"AZ ÉRTELMISÉGI INKÁBB LESZ, MINT VAN"

PUSZTAY JÁNOS PRIMA PRIMISSIMA-DÍJAS NYELVÉSZPROFESSZORRAL,
ÍRÓVAL, KÖLTŐVEL BESZÉLGET FŰZFA BALÁZS

Második beszélgetés

 

 

FB: Tanár úr, a 80-as években a magyar oktatási minisztériumban is dolgoztál. Hogy kerültél oda, és miért tartottad ezt fontosnak? Ezekről a kérdésekről a húsz évvel ezelőtti interjúnkban is beszéltél, de most az érdekelne, hogy a mából hogyan tekintesz vissza arra a három évre. Miért volt fontos, mit csinálnál másképp, ha ugyanoda kerülnél, már professzorként és nem fiatal egyetemi oktatóként?

PyJ: Azt hiszem, a legtöbbet én profitáltam belőle, akkor még nem is sejtve, merrefele megy az életpályám. Tudva azt, most már így visszamenőleg, hogy utána mi minden történt velem, azt kell mondanom, hogy rengeteget tanultam, rengeteg kapcsolatra tettem szert meg információra, tudásra is. Például, amikor már főigazgató voltam, a rektori konferencia tagjai, professzor kollégák sem tudtak velem felsőoktatás-politikai kérdésekben vitatkozni. Az erő pozíciójából lehetett beszélni, hiszen az egyetem és a főiskola között mindig van valami feszültség. Adatszerűen azonban nem tudtak vitatkozni, mert az ő intézményeiket is hellyel-közzel jobban ismertem, nem sokkal korábban kijőve a minisztériumból, mint ők. Például el tudtam mondani, hogy melyik egyetem melyik tanszékén hány tudományosan minősített munkatárs van, s ugyanígy tudtam ezt Szombathelyről is, amikor már Szombathelyre kerültem, hogyan állunk. Voltak olyan tanszékeink, amelyek – a főiskolai létből következően – főiskolai diplomát adtak ki, de erősebbek voltak, mert több minősített munkatárssal rendelkeztek, mint némelyik egyetem megfelelő tanszéke, amelyek nemcsak, hogy egyetemi diplomát adtak ki, hanem doktoráltattak is. Ezt én nagyon méltánytalannak tartottam. Ilyen információkat csak a minisztériumi gyakorlatból tudtam hozni.

S hogy hogyan kerültem a minisztériumba – ez sem volt szokványos. 1985. február végén, március elején jöttem vissza Hamburgból, ahol a Finnugor Tanszéken egy évet töltöttem Humboldt-ösztöndíjasként. Megírtam a kandidátusi értekezésemet. Még nem volt megvédve, de a munkahelyi vitán már túl voltam, s gondoltam, hogy akkor most viszszazökkenek a budapesti Finnugor Tanszék munkájába, és foglalkozom a magam dolgaival. Egyszer csak telefonáltak a dékáni hivatalból, Pölöskei Ferenc dékán, történész akadémikus, hívatott. Engem a dékániba akkor szoktak lehívni, ha valami botrányt okoztam, rosszat tettem. Azt mondja nekem "a Pölös", hogy holnap bemész a minisztériumba, jelentkezel, te leszel a tudományegyetemi osztály vezetője. Hát levegőt se kaptam, mondom neki, azt se tudom, hol a minisztérium, persze, viccből, de nekem addig semmi közöm nem volt a minisztériumhoz. Mondom neki, ne haragudj, hogy jövök én ahhoz. Erre ő: kell egy tudományegyetemi osztályvezető. Korábban tudniillik úgy volt, hogy művészeti felsőoktatás és a tudományegyetemek tartoztak egy osztályhoz, s ennek a vezetője egy nálam néhány évvel idősebb fiú volt, bölcsész végzettségű, PJ volt a monogramja. (A minisztériumban mindenkinek megvolt a maga monogramja, s amikor bekerültem, nekem is ki kellett találnom egyet. PJ – ami a nevemből adódott volna – nem lehetett, mert már foglalt volt. A srác maradt osztályvezetőként, de az osztályát kettévágták, a művészeti területet vitte tovább, a másikat – a tudományegyetemit – pedig én kaptam meg. Azóta van meg nekem a PyJ monogram, amelyet mindenhol használok, még az autóm rendszámában is.) Szóval, azt mondom a dékánnak – én akkor adjunktus voltam –, ne haragudj, én most vagyok túl az értekezésem munkahelyi vitáján, hamarosan védek, erre közbevág: épp azért, most már ráérsz, muszáj, tessék bemenni, egyetemi érdek, kész. No, be kellett mennem a minisztériumba, fura volt, megmondták, melyik főosztályvezetőhöz kell menni, jelentkeztem, mondtam, engem ide küldtek. Akkor elindult a gépezet, mindenféle adatokat kellett megadnom, elindult a papírgyártás, fogalmam sem volt, hogyan működik a dolog. Nyáron megint be kellett mennem egyeztetni. Földiák Gábor, műegyetemi vegyészprofesszor volt a felsőoktatási miniszterhelyettes. Akkor még más volt a minisztériumi struktúra, a miniszter alatt volt államtitkár, s az egyes területek élén miniszterhelyettesek álltak. A főosztályvezető bevitte a miniszterhelyetteshez a főosztály új "szerzeményeit", a leendő munkatársakat. A miniszterhelyetteshez tartozó területen volt a felsőoktatási főosztály és volt egy marxista főosztály. Én a felsőoktatási – egyetemi–főiskolai – főosztályra kerültem (EFFO-nak is rövidítették, ha jól emlékszem rá), ahol például korábbi Eötvös-kollégista társam, a kőszegi születésű Szövényi Zsolt volt a pedagógusképző terület (óvó-, tanító- és tanárképző főiskolák) vezetője. Voltak funkcionális osztályok (például személyzeti, gazdasági) és szakmai osztályok – ez utóbbiak foglalkoztak a felsőoktatási intézményekkel. Tehát a főosztályvezető bevitte a miniszterhelyetteshez az új leendő munkatársakat. Közülük én voltam az egyetlen középvezető, a többiek a különböző osztályokon lettek referensek. Ez egy rövid "pofavizit" volt, aztán amikor véget ért, odaszólt nekem a miniszterhelyettes: Te még maradj itt! Én maradtam, a többiek kimentek. A miniszterhelyettes azt a kérdést tette föl: Van humorérzéked? Hm, azt feleltem, azt mondják, kicsit sajátos, de van. Erre ő: akkor azt őrizd meg, mert ezt a kurva házat – már bocsánat, de így mondta – másképp nem lehet kibírni. Na, gondoltam, jól kezdődik. Aztán folytatta: az egyetemen tarts meg egy fél állást. Köszönöm, ezt éppen szerettem volna is kérni, mondtam neki. Azt mondja: én is tartom, mert – megismételte a jelzőt – ezt a kurva házat ezzel lehet zsarolni. Mert mi bármikor, amikor valami nem tetszik, vissza tudunk menni a civil életbe, de ezeknek a többsége, akik itt vannak, ezek nem. Ezek kapaszkodnak az asztalukba. Gondoltam, ez nekem így teljesen jó lesz. Szeptember elsejével be is léptem.

Aztán mindjárt az első héten volt egy hatalmas összeütközésem a nevezett miniszterhelyettessel. Tudniillik kint volt az osztályom egyik munkatársával külföldön hivatalos úton, s éppen akkor hirdettek meg egy három hónapos intenzív nyelvtanfolyamot nyugat-németországi helyszínen. Erre a mi osztályunk is jelölhetett embert. Megvoltak a feltételek, s nekem meg is volt a jelöltem. De a miniszterhelyettes úgy gondolta, majd azt fogja elküldeni, akivel kint volt külföldön. Mondtam neki, hogy nem, mert az ő jelöltje a paramétereknek nem felelt meg. A németek ugyanis előírták, milyen előzetes ismeretekkel kell rendelkezni, s az illető nem rendelkezett velük. Ebből előbb szóban folytattunk vitát, majd papírra is vetettem, hogy nem, és hogy miért nem. Akkor mindenféle feladatokat rótt rám, hogy nézzek utána, hogy a főosztályon meg az egész minisztériumban kinek milyen nyelvvizsgája van stb., stb. Erre ráment egy-két napom. Végül a határidő lejárta előtt néhány nappal fölhívott telefonon: igazad van, a te embered megy. Ez nagy dolog volt.

FB: Ez volt a belépő...

PyJ: Ez volt a belépő. S ez azért volt érdekes, mert attól kezdve – valószínűleg ennek is köszönhetően – nagyon jó viszonyba kerültünk a miniszterhelyettessel. Ezt én úgy értékelem – lehet, hogy rosszul –, hogy kipróbálta, mennyire vagyok autonóm, tudom-e képviselni a saját dolgaimat vagy sem. Ez a viszony néha nagyon kellemetlen volt nekünk az osztály szempontjából. Az osztályunkat egyszerűen csak "Pusztay-bébik"-nek nevezték. Egy munkatárs kivételével féléven belül mindenkit az egyetemekről hoztam be. A jogi referenst behoztam Szegedről, a TTK-st behoztam az ELTE TTK-ról, a bölcsészreferenst – Szalai Lajost, aki aztán itt Szombathelyen is kollégánk volt (a szombathelyi Német Tanszék alapító vezetője) – az ELTE BTK-ról. Egyvalakit megörököltünk még a régi garnitúrából. Volt még egy titkárnőnk – így állt föl az osztály.

FB: És velük mi lett, amikor Te eljöttél?

PyJ: Maradtak. De aztán Szalai Lajos is talán egy évvel később kijött, s eljött Szombathelyre (eredetileg az ELTE Német Tanszékén dolgozott). Tehát amikor fölmerült, hogy jövök Szombathelyre, Lajos már itt volt, s ő is biztatott. A TTK-s referens még sokáig ott maradt a minisztériumban. Főigazgató koromban, ha a minisztériumban jártam, néha még beugrottam hozzá. Ő szakmailag felügyelte az ELTE TTK lágymányosi felépítését, vagy legalábbis közreműködött abban. A jogi referensünk is kilépett a minisztériumból, és ügyvédi tevékenységbe fogott. A volt munkatársakkal idővel megszakadt a kapcsolat, egyedül Szalai Lajossal maradt meg, nemcsak Szombathely miatt, hanem azért, mert évfolyamtársak, kollégistatársak, majd az ELTE BTK-n kollégák voltunk.

FB: S végül is te magad miért jöttél el? Csalódottság volt Benned, vagy úgy érezted, hogy nem érdemes ennyi energiát beleölni a hivatali munkába?

PyJ: A felsőoktatási területen dolgozók általában csak egy bizonyos időre mentek be a minisztériumba dolgozni, akár referensként, akár középvezetőként.

FB: Kipróbálni magukat, hogy meglássák a gyakorlatban, megvalósítható-e az, amit elméletileg elképzeltek...

PyJ: Talán igen, de nem tudom. Engem, ugye, delegáltak.

FB: De nem mondtál nemet, talán hiúságból, talán karriervágyból.

PyJ: Valóban volt egy olyan mozzanat, hogy kipróbáljak valami újat. A másik, hogy én nem szoktam megtervezni az életemet, ez látszik a tudományos pályámon is. Ezt néha föl is róják nekem. Egyszer csak adódnak lehetőségek, s akkor legfeljebb azt mondom, ezt igen, ezt nem. De én magam nem keresem őket. Bementem, mert akkor azt mondták, hogy ez az egyetemnek is érdeke. Tudniillik a háttérben még az is ott volt, amiért létre kellett hozni a tudományegyetemi osztályt – 1985-öt írunk –, akkor már kezdett nagyon lazulni a Kádár-rendszer, az egyetemek egyre nagyobb autonómiát követeltek, és nagyon sok fontos poszton dolgoztak a pártközpontból ejtőernyőzött elvtársak. És például a tudományegyetemek nem nagyon álltak szóba az ilyen hátterű vezetőkkel. Mindig mindenben azonnal a Köpeczi Bélához, azaz a miniszterhez mentek. Ráadásul a tudományegyetemek akkori rektorai – egy kivétellel – mind akadémikusok voltak, Köpeczinek akadémikustársai. Azt gondolták, nem vacakolunk mindenféle párt- meg egyéb ügyekkel, és azonnal a miniszterhez fordultak. Ez azonban végső soron nem megy, a miniszter nem foglalkozik napi ügyekkel. Amikor felállt a tudományegyetemi osztály, egy darabig folytatták a rektorok ezt a gyakorlatot. Mondtam nekik, ezt csinálhatjátok, meg lehet kerülni az osztályt, csak azt értsétek meg, ha az osztályt megkerülitek, akkor veszítetek ezzel tíz napot. Elmentek a miniszterhez a beadvánnyal, onnan lecsorog a miniszterhelyetteshez, onnan a főosztályvezetőhöz, onnan az osztályvezetőhöz, majd az illetékes referenshez. A referens elintézi a dolgot, konzultál ezzel-azzal, akivel kell, utána a papír elindul visszafelé: a főosztályvezetőhöz, a miniszterhelyetteshez, a miniszterhez. Ha hozzánk külditek, akkor mi ezt egy-két nap alatt elintézzük, s három nap után ott a válasz. Szóval, rossz volt a kapcsolat. S azért kért Köpeczi kifejezetten egyetemi embert, hogy megjavítsa a szakterület és a minisztérium közötti kapcsolatot. Egészen biztos, hogy nincsenek nagy érdemeim a minisztériumi tevékenységemben, de annyi igen, hogy tudtunk tárgyalni az egyetemekkel. Nem egy esetet tudnék elmondani arra vonatkozóan, hogy bár én tisztességgel próbáltam képviselni a minisztériumi álláspontot, azonban mindig úgy, hogy megértettem a másik felet is. Ahol lehetett, magamban már úgy igazítottam a határvonalakat, hogy lehetőleg találkozzunk a velem szemben ülő egyetemi emberrel, hiszen magam is egyetemi ember vagyok.

Volt úgy, hogy az akkori miniszterelnök-helyettes főosztályvezetője bepanaszolt a főosztályvezetőmnél, hogy egy minisztériumközi megbeszélést túlságosan egyetemi szellemben vezettem. Mondtam a főosztályvezetőmnek, hogy ennél nagyobb dicséretet én nem tudok elképzelni. Az egyetem egy másik minőség, mint a hivatal, s az nekem jobban tetszik. Engem el lehet küldeni, legfeljebb visszamegyek az egyetemre. Vagy odajött a minisztérium függetlenített párttitkára hozzám ismerkedni. Azt mondja, Pusztay elvtárs, ha nem veszed zokon, akkor szeretném elmondani neked, hogy te nem azért vagy itt, hogy önálló gondolatokat fejts ki, hanem azért, hogy tudásodat a vezetés koncepciójának megvalósítása érdekében hasznosítsd. Értettem, párttitkár elvtárs, akkor én ezek szerint rossz helyen vagyok. Mert én tudniillik az ELTE Bölcsészettudományi Karáról jöttem, és az ELTE Bölcsészkar – utólag is ezt mondom – olyan intézmény volt, ahol mindenki fölállhatott minden fórumon, a fiataltól kezdve az öregig, a tanársegédtől a professzorig, és elmondhatta a véleményét, és legfeljebb megvitatták, s elmondták, mi miért nem állja meg a helyét. Én ehhez vagyok szokva, én így szocializálódtam, értettem, akkor én holnap megyek a munkakönyvemért és visszatérek az egyetemre. Erre ő: nem, nem úgy kell érteni, ezt csak úgy tanácsként mondom.

Ennek többféle lecsapódása volt. Említettem, hogy Földiák miniszterhelyettessel jó munkaviszonyban voltam, s a Pusztay-bébik kapcsán mondom: az irritálta a többi osztályt, hogy mindig sikeresek voltak az előterjesztéseink, s ezt a miniszterhelyettes a vezetői értekezleteken mindig el is szokta mondani, olyanformán, hogy a tudományegyetemi osztály megint pajzzsal és nem pajzson jött ki a miniszteri értekezletről. Különböző okoknál fogva az osztály megalakulása után azonnal nyakunkba szakadt számos, részben miniszteri szintű előterjesztés, amilyen szintűeket egy-egy osztály évente legfeljebb egyetkettőt csinál. Ezek között több olyan volt, ami kifejezetten rám és nem az osztályra volt szignálva. A miniszteri értekezleten tárgyalandó anyagokat általában az előterjesztést készítő osztály fölötti főosztályvezető képviseli, ám ha az osztályvezető személyére szól a megbízás, akkor az osztályvezető az előterjesztő. Az értekezleteken ott vannak a társminisztériumok, a pártközpont, a szakszervezetek, a KISZ-központ képviselői, a saját minisztériumunk államtitkárai, az illetékes miniszterhelyettes. Oda egy póri osztályvezető nem nagyon jutott be.

Tehát, ott vagyok a miniszteri értekezleten, ahol minden előterjesztésünk átment. Egyszer a miniszterhelyettes azt mondta nekem, amikor négyszemközt beszéltünk, hogy figyelj ide, ne menj fedetlen fejjel a kifent kaszának – azt hiszem, ez volt a szavajárása. Ugyanis a miniszteri értekezleten az előterjesztő szóban összefoglalja, hogy miről van szó, a miniszter megnyitja a vitát, s a végén megkapod megint a szót, s utána zárja le a miniszter. Én azt szoktam mondani, ez az előzmény, ez a feladat, és mi ilyen megoldásban gondolkodunk. S akkor azt mondja a Földiák, ezt ne mondd. Hanem a végén, amikor megkapod a szót, addigra a miniszter már sok mindent elmond, hogy ő mit gondol, s akkor te úgy fogalmazd meg a saját nézetedet, hogy egybecsengjen a miniszterével. Erre én, ne haragudj, hát ez nem... Közbevág, tudom, de akkor is... Hát ezt én nem fogadtam meg, utána is mindig elmondtam előre, hogy mit tartok helyes megoldásnak és miért. Egyetlenegy eset volt, amit kudarcként élek meg, s most megint úgy látszik, mintha abba az irányba menne a dolog, amit akkor képzeltem, de nem vagyok biztos, hogy az jön ki belőle, amit közel harminc évvel ezelőtt szerettem volna megvalósítani.

Bejött hozzám Mezei Gyula, aki akkor a főváros oktatási főosztályának vezetője volt, nagyhatalmú ember. Azt mondja, figyelj ide, pedagógushiány van Budapesten, nagy a fluktuáció, előfordul, hogy öt tanár tanítja ugyanazt a tárgyat ugyanannak az osztálynak egy tanéven belül, sok helyen meg nincs tanár. Valahogy meg kell oldani a problémát. Mit lehetne csinálni? Azt mondom neki, figyelj ide, ha megnézzük a régmúltat, akkor azt mondanám, azt kellene elérni, hogy a főiskolai négyéves és az egyetemi ötéves tanárképzés – én az egységes tanárképzés híve voltam (amikor kijöttem a minisztériumból, azonnal írtam is egy könyvet erről) – tolódjon ki egy évvel, tehát négy, illetve öt évig tanulnak, abszolutórium van, csak az államvizsga hiányzik meg esetleg a szakdolgozat megvédése, utána kiküldjük a hallgatót gyakorlatra egy évig (ez volt korábban az orvosoknál például a cselédkönyves), menjen ki az iskolába. Ennek két haszna van: először is egy évig nincs fluktuáció, mert neki ott kell lennie az iskolában, végigtanítja a tanévet, másodszor pedig vagy rájön, hogy ő tényleg pedagógus, és akkor nyertünk egy pedagógust hosszú távon, vagy rádöbben egy év alatt, hogy ez a pálya nem neki való, s akkor még időben ott fog tudni elhelyezkedni, ami nem lesz neki szenvedés, és a diákok sem kerülnek egy nem odavaló, a pályáját utáló és ahhoz nem is értő személy kezébe. Mezeinek tetszett a dolog, előteremtette hozzá a pénzt is. Az volt a lényeg, hogy a tanárjelölt kapja meg akár az ösztöndíját is meg egy kezdő tanári fizetést. Bevittük az előterjesztést a miniszteri értekezletre, ahol Mezei is elmondta, hogy a fővárosi tanács támogatja, és nem tudtuk keresztülvinni. Nem egy esetben tapasztaltam és tudtam, hogy Köpeczi Béla egy rendkívül intelligens ember, jó tudós, hihetetlen nyelvtudású volt, de valakik visszafogták, neki pártközponti kötődései voltak, és nem tudott bizonyos radikális kérdésekben dönteni. Ha a pártközpont nem adott rá ukázt vagy engedélyt, akkor inkább elkenték a dolgot. Elvi szinten megmaradt az előterjesztés, nem buktunk el vele, nem kellett új változatot készítenünk, tudomásul vették, de nem csináltak vele semmit. Nagyon sajnáltuk, mert sok mindent előre lehetett volna vinni a pedagógusképzésben.

Hogy mit profitáltam én mindebből? Egy osztályvezetőnek minimális a mozgástere. A ránk rótt feladatokat megoldottuk, jó kapcsolatot tartottunk az egyetemekkel, ez kétségtelen, és megismertem a felsőoktatást.

Ami viszont a csalódást illeti, egy olyan ezoterikus területről – a finnugor nyelvészettől – jövő ember, mint én, tehát nem politológus, szociológus vagy történész, vagyis aki nem foglalkozik politikával, az hajlamos elhinni, hogy azok, akik meghatározzák az ország életét, azok nagyon jó képességű emberek. Amit én a minisztériumban és annak révén megtapasztaltam, hogy a pártközpontban milyen gyönge kaliberű emberek diktáltak miniszternek, miniszterhelyettesnek, alacsonyabb szintekről, mint főosztályvezető vagy osztályvezető már nem is szólva, az valami egészen elképesztő volt. Nekem nagy szerencsém volt az első előterjesztéssel, amelyet meg kellett csinálnom alig egyhónapos osztályvezetőként; még mielőtt ment volna bármilyen egyeztetésre, a pártközpont mindig elkérte az anyagot, hogy ők azt megnézik, aztán visszaadják s elmondják, mit hogyan kell átalakítani, s azután mehet a különböző egyeztetésekre. A pártközpont egy jogi végzettségű referense tartotta a főosztállyal, azon belül velem is a kapcsolatot. Érdemes közbevetőleg megemlíteni, hogy a pártközpont és a civil szféra ranglétrája úgy működött, hogy a pártközpont osztályvezetője primus inter pares volt a miniszterrel, azaz egyenrangú volt vele, de őt említették először. Ott egy referens körülbelül annyit ért, mint nálunk egy főosztályvezető. Tehát bejön hozzám a referens, elkéri tőlem az anyagot, s néhány nap múlva hozza vissza, és azt mondja nekem: téged nagyon megdicsért a Kati. Ki az a Kati, kérdeztem. Hát a Radics elvtársnő. Közbevetőleg: Radics Katalin kitűnő nyelvész volt, két-három évvel fölöttem végzett, nem voltunk kapcsolatban, én tudtam róla, mint ahogy az alsóbb évfolyam ismeri inkább a felsőbbet, és nem fordítva, de ő hallhatott vagy tudhatott rólam. Kérdem a referenstől, hogy ez a dicséret miben nyilvánult meg. Erre ő: amikor mondom a Katinak, hogy a tudományegyetemi osztály milyen jó előterjesztést írt, tudod, erre mit mondott a Kati? Hát nem tudom, Irénke, mit mondott a Kati. Hát azt mondta, mit csodálkozol, nézd meg, ki írta az előterjesztést. Tudniillik az előterjesztések fedlapján rajta van az osztályvezető neve, akinek az osztályán készült az anyag. Hát ha akkor nem kapcsol a Radics, hogy ki az a Pusztay, akkor engem ugráltathattak volna, de attól kezdve énhozzám nem lehetett hozzám nyúlni. Amikor például az egyetemi-főiskolai felvételi eljárások folytak, a fellebbezések és a méltányossági kérelmek elbírálása, akkor a pártközpont benyújtotta a maga listáját, kiket kell felvenni, s ezeket a listákat a minisztérium által javasolt listába kellett bedolgozni. Felhív a pártközpont alosztályvezetője, hogy intézkedjem. mondom neki, nem terjesztem elő minisztériumi javaslatként. A vita odáig fajult, hogy a K-vonalon elküldtem az alosztályvezetőt melegebb éghajlatra. És ennek sem volt következménye.

A felvételi eljárással függ össze az alábbi két történetem is. 1986 nyarán szembesültem először azzal a minisztériumban, hogy a különböző társadalmi és politikai szervek benyújtják a minisztériumnak a maguk listáját, amely a fellebbezési, illetve a méltányossági eljárás során felveendők nevét tartalmazza. Én ezen annyira felháborodtam, hogy diktáltam egy levelet, amelyet Földiák Gábor miniszterhelyettesnek címeztem. A levél a következő volt. "Tisztelt Miniszterhelyettes Elvtárs! Alulírott PyJ osztályvezető azzal a kéréssel fordulok Mh. et-hoz, hogy a méltányossági eljárás során engem az Artistaképző Főiskola bohóc szakának levelező tagozatára felvenni szíveskedjék. Kérésemet azzal indoklom, hogy már gyermekkoromban nagy elhivatottságot éreztem a bohóc pálya iránt, amit csak megerősített, hogy az utóbbi időben társadalmi és pártszervek bohócnak néznek engem és munkatársaimat is. Kérésem megismételve maradok tisztelettel, PyJ ov." A levelet annak rendje s módja szerint, iktatószámmal ellátva személyesen vittem át a miniszterhelyettes titkárságára. Földiák nem volt bent, de titkárnője átvette a levelet, elolvasta, és jót derült rajta. Arra kértem, hogy a sürgős levelek közé tegye, a postakönyv tetejére. Földiák másnap – ahogy a titkárnője elmondta – hangos nevetéssel olvasta a levelet, majd behívott. Elmondta, hogy jót derült a levélen, de mivel a levél iktatva van, kérte, hogy adjunk le azon az iktatószámon egy komoly aktát. Megkérdeztem tőle, látta-e, milyen iktatószám van a beadványon. Átadó: PyJ212121 (ez volnék én), címzett fg131313 (ez volna ő). Azaz az én szignóm mellett szerencseszámok vannak az övé mellett meg szerencsétlen. Na, erre hangosan nevetve elzavart. Viszont továbbküldte a levelet a főosztályvezetőnek sürgős intézkedésre. neki azonban egyáltalán nem volt humora, s nem küldte tovább PJ osztályvezetőnek, aki felügyelte a művészeti területet, így az artistaképzőt is. Vele szoktunk a főosztályon jó hangulatot kelteni, s biztos vagyok abban, ha megkapja a levelet, azóta már lenne egy bohóc szakos diplomám. (Földiák részt vett az ilyen játékokban. egyszer ez a PJ szignójú osztályvezető kollégám bement a miniszterhelyettesi titkárságra, s ahogy belép, érzi, hogy valami ég, amit a titkárnők nem észleltek. Valóban, a teakonyha már füstölt, de nagyobb baj nem keletkezett, eloltották a tüzet. amikor erről a miniszterhelyettes másnap tudomást szerzett, kollégámnak tűzoltó "diplomát" ítélt oda.)

A másik történet ennél komolyabb. 1987 nyarán – a fentebb már idézett telefonbeszélgetést követő – felvételi értekezletre nem vittem be a pártközpont javaslatait sem, arra kényszerítve a pártközpont képviselőjét, hogy álljon fel, és javasolja a pártfogoltjaikat. Megbeszéltem az akkori miniszterhelyettessel – Földiák Gábor és Pusztai Ferenc között viszonylag rövid ideig Cs. Gy. akadémikus, egykori rektor töltötte be ezt a funkciót –, valamint a tudományegyetemi rektorokkal, hogy nem kell okvetlenül elfogadni a pártközpont javaslatait; mi, az illetékes osztály, nem ragaszkodunk hozzá. Így is történt. A pártközpont képviselője fel-felállt, mondott néhány méltató szót az éppen javasolt személy érdekében, én meg a megszólított egyetem rektorához fordultam, mit szól a javaslathoz. Az egyetemek sorban utasították vissza a javaslatokat. (Többnyire pedagógia szak levelező tagozatára jelentkezettekről, ám a felvételi bizottságok által elutasítottakról volt szó.) Egyszer csak fölállt a főosztályvezetőnk – egykori pártközpontos káder –, és kemény szavakkal megrótta a bizottságot, mondván, hogy nem érezzük át felelősségünket. Miközben mások főállásban tanulhatnak, az itt elutasított jelentkezők a népért dolgozva nem tudnak kellő energiát fordítani a felvételi felkészülésre, különben is, hogyan tudja megállapítani a felvételi bizottság néhány perces meghallgatás után, ki mire képes. Egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán szót kért Ormos Mária akadémikus, a Janus Pannonius Tudományegyetem rektora, akinek az idő tájt súlyos szava volt a Fehér Házban – a pártközpontban – is. Visszautasította a főosztályvezető szavait, mondván, hogy ő tökéletesen megbízik az általa kinevezett felvételi bizottságok döntésében, különben is, akkor nem kifogásolták a rövid időtartamú felvételi beszélgetések döntését, ha az a jelölt számára pozitív kimenetelű volt. Egyébként pedig javaslatot kíván tenni. El kell törölni a felvételi vizsgát, a pártközpont pedig minden évben állítsa össze a felveendők listáját, az azon szereplőket fel kell venni, s a kérdés meg van oldva. Mondanom sem kell, hogy a pártközpont képviselője többet nem állt fel. Az eljárás gyorsan lezajlott. Arról pedig, hogy én mit kaptam a következő főosztályvezetői értekezleten, nem érdemes beszélni.

Szóval a minisztériumból azért jöttem ki, mert én három évre szerződtem, s pár hónap híján annyit is töltöttem le, de 1988 elején nagy átalakulások kezdődtek a minisztériumban. Pusztai Ferenc, aki nagyon kedves, nálam néhány évvel idősebb kolléga volt az ELTE BTK Magyar Nyelvészeti Tanszékéről, Eötvös kollégiumi tanárom is volt, nem rokon, ő i-vel írja a nevét, Monostorapátiból való, nem messze Tapolcától, szóval, ő lett a mi miniszterhelyettesünk. Feri át akarta alakítani a felsőoktatási területet, és bekérte a főosztályvezetőtől, a főosztályvezető-helyettesektől és az osztályvezetőktől a javaslatot, milyen konstrukciót képzelnek el. Én is megírtam, hogyan gondolom. A mi főosztályunk úgy nézett ki, hogy voltak a szakmai osztályok (tudományegyetemi, pedagógusképző, műszaki felsőoktatási, gazdasági felsőoktatási), és voltak a funkcionális osztályok (például gazdasági, személyzeti). Én azt javasoltam, hogy a szakmai osztályok alá kell helyezni, vagy azokba be kell építeni a funkcionálisokat. A többiek meg fordítva gondolták. És akkor Feri nekik adott igazat. Leült beszélgetni külön-külön minden vezetővel, velem is. Elmondtam neki, miért gondolom úgy az új struktúrát, ahogy javasoltam, s amikor láttam, hogy ő a másik álláspontot támogatja, kértem, hogy engedjen vissza a szakmába. Ez volt 1988 január–februárja körül, és akkor arra kért, hogy maradjak még pár hónapig. Menet közben pletykából megtudtam, hogy Feri állítólag abban gondolkodott, hogy én legyek a főosztály vezetője. De amikor láttam, hogy az ő koncepciója más, mint az enyém, beláttam, hogy ennek nincs értelme. Ferivel egyébként azóta is jó viszonyban vagyok. Nem is mellesleg szólva, ha akkor elvállalok egy újabb ciklust, akkor legalább újabb három évet kell bent maradnom, s ez az összesen hat év túlságosan nagy kiesés a szakmai életből, s nagyon nehéz visszajönni a szakmába. Akkor tehát kiléptem, még rendkívüli szabadságot is kaptam, ami alatt három könyvet írtam. Egyet a pedagógusképzésről, egy kisebbet az Alexander von Humboldt alapítvány és Magyarország kapcsolatáról, valamint egy szakmait, az Akadémiai Kiadónál 1990-ben megjelent, Nyelvek bölcsőjénél címűt. A minisztériumi munkának a fentebb már említetteken kívül egy nagy haszna volt: megszoktam a korábbinál intenzívebb munkát, s ezt átvittem a szakmai tevékenységemre is. A különbség abban volt, hogy amíg a minisztériumban 10–15%-os eredményességet tudtam felmutatni, szakmai téren legalább 90%-ost. Még mielőtt Szombathelyre jöttem volna, az ELTE mellett félállásban megalapítottam és vezettem Pécsett, az akkori Janus Pannonius Tudományegyetemen az Uralisztikai Szemináriumot.

FB: Aztán jött a nagy váltás: Szombathely. Számoltál-e azzal, hogy esetleg kikerülsz a szakmából? Vagy éppenséggel a periférián akartál létrehozni valamit? Egyfajta központját a finnugrisztikának, amellett, hogy főigazgató leszel?

PyJ: Mivel szombathelyi vagyok, örültem a lehetőségnek, és kihívásnak is éreztem. Örültem, hogy haza lehet jönni. Tudniillik egy évvel az után, hogy elvégeztem az egyetemet, Gonda György megyei elnök hazahívott, de akkor nem vállaltam el. Akkor lett önálló a főiskola, 1973-ban a Pécsi Tanárképző Főiskoláról leválván, s bár jó körülményeket biztosítottak volna, lakást – Budapesten akkor albérletben laktunk –, a feleségemnek is állást, csak hát én ismertem a vidéki létet...

FB: Akkor még vasfüggöny is volt.

PyJ: Igen, de ez volt a kisebbik gond, inkább az volt a baj, hogy engem ezzel a periférikus területtel, a finnugor nyelvészettel beraknak valaki alá. Egy könyvkiadási példával szoktam illusztrálni a helyzetet. Az 1960–70-es években dúlt a sumér–magyar rokonság téveszméje. Már egyetemista koromban is érdekelt a dolog, sok mindent gyűjtöttem hozzá, s úgy gondoltam, hogy erről kéne írni valamit. A Magvető Kiadónak volt a Gyorsuló idő sorozata. 1975 tavaszán felhívtam Sík Csabát, a sorozat főszerkesztőjét, nagyképűen: Pusztay János, az ELTE Finnugor Tanszékéről. Kedves kollégám, miben állhatok szolgálatodra? Két mondatban elmondtam a tervet, erre: írd meg a szinopszist, küldöm a szerződést. Most én elképzelem ezt 1975 tavaszán Szombathelyről, amikor esetleg fél napot arra kell várni, hogy legyen egy telefonvonal, aztán azt mondom, hát én Pusztay János vagyok Szombathelyről, tetszik tudni, van ott az a tanárképző főiskola, persze, írja csak meg a szinopszist, aztán majd értesítjük. Azóta sem lenne meg az a könyv, állítom, az akkori viszonyokat ismerve. Én ezt 1973-ban, amikor Gonda György elnök úrnál beszélgettünk, végiggondoltam, és nem vállaltam, hogy hazajövök. 1991-ben azonban már hazajöhettem, a szakmában itthon is meg külföldön is volt már valamelyes nevem, s úgy gondoltam, hogy elég az én nevem ahhoz, hogy kiadványokat csináljunk, konferenciákat szervezzünk, miegymást.

FB: Nem érezted hátrányát a vidékiségnek azóta sem?

PyJ: Egyáltalán nem. Persze volt kollégám, aki azt mondta, amikor megtudta, hogy Szombathelyre jövök, hát meg vagy őrülve, rendben van, hogy szombathelyi vagy, de elmész a világ végére. Erre azt feleltem neki: figyelj ide, te beülsz a kocsiba, mész negyed órát, te a Balkánon vagy, én beülök a kocsiba, megyek negyed órát, és én tényleg Európában vagyok, mint ahogy egyébként Szombathely is ott van. Persze, ez egy kicsit demagóg szöveg volt. Viszont tényleg sok mindent tudtunk csinálni. Az első években, amíg a Bokros-csomag nem jött, mi a tudomány támogatására több pénzt adtunk, mint a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Kara – maguk a pécsiek mondták ezt –, amelynek a bölcsész fele egyetem volt, a természettudományi még főiskolai, de az egész kétszer akkora, mint a mi főiskolánk.

FB: Nem biztos, hogy pontos az adat, de mintha azt olvastam volna, hogy amikor idejöttél, 39 tudományosan minősített oktató volt a főiskolán.

PyJ: Tizenhét. Negyven körül volt a számuk, amikor én átadtam a vezetést 1996 végén. És ebben már volt négy saját egyetemi tanárunk.

FB: Fából vaskarika: egyetem a főiskolában? Egyetemi tanárok a főiskolán? Ez speciális eset, vagy máshol is működött? Ezt te találtad ki, vagy mások is kitalálták? Nem szakmabeli külső szemlélő számára ez szinte hihetetlen.

PyJ: Tipikus magyar megoldás. A magyar ember mindig kiskapukon megy be, nem a nagykapun. Bár nem a mi főiskolánk volt szakmailag, a tudományosan minősítettek számát tekintve a legerősebb, talán nem túlzok, vagy nem hamisítok történelmet, ha azt mondom, hogy nálunk voltak az első saját egyetemi tanárok és az első önálló egyetemi szakok a főiskolák között. A rendszerváltás utáni első kormány megalkotja az első felsőoktatási törvényt, amelyik bevezeti a habilitáció rendszerét, és megengedi, hogy a főiskolák oktatói is habilitálhassanak. A habilitáció viszont előfeltétele volt az egyetemi tanári kinevezésnek. Márpedig, ha logikusan gondolkodnak, ha egy főiskolai oktatót engednek habilitálni, akkor azt is meg kell engedni, hogy egyetemi tanár legyen. A főiskolákat úgy kezelték akkoriban, hogy a főiskolákon nem lehet kar, mert az csak egyetemen lehet. Főiskolán nem lehet egyetemi tanár, és volt olyan főiskola, ahol akadémikus munkatárs dolgozott, de nem lehetett egyetemi tanár. A lényeg az, hogy a törvény megnyitotta a kiskaput, hogy lehet habilitálni, s én abban a pillanatban elkezdtem járni az egyetemeket. Akkor még bent voltam például az ELTE-n is a köztudatban, hiszen egy-két éve jöttem csak el onnan, az akkoriak még mind ismertek. Elmentem az egyetemekre, és segítséget kértem, hogy egyes tanszékeinken dolgozó kollégáink habilitálhassanak. Így el tudtunk indulni.

Egyszersmind lehetővé vált, hogy a főiskolákon is indulhassanak egyetemi szakok. Tipikus megoldás, nem merték azt mondani, hogy a tanárképző főiskolák legyenek egyetemek – megjegyzem, két hónapon múlt az egész. 1993 novemberében kaptak a tanárképző főiskolák (Eger, Nyíregyháza, Szeged, Szombathely) és a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola a minisztériumtól – miután a minisztériumban a miniszteri értekezleten foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a tanárképző főiskolákból egyetemeket lehetne létrehozni, ami nekem egyébként kezdettől fogva a véleményem volt, ezt képviseltem a minisztériumban, a főigazgató konferencián, mindenütt, gyakran nagy értetlenséget tapasztalva. Tehát foglalkozott a minisztérium ezzel a kérdéssel, és bekértek költségvetési számításokat az intézményektől decemberig. Majd, emlékeim szerint, 1994 vízkeresztjén Egerbe hívtak bennünket össze egy kerekasztal-értekezletre, hogy vitassuk meg. Az egri főiskola egyik termében tényleg kerek asztalt ültünk körbe. Szövényi Zsolt főosztályvezető volt a minisztérium részéről ott. Én vittem magammal akkori általános helyettesemet, Gál Lászlót, mondván, hogy itt nagy viták lesznek, s nagy valószínűség szerint én egyedül maradok vagy legalábbis kisebbségben, s ne mindig nekem kelljen hozzászólnom, és így megosztottuk a hozzászólásokat. Megkaptuk az anyagokat, és egyes főiskolák olyan fejlesztési terveket adtak be, amelyek lovardát, uszodát, meg nem tudom micsodát tartalmaztak, akkori pénzben milliárdos tételekre lett volna szükség. Mi néhány százmilliós plusz igényt terveztünk, mert azt mondtuk, hogy lesz egy év, amikor veszünk föl hallgatót, de nem bocsátunk ki senkit, mert ötéves lesz a képzés, azaz a negyedik év után az ötödikre még maradnak. Tehát ezt az egy évet kell megfinanszírozni. Tudtunk volna mi is légvárakat, kacsalábon forgó kastélyokat betervezni, de azt mondtam, nagyon visszafogottak legyünk, mert meg fognak ijedni az összegektől. Leültünk, s még mielőtt elkezdődött volna hivatalosan az ülés, kértem, hogy én mondhassak néhány szót. Megkaptam, és azt mondtam: igen nagy megelégedésemre szolgál, hogy néhány év vita és értetlenség után most mégis az én javaslatom alapján itt ülünk és vitatjuk meg ezen a kerekasztal-megbeszélésen az egyetemmé válás kérdését. Szalay István matematikus, a Juhász Gyula Tanárképző (Szeged) főigazgatója, később szegedi polgármester éppen velem szemben ült, és azt mondta: hülyének is néztünk, Jancsikám. Azt feleltem, ennek örülök, és most mégis itt ülsz te is, a többiek is, és erről beszélünk.

De miért mondom azt, hogy két hónapon múlt... Mindenki előterjesztette a maga javaslatát, én meg opponáltam minden túlzó javaslatot – a pénzek miatt. Az egyetemi szintű tanárképzéshez nem tartozik hozzá a lovarda vagy akár az uszoda, az a főiskolai léthez is hozzátartozhat, de nem ez határozza meg, hogy az intézmény egyetemi vagy főiskolai szinten oktat. A minisztériumnak pedig csak azt tudom mondani, nyugodtan el lehet fogadni ezeket a költségeket – nem a horribilis számokat, hanem egy csökkentett költségvetést, mert nem a jelenlegi, még csak nem is a következő kormány, hanem az azt követő kormány feladata lesz finanszírozni. Ha most elindulunk ősszel, akkor új kormány lesz, ahhoz képest négy év múlva lesz aktuális, hogy plusz egy évet finanszírozni kell, addigra megint új választások lesznek, megint új kormány lesz, fel lehet szépen készülni annak a néhány milliárdnak a finanszírozására, amit ez az öt intézmény "összedobott". A dolog ott bukott el, hogy a minisztérium újratárgyalta a kérdést, bevitték – tudomásom szerint – a kormány elé, de a parlament elé már nem tudták bevinni, mert a tavaszi választások miatt korán bezárt a parlament. Magyarán, hogyha két hónappal korábban ébred föl a minisztérium, és adja ki ezt a feladatot, és a kérdés novemberben bekerül a parlament elé, akkor át is mehetett volna a választások előtt.

FB: Ezen múlt a magyar pedagógusképzés, emberek százainak sorsa?

PyJ: Meg ezreinek, és a hallgatók tízezreinek. Ezen múlhat. Tudniillik akkor olyan volt a légkör, a minisztérium is eljutott odáig, hogy ezzel a kérdéssel lehet valamit kezdeni. A következő kormánynak ez már nem volt lényeges kérdés. Én akkor még egy kísérletet tettem. Beszéltem egy-két szombathelyi, Vas megyei országgyűlési képviselővel, hogy egyéni képviselői indítványként – mert arra még volt lehetőség – terjesszék elő a parlamentben ezt a kérdést, de nem vállalták.

De például a gilisztatenyésztők támogatását bevitték – nem a mi képviselőink – a parlament elé, és azt meg is szavazták, ezt az országos jelentőségű ügyet viszont nem. Hasonlót megéltünk már az intézményünk sorsát illetően később is, 1999 nyarán a FIDESZ vezette kormány felsőoktatási törvényének elfogadása körül.

FB: Mit jelentett ez számunkra?

PyJ: Azt, hogy a szombathelyit akkor regionális főiskolai központtá nyilvánították, ami egy abszolút butaság, porhintés. Regionális főiskolai központ – ennek nincs jelentése.

FB: Miért porhintés?

PyJ: Mert az egyetem helyett lett volna. Intézményünk akkori vezetése megbeszélte az országgyűlés oktatási, kulturális stb. bizottságának akkori szombathelyi tagjával, hogy nekünk nem az egyetem kell, hanem a főiskola, és ehhez kellene egy cím, hogy ne csak egyszerűen főiskola legyen, hanem regionális főiskolai központ. Az országgyűlési képviselőnek, már a törvény elfogadása után, amikor leültünk beszélgetni, elmagyaráztam, hogy a főiskolánkon nem csak szombathelyiek, Vas megyeiek tanulnak, hanem Nyíregyházáról, Békés megyéből is jönnek hozzánk diákok, ez tehát egy országos beiskolázású főiskola. Nekünk nem főiskola kellett volna, hanem egyetem. Mert a Győr és Kaposvár sem volt benne az eredeti törvénytervezetben. Ők akkor kerültek bele, amikor az akkori felsőoktatási államtitkár, Kiss Ádám bevitte a tervezetet az adott parlamenti bizottság elé. A bizottságban megvitatták az anyagot, a győri meg a kaposvári képviselők állandóan felugráltak azzal, hogy nekik egyetem kell. És hát a mi képviselőnk elmondásából tudom, hogy a végén Kiss Ádám megelégelte ezt a dolgot, s azt mondta nekik, hagyjátok már abba, vegyetek példát a szombathelyi képviselőről, aki ugyanolyan joggal felugrálhatna, de ő nem teszi.

FB: És azóta is kint van a tábla, hogy egyetemi város...

PyJ: Ez a tábla nem azóta van kint, hanem csak az integráció óta. Miközben mi olyan lépéseket tettünk, amilyeneket mások nem. Mi voltunk az egyetlen tanárképző főiskola, amelyiknek gyakorló gimnáziuma volt. Ezt még az én főigazgatóságom alatt csináltuk meg.

FB: Mi célból? Miért gondoltad ezt fontosnak? Az előrelátás miatt, hogy egyetem leszünk?

PyJ: Igen, hogy egyetem leszünk. Ahogy egyenként bejöttek az egyetemi szakok, addig, amíg nekem volt abba beleszólásom. Az első szakokat az egyetemi akkreditációra még én adtam be, de az engedélyek már azután érkeztek meg, amikor én már lemondtam. beadtuk a szakok akkreditációját, külön anyagként a három kar akkreditációját, s megint külön az intézmény egyetemi akkreditációját. Ebből néhány szaké és a karoké megvalósult.

FB: Nagyobb szabadságod volt főigazgatóként, mint ma egy SEK vezetőnek?

PyJ: Annyiban mindenképpen, hogy önálló volt az intézmény.

FB: Miért mondtál le végül is 1996 végén? A Bokros-csomag miatt? Vagy valami más oka is volt?

PyJ: Ezt akkoriban sokan megkérdezték a városban, barátaim, ismerőseim is. Azért mondtam le, mert egyrészt 1997 nyarán lejárt volna a második ciklusom. Már addig is olyan nyögvenyelős dolog volt. Énnekem a legitimitásom nagyon minimális volt a főiskolai tanács és a köztem levő viszony miatt. Hozzá kell tennem, hogy én nem vagyok egy simulékony ember. Ha valamiről van véleményem, azt általában megmondom. Ha úgy tetszik, én megosztó vagyok. Sokan fölállnak mellettem, hogy igen, nagyon sokan pedig, hogy nem. Tehát nincs olyan, hogy valahogy ellavírozunk. Nekem nagyon kemény lépéseim is voltak főigazgató koromban. Ami a legitimitásomat illeti: akkor hároméves ciklusok voltak, s amikor lejárt az első hároméves ciklusom, hozzá kell tennem, hogy már az első megválasztásomkor, amikor egyedüli pályázó voltam, emlékezetem szerint – bár akkor éppen Szibériában voltam expedícióban – 17:16 arányban választottak meg. Ennek hatása a tanácsüléseken nagyon sokáig éreztette hatását. Az 1994. évi rendelkezések értelmében ha a regnáló rektort vagy főigazgatót az egyetemi vagy főiskolai tanács kétharmad arányban megszavazza, akkor nem kell neki pályázatot beadnia. Én nem kaptam meg a kétharmadot, csak ötvenvalahány százalékot, azaz nekem pályáznom kellett a második ciklusra. Amit én nem tettem meg. Tudtam, hogy voltak jelentkezők, akik nagyon szívesen pályáztak volna. Én nem pályáztam meg, mert méltatlannak tartottam, az eljárást meg méltánytalannak. Egy pénteki nap volt a pályázat beadásának határideje, akkoriban péntekenként mindig Budapesten voltam. Még budapesten éltem, s hétfőtől csütörtök estig voltam Szombathelyen. Péntekenként a minisztériumban vagy az ELTE-n voltam, hogy az intézmény érdekében folytassak megbeszéléseket. Csütörtökön felhívtam a minisztérium illetékes osztályát – még éltek a régi kapcsolatok – és megkérdeztem, van-e a szombathelyi főigazgatói helyre pályázat. Csütörtökön délutánig nem volt.

FB: S akkor csütörtökön este döntötted el, hogy beadod a főigazgatói pályázatot?

PyJ: Ha valaki pályázott volna, akkor lehet, hogy nem adom be. Nem pályázott senki, s gondoltam, azt mégsem lehet megcsinálni, hogy főigazgató nélkül maradjon az intézmény. Én írtam egy sort, alulírott megpályázom. Pályázati anyagként – az Életünk könyvek sorozatban megjelent akkor a nagyképű Szellemi alapkőletétel címen egy könyvecském, s ezt tettem mellé. A főiskolai tanács tagjai is megkapták ezt a kis könyvet, amelyben leírtam, hogy mit csináltunk eddig, milyen irányban mennénk tovább Szombathely érdekében. Akkoriban elég sokat foglalkoztam regionális és felsőoktatáspolitikai kérdésekkel. Tehát pénteken reggel bementem a minisztériumba és bevittem ezt az egy kis mondatot. Megkérdeztem, még mindig nem adott-e be senki pályázatot. Így került sor a második ciklusomra, amire 12:10 arányban választottak csak meg. Már a választás reggelén megmondtam a vezetői értekezleten, hogy eggyel fogok többet kapni, mint a fele.

FB: Százszázalékos emelkedés egyről a kettőre jutni...

PyJ: Tehát, hogy miért mondtam le... 1997 nyarán lejárt volna a második ciklusom. 1996. december 31-gyel mondtam le. Ennek vannak külső és belső okai. A külsőket mondom inkább. A múltkori beszélgetésben esett már szó az integráció kérdéséről. 1996 tavaszán, március végén még úgy nézett ki, hogy megvalósul egy jól kidolgozott, előkészített és nem a körülmények kikényszerítette integráció Sopron és Szombathely között. Megegyeztünk a miniszterrel is. S akkor Sopron ezek után két-három héttel később a mi meghívásunk és értesítésünk nélkül a szenátusi ülésen lefújta az egész integrációt, feledve a közel négyéves együttműködést. S akkor mi benyújtottuk külön-külön anyagokként az önálló egyetem, a három kar és bizonyos szakoknak az egyetemi szakokká nyilvánítására vonatkozó kérvényeket az akkreditációs bizottsághoz. Mindez június végén történt. És amikor láttam, hogy a minisztérium, illetve az a miniszter, aki integráció-párti volt, aki azt mondta Szombathelyen nekünk, hogy meg kell csinálni, az egy szót nem szól a soproni lépésre, arra, hogy ők visszakoztak, és még csak nem is értesítettek bennünket, akkor nincs értelme tovább hadakozni. Megírtam a miniszternek, hogy ez nem felsőoktatás-politika, amit képvisel, s ebben nem tudok partner lenni. Ugyanakkor belülről is érződött, hogy nagyon sokan nagyon várták, hogy már 1997 nyara legyen. A főiskola vezetésében is elindult egy olyan mozgás, hogy sorban próbálták visszacsinálni azt, amit addig én képviseltem. A vezetésben megjelent néhány olyan ember, akiket én nagyon megvétózhattam volna, de az utolsó hónapokat – ahogy a politikában mondják – amolyan béna kacsa állapotában voltam kénytelen eltölteni, éreztették, hogy egészen más vonalat képviselnek, mint én. S akkor azt mondtam, hogy ennyi elég, megírtam a miniszternek a lemondó levelet. eEz titokban történt, nem is a titkársággal írattam meg, hanem magam gépeltem le, de a vezetőknek megmondtam azzal, hogy ne adják tovább.

Ősszel, novemberben akkreditáció előtt álltunk, nem akartam zavart kelteni. Úgy tárgyaltam még az akkreditációról, mint aki teljhatalmú vezető. Olyannyira, hogy december elején Kohn Jánossal meg Balaskó Máriával Wuppertalban voltunk. A wuppertali egyetem a partnerünk volt az EECALL (számítógéppel támogatott nyelvoktatási központ) programjában. Ők már kint voltak néhány napja, s én később csatlakoztam hozzájuk, hogy tárgyaljunk az egyetemmel a hogyan továbbról. Sokat beszélgettünk, jó viszonyban voltunk egymással. János heti rendszerességgel kosarazott. A karácsony előtti héten, hétfőn tanácsülés volt, ott jelentettem be, hogy már két hónapja beadtam a lemondásomat és január elsejétől nem én leszek a főigazgató. December elején valami már benne volt a levegőben. János a hazaérkezés után lement kosarazni, s kérdezték tőle, igaz, hogy a Pusztay... nem, nem, kint tárgyalt, egy szót sem szólt. Aztán János úgy "leszúrt" engem, hogy lehet ilyent csinálni, hogy napokig együtt vagyunk, és egy szót nem szólok. Mondtam neki, hát, nem azért mentünk ki. A lemondással szabad kezet kaptam, hogy megírjam a véleményemet a főiskola és a város kapcsolatáról is. És ekkor jelent meg a Vas Népében A királynő trónfosztása című írásom, amely a Vas Népe történetének olyan ritka cikke volt, amelyre kéthetente mintegy fél éven keresztül jöttek a reagálások. Az írás azután "trilógiává" terebélyesedett, mert néhány éven belül még két cikkel folytattam: A trón fosztása, A fosztás.

FB: Most meg van az osztás.

PyJ: És akkor leírhattam, hogy a város is hogyan állt hozzá az intézményhez. Ha én akkor főigazgató vagyok, nem írhatom meg, ha megvárom, amíg letelik a ciklusom, és utólag írom meg, azt sem tartottam volna erkölcsösnek, mert miért nem akkor szóltál, kérdezhetnék. Ezért gondoltam, leköszönök, és akkor kiborítom a bilit, ahogy mondani szokás. Nem mondom azt, hogy egyszerű volt a helyzet, de nagyon jólesett, hogy az utcán számomra ismeretlen emberek – engem nyilván többen ismertek, mint amennyit én ismerek – állítottak meg, hogy sajnálják. Egyszer volt, pár évvel ezt megelőzően, hogy az SZMSZ-módosítás során egy nagyon fontos kérdésben engem a tanács leszavazott. Akkor elmondtam, hogy ha ez így megy, akkor el kell azon is gondolkodni, hogy ki legyen a főigazgató, mert amit a tanács ezzel a döntésével csinált, az az intézmény érdeke ellen van, s én ezt nem tudom képviselni. Valamilyen pozíciót én be akartam vinni a tanácsba, a gazdasági igazgatót. Hogy lehet az, hogy a pénzügyminiszter nem tagja a kormánynak? Végül is a tanács belátta, és módosító indítványként helyrehozta a hibáját. Ez kiszivárgott a sajtóba, és az emberek az utcán megállítottak, nehogy lemondjak, ők meg vannak győződve arról, hogy nekem van igazam. Ezek a vélemények, spontán megnyilvánulások sok erőt adtak nekem.

FB: Végül kérlek, mondd el néhány percben, hogyan értékeled azt a közel hat évet, amíg főigazgató voltál!

PyJ: Nem tudom értékelni. Muszáj aktualizálnom.

FB: Azt majd a következő alkalommal beszélnénk meg, hogy mi történt 1996 után...

PyJ: Úgy gondolom, hogy az én tevékenységemet másoknak kell megítélniük. Hozzá kell tennem, hogy mások értékelték is. Nem helyben, hanem a többi főigazgató kollégám, akik a lemondásom ellenére is fölterjesztettek Apáczai-díjra felsőoktatási tevékenységemért. A mi intézményünknek azt köszönhetem, hogy nem vétózták meg, de a fölterjesztő a többi tanárképző főiskola volt. Tudniillik ők megértették azt, hogy valóban innovatív gondolkodás folyt az intézményben. Olyan újításokat vezettünk be, hogy például a tanító szak mellé odaraktuk a magyar szakot, ami szintén egy nagy menet volt. Mindenki ellenezte, és akkor meghívtam az egész érintett területet, a tanár- és tanítóképző főiskolák vezetőit, a minisztériumot is. Úgy csináltam, ahogy a finnek – amint azt mesélni szokták – tárgyaltak annak idején a Szovjetunióval a gazdasági meg egyéb együttműködésről, és amikor látták, hogy a tárgyalás során nincs egyezség, akkor elmentek egy baráti szaunázásra, és bezárták a szauna ajtaját. A finnek bírták, és nem engedtek ki senkit, amíg azt nem mondták a partnerek, hogy aláírunk mindent, csak engedjetek ki. Nálunk nem volt ennyire kemény a helyzet, nem is egészen így történt – mert nem volt szaunánk. Úgy történt, hogy bementünk a főigazgatói szobába, ott volt terülj, asztalkám, meg ami kell, én elővezettem a témát, hogy mi az értelme a javaslatnak. Egy kis településekkel teletűzdelt megyében rendkívül fontos az, hogy a tanítónak legyen szaktárgya, amit tanítani tud a felső tagozatban is. Ellenérdekeltek voltak természetesen a tanítóképzők, mert nem volt annyi minősített szakemberük, amennyi kellett volna ennek megvalósításához. Nálunk a tanító- és a tanárképzés egy kézben volt, ezért lehetett itt magas szinten képezni tanítókat is, ugyanis a tanárképzésben is oktató kollégák is tanították a leendő tanítókat. Elindult a vita, s azt mondtam, hogy innen addig senki nem megy ki, amíg el nem fogadjátok a javaslatot. A végén elfogadták. Nem tudom, hányan vezették be, hányan se, de nálunk elindult.

Úgy gondolom, hogy sok mindent kezdeményeztünk, például, hogy a tanárképzést föl kell vinni egyetemi szintre, hogy legyenek egyetemi tanárok a főiskolán, legyenek karok, legyenek egyetemi szakok és így tovább. Jómagam azt mondtam a tanárképző egyetemre is, hogy – bár a "rendes" egyetem még jobb lenne, de – első lépésként legyen meg, ahogy Németországban is tették a tanárképző főiskolákkal. Az egyetem nem azt jelenti, hogy minden tanszék automatikusan egyetemi tanszékké válik, hanem a keret lesz egyetemi. Akkor én mint vezető ide tudok hozni túlzsúfolt egyetemi tanszékekről fiatal, ambiciózus, minősített embereket, mondván, rajtad áll, hogy az a tanszék, amelyikre hívlak, mikor lesz egyetemi tanszék, mert a kereted megvan hozzá. Ha én főiskolára hívom, ami majd valamikor egyetem lesz, arra – tisztelet az egy-két kivételnek – nem jön ide senki. A kereteket kell megteremteni, ahogy például Pécsett megcsinálták. A Janus Pannonius Tudományegyetemen, mint korábban említettem, a bölcsész terület egyetemi, a természettudományi pedig főiskolai szintű volt az egyetemi – tanárképző – karon belül. Azután kettéváltak, és akkor a természettudományi szakok is egyenként akkreditálták őket egyetemivé. Kezdetben a tanszékek fele egyetemi volt, a másik fele nem, mert nem ütötték meg a szükséges mértéket. Szombathelyen ilyeneket próbáltunk csinálni.

Amire most is büszke vagyok, az egy másik nagy menet volt, a bérkérdés. Emlékezetem szerint 1992 őszén az országos szakszervezet összeállított egy bértáblát. Az A1 – ehhez rendeltek valami induló összeget – volt a kiindulási alap. A felsőoktatási oktatókat kategóriánként – főiskolai tanársegéd, adjunktus, docens, tanár, illetve egyetemi tanársegéd, adjunktus, docens és tanár – besorolták a különböző kategóriákba. Az egyetemi és a főiskolai besorolás között a viszony körülbelül az volt, hogy a főiskolai tanár az egyetemi docensnek felelt meg, a főiskolai docens az egyetemi adjunktusnak, a főiskolai adjunktus az egyetemi tanársegédnek. (Mára a két alsó kategóriában nem tesznek különbséget egyetemi és főiskolai oktató között.) A cél az volt, hogy 1993 januárjától lépjen életbe ez a bértáblázat. Ősszel minden felsőoktatási intézmény kapott 2000 Ft/fő bérkiegészítést, hogy ezzel felhozzák a munkatársak bérét a majdani bér 85 százalékára. A felsőoktatási intézmények túlnyomó része, bár inkább azt mondhatom, hogy valamennyien – rajtunk kívül – automatikusan kiosztotta a 2000 Ft-okat. A nem oktatók körében, valamint a gyakorlóiskolában én is kiosztottam mindenkinek a 2000 Ft-ot, az oktatók esetében azonban nem. Tudtam ugyanis, hogy az oktatók bérében nagy kavarodás, katyvasz volt, amit én megörököltem. Előfordult, hogy adjunktus többet keresett alapbérben, mint egy főiskolai tanár, s az egyes kategóriákon belül is igen nagy volt a szórás, amit a teljesítmény nem indokolt. A gazdasági igazgatótól megkérdeztem, van-e tartalék bérkeretünk. Elődeimnek köszönhetően volt. Ennek egy részét beáldoztuk, hozzácsaptuk az oktatóknak szánt 2000 Ft-okat, és ezzel a kerettel elkezdtem számolni. Elkértem a gazdasági igazgatóságtól a fizetési kimutatásokat – oktatói kategóriánként. Letakartam a neveket, s csak az összegeket néztem. Megnéztem, hogy mennyi a legmagasabb tanársegédi fizetés, s ahhoz hozzátettem 3000 Ft-ot, hogy az legyen a legalacsonyabb adjunktusi. Aztán a legmagasabb adjunktusi bérhez hozzátettem 3000 Ft-ot, az lett a legalacsonyabb docensi. A legmagasabb docensi és a legalacsonyabb tanári bér között már csak 1500 Ft volt – ennyire futotta. Minden kategóriában legalább az így megállapított minimumra emeltem a béreket. Így volt, aki tízezer forintot kapott, volt, aki csak ötvenet vagy semmit sem. Amikor így minden kialakult, észrevettem, hogy oktatóink bére már meghaladja a majdani 100 %-ot, holott most csak a 85%-ot kell elérni, s így veszélybe került a minisztérium által beígért 15%-os bérkiegészítés, amit januártól terveztek folyósítani. Ekkor határoztam úgy, hogy bevezetem a pótlékokat, s azokban rejtem el a többletbért. A főiskolai tanár rendeletileg kapott két A1-et, azaz 16 000 forint pótlékot, a többi kategória nem. Azt javasoltam, hogy a docensek kapjanak egy A1-et, azaz 8000 Ft-ot, az adjunktusok pedig 4000-et. Ez az akkori bérek alapján ösztönzőleg hathatott – volna, ha a Bokros-csomag tájékán az egész szakszervezeti vívmány meg nem semmisül. De egyelőre még nem tartottunk ott. Természetesen egyeztetések sorát kellett lebonyolítanom a helyi szakszervezettel, a közalkalmazotti tanáccsal, amely szervek nem támogatták a javaslatomat. Ők a 2000 Ft-ok kiosztását követelték. Az utolsó egyeztetésünkön elmondtam, hogy ellene vagyok a 2000 Ft automatikus kiosztásának több okból is. Először, mert a bérrendszerben megmagyarázhatatlan anomáliák vannak. Ezek akkor alakultak ki, amikor a szakszervezetnek vétójoga volt a bérkérdésben – még jóval a Szombathelyre jövetelem előtt. Most már csak véleményezési joga van, amit az első számú vezető vagy figyelembe vesz, vagy nem. Másodszor, amennyiben a beosztások és a bérek összefüggnek a teljesítménnyel, akkor a keveset teljesítők és így a ranglétra alján lévők éppen kisebb bérük miatt kevesebb adót fizetnek (akkor még nem egységes volt a jövedelemadó), s az ő zsebükben a 2000 bruttó forint több nettó forintot eredményez, mint a magasabb bérűek s így magasabb adót fizetők esetében. Azaz, még két ilyen automatikus béremelés, s a nem teljesítők nettó bérben utolérik a jól teljesítőket. Ezt morálisan sem tartom helyesnek, és nem ösztönöz. Örülnék, mondtam, ha belátnátok. Amennyiben nem, nagyon sajnálom, de mivel a szakszervezetnek csak véleményezési joga van, azt a szakszervezet megtette, nekem meg jogomban áll nem elfogadni. Az ülés után másfél perccel az új bérrendszer életbe lép – ennyi időre van szükségem, hogy a tanácsteremből beérjek a főigazgatói szobába, ahol a szükséges dokumentumok aláírásra vártak, és aláírjak. Aztán meg lehet kezdeni a buktatásomra irányuló akciókat. Még egy összdolgozói értekezleten kellett megvédenem az álláspontomat, ahol nekem szegezték a kérdést, mi lesz, ha a minisztérium rájön a trükkre, és nem fogja folyósítani a 15%-os bérkiegészítést. Erre azt feleltem, hogy a minisztérium erre nem fog rájönni, de ha mégis, akkor nem árt tudomásul venni, hogy már most mindenki többet keres, mint amennyi bért a következő év januárjától kell kapnia. A pótlékokat alapbéresítem, és meglesz a bértáblának megfelelő fizetés. Természetesen a minisztérium nem vette észre a trükköt, megkaptuk a 15% bérkiegészítést, s a főiskola oktatóinak a bére magasabb lett, mint az egyetemieké.

Mindez addig tartott, amíg a Bokros-csomag következtében el nem kellett bocsátanunk néhány kollégánkat. A minisztérium előírta, melyik intézménynek mennyi bért kell megtakarítania, s ennek elérése érdekében hány embertől kell megválnia. Szerencsére a rektori konferencia az alkotmánybírósághoz fordult azzal, hogy a fenntartó azt megszabhatja, mennyi bért von el, de azt nem, hány embert kell az intézményeknek elbocsátaniuk. Az alkotmánybíróság a rektori konferenciának adott igazat. Ez volt a mi szerencsénk. A minisztérium mintegy 70 emberes leépítést írt elő számunkra, ami a főiskolánkat padlóra küldte volna. Mivel azonban csak pénzben és nem emberekben kellett gondolkodnunk, nem kellett mást tennem, mint – a szolidaritásra hivatkozva – visszavontam azokat a pótlékokat, amelyeket nem írt elő a rendelet, azaz a docensekét és az adjunktusokét. Nekik továbbra is megmaradt a bértáblában előírt bérük. Ezzel az összeggel körülbelül kéttucatnyira csökkent az elbocsátandók száma, akiknek nagyobb része nyugdíjba ment, s a tényleges elbocsátás kevés kollégánkat érintette.

A nehéz helyzet ellenére – mert leépíteni csak úgy szabad, ha tudom, milyen cél érdekében teszem azt – támogattam az egyetemi tanári kinevezéseket, bevezettem a habilitációs pótlékot, szorgalmaztam az egyetemi szakok indítását, létrehoztuk a zenei intézetet. Mindez pénzbe került, de az idő – bár a gyümölcsök nem mindegyike ért be az én főigazgatóságom alatt – engem igazolt. (Legfeljebb az tölthet el némi keserűséggel, hogy a babért learatók kizárólag maguknak tulajdonítják az eredményeket.)

FB: Köszönöm a beszélgetést!

 

(Vége – A teljes interjú megjelenése később várható a Magyar Nyugat Könyvkiadónál.)