GYARMATI ANDRÁS: ÉRTÉK ÉS EMLÉKEZET

Miként változik a kultúra intézményein keresztül a kulturális és a kommunikatív emlékezet, hogyan határozza meg ez az emlékezetmozgás a társadalom önképét? Dolgozatomat Tóth Csaba korábbi írása (Érték-átörökítési válság Vas megyében) kapcsán fogalmazom. Az alábbiakban összefüggéseket keresek érték, emlékezet és felejtés között, ezekről általánosan szólva, benne foglalva e nagyobban a vasi jelenségeket is.

Tóth Csaba az "értékmentést" a művészeti intézmények felől közelítette, azok felelősségét, fontosságát kiemelve. Helyzetük a XX. századra, majd annak folyamán igencsak megváltozott.¹ Ahogyan a "klasszikus hagyomány" és a modern művészet is időről időre más és más helyet foglalt el az emlékezetben.² Az intézmények az emlékezet-műveletek során az emlékezet szintjeit változtatják meg, így lehet, hogy művek, műcsoportok egészen feledésbe merülnek, mások kikerülnek a feledésből. Ha erre a váltakozó folyamatra tekintünk, nem érték-átörökítési válságról kell beszélnünk, inkább a kor és a társadalom önpercepciójának és öndefiníciójának bizonytalanságáról, a biztonságra való törekvésről. A felgyűlt vas megyei életművek megvannak: emlékezet darabok az emlékezet és felejtés raktáraiban. Amint látjuk, újra előkerülhetnek az emlékezet mozgó szintjére, hogy segítségünkre legyenek az önérzékelésben.³

Az emlékezet pszichológiai alaptétele szerint a jelenre korlátozott lét életképtelenné tenné az embert. Általa teremt az egyén kapcsolatot a jelen és a múlt tapasztalatai között, és biztosítja a pszichikum, így a gondolkodás folyamatosságát a rögzítésben, megőrzésben és felidézésben kódolt tudati képmások útján. Az emlékezet és a felejtés is tudatos emberi cselekmények, fiziológiai működésük a gondolkodáséval azonos. Elsődleges szerepük van a – társadalmi és egyéni – tapasztalatok megőrzésében (igen, a felejtésnek is), felismerésében, felidézésében, feldolgozásában. Túlságosan egyszerű volna az emlékezés folyamatát csak az elraktározásra és felidézésre korlátozni, hiszen produktív – nem pedig egyszerű reprodukciós technikájú – működésként a tudati meghatározottságtól függően interaktív jelentéseket hoz létre, és azokat tárolja. Közösségi szinten ez jelenti a kulturális emlékezetet, amelyet míg a csoport tagjai fenntartanak, önazonosságukat is megőrzik.

Jan Assmann a kommunikatív és a kulturális emlékezet fogalmait különbözteti meg, melyek az "emberi emlékezet egyik külső dimenziójára" vonatkoznak, ahol azok tartalmai nem csak az egyéntől, hanem az őt körülvevő társadalomtól és kultúrájától befolyásoltak. ⁴ Így az az egyes egyének között is létezik: kollektív jelenség, közösségi jellege van. Folyamatos, diszkurzív történés, amelynek keretei, vonatkozási pontjai – koordinátái – készletként rögzítettek és egyben változók is.⁵ A kommunikatív és a kulturális emlékezet különbségét elsősorban azok időszerkezetében találjuk. Egészen egyszerűen szólva, míg az előbbi a rövid távú – a jelennel együtt haladó – tudás, utóbbi már hosszú távú emlékezet (rögzített és tárgyiasult rendszerek) területe.⁶ Mára az egy generációs – az individuumtól is erősen meghatározott – emlékezet kihatása egyre fogy, ezzel együtt pedig a kulturális emlékezet szakosodott intézményei időben mindinkább szélesítik az utóbbi határait a jelen felé. Ezt a kitáguló emlékezetet a felejtés járja át, vagy ahogy Radnóti Sándor mondja: "tagolja".⁷

A civil társadalom azon rétege, amelyik intézményein keresztül, a mozgékony szelekció – a felejtés – eszközével ellenőrzést gyakorol a kulturális emlékezet – Assmannál az "értelem hagyományozása" – felett, létrehozza saját bizonytalan identitását. Az így létrejött relatív kapcsolódási pontokat időről időre a feledés nyelvét beszélve felülvizsgálja, szerkeszti, megváltoztatja, hogy a kulturális emlékezet folyamatosságát – vagy inkább annak látszatát, érzetét – fenntartsa. Léte ezért is csak kvázi jelenbeli, az emlékezet technikáit és stratégiáit használva konstans múltat tart fenn, hogy arra a jövőben emlékezhessen. Kimarad saját jelenéből, hogy csalhatatlan bizonyosságot szerezzen saját létezéséről.⁸ Ahogy azt Weinrich a már idézett módon megfogalmazta: az emlékezeten lévő felejtés "lyukon" keresztül operál. Bizonyos emlékeket, nyomokat, formákat, kánonokat belehullajt, másokat elővesz rajta keresztül. Minden ilyen művelet természeténél fogva – bármilyen irányú is – felejtés. Amikor a kulturális emlékezetből valami a feledésbe merül, egyszerűen kihullik az adatok közül, míg máskor a beemeléssel – amikor, bár valami előkerül a "raktárház pincéjéből"⁹ – önkéntelenül és természetes módon egy másik felejtéssel jár együtt. Magától értetődően, hiszen ez az emberi emlékezet működési módja. Sosem teljes elfelejtés, mindig magában hordja az emlékezés képességét. S hogy az előbbi metaforánál maradjunk: a végtelen – a Borges-féle bábeli – raktár, melyet az emlékezet-nyomok lakhelyéül építünk, amely mindent tárol ugyan, de mert minden, ezért felhasználhatatlan is, végső soron tehát a felejtésé lesz.¹⁰

A kulturális emlékezet stratégiai fontosságú – a kánont birtokló – intézményeiben (Radnótinál "az emlékezet nagy tárházai, az archívumok, könyvtárak, múzeumok...") az emlékezet és felejtés váltakozó fényénél a kommunikatív emlékezet nyomait találjuk. Ezek a – korábbi kommunikatív emlékezet – leletek mozognak ki-be az emlékezet-falak résein – lyukain –, készen arra, hogy az intézmények rendszeréből felmerülve saját kommunikatív emlékezetünkbe illeszthessük őket. Másképpen mondva: az aktív memóriahelyek (és számunkra itt legfontosabbként a művészeti intézményeket említve) tevékenysége – a kulturális emlékezet működtetése során – elgondolható a különféle kommunikatív emlékezetek rekonstrukciójában is.¹¹

Az élő – vagyis folyamatában létező – emlékezés szükséglete maradandó. Az igény abból a természetes egész utáni vágyakozásból vezethető le, amelyet az archiváló emlékezet hagy maga mögött hiányos működésével, mert "... küldetése az, hogy megsemmisítse, ami a valóságban összetett és gazdag volt, amit az emlékezet őriz." – írja Keserű Katalin.¹² Az emlékezet helyein azokat a kitapintható viszonyítási (koordinációs) pontokat keressük (így például a múzeumban a tárgyiasult emlékezet nyomait), amelyek a folytonosság érzetét biztosíthatják a hagyomány, a "szerves átmenet" megéléséhez.¹³ Pedig a múzeum léte önmagában is ellentmondásos – éppen annyira, mint a bábeli könyvtáré –, hiszen a tárolásra beléhordott tárgyak a bejáraton túl már töredékké válva új, emlékezetből és felejtésből kirajzolódó összefüggésekben raktározódnak.¹⁴ Aki ide belép, a felejtés "dokumentációit" találja, majd megpróbálhatja azokat – mint korábban létezett kommunikatív emlékezet nyomokat – sajátjába (saját jelen-múlt emlékezetébe) illeszteni. ¹⁵ Az aktualizálás, előhívás akkor történhet meg, ha az emlékezet értelemkereteit (a "kódot") is fel tudjuk idézni, márpedig – Maurice Halbwachs szerint – a felejtéssel ezek eltűnnek, ennélfogva az emlékezetek hiányosak (részek) maradnak, kivéve azokat, amelyeknél a keretek a jelennel folytatólagosan kapcsoltak.¹⁶

A töredék-létbe kényszerült művek többsége (és itt elsősorban a kultikus tárgyakról, mint egyértelmű példákról beszélünk) túlélte a kultuszt, és művészi képződménnyé vált. Elvesztve eredeti funkcióit, de a történetét is, maradvány lett. Az emlékezet-rekonstrukcióban úgy juthatunk el a részlegességben létező legteljesebb emlékezethez – evvel a befogadáshoz –, hogy tudomásul vesszük: nem lehet dolgunk egésszel.¹⁷

A kulturális emlékezet alapvetően a társadalom emlékezete, amely meghatározza a – közösséghez kapcsolt – egyén kommunikatív emlékezetét (és tudásának felejtését) is. A mai, mindenek előtt a fegyelmezetlen raktározásban és rekonstrukciókban működő emlékezet-technikák nem használják olyan tudatosan a felejtést, a törlést (talán a saját jelenből történő kimaradástól való félelem miatt), mint ahogy azt Flusser a jövő elektronikus emlékezeteivel kapcsolatos látomásában leírja.¹⁸ Ezek az emlékezetek képesek lehetnek majd a jelenleginél sokkal könnyebb "kritikus eliminációra", evvel szabadítva fel az emlékezet mai tárházainak szükségszerű életben tartásán fáradozó közösséget (és munkásait) önnön identitásának megtalálására, és evvel együtt az emlékezet-nyomok töredékességének felszámolására.

JEGYZETEK

* Vö.: TÓTH Csaba: Érték-átörökítési válság Vas megyében. In: Vasi Szemle, 2014. 5. sz. 563–571.; Ugyane számunkban közöltük Kutszegi István és P. Toldi Márta, 2014. évi 6. számunkban pedig Torjay Valter és Bokányi Péter hozzászólását. (A szerk.)

1 Eszünkbe juthat a XX. század közepétől megjelenő, visszautasított, az intézményi hálózaton kívül hatékony művész típusa, akinek – néhány kivételtől eltekintve – viszonya a múzeumokkal sokáig változatlanul megkerülő, támadó vagy elutasító maradt. A XX. század második felétől kezdődően azonban változás állt be az addigi kultúrpolitikai kapcsolatrendszerekben, a modern és a mindenkori kortárs művészet az intézményesített kultúra kollaboránsa lett.

2 A modern művészet valóban kisajátította a tradícionális nyelvezetét, és egyúttal – a kép és szobor mellett – addig ismeretlen műformákat kezdett egyidejűleg használni. A hagyományt nem tudta felszámolni, csak egy időre a felejtésbe kényszerítette. A Tóth Csaba által felsorolt vasi életművek szinte kivétel nélkül behelyettesíthetők az előző állításba. A XX. századi, és ezen belül a II. világháború utáni magyar művészet külön is sajátos jellegzetességeket mutat. Évtizedeken keresztül irányított volt az öndefiníció és a felejtés, a korszakok belső összefüggései szervezettek és nem szerveződők voltak. A "hagyomány" ezért nemhogy felszámolódott volna, hanem a hagyományos műformákon keresztül a művészeti világ része maradhatott, a modern, majd a posztmodern mellett.

3 Lásd éppen a Károlyi Anna, Torjay Valter és Tóth Csaba által gondozott Vasi Művészeti Pantheont Vasváron.

4 Assmann az emlékezet e külső dimenziójának négy – a kulturális emlékezetbe vezető – területét különbözteti meg. Az első a mimetikus emlékezet, az utánzással megtanulható mindennapi cselekvések helye. A második a – számunkra a későbbiekben még fontos – tárgyak emlékezete. A dologi világ rétege, amely ugyanakkor a társadalom önreflektív tárgyiasult képeként is elgondolható, ahol a "tárgyak túllépik a tárgyi emlékezet horizontját...". A harmadik terület a kommunikatív emlékezeté, a beszédben és a kommunikációban kölcsönhatások útján fennmaradó emlékezetformáé. A negyedik a kulturális emlékezet, amelybe az előző három "többé-kevésbé törésmentesen vezet át". ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004., 18–21. old.

5 A kulturális emlékezethez szorosan hozzátartozik a hagyomány fogalma, mely az előbbi változásaival, hatásaival – módosuló rendszereivel – együtt határozható meg. Tudásunk ilyen dialogikus szemlélete azt feltételezi, hogy nem egyszerűen a nagyon is jelenlévő múltat tartja fenn, hanem egy saját rendszert alakít ki. Az igazi kérdés így az – idézi Kulcsár Szabó Ernőt Bara Katalin és Csutak Judit az irodalmi hagyomány befogadási mechanizmusainak kapcsán –, hogy felismerjük-e azt, hogy "a hagyománynak mint kulturális emlékezetnek nem a változatlan megőrzés lehetséges – pl. számítógépek "tökéletesítette" – technikái képezik az igazi hermeneutikai kérdéseit, hanem éppen az, miként részesülünk belőle, miként marad velünk mint állandóan alakuló (képződő és fogyatkozó) történetiség." BARA Katalin – CSUTAK Judit: Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet / Történetiség: korszak, korszakolás, nagy történet. In: Korunk, 2006/5. https://epa.oszk.hu/00400/00458/00113/1720.html

6 Radnóti Sándor azt írja, hogy "amit a kommunikatív emlékezet még tud a jelenről és a közelmúltról, és amit megoszthat a vele egy időben élő nemzedékkel, annak egy részét kirostálja a kulturális emlékezet, amely az emlékezetest a múltból egy társadalmi konstrukcióban – elbeszélésben – őrzi meg". RADNÓTI Sándor: Múzeum – emlékezet és felejtés. In: Pannonhalmi Szemle, 2005/2. 47. old.

7 RADNÓTI: i. m., 47. old. Harald Weinrich szellemes megfogalmazása szerint, ha "az emlékezetet tárháznak (raktárnak) képzeljük el, annál közelebb jutunk a felejtéshez, minél mélyebbre ereszkedünk alá e raktárház pincéjében, ahol a feneketlen emlékezet észrevétlenül alámerül a felejtésbe, vagy éppen felmerül abból... Lehetséges azonban, hogy a felejtés – köznapibban szólva – csupán lyuk az emlékezeten, s valami belehull vagy épp kihull rajta. WEINRICH, Harald: LÉTHÉ / A felejtés művészete és kritikája. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2002., 19. old.

8 Ébli Gábor ezt úgy fogalmazza meg, hogy "a mindenkori jelen tehát csak mint a jövendőbeli múlt lesz érdekes". Hasonlatként a dokumentálást említi (fénykép, videó): minden történést rögzítünk, de nem vagyunk cselekvő részesei a történeteknek, hiszen az objektív mögött állunk. Figyelmünket a hű dokumentálásra és a rekonstruálhatóságra fordítjuk, hogy ebből aztán később "jelenmúltunk" valóságára, megtörténtére bizonyítékokat nyerjünk. ÉBLI Gábor: A múzeum mint a felejtés helye In: Ars Hungarica, 2003/XXXI. évf., 467–468. old.

9 WEINRICH: i. m. 19. old.

10 Weinrich említi könyve utolsó fejezetében Jorge Luis Borges (1899–1986) Bábeli könyvtár című, 1941-ben írott novelláját. Borges végtelen – és az idők kezdete óta létező – könyvtárában minden könyv egyforma nagyságú, kötésű és terjedelmű. Tartalmazza az összes eddig megírt, de a jövőben megírandó könyvet is, így lényegében magát a jövőt is. WEINRICH: i. m. 300–302. old.; Vilém Flusser az emlékezetekről írott azonos című tanulmányában (Emlékezetek) is központi szerepet tulajdonít a könyvtárnak, amely – véleménye szerint – a fiatal kulturális emlékezet új formája, az emlékeztetők lakhelye, ahol a szerzett információk tárolásának képessége tárgyiasult el. Mivel azonban a (nyugati kultúrában) nem csak az emlékezet raktárának tekintették – "... amelybe a szerzett információkat (írás útján) be lehet vinni, és amelyből azután (olvasással) le lehet azokat hívni..." –, hanem "transzcendensként" szemlélték, a könyvtár emlékezet őrző feladata visszájára megfordult: "nem az szolgálta többé az embereket az entrópia elleni harcban, hanem fordítva, az ember szolgálta a könyvtárakat, hogy megmenthesse azokat az entrópiától (a haláltól)" – fogalmaz Flusser. FLUSSER, Vilém: Az ágy. Budapest, Kijárat Kiadó, 1996. 15–25. old.

11 RADNÓTI: i. m., 48. old.

12 KESERŰ Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben. Budapest, Noran Kiadó, 1998., 85. old.

13 ÉBLI: i. m. 467. old.

14 Radnótinál a két említett felejtéstípus példái: Raffaello Sixtusi Madonnája (funkció- és kontextus-felejtés), valamint a restaurálás kultúrtörténete a második esetben (befogadás-történet felejtés). Az előbbi templomi kultuszképből lett az emlékezet múzeumi kultuszának tárgya. Hasonló szemléletes eseteket találunk a vallási kultuszok tárgyainak restaurálása során (ikon, kegytárgy, stb.), amikor távol a tárgyat létrehozó korszaktól az eredeti rekonstruálásának igyekezetében például a tárgyak történetéhez tartozó "emlékeket" (sérülés, javítás, átfestés, kiegészítés, stb.) távolítanak el azok felszínéről. RADNÓTI: i. m. 49. old.; A restaurálás mai gyakorlata a kulturális emlékezet egyre mélyebb sterilizációjával és az objektív elem hangsúlyozásával (az eredeti állapot ideáljának fényezése közben) a felejtésen dolgozik, és evvel sokszor maga is gátja a folytonosságnak. Töredékeket gyárt, amelyekben saját emlékezet-potenciáinak hiányosságát konzerválja, éppen a hiány formájában.

15 Dolinszky Miklós a zeneművek befogadása kapcsán ír a zenehallgatáshoz szükséges kód kulturális immanenciájáról. A kód ez esetben felfogható a kommunikatív emlékezet egy szabványaként. Az emlékezet-leletek felidézhetőségének nehézségeit így foglalja össze: "A kód elveszítése ugyanakkor szorosan összefügg a műalkotások megőrzésének nagy dilemmájával is: a művészeti dokumentáció mai, soha nem látott extázisa nem egyéb, mint a felejtés egy formája, beismerése annak, hogy azt, ami a műalkotást egykor azzá tette, ami: befogadásának kódját a kódnak eleve birtokában lévő befogadók híján semmiféle dokumentáció nem képes megőrizni." DOLINSZKY Miklós: Zene és cselekvés. http://ketezer.hu/2005/06/zene-es-cselekves/

16 Assmannál ez a "Gedächtnis" fogalma, szemben a megszakadt hagyományból történő felidézés cselekményét leíró "Erinnerung"-al. KARÁCSONY András: Elfelejtett emlékezés. http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/16/karacson.htm

17 HOFMANN, Werner: A modern művészet alapjai, Budapest, Corvina Kiadó, 1974. 23. old.; Idézzük Heisenberget a "rész és egész" problémája kapcsán: "Elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek; azaz fogalmazzunk tudományosabban: a lényegi rendből kiszakadt – vagy abba be nem illeszthető részleges rend ragadja magához az uralmat." HEISENBERG, Werner: A rész és az egész / Beszélgetések az atomfizikáról. Budapest, Gondolat Kiadó, 1978. 294. old.

18 FLUSSER: i. m. 20–23. old.

*	Vö.: TÓTH Csaba: Érték-átörökítési válság Vas megyében. In: Vasi Szemle, 2014. 5. sz. 563–571.; Ugyane számunkban közöltük Kutszegi István és P. Toldi Márta, 2014. évi 6. számunkban pedig Torjay Valter és Bokányi Péter hozzászólását. (A szerk.)
1	Eszünkbe juthat a XX. század közepétől megjelenő, visszautasított, az intézményi hálózaton kívül hatékony művész típusa, akinek – néhány kivételtől eltekintve – viszonya a múzeumokkal sokáig változatlanul megkerülő, támadó vagy elutasító maradt. A XX. század második felétől kezdődően azonban változás állt be az addigi kultúrpolitikai kapcsolatrendszerekben, a modern és a mindenkori kortárs művészet az intézményesített kultúra kollaboránsa lett.
2	A modern művészet valóban kisajátította a tradícionális nyelvezetét, és egyúttal – a kép és szobor mellett – addig ismeretlen műformákat kezdett egyidejűleg használni. A hagyományt nem tudta felszámolni, csak egy időre a felejtésbe kényszerítette. A Tóth Csaba által felsorolt vasi életművek szinte kivétel nélkül behelyettesíthetők az előző állításba. A XX. századi, és ezen belül a II. világháború utáni magyar művészet külön is sajátos jellegzetességeket mutat. Évtizedeken keresztül irányított volt az öndefiníció és a felejtés, a korszakok belső összefüggései szervezettek és nem szerveződők voltak. A "hagyomány" ezért nemhogy felszámolódott volna, hanem a hagyományos műformákon keresztül a művészeti világ része maradhatott, a modern, majd a posztmodern mellett.
3	Lásd éppen a Károlyi Anna, Torjay Valter és Tóth Csaba által gondozott Vasi Művészeti Pantheont Vasváron.
4	Assmann az emlékezet e külső dimenziójának négy – a kulturális emlékezetbe vezető – területét különbözteti meg. Az első a mimetikus emlékezet, az utánzással megtanulható mindennapi cselekvések helye. A második a – számunkra a későbbiekben még fontos – tárgyak emlékezete. A dologi világ rétege, amely ugyanakkor a társadalom önreflektív tárgyiasult képeként is elgondolható, ahol a "tárgyak túllépik a tárgyi emlékezet horizontját...". A harmadik terület a kommunikatív emlékezeté, a beszédben és a kommunikációban kölcsönhatások útján fennmaradó emlékezetformáé. A negyedik a kulturális emlékezet, amelybe az előző három "többé-kevésbé törésmentesen vezet át". ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004., 18–21. old.
5	A kulturális emlékezethez szorosan hozzátartozik a hagyomány fogalma, mely az előbbi változásaival, hatásaival – módosuló rendszereivel – együtt határozható meg. Tudásunk ilyen dialogikus szemlélete azt feltételezi, hogy nem egyszerűen a nagyon is jelenlévő múltat tartja fenn, hanem egy saját rendszert alakít ki. Az igazi kérdés így az – idézi Kulcsár Szabó Ernőt Bara Katalin és Csutak Judit az irodalmi hagyomány befogadási mechanizmusainak kapcsán –, hogy felismerjük-e azt, hogy "a hagyománynak mint kulturális emlékezetnek nem a változatlan megőrzés lehetséges – pl. számítógépek "tökéletesítette" – technikái képezik az igazi hermeneutikai kérdéseit, hanem éppen az, miként részesülünk belőle, miként marad velünk mint állandóan alakuló (képződő és fogyatkozó) történetiség." BARA Katalin – CSUTAK Judit: Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet / Történetiség: korszak, korszakolás, nagy történet. In: Korunk, 2006/5. https://epa.oszk.hu/00400/00458/00113/1720.html
6	Radnóti Sándor azt írja, hogy "amit a kommunikatív emlékezet még tud a jelenről és a közelmúltról, és amit megoszthat a vele egy időben élő nemzedékkel, annak egy részét kirostálja a kulturális emlékezet, amely az emlékezetest a múltból egy társadalmi konstrukcióban – elbeszélésben – őrzi meg". RADNÓTI Sándor: Múzeum – emlékezet és felejtés. In: Pannonhalmi Szemle, 2005/2. 47. old.
7	RADNÓTI: i. m., 47. old. Harald Weinrich szellemes megfogalmazása szerint, ha "az emlékezetet tárháznak (raktárnak) képzeljük el, annál közelebb jutunk a felejtéshez, minél mélyebbre ereszkedünk alá e raktárház pincéjében, ahol a feneketlen emlékezet észrevétlenül alámerül a felejtésbe, vagy éppen felmerül abból... Lehetséges azonban, hogy a felejtés – köznapibban szólva – csupán lyuk az emlékezeten, s valami belehull vagy épp kihull rajta. WEINRICH, Harald: LÉTHÉ / A felejtés művészete és kritikája. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2002., 19. old.
8	Ébli Gábor ezt úgy fogalmazza meg, hogy "a mindenkori jelen tehát csak mint a jövendőbeli múlt lesz érdekes". Hasonlatként a dokumentálást említi (fénykép, videó): minden történést rögzítünk, de nem vagyunk cselekvő részesei a történeteknek, hiszen az objektív mögött állunk. Figyelmünket a hű dokumentálásra és a rekonstruálhatóságra fordítjuk, hogy ebből aztán később "jelenmúltunk" valóságára, megtörténtére bizonyítékokat nyerjünk. ÉBLI Gábor: A múzeum mint a felejtés helye In: Ars Hungarica, 2003/XXXI. évf., 467–468. old.
9	WEINRICH: i. m. 19. old.
10	Weinrich említi könyve utolsó fejezetében Jorge Luis Borges (1899–1986) Bábeli könyvtár című, 1941-ben írott novelláját. Borges végtelen – és az idők kezdete óta létező – könyvtárában minden könyv egyforma nagyságú, kötésű és terjedelmű. Tartalmazza az összes eddig megírt, de a jövőben megírandó könyvet is, így lényegében magát a jövőt is. WEINRICH: i. m. 300–302. old.; Vilém Flusser az emlékezetekről írott azonos című tanulmányában (Emlékezetek) is központi szerepet tulajdonít a könyvtárnak, amely – véleménye szerint – a fiatal kulturális emlékezet új formája, az emlékeztetők lakhelye, ahol a szerzett információk tárolásának képessége tárgyiasult el. Mivel azonban a (nyugati kultúrában) nem csak az emlékezet raktárának tekintették – "... amelybe a szerzett információkat (írás útján) be lehet vinni, és amelyből azután (olvasással) le lehet azokat hívni..." –, hanem "transzcendensként" szemlélték, a könyvtár emlékezet őrző feladata visszájára megfordult: "nem az szolgálta többé az embereket az entrópia elleni harcban, hanem fordítva, az ember szolgálta a könyvtárakat, hogy megmenthesse azokat az entrópiától (a haláltól)" – fogalmaz Flusser. FLUSSER, Vilém: Az ágy. Budapest, Kijárat Kiadó, 1996. 15–25. old.
11	RADNÓTI: i. m., 48. old.
12	KESERŰ Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben. Budapest, Noran Kiadó, 1998., 85. old.
13	ÉBLI: i. m. 467. old.
14	Radnótinál a két említett felejtéstípus példái: Raffaello Sixtusi Madonnája (funkció- és kontextus-felejtés), valamint a restaurálás kultúrtörténete a második esetben (befogadás-történet felejtés). Az előbbi templomi kultuszképből lett az emlékezet múzeumi kultuszának tárgya. Hasonló szemléletes eseteket találunk a vallási kultuszok tárgyainak restaurálása során (ikon, kegytárgy, stb.), amikor távol a tárgyat létrehozó korszaktól az eredeti rekonstruálásának igyekezetében például a tárgyak történetéhez tartozó "emlékeket" (sérülés, javítás, átfestés, kiegészítés, stb.) távolítanak el azok felszínéről. RADNÓTI: i. m. 49. old.; A restaurálás mai gyakorlata a kulturális emlékezet egyre mélyebb sterilizációjával és az objektív elem hangsúlyozásával (az eredeti állapot ideáljának fényezése közben) a felejtésen dolgozik, és evvel sokszor maga is gátja a folytonosságnak. Töredékeket gyárt, amelyekben saját emlékezet-potenciáinak hiányosságát konzerválja, éppen a hiány formájában.
15	Dolinszky Miklós a zeneművek befogadása kapcsán ír a zenehallgatáshoz szükséges kód kulturális immanenciájáról. A kód ez esetben felfogható a kommunikatív emlékezet egy szabványaként. Az emlékezet-leletek felidézhetőségének nehézségeit így foglalja össze: "A kód elveszítése ugyanakkor szorosan összefügg a műalkotások megőrzésének nagy dilemmájával is: a művészeti dokumentáció mai, soha nem látott extázisa nem egyéb, mint a felejtés egy formája, beismerése annak, hogy azt, ami a műalkotást egykor azzá tette, ami: befogadásának kódját a kódnak eleve birtokában lévő befogadók híján semmiféle dokumentáció nem képes megőrizni." DOLINSZKY Miklós: Zene és cselekvés. http://ketezer.hu/2005/06/zene-es-cselekves/
16	Assmannál ez a "Gedächtnis" fogalma, szemben a megszakadt hagyományból történő felidézés cselekményét leíró "Erinnerung"-al. KARÁCSONY András: Elfelejtett emlékezés. http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/16/karacson.htm
17	HOFMANN, Werner: A modern művészet alapjai, Budapest, Corvina Kiadó, 1974. 23. old.; Idézzük Heisenberget a "rész és egész" problémája kapcsán: "Elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek; azaz fogalmazzunk tudományosabban: a lényegi rendből kiszakadt – vagy abba be nem illeszthető részleges rend ragadja magához az uralmat." HEISENBERG, Werner: A rész és az egész / Beszélgetések az atomfizikáról. Budapest, Gondolat Kiadó, 1978. 294. old.
18	FLUSSER: i. m. 20–23. old.