SZABÓ GÉZA

 

 

MAGYARUL, MAGYARÁZ, MAGYARÁN

A NYELVTÖRTÉNET MÉLYSÉGEIBŐL

 

 

Még mindig sűrű homály fedi a magyar nyelvű írásbeliség kezdeteit, melyeknek köszönhetően megindulhatott az egyházi magyar írásbeliség. Óriási előkészületet kívánt meg az a feladat, hogy a nyugat-római katolikus egyház szolgálatában álló egyházi személyek, akik a kor kiváló "nyelvészei", nyelvtudósai voltak, a szent cél érdekében – a kor világnézetéből fakadóan "barbárnak" tekintett – magyar nyelvet laikus közreműködőktől támogatva megismerjék; alfabetikus gyakorlattal a rendelkezésükre álló latin nyelvi ismereteik, műveltségük birtokában írni kezdjék.

El tudjuk képzelni, hogy milyen vegyes érzelmekkel, mindennek ellenére lázas törekvéssel fáradoztak anyanyelvünk "meghódításán". Sajnos nincsenek elérhető írásbeli feljegyzések erről a bonyolult, nehéz, de mégis eredményes munka műhelytitkairól.

Időszámításunk IX. századára, annak talán a közepére, második felére tehető céltudatos érdeklődésük akkori nyelvünk iránt. Ha bizonyos utalásokból, következtetésekből indulunk ki, akkor még a bölcs Géza nagyfejedelem idejében és fejedelmi udvarában, talán Veszprém régiójában kezdődött el a keresztény hitre térítés nagy munkája. Nagy valószínűséggel Adalbert, a tekintélyes egyházi személy fejedelmi udvarban tett látogatásával kezdődött minden. Érdekesség, hogy Adalbert szláv, pontosabban cseh származású volt, később Prága püspöke lett. Még azt is érdekes lehet megemlíteni, hogy Kelet-Csehországból származott, abból a régióból, amely szomszédos volt a Morva-mezővel. E terület Géza fejedelem idejében Magyarország északnyugati gyepűjéhez tartozott. Itt a magyar nyelv már és még ismert lehetett, hiszen a honfoglaló magyarok gyepűrendszeréről van szó. De lehettek olyan néprészek is e tájon, amelyek magyar nyelvűek voltak, ugyanis egyre többen hajlanak arra a feltevésre, hogy a Kárpát-medencében honfoglalásunk előtt a kései avarok Kaganátusában (birodalmában) magyar nyelvű néprészek is voltak vagy lehettek. Minthogy Adalbert igen mozgékony, utazó természetű személyiség volt, már Géza fejedelemnél történt látogatása előtt találkozhatott magyar nyelvű beszélőkkel.

Történelmünk Árpád-kori szakaszáról vagy a közvetlen előzményekről a kutatók néptörténeti és nyelvi-kulturális vonatkozásban sok esetben csak feltevésekre támaszkodhatnak, amelyeket sem bizonyítani, sem megcáfolni nem lehet, illetve meglehetősen nehéz.

Szent István apostoli királyunk államalapítása során a fő szerepet a keresztény állam megszervezésében és a keresztény hitre térítés műveleteiben nagy valószínűséggel német, olasz, francia egyházi személyiségek játszották. Ám a magyar nyelv tolmácsolásában, valamint a térítés alsóbb szintű tevékenységében bizonyára a magyarság között, a magyarsággal együtt élő szlávok is részt vettek. Az 1195 tájáról fennmaradt legkorábbi szövegemlékünk, a Halotti Beszéd (HB.) így kezdődik: "Látjátuk feleim szümtükkel..." De már a Sírbeszéd az elhunyt fölött (Sermo super sepulcrum) így kezdődik: "Szerelmes brátim...", mai nyelvhasználatunkban szeretett testvéreim, kedves felebarátaim. Nagy valószínűséggel szláv nyelvű paptól származik ez a megszólítás. Figyelemre méltó még: a szókezdő mássalhangzó-torlódás: a 'br' nem oldódott fel. Az más kérdés, hogy vajon a hallgatóság ki tudta-e ejteni abban az időben a 'brát' hangalakot.

A latin nyelv felől indult ki tehát a magyar írásbeliség. Adott esetben ez másképpen nem is történhetett. A magyar nyelven való írás a feudális állam berendezkedésével párhuzamos egyházszervezésben is nélkülözhetetlen volt. A birtokadományokat oklevélben kellett rögzíteni, és ezzel együtt a latin nyelvű oklevelekben nélkülözhetetlen volt magyar szavak írása is: tereptárgyak, földrajzi nevek tették hitelessé a birtoktest határait, továbbá a szolgák nevét is le kellett írni, stb. Ám a szerveződő egyház nyelve, valamint a közigazgatás, a jog és a tudomány nyelve, sőt az iskolai oktatásé is hosszú időre, részben vagy teljesen, a latin nyelv lett.

A lakosságot, a népet, népeket a szertartások során, illetőleg a térítés folyamán "anyanyelvén", pontosabban magyar nyelven, "a Magyar Királyság beszélt nyelvén", magyarul kellett megszólítani. A szertartások során magyarul "magyarázták" (értelmezték, fejtegették, megvilágították) a Szentírás, a Biblia szövegeit. Szent István királyunk szigorú törvénnyel követelte meg valamennyi felnőtt lakostól a templomi szertartásokon való hetenkénti fegyelmezett és áhítatos részvételt. A keresztelés, a temetés szertartása személy szerint mindenkit elért. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert így az idegen ajkúak a térítés és a szertartások folytán hamar elsajátíthatták a magyar nyelvet vagy legalábbis az alapokat, a szükséges minimumot.

A magyar nyelvű írásbeliség formálódását tekintve a legkorábbi időszakról nincsenek szövegemlékeink. A latin nyelvű oklevelek magyar nyelvű szórványai a legbiztosabb támpontjaink. A Tihanyi Apátság alapító oklevele 1055-ből a maga műfajában, az ómagyar nyelv írott emlékeit tekintve, kiemelkedő jelentőségű. Az ómagyar kor legkorábbi szövegei a XII. század végétől már egy igényes egyházi magyar nyelvi kultúráról vallanak. Ezeknek a korai szövegeknek a tárgyalásától itt most el kell tekintenem.

Az írás tudománya sokáig egyházi monopólium volt. A kiváltságos rétegekbe tartozó világi személyek számára is ismeretlen volt a XIV–XV. századig. Még az alsó papság is csak az olvasás szintjén maradt ezekben az időkben. A széles rétegek előtt pedig évszázadokig ismeretlen volt ez a tudomány. Ennek az ómagyar kornak, az egyházi magyar irodalmi nyelv kialakulásának, az írásgyakorlat megteremtésének sok rejtélye ismeretlen maradt mind a mai napig. A nyelvtörténeti kutatások alapvetően az írott forrásokhoz vannak kötve. Ezért például közvetlenül az írásbeliségünk előtti századokról, különösen a IX–X. századról szólva a Kárpát-medence vonatkozásában nehéz helyzetben vannak.

Általános az a felfogás, hogy írásbeliségünk előtt, az "ősmagyar korban" a magyar nyelv nyelvjárások formájában létezett. Főleg jövevényszavaink szolgálhatnak támpontul. Nem lehet vitatni, hogy a társadalom különböző formációiban – törzsi-nemzetségi, illetve területi differenciáltságban – a legreálisabb gyűjtőnévi kategória a népnyelv. Ezen belül bízvást számolhatunk nyelvjárásokkal. Ám az nagyon valószínű, hogy a társadal - mi–vagyoni–hatalmi rétegezettség a népnyelvet, és így a nyelvjárásokat, nyelvhasználati formákat megosztotta már az ősmagyar bizonyos szakaszaiban is. Szent István korában (már vagy még) az alsóbb népréteg a szegény szabadoktól a szolgákig (rabszolgákig?) terjedt. A törvénykezés szövegei jól tükrözik a keresztény állam társadalmi–politikai berendezkedését, szemléletét.

Ha arra gondolunk, hogy kiknek a nyelvhasználatából, illetőleg nyelvéből alakult ki az egyházi írott magyar nyelv, akkor Géza fejedelem udvarának, illetőleg a római katolikus egyház törekvéseit elfogadó előkelők köreinek nyelvhasználatát nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Legalábbis a legkorábbi időkre vonatkozóan. A fő kérdés számunkra, hogy miért a magyar nyelv lett a térítő nyelv. Nagy valószínűséggel a Dunántúlról indult ki a térítés. (Lásd Koppány tragédiáját és az egyházszervezés menetét.) Az sem lehet vitás, hogy a magyarul beszélők aránya meghatározó volt az akkori Kárpát-medencében. Nyilvánvalóan az akkori egyházi személyek az itt élő etnikumok számarányainak megfelelően döntöttek a magyar nyelv mellett.

A címül írt három szó: magyarul, magyaráz, magyarán önmagáért beszél. Tehát a szertartás meghatározó része magyarul szólt, a vallási szövegeket "magyarázták", azaz magyar nyelven értelmezték, illetőleg magyarra fordították. Sőt, ha a helyzet úgy kívánta, "magyarán" megmondták. Ezeket a szavakat az egyházi írott magyar nyelv használta és rögzítette először a térítő tevékenységben és a papi szolgálatban. Ennélfogva élő nyelvemlékeknek tekinthetőek, amelyek napjainkig a legfontosabb szókincs-elemeinkhez tartoznak! E szavak kordokumentumai annak a nyelvtörténeti kornak, amely az írás ismerete előtti, úgynevezett "ősmagyar korból" az írásos, "ómagyar korba" vezet át bennünket.

A keresztény magyar állam a magyar nyelv sorsát a Kárpát-medencében meghatározóan stabilizálta, és egyben anyanyelvünk magyarságát is eldöntötte. A velünk élő etnikumok kultúráját nem morzsolta fel. Az érintkezést a keresztény vallás szelleme lényegében szabályozta. Az anyanyelvünkbe került idegen szavak egy része meggyökeresedett, más része kihullott ugyan, de a megmaradtak arról tanúskodnak, hogy a társadalmi munkamegosztásban az együttműködés eredményes volt – annak idején. Olykor a legnehezebb időkben is!