13.
évfolyam |
Kaszás Veronika: |
|
{70}A magyarországi egyházak az
állam első lépéseit jóval megelőzve, már 1987 nyarától elkezdtek foglalkozni az
egyre növekvő számban érkező romániai, túlnyomórészt magyar nemzetiségű,
erdélyi menekültek segítésével, majd e tevékenység 1988 elejétől
intézményessé vált. Az egyházak az állami szervekhez képest gyorsan és
rugalmasan voltak képesek felmérni a menekültek teremtette új szükségleteket
és kihívásokat, és jól tudták kamatoztatni szociális tapasztalataikat ezen a
területen. Az egyházak motivációja a
menekültek felkarolása mögött sokrétű volt: egyrészt alapvető, „evangéliumi
kötelességnek” tekintették a rászorulók megsegítését, készséggel vállalva át
az államtól fokozatosan átértelmezett új szerepkörében olyan szociális
feladatokat, melyet a hivatalos intézmények már nem voltak képesek maguk
ellátni. Másrészt a romániai kisebbségeket sújtó politika, különösképpen a
„falurendezési terv” keretében tervezett templom- és falurombolások
szolidaritást és tettvágyat váltottak ki a magyar egyházakból is. Romániában
a magyar egyházak ugyanis fontos szerepet töltöttek be az anyanyelvi kultúra
ápolásában, a magyar közösségek összetartásában. „Romániában a magyar
kisebbség utolsó, még viszonylag önállósággal rendelkező intézményei az
egyházak. A homogenizációs politikának az 1980-as években kibontakozó újabb
szakaszában éppen ezért – elsősorban a római katolikusok és reformátusok
vonatkozásában – az egyházi keretek felbontására irányuló határozott
törekvéseknek vagyunk tanúi”[1]
– írja a romániai magyar kisebbség helyzetével foglalkozó 1988. évi jelentés. A magyar államnak kifejezetten
jól jött az egyház aktivitása, mivel számára diplomáciailag kényes ügyről
volt szó, melyet igen óvatosan kezelt: mivel Románia „szocialista, baráti
országnak” számított, a hivatalos retorika szerint értelmezhetetlen volt
menekültekről beszélni a két ország viszonylatában. Új tendenciák az
állam és az egyházak viszonyában „A kormány már jó ideje rájött, hogy óriási hiba volt az
egyházak kikapcsolása a társadalom életéből. A
fiatalság, a családok problémáinak megoldása
meghaladja az állam lehetőségeit, és most, amikor
krízis van, akkor most jó az egyház, akkor kell az ő segítségük. És be is akarják kapcsolni, amint azt bizonyos állami
vezetők mindig újra hangsúlyozzák.”[2] {71}A pártállami időszakban működő
intézményrendszer, illetve a korabeli levéltári dokumentumok azt igazolják,
hogy az egyházak a párt által világosan behatárolt kereteken belül, a
rendszer iránt lojálisnak értékelt vezetők irányítása alatt, állandó
megfigyelés mellett láthatták el a „politikai célokkal összhangban álló”
tevékenységüket. Az egyházpolitikában, csakúgy, mint más, a társadalmat
érintő területeken a vizsgált időszakban is a párt volt a fő döntéshozó
szerv. Az egyházpolitikai döntések végrehajtásáért mindenekelőtt az 1989
nyaráig működő Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felelt, mely működésének
szabályozása, vezetőinek kinevezése szintén a párt központi vezetésének
jogkörébe tartozott.[3] A nyolcvanas évek végére egyre
világosabbá vált, hogy az állam támaszkodni kíván az egyház munkájára, és ennek
érdekében újfajta viszony kialakítására törekszik, amit bizonyos gesztusokkal
és engedményekkel is demonstrált. A változást két alapvető okkal
magyarázhatjuk. Egyrészt a gazdaságilag eladósodó, a nyugati országokkal
fenntartott jó viszonyban egyre inkább érdekeltté váló Magyarországra növekvő
nyomás nehezedett, hogy legalább a látszatát fenntartsa annak, hogy
Magyarország megfelel bizonyos nyugati normáknak, így egyebek mellett
érvényesül az alapvető emberi szabadságjogok, köztük a vallásszabadság védelme.[4]
A látszatengedményekkel és – kezdeményezésekkel az állam egyúttal elébe
tudott menni és el tudta fojtani azokat a valóban önszerveződő
kezdeményezéseket, melyek nem voltak összeegyeztethetőek az ideológiai
irányvonallal, vagy amelyek hátterében „reakciós” szereplők álltak. Másrészről az állam egyre több
olyan társadalmi problémával szembesült, melynek kezeléséhez erőforrásai
elégtelennek bizonyultak, és így kedvezően érintette, ha az egyház e
feladatkörök egy részét pártállami iránymutatás és ellenőrzés mellett magára
vállalta. Az állam elsősorban szociális feladatok ellátására használta fel az
egyházat az ifjúsági munka, a család és a szenvedélybetegek gondozása
területén. Ilyen feladatkörré vált az
erdélyi menekültek helyzetének kezelése
is, ahol nemcsak azért jött jól az egyházi segítség, mert az állami
intézményrendszert teljes mértékben felkészületlenül érte ez a sosem
tapasztalt helyzet, hanem azért is, mert egy politikailag érzékeny kérdésről
volt szó, melyet nyíltan csak visszafogott mértékben kívánt az állam
felvállalni. Az egyházak bevonása a
társadalmi feladatok ellátásába, és az ebből fakadó nyitás azonban nem
mutatott túl a pártvezérek és a hivatalos egyházi vezetők dialógusán, és
egyféle látszat-vallásszabadság megteremtésén, {72}ami kifelé torz képet festett a hazai egyházak
működéséről.[5]
Eközben az alapvető intézményi és ideológiai pártkontrollok változatlanok
maradtak. Az egyházi
szervezetek tájékoztató tevékenysége a romániai kisebbségek és a menekültek
helyzetéről „A
magyar egyházak vezetői, lelkészei aktív, kezdeményező lépéseket tettek
nemzetközi kapcsolataik erősítéséért, bővítéséért. (..) Felemelték szavukat a
legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon a romániai magyarságot ért megalázó
intézkedések ellen, a nemzetiségi jogaik biztosítása érdekében.”[6] Az egyházak külügyi tevékenységét alapvetően az ÁEH
irányította, annak megvalósításához pedig állami támogatást kaptak, mivel a
párt érdekében állt, hogy az egyházak is járuljanak hozzá az állam által
képviselt külpolitikai célok megvalósításához, és népszerűsítsék Magyarország
egyházpolitikáját. Az államilag meghatározott egyházpolitikai célkitűzések
között szerepelt a nyugati országok egyházainak és a nemzetközi egyházi
szervezeteknek a „korrekt tájékoztatása” a magyar-román viszonyról és az
erdélyi menekültek megsegítésének tapasztalatairól. Olyan csoportokat
kívántak leginkább megszólítani, akikre a magyar állam legfeljebb csak
közvetett módon volt képes hatni. Az ÁEH értékelése szerint ez a munka
sikerrel járt: „A magyar egyházak határozott fellépése is hozzájárult ahhoz,
hogy a nyugati közvélemény, esetenként a kormányzati szervek, a magyar
álláspontot támogatva nyilatkoztak a romániai kisebbségek ügyében.”[7] Másrészt az egyházak az állami
szervektől függetlenül is bizonyságot tettek nemzetpolitikai és külpolitikai
ambícióikról a kisebbségek érdekében.
Nemcsak a már Magyarországon lévő áttelepülőkért, hanem az otthon
maradt magyar kisebbség jogaiért is fel kívántak lépni. Nemzetközi egyházi
és jogvédő szervezetek Az Állami Egyházügyi Hivatal saját külkapcsolataiban a
fentebb vázolt központi irányvonalat képviselve igyekezett részletes
tájékoztatást nyújtani a nemzetközi egyházi szervezeteknek a romániai
menekültek helyzetéről és a magyar egyházak segélyakcióiról. Ez volt az egyik
fő célja az ÁEH-küldöttség 1989. január 30. és február 2. közötti genfi
látogatásának is. A Miklós Imre elnök
vezette delegáció a nemzetközi egyházi szervezetek meghívására tárgyalásokat
folytatott az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség, a
Református Világszövetség és az Európai Egyházak Konferenciája vezető
testületeivel. A tárgyalásokon a protestáns egyházak vezetői is részt vettek.
A magyar delegáció minden szervezetnél ismertette {73}az erdélyi menekültek helyzetét és az egyház őket
érintő tevékenységét, kérve az egyházi szervezetek anyagi és erkölcsi
támogatását munkájukhoz. A szervezetek távolságtartóan kezelték a problémát,
bár a menekültek támogatásában nyitottnak mutatkoztak: „Tárgyalópartnereink
– bár elvi egyetértésükről biztosítottak – általában kitértek a nyílt és
határozott állásfoglalás elől. Elmondták (Egyházak Világtanácsa, Európai
Egyházak Konferenciája), hogy a közeljövőben ténymegállapító bizottságot
küldenek a helyszínre a helyzet alaposabb tanulmányozása érdekében. A
határozottabb fellépéstől és a konkrétabb állásfoglalástól azért is
tartózkodnak, mert – véleményük szerint – ez csak rontaná a Romániában élő
tagegyházak helyzetét és lehetetlenné tenné a kapcsolatok további
fenntartását. Konkrétabb segítséget ígértek a hazánkba érkezett menekültek
ügyében. Készek arra, hogy a magyar egyházakon keresztül nemzetközi
segélyakciók szervezésével segítsék a menekülteket. Meghívásunkra az Egyházak
Világtanácsa menekültügyi osztályának vezetője a közeljövőben Magyarországra
látogat.”[8] A magyar tájékoztatást követően tehát a legtöbb
szervezet saját szemével kívánt meggyőződni a valós helyzetről, és helyszíni
tapasztalatokat kívántak gyűjteni. Más nemzetközi egyházi
szervezetek figyelmét is Magyarországra irányította az erdélyi menekültek
ügye. Így történt a Nemzetközi
Katolikus Migrációs Bizottság (International Catholic Migration Commission)
esetében is, melynek főtitkára felvette a kapcsolatot a genfi magyar
ENSZ-nagykövettel. Megbeszélésükön beszámolt arról, hogy „a szervezet
legutóbbi ülésén minden résztvevő aggodalmát fejezte ki az erdélyi menekültek
ügyében.”[9]
Elmondta, hogy a Vatikán államtitkárától kapta a felhatalmazást, hogy az
erdélyi menekültek segítése érdekében indítványozza a magyar katolikus egyház
teljes jogú tagságát a szervezet fő testületében, a Tanácsban. A
kapcsolatfelvétel jelentőségét növelte, hogy a szocialista országok közül
elsőként Magyarországot kereste meg a szervezet, majd Budapest után
Csehszlovákia és Lengyelország következett. A romániai katolikus egyház
kapcsolatát az állami szervekkel ugyanakkor problematikusnak ítélték, ezért
Bukaresttel egyelőre nem tervezték a kapcsolatfelvételt.[10] Az egyházi szervezeteken túl
egyéb nyugati, emberi jogi szervezetekkel is kapcsolata volt a magyar egyházaknak,
méghozzá éppen az állam – többnyire a Külügyminisztérium – kezdeményezésére,
aki így oldotta fel azt a dilemmát, hogy hogyan segítse is meg nem is ezen
szervezetek helyszíni tényfeltáró munkáját. Azokban az esetekben ugyanis,
amelyekben a magyar-román viszonyra való tekintettel el akarták kerülni a
hivatalos látogatás látszatát, egyéb fogadó szervezetekhez – első helyen a
Magyar Vöröskereszthez és a menekültügyet felkaroló egyházközösségekhez – {74}irányították az
érdeklődőket. A látogatások előkészítését ugyanakkor valójában az állami
szervek végezték, akik aztán a kellő tájékoztatást is megkapták azok
kimeneteléről. Így fogadta például a rákosszentmihályi református gyülekezet
az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának külön-megbízottját, vagy az Emberi Jogok
Nemzetközi Szervezetének képviselőjét.[11]
Az egyházak képviselői az ENSZ Menekültügyi Főbiztos-ságának ténymegállapító
küldöttségével is találkoztak 1989 februárjában, bemutatva tevékenységüket és
tapasztalataikat a szervezetnek.[12] Aktívan lépett fel az erdélyiek
védelmében az 1954. óta létező Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is,
melynek szervezetében a reformátusok, evangélikusok, baptisták, metodisták és
egyes ortodox egyházak képviselői tömörülnek, és melyet ekkor Tóth Károly
református püspök elnökölt. A Tanács az erdélyi menekültek ügyében közös
konzultációt szervezett meg Bécsben a nemzetközi egyházi segélyszervezetekkel
a magyar és nemzetközi igények és lehetőségek felmérése érdekében. Az ÁEH
jelentéseiből ugyanakkor az is kiderül, hogy a találkozó célja a
segítőszándék mellett „az egyházvezetéstől független, ellenőrizhetetlen,
egyéni kezdeményezések visszaszorítása” is volt: ily módon a „hivatalos
egyház” elébe ment a „konkurens” kezdeményezéseknek, és ellenőrzése alá
vonhatta a nemzetközi kapcsolatfelvételek és segélyezések folyamatát.[13] 1988 folyamán az Ökumenikus
Tanács felhívással fordult a svájci, holland, német, nagy-britanniai és
egyesült államokbeli testvérgyülekezetekhez, valamint a Református
Világszövetséghez és az Európai Egyházak Központjához, hogy emeljék fel
hangjukat a romániai magyar kisebbséget érő megaláztatásokkal szemben.[14] 1988 októberében Tóth Károly
református püspök a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökeként
fordult levélben az Európai Parlament elnökéhez, Henry Plumbhoz a romániai
nemzeti kisebbségek érdekében. A levél ismerteti a román területrendezési
elképzelések lényegét, hangsúlyozva, hogy „a román politika olyan eszközöket
állított céljai megvalósításának szolgálatába, amelyek ellene szólnak az európai
kultúrának és gondolkozásmódnak, valamint az érvényes nemzetközi
szerződéseknek”. Végezetül arra kéri az Ökumenikus Tanács nevében a
Parlamentet, hogy szenteljen figyelmet „ennek az európai gondolkozástól és az
alapvető emberi erkölcsöktől idegen, fájdalmas jelenségnek”.[15] A romániai kisebbségek
védelmének kérdését a Magyar Katolikus Egyház is nyíltan felvállalta. Az
Állami Egyházügyi Hivatal 1989 elején pozitívan értékelte a katolikus egyház
nemzetközi fellépését az erdélyi me{75}nekültek
ügyében, ami egyben azt is jelenti, hogy az nem ütközött a központilag előírt
irányvonallal.[16] Paskai László esztergomi érsek
már bíborosi beiktatását követően tartott első beszédében szót emelt az
erdélyi magyarok érdekében. 1988 szeptemberében aztán a Magyar Katolikus Püspöki
Kar elnökeként – akárcsak Tóth Károly református püspök – levelet intézett az
Európai Parlament elnökéhez. A Püspöki Kar nevében kérte, hogy az Európai
Parlament vegye fel napirendjére a romániai falurendezési terv kérdését.
Ismerteti a levélben a terv várható következményeit, hogy az miként irányul a
romániai nemzeti kisebbségek, elsősorban a magyar nemzetiségűek ellen,
súlyosan sértve az alapvető emberi jogokat, sőt korlátozva a
vallásszabadságot is. A bíboros a hazájukat elhagyni kényszerülők és nagy
számban Magyarországon letelepedni kívánók helyzetére is felhívja a
figyelmet, akiken a magyar kormány és az egyházak igyekeznek a maguk
eszközeivel segíteni. A levél szerint a katolikus egyház eddig mintegy ötezer
menekültnek segített, összesen megközelítőleg hatmillió forintnyi támogatást
nyújtva nekik.[17] A Vatikán igyekezett
távolságtartással kezelni a romániai magyarok helyzetét, nem beavatkozva a
kérdésbe. Az Állami Egyházügyi Hivatalhoz érkező jelentések szerint azonban 1988
folyamán a pápa környezetében lévő lengyelek körében napi témává vált a
probléma, és bár kockázatosnak tartották volna a pápai beavatkozást, úgy
vélték, a Vatikán tartózkodása egyre kevésbé tartható.[18]
A probléma nevesítés nélküli szóvá tételét, és a kisebbségek védelme melletti
állásfoglalást végül a pápa béke világnapi üzenetébe fűzte bele a Vatikán.
Bár az okmány általánosságban szól a kisebbségek védelméről, nem említve meg
a jogaikban sértett csoportokat, ám amikor Roger Etchegaray bíboros, a „Iustitia
et Pax” pápai bizottság elnöke ismertette annak tartalmát, az MTI
tudósítójának kérdésére megerősítette: „az üzenet megszületésében szerepet
játszott az erdélyi magyar kisebbség, Európa legnagyobb létszámú nemzeti
kisebbségének a helyzete is.”[19]
A pápai üzenetet a Vatikán diplomáciai úton juttatta el minden országhoz.[20]
Az ÁEH az üzenetet a következőképpen értékelte: „A
magyar diplomácia és az egyházi vezetés együttes erőfeszítései is minden
bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a pápa legutóbb nyilvános állásfoglalásban
emelt szót a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításáért, a világ egyes
országaiban tapasztalható ilyen megkülönböztetések megszüntetéséért. Bár II.
János Pál konkrétan nem utalt a román nemzetiségi politikára – ez nem is volt
elvárható -, állásfoglalása mégis hozzájárul az ottani magyar közösség
helyzetének javítására irányuló erőfeszítéseink eredményessé tételéhez.”[21] {76}A pápai üzenetnek köszönhetően a magyar vezetés és az
Országgyűlés figyelme újra ráirányult az egyházaknak a nemzeti és etnikai
kisebbségek védelmének területén végzett aktivitására. 1988. december 21-én
Szűrös Mátyás, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke ismertette a
pápai állásfoglalást, melyhez Tóth Károly református püspök a Magyarországi
Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében fűzött kiegészítést. Tájékoztatást adott
az európai protestáns egyházak fellépéséről: elmondta, hogy a romániai
kisebbségek védelmében, és különösen a falurombolási tervekkel szemben mind a
skandináv evangélikus egyházak, mind a nyugat-európai református egyházak
igen aktívan tevékenykednek. A püspök egyúttal kérte, hogy az Országgyűlés
állásfoglalása legyen konkrétabb az általános elveket tartalmazó pápai
üzenetnél.[22] Az Országgyűlés – addig példa nélküli
- állásfoglalását a pápai üzenetről a sajtó 1989. január 2-án publikálta. Az
Országgyűlés üdvözölte és „minden állam és nép békés együttélésének
előmozdítását szolgáló jelentős lépésnek” nyilvánította az újévi üzenetet.
Tóth Károly kérését is figyelembe véve az állásfoglalás külön kitért a
konkrét kisebbségi jogok fontosságára: „Az
Országgyűlés kiemelkedő fontosságúnak tartja azokat a sajátosságokat, amelyek
a kisebbséget mint közösséget illetik meg, így a kollektív létezéshez, a
közéletben való részvételhez, a kisebbségi kultúra ápolásához és
fejlesztéséhez, a más államok területén élő, azonos kulturális és történelmi
gyökerekkel rendelkező csoportokkal való kapcsolattartás joga, a
kisebbségeket is megillető vallásszabadság kinyilvánítása. Elítéli e jogok
nyílt vagy burkolt csorbítását, és fellép azok következetes érvényesítéséért
bel- és külföldön egyaránt.”[23] Az erdélyi magyar kisebbség
érdekében a protestáns és katolikus egyházak közös fellépésére is volt példa:
együttesen igyekeztek Európa figyelmét is felhívni a romániai helyzet
súlyosságára, és egyúttal kifejezni együttérzésüket a nehéz helyzetbe került,
akár otthon maradó, akár elvándorló román állampolgárokkal. 1989. január
15-én a katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház képviselői[24]
azzal a felhívással fordultak az európai keresztényekhez, hogy január 22-én
valamennyi gyülekezet közösen imádkozzon a romániai testvéreikért, a sok
szenvedést elviselni kényszerülő nemzetiségekért, és a gyakran családjukat is
hátrahagyó, otthonukat elhagyni kényszerülőkért.[25] {77}Kétoldalú egyházi kapcsolatok 1988-tól a hivatalos kétoldalú egyházi kapcsolatokban is
egyre gyakrabban merült fel témaként a romániai magyar kisebbség és az
országot kényszerből elhagyók helyzete. Kivételt jelentettek a Magyarország
és Románia közötti egyházi kapcsolatok, ahol bárminemű együttműködés
kialakítása reménytelennek tűnt. Romániában az egyházak szintén állami
befolyás alatt működtek, és a Román Kommunista Párt (RKP) arra törekedett,
hogy a román ortodox egyházat is felhasználja a falurombolási terv
népszerűsítésére.[26]
Emiatt talán nem meglepő, hogy a magyar-román kétoldalú párbeszéd javításához
az egyházak szintjén sem sikerült hozzájárulni: „Az állami kapcsolatok
romlásának következtében a romániai egyházakkal való hivatalos kapcsolatok
gyakorlatilag teljesen megszűntek. Ezzel egyidejűleg a román egyházi vezetők
– minden bizonnyal állami nyomásra – mindenütt igyekeztek Magyarországot
felelőssé tenni a két ország viszonyának megromlásáért.”[27] A szocialista országok következetesen
igyekeztek kerülni bármiféle hivatalos állásfoglalást a magyar-román
kérdésben. Mivel mindkét országot a blokkon belüli baráti partnerként
kezelték, legfeljebb kétoldalú problémaként tekintettek a nevén nem nevezett
menekültproblémára, melyet a két országnak egymás között kell rendeznie. Az
egyházaik esetében mégis volt példa a szolidaritás kifejezésére. A lengyel
katolikus egyház püspöki karának karitatív bizottsága 1988 elején adományokat
küldött a magyar katolikus egyházon keresztül, mely gesztust a lengyel állam
nemigen tudta, hogyan kezelje: „A hivatalos lengyel szerveket meglepte és
zavarba hozta az egyház akciója egy olyan kérdésben, amelyet igyekeztek
tabuként kezelni.”[28] Érdekes módon nem csak a
szocialista országokban, de Nyugat-Európában is előfordult, hogy az egyház
mondhatni az állam közvetítőjeként tett meg olyan támogató lépést, melyet az
ország kormánya nyíltan nem vállalhatott fel. A politikai semlegességére
különösképpen ügyelő Svájc kormánya 1988 szeptemberében 100 ezer frankot biztosított
az evangélikus egyházi segélyszolgálatnak a magyarországi letelepülők
támogatására. Ezzel a köztes megoldással a kormány jelezni kívánta, hogy az
ügyet erkölcsileg támogatják, ugyanakkor annak köszönhetően, hogy a
támogatást a gyakorlatban a saját országában működő egyháznak nyújtotta,
megőrizhette a pártatlanság látszatát.[29]
Svájc Evangélikus Egyházainak Segélyszervezete (Hilfswerk der Evangelischen
Kirchen der Schweiz) mellett a Hit a Második Világban (Glaube in der zweiten
Welt) nevű protestáns szervezetet bízta meg a svájci kormány a
segítségnyújtás megszervezésével.[30] {78}A Svájci Protestáns Egyházak Szövetsége nemcsak a
Magyarországi Református Egyház Zsinatával ápolt közvetlen kapcsolatokat és
folytatott megbeszéléseket egyebek mellett a Romániából érkezők
megsegítéséhez kapcsolódó kérdésekről, hanem az Állami Egyházügyi Hivatallal
is. A svájci szervezet elnöke, Ruster Holz 1988. április 11-i magyarországi
látogatása során tárgyalt Miklós Imre ÁEH-elnökkel Tóth Károly református
püspök jelenlétében.[31] A Német Szövetségi Köztársaság
saját érintettségére, a romániai német kisebbségre való tekintettel szintén
különös megértést mutatott a magyar felvetések iránt. 1988. november 20. és
25. között az Állami Egyházügyi Hivatal küldöttsége Miklós Imre elnök
vezetésével Észak-Rajna-Vesztfáliában, a magyar református egyházat az egyik
legnagyobb mértékben támogató tartományban tett hivatalos látogatást. A
megbeszélések egyik fő témája a nemzeti kisebbségek helyzete volt. Miklós
Imre elsősorban a magyar kormánynak az erdélyi menekülteket érintő eddigi
tevékenységéről adott tájékoztatást, és köszönetet mondott azért a
segítségért és támogatásért, amelyet nemzetközi szinten az erdélyi magyar
kisebbségért és más nemzetiségért nyújtottak.[32] Részben a kétoldalú „lobbitevékenységek”
eredménye volt az a magyar diplomáciai siker az egyházpolitika területén,
hogy 1988 októberében az Európai Tanács parlamenti gyűlésében 21 tagállam 160
képviselője a kelet-európai egyházakról és vallásszabadságról tartott vitája
lezárásaként elfogadott egy határozatot. E határozat arra szólította fel a
kormányokat, hogy Romániát „rábírják az egyházak és a hívők iránti jobb
magatartásra és arra, hogy mondjon le arról a tervéről, amelynek értelmében
falvakat rombolna le templomaikkal és keresztény emlékeikkel”.[33] Az egyház külkapcsolatai
felhasználásával képes volt mozgósítani a magyar emigráció olyan csoportjait
is, akik korábban elzárkóztak a Magyarországgal való együttműködéstől. A
magyar emigráció fellépése következtében külföldi emberi jogi szervezetek és
egyházi szervezetek is aktív kezdeményezéseket tettek a romániai
falurombolási tervvel szemben, illetve a Magyarországra érkező menekültek
segítése érdekében. Az emigránsok egyházi szervezetei gyakran a Magyar
Vöröskereszttel vették fel a kapcsolatot, és rajtuk keresztül juttatták el a
segélyeiket Magyarországra.[34] {79}Az erdélyi menekültszolgálat megszervezése az egyházaknál „Miért
az egyházak »nyakában« van csupán az erdélyi menekültek ügye?”[35] Az egyházak – részben szociális területen szerzett
korábbi tapasztalataiknak köszönhetően – igen gyorsan felmérték, hogy az
Erdélyből érkezőknek mik az alapvető szükségleteik, hol van szükség azonnali,
szervezett segítségnyújtásra. Az országba érkező menekültek számára
magyarországi státuszuk rendezése, a lakáshoz és munkához jutás, valamint a
családját Romániában hagyók számára a családegyesítés megvalósítása volt az
elsődleges kérdés. Az egyházak ennek megfelelően a későbbiekben bemutatottak
szerint igyekeztek a maguk eszközeivel e problémákon segíteni, ám egyúttal –
a magyar külpolitikai állásponttal megegyezően – a határon túliak otthon
maradását támogatni. Az egyházak álláspontját jól szemléltetik a református
egyház 1988. június 19-én tartott „erdélyi csendesnapján” megfogalmazottak: „Egyezőleg
megállapítottuk, hogy jó szóval és segítő kézzel kell fogadnunk mindenkit, de
úgy, hogy ez ne keltsen az otthoniakban ábrándképet, s ne legyen csalogató a
szülőföld könnyelmű elhagyására. Viszont, ha már átjött valaki, éreztetnünk
kell iránta a magyarságunkból fakadó testvériséget. Akik pedig tovább
szeretnének utazni Nyugatra, azokat le kell erről beszélni, mert ez egyenlő
lenne a szétszóródással. Gondoskodni kell az anyaországi letelepedésről, a
lakás és munka lehetőségéről, a családok egyesítéséről. Oda kell hatni
külpolitikánk és egyházi nemzetközi kapcsolataink révén, hogy kialakuljon
végre itt, Kelet-Európában az igazságos és hatékony kisebbségvédelem.”[36] Ez a kettőség éppúgy megjelent az egyházak, mint az állam
politikájában: nem kérdés, hogy be kell fogadni és segíteni kell az ide
érkezőket, de mindeközben fontos az otthon maradást is támogatni. A Zsinati
Tanács 1988. december 14-i ülésén kifejtette, hogy e missziót elsősorban
evangéliumi kötelességnek és nem politikai kérdésnek tekintik.[37] A Magyarországra érkező romániai
menekülteknek 66%-a került valamilyen módon kapcsolatba a magyar református
egyházzal – 53%-uk pénzsegélyben is részesült tőlük -, míg a katolikus egyház
esetében ugyanez az arány 44, illetve 35%. Míg a református egyház
menekültügyi tevékenysége már egészen korán, 1987 elején kezdődött, és
1989-ig végig stabilan domináns maradt a többi egyházhoz viszonyítva, addig a
katolikus és más egyházak esetében a segélytevékenység növekedése tapasztalható
1987 és 1989 között (mely azonban sosem érte el a református tevékenység
nagyságrendjét).[38] {80}Budapesten az erdélyi menekültszolgálat központjává a
református egyház rákosszentmihályi gyülekezete vált, melynek munkáját a
tanulmány végén mutatom be. A vidéki városok közül pedig Debrecen volt a
legaktívabb, tekintettel a földrajzi közelségből is adódó odaérkező
menekültek magas számára.[39] Hajdú-Bihar megyében 1988-ban az
egyházak megközelítőleg 7200 Romániából érkezettel kerültek kapcsolatba,
akiknek összesen mintegy 3 millió forint pénzbeli segélyt, 1 millió forint
értékben élelmiszert, valamint 4 millió forint értékben ruhaneműt nyújtottak.
Az ÁEH Hajdú-Bihar megyei egyházügyi titkára 1988. évi jelentésében erről így
számol be: „Igen
sok időt, energiát igényelt az év során a romániai kérdés ránk eső részének a
megoldása. A
Romániából áttelepüléssel kapcsolatos kormány állásfoglalás következményeire
nem voltunk felkészülve. Elég hosszú idő múlva alakult meg a tárcaközi és a
megyei koordinációs bizottság is. Az érkező menekültek fogadása gyakorlatilag
az egyházak feladata lett, akik nem tudtak, de nem is akartak kitérni a
felvetődő problémák elől. A római katolikus egyház – konkrétabban a Debreceni
Szent Anna plébánia – hosszú időn át alakítgatta a romániai kapcsolatait, és
a segélyszolgálatukat azonnal, nagy hatásfokkal és a kívánt mértékben tudták
indítani. Ma is az a megyébe érkező menekültek fő bázisa, bár most már az
állami és a református egyházi segélyszolgálat is jelentős. Kezdetben
volt bizalmatlanság az érkezők részéről az állami szervekkel szemben, ami
később – a tapasztalatok és az állami segítő szolgálat megindításával –
oldódott. Az akció az egyházak korábbi társadalmi magatartásának megfelelően
alakult. A Szent Anna Plébánia azzal hirdette meg az akciót: »Most mutassuk
meg, hogy magyarok vagyunk, hogy katolikusok vagyunk.« A református egyház a
diakónia keretében végzi ezt a munkát, minden látványosság nélkül,
szolgálatként. Az állami szervek nehézkesen kezdtek munkához és még ma is
vannak problémák, de ez lényegében leszűkül a vámügyek területére. Jelenleg
is a hatáskörömet meghaladó igazolásokat kell kiadnom a botrány elkerülése
végett.”[40] A jelentésben vázolt megyei problémák, az állami szervek
lassú reagálása, és a nem mindig gördülékeny koordináció az állam és az
egyház között Budapesten és más vidéki városokban is jelentkeztek. Együttműködés az
állami szervekkel a menekültek helyzetének rendezésében Az erdélyi menekültek helyzetének rendezése érdekében az
egyházak az állami szervekkel és társadalmi szervezetekkel is együttműködtek.
A Mi{81}nisztertanács
döntése alapján 1988 márciusában felállított, a Magyarországon tartózkodó
külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó tárcaközi bizottság a Hazafias
Népfront (HNF) és az Állami Egyházügyi Hivatal közreműködésével felvette a
kapcsolatot az egyházakkal is. Gál Zoltán
belügyminiszter-helyettes, a Tárcaközi Bizottság vezetője 1988. április 15-én
a HNF által szervezett találkozó keretében az egyházak képviselőivel is
megbeszélést folytatott. A találkozó célja elsősorban a kölcsönös
tájékoztatás és tapasztalatcsere volt a menekültekhez kapcsolódó
intézkedésekről. Gál Zoltán elmondta, hogy a Magyarországra érkező román
állampolgárok ügyét „az emberi jogok és a humanitás elvei alapján” ítéli meg
a magyar állam, és hangsúlyozta, hogy „minden népnek, így a magyarságnak is,
elemi joga, hogy nemzetiségét, anyanyelvét, kultúráját szülőföldjén őrizze
meg.”[41]
Az egyházak ismertetett álláspontjukban szintén kiemelték, hogy a nehézségek
és a segítőszándék ellenére a probléma megoldása nem lehet a szülőföld
elhagyása. Az állam képviselői, akik „jó
hangvételű, politikailag hasznos” találkozóként értékelték a megbeszélést,
fontosnak tartották a szerepek leosztásának pontos tisztázását is: „A
megközelítésben voltak hangsúlybeli különbségek, de az alapkérdésekben –
valamennyi egyház jelenlévő magasszintű vezetőjének nyilatkozatából kitűnően
– egyetértés mutatkozott a hivatalos állásponttal. Megállapodás történt
abban, hogy az egyházak továbbra is foglalkoznak a hazájukba visszatérni nem
kívánókkal, de elismerik, hogy megfelelő élet- és munkakörülményeik
megteremtésében az állami szerveké a fő szerep.”[42]
A Bizottság munkájában részt vevő ÁEH-munkatárs szerint „az egyházi
vezetőkkel a közelmúltban lezajlott találkozás biztosíték arra, hogy az
egyházak helyesen fognak eljárni a hozzájuk forduló román állampolgárokkal
kapcsolatban.”[43] Az ÁEH képviselői a Tárcaközi
Bizottság megbeszélései során rendszeres tájékoztatást nyújtanak az
egyházaknak a Romániából érkezőket ellátó tevékenységéről, a fő
nehézségekről, amelyekkel e munka során szembesülnek, valamint azon
tényezőkről is, melyek a magyar állam számára veszélyforrást jelenthetnek.
Ezen túl valamennyi megyei egyházügyi titkárnak jelentenie kellett a pártnak
a Romániából érkezőket érintő egyházi tevékenységről. „Veszélyforrást” jelentett az
államnak például a magyar menekültügyi fellépés nyugati sajtóvisszhangja,
mellyel elégedetlen volt a nagyobb figyelemre és elismerésre számító magyar
vezetés. Úgy értékelték, hogy túlságosan az egyházak szerepe - elsősorban a
rákosszentmihályi református közösség munkája - kerül a középpontba, a magyar
kormány intézkedéseit a nyugati sajtó nem mutatja be elég pozitív fényben.[44]
A Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i ülésén Bai László az ÁEH képviseletében
fel is veti, hogy külföldi hírügynökségek és tudósítók a Külügyminisztérium
ajánlására igen gyakran keresik fel az egyházak képviselőit, érdeklődve a
romániai menekülteket érintő tevékenységükről. Így szerinte félő, hogy a
magyar {82}állam
szerepvállalása háttérbe kerül, és „az a torz kép alakul ki, hogy főleg az
egyházak foglalkoznak ezekkel az emberekkel”.[45] Igaz, mindeközben a hazai
sajtóban éppen ellentétes tendencia figyelhető meg: míg az állami
intézkedésekről, ha sokszor körülírásokkal is, de lehet tájékozódni a
napilapokban, addig az egyház munkájáról elvétve, leginkább olykor a
hirdetések rovat apró betűs részein szerezhető információ. Az egyházak
segítségnyújtásáról elsők között Franka Tibor számol be egész oldalas
riportban az Élet és Irodalom 1988.
március 18-i számában Uram, vezess
engem címmel. Pár nappal ezután, március 24-én a Szabad Európa Rádió műsora is foglalkozik a témával, majd a Magyar Nemzet és a Heti Világgazdaság hasábjai is
bepillantást engednek elsősorban a református egyház menekültügyi
tevékenységébe. Az egyház szerepvállalása az erdélyi menekültek ügyében
azonban a korabeli magyar sajtó tükrében eltörpül a magyar állam, a
Vöröskereszt, sőt a Hazafias Népfront és a KISZ tevékenységének bemutatása
mellett is.[46] Szintén az egyházak túlzott
szerepvállalását igyekezett ellensúlyozni a Tárcaközi Bizottság 1988. júniusi
döntése, melynek értelmében a Magyarországon tartózkodó román
állampolgárokkal politikailag aktívabban kellene foglalkozni, megteremtve az
ehhez szükséges közösségi fórumokat. Ennek eléréséhez a Hazafias Népfrontot
és a Magyar Vöröskeresztet kérték fel, hogy alakítsanak olyan klubot az
itt-tartózkodóknak, ahol a tájékoztatásuk mellett a közösségi együttlétre,
kulturális programokra is lehetőséget nyújtanak, „mert különben az
egyházakhoz és az ellenzékhez kényszerülnek”.[47]
1988 novemberére meg is valósult ez az elképzelés.[48] Budapesten a menekültek ügyeivel
foglalkozó Fővárosi Tanács Koordinációs Bizottsága 12 katolikus plébániával,
egy református és egy evangélikus egyházközséggel tartott fenn aktív
kapcsolatot. A Bizottságnak tagja volt dr. Csepregi Ignác, a budapesti érseki
általános helynök, valamint dr. Adorján József, az északi református
egyházmegye esperese is.[49] Az egyházak elsősorban saját forrásaikból,
illetve az összegyűjtött segélyekből finanszírozták a Romániából érkező
rászorulókat. Az 1988 márciusában létrehozott állami Letelepedési Alapból
azonban ők is részesedhettek bizonyos mértékben, igazgatási költségeik
fedezésére az Állami Egyházügyi Hivatal útján. A támogatás odaítéléséről az
alapot kezelő Belügyminisztérium hozott döntést. A református egyház maga is tett
kezdeményező lépéseket a magyar vezetésnél, felhíva a figyelmet a
legfontosabb problémákra, melyek rendezéséhez állami döntések meghozatalára
volt szükség. A menekültek jogi problémáival szembesülve státuszuk
rendezésének lehetőségeit is végiggondolta, és 1988 novemberében
előterjesztette javaslatát a magyar kor{83}mánynál,
miszerint a Romániával kötött állampolgári egyezmény[50]
felmondásával és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossággal való
kapcsolatfelvétellel, majd az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz
történő magyar csatlakozással a helyzet orvosolható lenne.[51] Az állami irányítás alatt álló
társadalmi szervezetek is szerepet vállaltak a maguk eszközeivel a romániai
menekültek letelepedésének és beilleszkedésének megkönnyítésében, nem egy
esetben a menekülteket első helyen felkaroló egyházakkal együttműködésben. Az Országos Béketanács (OBT) az
egyházakkal közösen szervezett az erdélyiek helyzetét érintő rendezvényeket.
Ilyen - a Kálvin téri református gyülekezettel együtt előkészített -
megemlékezésre került sor 1988. november 15-én a Kálvin téri református
templomban a Romániában élő magyarok sorsáról.[52]
A Béketanács Katolikus Bizottsága „az emberi méltóság, az egymásrautaltság
eszméje jegyében a közös akarattal megőrzendő béke érdekében” Románia
békeszerető lakosságához intézett nyílt levelében fejezte ki aggodalmát a
romániai fejlemények, elsősorban a „területrendezési” tervek miatt 1988
júniusában.[53]
A levél főként egyes nyugati egyházi békeszervezetekre gyakorolt befolyást.[54] A Kommunista Ifjúsági Szövetség
(KISZ) szintén többféle programot, tábort szervezett az erdélyi fiataloknak,
igaz, ennek célja részben éppen az volt, hogy az ifjúság nevelése és
közösségformálása ne csak az egyházak kezébe kerüljön, hanem a KISZ-en
keresztül a jövő nemzedékei is közelebb kerüljenek az állami ideológiai
irányvonalhoz.[55] A rákosszentmihályi református
gyülekezet menekültszolgálata „Mit
tehetnek a keresztyén kisközösségek ebben a helyzetben? Azt, amit a hivatalos
egyházpolitika vagy külpolitika nem tud vagy nem képes megtenni: a
testvéri-emberi szolidaritás hétköznapi, egyértelmű tetteit.”[56] A református egyházon belül tehát Budapesten a rákosszentmihályi
gyülekezet, Debrecenben a kistemplomi, Miskolcon pedig a belvárosi gyülekezet
látta el a romániai menekültek megsegítésének szolgálatát. Rajtuk kívül is {84}számos gyülekezet
igyekezett az országban a maga eszközeivel támogatást nyújtani. Központi
szinten pedig a Zsinati Iroda külügyi osztálya végzett folyamatos segélyező
munkát. Az alábbiakban a rákosszentmihályi misszió történetét foglalom össze. Elsőként a református egyháznak
egy kis számú közössége reagált az egyre növekvő számban érkező, Romániából
áttelepülni kívánók problémáira. Nem véletlen, hogy a Moszkva tér mellett, a
Csaba utca 3. szám alatti pincehelységben működő Budahegyvidéki Református
Egyházközség prédikáló állomása vált az első befogadóhellyé.[57]
Egyrészt azért nem, mert a Moszkva téren működött a feketén munkához jutni
kívánó munkanélküliek sajátos „piaca”, ahol egyre nagyobb számban jelentek
meg Romániából érkező, munkalehetőségre váró férfiak.[58]
Másrészt pedig azért, mert a Csaba utcai prédikátor az a Németh Géza volt,
akinek felesége maga is erdélyi származású volt, és aki egyházi szolgálata
során mindvégig kiemelt figyelmet fordított a határon túli magyar
közösségekre. A lelkész már 1987 őszén az erdélyieket invitáló feliratot
akasztott a pincehelyiség ajtajára, melynek hatására egyre többen
csatlakoztak a közösséghez, és végül a prédikáló állomás szűknek bizonyult
számukra. Németh Géza az erdélyiek orvosolandó problémáit és az általa
javasolt tennivalókat levélben osztotta meg az MSZMP KB Külügyi Osztályán
Szűrös Mátyással és Tabajdi Csabával, valamint jelezte Tóth Károly református
püspöknek is. A református egyházi vezetés komolyan vette a problémát, és
1988. február 1-jén Tóth Károly püspök felkérte Pánczél Tivadar lelkészt,
hogy presbitériumával vállalják el az erdélyi menekültek fogadását, miután az
egyházi Zsinat elnöke megállapította, hogy „a menekülők növekvő számát
tényként kell kezelni, és gondoskodni kell róluk”.[59] Pánczél Tivadar már 1956-tól a
Rákosszentmihály-Sashalom gyülekezetben szolgált, először beosztott lelkészként,
majd 1979-től 2002-ig vezető lelkipásztorként.[60]
A Zsinat elnöksége Rákosszentmihály-Sashalom technikai és személyi
adottságaira hivatkozva indokolta a központi segélyhely választását, mely a
Németh Géza vezette közösséggel és más, elsősorban határmenti településeken
tevékenykedő gyülekezetekkel együttműködve kezdhette meg munkáját 1988.
február 12-én.[61] Valójában azonban nem
logisztikai okai voltak elsősorban annak, hogy a református egyház nem a
menekültügyre elsőként felfigyelő Németh Gézát bízta meg ezzel a
felelősségteljes küldetéssel, mivel „Németh Géza aktivitása és szókimondása
már hosszabb ideje szálka egyházi és világi hatalmasságok szemében.”[62]
A már a hatvanas évek második felétől kezdve felvidéki és erdélyi
kapcsolatokat építő lelkész ellen már a hetvenes évek {85}elején „kollaboráns egyházi vezetők és beosztottak
által véghezvitt koncepciós per” indul, mely hivatalvesztéssel zárul.[63]
Az Állami Egyházügyi Hivatal 1988. évi munkatervébe foglalta a lelkész és
közössége ellehetetlenítését.[64]
Németh Géza elszigetelését az egyházi menekültügyi missziót egyébként
támogató Tóth Károly református püspök is erőteljesen sürgette. Sarkadi Nagy
Barna ÁEH-elnökhelyettessel 1988 februárjában folytatott megbeszélésén „[a
püspök] kifogásolta, hogy az MSZMP KB Külügyi Osztálya továbbra is
aktivizálja Németh Gézát a román menekültek ügyében. Felháborodott azon, hogy
a Külügyi Osztály külföldi TV-társaságokat küld Németh Gézához, aki
református lelkészként nyilatkozik tevékenységéről.”[65] Pánczél Tivadar ugyanakkor a
menekültszolgálat megszervezésében szorosan együttműködött lelkésztársával,
Németh Gézával. Az előzetes tervek szerint a gyülekezet a péntek délutánokat
jelölte ki az erdélyi menekültekhez kapcsolódó feladatok ellátására, azonban
az őket megkeresők egyre növekvő létszáma miatt a szolgálat a hét minden
napján folyamatossá vált. A legtöbben szóbeszéd útján, sajtóhírekből vagy
pedig a Csaba utcai állomáson értesültek arról, hogy hova fordulhatnak.[66] A református püspök minden
egyházi eseményről tájékoztatta az állami vezetést – akkor is, ha maga
személyesen nem is volt jelen valamely eseményen –, felhíva a figyelmet a
„hivatalos egyházat” fenyegető veszélyekre. 1988 februárjában a Miklós
Imrével folytatott megbeszélés jegyzőkönyve rögzíti: „[Tóth
Károly] tájékoztatást adott arról, hogy a román menekültek 19-én a
rákosszentmihályi lelkészségen jönnek össze, Pánczél Tivadar felügyelete
alatt. Jelen lesz Németh Géza is. A püspök intézkedett, hogy: Tamás Bertalan
külügyi osztályvezető és Komlós Attila főszerkesztő[67]
ezen vegyenek részt. Tájékozódjanak és a püspököt informálják a történtekről.
A lapban azonban nem foglalkoznak a történtekkel. Megítélése szerint szükség
lenne arra, hogy társadalmi bizottság foglalkozzon a romániai menekültek
ügyével, amihez az egyházak tevékenysége is csatolható lenne. Amíg ez nem
történik meg, a perifériára szorult személyek (mint Németh Géza is)
foglalkoznak az üggyel. A hivatalos egyházat a közömbösség vádja éri.”[68] Rákosszentmihályon a felmerülő igényekhez
igazodva egyre szélesedett az erdélyieknek nyújtott „szolgáltatások” köre.
Heti három alkalommal ruhaosztó napokat tartottak, melyekre átlagosan mintegy
száz fő érkezett. A péntek délutáni alkalmakon pedig mintegy 500-600 fő vett
részt. A gyülekezet tagjai lehetőségeik szerint vették ki részüket a
segítségnyújtásból: akadtak orvosok, akik megvizsgálták a fizikai panaszokkal
ideérkezőket, és ha kellett, gyógyszereket adtak, voltak jogászok, aki
ügyes-bajos jogi kérdé{86}sekben,
gyakran a családegyesítési kérelmek intézésében segítettek. Nem telt sok
időbe, hogy a munkaközvetítés is intézményesüljön a templom falai között:
több száz budapesti és vidéki munkalehetőségről tájékoztatták a pénteki
közösségi alkalmakon a megjelenteket.[69]
Ahogyan mind a kereslet, mind a kínálat egyre nőtt, 1989 februárjában és
márciusában már külön munkahelyi börzéket is összehívtak szombatonként, ahol
a gyárak, vállalatok munkaadói és a munkavállalók egymásra találhattak.[70] A munka mellett a
szálláslehetőségek kaptak még kiemelt figyelmet: bár az erdélyiek egy
jelentős része ismerősökhöz, rokonokhoz érkezett, népszerűek voltak a
lakhatást biztosító munkahelyek, illetve maguk a gyülekezeti tagok is
fogadtak be otthonukba hosszabb-rövidebb időre ideérkezőket.[71]
Az egyház felmérte az ország területén üresen álló lelkészlakásokat is,
melyek kisebb anyagi ráfordítással rendbe hozhatóak voltak, és lakóhelyül
szolgálhattak a menekültek számára, valamint kijelöltek az ország több
pontján épületeket, ahol lelkészek és világiak foglalkoztak a Magyarországra
érkezőkkel.[72] A gyülekezeti alkalmak
sajátossága volt, hogy bár a református egyház nyújtotta a szervezeti
kereteket, azok a jelenlévők vegyes vallási összetételére tekintettel
ökumenikus jellegűek voltak, katolikus és református egyházi énekek követték
egymást, és együtt áldozhattak – avagy vehettek Úrvacsorát – katolikusok,
reformátusok és kisebb számban ortodoxok is. Rákosszentmihályra folyamatosan
érkeztek a segélyek magánszemélyektől, magyar és külföldi gyülekezetektől
valamint vállalatoktól, személygépkocsikkal és teherautókkal egyaránt. A
Tárcaközi Bizottság döntése értelmében a szállítmányokat a határon nem
ellenőrizték, hanem csak Rákosszentmihályon, így könnyítve meg a küldemények
minél előbbi célba érését. A természetbeni segélyszállítmányok (ruházat,
élelmiszer, gyógyszerek) vámmentességet élveztek. Kikötötték ugyanakkor a
Tárcaközi Bizottság ülésén, hogy „politikai veszélyessége miatt ne kapjon
hivatalos támogatást a segélyküldeményeknek konspirációs csatornán Erdélybe
történő csempészése”.[73]
A pénzben érkező külföldi segélyeket pedig nem a rákosszentmihályi gyülekezet
vette át, hanem a Zsinati Iroda pénztára. A fő segélyező országok közé
tartozott Svájc, Hollandia, Németország és Ausztria.[74]
A magyarországi és erdélyi református egyházak hagyomá{87}nyosan jó kapcsolatokat ápoltak holland református
gyülekezetekkel, akik szinte minden városban működtettek Kelet-Európa
Bizottságot (Oost-Europa Commissie). E bizottság nem csak
segélyszállítmányokat küldött, de rendszeres látogatást is tettek az erdélyi
partnergyülekezeteknél, és útjaik során nem egyszer Rákosszentmihályon is
megálltak.[75]
A Népszabadság 1988 októberében beszámol például a hollandiai Rijnsburg
református egyházi küldöttjeinek rákosszentmihályi látogatásáról, és arról, hogy
gyülekezetük gyűjtésének köszönhetően több mint 23 tonna ruha és takaró, két
tonna vitaminkészítmény és ugyanennyi tejpor érkezett Debrecenben és
Budapesten a magyar református egyház segélyszolgálatához.[76] A már meglévő kétoldalú kapcsolatokon
túl a református egyház tovább is bővítette nemzetközi hálózatát a
segélyezési rendszer kialakítása érdekében. Az 1988. év fejleménye volt
például a francia reformátusokkal történt kapcsolatfelvétel. Európán kívülről
pedig a legtöbb segély az Egyesült Államokból érkezett.[77]
A Nyugatról érkező segélyek azonban bizonyos egyházi körökben feszültséget is
keltettek, mivel a romániaiaknak nyújtott támogatás növekedése az egyéb
célokra fordított nyugati pénzek párhuzamos csökkenésével járt együtt.[78] A magyar adományozók közül
Pánczél Tivadar lelkész megemlíti a Műegyetem dolgozóit, a Maglódi úti
konzervgyárat, a Tiszai Vegyi Kombinátot, a Schuller Írószer Vállalatát és az
Édesipari Vállalatot.[79]
Más adakozókról a korabeli napilapok közleményeiből értesülhetünk: így
például a Téka vállalat ifjúsági könyvadományairól, valamint a Nemzeti
Színház, a Népstadion és az Országos Rendező Iroda folyamatos
segítségnyújtásáról.[80]
Az adakozókedv különösen nagy volt az első hónapokban, illetve 1988
karácsonya körül. A segélygyűjtés egyik módja volt
különböző jótékonysági rendezvények, kulturális programok szervezése az
ország eltérő pontjain, melyeknek bevételét a szervezők az erdélyi
menekülteknek ajánlották fel. Ezen rendezvényeket nem egyszer szintén az
egyházak koordinálták, vagy egyes esetekben ők biztosították a helyszínt.[81] Pánczél Tivadar gyülekezete a
beérkező adományoknak köszönhetően két év alatt mintegy 15 millió forint
segélyt, 60 tonna ruhaneműt, 100 tonna élelmiszert, valamint több mint
négyezer Bibliát és más irodalmat osztott szét a rászorulóknak.[82]
Szállásdíjra, üdültetésre és adminisztratív kiadásokra 3 150 000
forintot fizettek ki, melyet a Tárcaközi Bizottság a {88}Letelepedési Alapból megtérített.[83]A
segélyek elosztásakor a gyülekezet arra törekedett, hogy ne tegyenek
különbséget magyar és román nemzetiségű menekültek között: valamennyien
ugyanazt az összegű támogatást vehették át az országos református egyházon és
a gyülekezeten keresztül érkező segélyekből.[84] A református egyház a maga
módján kereste az egyensúlyt az erdélyiek és a nemzeti kisebbségek védelme
érdekében történő fellépés, de ugyanakkor a nyílt politizálástól való
távolmaradás között. Jól szemlélteti ezt a helyzetet, hogy amikor 1988.
június 27-én magyarok tüntettek a budapesti román nagykövetség előtt, azon a
rákosszentmihályi gyülekezet tagjai közül is sokan részt vettek, ugyanakkor
Pánczél Tivadar lelkész eközben gyülekezetében tartott vigíliát, lehetővé
téve, hogy azon hívek is kifejezhessék szolidaritásukat, akik a nyílt
fellépéstől távol kívántak maradni. A Rákosszentmihályon vezetett
statisztikáknak köszönhetően fennmaradtak megközelítő adatok a gyülekezetet
felkereső menekültekről illetve a szétosztott segélyekről. 1988. január 1. és
1990. december 31. között mintegy 15 ezer Romániából érkező menekült járt
Rákosszentmihályon, amely csaknem kétötödét teszi ki az állami
statisztikákban regisztrált bő 40 ezer főnek, melyből csaknem ötezren utaztak
tovább harmadik országba, és mintegy 800 fő tért vissza szülőföldjére. Míg az
állami statisztikák szerint a menekültek háromnegyede magyar nemzetiségű,
egyötöde román, a többi pedig német nagy egyéb nemzetiséghez tartozó volt,
addig a rákosszentmihályi statisztikákban jóval nagyobb, 97% a magyarok
aránya, 2% a románoké, és 1% a németeké. Nyilvánvaló, hogy a többségében
ortodox, magyarul nem beszélő románok kisebb arányban fordultak a református
egyházhoz segítségért, mint magyar társaik, részben azért is, mert a románok
nagyobb része tovább kívánt utazni Nyugatra, így az egyház „szolgáltatásaira”
– munkahely vagy szállás közvetítésére – is kevésbé tartottak igényt.[85] A rákosszentmihályi gyülekezet
az 1990. február 9-i ünnepi istentiszteletet tekinti az 1988. február 12-én
megkezdett erdélyi menekültszolgálat végének. Ekkor látogatott el
Rákosszentmihályra Tőkés László, hogy köszönetet mondjon a közösség
segítségnyújtásáért.[86] Összegzés A magyarországi egyházak számára az 1987-től
Magyarországra érkező erdélyi magyarok és románok ellátásának megszervezése
egyszerre jelentett addig nem tapasztalt, összetett kihívást, ám egyben
különleges lehetőséget is. Az államtól fokozatosan egyre több szociális
feladatot átvállaló, ugyanakkor a párt által megszabott szűk keretek között,
folytonos ellenőrzés mellett működő egyházak kipróbálhatták magukat egy
egészen új, poli{89}tikailag
is érzékeny területen. Gyors reagálásuk és magas fokú szervezettségük,
valamint a társadalom igen széles rétegeinek mozgósítása növelte a magyar
egyházak tekintélyét és kapcsolathálózatát mind itthon, mind külföldön. Bár a hivatalos szervek emiatt
időnként konkurenciaként is tekintettek az egyházakra, és igyekeztek
ellensúlyozni azok növekvő befolyását, ám összességében előnyös volt számukra
az egyházak aktivitása. Az egyház az iránta fennálló nagyobb bizalomnak
köszönhetően képes volt olyan társadalmi csoportokat, illetve a magyar
emigránsoknak és a nyugati közvéleménynek olyan köreit is megszólítani, akik
a pártállammal való együttműködéstől elzárkóztak. A Romániával a
külsőségekben baráti viszonyra törekvő és azonos ideológiai alapon álló
magyar állam a számára nyíltan nehezen felvállalható, az erdélyi magyarságot
érintő tájékoztató munka egy részét is az egyházakra, illetve egyéb
társadalmi szervezetekre hárította át. Az egyház fellépése fontos szerepet
játszott abban, hogy számos külföldi ország és emberi jogi szervezet
felfigyelt a romániai kisebbségek nehéz helyzetére illetve általánosságban a
kisebbségvédelem biztosításának fontosságára. A menekültügyi szolgálat egyféle
megújulási, „kitörési” lehetőséget is jelentett az abban részt vevő
egyházaknak. Nem véletlen, hogy 1989. április 29-én a rákosszentmihályi
templomban került sor az 1956-ot követően újra életre hívott Református
Egyházi Megújulási Mozgalom első gyűlésére, megfogalmazva a változások
igényét az egyház működésében.[87] |
|
|
[1] Ara-Kovács
Attila – Dávid György – Joó Rudolf – Kőszegi László – Nagy József – Tóth Károly
Antal – Vásárhelyi Judit: Jelentés a romániai magyar kisebbség
helyzetéről. In: Medvetánc, 1988.
57-126. p., 96. p.
[2]
Frank Miklós müncheni
lelkész, a Szabad Európa Rádióban. In: MTI
hírarchívum, 1988. március 14. – http://archiv1988-2005.mti.hu
– 2012. április.
[3] Az ÁEH felállításáról a
Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1959. évi 25. számú törvényrendelete határozott,
megszűnését pedig az 1989. évi 14. számú tvr. rendelte el. Köbel Szilvia: A pártállam strukturális
eszköztára az egyházpolitika szolgálatában. In: Egyházüldözés és egyházüldözők
a Kádár-korszakban. Tanulmánykötet. Szerk.: Soós Viktor Attila – Szabó Csaba –
Szigeti László. Bp., 2010. 195-219., 203-204. p.
[4] Balás
István: A magyar egyházak mozgástere a proletárdiktatúra idején,
1948–1989. In: Háló. Dokumentumok és tanulmányok a magyarországi evangélikus
egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990. Szerk.: Mirák Katalin.
Bp., 2010. 89-194. p., 156. p.
[5] Bölcskei
Gusztáv: A legújabb kori egyháztörténetünk áttekintése. 1948–1990. In: A
Magyarországi Református Egyház története, 1918–1990. Tanulmányok. Szerk.:
Barcza József – Dienes Dénes. Sárospatak, 1999. 155-172. p., 157. p.
[6] Jelentés a magyarországi egyházak
és felekezetek 1988. évi nemzetközi tevékenységének tapasztalatairól. (1989.
március 7.) Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban: MNL. OL.)
XIX-A-21-d. (= Állami Egyházügyi Hivatal iratai.) 156. dob.
[7] Összefoglaló a protestáns és
kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – Uo.
[8] Az ÁEH jelentése a küldöttségük
genfi tárgyalásairól, 1989. január 30. és február 2. között. (1989. február
14.) – Uo.
[9] Uo.
[10] Uo.
[11] Az ENSZ romániai
különmegbízottjának magyarországi látogatása. (1989. október 20.) – MNL. OL.
XIX-J-1-k. (= Külügyminisztérium adminisztratív iratai.) 1989. 141. V-59741.
[12] Tájékoztató
a Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének magyarországi látogatásáról. (1989.
február 24.) – MNL. OL. XIX-J-1-j. (= Külügyminisztérium TÜK iratai.) 105. cs.
[13] Összefoglaló a protestáns és
kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156.
dob.
[14] Ld. 6. sz. jegyz.
[15] Népszabadság, 1988. október 5.
[16] Jelentés a magyar katolikus egyház
1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[17] Magyar Nemzet, 1988. október 1.
[18] MNL. OL. XIX-A-21-d.
[19] Magyar Nemzet, 1988. december 14.
[20] Uo.
[21] Ld. 16. sz. jegyz.
[22] Magyar Nemzet, 1988. december 22.
[23] Az Országgyűlés állásfoglalása II.
János Pál pápa újévi üzenetével kapcsolatban a nemzeti kisebbségekre
vonatkozóan, ld.: Magyar külpolitikai évkönyv. Szerk.: Torda Endréné. Bp.,
1988. 421. p.
[24] Közöttük volt Csepregi
Ignác budapesti érseki helytartó, Tóth Károly református püspök, Harmati Béla
evangélikus püspök valamint Huszti János unitárius püspök.
[25] MTI hírarchívum, 1989. január 15. – http://archiv1988-2005.mti.hu – 2012.
április.
[26] MNL. OL. XIX-A-21-d.
[27] Összefoglaló a protestáns és kisegyházak
1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d.
[28] A lengyel katolikus egyház
segélyakciója az erdélyi menekültek megsegítésére. (1988. január 27.) – MNL. OL. XIX-A-21-d.
[29] A svájci kormány segélye a magyarországi
letelepülők számára, 1988. szeptember 27. – MNL. OL. XIX-A-21-d.
[30] Pánczél
Tivadar: Út az elnyomásból a szabadságba. A menekülőket befogadó egyház.
Bp., 2010. (Kertvárosi helytörténeti füzetek) (továbbiakban: Pánczél, 2010.) 49. p.
[31] Magyar Nemzet, 1988. április 12.
[32] Miklós Imre jelentése az ÁEH
küldöttségének 1988. november 20. és 25. között a Német Szövetségi
Köztársaságban tett látogatásáról. (1988. december 5.) – MNL. OL. XIX-A-21-d.
156. dob.
[33] Magyar Nemzet,
1988. október 7. 7. p. A Magyarországgal kapcsolatban az ekkor készült jelentés
rögzíti, hogy mintegy egy évtizede „az állam az egyházak segítségét is keresi a
társadalomerkölcsi hanyatlása elleni harcban”.
[34] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[35] Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988.
évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 163. dob.
[36] Pánczél,
2010. 28. p.
[37] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[38] Sik
Endre: Menekültekről és menekülthullámokról. Bp., 1989. (továbbiakban: Sik, 1989.) 31-32. p.
[39] Az 1988. december 13-ig nyilvántartásba
vett menekültek 31%-a Budapesten telepedett le, 23%-uk Debrecenben vagy
Szegeden kezdett új életet, míg a többi megyei jogú városban mindössze 5%-uk.
21% az Alföldön, 12% pedig Budapest agglomerációjában találta meg új
lakóhelyét. Sik, 1989. 15. p.
[40] Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988.
évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 163. dob.
[41] Magyar Nemzet, 1988. április 16.
[42] A Magyarországon tartózkodó
külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988.
április 28-i ülése. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[43] Uo.
[44] Ld. 16. sz. jegyz.
[45] Ld. 42. sz. jegyz.
[46] Ld. pl.: MTI hírarchívum, 1988. március 24. – http://archiv1988-2005.mti.hu – 2012.
április.; HVG, 1988.
március 21.; Magyar
Nemzet, 1988. december 27.
[47] A Tárcaközi Bizottság 1988. június
24-i ülésének jegyzőkönyve. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[48] Magyar Nemzet, 1988. november 12.
[49] Jelentés a fővárosi egyházpolitikai
helyzetről. (1988) – MNL. OL. XIX-A-21-d. 163. dob.
[50] Az 1980. évi 2. sz. tvr. hirdette
ki a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság között a kettős
állampolgárság eseteinek megoldásáról és megelőzéséről Bukarestben, az 1979.
évi június hó 13. napján aláírt egyezményt, mely kizárta a magyar-román kettős
állampolgárságot, a román állampolgárságról való lemondás feltételéhez kötve a
magyar állampolgárság felvételét. Magyarország 1989. február 9-én mondta fel az
egyezményt.
[51] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[52] Magyar Nemzet, 1988. november
[53] Népszabadság, 1988. június 23.
[54] Ld. 16. sz. jegyz.
[55] Népszabadság, 1988. július 25.
[56] Németh
Géza: Hidak és torlaszok. Írások vallásról, egyházról, társadalomról.
Bp., 2000. (továbbiakban: Németh, 2000.)
29. p.
[57] Pánczél,
2010. 9. p.
[58] Sik Endre:
Emberpiac a Moszkva téren – szűkülő változatlanság 1995 és 2004 között. In: Közgazdasági Szemle, 2006. március. 253–270. p., 254-256. p.
[59] Pánczél,
2010. 10. p.
[60] Pánczél,
2010.5. p.
[61] Pánczél,
2010. 11. p. Tóth Károly püspök Németh Géza mellett még Tenke Sándort, a
Budapesti Teológiai Akadémia professzorát, Komlós Attilát, és Tamás Bertalant,
a Magyarországi Református Egyház Külügyi Osztályának vezetőjét említi meg,
mint kijelölt fő segítőket.
[62] Németh,
2000. 7. p.
[63] Uo.
[64] MNL. OL. XIX-A-21-d. 157. dob.
[65] MNL. OL. XIX-A-21-d. 159. dob.
[66] Pánczél,
2010. 13-15. p.
[67] Ld. 52. sz. jegyz.
[68] MNL. OL. XIX-A-21-d. 159. dob.
[69] HVG, 1988. március 26.
[70] Pánczél,
2010. 46. p.
[71] Pánczél,
2010. 19. p.
[72] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[73] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[74] Ugyanezen országokból érkezett a
legtöbb segély a katolikus egyházon keresztül is Magyarországra. 1988 első
felében először a nyugat-német és az osztrák egyházaktól kapott támogatásokat
osztották szét, majd 1988 második felében a menekültek létszámának
növekedésével párhuzamosan holland, svájci és egyesült államokbeli segélyek is
érkeztek hazánkba a katolikus egyházon keresztül. MNL. OL. XIX-A-21-d. 156.
dob. A katolikus karitatív szervezetek is ebben az időszakban váltak egyre
aktívabbá Magyarországon. 1988 folyamán erősödött a Máltai Lovagrend és a
katolikus egyház együttműködése, a máltaiakon keresztül jelentős segélyek
érkeztek Magyarországra a menekültek részére. 1988 decemberére pedig Boeselager
Csilla vezetésével megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, részt vállalva
a romániaiakat segítő karitatív munkában. Bozóky
Pál Gerő – Lukács László: Az elnyomatásból a szabadságba. Az egyház
Magyarországon, 1945-2001. Bp., 2005. 249. p.
[75] Pánczél,
2010. 39. p.
[76] Népszabadság, 1988. október 18.
[77] Összefoglaló a protestáns és
kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156.
dob.; A párizsi nagykövet jelentése, 1988. december 2. – Uo.
[78] Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988.
évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[79] Pánczél,
2010. 37. p.
[80] Magyar Nemzet, 1988. december 14.; december 27.
[81] Népszabadság, 1988. július 25.
[82] Pánczél,
2010. 59. p.
[83] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.
[84] Pánczél,
2010. 24-25. p.
[85] Pánczél,
2010. 40. p.
[86] Ugyanakkor ezt követően is igény
volt arra, hogy segítséget kapjanak a Romániából érkezők. Rájuk gondolva
állította fel Németh Géza Budapest X. kerületében a „Reménység Szigetének” máig
működő intézményét mint fogadóállomást. Szintén a menekültügyi munkát is
folytatja a református egyház Alagi téri Missziói Központja. Pánczél, 2010. 60-66. p.
[87] Pánczél,
2010. 40. p.