A. GERGELY ANDRÁS

 

 

MARGINÁLIS HATÁRVILÁGOK, MINDENNAPI HŐSÖK, EMLÉKEZETKUTATÁS

RENDHAGYÓ KÖNYVSZEMLE

 

 

Az alábbi könyvek – mintegy tematikus egység látszatával, egymással fölöttébb összhangban – azt a világot (pontosabban: olyan világokat) testesítenek meg, melyben a lét kérdései, a hatások és határátjárások, kulturális összhangok és néma hangsúlyeltolódások rendre a perifériára vetettség, a marginalitás körülményeit teszik láthatóvá. Ám mégsem a lehetetlenség, hanem épp a fontos lehetségesség értelmében, a sorsválasztás esélyével vagy korlátaival, s mindennapjainkban az időtől függő dimenziók között...

 

AZ EMLÉKEZŐ TAPASZTALAT ÉS TÖRTÉNETISÉGE

Minden egyén és csoport élményközösség, életvilág-szabályozó hatások és hagyományok szereplője, elszenvedője vagy élvezője, ide értve a mindenkori élethelyzetet, társadalmi környezetet, nemzetlétet és államiságot is. Államnak polgára, nemzetalkotó tagja, kisebbsége, részkultúrája persze megjeleníthető az "államfejlődés" képzelten nagyvonalú gesztusába foglaltan éppúgy, mint vallási, gazdasági, életmódbeli, kapcsolati, szellemi vagy más tőkék reprezentánsainak mikrotörténelmében is. A történelemmel "szemben" megmutatható álláspont, a "fősodorral" átellenben mutatkozó részkultúrák vagy szubkultúrák eltérő történelme és állapotrajza egyben annak is mindenkori bizonysága, hogy nincs az a "kis hely", amelyből ne lehetne "nagy történéseket" kiolvasni, felfedezni, megérteni, amennyiben a "mikro" nem kizárólagosan az érdektelennek tetsző helyit, a "provinciálisan" poros jellegtelent és elnagyolt "általánost" jelenti, hanem a helyi mivoltában is univerzálisabb jelentést hordozó reprezentációt is magába foglalja, vagy rövidebben: legalább kiolvashatóvá teszi. Ez olvasati lehetőségből él a mikrotörténelem tudáságazata is, a történettudomány egyik, ma egyre divatosabb ágazata. Úgyannyira, hogy e diszciplína számára evidenssé válik: a jelen avatja történelemmé a múltat, miközben a korábbi tudást, tapasztalatot is talányosan áthozza a jelenbe, melynek értelmezése ezért részint mindig történeti (is), noha aktuális, de folytonosan jelenidejű is, miközben maga is történetivé válik. Hasonló feloldhatatlan, de harmonikus ellentmondások taglalásába "dolgozza be" magát Gyáni Gábor történész is, aki a hazai történeti antropológia egyik első képviselőjeként immár nem korábbi témaköreit (kültelki munkáséletmód, cselédsorsok vagy gyári munkás léthelyzetek városi lenyomatait, szalonok világát vagy fotográfusok ábrázolási aspektusait) elemzi újabb köteteinek egyikében,1 hanem A tapasztalat mint emlékezet és történelem alcímmel a posztmodern kor történetírási kánonját állítja szembe trauma-elbeszélések narratíváival. Gyáni izgalmas, provokáló és vitathatatlanságot tükröző magabiztossággal tárja föl azokat a dilemmákat, melyek a közös gondolkodás múlt idejét, a kollektív emlékezet hagyomány-kötöttségét helyezik ellenpontba a mindennapi életben analitikusan megérthető kategóriák természetrajzával. De önmagát is vitatja, téziseire is rácáfol ugyanakkor, hogy kimenetként végül mégis az egységben-látás esélyét fogalmazhassa meg vállalható stratégiának. A kihívó gazdagságú elméleti esszégyűjtemény a történeti tudás és identitásépítés, kultuszformálás és historizálás, folklorisztikus és mitikus építkezés elemeit teszi diszkurzív környezetbe, jelezvén ezzel, hogy a történetírás maga is eszköze megjelenítési kánonoknak, korszakos lenyomatoknak, kutatói aspirációknak és (sokszor elbeszélhetetlen) múlt időknek. A XX. századot is emlékezeti "eseménnyé" avató értelmezés a korszak mint műalkotás vagy műremek vízióját kínálja, de ennek ellentmond megannyi historikus dráma, melyek kollektív élményként vagy traumaként élnek tovább. Ilyenek példaképpen a háborúk, az erőszak nyilvánvaló dúlásai, melyeket a (például paraszti) emlékezet másképpen őriz meg, mint a történelemkönyvek lapjai, s ilyenek az első világháború emberi históriái is, ilyenek a megtorlás évtizedeinek lenyomatai, a holokauszt időszaka, vagy éppen a felejtés mint stratégia (pszichológiai és politikai) dimenziói is. A jelenbeli múlt, a múltbeli aktualitás, a felejtés és megtartás, emlékezet és törlés mint eseménysorok verziója nem csupán valamely távolságtartó messzeség vagy értelmezői rendszerező-készség tartozékai, hanem az élő, időben létező, belevetettségükben a maguk másságát megélő emberi csoportok mentális védekezési eszköze a múlás, elmúlás, időtlenné válás, jelentésessé formálódás folyamatában.

Gyáni (mindig) impozáns érvelési és forráshasználati interpretációja abba a veszteséggel együtt élő felfogásmódba kalauzol elegánsan, ahol az egykor és most víziói, vagy virtuális és valódi társkapcsolati tőkét fejlesztő mutatói látványosan vannak jelen. A Szerző húsz egybegyűjtött tanulmánya – talán nem kell szégyelleni a vallomást – évekre szóló olvasmányként, tanulnivalóként is gazdag mentalitástörténeti és elbeszélés-elméleti interpretációt tartalmaz. Összegzésükként, vagy ahelyett, hogy bármelyik tanulmányt kiemelném, és rövid ismertetésére vetemednék, inkább azt súgnám a másként gondolásra nyitott Olvasónak: ne ódzkodjon megkaparintani a kötetet, mert egyszer még a hálán túl is büszke lesz arra, hogy időben beszerezte... Nem lesz könnyű később sem válogatni, Gyáni évente ír egy nagyigényű és monografikus intenzitású opuszt... E kötet záró írásában arra is figyelmeztet: állítólag a történelmet mindig a győztesek írják – de ez nem mindig kell érvényes legyen a megértésekkel és belátásokkal alátámasztott történelmi tudat megannyi szempontjára, mint azt a kötet számos írásában sajnálattal és kritikával hiányolja. Ugyanakkor megerősíti olvasóját: ha a történész írásai/kutatásai nem mindig vágnak is egybe a történelem szereplőinek tapasztalataival, ettől még mindaz részét képezi a feltáró munkának, ami a megértés logikája alapján egy történeti szakmunkának feltételeit és értelmét adja. Gyáni összegző és a korunkbeli történettudományt a narratív (interpretált) történet- értelmezés felé vezető tanulmánykötete épp a múlt elveszítési félelméből adódó emlékezeti munkát és értelmezői szerepet hangsúlyozza, rímelve Kövér György tiszaeszlári monográfiájára, Granasztói Péter kiskunhalasi újraolvasataira, Valuch Tibor hétköznapi hősöket és magyar közéletet reprezentáló köteteire, a történeti antropológia (és/vagy mikrotörténet- írás) hazai hagyományainak legjavára. Az "eltűnt mindennapok" vagy az újra meglelt belátások közösségisége a kultúra olyannyira szerves része, hogy talán csak a hitvilágok, származási közösségek, rokonsági hálók és kultúraformáló erők mélyebbek, rejtélyesebbek nála. Ezek között is azok, melyek nem pusztán a szakralitás sajátosságait illusztrálják, hanem a mindennapi lét jeleiből, szimbolikus határok átjárhatóságából és belső társadalmi csoporthatárok megérthetőségéből sugározzák szét a hétköznapi hősök névtelenségének kollektív jelentéstartalmait.

 

ISKOLATEREMTŐ ANALÍZIS – ANNALES À LA BENDA GYULA

Szintúgy a mindennapi lét, a lokális és regionális társadalom rejtelmeinek áttekintése volt történettudományi értelemben is korszakmeghatározó vállalása Benda Gyulának, aki a sok éven át kutatott keszthelyi társadalomtörténet elemzésében nem pusztán levéltári forrásanyagra, hanem a helyi társadalmat jellemző létmódokra és konvenciókra is fókuszálni tudott olyan "újraírható történelem" értelmében, amelyről a kvantitatív kutatás lehetővé tesz egyfajta folytonos elbeszélést, az értelmezésre érzékeny tények ismételt átolvasását, s szinte vallomásos tartalomként kezelését.2 A keszthelyi források faggatása, "szavahihetőségük" belátása és sokoldalú vitatása, egymással párban vagy vegyesen alkalmazott elemzések összegezhető tartalma a módszertani bizonyítéka Bendának, aki az uradalmak cselédeit, a birtokosok belső rendjét, az elit és az alárendelt irányítók viszonyát éppúgy megrajzolta a XVIII–XIX. századi Keszthely társadalmában, mint a környék jobbágyközségeinek vagy a kistérség belső kölcsönhatásainak árnyalt térképét, a lecsúszó társadalmi szereplők, a szőlővagyont vagy a telket öröklő új nemzedékek tagoltságát, a fluktuálódó árendások tömegeit, az úrbéres viszony egész történeti alapstruktúráját, a helyi világ demográfiáját, vagy az iparos családok sorsalakulását.

A keszthelyi kutatás mint kvantitatív, mélységi megközelítést és rétegzett megjelenítést vállaló, a szakirodalmi "tényanyaggal" nemegyszer fennen vitázó Benda Gyula értelmezésében olyan vállalás, mely "kontextusok" közé helyezi a forrásokat, makrokörnyezetben mutatja be a mikrováltozásokat, és sugallja-bizonyítja, hogy ezek nem ellentétei, hanem a kutatás komplexitásának feltételeit megtestesítő párhuzamos eszközei az ismeret-felhalmozásnak, belátásnak. Másképp szólva: a történész szerszámosládájának legkülönfélébb eszközeit másra és másra használja, de mindvégig azzal a kreatív készséggel, amivel már nem az átlag-iparos rendelkezik, hanem a mesterember, aki élethosszan cizellálja nagy művét, és sokszor maga is kételkedik abban, van-e értelme, célja, majdani eredménye a véget nem érő mívességnek, lezárhatatlan kutakodásnak.

Benda a találkozások, értelmező viták, elbeszélések, konstruktív narratívák embere volt, e disszertációja is azért készült másfél évtizedig, mert kibeszélte, szóba formálta, tanító módon továbbadta tudását, nem pedig papírra rótta apró megfigyeléseit vagy cédulázta belátásait. Műve a sok évnyi kutatás, helyi levéltári és nemzetközi diszciplináris szembesítés eredményeként, a nyolcvanas évek közepén fogant alapelképzelés és a kilencvenes években induló helyi forrásföltárás hozadékaképpen doktori disszertációnyi ismeretkincset halmozott föl. "Dani" eközben sok tíz- és százezer forrásanyagot vizsgált vagy analizált és részben közölt is inventárium-ismertetések vagy tanulmányok, előadások formájában, de ami ennél is inkább a sokra becsülés oka volt környezetében, az az olasz–francia–német gazdaság- és társadalomtörténet interpretációja volt. Az Annales-iskola nyomdokain járt, a hosszú időtartamok és a ciklikus átalakulások együttes szemléletével, a "szeriális történelem" (kevésbé szaknyelven: a nagyobb időciklusokban, időfolyamatokban gondolkodás) harmonikus összehangolását kereste a gazdasággal, demográfiával, foglalkoztatottsággal, termelési technikákkal, piaci folyamatokkal, gazdasági környezettel foglalkozó feltárásokkal, s mindehhez a helytörténeti és a makrotörténelmi dimenziók közötti lépték, a kistáji-regionális kontextus fontosságának fölfedezését adta hozzá. A térbeli konjunktúrák földrajzi adottsággal összefüggő, a mezővárost az uradalmi térrel együtt szemlélő, a zsellérek sorsával a polgárosodás korai szakaszát is párhuzamba állító felfogásmód Benda művében kiegészül az identitások jellemzésével, a mozdulatlannak látszó világban a vállalkozók, a mozgások, a háztartások, a rokonsági rendszer, az idegenek és eltérő vallási csoportokhoz tartozók, a mesterek, halászok, parasztpolgárok jellegzetes keszthelyi típusainak bemutatásával; a história szereplői, formáló aktorai olyan személyes "leltár" forrásaiként virulnak elő, hogy ennek révén a zárt és rögzült közösség szinte "érdektelen" marginalitása megtelik az átélhető életmódok, az értékrendek és normák, a kirekesztettség és a berekesztés mikro-játszmáival, életre kel és szinte vallomást fogalmaz meg minden cseléd, jobbágy, birtokos, kereskedő, borosgazda, kocsis vagy csizmadia. Ezt a vallomásosságot interpretálja Benda, ennek fontosságát, súlyát, módszertani problémaként föltárt megértési folyamatát és értelmezés-változásait illusztrálja hitelesen, kéziratban maradt doktori értekezését pedig kollégái, tanítványai, kortársai és a mikrotörténetírás hazai kezdeteit súlyba vevő utókor is meghatározó és egyedülálló teljesítményként értékeli. (Jelezni érdemes Szíjártó M. István méltó és eligazító utószavának fontosságát, melyben a portré, a barátság és a kollegialitás éppúgy jelen van, mint az elismerő értékelés egész tudományterületen jelen lévő érzülete).

 

DUNA-TÁJI DILEMMÁK – SAJÁT NÉPEINK BÖRTÖNEI

Terek és idők rejtelmeinek, mindennapjainak leíró, vitatkozó, áttekintően elemző térségi tájképét nyújtják azok a tanulmányok is, melyek a közép-európaiság burka alatt keresik vissza ki- és betérések történeti kalandjait, önkeresések és közösség- vagy nemzet-definíciók megannyi árnyalatát. A kötet az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének (Budapest) és a Selye János Egyetem Történelem Tanszékének (Komárom) szakmai műhelyeiben készült szerzői tanulmányokból áll,3 egyetemi és akadémiai kutatóintézeti kollégái, diákjai komponáltak üdvözlő kötetet a 60 éves Szarka László történésznek (szerényen, közel 700 oldalon), a címlapon archaizáló színben és antik pompában tartott harcosokkal, a szülőföldért küzdőkkel és elesett torzókkal. Dicséret és kritika sugárzik a kötetből, mintegy komplex mindennapisággal, s éppen úgy, ahogyan a könyv fejezetei is illusztrálják a témakörök kölcsönhatásait, a határok képlékenységét, a kultúrák parttalanságát és az érintett társadalmak/nagycsoportok identitását is.

E kötet közép-európaisága, dicsérettel és folytonos kritikával illetett "szülőföldisége" a hazai kisebbségkutatás intézményesülésében főszerepet vivő Szarka László ürügyén és üdvözlése által is igazolja, mennyire és miként szolgál kutatási harmóniákkal a multidiszciplinaritás, milyen etnikai és hatalmi erőviszonyok, etnokulturális küzdések, autonómia-tervek és akaródzások kerül(het)nek harmóniába a komplex feldolgozás révén. Helyet kap Szarka szakmai köreiből, kutatótársainak életművéből a nemzeti történetírás sérelempolitikai tónusa, a regionális vagy transznacionális szemlélet, a történeti és kulturális antropológiai vagy etnoszociológiai megközelítés alkalmazásának megannyi perspektívája, a magyar kisebbségi identitáspolitika útkereséseinek értelmezése európai összehasonlításban, magyar és szlovák perspektívából egyaránt. Hangsúlyok kerülnek a történelmi sérelmek, az etnikai-kulturális keveredés, a vegyes identitások, a nyelvpolitika, a stratégiai kihívások állapotaira és ezek értelmező meghaladására, a Kárpát-medence magyar kisebbségei által lakott régióinak vergődéseire, önképére, ezenfelül a történő történelem kritikai olvasatát és "objektivitások" szakmai elvárásrendjét igénylő reflexív szemlélet ötvözésére is.

A harminckilenc szerző fölsorolása is képtelenség itt, tematikáik gazdagsága pedig több kötetre való ismeretanyagot rejt. A nagyobb, összefoglaló fejezetcímek kvázitematikus kereteket szimbolizálnak, így listába vételük csupán körülír, de így is árulkodóan beszédes: Hatalomkalkuláció a nemzetpolitikai és etnicitás-retorikai, alkotmányozási témakör, Eszközök és eszköztelenségek az uniós, kisebbségi főbiztosi, szintéziskereső, nemzeti harcokat nemzetközivé tévő kérdéskör, A nacionalizmus új ruhája a fölény, revízió, politikai propaganda, kopjafa-szimbólum öltözete, Sapienti sat a nyelvi és kulturális, területi és identitás-autonómia átfogó esélyeinek idézése, Roma közösségek az informális terek, viselkedésmódok, adaptációs törekvések intézményes tere, Hétköznapi lokalitás a hitekkel közös, kisebbségi viselkedésmódok vagy szakrális kondíciók közötti létformák, Nyelvek és világképek a hazafogalom, a többnyelvűség erdélyi, bánsági, horvátországi világaiba vezető utak, Veszteségek és javak az őrvidéki, zoborvidéki, generációs vagy nyelvtechnológiai eltérésmódok környezetrajzának, szférájának, Két világ határán pedig a történeti átmenetek, félbemaradt mártíromságok, kisebbség-diplomáciák, sajtóreflexiók, békekonferenciák és kiegyezés-kísérletek történeti szférái felé vezet.

Nemzetlét, mikro-identitás, nemzetpolitikai cselek, uniós törekvések, kisebbségi konfliktusok és kezelésük, jogi vagy alku-hátterük, revíziók és harcok, szentek és hívek, régiók és nagytájak, romák és nyelvek, határok és átalakulások, külpolitika és autonómia... – mindez történeti, kutatási, elméleti és empirikus mezőkben kiterjesztve, együtt kínálkozik a kötetben. Terek és terepek antropológiai, földrajzi, közel- s távolnézet időbeli, külső látszatok és belső víziók közösségi, dicsőségek és bukások emlékezeti horizontját fogják át, vállaltan-vallottan Szarka László munkássága, művei, emberi kapcsolatai, szakpolitikai rálátásai, kapcsolat- és intézmény-építő tevékenysége elismeréséül. Méltó és harmonikus Festschrift ez, tónusosan a korábbi intézményigazgató elismerését, némely következtetésének vitatását, de másoknak értő alkalmazását, s végül munkásságának összhatását is tükröző határmentiségekben fogant elemzésekből. E Duna-táji dilemmák, mint Szarka egykori szerzői művének üzenetében is, valamiképp az együtt/egymás ellen élő népek lehetséges harmóniáit, szomszédsági határoltságát tükröző szemléletmódokat sejtetnek, adalékként a nemzeti önismeret és kortárs szomszédságpolitikák interetnikus viszonyrendszeréhez. Nem ritka, hogy a szakmai viták, a párhuzamosan haladó, de független kutatások, a sok szempontból eltérő módszertanok és szemléletirányok épp egy ilyesfajta tanulmánykötetben összegződnek, de ezúttal ez impozánsra sikeredett, s a személyes gesztusokon (üdvözlő szavakon vagy elismerő idézeteken) túli összhangban olvasást serkentő szerzői teljesítményekre vezetett.

 

ORMÁNSÁGI MIKROPERSPEKTÍVÁK

A változás, életmód-mintázatok átformálódása és táji-történeti kontextusok mellett a földrajzi térszerkezet módosulásai hatják át azt a látványosan vaskos monográfiát is, melyet a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi Intézetének kutatói átfogó és komplex 2008-as kutatásából állított össze Reményi József és Tóth József Az Ormánság helye és lehetőségei címen.4 A térség hagyományos elmaradottsága, ennek multidimenzionális és kölcsönhatások sorozatában bővelkedő hatásai, a térszerkezet és a gazdaság, a népesség és az életkörülmények alakulása, a fókuszba vett földrajzi univerzum komplex térségisége olyan állapotfelmérést igényelt, melyet a szerzők (harmincegyen!) mintegy nyolcvan oldalnyi bibliográfia kíséretében vezetnek elő, de a riasztó terjedelem dacára nem egyszerűen valami száraz geográfussággal, hanem a kelet–nyugati urbanizációs fejlődési törésvonalon kívülre esett struktúrák településcsoport és idői dimenziók szerinti izgalmas összképe révén. A kötet lényegében a kontinentális térkép totálképe felől indítva is már arra következtet, hogy a térszerkezeti kontinuum, a fejlődési utakat meghatározó európai változási trendek fősodrából kimaradva, a Kárpát-medencei politikai kapcsolatok és folyamatok perifériájára lökve, a NUTS-struktúráknak is kiszolgáltatott és kárvallott szereplőjévé válva az Ormánság Európa nemcsak fejletlen tája, de határtérségi, strukturálisan és időbeli képletekben is "szindrómaként" nevezhető meg, "trianoni keretek", jugoszláv határtérség, vonzáskörzeti periferizáltság, szegénységi mutatókkal a XVIII. század óta konstans módon jellemezhető, szolgáltatások és létmód tekintetében pedig specifikusan lepusztult táji komplexum, melynek egyedüli perspektívája a "low-tech" fejlesztési megoldás, az agrárium humánerőforrás-minőségi reményeivel lehet alapszinten ígéretes. Fájdalom, hogy a kötetről kiadósabb recenzió is írható lenne, ennél gazdagabb is, mint amit most több kötetre szántam, de szinte reménytelen a témakör súlyosságát, gazdagságát, a feltárás aprólékosságát, a megoldáskeresés évszázados reményeit, a földrajzi és társadalmi-kulturális tér érdemi belátásait sorra venni. Annyi mindenesetre a minimális összegző vélemény része kell legyen, hogy az Ormánság régi és mai társadalmi dimenziói minimum (egy, de inkább több) száz éve hergelik-izgatják-provokálják a kutató pillantást, a megoldáskeresést, a szebb jövő festésének reményét – s ez itt és most sem lehet sokkal biztatóbb, mint bármikor is volt. A Szerzők azonban azt a komplex képet, melyet felvázolnak, imponáló aprólékossággal adják, s ennek minden fejezet záró szakaszában része a kibontakozási dimenziók mustrája is. Népességcsere, oktatás reménye, foglalkoztatási kísérletek, a marginalitást oldani képes térségi környezeti hatások kezelése, a kistérségi besorolás változtatása, a helyi társadalmak és elitek revitalizációja, a munkaalkalmak és szervezeti hálók újraszövésének esélye az, ami talán változtatni képes egy pilot-projekt, akár holland telepesek, segélyezési gyakorlat, öko- és bio-gazdasági injekciók révén, hogy a hanyatló Ormánságot a felemelkedés esélye tarthassa még életben egy ideig. Határain túl, kistáji vagy nagyregionális értelemben, honismeret és térföldrajz tudásterületei éppúgy, mint az ormánságiak létformáiban.

 

HATÁRTALANUL – MERT INNEN ÉS ONNAN IS

Ha már a határok és határátkelések kérdése került a szövegbe, megkerülni sem lehet az újabb kötetek sorában Gráfik Imre pontosan idevágó munkáját, a Határtalanul. Határon innen és túl című válogatást.5 A kötet nyelvi színgazdagsága már szinte eleve igazolja a címébe foglalt "határtalanságot" (magyar, német, angol, horvát, szlovén tanulmányokkal és néprajzi ihletettségű tájportrékkal), a Pannon-régió és a Kárpát-medencei kisebbségek, főként Nyugat-Magyarország térségébe vezet oly módon, hogy mintegy multikulturális kontextusba ágyazza tematikus megfigyeléseit.

A Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, számos szakosztály és munkabizottság vezetője, a Savaria Múzeum igazgatója és a nemzetiségi, határon túli magyarság néprajzi örökségének védőjeként is Gráfik az őriszigeti műemléki együttest, a nemzeti tudatban horvát és burgenlandi-szlovéniai népszínművekben rögzült példázatokat, a horvátországi szórványmagyarság jelenét és múltját, nemzeti tudatát és identitását, a nyelvhasználat és az együttélő közösségek viszonyrendszerét, a pannon táj vonzásába kerülő európai párbeszédeket, a horvát államiság témakörét és nem utolsósorban a nemzeti traumáktól a népek kulturális találkahelyeit jellemző "hármashatár-helyzetet" veszi körül elemzéseivel. Munkájából kitetszik, hogy a nemzeti kultúrák központi vagy központosított státusza minduntalan szembesül a marginalizált vagy határokra szorult helyi kultúrák fontosságával, de mert ezek egymást is legtöbbször áthatják, a mikroközösségek és települési identitások belső összefüggésrendje olyan túlélési esélyt kínál számukra, amely éppen határtalanságaikból fakad, s ott is jelenik meg. A tradíció és regionalizmus, tájegységi népi kultúra és nemzeti kultúra, beszélt és megőrzött nyelv, irodalmi-művészeti hagyomány versus politikai önszerveződés alapkérdései nemcsak a Barth-i határok és etnikai határátjárások értelmében jelennek meg Gráfik írásaiban, hanem a hazai, kelet-európai és nyugati szakirodalom néprajzi-antropológiai forrásaiból épp azokat a visszaigazoló teóriákat mutatja föl, melyeknél sok esetben izgalmasabb, ahogyan például a piszanicai magyarok morfológiailag a pravoszláv szerbek, a református és római katolikus magyarok közötti családi vagy származási közösségi határokon át-élnek, stratégiáikat kölcsönösségekre formálják és a természeti, politikai, gazdálkodási, vallási-kulturális különbségeket is laza én-határok között éltetik (pl. generációk, birtokviszonyok, családtörténetek terén), mintegy "forgórózsa-modellben", ahol az egyén szerepe is külső-belső osztást mutat, környezetével pedig sziromszerűen körülvett. A megkülönböztető magatartások rendje (Victor Turner alapján), a generációs metszetben csökkenő súlyú tradicionalitást felváltó "innovációs tradíciók" jelenléte szavatolja, hogy a külső hatások egysége és vegyessége az egyén szociális kondícióit ne csupán leépítse, hanem új dimenziókban erősítse is (138–158. old.). Vagy hasonlóképpen a közép-horvátországi szórványközösségek esetére jellemző ételféleségek, hangszertípusok vagy endogámia bemutatásával is gazdag illusztrációját adja a többkultúrájúságában nemhogy nem sérült, hanem státuszbiztonsággal élő kisebbségiségnek, határhelyzetben élő csoportok megmaradási esélyének (71–137. old.), a népszínművek egyetlen összefüggő mikroközösségbe galvanizáló hatásának (41–70. old.), nemzeti traumák szimbolikus emlékműveinek vagy "tiltott helyeinek" emlékezeti dokumentumai alapján (203–290. old.).

ráfik tanulmánygyűjteménye a tárgyalkotó népművészet, a kultúra- és köztörténet, a kulturális örökségek és érték-transzferek nyugat-magyarországi és szomszédsági kérdésköreivel összefüggésben olyan lokális világok együttélési gyakorlatát jeleníti meg, melyek a nagypolitikai sodrásoktól, a marginalitásban is kultúraközi állapotoktól, a hétköznapi életek "szélrózsa-irányaitól" kölcsönös függésben, de a helyi életvezetés terén az emlékezeti közösség számára mindenek ellenére is életképesen megmaradnak. Nem valamely nagymonográfia ez a mű, hanem az alkotó és az olvasó ráébredő, fölismerő találkozására épített tudatosítás inkább, melynek hatásai együttesen a magyar néprajzi, etnicitáskutatási, kisebbségelemzési vagy kultúratörténeti határjárások alkalmával a "szűken vett helyinél" univerzálisabb jelentéstérbe kalauzolják az érdeklődőt.

 

KULTÚRA-REJTELMEK ÜDV-KÖTETBEN

A jelenlét drámáját, köznapi tragikumát, vagy épp az emlékezet cseleinek újabb esélyeit megtestesítő változatok mindig attól értékesek, hogy pillantásra érdemesítik vagy megértésre kínálják az emlékezetet, az akár történelmi margóra szoruló léthelyzetet is, melynek belső, nehezen feltárható közegében megannyiszor is ott van a belátások, mentális határátjárások gazdag kulturális világa. A kultúra kódjaira és megfejtéseire fókuszáló figyelem volt hívószava a Kapitány-házaspár kicsivel idősebb tagjának címzett Festschrift-jében,6 s a most megjelent és átadott üdvözlő kötet Kapitány Ágnesnek szólóan A kultúra rejtelmei összefoglaló üzenettel ugyanúgy a terek, idők, kultúrák, szokások, értékrendek, mintázatok és értelmezések látható vagy láthatatlan világait jeleníti meg,7 ahogyan a Kapitányék-életmű java többségében Ők azok, akik a kultúra rejtvényeit fejtvényekkel kísérik, kérdezés és találgatás, visszakérdezés és részvétel eszközével beszélik el. E sorok írója is szerzője itt egy tanulmánynak, miáltal is nemcsak nem elfogult, hanem az antropológusokra tekintettel szinte kötelező résztvevő megfigyelői attitűddel van jelen az Üdvözölt szakmai köreiben, tanulmányaik vitáin, szimbólumkutató műhelyük eseményein, vagy épp a kötetet közrebocsátó Magyar Kulturális Antropológiai Társaságban, ezáltal mi sem lehet "könnyebb" számára, mint rövid mustráját megformálni a 35 szerzős kötetnek... Csakhogy a közellét és "bennfentesség" pusztán egyik komponense a rálátásnak, s épp ennélfogva nem is titkolható, hogy a négy nagyobb fejezetre tagolt tanulmány-válogatás (Mindennapok antropológiája, Az antropológia és környezete, A mindennapok pszichológiája – a mindennapok szociológiája, Élet és művészet) olyan széleskörű kultúratudományi merítést kínál, melyben jószerivel inkább csak elveszni lehet, nemhogy érzékenyen leírni. Persze, ilyesfajta tisztelgő kötetek könnyedén beláthatóan nagy erénye, hogy tengernyi tematika jellemzi őket (kutatás és felfedezés, nyilvánosság és börtön, porcelán-szimbólumok és háztartási gépek tervei, női sorsok és LMBTQ identitás, nemzeti szimbólumvarázsok, betegség és drogfüggés, oktatás és kommunikáció, nyelvi jelek és keleti mozgásművészet, barátság és gyermeklét, ízlésváltozás és állampolgáriság, tárgyak és művek, lakómodellek és létmódok, meg ami ezek köré tornyosul még...), de épp a végtelen tematikus gazdagság okán már mintegy indulásképpen is lehetetlen a közlemények átfogó ismertetése. Mi több, Kapitányék nemcsak az ELTE BTK kulturális antropológiai tanszékén, hanem korábban a Művelődéskutatóban, a Közvéleménykutatóban, az MTA Szociológiai Intézetében, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, de meg még ki tudja, hány mindenfélében is szerepet vittek kultúrakutató főhivatásukkal, s életművükben is felváltva fókuszáltak életmódra, közlésrendszerekre, vizuális kutatásra, falfirkákra, design-ra, filmekre, regényekre és művészeti alkotásokra és alkotói magatartás-modellekre, közvéleményre és fogyasztáskultúrára, választói viselkedésre és intézménymimikára, értékrendekre és szimbolizációra, a művészet antropológiájára vagy a mindennapi élet jelképeire is. Az Ágnes tiszteletére diákjaik és kollégáik írásaiból összeállított kötetben terek, idők, rejtelmek és narratívák itt egyszerre hullámzanak át fejezetről fejezetre, tanulmányról elemzésre, értékelésről tapasztalatra, elbeszélésről kutatásra és vissza... Ráadásképpen a kötet szerzői fennen bizonyítják azt a kultúrakutató alaptételt is, hogy a "terep" nem szükségképpen a messzi földrészeken, határainkon túlnan-távol van, hanem körülöttünk és bennünk is, mi magunk is részei, részesei, élményközösségi partnerei vagyunk, értékelő elemzői énünk a kutatás tárgya által is áthatott, meghatározott, befogadó és reflexív. Ezt a fölismerést kezdő antropológusok is átélik az empirikus kutatáskor, de – mint látszik – megmarad az attitűd a későbbi pályaformálás során, a szemléleti alapokban, az élményközeli megismerés és rácsodálkozás megannyi helyzetében is. S bár nemigen lehet ennyiféle írásból és megannyi szerzői attitűdből "valami közöset" kiemelni, annyit azért érdemes a megértésre fókuszált törekvésekből kihallani, hogy a megfejtések és magyarázatok esélye a társadalom különböző kulturális terepein való reflexív jelenléttel párhuzamos, a mindenkori helyi közösségek, struktúrák, közlésformák megismerési intenzitásától függ, s így hozzá tartozik a kérdezés és megértés alázata, tehát maga a folytonos interakció, a véget nem érő kíváncsiság minden rejtelmekkel összefüggésben.

A kultúra rejtelmei, mint minden más közösségi rejtelem is, akkor érthetők (sőt: csak akkor ismerhetők) meg, ha a mindennapos jelenlét, a "mindennapok hőseinek" respektusa szervezi. A részt venni kész, ott lenni elszánt, elemző forrásgyűjtésre elkötelezett, sajátlagos határokat a nyitottsággal elfogadni bátor kutatói attitűd adja alapját, s az erre épülő megismerés, belekérdezés és értelmezés, a rejtelmek iránti megértő hajlandóság és intuitív belátás az, ami a kulturális antropológia legalapvetőbb konvenciójaként a kultúra változatainak, mintázatainak, verzióinak szeretete felől parttalan intenzitással fogadja el/be az élet mindennapi tüneményeit. A "sűrű leírások" melletti érzékenység, a megértés határa - inak és az értelmezés készségének eszköztára révén megközelíthető tartalmaknak átfogó rendszere pedig éppoly fontos, mint a legparányibb változók mikroközösségi hatásai, s az időszerű narratívák kihívásai mellett a személyes jelenlét hitelesítő élménytere is körülveszi a rejtelmek föltárási folyamatát.

 

*

 

Terek, idők és rejtelmek, a kultúraközi találkozások és érintkezések egészének megannyi formáját felmutató írások, melyeket az "interpretációk interpretációit" vállalva próbáltam bemutatni, csak szorosra fogott "szemlézéssel" illenek ide egybe. Ami az olvasat önkényességén túl, a hangsúlyok, tónusok, értelmezési analógiák mellett többletként összeköti őket, talán éppen az a komplexitás, mely bármely emberivel összefüggésbe kerülve őszinte igény, óhajtott vízió lehet, ha méltó alakzatba simítják. A világsodorban élni, a helyi társadalmak- közösségek tagjává lenni vagy a lokalitásban megőrzött közösségiség révén létkérdéseket fölvetni, szemben az időkkel és terekkel, egyúttal bennük állandósult létformáinkat tartósítva. - nem kevesebb talán, mint az idő rejtelme, mint a tér időisége, s nem méltatlanabb, mint a térhasználat módja, vagy mint az idő foglalataként szolgáló tér közösségisége. Közelebbről persze egyik sem inkább átélhető, s távolabbról is mindegyik csak részben elbeszélhető. Ám, hogy ez mégsem lehetetlen, a fenti kötetek is illusztrációi lehetnek, épp a fontos lehetségesség értelmében, a sorsválasztás esélyével vagy korlátaival, s mindennapjainkban az időtől függő dimenziók között. Korok és kultúrák, korszakok és identitások, az idő lenyomatai, letűnt mindennapok és továbbélő emlékezeti hálók fogják magukba az élményrengeteg átláthatatlanságát. Könyvek, melyek ilyesmikről szólnak, lesznek így tanúi az időnek, kortárs létnek, alig látszó avulásnak és omlásnak, társadalmi tempóknak, közösségi viszonyrendszernek, hétköznapi hősiességnek vagy rejtelmes elmúlásoknak, terek világának, s mindennapi történések lenyomatainak. A "többi" szinte már "csak" a mi feladatunk: olvasni, értelmezni, belátni, újraértékelni. Az időtlenségig, s tovább... Az életmód értékei, a korok szemléletmódjában rögzülő mértékletesség vagy szabályozottság, alkalmazkodás vagy kiegyensúlyozottság olykor nem a kortársak élményei, hanem inkább a cifrább utókor visszaemlékező, elrendező szemléletmódjának, összegző pillantásának eredményei. Nemcsak marginálissá vált, hanem egyenesen onnan visszaköszönő szubjektumokról, szuverén egyénekről írnak a történelem alkotó folyamatainak, a történelemformáló egyénnek tiszteletét kérő, olykor dicsőítő szerzők. Mindannyiunk tanulságaként is...

   

JEGYZETEK

1 GYÁNI Gábor: Az elveszíthető múlt. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010. 376 old. Azóta megjelent várostörténeti, zsidóságkutatási, nemzeti emlékezetkutatási művei is stabilan építenek a városnarratívák és a múltfeltárás személyes interpretációjának vállalására.
2 BENDA Gyula: Zsellérből polgár – társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban (Keszthely társadalma 1740–1849). Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2008. 515 old.
3 A közép-európaiság dicsérete és kritikája. Szerkesztette FEDINEC Csilla – ILYÉS Zoltán – SIMON Attila – VIZI Balázs. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013. 668 old.
4 REMÉNYI József – TÓTH József: Az Ormánság helye és lehetőségei. Az Ormánság társadalmi-gazdasági viszonyainak komplex feltárása. Pécs, IDResearch Kft., 2009. 755 old.
5 Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2013. 360 old.
6 BALI János – FIÁTH Titanilla – NIKITSCHER Péter – SZÁSZ Antónia szerk.: A kultúra kódjai. A 60 éves Kapitány Gábor köszöntése. Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Budapest, 2008. 327 old.
7 SZÁSZ Antónia – KIRZSA Fruzsina szerk.: A kultúra rejtelmei. Kapitány Ágnes köszöntése. MAKAT – L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2013. 275 old.