NÉMETH ISTVÁN PÉTER

 

 

SZÓLÁSOKBÓL IS FONT KOSZORÚ

BATSÁNYI JÁNOS ELŐSZAVA FALUDI FERENC VERSEIHEZ

 

"Faludi, érzékeny tudós Magyar, és született igaz Poéta lévén,

's Hazáját, Nemzetét mindég és mindenütt szívében hordozván,

üres órájit a' magyar nyelvnek és litteratúrának gyarapíttására szentelte,

's ezek' hasznára, díszére, ott-is híven munkálkodott..."

"...az örökké-zöldellő borostyán-koszorút festeném betses homlokára,

a' mellyet, mint a' Magyar Múzsák' egygyik legboldogabb tanítvánnya

's ditsőssége, mindenképpen megérdemlett." (Batsányi János)

 

Nagyon szép a történet. Batsányi János Párizsból már 1810-ben megkérte feleségét, Baumberg Gabriellát, hogy szerezze meg számára Faludi Ferenc verseinek győri, Révai-féle kiadását. Az évtized végére pedig elkészül A Magyar Tudósokhoz című könyvével, amelyben Faludi költészetének új kiadását szorgalmazta. A felhívó kiadvány 1821-ben látott napvilágot, ám csupán egy esztendővel később jutott el az olvasókhoz, csatoltan a Tudományos Gyűjtemény első füzetéhez. Batsányi ekkortájt mint költő hallgatott, ám több könyv kiadásában is lelkesen segédkezett. 64 esztendősen, 1827-ben jelent meg legelső saját verseskötete. De addig is sajtó alá rendezte először Ányos Pál, majd hűséges felesége, a bécsi Szapphó: Baumberg Gabriella, valamint Faludi Ferenc költeményeit. Utóbbiakat 1824-ben. Várta a Kőszegről hetente érkező postakocsit, hogy a szombathelyiek vajon elküldik-e neki Faludi verses kéziratait, míg ugyanazokat a linzi útkövezeteket rótta és szemlélhette, amiken őelőtte a szelíd jezsuita költőelőd, Faludi is járt.

Aztán mégiscsak sikerült terve, megérkezett a posta, tett ugyan egy kitérőt a pesti Trattner [János Tamás] nyomdán át, mire Batsányi kézhez kapta a szombathelyi Papnevelő Ház könyvtárából Bitnicz Lajos betűhív másolatában kedves szerzője, Faludi költeményeit. [Lőcsei] Tóth Péter 1994-ben a Vasi Szemle első számában adta közre a későbbi szombathelyi püspök, Bitnicz Lajos leveleit Batsányihoz, amelyek 1822 és 1828 között íródtak. Lőcsei Péter szövegközléséből kiderül, hogy a tudós egyházi személy, akkoriban még a szombathelyi líceum tanára, milyen baráti szeretettel és filológiai becsüléssel fordult mind a halott Faludi emléke, mind Batsányi, a száműzött kortárs igyekezete felé: "A hazájától elszakított költő a magyar líra maradandó értékeinek hiteles kiadását tervezte. Elsőként Faludi Ferenc verseinek szöveghű megjelentetését készítette elő."

Batsányi János Faludi Ferentz' versei elé úgynevezett Előbeszédet írt 1823 Pünkösd’ havában, 9-én, majd egy olyan Toldalék írásába kezdett, amely Faludi Ferenc életé ről és költészetéről szólt. S miről még? Szólt Batsányi önnön versírói eszményeiről, stíluskövetelményeiről, filológusi műhelytitkairól és korának irodalmi disputáiról is. A költő prózába fogott. Németh László e jelenséget szinte ujjongva üdvözölte Zrínyi, Faludi, Batsányi és még számtalan lírikusunk esetében: "A magyar vers, éppen mert nemzedékről nemzedékre újból alapozták, rendkívüli munka, torna és tudomány azok számára, akik benne élnek. Amikor a magyar költő prózát ír, ez a fölöslegessé vált nyelvi és formai erő: cicázik, csapong, tart rendet, konstruál s dalol. A próza levetteti a költővel, ami a versdivat idénypóza volt; a költő viszont arra kényszeríti a prózát, hogy nagyvilágot járt igényeihez csinosodjék. A költő otthonosabb és magyarabb, a próza műveltebb, európaibb. Így lesz költőink prózája a magyar pallérozottság legmegnyugtatóbb iskolája."

Mintha Batsányi ekkor – még saját verses könyve nélkül – már bele szerette volna fogalmazni önmagát, lényének lényegét, jelet hagyva így irodalmi szerepéről, s annak természetesen súlyáról, értékeiről. (Sikerült néki Németh László-i értelemben.) A személyes motiváltság kétségtelenül szembetűnő a Toldalékban, jóllehet tudományos igényességgel, gondos körültekintéssel és a költőelőd poétai jelentőségét érzékeltetni akaró intellektussal is fölvértezi az írást. Hiteles legyen az, mégpedig olyannyira, hogy az érték- és eszménytisztelő Batsányi most, a XXI. században sem vádolható azzal, hogy XVIII. századi elődjének lírai életművére – maga igazolásaképpen – csupán eszközként tekintett volna. Sőt! Elsőként adott példát a magyar irodalomban, hogyan kell egy írói hagyatékot – szó szerint és átvitt értelemben – gondozni, a szövegkiadásokat előkészíteni. Nála már az utolsó szövegváltozat számít megőrzendő, kiadandó műnek: "Mellyik légyen valósággal a’ kettő közűl Faludinak 'útolsó kézírása'"...

 

Magyar Tudósokhoz

A Magyar Tudósokhoz címlapja

 

(Batsányi János érdeméül szokás még emlegetni első irodalmi folyóiratunk megindítását és a modern műfordítói reguláink első normává emelését. Ezek a szabályok – nem csekélység – mindmáig érvényesek. Batsányi a Magyar Museumban előbb publikálta műfordítás-elméletét, mint Alexander Fraser Rytler az Essay ont he Principles of Translation – Edinburgh, 1790. – című alapművét, amelyet a fordítástörténet amolyan 0-s kilomérterkő gyanánt emleget.)

Batsányi János elrejti és egyszerre szembetűnővé teszi Faludi Ferenchez való ragaszkodását stílusában. Hogyan is? Tudjuk, Faludi mennyire szerette a szólásokat, közmondásokat; az állandósult szókapcsolatokat, születtek azok bár a nép ajkán, vagy a klasszikus szerzők tolla alatt, utóbbiak szállóigéknek. Ahogy Vargha Balázs is írja Faludi versei modern, 1985-ös kiadásának előszavában: "...már a XVII. századi irodalmunkban a közmondás a leginkább befogadott népi műfaj. Egyrészt azért, mert a latin irodalomban is nagy becsben állt, de azért is, mert szónoklatokban, vitákban jó hasznát vették." Batsányi él e stílus, vagy – ahogy Révai Miklós nevezte – a 'szép toll' adta lehetőséggel, s visszhangozza a XVIII. századi példakép gnómáit, velős mondásait. Irodalomtörténet-írásunkban szinte senki sem hagyja említetlenül Faludi közmondásgyűjtő szenvedélyét.

Egyik dunántúli költő-írónk, Jankovich Ferenc Iránytű a magyar irodalomban című könyvében emígy fogalmazott: "E nemes lelkű jezsuita pap eszmélkedése egy lépéssel megelőzi Európát is. Amikor a német Herder, a népköltészet felfedezője és Európa-szerte hirdetője még el sem kezdte eszméit könyvben hirdetni, a mi Faludink már szorgosan járogatott »a köznép és a tseléd közé«, »tsak avégett, hogy őket szabadabb beszédre felbátorítván, igazabban kitanulhassa a tulajdonabb Magyar szó ejtéseket«". Gyűjtötte a magyar közmondásokat, a "szépen összeillő vezeték szókat" (jelzős kifejezéseket, "a beszédet ékesítő különös szóejtéseket", úgy a "nép nyelvéből, mint az irodaloméból..." (Herder szerint "A közmondás egy nép gondolatvilágának a tükre". Megjegyzés tőlem: NIP.) A vaskos népi hangot is lekottázta a következő szólás megörökítésével Faludi; – Batsányi idézi:

 

Ilyen leány-várban Mopszus még nem lakott;

A' kinek nem tetszik,

Fejje-meg a' bakot!

 

Akár Faludi verseit, akár a szépprózáját lapozza föl az olvasó, előbb-utóbb közmondáson akad meg a szeme: Jegen várat építeni... – áll a bolond emberre az Újdon új policia című versben. A Téli éjtszakákban pedig "Mocskos beszélgetés erkölcsvesztegetés". Vagy a következő: "Lágy pásztor alatt gyapjat rúg a farkas." A harmadik "éjtszakán" ez hangzik el: "Tudni való, hogy minden tehén maga borját nyalja." Az ötödiken: "Könnyebben felejti a kígyó farka vágását, mintsem egy asszony legkisebb bosszúságát." Ez ötödik "éjtszakán" Faludi hőse nevén nevezi a közmondást, mint olyat: "Kazimir fiam! ugymond, megemlékezvén arról a közmondásról, hogy a jó nevelés sohasem esik drágán, nem kéméllettem költségemet..."

Már Révai Miklós is fölfigyelt Faludi Ferenc vonzódására a szólásokhoz és a közmondásokhoz. Láttató erejű és félelmetes kép az ott a fejezetben, amit egy szólás idézésével emelt a Téli éjtszakák szövegébe Faludi. A Jó pásztorról szóló Dávid-zsoltárra is utal, nem csupán a népi megfigyelésre, tapasztalatra. A Jó pásztor ugyanis botjával nem csak magához húzza az elveszett bárányt, de botja fémes végével a farkasoktól megvédelmezi. Így lett az Úr az Ószövetségben az emberek őriző pásztora. Révai Miklós, aki először, Batsányi előtt 37 esztendővel adta ki Faludi Ferenc verseit, még nem vette észre a szólás metafizikáját. Csak a konkrétságát. A magyar szép toll című művében (első stilisztikai kézikönyvünkben) arra int, hogy aki igazán gondos-szép írást akar kiadni a kezéből, csínján bánjon a közmondások használatával, nehogy pórias hangzást komponáljon: "A' közmondások, vagy példabeszédek, Görög nevökön paroemiae, Latánon adagia, közönséges szokásokban fennforgó elmés mondások: a' mellyek vagy hasonlatosságokból, vagy különös esetekből vétetnek. Forog, mint a' rossz pénz, az országban. Pitziny tzupor hamar felforr. Egy szemeten két kakas nehezen fér meg. A' lágy pásztor előtt gyapjat rúg a' farkas. Ezek nagy részént a köznépnek az ő, értelmes és teljes mondásai: de, mivel ugyan tsak annak tehetségéhez, 's előállatása módjához, vagynak alkalmaztatva, és azért közönségesen alatsony tárgyaktól vétetnek; a' jelesebb tollban [stílusban] nints elegendő méltóságok." Révai Miklós e megállapításával – könyve 1805-ben jelent meg – mintha máris feleselt volna Faludi hagyatéka. Utolsó eklogájába ugyanis még egyszer beleintarziázza a szólást a Jó pásztorról és a farkasról:

 

Okos, igaz, bátor, nyája megörzője,

Ellenkezőinek erős ellenzője,

Farkas gyapjat nem rug ő pálcája alatt,

Ment lészen mellette öreg s apró falat.

 

Faludi ebben az eklogájában, mint később Reviczky Gyula a híres versében, arról ír, hogy a nagy Pán halott. S megszelídül a lét a helyette támadt új Pásztor gondviselésének köszönhetően. Krisztianizálódik az antik Pán-toposz Faludi Ferenc politeista világképet ígérő, fölidéző párbeszédes műfajában, s ugyanakkor versében minden 'alatsony tárgyat' kikerül a költő, azok fölött egészen a megváltás hirdetéséig, örömhíréig szárnyal.

Batsányi János ilyen, a Faludi-szövegekben is szereplő, s ehhez hasonló szólásokkal- közmondásokkal hintette meg tanulmányát, mintha csak imitálni akarta volna a XVIII. századi mestert. Íme: "Minden embernek kedvét találni, mindenkinek tetszeni, – nem tsak lehetetlen, de nem-is kívánatos dolog."

A lehetetlen és a nem kívánatos dolog megcselekedése bizony a maga értelmetlenségében is nagyon nehéz föladat. Erre a helyzetre rendkívül sok magyar szólás és szóláshasonlat létezik a mai napig a közbeszédben. Nehéz mindenkinek kedvét találni... (Szerepel Sirisaka Andor Magyar közmondások könyve című szólás-tezauruszában.) Ott találjuk a levonandó tanulságot Heltai fabulájában, amelyik az apáról, a fiúról és a szamarukról szól, miképpen nem tudtak az emberek kedvére tenni.

A kollektív bölcselet (ideértve a népköltészet vagy az oralitás más hagyományait, amelyek a józan értelem követését tanácsolják) és a klasszikus műveltség nem oltják ki egymást. Inkább egymást igazolják. A Batsányi-szövegben szereplő, következő közmondást napjainkban még szintén használjuk: "...(a köz-mondás szerént) ember kell a' gátra". Margalits Ede Magyar közmondások és közmondásszerű szólások című gyűjteményében variánsai találhatók e mondásnak: Gát. Ember kell a gátra. Legény kell a gátra. Legény a gáton. (Nyilvánvalóan az árvízi védekezésekkor helytállt férfi eszménykép volt egy közösség számára. Vagy a malmok gátján. Arany János is emígy jellemezte Toldi Miklóst: "Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton...")

Gondolkodásunkból, nyelvi fordulatainkból nem hiányozhat az anyatejhez kapcsolódó kép sem: "...a' kik a tiszta magyarságot annyok' tejével szopták..." O. Nagy Gábor Mi fán terem című könyvében a következőképpen ír a Szent Ágostonnál is megtalálható metaforáról, ami Batsányinak szintén kedvelt költői képe: "Az üdvözítő nevét szívem már az anyatejjel magába szívta." Milyen szép, hogy Az anyatejjel szív magába valamit szólásunknak az anyanyelvünkhöz lett kezdetben a legtöbb köze: "Természetes szemléletből eredő régi szólás, amely ma választékos kifejezése annak, hogy valakiben már kora gyermekségétől kezdve megvan valamely tulajdonság, képesség, már kisgyermek korában elsajátított valamit. (Nota bene:) A XVIII–XIX. századi írók főként az anyanyelvre vonatkoztatva használták."

A velős mondást gyakorta kurzív betűtípussal emelték ki a szövegből a jó rétorok, vagy idézőjelbe is tették. Batsányi szintén így járt el, amikor a Kivétel:...; A kivétel erősíti a szabályt, "Kivéve a gyevi bírót." szólásunkat idézi. Ki tudja, a Tápén fennmaradt, gyűjtött s Móra Ferenc által feldolgozott vidám népmese Mátyás királyról és a bíróról nem jutott-e költőnk eszébe?, amikor idáig ért: "'Egyet kivéve', mondám."

Népi mondásaink mellett gyakorta folyamodik Batsányi gondolatainak pontosabb megvilágításának érdekében a klasszikus idézetekhez, amelyek ógörög és latin szerzői – főképpen a XIX. századi honoráciorok világában – széles körben ismertek voltak. Batsányi János Arisztotelész Poétikájától – mint tánctanár és tanítványa a kályhától – indul, s akkor válik ez nyílvánvalóvá, mikor a hármas tagolásról ír Faludi-tanulmányában: "...vagyon minden efféle szép mesterségbeli, vagy poétai alkotmánynak feje, dereka és lába." Természetesen legfőbb mestere, az ars poetica dolgaiban leginkább eligazítója: Horatius. (Baumberg Gabriella – látva e vonzódását – szkíta Horácnak nevezte férjét.) Lássuk csak! – "...a tudós Bírák nem egy-könnyen szoktak elnézni, 's megbotsáttani, a' kik, mint a Római nagy Lantos, még Homerust sem örömest láttyák szunnyadozni."

Latin mondás ez, hogy néha a jó Homérosz is szundikál. Vagyis hibát ejt a legvirtuózabb versszerző mester is a hatalmas műve kis részleteiben olykor-olykor: Quandoque bonus dormitat Homerus. Horatius Episztoláinak második könyvében találja meg az olvasó a néha-néha szunyókáló nagymesterek esendőségét, amikor munkájuk, az 'ars' dolgaiban vétenek valami nem túl jelentős hibát:

 

...bánt, ha a jó öreg is szundítgat néha: Homerus,

Bár íly nagy műnél meglepheti néha az álom. (Muraközy Gyula fordítása)

 

Kortárs szerzőink közül Tandori Dezső képverse láttatja, hogy a daktiluszok s szpondeuszok mint kottajelek miképpen simulnak el, akár egy oszcilloszkóp ernyőjén a hullámok vagy az EKG-gép-szalagon a tűhegy amplitudói (TD: A becsomagolt vízpart. Bp. 1987. 34. old.). Nyilván, Batsányi érzékenysége pedig fölér a szeizmográfokéval: Faludi Ferenc versbéli képzavarát (Diánáról, nyiláról, íjáról, puzdrájáról) kiigazította. (Joggal, mivel Faludi versében arany puzdrát tart Diána keze, holott annak a vállon kell függenie, onnan kell a nyilakat kivenni, s az íjba helyezni.) Ha Homérosz igen, Faludi nem alhatik? Dehogynem! A versbeli vétséget a jó kritikus rója csak föl, sőt kötelessége, hogy jelezze azt – vallja Batsányi. S ha valamit mégis, sőt, mindent jól tesz, az pedig természetes, hiszi és biztos abban Batsányi, a szkíta Horác: "...a hibátlanság, mint valóságos tsekélység, a' poézisban nem érdemelhet semmi ditséretet. Vitavi culpam, non laudem merui." (Muraközy magyarításában így hangzik az eredeti Horatius-sor: "Hogy kikerültem a gáncsot, azért nem illet dicséret!"

Az idézet valódi szállóigévé vált, szintén az Episztolák második könyvének harmadik, Ars poetica című verséből. (Batsányi van, hogy egyenesen meg is nevezi a forrást, ha kedves római költőjének intelmére utal: "Ezt a' versszerzésbeli természetes, de mesterséggel tellyes, könnyűséget jelenti Horatius, imezen szavaival, az értelmes és szorgalmatos Versszerzőről emlékezvén: Ludentis speciem dabit, et torquebitur.")

Batsányi János, láttuk, jottányit sem hagyott el kritikai észrevételeinek közreadásából, ugyanakkor Faludi mentségének hangoztatásával sem maradt adós. Ha éppen nem szakmai megértése felől biztosította a halott példakép szellemét, akkor empátiájával az egész olvasótáborához fordult: "Summi enim sunt, homines tamen! Azt kell meggondolnunk Quintilianussal." Tudniillik, hogy a legnagyobbak is csak emberek. S egyébként is, Erdélyi János Válogatott magyar közmondások című gyűjteményében, amit Heckenastnál adott ki 1862-ben, az szerepel, hogy Nem kell a bölcset tanácscsal terhelni... Lám, Batsányi is merít a közös tudáskincsből, a bölcsességek tárházából, nincs szüksége még arra sem, hogy feltétlen új szentenciákat költsön: "(mert a' Böltset, és még inkább azt, a'ki magát annak véli, nem tanácsos, a' mint Faludi mondgya, tanáttsal terhelni; ámbár a 'Példa-beszédek' koronás Szerzője nem úgy itél)".

Batsányi mind a magyar eredetű, mind a latin auktoroktól származó nemzetközi vándor-bölcsességeket, valamint az ikonológiákból a műveltebb olvasó számára ismert képeket pontosan, kellő helyükre illeszti a szövegben. Mint a következő hasonlatot, jóllehet némi költői túlzást is tartalmaz: "...a' Kőszegi Fordíttónak [Rájnis Józsefnek] ezen szerentsétlen, sánta-bénna, rút és akadékos verséről, minden tekíntetben azt mondhatni: monstrum horrendum, informe, ingens, cui lumen ademptum!..." Vergilius Aeneisének harmadik részében szerepel ez a hexameter: "Nincs szörnyebb, otrombább rém, oly nagy, vak azonban." (Az egyszemű óriásról van szó, akit Homérosz már megörökített az Odüsszeiában.)

Gazdag és tiszta források fölé hajolt Batsányi. Úgy vélte, csupán csak akkor és úgy kell újítania a poétának – természetesen – minden neológ és neofita törekvés ellenében, amikor a szerző az elmondhatóság határáig jut. (Faluditól Batsányin át Petőfiig és Ottlik Gézáig!) Amikor alkotóként megéli, hogy amit közölni szeretne, bajos – mert Nincs rá szó, nincs rá fogalom... (Nincs új a nap alatt. Bár ugyanabba a folyóba sem léphetünk bele kétszer! A szólások szerint.) Már Lucretius panaszkodott, hogy a latin nyelv adta lehetőségek is szűkösek számára! – "Ott és akkor, a' hol és a' mikor az újíttásnak, jobbítgató segedelmeskedésnek, oka és helye; mikor illik, lehet, és kell, vagy méltán megkívántatik, 's elkerülhetetlenűl szüksége, propter egestatem lingue, et rerum novitatem, újítt Ő-is, – mint ezen deák versnek felséges elméjű tudós Szerzője, Lucretius..."

Batsányi a szerinte túlzásba vitt (nyelv)újítások kortárs képviselőit nem szólítja nevükön ezeken az oldalakon. Ők pedig ignorálva Batsányi kiadási tervét, említést sem tettek róla itthon, egyedül Szent-Miklóssy Alajos fejezte ki recenziójában a széphalmi mester és tanítványai közös ellenszenvét Batsányi iránt a Tudományos Gyűjtemény III. kötetében.

Kazinczy Ferenc irodalmi és organizátori működésének helyét rajzolja szövegébe, mégpedig egy nem éppen magasztos képpel, s ráadásul – ne hagyjon kétséget bennünk – kétszer is ugyanúgy: hegyaljai vad bereknek titulálja, gondozatlan vidéknek Kazinczy környezetét. Nem impresszió, nem hirtelen közbevetés, sem indulatos döfés ellenfele felé, hanem – látni fogjuk – tudatosan épített kompozícióba illeszkedő elem, amire majd viszszamutat Batsányi a szöveg végén a vad berek ellentétével, saját bölcsőhelyével. Ahogy a mai szlengben mondanák: ez ütősebb, ez nagyobbat szól...

Szülővárosát, Tapolcát ezúttal ugyan nem nevezi meg, de a szomszéd várost ('váras'-t) már igen. Mivel ott él és alkot Kisfaludy Sándor, akivel – mint földivel – Bécsben örök barátságot kötött, s akit a jelenben költői eszményei legkiválóbb megtestesítőjének tart: "...a' Sümegi koszorús Költő... [Kisfaludy Sándor] ez a jeles Hazafi, új ösvényt törvén magának, qui sibi fidit dux, regit examen, és sem páras versekben pásztori költeményt nem szerzett [mint az ekloga-költő Faludi], se négyes strófákban a' két régi fő Poétával [Zrínyivel és Gyöngyösivel] nem vetélkedett; a' mit azonban senki sem fog néki józan ésszel vétekűl tulajdoníttani, sem ezért az ő ritka nagy érdemeit nem fogja kevesebbre betsűlni!"

Batsányi itt is azt a költőtípust üdvözölte, aki bátran szárnyal, mit se törődve azokkal, akik utánoznak. Himfy költői erényét Horatius verssorával tiszteli meg, amit az Episztolák első könyvének 19. verséből idézett. Az eredetiség egy magasabb rendű minőség, mint az újítás. Új, magának saját ösvényt törő költőnk lesz Petőfi Sándor is, aki megvetően szól majd az utánzókhoz. Petőfi, Batsányi egyként a nyelvi hagyományszámba menő horatiusi verssorokra rezonált: "Qui sibi fidit dux... ostoba szolgai nyáj, ti utánzók, azt se tudom, hogy / íly hű-hó láttán haragudjam-e vagy mosolyogjak..." (Urbán Eszter fordítása).

Az elhunyt költőpéldának, Faludinak és Kisfaludynak, a kortársnak – bár egyik időben, a másik csak térben van tőle messze – egyaránt otthona van Batsányi szívében. Költőnk Ányos Pál után Faludi Ferenc verseit is gonddal a közös szellemi haza tékájában helyezhette el. Illyés szavával másokért – egyedül tette, amit tett e kiadás födél alá hozásával. "Minekelőtte tőlünk örökre bútsút vennének, és útra indúlnának, megmondottuk nékik, 's szívekre kötöttük, hogy Azoknak, a' kik (mint ők) deákul-is tudnak, és netalántán ezen Német Város' Magyar Lakossáról-is kérdekedni, 's felőlle valamit bizonyost hallani kívánnának, annak nevében ezt felellyék:

Ille ego, qui quondam!"

A személyes névmás egyes szám első személyében hangsúlyozza ez a pár szó magát a költői ént. Nem is lehetett volna többet mondani a hitelességről, aminek jelzője ismét csak a 'személyes' lehet. Vergiliusnak tulajdonítják ezt a kis szöveges iniciálét, amit az Aeneis elé helyezett (?). Lakatos István nem illesztette a magyar eposz-fordításának elejére. Ám még Arany János is abban a hiszemben volt, hogy az eposz előhangja az Ille ego, qui quondam gracili modulatos avena / Carmen, et egressus silvis vicina...

Arany János előtt a XVII. századi nagy költőink közül Zrínyi kezdi ezzel az Ille ego-parafrázissal a Szigeti veszedelmét, de korábbi, kevésbé ismert verselőink is lefordítják a latin beköszöntőt. Kecskés András két variánst is közöl tőlük (KA: A magyar ütemhangsúlyos versfogalom kialakulása. ITK. 1987–1988/4. szám): "Ugyan én az a Vergilius, ki csak régenten együgyű énekkel verset dúdoltam..." (Vasady-kódex. 1624.) "Én azki régenten zabnak szárábúl való sípon kedves verseket, nótákra énekeltem..." (Mihály deák kódexe. 1679.)

 

Én az ki azelőtt iffiu elmével

Játszottam szerelemnek édes versével,

Küszködtem Viola kegyetlenségével:

Mastan immár Mársnak hangosabb versével

 

Fegyvert, s vitézt éneklek...

 

Ismerősek az iskolák diákjai számára is a Szigeti veszedelem első énekének sorai. Batsányi tudta, hogy éppúgy, romolhatatlanul fönnmaradnak, mint az ókori eposz fejezetei. Jó ízléssel, nagy tudással, no meg érzékenységgel abban is biztos volt, hogy Faludi versei szintén időt állók, jöhetnek a századok.

Tompa Mihály madár-allegóriáját előlegezte már Batsányi metaforalánca. A költők úgy énekelnek, úgy élnek-halnak, mint a madarak. Ez a hasonlóságon, párhuzamon alapuló névátvitel persze önmagában akár didaktikus is lehetne. Ám annyi élménnyel, frissességgel, a modern romantikus képalkotásokhoz közeledő szenvedéllyel és láttató erővel alkotta meg Batsányi a következő részletet, hogy túl a kiváló stilisztikai rendezettségen, a magas hőfokon tartott ihletettségtől is teremtődött itt a szövegkohézió. S mindennek az újdon új költői képalkotás a fundamentuma, amelyre Kölcsey és Vörösmarty fog jelentős költészetet emelni. (Lásd: SZEGEDY-MASZÁK Mihály: A magyar költészet főbb típusai a kései XVIII. és a korai XIX. században. Megj. Világkép és stílus. Bp. 1980.)

"Így énekel indúlattya' belső titkos ösztönéből, a' nyárfának ágánn üldögelő magános kis madár: míg végre, keserű fájdalmában szíve szakadván, halva lefordúl; vagy, ártatlan örömei köztt gonoszúl meglepetvén, az éhes karvaly' körmeitől széllyel-szaggattatik... Elnémul a 'liget; búsúl, és szánakodik méltalann eseténn az egész táj, az egész környék. De hijában szánnya; hijában sohajtoz utána; mert a' szegény kis Énekes fel nem éled, 's nem múlattathattya szíves hallgatójit. Eljő majd azonban, megínt az új tavasz; kizöldűl, 's felvidámul ismét ez a' táj-is; 's érzékenyebb, fiatalabb lakossai örömmel hallgattyák a' tollas vendégek' víg zengedezéseit, – ámbár a' néhai kis Éneklő nintsen ezek között, és az ő szép szava nem hallatik többé."

Batsányi Faludira emlékezett. Hogy a madár-kórusban milyen szépen dalolt. Aztán elnémult. Ám a madár-kórus tovább szól. Tompa Mihály fogja az 1849 után megszólalni is alig tudó énekesek hadát. Illyés Gyula, Áprily Lajos, Sipos Gyula és Simon István pedig a XX. században fogja vigasztalni magát és költőtársait a csapatban szálló vadludak szimbolikájával. Bár puska, ha le is lő közülük egyet-egyet, azért elfogyhatatlan marad együtt a madarak V-je.

A valahai tapolcai saruvarga fia Linzben a szólások segítségével az általa olyanynyira tisztelt elődöt imitálta, majd lírájához az ő személyes hangját emelte. Batsányi a saját verseivel egyenrangú költőiséggel szólt Faludiról az aforisztikus tételmondatokat és az idők során összetapadott frazeológiai egységet bőven tartalmazó prózájában. Szinte légi felvételt készít (Bessenyeitől tanulta), madártávlatból láttatja szülővidékét Faludi Ferencről írott dolgozata végén. Kazinczy hegyallyai vad berkeivel kultúrtájat állít szembe, Faludi Ferenc és önmaga kedves és otthonos, 'kies táj'-át. S itt már nem csupán földrajzi értelemben jelenített meg országrészeket, hanem szellemi ellenpontokként szerepeltette azokat. Viaskodásai során arra jutott, hogy az igazi költői értékek Parnasszusa nem Észak-Magyarországon, hanem a Dunántúlon emelkedik. Retorikai megformálása ezt bizonyítja, hiszen a költők jövőben bízó s reménnyel teli tavaszi seregszámláját is a Balaton mellékén tárta elénk:

"Eljött, visszatért már mí nálunk-is, a' szerentsésebb jövendőt ígérő szép és kellemetes tavasz. A' kemény, a' komor, és hoszszú tél utánn, újra zöldellenek az erdők, rétek, mezők, a' Duna' mentében; de főképp' a' Balaton' gyönyörű mellyékin, 's a' híres Bakonynak kies vidékeinn: hol Zrínyi', Gyöngyösi', Faludi', Orczi, Bartsai', Ányos', Teleki', s több más régi Költők' ditsőültt árnyéki gyakran megjelennek, 's vígasztaló örömmel szemlélik, tapasztallyák, hogy a' Magyar Parnasszus most ott emelkedik; hogy a' Múzsák és Grátziák ma leginkább ott múlatnak; hogy Sümeg' szép tájékit különösen megkedvellték, 's ott a' víg tavasszal mindent új életre hoznak."

Anélkül, hogy megválaszolhatnám, két géniusz közül kinek és miben, s miképpen volt igaza?, vagy hogy két tájat, két költőt és két nemes bort vetnék össze, azt írhatom, hogy nagyon jó érzés ragaszkodással tovább olvasnom 2014-ben Faludi Ferenc és Batsányi János műveit. Velük való elfogultságom dunántúliként és tapolcaiként tán érthető. S ráadásul, hogy e tájjal bennem életművük igencsak harmonizál. Tapolcai iskoláink közül az egyiket Batsányinak, a másikat Kazinczynak nevezték el. (Kazinczy Ferenc öreg korára a két, verset és prózát egyaránt virtuózan szerző költők közül legalább az egyiket, a Faludi Ferenc-oeuvre-öt nagyon megszerette.) Tudom, hogy ha Sátoraljaújhelyen nincs batsányis kultúrintézmény, de a szlovák határhoz közel eső szélső utcát mégiscsak a tapolcai varga-firól, a számkivetett linzi költőről keresztelték el az utókor részéről a derék ottaniak. Németh László Kazinczy koráról beszélt, amikor Batsányi és a Magyar Museum jelentőségéről írt esszét. Meg még akkor is, amikor azt állította, hogy Faludi Ferenc minden árnyalatot győző prózája-életműve azt bizonyította, hogy a nyelvújításra nem lett volna különösen nagy szükség. Költői túlzás ez Németh László katedrájáról? Mindenesetre legalább olyan frappáns gnóma, mint amilyet Faludi és Batsányi is nagyon kedvelt. S mintha velejében állna mindaz, csak épp a legtömörebben, amit Batsányi száz oldalon át próbált tudós-szép esszéjébe fogni. Faludi Ferenc dicséretére.