vörös Ferenc: Kis magyar családnévatlasz. Pesti Kalligram Kft., Bp., 2014. 440 old., ábrákkal

 

Vörös Ferencet a történeti és jelenkori családneveink területiségének kutatása több éve foglalkoztatja. A történeti vizsgálatok alapját az 1720-as második országos összeírás közel 180 ezer adata képezi. Ez a korabeli lakosság mintegy 6%-ának névadatát tükrözi. A családnevek jelenkori állapotának, gyakoriságának kutatása a 2009-es teljes magyarországi családnévállományon alapszik, melyet az illetékes hatóságok kutatás céljából a szerző rendelkezésére bocsátottak.

Vörös Ferenc az 1720-as összeírás elemzésének eredményeit 2013-ban egy önálló kiadványban foglalta össze. Címe: Mutatvány az 1720-as országos összeírás névföldrajzából. A szerző párhuzamosan a jelenkori családnevek térképre vitelén is dolgozott. 2014 tavaszára több száz térképlap készült el. Ezekből nyújt részletes mutatványt a "Kis magyar családnévatlasz". A kiadvány a tízezernél számosabb családnevek lexikai típusait mutatja be. A jelenkori térképek mellett több helyen az 1720-as állapotot mutató térképlapok is vannak, ami által a családnevek történeti és jelenkori területiségébe egyaránt betekinthetünk.

Bár az 1720-as és a 2009-es korpusz leggyakoribb neveinek sorrendisége a legtöbb esetben mutat különbségeket, a tizenkét leggyakoribb név egy-egy kivétellel ugyanaz maradt (29–30.). A 2009-es korpuszban a tízezernél gyakoribb családnevek lexikai típusai a Novák kivételével egytől egyig magyar névalkotásnak tekinthetők (35.).

A szerző a lexikai típusok elrendezését a nevek motivációja alapján végezte el. Egyes nevek esetében természetesen több motivációval is számolhatunk. Például a Kiss családnév kialakulásának nemzedékviszonyítás, külső tulajdonság, a Vassnak foglalkozás, külső és belső tulajdonság, a Királynak társadalmi viszony és belső tulajdonság is lehet a motivációja (36–37.).

Érdekes, hogy a Baranyi családnév leginkább Közép-Magyarországra, a Baranyai pedig a Dunántúlra jellemző (58–61.). A Demeter az északkeleti e-ző területeken a leggyakoribb. Az ö-ző vidékeken a Dömötör terjedt el (136–139.). Tanulságos a Veres és a Vörös területisége is. A Veres a Dunától keletre, a Vörös a Dunántúlon és Bács-Kiskun megyében gyakori (378–381.).

A két korpusz elemzése ortográfiai szempontból is tanulságos. A szerző számítása szerint az 1720-as összeírás mintegy hat és félezer családneve tartalmaz th betűkapcsolatot (31.), amely a latin írásbeliség hatására terjedt el helyesírásunkban. A latinban a görög jövevényszavak thétáját jelölték th-val. A Tóth családnévben szókezdő helyzetben is előfordul, sőt, bizonyos esetekben csak ott (Thót, Thott, Thóth stb).

A családnevek a hosszú magánhangzók jelölésének múltjáról is vallanak. Az oo, oó, aa, aá jelölésmód az ómagyar korig vezethető vissza. Érdekes például, hogy a Gál családnév régi írásmódja (Gaál, Gaal stb.) Vas, Zala és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében őrződött meg leginkább (158–159.). Tanulságosak a névvégi i és y használatának területi vonatkozásai. Az ország keleti részén nagyobb hagyománya volt az i-s írásképnek. Az y használata inkább a nyugati részekre volt jellemző (32.). A köztudatban elterjedt az a vélekedés, hogy az y használata a nemesekre, felsőbb rétegekre volt jellemző. Ez így is lehetett, de emellett számolnunk kell azzal is, hogy a különböző régiók és felekezetek között is lehettek különbségek. A családnevek több más, az ómagyar korig visszanyúló helyesírási sajátságot is megőriztek, például a cs hang ts, ch, cz, c betűjét. A ts és a ch egyébként Vas és Győr-Moson-Sopron megyében a legelterjedtebb (428–431.).

Az 1720-as korpusz adatai alapján bizonyos esetekben a feljegyzők nyelvjárására is lehet következtetni. Somogy vármegyét Heves vármegyei conscriptorok írták össze, ezzel magyarázható, hogy az ottani családnevek között a Pap mellett a Páp is előfordul (33.). A Birou családnévben a diftongusos ejtés rögzítése figyelhető meg (248). A Bodnár családnév Bondár, Bondar változataiban hangátvetés, a Bonnár alakban hasonulás, a Bódnárban pedig magánhangzónyúlás van (250).

Az atlaszt a névtan, nyelvtörténet, történelemtudomány és más tudományágak művelői egyaránt haszonnal forgathatják, hiszen az adatok a lakosok belső mozgásáról, a török pusztítás nyomairól is vallanak. A kiadványt mindazok számára ajánlom, akik érdeklődnek nyelvi örökségünk iránt.

Tóth Péter

 

Majdán János: A közlekedés története Magyarországon, 1700–2000. Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2014. 244 old.

 

Örömteli, ha napjaink nehéz, válságos időszakában értékes új könyv jelenik meg. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával kiadott szóban forgó kötet jelentőségét növeli, hogy e diszciplína területén még nem készült összefoglaló mű, szintézis, mint pl. a magyar gazdaság-, had-, művelődés- vagy akár a művészettörténet terén. Majdán János, aki a Pécsi Tudományegyetem és a bajai Eötvös József főiskola professzora, s Magyarország történetének a török kiűzésétől 1918-ig tartó szűk két és fél évszázadát tanítja, ezúttal arra vállalkozott, hogy hazánk elmúlt három évszázadának közlekedéstörténetét egy önálló kötetben összefoglalja. Mivel a szerző többnyire ennek az időszaknak magyar történelmét tanítja és közlekedésének históriáját kutatja, kellő rálátással rendelkezik a témára; arra, hogy a közlekedés, illetve annak egyes ágazatai milyen szerepet játszottak hazánk fejlődésében, a történelmünkben. A közlekedéstörténet határterületnek számít a történettudomány és a közlekedéstudomány között. Az általa feltárt eredményekre mindkét diszciplínának szüksége van. Majdán e művében alapvetően történeti és nem műszaki megközelítésben tárgyalja a témát. A vizsgált intervallum korszakolásánál is alapvetően – az első kettő és az utolsó fejezetet leszámítva – a politikatörténethez igazodik. Egy-egy nagy egységen belül külön tárgyalja az egyes közlekedési ágazatok (közúti, vízi, vasúti, légi), valamint a városi közlekedés fejlődését, hálózatuk alakulását, egymás közötti versenyét.

Az első nagy fejezet a gépi korszak előtti hosszú időszakot, mintegy 130 év históriáját tárgyalja. Ma már elképzelhetetlen utazási viszonyok tárulnak az olvasó elé, hosszú menetidő, rossz utak stb. A következő, az 1830–1849 között történtekkel foglalkozó fejezetből is megtudható, hogy "Az első hazai vasútvonal 1840. szeptember 27-én nyílt meg Pozsony és Szentgyörgy között." – a Pozsony–Nagyszombat közötti lóvasút első szakaszaként. A köztudatban lévő pest–váci vaspálya csak a gépi, illetve a gőzvontatás terén volt az első! Minden fejezetben részletesen tárgyalja a szerző a hazai közlekedés fejlődésében meghatározó szerepet játszó személyek munkásságát, tevékenységük eredményét, a szóban forgóban Széchenyi Istvánét, az 1867 utániban Baross Gáborét.

Érdekes olvasmány, hogy a neoabszolutizmus korában a magyar közlekedési hálózat kiépítését, fejlesztését a birodalmi érdek(ek) és a Bécs-központúság határozta meg. A kiegyezést követően már a magyar közlekedési tárca és a magyar kormány diszponált a hazai közlekedés és annak fejlesztése felett. A koncepció ekkor már a Budapest-központúság lett. Az 1914-ig bekövetkezett fejlődést számos imponáló adat is bizonyítja, pl. több mint 20 000 km vasút és közút épült, hidak sokasága, a millenniumi földalatti vasút stb.

Külön-külön fejezet tárgyalja a világháborúk és a két világháború közötti időszak históriáját. 1929-ben került sor a svábhegyi fogaskerekű vasút villamosítására. Majdán könyvében egy olyan képet közöl e témában, amelyen egy gőzmozdony és egy villamos vontatású szerelvény is látható. Kevésbé ismert, hogy az 1938 és 1941 közötti ország-gyarapításoknak milyen közlekedési vonatkozásaik voltak. Észak-Erdély pl. úgy került vissza, hogy a Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen át Székelyföldre vezető vasútvonal egy kis szakasza (Székelykocsárd vasúti csomópont Kolozsvár és Marosvásárhely között) nem került vissza. Ezért a székelyföldi vasúti összeköttetés megvalósítására Szeretfalva és Déda között kellett vasutat építeni.

Az 1945 utáni fejezetek először a háborús pusztítások utáni helyreállításokat, majd a magyar közlekedés szovjet típusú átalakítását, az 1968. évi közlekedéspolitikai koncepciót, annak következményeit, végül a rendszerváltás utáni változásokat mutatja be.

Még jó néhány közérdeklődésre számot tartó információt tudhatunk meg a kötetből, a teljesség igénye nélkül, pl. hol köthettek ki a reformkorban a balatoni hajók, a jelentősebb vasúti katasztrófák, az Orient expressz, a 70-es troli, gumivonat, a Pajtás hajó borulása stb.

A mű befogadását számos kép, táblázat, diagram és térkép segíti. Bár utóbbiak egy kicsit nagyobb méretben könnyebben értelmezhetők lettek volna. A vizsgált időszak közlekedéstörténete iránt mélyebben érdeklődők számára pedig további műveket ajánl a szerző a válogatott bibliográfiában. Lábjegyzetek, hivatkozások nem szabdalják szét a mondanivalót. Bár a szó szerinti idézetek esetén meg kellett volna adni a forrást, nem csak annyit, hogy pl. "Munkácson még azt is leírták a helyi lapban, hogy »Tessék a testi sértést, vagy pláne halált okozó automobilokat elkobozni.«" (100. old.)

A könyv használatát személy- és helységnévmutató könnyíti meg. Így pár pillanat alatt fellapozhatók a Vas megyei vonatkozások. Celldömölk, Körmend, Kőszeg, Pinkafő, Sárvár és Szentgotthárd említése mellett leggyakrabban szombathelyi vonatkozásokkal találkozhatunk megyénkből. A recenzáló tisztában van azzal, hogy egy országos összefoglalásnál nagyon meg kell szűrni a kötetbe kerülő tényeket, információkat. Ennek ellenére úgy gondolom, a vasiak joggal hiányolhatják, hogy elmaradt a következő szombathelyi vonatkozású, de országos jelentőségű esemény említése: A második világháború után a Budapest–Szombathely légi járat 1946. október 15-i ünnepélyes beindításával vette kezdetét a belföldi polgári menetrendszerű légi közlekedés. E járat két sikertelen (1948. február 3., 1956. október 15.) és egy sikeres (1956. július 13.) eltérítési kísérlete akár érdekességképpen kaphatott volna helyet a könyvben.

A jó stílusban megírt könyvet minden, a téma iránt érdeklődő, a hazai közlekedés utóbbi három évszázadában tájékozódni kívánó olvasónak bátran ajánlom!

Kalocsai Péter

 

Pintér György: Hegyháti krónikák. 4 történelmi "regényke" a Vasi Hegyhát "zivataros századaiból". A szerző magánkiadása, Gersekarát, 2014. 233 old.

 

Pintér György neve nem ismeretlen a helytörténeti kutatással foglalkozók számára Vas megyében, hisz már nem elsőkönyves szerző. 2007-ben "...hogy is volt?" Helytörténeti és néprajzi emlékszilánkok címmel adta közre Gersekarát történetét, 2011-ben Plutyka, kajmó, dödölle: szokások és hagyományok a Vasi Hegyhát szívében, Gersekaráton címmel néprajzi munkát jelentetett meg, 2012-ben pedig A palavesszőtől a digitális tábláig címmel helyi oktatástörténeti munkája látott napvilágot. A 2014 őszén megjelent kötetében megmaradt ugyan a helytörténeti alapoknál, de egy kicsit mégis más vizekre evezett: négy történelmi kisregényt adott közre, melyek a Vasi Hegyháton, vagy ahogy ő említi, a "Hegyhát Asztalán" játszódnak. A regények cselekményének fő helyszíne Gerse és szomszédai: Karátföld, (Pető)Mihályfa, Telekes, Andrásfa, Sárfimizdó, a márványkői vár, az egykori Törböc, de feltűnik bennük Nádasd, Vasvár, Körmend, Németújvár, Bazita, Egerszeg, Szombathely, sőt még Buda is. Ismeretterjesztő értékük talán indokolja a Vasi Szemlében való ajánlásukat.

Az első kisregény – Egy templom lángjai – a XIV. század elejére visz bennünket, Károly Róbert korába. Amikor a környék földesura, Gersei Pethő László átállt Károly Róbert hűségére, az addigi hűbérura, Kőszegi Henrik tartományúr kegyetlenül megleckéztette a családot: Gersét az embereivel feldúlatta, kúriájukat felgyújtatta, a Pethő famíliát ki akarta irtatni (ez végül nem sikerült neki). Pethő László életben maradt kiskorú lányát, Margitot Károly Róbert 1332-ben jogilag fiúsította – ez tekinthető az első hazai fiúsításnak.

A második – A király nevében című – "regényke" egy bő évszázaddal később játszódik Gersén, illetve a mai Petőmihályfán egykor állt márványkői várban és környékén. A történet cselekménye szintén az országos eseményekben gyökerezik: 1440-ben a nemesség egy része a lengyel I. Ulászló, másik része Habsburg Albert özvegye, Erzsébet királyné pártjára állt. A Gersei Pethő família Ulászlót támogatta, ezért összetűzésbe keveredett az Erzsébet-párti Háshághi-családdal, akik elfoglalták a Pethők birtokait, így a gersei udvarházat és a márványkői várat is. Ezeket végül a hatalmát megerősítő Ulászló segítségével foglalták vissza. A csatározások végeztével a király Gersén is megfordult. A szerző a márványkői vár nevének eredetére is ad egy lehetséges magyarázatot: eszerint a várfalban vagy a kapu fölött valamilyen tábla vagy díszítés lehetett márványból. (Az egyébként földből készült, gerendákkal megtámogatott vár árkának egy részlete ma is jól megfigyelhető.)

A harmadik kisregény már – a címe szerint is – Törökös földön játszódik. A XVI. században az oszmán-török hadak Vas megye déli részét is elérték. Ekkor hol a Zala, hol a Rába volt a határ a hódoltsági és a magyar király kezén lévő földek között. Ezt az ingadozó jogállású, de a török által is sarcolt területet hívta Batthyány Ádám egyik tisztje, Kaczor Balázs "törökös föld”"-nek. A törökök gyakori pénzszerzési módja volt, hogy foglyokat ejtettek, szabadon engedésüket pedig rokonaik vagy uraik váltságdíj-fizetéséhez kötötték. Tudták azt is, hogy karácsonykor a várakban szolgáló katonákat hazaengedik, akiket aztán otthon el lehet fogni. 1643 karácsonyán (és a forrásokból tudjuk, hogy 1653 karácsonyán is) egy török csapat megrohanta a környéket, és összefogdosta az embereket. Akiket nem váltottak ki, azt eladták rabszolgának. (Az írói fantázia még megtoldotta a történetet egy egerszegi pünkösdi vásárral, hogy "happy end" legyen a vége, de ez a valóságban nem így történt.)

A 7 ördögök lázadása címet viseli a negyedik, a XVIII. században játszódó kisregény – pontosabban ez maga is három történetből áll össze. (A hét ördög mondája egyébként a falu XVII. század végi elnéptelenedése, majd újjáalapítása körüli időkre nyúlik vissza. A hét ördög a faluba visszaköltöző hét parasztcsalád volt.) Megtudhatjuk azt, hogy a Pethő család kihalása után a Festeticsek szerezték meg Gersét. Festetics Kristóf elrendelte az oskola megalapítását, melyhez "ludi rectort" is küldött. A 2. novellában feltűnik a térség legrégebbi (1275-ös) említésű falva, a kisnemesek által lakott Törböc, amit a nagyobb összefüggő birtokot kialakítani akaró Festeticsek emberei romboltak le. A 3. történet Mária Terézia úrbéri pátensének kiadása előtti vas–zalai jobbágylázadások korát idézi meg. Igaz, a lázadó gerseieket a mihályfai bíró egyszerűen hazaküldte… Másutt viszont kivégzésekre is sor került, a jobbágyok ügyét felkaroló kisnemest, Bejczy Istvánt pedig súlyos börtönbüntetésre ítélték, amit már nem élt túl. Az események hatására Mária Terézi királynő uralkodói pátensben szabályozta a jobbágyi szolgáltatásokat.

A szerző tehát tágabb környezetbe ágyazza a cselekményeket; egy-egy történelmi esemény helyi vonatkozását veszi górcső alá, s a ma már fel nem tárható részleteket hozzákölti. A valós alapokra a kisregények előszavában, illetve a kötet végén utal. A munka helytörténeti értékét növeli, hogy itt több kapcsolódó dokumentumot is közzé tesz a szerző. (Ezek között ismertet egy török kori titkosírást is, bár ez a regényben nem jelenik meg.)

Pintér György – történelemtanárhoz méltón – biztos kézzel nyúl a történelmi fogalmakhoz, legyenek akár török kori méltóságnevek, akár régi magyar mértékegységek vagy a gazdálkodással összefüggő fogalmak. A szerző szándéka volt, hogy a párbeszédekben a helyi tájszólást örökítse meg az itteniek beszélgetésének bemutatásakor. Ez a szándéka a jobbágyok, cselédek megszólalása esetében teljesült is (ízesebbé téve ezáltal a szöveget), az urak viszont a mai irodalmi nyelven szólalnak meg. Másrészt azt is érdemes lett volna figyelembe venni, hogy a nyelvünk az évszázadok során sokat változott, nemcsak a nyelvújítás korától napjainkig, hanem az azt megelőző századok során is: máshogy beszéltek a XIV., és máshogy a XVIII. században. A könyv szépséghibájaként említhetők az elgépelések, vesszőhibák, megszólalások előtti gondolatjelek hiánya, továbbá az a tény, hogy a tartalomjegyzék nem hierarchizált: nem tükrözi, hogy a könyv négy részre, azon belül pedig kisebb egységekre tagolódik, hanem mintha sok-sok rövid novellából állna.

Mindezek ellenére a könyv olvasmányos, a leírásai plasztikusak, a cselekménye fordulatokban gazdag, érdekfeszítő, ezért jó szívvel ajánlható mindenkinek. Azoknak is, akik pusztán regényként, szórakoztató irodalmi műként kívánják olvasni, de azoknak is, akik történelmi ismereteket akarnak szerezni belőle Gersekarát és környékének fordulatokkal teli múltjából.

Kuglics Gábor

 

Hamvas Béla: Poétika. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Szerkesztette: Molnár Márton. Hamvas Intézet, Budapest, 2013. 602 old.

 

Minden kor szellemi élete megsínyli a folyamatosság hiányát. A torzóban maradt életművek, a berekesztett művészeti és tudományos "iskolák", az ötletszerűen vagy módszeresen felszámolt műhelyek, a megcsonkított és öncsonkításra kényszerített kötetek sebei nem gyógyulnak nyom nélkül.

Mekkora veszteség volt, hogy Kármán József halála, az Uránia megszűnte után csak 1814-ben indulhatott útjára az Erdélyi Muzéum?! Mennyi kárt okozott a Kisfaludy Társaság működésének felfüggesztése? Sorolhatnánk az Akadémia életébe beavatkozó hatalom kártékony hatásait: a szabadságharc leverése utáni bezárást, a későbbi tagrevíziót, a B-listázást, az ideológiai nyomásgyakorlást. A második világháború után hiába vágyott a Nyugat újraindítására Ottlik és köre; a Magyar Csillag-ot nem folytathatta Illyés Gyula. Ígéretes folyóiratok sora szűnt meg a fordulat éve körül (Magyarok, Újhold, Válasz, Új Idők, Diárium, Sorsunk). Ne hagyhatom szó nélkül az 1945-től 1948-ig működő Európai Iskola kivéreztetését. Szellemi áramlatok, fontos lapok estek ki a köztudatból évtizedekre. Életművek törtek derékba. Történelmietlen, megválaszolhatatlan, de legalább költői kérdésként megfogalmazható: hogyan alakult volna Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Ottlik Géza, Németh László lírája, epikája a hallgatás évei nélkül?! Mit írhatott volna szabadabb légkörben Kosáry Domokos, Bibó István? Mit írt volna itthon Kerényi Károly, Tolnay Károly, Márai, Szabó Zoltán, Cs. Szabó, Kovács Imre? (És akkor még nem szóltam az 1945 után más hazát kereső tudósokról, képzőművészekről, zenészekről.)

Mivel foglalkozott volna A magyar Hyperion szerzője az inotai, tiszapalkonyai, bokodi munka helyett egy könyvtári kutatószobában vagy egy szerkesztőségben? Az utóbbi kérdést azért tettem föl, mert a közelmúltban jelent meg a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet jóvoltából a Poétika című válogatás. A meg nem írt művekről és hatásukról legfeljebb képzelődhetünk, az 1919 és 1947 között kiadottakat kezünkbe vehetjük. A könyv legkorábbi írásai a pozsonyi Tavasz-ban, az utolsók a Sorsunk-ban és a Diárium-ban szerepeltek. Hamvas még bő húsz évig élt. Kirekesztése, elszigetelődése mekkora veszteség?

A görög eredetű poétika szó költészettant, műfajelméletet jelent. A kötet címe félrevezető, ugyanis nem a verseléssel, a műnemekkel, a műfajokkal összefüggő kérdések olvashatók benne, hanem egy sokfelé tájékozódó, bátran ítélő, ítélkező személyiség állásfoglalásai. Zavarba ejtő gazdagság, amely óvatosságra is inti a befogadót. Csupán néhány jellemzőt említek: esszék, kritikák, megemlékezések a közelmúlt és a jelen világirodalmáról, magyar irodalmáról. Vitaindító és válasz a művészet szabadságáról. Gondolatok a szellem emberének feladatairól. Színházi, zenei, képzőművészeti, esztétikai tárgyú bírálatok. Közülük némelyik korai próbálkozás veszteség nélkül kihagyható lett volna (Bánk bán; Buksy Míra; A gázsi-szüret). Véleményem szerint hiányzik a tájékoztató bevezető vagy utószó. Ebben szó eshetett volna a válogatás szempontjairól és Hamvas fórumairól. Még akkor is, ha az utóbbi kérdés nehezen tisztázható.

A Nyugat nem csupán a felfedezések, hanem a nagy szakítások, nyilvános összeütközések színtere is volt. Elég, ha Szabó Dezső, Németh László, József Attila, Szabó Lőrinc példáját említem. Hamvasnak fontos írásai jelentek meg Babits és Móricz lapjában, de nem volt kizárólagos szerzője. A harmincas évek elején több folyóiratban is szerepelt. Vajon mi vezetett az eltávolodáshoz, a kivonuláshoz? 1932 után más lapokat keresett. Talán kevesen tudják, hogy a sokáig nem is emlegetett Napkelet-hez hűséges volt; később a Diárium és a Sorsunk mellett végig kitartott.

A kötet részletes bemutatása meghaladná ismertetésem kereteit, így mindössze néhány témát, megközelítési módot emelek ki. A bevezető fejezet világirodalmi kaleidoszkópjában elsősorban kortárs nyugat-európai és amerikai szerzők (Joyce, Huxley, T. S. Eliot, J. C. Powys, D. H. Lawrence, L. Sinclair, Knut Hamsun, Dos Passos, Hemingway) szerepelnek. Sok írás egy-egy új műhöz, eredeti nyelvű vagy magyar kiadáshoz kapcsolódik: Rilke levelei; Julien Green: Az álmodó; James Joyce: Finnegan ébredése; Werfel: A meg nem születettek csillaga. Akad közöttük Galsworthyről, Goethéről, Maupassant-ról, Rabelais-ról, Nietzschéről szóló nekrológ, évfordulós megemlékezés, visszatekintés. Ezeket egészíti ki egy-egy rövid elemzés az orosz és szovjet irodalomról. A terjedelmes fejezet értékeit árnyalja, hogy Hamvas a kortárs szerzők és művek egy részéről az elsők között adott hírt Magyarországon.

A kötet második nagy egysége a magyar irodalom értékeit, vélt vagy valóságos adósságait, lehetőségeit tárgyalja (241–421.). A szerző bátorságát és érdeklődésének, kutató szenvedélyének sokoldalúságát is bizonyítja, hogy Ady halálának évében (22 évesen) szólt a költő életéről és lírájának sajátosságairól. Ugyanebben az évben írt Kosztolányi egyéniségéről, illetve Babits költészetének, epikájának jellemzőiről is. Az Irodalmi problémák című kötetet a közelmúlt legjelentősebb művei közé sorolta. Hitet tett a művészetet a művészetért elv és gyakorlat mellett. Hamvas gondolkodásmódjának, ízlésének alakulását tükrözik azok az írások, amelyeknek egy részében korábbi ítéleteit, véleményeit árnyalta (Egy új Ady-revízió; Fiatal magyar irodalom; Három kép a magyar írás galériájából; Szellemi törekvések a magyar irodalomban [1900–1935]). Szólt a fiatal irodalom válságos helyzetéről. Művek, nevek említése nélkül kérte számon a morális erőt; aggasztotta a Trianon utáni ország erkölcsi állapota. Nem hagyta szó nélkül a kritika helyzetét és a szerzői érvényesülés lehetőségeit sem.

A második nagy fejezet izgalmas írásai Weöres Sándorhoz, illetve a szellem szabadságának igényéhez kapcsolódnak. Hamvas ismertetői, bírálatai messze elkerülik a pozitivizmust. Nem is részletező, tételről tételre haladó tanulmányok vagy esszék. Gyakran nem érveket használ, hanem magával ragadó, gondolkodásra ösztönző, ellentmondásra késztető módon kinyilatkoztat. Meglepő, vitára serkentő megállapításokban bővelkednek a Weöresről szóló írások (A Medúza; A teljesség felé; A fogak tornáca). Szerinte a Medúza költője – Mester nélkül – korán lépett nyilvánosság elé. Ezt persze mondhatja egy filozófus, egy "lélekvezető", de miként valósítsa meg egy önmagát kifejezni, megmutatni kívánó lírikus?! A Hideg van, A kő és az ember, A teremtés dicsérete nélkül nem születhetett volna meg a Háromrészes ének, nem alakulhatott volna ciklussá a Rongyszőnyeg. Az említett grádicsokat nem hagyhatta ki a költő.

Weöres Sándor Mesterként elfogadta Hamvast. Személyesen is felkereste a Diárium-ban közölt Medúza-értékelés után, fontos leveleket is váltottak egymással. Következő kötetét (A teljesség felé) neki ajánlotta. Egyet nem tehetett meg. Nem mondhatott le saját útkereséséről, botladozásairól. Jellemző módon nem írta át a Ha majd testemre rög borul című versét, és nem hagyta ki gyűjteményeiből a Hamvas által reminiszcenciaként, nem őszinte műként bírált Nem nyúlsz le értem kezdetű (valóban Adyt is visszhangzó) költeményét.

Hamvas az elsők között került a marxista (vulgármarxista) kritika célkeresztjébe. Természetesen ezt nem a véletlennek, hanem korábbi és 1945–48 közötti működésének "köszönhette". Füstparipán című írásában a politikus rövid távú érdekeit állította szembe a művész, a gondolkodó örök értékeivel (382–385.). Fenyegetőnek tartotta a szellem szabadságának államosítását. Aggodalmaira a kommunista kulturális politika rövid időn belül, kioktató módon válaszolt. Hamvas bátorságát bizonyítja, hogy kész volt a vitára. Egyebek mellett ezt írta: "Igen, a politikus érdekeltség a művészt befolyásolni kívánja. Ha Keszi Imre a sajtót csak két-három hétre visszamenőleg átnézi, ennek a befolyásoló törekvésnek több jellegzetes példáját fogja találni." (Válasz Keszi Imrének, 396.) Hamvas "bűnlajstromának" további tételei is voltak. 1946-ban vitriolos írásban ítélte meg Lukács György konzervativizmusát, gondolkodásmódjának ellentmondásait, dogmatikus ortodoxiáját (386–389.). "Bűne" volt szerkesztői tevékenysége és az is, hogy olyan hangadónak tartották, akitől másokat feltétlenül óvni kell. Keszi Imre ezt így fogalmazta meg: "A demokrácia a józan ész, a gondolkodó értelem politikai rendszere és aki ellensége a józan észnek, ellenségévé válhat a demokráciának is. Hamvas Béla pedig maradék jóhiszeműségével vigyázzon tevékenysége eredményeire és azokra, akik, egyre láthatóbban mögötte állnak." (Keszi: A sziget ostroma. Dante, Budapest, 1948. 92.) A folytatást többé-kevésbé ismerjük.

A Poétika harmadik fejezete elsősorban képzőművészeti és zenei tárgyú írásokat tartalmaz (423–523). Többek között Fényes Adolf, Szőnyi István, Vaszary János, illetve Schumann és Bartók értékelését olvashatjuk. Akad közöttük kiállításmegnyitó, beszámoló, évfordulós megemlékezés, bírálat. A konszolidált állítások mellett itt is bőven találkozunk vitára ingerlő sommás megállapításokkal (Bartók, 518–523.). Az utolsó fejezetben (525–587.) egyebek mellett Sinclair, Kurt Reizler, Molnár Antal és Sík Sándor esztétikai felfogásának minősítésével szembesülünk.

Ha elfogadjuk Kosztolányi tételét, hogy az író udvariassága a világosság, akkor hozzátehetjük, hogy a szerkesztő (egyik) udvariassági mércéje a hiteles, pontos jegyzetelés. Molnár Márton több kisebb-nagyobb hibát is elkövetett. Véleményem szerint rengeteg fölösleges jegyzettel terhelte meg az amúgy is vaskos kötetet. Jó részük értelmetlenül ismétlődik betű szerint. Csupán néhány példát említek: A modern irodalom elmélete című 14 oldalas írásában Hamvas száznál több szerzőre hivatkozik; közöttük klasszikusok és mára elfeledett alkotók is szép számmal említhetők. Az áttekintésből felesleges hatvan érintettet kiemelni. A tájékoztató adatok többsége sekélyes: "Schopenhauer, Arthur (1788–1860: német filozófus."; "Flaubert, Gustave (1821–1880): francia regényíró."; "Hesse, Hermann (1877–1962): német-svájci író, költő és festő." Nehezen érthető, miért ismétlődnek betű szerint 4, 6 vagy akár 10-nél is több esetben: Wilde: 28., 275., 285., 351.; Nietzsche: 351., 538., 548., 560., 565., 586; Joyce: 53., 110., 124., 137., 156., 175., 219., 233. ....

A bibliográfiai adatok egy része sajnos pontatlan. Hármat említek közülük. A fogak tornáca című Weöres-kötet és a Se ég, se föld című Takáts Gyula-kötet 1947-ben jelent meg. Hamvas Béla értékelése is ebben az évben (és nem 1946-ban) látott napvilágot a Diárium-ban. A Medúza-kritika végén hibás az 1946-os évszám (380.).

Lőcsei Péter

 

Ratkó Lujza (szerk.): Szabolcs–Szatmár–Bereg megye népművészete. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 2014. 783 számozott oldal, csaknem 900 fénykép, grafika stb. illusztráció, 35 oldal angol nyelvű összefoglaló. /Népművészeti örökségünk, 10./

 

Szimbolikusnak is tekinthető, hogy a Népművészeti örökségünk című sorozat 10. köteteként a Szabolcs–Szatmár–Bereg megye népművészete című könyvet Nyíregyházán adta ki a Jósa András Múzeum.

Az előzmény: Pár évvel a magyarországi rendszerváltozás előtt, 1987-ben jelent meg az Európa Kiadó kiadásában a Szolnok megye népművészete című kötet a Népművészeti örökségünk sorozat keretében, annak nyitó tagjaként. Hofer Tamás sorozatszerkesztői előszavában olvashatjuk: "A sorozat nagy feladatot vállal: bemutatja a hazai és a határainkon túli magyar népművészet s a magyarországi nemzetiségi csoportok népművészetének örökségét, a táji-területi keretekben írt monográfiákkal. Képben, rajzban, leírásban minél több tárgyi emléket kíván hozzáférhetővé tenni, ebben az értelemben tehát a sorozat kötetei forráskiadvány-értékűek. A tárgyak mellett közreadja a rájuk vonatkozó, részben szakkiadványokban rejtőző, részben újonnan összegyűjtött ismereteket."1

A rendszerváltáskor sajnálatosan megszakadt sorozat újraindítása Vas megyéhez, Szombathelyhez kötődik, amikor is 1996-ban megjelent a Vas megye népművészete című kötet. A Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei monográfia megjelenésével ilyenformán a nyugati és a keleti végek mintegy ívbe foglalják e "jubileumi" kötet megjelenésével a mind szaktudományi, mind közérdeklődés szempontjából jelentős vállalkozást.

Ismertetésünk kapcsán nem minden tanulság nélküli visszatekintenünk. Segítségünkre van ebben az, hogy a múlt évben megkíséreltük fölidézni a népművészeti monográfiák történetét, tanulságait. Tettük ezt annak a – Vasi Szemle olvasói által is ismert – Bárth János néprajzkutatónak 70. születésnapjára kiadott tisztelgő kötetben,2 akinek a szerkesztésében lényegében azonos céllal, ám sorozatba nem illeszkedően, megjelent a Tárgyak, jelek, virágok című kötet.3

Vissza-visszatérő kérdés, korszerű-e a népi kultúra, s benne kiemelten a népművészet földrajzi, politikai, s olykor nemzeti–nyelvi határokat sem "tisztelő" jelenségeinek egy adminisztratív, területi tagolás szerinti bemutatása, feldolgozása. Erre a kérdésre a sorozatnyitó kötet előszava is kitér: "A megyehatárokat – módosításaik ellenére – hosszú történeti folyamatok alakították ki, és általában tájegységeket határolnak körül, ha nem is vágnak össze mindig a népi műveltség térbeli tagolódásával. E kötetek nem is kívánnak ilyesmit bizonyítani, hiszen a népművészet élete egyes helyi közösségekben, kis tájegységekben zajlott, számos jelenségének elterjedése viszont megye- sőt országhatárokon is átlépett. A megyék szerinti elhatárolás tehát sokkal inkább technikai, mint elvi vagy tartalmi kérdés számunkra. Úgy gondoljuk, akármekkora edénnyel merítünk is a népművészet emlékanyagából, igazat, maradandót meríthetünk. A megyék ma is működő territoriális társadalmak, saját intézményrendszerrel és öntudattal. Ez az intézményrendszer és a helyi hagyományokat megbecsülő öntudat működik abban, hogy a megyei múzeumi szervezetek vállalták az egyes kötetek elkészítését."4

Hozzátehetjük, hogy a fentiek érvénye ma is fennáll, amikor többször és többféle elképzelés fogalmazódik meg a megyerendszer átalakításával, illetve a megyék intézményrendszereinek szerepével és funkciójával kapcsolatban.

2015. március 5-én, amikor a Néprajzi Múzeum napján a szerkesztő (aki egyébként több tanulmány szerzője is) munkájáért átvette a Bátky Zsigmond-díjat, már tíz monográfiát vehettünk kézbe. A megjelenés sorrendjében a következőket (melyeket a belső címlap hátoldalán – helyesen – az ismertetett kötet is fölsorol):

 

1987 Szolnok megye népművészete. Budapest, Európa Kiadó

1989 Hajdú–Bihar megye népművészete. Budapest, Európa Kiadó

1990 Csongrád megye népművészete. Budapest, Európa Kiadó

1996 Vas megye népművészete. Szombathely, Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága

1997 Borsod–Abaúj–Zemplén megye népművészete. Miskolc, Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Múzeumok Igazgatósága

2000 Nógrád megye népművészete. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága

2001 Somogy megye népművészete. Kaposvár, Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága

2002 Győr–Moson–Sopron megye népművészete. Győr, Győr–Moson–Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága

2005 Heves megye népművészete. Eger, Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága

2014 Szabolcs–Szatmár–Bereg megye népművészete. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum

 

A felsorolásból két tény azonnal kitűnik. Az egyik, hogy a kötetek kiadásának ritmusa két esetben nagyobb törést mutat. Az első három monográfia megjelenését követően 6 évnek kellett eltelnie, hogy újabb kötet jelenjen meg. A következő hosszan tartó szünet éppen most, az ismertetendő kötet megjelenésével szűnt meg. Semmiképpen nem tartanám szerencsésnek e kényszerűen kialakult időnkénti "szünetek" hagyománnyá alakulását, még inkább szakmánk nagy mulasztásának tekinteném, ha a további megyei kötetek – bármilyen okoknál fogva is – elmaradnának.

A másik tény – ha a sorozattal egy időben megjelent, de attól függetlenül, valamint formátumában és tartalmában egyaránt eltérő Békés megyei tanulmánykötetet5, továbbá a formátumában eltérő, de tartalmában hasonló Bács–Kiskun megyei tanulmánykötetet is ide számítjuk, akkor – a 19 megyéből már 10+2 megye tulajdonképpen élt a lehetőséggel. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a fentieken túl, természetesen több megye is rendelkezik – igaz a Népművészeti örökségünk sorozat koncepciójától és teljességétől eltérő, elmaradó – különböző típusú népművészeti kiadványokkal.)

Mivel pedig tudomásom van több megyében folyó, népművészeti monográfia-előkészítő munkálatokról, remélhetően a Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei kötet mind küllemében, mind tartalmában, s bizonyos szemléleti, szerkezeti újításaival inspirálóan hat az e típusú feldolgozó munka terén némiképp elmaradt, érintett megyékre, múzeumokra, néprajzkutatókra, muzeológusokra.

Kézbe véve az egyes köteteket minden különösebb tartalomelemzés nélkül (megtettem ezt a már hivatkozott tanulmányomban) is jól látható, hogy milyen azonosságok, hasonlóságok, illetve eltérések, különbségek, azaz közelítések és távolodások jelentkeznek az egyes feldolgozásokban.

 

térkép

 

A téma, illetve tárgykör azonossága nyilvánvalóan részben behatárolja, részben korlátozza a szakmai megközelítés, értelmezés és prezentálás lehetőségeit. Ugyanekkor azonban egyáltalán nem zárja ki a kisebb-nagyobb mértékben föllelhető és érvényesülő újabb, időközben fölszínre került, illetve fölerősödött szempontok, interpretációk érvényesülését.

Mindezeken túl azonban aligha hallgatható el, hogy az egyes kötetek tartalmával kapcsolatos egyezések és eltérések – túl a regionális adottságokon, térségi sajátosságokon, s az ehhez kapcsolódó szerkesztői elképzeléseken – lényegében átvezetnek szakmánk egy másik fontos kérdéséhez, nevezetesen a népművészet fogalmának értelmezéséhez.

Ezzel kapcsolatban a jelen kötet szerkesztője is kifejti nézeteit az előszóban, melyek több vonatkozásban illeszkednek a szaktudomány által, s az előző kötetekben képviselt álláspontokhoz, néhány tekintetben finomítják, árnyalják a népművészet értelmezését. Az alapvetés egyben megindokolja a monográfia szemléletét, szempontrendszerét, mely meghatározta a monográfia koncepcióját, a feldolgozás tematikus rendjét.

A szerkesztő szavaival: "Ennek a koncepciónak megfelelően – a nagyobb felől a kisebb felé közelítve – először a táj, Szabolcs–Szatmár–Bereg megye egészének általános történelmi és néprajzi sajátosságait vázoljuk fel. Ezután – mintegy madártávlatból szemlélve a falut – a megye településeinek jellegzetességeit: szerkezeti felépítését, közösségi épületeit, szakrális és kultikus helyeit, valamint az utcasorokat alkotó portákat, lakótelkeket mutatjuk be. Ez utóbbi témával a népművészet közösségi megnyilvánulásairól át is térünk a családi élet személyesebb lakóterére, és a következő nagyobb egység keretében – mintegy a házba 'belépve' – a falusi ember mindennapi életének színterét, illetve a közvetlen környezetét alkotó, népművészetileg jelentős tárgycsoportokat vesszük sorra. Az ezt követő nagyfejezet a paraszti életmód legfőbb tevékenységéhez, a gazdálkodáshoz kapcsolódó eszközöket taglalja. Végezetül az utolsó nagyobb egység fejezetei az ünnepek és a hétköznapok népművészetét mutatja (sic) be a gyermekjátékoktól kezdve a népviseleten keresztül a vallási élethez és a szokásokhoz kapcsolódó tárgyakig elmenően."6

Ennek megfelelően tagolódik a kötet az alábbiak szerint, kisebb-nagyobb egységekre: A táj: A táj története és néprajza; A falu népművészete: Településszerkezet, közösségi épületek; Templomok; Úrasztali terítők; Harangok; Temetők; Porták; A lakóház népművészete: Lakótér; Öntöttvas kályhák; Bútorok; Szőttesek és hímzések; Cserépedények; Háztartási eszközök; A gazdálkodás népművészete: A gazdálkodás eszközei; Pásztorművészet; A közlekedés és teherhordás eszközei; Az ünnepek és a hétköznapok népművészete: Gyermekjátékok; Viselet; A vallási élet és az ünnepi szokások tárgyai.

Áttekintve az új megyei népművészeti monográfiát, talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy tartalmi elemei többé-kevésbé harmonizálnak az eddig megjelent megyei népművészeti kötetekben bemutatott témakörökkel, kiegészülve néhány sajátos megyei vonatkozású, illetve elhelyezésű gyűjtemény tárgy-együttesével. Az olvasóra bízzuk, hogy a fentieken túl milyen újdonságot fedez még föl a kötetben.

A kötet végén több olyan egység található, amely kétségtelenül újítás az előzőekhez képest, és mindenképpen hozzájárul a használhatóság javításához. Itt összesítve (is) kapjuk a szövegközi képek és rajzok jegyzékét; tájszavak és szakkifejezések jegyzékét; helynévmutatót; fontosabb ajánlott irodalmat, mely az egyes fejezetek hivatkozott irodalmán túl segíti az olvasót a további tájékozódásban. Itt kap helyet az elmaradhatatlan rövidítések jegyzéke, valamint a kötet szerzőit (és munkásságukat) bemutató összeállítás. A szerkesztő Ratkó Lujzán kívül (aki több fejezet megírását is vállalta, közte az időközben elhunyt Erdész Sándor pásztorművészet-témáját is újrafogalmazta), 11 szerző, névsorban: Bodnár Zsuzsanna, Buczkó József, Cservenyák László, Dám László, Felhősné Csiszár Sarolta, Páll István, Rácz Magdolna, P. Szalay Emőke, Szabó Sarolta, Varga János jegyzi a kötetet. Legvégül bőséges, angol nyelvű – tartalmi fejezetek szerinti – összefoglalás zárja a monográfiát.

Szólnunk kell a mű könyvészeti megjelenéséről is. Csak a legnagyobb elismeréssel lehetünk; a vaskos kötet méretezése illeszkedik a sorozat korábbi példányaihoz, az elegáns, színes kemény táblakötés a méltán ismert református templomok kazettás mennyezettábláit idézi. A könyv belsejében kiváló minőségű papíron, a szövegtördelés kéthasábos, jól méretezett, olvasható betűkkel és többségében szövegközi (színes, illetve különböző színtónusú és fekete-fehér) fényképekkel, rajzokkal tagolt. A képszerkesztés látványos, néhol kifejezetten artisztikus, jól méretezett; a nagyobb tartalmi egységeket kéttáblás képek, a kisebb tematikus egységeket egytáblás képek választják el egymástól. (Folyamatos szövegtestben esetenként egytáblás kép többször is előfordul, kéttáblás képre egyetlen kivételt találtam: a 338–339. oldalakon.) A színvonalas tervezésért és nyomdai előkészítésért Gerhes Gábor / Art-And Produkciós Iroda (Budapest), a nyomdai munkálatokért a Mesterprint Nyomda Kft. (Budapest) érdemel elismerést és dicséretet.

Megemlítendő, hogy a – föltehetően költséges – kutatást és a kiadást a Nemzeti Kulturális Alap, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram és Szabolcs–Szatmár–Bereg Megye Önkormányzata támogatta, tette lehetővé.

Úgy vélem, hogy a kötet megjelenése méltán ünnepe a néprajztudománynak, néprajzi muzeológiának, s remélhetően a kulturális örökségünk iránt elkötelezett olvasóknak is. Nem ünneprontásként jegyzem meg, hogy – a 2014 végén nyomdából kikerült kötet – birtokomban levő ismertetési példányán nem szerepel ár, s szúrópróbaszerű tájékozódásom szerint még nem országos a forgalmazás sem. Remélhetően azonban ez hamarosan megoldódik, s mihamarabb legalább a közkönyvtárakban kézbe vehetik az érdeklődők a könyvet.

Végezetül, bevallottan a megyei (regionális) népművészeti feldolgozások, monográfiák elkötelezett híveként7 őszinte elismeréssel gratulálok minden érintettnek, aki – bármilyen módon és minőségben – részt vállalt a Népművészeti Örökségünk sorozat 10. kötetének létrehozásában.

Gráfik Imre

 

   

JEGYZETEK

1 BELLON Tibor – SZABÓ László (szerk.) 1987. 5.
2 Lásd GRÁFIK Imre: A megyei népművészeti monográfiák lehetőségei és tapasztalata. In: KOTHENCZ Kelemen (szerk.): Határjelek és hagyásfák. Baja, 2014. 816–832.
3 BÁRTH János (szerk.): Tárgyak, jelek, virágok. Tanulmányok Bács-Kiskun megye népművészetéről. Kecskemét, 2010.
4 BELLON Tibor – SZABÓ László (szerk.) 1987. 5.
5 Lásd GECSEI Lajos – KÖTELES Lajos (szerk.): Népművészeti örökségünk. A tárgyi néprajz Békés megyei emlékeiből. Békéscsaba, 1987.
6 RATKÓ Lujza 2014. 10.
7 Lásd GRÁFIK Imre: 1992 Gondolatok Vas megye népművészeti örökségéről. Vasi Szemle (1992) 46. (1.): 1–10.; uő: A regionális népművészeti kutatások lehetőségei és esélyei. Muratáj (1998) 11. (1.): 159–165.; uő: Vasi Néprajzi Tár. Vasi Szemle (2008) LXII. (1.): 101–105.; uő: A regionális magyarságkutatás lehetőségei (Gondolatok a nemzeti emlékezet tudományáról). In: Fenyvesi Ottó (szerk.): Tudományos előadások 2010. 167–206. MTA – VEAB. Veszprém, 2010.; Továbbá GRÁFIK Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Szombathely, 1996.