TORJAY VALTER

 

 

EGY ELFELEJTETT CENTENÁRIUM –
ÉS NÉHÁNY BÚTOR

ID. DERKOVITS GYULA ÚJONNAN ELŐKERÜLT ALKOTÁSAI

 

 

Ez évben a Derkovits névtől hangos kulturális életünk egy bizonyos része. Idén a híres festőművész születésének 120. és halálának 80. évfordulójára emlékezünk. A már 1945 előtt méltányolt és a kommunista hatalomátvételt követően afféle "József Attila a képzőművészek között" szerepet betöltött mester állócsillagnak bizonyult kultúránk egén. Ma is nyilvánvaló, hogy bár sokféle hatalmi érdekeket alátámasztó torzítás deformálta a róla ismert képet, az a kutatások előrehaladásával sem fakult, csak árnyaltabbá vált. Az is nyilvánvaló, hogy nyomorú gyermekkorának tényei javarészt igazak, de talán nem kellett volna mindennek így történnie. Sok múlott ugyanis az apán, a kivételes tehetségű asztaloson, idősebb Derkovits Gyulán, akinek halála éppen egy évszázada következett be, lezárva egy nagyon különös és tragikus életet. Vele foglalkozik ez a cikk, nemcsak az évforduló okán, hanem annak a szinte misztikus körülménynek köszönhetően, hogy pontosan ezen az évfordulón került elő több olyan bútordarab, ami bízvást gazdagíthatja a mester nagyon kevés ismert alkotásának körét.

Id. Derkovits életének főbb történéseit már évtizedekkel ezelőtt – néhány még élő koronatanú segítségével – sikerült tisztáznia Kuntár Lajosnak több, a Derkovits családdal foglalkozó, pótolhatatlan írásában.1 Ezek alapos tanulmányozása után 2006-ban megjelent könyvemben felvázoltam ezt az életutat, ami sok párhuzamot mutat a későbbi festőművész rögös pályájával.2 Úgy gondolom, hogy ennél jobban ma sem tudom összefoglalni a történéseket. Lássuk tehát: "Tehetséges, képzett és rendkívül lelkiismeretes mester volt id. Derkovits Gyula, a híres festőművész édesapja. E körülménynek köszönhetjük, hogy a kutatás életének főbb pontjait tisztázta. 1853. március 23-án született Ostffyaszonyfán, Derkovits Antal helybeli asztalos fiaként. Nagyapja, György az Erdődy grófok vörösvári kastélyában volt komornyik. Derkovits Gyula először apjánál, majd külföldön »valcolva« tanulta ki mesterségének fogásait. Bécset, Münchent, sőt Párizst is megjárta, működésének konkrét helyszínei azonban éppoly tisztázatlanok, mint egyik legnagyobb mesterünk, Thék Endre esetében.

Életének sorsfordító eseménye volt az 1887-es Vas megyei iparkiállítás, ahol aranyérmet szerzett édesapjához hasonlóan, aki Erdődy Gyula grófnak és feleségének segített egy festett és esztergályozott asztala elkészítésében. Gyula azonban teljesen külön nevezett, s bár a korabeli sajtóban sok elírás tapasztalható, kiderül, hogy versenymunkája egy divatos, fekete szalonszekrény lehetett. A Vasmegyei Lapok szeptember 22-én lelkesen közli, hogy a mester "...kredence (sic!), amely bármely világváros kiállítását díszíthetné, oly szép munka, oly összhangzatos, hogy hibát fellelni rajta a kritika képtelen."

Derkovits Gyulát felbátorította a siker, s néhány nappal a kiállítás bezárása után már lelkesen hirdeti magát a helyi lapban. Megemlíti képzettségének sokrétűségét, sikerét az iparkiállításon és egy sokatmondó részletet is: "...képes vagyok kész, vagy általam készítendő tervrajzok(!) szerint bármely fajta díszműveket is stylszerűen elkészíteni..." Ebből a rövid idézetből kiderül, hogy Derkovits több volt a kor átlag asztalosánál, hiszen nem csak előre nyomtatott mintalapok jobb-rosszabb kivitelezésére, de saját tervező-alkotómunkára is képes volt. Az 1950-es évek végén még sikerült szóra bírni egykori inasát, Kiss Pált, akitől tudjuk, hogy a mester kedves foglalatossága volt a bútortervezés, külföldről hozott mintalapjainak nézegetése, sőt bútorrajzot is oktatott a város ipariskolájában. Szokása volt külföldre, rövid tanulmányutakra menni nagyobb megrendelések teljesítése előtt, így többször is járt Bécsben és Berlinben.

1889-ben mesterünk megnősült, felesége söptei birtokosok lánya, Csontos Erzsébet, akivel szülei jelentős hozományt, 10 000 koronát adtak. A tervezett családi ház helyett végül Derkovits műhelyét fejlesztették belőle. A család 1890 és 1903 között hét gyermekkel gyarapodott, a későbbi festő, Gyula 1894. április 13-án született.

Bár a jó nevű asztalosnak megrendelőkben hiánya soha nem volt, a család mégis lassan elszegényedett. Kiss Pál ezt a mester alapállásával magyarázta: "A gazdámnak nem volt érzéke az üzlethez. Igazi művész volt, a lelkét is beledolgozta a bútorba, de ezt nem fizették meg... Bele is ütötte minden bútorba a stemplijét, de ahhoz szemérmes volt, hogy az érte járó pénzt megkérje vagy behajtsa. Engem szokott elküldeni a pénzért. Sokszor mentem a László bútorkereskedőhöz is. El szokott bújni előlem... A gyerekeknek nem volt ruhájuk. Felváltva tudtak iskolába menni..."

A végső egzisztenciális csapást egy olyan munka hozta, melytől Derkovits nyilván sokat várt. Előtte már a Holzheim-féle bútorgyár művezetői tisztével is próbálkozott, de ez a rövid életű és meglehetősen rejtélyes üzem (telepe talán a mai Ady téren lehetett) sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1903-ban vásárolta meg Kovács Jakab (1837–1923), a későbbi szállodaépítő, a régi Sabaria kávéházat. Az épületet villamos világítással is ellátta. A berendezés elkészítését Derkovitsra bízta, aki – óvatlanul – saját megmaradt tőkéjét fektette a munkába. Nyilván csak az alkotás érdekelte, és nem értett a szerződések buktatóihoz. A család sorsa a véget nem érő költözés lett. Az öregedő mester fiait tette inasaivá – részben takarékossági okokból. Közben – 1908-ban – felesége meghalt.

Utolsó műhelyét a Nagykar utca 3-ban létesítette, ez időből a ház egyik lakója, Tárnoki Jolán érdekes részletekre emlékezett. Derkovitsot intelligens, szigorú embernek látta, aki ekkor már főleg a megrendelések és a kifizetetlen számlák után talpalt mindennap. A családi műhely ekkoriban főleg bútorrestaurálásból tengődött. A széles körű szakmai tapasztalatokkal rendelkező asztalost szívesen bízták meg a kényes munkával.

A Magyar Nemzeti Galéria adattára őrzi azt a kis szállodai cetlit, melyen Jenő öccsének, Gyulának, a festőművésznek üzeni a frontra édesapjuk 1914. augusztus 30-án bekövetkezett halálát. A halál oka "szervi szívbaj és vízkór" volt, a nyomorúság következménye. Jellemző, hogy a megye egyik kiváló iparosát hitelbe temette el a Bem család temetkezési vállalata. Sírját több éves kutatással sem sikerült felfedezni."3

Évekkel a könyv elkészülte után sem tudjuk, hogy merre nyugszik a művészlelkű asztalosmester a szentmártoni, régi temetőnkben. Az elhalálozás évszámát nézve inkább a hátsó, "B" és "C" parcellák jöhetnének számba, de sajnos ez még kiindulásnak is kevés. Az alighanem fakeresztes sírt nem ápolta senki, a világháborús bombázás pedig akár teljesen meg is semmisíthette azt.

A mesterről megtudott egyik legfontosabb információ a korszak ismeretében a művészi öntudatot is éreztető bélyegzése műveinek. Nem túl elterjedt szokás ez akkoriban, de ezt csak az tudja, aki bútorok százait vizsgálta meg. Néha égetni is szoktak mesterjelet valamely nem látható helyre, vagy papírblankettát ragasztanak. Derkovits pecsételt. Ez az eljárás a két világháború között gyakoribb volt, de akkor sem mondható jellemzőnek. A mesterjegynek volt némi reklámszerepe, de a megörökítés szándéka talán erősebb lehetett. A szombathelyi asztalos esetében bizonyosan.

Az ezredforduló táján láttam az első, bepecsételt Derkovits-bútort, egy ebédlőszekrény alsó részét, melynek felsője bár szintén jó minőségű és hasonló korú volt, nem ugyanazon mester kezétől származott. Derkovits munkája teljes egészében furnérozott volt, azaz diófa lemezt ragasztott a fenyő alapra. A felső rész többségében teljesen keményfából készült. Jellemző volt, hogy míg a felső rész a neoreneszánsz stílus szokott közhelyeit vonultatta fel, addig a Derkovits-féle rész sokkal közelebb áll az eredeti német-osztrák vonulathoz. Az eredeti "ónémet", azaz német reneszánsz alapú stílus egyik jellegzetessége a "beschlagwerk", vagyis a veret-szerű díszítés, illetve a kettéfűrészelt és reliefként felragasztott, esztergált díszítés. A két szélső pilaszter a szokásos háromvájatostól eltérő négy kannelúrás megoldása felett esztergált dísz, majd lapos íves rátét található. Mindezt beschlagwerk díszű konzolocska koronázza, mely felett szokatlan, dupla fióksor van a szokott, gyémántkváderes dekorációval. Mintha Max Graef, a német nyelvterület egyik legjelentősebb tervezője alkotta volna ezt a rendszert.4 A tulajdonos család őrzött a padláson egy íróasztalt is rossz állapotban, ezt sajnos nem láttam. Állítólag ez is jelzett volt. (1–2. kép)

 

tálaló tálaló
1. kép. Derkovits jelzett tálalója egy szombathelyi
magángyűjteményben
2. kép. A tálaló oldalsó dekorációja

 

Akkoriban szintén ismert volt már a Zrínyi Ilona u. 3. számú ház kapuja, amit a szájhagyomány az összes, eredeti nyílászáróval együtt egyértelműen Derkovits műhelyének tulajdonított az 1900-as évek legelejéről. "A többszörösen sérült kapu szerencsére megőrizte dekorációinak javát, mely a város e nemben készült egyik legszebb alkotásává teszi. Nyilvánvaló tervezőjének (és kivitelezőjének) magas szintű stílusismerete és szakmai tudása. Az oszlopoktól határolt íves, a német neoreneszánsz áramlatára jellemző, obeliszket magában foglaló fülke, mint központi motívum köré jól megkomponált, zsúfolt dekoráció épül. Hemzsegnek a gyémántdíszek, konzolok, gombok, profilozott betétek. A dekoráció másik fókusza a fülkék volutás oromzatának két torzfeje, mely egyértelmű reprezentációs célt szolgál."5 Tudunk Derkovitsnak a különböző mintarajzokat elemző szokásáról. Ezekből desztillálhatta saját kompozícióit, amelyek alighanem külföldön is jó hírnevet szerezhettek volna neki, hiszen abszolút lényegében ragadták meg az "altdeutsch" stílus szellemét. Sajnos a kapuhoz a 2000-es évek első felében egy dilettáns asztalosműhely hozzányúlt, amely "fejből" óhajtotta kipótolni a hiányokat. Ezzel jelentősen eltorzították a kaput, ebben az őket felkérő illetékes hatóság is nagyot hibázott. Az általam közölt, korábbi felvétel segítségével azonban eltávolíthatók lennének ezek a túlkapások. (3–4. kép)

 

kapu kapu
3. kép. A Zrínyi Ilona u. 3. számú ház
2000 körül a beavatkozás előtt
4. kép. A kapu középrésze

 

Egészen 2014-ig ennyit tudtunk a műhely alkotásaiból azonosítani. Ekkor azonban – mint írtam, érdekes módon pont a centenárium évében – új emlékek kerültek elő szinte egyetlen varázsütésre. Egy ismerős festőművész Vasszécsenyben szép házacskát örökölt a főutcán. Értelmiségi lakói már kihaltak, s engem is elhívott házat látni, mivel ott több, régi bútor is látható volt. Egy mosdószekrény láttán szemem-szám eltátottam. A bútoron pontosan ugyanaz a dekoráció volt látható, mint a szombathelyi kredencen, csak a fiókok nem két sorban helyezkedtek el. Márványa már nem az eredeti, de hasonló méretű. Megtaláltuk aztán az ajtó belső felén a bepecsételést is Derkovits nevével és iparkiállítási aranyérmének képével. (5–6–7. kép) Nagyon könnyen elképzelhető, hogy a két, hasonló bútor valaha egy nagyobb, több szobát kitevő garnitúra tagjai lehetett, de lehetséges, hogy a mester külön megrendelők számára készítette őket. Mindezek után barátom a következő szobában egy csodás, tükrös ajtajú szekrényt mutatott nekem. Ennek tagolása, átgondolt, gazdag dekorációja rendkívül igényes megrendelőre utalt. Alaposan szemrevételeztem, mert az egyik legigényesebb altdeutsch bútor volt, amit valaha megyénkben láttam.

 

mosdószekrény mosdószekrény
5. kép. A vasszécsenyi mosdószekrény összképe 6. kép. A mosdószekrény oldaldekorációja,
ami pontosan egyezik a 2. képen láthatóval
 
Derkovits bepecsételése
7. kép. Derkovits bepecsételése a baloldali ajtó belső felületén

 

Az azonnal nyilvánvaló volt, hogy ilyen mobilia csak nagypolgári, s főként nemesi rezidenciák számára készülhetett. Az is egyértelmű volt negyedszázad állandó bútortanulmányozásai után, hogy egyedi tervről van szó, nem a szokásos, szériában készülő típusok valamelyik igényesebb változatáról. Itt vagy egy mintalapot valósítottak meg teljes egészében, vagy maga a mester tervezett nagy jártassággal a háta mögött. A bútor fenyő alapon dióborítással és részletekkel készült. A felület többsége sötét, egyes dekoratív részek azonban világosak. (8. kép) Az első, ami ritkább, hogy a lábazat nem esztergált megoldású, a láb tömbszerű, profilos. Az egyetlen, tükrös ajtó alatt fiók húzódik, amelyet függőleges gyémántkváderek kereteznek. A keret betétje világos sávként emelkedik ki, rajta eredeti, korabeli, neoreneszánsz fogantyú. Az ajtó szépen profilált tükörbetéttel, ami eredeti is lehet, bár vannak kételyeim. Az alatta húzódó övpárkánytól kétoldalt virtuóz, a német reneszánsz alapos ismeretét feltételezően kialakított, gazdagon dekorált pilaszterek futnak fel, egészen a zárópárkányig. A vízszintesen alkalmazott gyémántkváderek között világos, tükrös felületek csillannak fel, míg feljebb gazdag profilidomok között levélfaragású konzolon beschlagwerk díszítésű, nagyobb, szintén konzol-szerű idom jelenik meg, tetején tojássoros fejezettel. (9. kép) Az egész szögletes baluszterre is emlékeztet, jellegzetes a XVI–XVII. század német reneszánszára. Említendő a copfdíszítés (gutta) az alsó, levéldíszes konzol alatt, ami enyhe eklektikus ízt ad a kompozíciónak. Szépséges a zárópárkány is a sarkokon a főpárkányba bevágó konzoljaival és a berovott, függélyes elemek között végigvonuló világos, tükrös felületeivel. A szekrény oldalai is betétesek, ami szintén a minőség jele. Vasúti szállításnak egyik tárgy hátulján sem találtuk nyomát.

 

szekrény szekrény
8. kép. A vasszécsenyi tükrös szekrény összképe 9. kép. A szekrény pilasztere
a dekorációval

 

A tükrös szekrény stiláris adottságai azonnal Derkovits további művének hipotézisét vetették fel bennem. Pecsétet azonban eddig nem találtunk, ami – ismerve a mester öntudatát, szokását – erős ellenérvnek tűnt. Kérdés volt: találok-e másik kapaszkodót? Ez hamarosan sikerült. Tudható volt, hogy a két bútor már korábban is egy helyen szolgált – erről később még szó esik –, és ezért újabb, behatóbb vizsgálatot kezdtem. Van-e valami közös a két, feltehetően egy helyről származó, hasonló stílusú, de nem egy garnitúrához tartozó darabon? Végül megleltem a meglepő összefüggést: a fiókfogantyúk képében. Tudni illik, hogy a veretek, kulcscímerek és társaik sokkal nagyobb jelentőségűek lehetnek, mint sokan gondolják. Nem kevéssé képesek árnyalni egy bútorról kialakult képet. Sajnos gyakran kicserélték őket. Jómagam rendelkezem olyan sublóttal – valószínű, az 1870 körüli évekből –, melynek húzóit minimálisan háromszor, de lehet, hogy többször cserélték. Végül ma szecessziós fogantyúk vannak rajta, amit – egyelőre kegyeletből; régi, családi darab – nem bántottam, de egyet átmenetileg leszerelve igencsak érdekes következtetésekre lehetett jutni az alatta előtűnő sérülésekből. A jelen esetben viszont cserének nyoma egyik bútoron sincs. A két, egyértelműen nem egy garnitúrába való tárgyon lévő fogantyúk pedig egyazon típusból valók.

 

hirdetés

10. kép. A fogantyú hirdetése Kis Ernő budapesti boltjának katalógusában. 1900-as évek eleje.
A választékban már nagyon kis képen hirdetik három társával, a bal alsó minta, itt, mint kulcscím, fogó nélkül.
Kifutó széria lehet, mivel már csak nikkel kiadásban ajánlják. Ez alighanem azt jelenti, hogy igényesebb
bútorra rézből már nem illik elhelyezni. Ekkoriban egy mintát hosszú ideig gyártottak, így több
mint évtizedes modellről lehet szó.

 

Lehet ez természetesen puszta véletlen is, viszonylag gyakran alkalmazott fajtáról van szó, melyet az 1900 körüli időkben még árulnak, de már nem hangsúlyosan, ami arra mutat, hogy a 90-es évek áruja lehet. (10–11. kép) Ez annál inkább beleillik a képbe, hiszen erre az évtizedre helyezném mindkét bútordarab elkészültét. Lehet tehát véletlen az azonos veret, ebben az időben azonban rendkívül sokféle ilyen alkalmatosság volt forgalomban. Ez a típus egyszerre, intakt állapotban, két, azonos stílusú, de eltérő műnél a mesterazonosságot erősíti. Felteszem, hogy a tükrös szekrényt is Derkovitsék készítették, csak más, igényesebb térbe ugyanazon megrendelő számára. A veretet pedig a mester megfelelőnek érezte ennek a szekrénynek a számára is. Mindezek pedig arra engednek következtetni, hogy a vasszécsenyi ház – amit pedig stílusából kiindulva talán nagyapám, a sárvári építőmester Németh József tervezhetett 1930 után – a neves asztalosmesternek nemcsak szignált, de egy annál jóval jelentősebb alkotását is őrzi.

 

fogantyú

11. kép. A fogantyú a vasszécsenyi mosdószekrényen.
A tükrös szekrényen is ugyanilyen van, csak kulcsnyílással.

 

Ezzel azonban még nem volt vége a meglepetéseknek. A tulajdonos a ház mögötti gazdasági épületbe vezetett. Itt az épület két részét hevenyészve elválasztó, deszkából ácsolt falazatba egy gyönyörű ágy roncsait építette bele valaki. A stíluskritika szerint alighanem ugyanannak a mesternek alkotását. A díszítések és a bekeretezett, világos betétek a tükrös szekrény stílusát követik. Hamaros kiszabadítására ígéretet kaptam. (12. kép) Ez a mű is messze eltér az átlagos típusoktól.

 

ágy

12. kép. A feltételezett ágy részlete a tükrös szekrényhez hasonló polikróm megoldással

 

Tóth Csaba festőművésszel, a környék legjobb ismerőjével elbeszélgetve érdekes összefüggések derültek ki. A ház tulajdonosnőjének édesapja a tanai Ambrózy-kastélyban dolgozott. Az ezt 1870 körül megvásároló Ambrózy Lajos felesége Erdődy Ágota (Agáta) volt, aki Vörösváron született 1839-ben. 1868-ban házasodtak össze.6 Innentől pedig egyértelműek a dolgok, ugyanis a bútorok a tanai kastélyból származtak, ahol a híres botanikus Ambrózy-Migazzi István, gyermekük is élt később. Tudjuk jól, hogy a Derkovits család története már a XIX. század első felében, Ágota születésének idején összefonódott a vörösvári Erdődy-grófokéval, akiknek komornyikként, majd asztalosként szolgáltak. Feltehetően ezen a kapcsolaton keresztül kapta a megrendelést az elismert asztalosmester, Derkovits Gyula. A kort tekintve alighanem Ágota rendelte a bútorzatot. Feltehetően komoly, sokkal több tárgyra kiterjedő, talán a kastély berendezését modernizáló szándékkal. A hiányzó pecsétre is adódhat magyarázat a tárgy későbbi, esetleges megbolygatásán kívül is. Amennyiben a mester a szép szekrényt – akár közvetlenül – az iparkiállításon elért sikere előtt készítette, természetes, hogy a pecsét még nem szerepel rajta. Az ónémet stílus a XIX. század 80-as éveiben már bőven virágkorában volt, és hazánkban egészen a századfordulóig vezető áramlatnak számított, sőt valamivel még később is. Az azonos fogantyú alkalmazását egyáltalán nem befolyásolja, ha a jelölt mosdószekrény esetleg egy-két évvel később készült. Lehet, hogy a mester kedvelte ezt a mintát, esetleg nagyobb tétel volt műhelyében.

Mindezek az eredmények abban a hitemben erősítenek meg, hogy talán korántsem reménytelen a megye egy-két nevesebb művészi iparosa életművének megismerése, feltárása, országunk műiparában betöltött rangjának tisztázása. A baj az, hogy többségében még annyi támpont sem áll rendelkezésünkre, mint a híres festőművész évszázada elhunyt édesapjának esetében.

   

JEGYZETEK

1 Kuntár Lajos általam említett három tanulmánya: Derkovits Gyula szombathelyi évei. In: Vasi Szemle, Szombathely, 1959/1, 47–52. old; Derkovits és Szombathely. In: Vasi Szemle, Szombathely, 1974/2, 151–165. old; Derkovits Gyula és szülővárosa. In: Vasi Szemle, Szombathely 1974/3, 422–433. old.
2 TORJAY Valter: Bútorok, lakások, asztalosok a békeidőben. Szombathely, 2006.
3 Uo. 115–118. old.
4 Max Graef (Gräf) a XIX. század utolsó negyedének jelentős bútortervezője. Mintalapjai erősen befolyásolták hazánk mestereit is. Az Altdeutsch és az abból következő "redukált", a századfordulón a szecesszióval versengeni igyekvő, modernizált neoreneszánsz stílus egyik legfontosabb népszerűsítője. Néhány jelentősebb műve: Der Möbeltischler für das bürgerliche Wohnhaus. 1889, Journal für Moebel- und Bautischlerei, Erfurt (Friedrich Bartholomäus), é. n.; Moderne Möbel. Ausgewählte Vorlagenfür die Ausstattung von Wohnräumen im Stile der Neuzeit. Leipzig (Bernhard Friedrich Voight, 1907.) stb.
5 TORJAY Valter: i. m. 119. old.
6 Tóth Csaba szíves közlése, ill. http://genealogy.euweb.cz/hung/erdody3.html