Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
4. szám
A. D.
MMXII

Kaszás Veronika:
Magyarországi egyházak az erdélyi menekültekért 1987 és 1989 között

 

 

{70}A magyarországi egyházak az állam első lépéseit jóval megelőzve, már 1987 nyarától elkezdtek foglalkozni az egyre növekvő számban érkező romániai, túlnyomórészt magyar nemzetiségű, erdélyi menekültek segítésével, majd e tevékenység 1988 elejétől intézményessé vált. Az egyházak az állami szervekhez képest gyorsan és rugalmasan voltak képesek felmérni a menekültek teremtette új szükségleteket és kihívásokat, és jól tudták kamatoztatni szociális tapasztalataikat ezen a területen.

Az egyházak motivációja a menekültek felkarolása mögött sokrétű volt: egyrészt alapvető, „evangéliumi kötelességnek” tekintették a rászorulók megsegítését, készséggel vállalva át az államtól fokozatosan átértelmezett új szerepkörében olyan szociális feladatokat, melyet a hivatalos intézmények már nem voltak képesek maguk ellátni. Másrészt a romániai kisebbségeket sújtó politika, különösképpen a „falurendezési terv” keretében tervezett templom- és falurombolások szolidaritást és tettvágyat váltottak ki a magyar egyházakból is. Romániában a magyar egyházak ugyanis fontos szerepet töltöttek be az anyanyelvi kultúra ápolásában, a magyar közösségek összetartásában. „Romániában a magyar kisebbség utolsó, még viszonylag önállósággal rendelkező intézményei az egyházak. A homogenizációs politikának az 1980-as években kibontakozó újabb szakaszában éppen ezért – elsősorban a római katolikusok és reformátusok vonatkozásában – az egyházi keretek felbontására irányuló határozott törekvéseknek vagyunk tanúi”[1] – írja a romániai magyar kisebbség helyzetével foglalkozó 1988. évi jelentés.

A magyar államnak kifejezetten jól jött az egyház aktivitása, mivel számára diplomáciailag kényes ügyről volt szó, melyet igen óvatosan kezelt: mivel Románia „szocialista, baráti országnak” számított, a hivatalos retorika szerint értelmezhetetlen volt menekültekről beszélni a két ország viszonylatában.

 

Új tendenciák az állam és az egyházak viszonyában

 

„A kormány már jó ideje rájött, hogy óriási hiba volt az egyházak kikapcsolása a társadalom életéből. A fiatalság, a családok problémáinak megoldása meghaladja az állam lehetőségeit, és most, amikor krízis van, akkor most jó az egyház, akkor kell az ő segítségük. És be is akarják kapcsolni, amint azt bizonyos állami vezetők mindig újra hangsúlyozzák.”[2]

 

{71}A pártállami időszakban működő intézményrendszer, illetve a korabeli levéltári dokumentumok azt igazolják, hogy az egyházak a párt által világosan behatárolt kereteken belül, a rendszer iránt lojálisnak értékelt vezetők irányítása alatt, állandó megfigyelés mellett láthatták el a „politikai célokkal összhangban álló” tevékenységüket. Az egyházpolitikában, csakúgy, mint más, a társadalmat érintő területeken a vizsgált időszakban is a párt volt a fő döntéshozó szerv. Az egyházpolitikai döntések végrehajtásáért mindenekelőtt az 1989 nyaráig működő Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felelt, mely működésének szabályozása, vezetőinek kinevezése szintén a párt központi vezetésének jogkörébe tartozott.[3]

A nyolcvanas évek végére egyre világosabbá vált, hogy az állam támaszkodni kíván az egyház munkájára, és ennek érdekében újfajta viszony kialakítására törekszik, amit bizonyos gesztusokkal és engedményekkel is demonstrált. A változást két alapvető okkal magyarázhatjuk. Egyrészt a gazdaságilag eladósodó, a nyugati országokkal fenntartott jó viszonyban egyre inkább érdekeltté váló Magyarországra növekvő nyomás nehezedett, hogy legalább a látszatát fenntartsa annak, hogy Magyarország megfelel bizonyos nyugati normáknak, így egyebek mellett érvényesül az alapvető emberi szabadságjogok, köztük a vallásszabadság védelme.[4] A látszatengedményekkel és – kezdeményezésekkel az állam egyúttal elébe tudott menni és el tudta fojtani azokat a valóban önszerveződő kezdeményezéseket, melyek nem voltak összeegyeztethetőek az ideológiai irányvonallal, vagy amelyek hátterében „reakciós” szereplők álltak.

Másrészről az állam egyre több olyan társadalmi problémával szembesült, melynek kezeléséhez erőforrásai elégtelennek bizonyultak, és így kedvezően érintette, ha az egyház e feladatkörök egy részét pártállami iránymutatás és ellenőrzés mellett magára vállalta. Az állam elsősorban szociális feladatok ellátására használta fel az egyházat az ifjúsági munka, a család és a szenvedélybetegek gondozása területén.

Ilyen feladatkörré vált az erdélyi menekültek helyzetének kezelése is, ahol nemcsak azért jött jól az egyházi segítség, mert az állami intézményrendszert teljes mértékben felkészületlenül érte ez a sosem tapasztalt helyzet, hanem azért is, mert egy politikailag érzékeny kérdésről volt szó, melyet nyíltan csak visszafogott mértékben kívánt az állam felvállalni.

Az egyházak bevonása a társadalmi feladatok ellátásába, és az ebből fakadó nyitás azonban nem mutatott túl a pártvezérek és a hivatalos egyházi vezetők dialógusán, és egyféle látszat-vallásszabadság megteremtésén, {72}ami kifelé torz képet festett a hazai egyházak működéséről.[5] Eközben az alapvető intézményi és ideológiai pártkontrollok változatlanok maradtak.

 

Az egyházi szervezetek tájékoztató tevékenysége a romániai kisebbségek és a menekültek helyzetéről

 

„A magyar egyházak vezetői, lelkészei aktív, kezdeményező lépéseket tettek nemzetközi kapcsolataik erősítéséért, bővítéséért. (..) Felemelték szavukat a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon a romániai magyarságot ért megalázó intézkedések ellen, a nemzetiségi jogaik biztosítása érdekében.”[6]

 

Az egyházak külügyi tevékenységét alapvetően az ÁEH irányította, annak megvalósításához pedig állami támogatást kaptak, mivel a párt érdekében állt, hogy az egyházak is járuljanak hozzá az állam által képviselt külpolitikai célok megvalósításához, és népszerűsítsék Magyarország egyházpolitikáját. Az államilag meghatározott egyházpolitikai célkitűzések között szerepelt a nyugati országok egyházainak és a nemzetközi egyházi szervezeteknek a „korrekt tájékoztatása” a magyar-román viszonyról és az erdélyi menekültek megsegítésének tapasztalatairól. Olyan csoportokat kívántak leginkább megszólítani, akikre a magyar állam legfeljebb csak közvetett módon volt képes hatni. Az ÁEH értékelése szerint ez a munka sikerrel járt: „A magyar egyházak határozott fellépése is hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati közvélemény, esetenként a kormányzati szervek, a magyar álláspontot támogatva nyilatkoztak a romániai kisebbségek ügyében.”[7]

Másrészt az egyházak az állami szervektől függetlenül is bizonyságot tettek nemzetpolitikai és külpolitikai ambícióikról a kisebbségek érdekében.  Nemcsak a már Magyarországon lévő áttelepülőkért, hanem az otthon maradt magyar kisebbség jogaiért is fel kívántak lépni.

 

Nemzetközi egyházi és jogvédő szervezetek

Az Állami Egyházügyi Hivatal saját külkapcsolataiban a fentebb vázolt központi irányvonalat képviselve igyekezett részletes tájékoztatást nyújtani a nemzetközi egyházi szervezeteknek a romániai menekültek helyzetéről és a magyar egyházak segélyakcióiról. Ez volt az egyik fő célja az ÁEH-küldöttség 1989. január 30. és február 2. közötti genfi látogatásának is.  A Miklós Imre elnök vezette delegáció a nemzetközi egyházi szervezetek meghívására tárgyalásokat folytatott az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség, a Református Világszövetség és az Európai Egyházak Konferenciája vezető testületeivel. A tárgyalásokon a protestáns egyházak vezetői is részt vettek. A magyar delegáció minden szervezetnél ismertette {73}az erdélyi menekültek helyzetét és az egyház őket érintő tevékenységét, kérve az egyházi szervezetek anyagi és erkölcsi támogatását munkájukhoz. A szervezetek távolságtartóan kezelték a problémát, bár a menekültek támogatásában nyitottnak mutatkoztak:

 

„Tárgyalópartnereink – bár elvi egyetértésükről biztosítottak – általában kitértek a nyílt és határozott állásfoglalás elől. Elmondták (Egyházak Világtanácsa, Európai Egyházak Konferenciája), hogy a közeljövőben ténymegállapító bizottságot küldenek a helyszínre a helyzet alaposabb tanulmányozása érdekében. A határozottabb fellépéstől és a konkrétabb állásfoglalástól azért is tartózkodnak, mert – véleményük szerint – ez csak rontaná a Romániában élő tagegyházak helyzetét és lehetetlenné tenné a kapcsolatok további fenntartását. Konkrétabb segítséget ígértek a hazánkba érkezett menekültek ügyében. Készek arra, hogy a magyar egyházakon keresztül nemzetközi segélyakciók szervezésével segítsék a menekülteket. Meghívásunkra az Egyházak Világtanácsa menekültügyi osztályának vezetője a közeljövőben Magyarországra látogat.”[8]

 

A magyar tájékoztatást követően tehát a legtöbb szervezet saját szemével kívánt meggyőződni a valós helyzetről, és helyszíni tapasztalatokat kívántak gyűjteni.

Más nemzetközi egyházi szervezetek figyelmét is Magyarországra irányította az erdélyi menekültek ügye. Így történt a Nemzetközi Katolikus Migrációs Bizottság (International Catholic Migration Commission) esetében is, melynek főtitkára felvette a kapcsolatot a genfi magyar ENSZ-nagykövettel. Megbeszélésükön beszámolt arról, hogy „a szervezet legutóbbi ülésén minden résztvevő aggodalmát fejezte ki az erdélyi menekültek ügyében.”[9] Elmondta, hogy a Vatikán államtitkárától kapta a felhatalmazást, hogy az erdélyi menekültek segítése érdekében indítványozza a magyar katolikus egyház teljes jogú tagságát a szervezet fő testületében, a Tanácsban. A kapcsolatfelvétel jelentőségét növelte, hogy a szocialista országok közül elsőként Magyarországot kereste meg a szervezet, majd Budapest után Csehszlovákia és Lengyelország következett. A romániai katolikus egyház kapcsolatát az állami szervekkel ugyanakkor problematikusnak ítélték, ezért Bukaresttel egyelőre nem tervezték a kapcsolatfelvételt.[10]

Az egyházi szervezeteken túl egyéb nyugati, emberi jogi szervezetekkel is kapcsolata volt a magyar egyházaknak, méghozzá éppen az állam – többnyire a Külügyminisztérium – kezdeményezésére, aki így oldotta fel azt a dilemmát, hogy hogyan segítse is meg nem is ezen szervezetek helyszíni tényfeltáró munkáját. Azokban az esetekben ugyanis, amelyekben a magyar-román viszonyra való tekintettel el akarták kerülni a hivatalos látogatás látszatát, egyéb fogadó szervezetekhez – első helyen a Magyar Vöröskereszthez és a menekültügyet felkaroló egyházközösségekhez – {74}irányították az érdeklődőket. A látogatások előkészítését ugyanakkor valójában az állami szervek végezték, akik aztán a kellő tájékoztatást is megkapták azok kimeneteléről. Így fogadta például a rákosszentmihályi református gyülekezet az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának külön-megbízottját, vagy az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezetének képviselőjét.[11] Az egyházak képviselői az ENSZ Menekültügyi Főbiztos-ságának ténymegállapító küldöttségével is találkoztak 1989 februárjában, bemutatva tevékenységüket és tapasztalataikat a szervezetnek.[12]

Aktívan lépett fel az erdélyiek védelmében az 1954. óta létező Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is, melynek szervezetében a reformátusok, evangélikusok, baptisták, metodisták és egyes ortodox egyházak képviselői tömörülnek, és melyet ekkor Tóth Károly református püspök elnökölt. A Tanács az erdélyi menekültek ügyében közös konzultációt szervezett meg Bécsben a nemzetközi egyházi segélyszervezetekkel a magyar és nemzetközi igények és lehetőségek felmérése érdekében. Az ÁEH jelentéseiből ugyanakkor az is kiderül, hogy a találkozó célja a segítőszándék mellett „az egyházvezetéstől független, ellenőrizhetetlen, egyéni kezdeményezések visszaszorítása” is volt: ily módon a „hivatalos egyház” elébe ment a „konkurens” kezdeményezéseknek, és ellenőrzése alá vonhatta a nemzetközi kapcsolatfelvételek és segélyezések folyamatát.[13]

1988 folyamán az Ökumenikus Tanács felhívással fordult a svájci, holland, német, nagy-britanniai és egyesült államokbeli testvérgyülekezetekhez, valamint a Református Világszövetséghez és az Európai Egyházak Központjához, hogy emeljék fel hangjukat a romániai magyar kisebbséget érő megaláztatásokkal szemben.[14]

1988 októberében Tóth Károly református püspök a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökeként fordult levélben az Európai Parlament elnökéhez, Henry Plumbhoz a romániai nemzeti kisebbségek érdekében. A levél ismerteti a román területrendezési elképzelések lényegét, hangsúlyozva, hogy „a román politika olyan eszközöket állított céljai megvalósításának szolgálatába, amelyek ellene szólnak az európai kultúrának és gondolkozásmódnak, valamint az érvényes nemzetközi szerződéseknek”. Végezetül arra kéri az Ökumenikus Tanács nevében a Parlamentet, hogy szenteljen figyelmet „ennek az európai gondolkozástól és az alapvető emberi erkölcsöktől idegen, fájdalmas jelenségnek”.[15]

A romániai kisebbségek védelmének kérdését a Magyar Katolikus Egyház is nyíltan felvállalta. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1989 elején pozitívan értékelte a katolikus egyház nemzetközi fellépését az erdélyi me{75}nekültek ügyében, ami egyben azt is jelenti, hogy az nem ütközött a központilag előírt irányvonallal.[16]

Paskai László esztergomi érsek már bíborosi beiktatását követően tartott első beszédében szót emelt az erdélyi magyarok érdekében. 1988 szeptemberében aztán a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökeként – akárcsak Tóth Károly református püspök – levelet intézett az Európai Parlament elnökéhez. A Püspöki Kar nevében kérte, hogy az Európai Parlament vegye fel napirendjére a romániai falurendezési terv kérdését. Ismerteti a levélben a terv várható következményeit, hogy az miként irányul a romániai nemzeti kisebbségek, elsősorban a magyar nemzetiségűek ellen, súlyosan sértve az alapvető emberi jogokat, sőt korlátozva a vallásszabadságot is. A bíboros a hazájukat elhagyni kényszerülők és nagy számban Magyarországon letelepedni kívánók helyzetére is felhívja a figyelmet, akiken a magyar kormány és az egyházak igyekeznek a maguk eszközeivel segíteni. A levél szerint a katolikus egyház eddig mintegy ötezer menekültnek segített, összesen megközelítőleg hatmillió forintnyi támogatást nyújtva nekik.[17]

A Vatikán igyekezett távolságtartással kezelni a romániai magyarok helyzetét, nem beavatkozva a kérdésbe. Az Állami Egyházügyi Hivatalhoz érkező jelentések szerint azonban 1988 folyamán a pápa környezetében lévő lengyelek körében napi témává vált a probléma, és bár kockázatosnak tartották volna a pápai beavatkozást, úgy vélték, a Vatikán tartózkodása egyre kevésbé tartható.[18] A probléma nevesítés nélküli szóvá tételét, és a kisebbségek védelme melletti állásfoglalást végül a pápa béke világnapi üzenetébe fűzte bele a Vatikán. Bár az okmány általánosságban szól a kisebbségek védelméről, nem említve meg a jogaikban sértett csoportokat, ám amikor Roger Etchegaray bíboros, a „Iustitia et Pax” pápai bizottság elnöke ismertette annak tartalmát, az MTI tudósítójának kérdésére megerősítette: „az üzenet megszületésében szerepet játszott az erdélyi magyar kisebbség, Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségének a helyzete is.”[19] A pápai üzenetet a Vatikán diplomáciai úton juttatta el minden országhoz.[20] Az ÁEH az üzenetet a következőképpen értékelte:

 

„A magyar diplomácia és az egyházi vezetés együttes erőfeszítései is minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a pápa legutóbb nyilvános állásfoglalásban emelt szót a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításáért, a világ egyes országaiban tapasztalható ilyen megkülönböztetések megszüntetéséért. Bár II. János Pál konkrétan nem utalt a román nemzetiségi politikára – ez nem is volt elvárható -, állásfoglalása mégis hozzájárul az ottani magyar közösség helyzetének javítására irányuló erőfeszítéseink eredményessé tételéhez.”[21]

 

{76}A pápai üzenetnek köszönhetően a magyar vezetés és az Országgyűlés figyelme újra ráirányult az egyházaknak a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmének területén végzett aktivitására. 1988. december 21-én Szűrös Mátyás, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke ismertette a pápai állásfoglalást, melyhez Tóth Károly református püspök a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében fűzött kiegészítést. Tájékoztatást adott az európai protestáns egyházak fellépéséről: elmondta, hogy a romániai kisebbségek védelmében, és különösen a falurombolási tervekkel szemben mind a skandináv evangélikus egyházak, mind a nyugat-európai református egyházak igen aktívan tevékenykednek. A püspök egyúttal kérte, hogy az Országgyűlés állásfoglalása legyen konkrétabb az általános elveket tartalmazó pápai üzenetnél.[22]

Az Országgyűlés – addig példa nélküli - állásfoglalását a pápai üzenetről a sajtó 1989. január 2-án publikálta. Az Országgyűlés üdvözölte és „minden állam és nép békés együttélésének előmozdítását szolgáló jelentős lépésnek” nyilvánította az újévi üzenetet. Tóth Károly kérését is figyelembe véve az állásfoglalás külön kitért a konkrét kisebbségi jogok fontosságára:

 

„Az Országgyűlés kiemelkedő fontosságúnak tartja azokat a sajátosságokat, amelyek a kisebbséget mint közösséget illetik meg, így a kollektív létezéshez, a közéletben való részvételhez, a kisebbségi kultúra ápolásához és fejlesztéséhez, a más államok területén élő, azonos kulturális és történelmi gyökerekkel rendelkező csoportokkal való kapcsolattartás joga, a kisebbségeket is megillető vallásszabadság kinyilvánítása. Elítéli e jogok nyílt vagy burkolt csorbítását, és fellép azok következetes érvényesítéséért bel- és külföldön egyaránt.”[23]

 

Az erdélyi magyar kisebbség érdekében a protestáns és katolikus egyházak közös fellépésére is volt példa: együttesen igyekeztek Európa figyelmét is felhívni a romániai helyzet súlyosságára, és egyúttal kifejezni együttérzésüket a nehéz helyzetbe került, akár otthon maradó, akár elvándorló román állampolgárokkal. 1989. január 15-én a katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház képviselői[24] azzal a felhívással fordultak az európai keresztényekhez, hogy január 22-én valamennyi gyülekezet közösen imádkozzon a romániai testvéreikért, a sok szenvedést elviselni kényszerülő nemzetiségekért, és a gyakran családjukat is hátrahagyó, otthonukat elhagyni kényszerülőkért.[25]

 

{77}Kétoldalú egyházi kapcsolatok

1988-tól a hivatalos kétoldalú egyházi kapcsolatokban is egyre gyakrabban merült fel témaként a romániai magyar kisebbség és az országot kényszerből elhagyók helyzete.

Kivételt jelentettek a Magyarország és Románia közötti egyházi kapcsolatok, ahol bárminemű együttműködés kialakítása reménytelennek tűnt. Romániában az egyházak szintén állami befolyás alatt működtek, és a Román Kommunista Párt (RKP) arra törekedett, hogy a román ortodox egyházat is felhasználja a falurombolási terv népszerűsítésére.[26] Emiatt talán nem meglepő, hogy a magyar-román kétoldalú párbeszéd javításához az egyházak szintjén sem sikerült hozzájárulni: „Az állami kapcsolatok romlásának következtében a romániai egyházakkal való hivatalos kapcsolatok gyakorlatilag teljesen megszűntek. Ezzel egyidejűleg a román egyházi vezetők – minden bizonnyal állami nyomásra – mindenütt igyekeztek Magyarországot felelőssé tenni a két ország viszonyának megromlásáért.”[27]

A szocialista országok következetesen igyekeztek kerülni bármiféle hivatalos állásfoglalást a magyar-román kérdésben. Mivel mindkét országot a blokkon belüli baráti partnerként kezelték, legfeljebb kétoldalú problémaként tekintettek a nevén nem nevezett menekültproblémára, melyet a két országnak egymás között kell rendeznie. Az egyházaik esetében mégis volt példa a szolidaritás kifejezésére. A lengyel katolikus egyház püspöki karának karitatív bizottsága 1988 elején adományokat küldött a magyar katolikus egyházon keresztül, mely gesztust a lengyel állam nemigen tudta, hogyan kezelje: „A hivatalos lengyel szerveket meglepte és zavarba hozta az egyház akciója egy olyan kérdésben, amelyet igyekeztek tabuként kezelni.”[28]

Érdekes módon nem csak a szocialista országokban, de Nyugat-Európában is előfordult, hogy az egyház mondhatni az állam közvetítőjeként tett meg olyan támogató lépést, melyet az ország kormánya nyíltan nem vállalhatott fel. A politikai semlegességére különösképpen ügyelő Svájc kormánya 1988 szeptemberében 100 ezer frankot biztosított az evangélikus egyházi segélyszolgálatnak a magyarországi letelepülők támogatására. Ezzel a köztes megoldással a kormány jelezni kívánta, hogy az ügyet erkölcsileg támogatják, ugyanakkor annak köszönhetően, hogy a támogatást a gyakorlatban a saját országában működő egyháznak nyújtotta, megőrizhette a pártatlanság látszatát.[29] Svájc Evangélikus Egyházainak Segélyszervezete (Hilfswerk der Evangelischen Kirchen der Schweiz) mellett a Hit a Második Világban (Glaube in der zweiten Welt) nevű protestáns szervezetet bízta meg a svájci kormány a segítségnyújtás megszervezésével.[30]

{78}A Svájci Protestáns Egyházak Szövetsége nemcsak a Magyarországi Református Egyház Zsinatával ápolt közvetlen kapcsolatokat és folytatott megbeszéléseket egyebek mellett a Romániából érkezők megsegítéséhez kapcsolódó kérdésekről, hanem az Állami Egyházügyi Hivatallal is. A svájci szervezet elnöke, Ruster Holz 1988. április 11-i magyarországi látogatása során tárgyalt Miklós Imre ÁEH-elnökkel Tóth Károly református püspök jelenlétében.[31]

A Német Szövetségi Köztársaság saját érintettségére, a romániai német kisebbségre való tekintettel szintén különös megértést mutatott a magyar felvetések iránt. 1988. november 20. és 25. között az Állami Egyházügyi Hivatal küldöttsége Miklós Imre elnök vezetésével Észak-Rajna-Vesztfáliában, a magyar református egyházat az egyik legnagyobb mértékben támogató tartományban tett hivatalos látogatást. A megbeszélések egyik fő témája a nemzeti kisebbségek helyzete volt. Miklós Imre elsősorban a magyar kormánynak az erdélyi menekülteket érintő eddigi tevékenységéről adott tájékoztatást, és köszönetet mondott azért a segítségért és támogatásért, amelyet nemzetközi szinten az erdélyi magyar kisebbségért és más nemzetiségért nyújtottak.[32]

Részben a kétoldalú „lobbitevékenységek” eredménye volt az a magyar diplomáciai siker az egyházpolitika területén, hogy 1988 októberében az Európai Tanács parlamenti gyűlésében 21 tagállam 160 képviselője a kelet-európai egyházakról és vallásszabadságról tartott vitája lezárásaként elfogadott egy határozatot. E határozat arra szólította fel a kormányokat, hogy Romániát „rábírják az egyházak és a hívők iránti jobb magatartásra és arra, hogy mondjon le arról a tervéről, amelynek értelmében falvakat rombolna le templomaikkal és keresztény emlékeikkel”.[33]

Az egyház külkapcsolatai felhasználásával képes volt mozgósítani a magyar emigráció olyan csoportjait is, akik korábban elzárkóztak a Magyarországgal való együttműködéstől. A magyar emigráció fellépése következtében külföldi emberi jogi szervezetek és egyházi szervezetek is aktív kezdeményezéseket tettek a romániai falurombolási tervvel szemben, illetve a Magyarországra érkező menekültek segítése érdekében. Az emigránsok egyházi szervezetei gyakran a Magyar Vöröskereszttel vették fel a kapcsolatot, és rajtuk keresztül juttatták el a segélyeiket Magyarországra.[34]

 

{79}Az erdélyi menekültszolgálat megszervezése az egyházaknál

 

„Miért az egyházak »nyakában« van csupán az erdélyi menekültek ügye?”[35]

 

Az egyházak – részben szociális területen szerzett korábbi tapasztalataiknak köszönhetően – igen gyorsan felmérték, hogy az Erdélyből érkezőknek mik az alapvető szükségleteik, hol van szükség azonnali, szervezett segítségnyújtásra. Az országba érkező menekültek számára magyarországi státuszuk rendezése, a lakáshoz és munkához jutás, valamint a családját Romániában hagyók számára a családegyesítés megvalósítása volt az elsődleges kérdés. Az egyházak ennek megfelelően a későbbiekben bemutatottak szerint igyekeztek a maguk eszközeivel e problémákon segíteni, ám egyúttal – a magyar külpolitikai állásponttal megegyezően – a határon túliak otthon maradását támogatni. Az egyházak álláspontját jól szemléltetik a református egyház 1988. június 19-én tartott „erdélyi csendesnapján” megfogalmazottak:

 

„Egyezőleg megállapítottuk, hogy jó szóval és segítő kézzel kell fogadnunk mindenkit, de úgy, hogy ez ne keltsen az otthoniakban ábrándképet, s ne legyen csalogató a szülőföld könnyelmű elhagyására. Viszont, ha már átjött valaki, éreztetnünk kell iránta a magyarságunkból fakadó testvériséget. Akik pedig tovább szeretnének utazni Nyugatra, azokat le kell erről beszélni, mert ez egyenlő lenne a szétszóródással. Gondoskodni kell az anyaországi letelepedésről, a lakás és munka lehetőségéről, a családok egyesítéséről. Oda kell hatni külpolitikánk és egyházi nemzetközi kapcsolataink révén, hogy kialakuljon végre itt, Kelet-Európában az igazságos és hatékony kisebbségvédelem.”[36]

 

Ez a kettőség éppúgy megjelent az egyházak, mint az állam politikájában: nem kérdés, hogy be kell fogadni és segíteni kell az ide érkezőket, de mindeközben fontos az otthon maradást is támogatni. A Zsinati Tanács 1988. december 14-i ülésén kifejtette, hogy e missziót elsősorban evangéliumi kötelességnek és nem politikai kérdésnek tekintik.[37]

A Magyarországra érkező romániai menekülteknek 66%-a került valamilyen módon kapcsolatba a magyar református egyházzal – 53%-uk pénzsegélyben is részesült tőlük -, míg a katolikus egyház esetében ugyanez az arány 44, illetve 35%. Míg a református egyház menekültügyi tevékenysége már egészen korán, 1987 elején kezdődött, és 1989-ig végig stabilan domináns maradt a többi egyházhoz viszonyítva, addig a katolikus és más egyházak esetében a segélytevékenység növekedése tapasztalható 1987 és 1989 között (mely azonban sosem érte el a református tevékenység nagyságrendjét).[38]

{80}Budapesten az erdélyi menekültszolgálat központjává a református egyház rákosszentmihályi gyülekezete vált, melynek munkáját a tanulmány végén mutatom be. A vidéki városok közül pedig Debrecen volt a legaktívabb, tekintettel a földrajzi közelségből is adódó odaérkező menekültek magas számára.[39]

Hajdú-Bihar megyében 1988-ban az egyházak megközelítőleg 7200 Romániából érkezettel kerültek kapcsolatba, akiknek összesen mintegy 3 millió forint pénzbeli segélyt, 1 millió forint értékben élelmiszert, valamint 4 millió forint értékben ruhaneműt nyújtottak. Az ÁEH Hajdú-Bihar megyei egyházügyi titkára 1988. évi jelentésében erről így számol be:

 

„Igen sok időt, energiát igényelt az év során a romániai kérdés ránk eső részének a megoldása.

A Romániából áttelepüléssel kapcsolatos kormány állásfoglalás következményeire nem voltunk felkészülve. Elég hosszú idő múlva alakult meg a tárcaközi és a megyei koordinációs bizottság is. Az érkező menekültek fogadása gyakorlatilag az egyházak feladata lett, akik nem tudtak, de nem is akartak kitérni a felvetődő problémák elől. A római katolikus egyház – konkrétabban a Debreceni Szent Anna plébánia – hosszú időn át alakítgatta a romániai kapcsolatait, és a segélyszolgálatukat azonnal, nagy hatásfokkal és a kívánt mértékben tudták indítani. Ma is az a megyébe érkező menekültek fő bázisa, bár most már az állami és a református egyházi segélyszolgálat is jelentős.

Kezdetben volt bizalmatlanság az érkezők részéről az állami szervekkel szemben, ami később – a tapasztalatok és az állami segítő szolgálat megindításával – oldódott. Az akció az egyházak korábbi társadalmi magatartásának megfelelően alakult. A Szent Anna Plébánia azzal hirdette meg az akciót: »Most mutassuk meg, hogy magyarok vagyunk, hogy katolikusok vagyunk.« A református egyház a diakónia keretében végzi ezt a munkát, minden látványosság nélkül, szolgálatként. Az állami szervek nehézkesen kezdtek munkához és még ma is vannak problémák, de ez lényegében leszűkül a vámügyek területére. Jelenleg is a hatáskörömet meghaladó igazolásokat kell kiadnom a botrány elkerülése végett.”[40]

 

A jelentésben vázolt megyei problémák, az állami szervek lassú reagálása, és a nem mindig gördülékeny koordináció az állam és az egyház között Budapesten és más vidéki városokban is jelentkeztek.

 

Együttműködés az állami szervekkel a menekültek helyzetének rendezésében

Az erdélyi menekültek helyzetének rendezése érdekében az egyházak az állami szervekkel és társadalmi szervezetekkel is együttműködtek. A Mi{81}nisztertanács döntése alapján 1988 márciusában felállított, a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó tárcaközi bizottság a Hazafias Népfront (HNF) és az Állami Egyházügyi Hivatal közreműködésével felvette a kapcsolatot az egyházakkal is.

Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes, a Tárcaközi Bizottság vezetője 1988. április 15-én a HNF által szervezett találkozó keretében az egyházak képviselőivel is megbeszélést folytatott. A találkozó célja elsősorban a kölcsönös tájékoztatás és tapasztalatcsere volt a menekültekhez kapcsolódó intézkedésekről. Gál Zoltán elmondta, hogy a Magyarországra érkező román állampolgárok ügyét „az emberi jogok és a humanitás elvei alapján” ítéli meg a magyar állam, és hangsúlyozta, hogy „minden népnek, így a magyarságnak is, elemi joga, hogy nemzetiségét, anyanyelvét, kultúráját szülőföldjén őrizze meg.”[41] Az egyházak ismertetett álláspontjukban szintén kiemelték, hogy a nehézségek és a segítőszándék ellenére a probléma megoldása nem lehet a szülőföld elhagyása.

Az állam képviselői, akik „jó hangvételű, politikailag hasznos” találkozóként értékelték a megbeszélést, fontosnak tartották a szerepek leosztásának pontos tisztázását is: „A megközelítésben voltak hangsúlybeli különbségek, de az alapkérdésekben – valamennyi egyház jelenlévő magasszintű vezetőjének nyilatkozatából kitűnően – egyetértés mutatkozott a hivatalos állásponttal. Megállapodás történt abban, hogy az egyházak továbbra is foglalkoznak a hazájukba visszatérni nem kívánókkal, de elismerik, hogy megfelelő élet- és munkakörülményeik megteremtésében az állami szerveké a fő szerep.”[42] A Bizottság munkájában részt vevő ÁEH-munkatárs szerint „az egyházi vezetőkkel a közelmúltban lezajlott találkozás biztosíték arra, hogy az egyházak helyesen fognak eljárni a hozzájuk forduló román állampolgárokkal kapcsolatban.”[43]

Az ÁEH képviselői a Tárcaközi Bizottság megbeszélései során rendszeres tájékoztatást nyújtanak az egyházaknak a Romániából érkezőket ellátó tevékenységéről, a fő nehézségekről, amelyekkel e munka során szembesülnek, valamint azon tényezőkről is, melyek a magyar állam számára veszélyforrást jelenthetnek. Ezen túl valamennyi megyei egyházügyi titkárnak jelentenie kellett a pártnak a Romániából érkezőket érintő egyházi tevékenységről.

„Veszélyforrást” jelentett az államnak például a magyar menekültügyi fellépés nyugati sajtóvisszhangja, mellyel elégedetlen volt a nagyobb figyelemre és elismerésre számító magyar vezetés. Úgy értékelték, hogy túlságosan az egyházak szerepe - elsősorban a rákosszentmihályi református közösség munkája - kerül a középpontba, a magyar kormány intézkedéseit a nyugati sajtó nem mutatja be elég pozitív fényben.[44] A Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i ülésén Bai László az ÁEH képviseletében fel is veti, hogy külföldi hírügynökségek és tudósítók a Külügyminisztérium ajánlására igen gyakran keresik fel az egyházak képviselőit, érdeklődve a romániai menekülteket érintő tevékenységükről. Így szerinte félő, hogy a magyar {82}állam szerepvállalása háttérbe kerül, és „az a torz kép alakul ki, hogy főleg az egyházak foglalkoznak ezekkel az emberekkel”.[45]

Igaz, mindeközben a hazai sajtóban éppen ellentétes tendencia figyelhető meg: míg az állami intézkedésekről, ha sokszor körülírásokkal is, de lehet tájékozódni a napilapokban, addig az egyház munkájáról elvétve, leginkább olykor a hirdetések rovat apró betűs részein szerezhető információ. Az egyházak segítségnyújtásáról elsők között Franka Tibor számol be egész oldalas riportban az Élet és Irodalom 1988. március 18-i számában Uram, vezess engem címmel. Pár nappal ezután, március 24-én a Szabad Európa Rádió műsora is foglalkozik a témával, majd a Magyar Nemzet és a Heti Világgazdaság hasábjai is bepillantást engednek elsősorban a református egyház menekültügyi tevékenységébe. Az egyház szerepvállalása az erdélyi menekültek ügyében azonban a korabeli magyar sajtó tükrében eltörpül a magyar állam, a Vöröskereszt, sőt a Hazafias Népfront és a KISZ tevékenységének bemutatása mellett is.[46]

Szintén az egyházak túlzott szerepvállalását igyekezett ellensúlyozni a Tárcaközi Bizottság 1988. júniusi döntése, melynek értelmében a Magyarországon tartózkodó román állampolgárokkal politikailag aktívabban kellene foglalkozni, megteremtve az ehhez szükséges közösségi fórumokat. Ennek eléréséhez a Hazafias Népfrontot és a Magyar Vöröskeresztet kérték fel, hogy alakítsanak olyan klubot az itt-tartózkodóknak, ahol a tájékoztatásuk mellett a közösségi együttlétre, kulturális programokra is lehetőséget nyújtanak, „mert különben az egyházakhoz és az ellenzékhez kényszerülnek”.[47] 1988 novemberére meg is valósult ez az elképzelés.[48]

Budapesten a menekültek ügyeivel foglalkozó Fővárosi Tanács Koordinációs Bizottsága 12 katolikus plébániával, egy református és egy evangélikus egyházközséggel tartott fenn aktív kapcsolatot. A Bizottságnak tagja volt dr. Csepregi Ignác, a budapesti érseki általános helynök, valamint dr. Adorján József, az északi református egyházmegye esperese is.[49]

Az egyházak elsősorban saját forrásaikból, illetve az összegyűjtött segélyekből finanszírozták a Romániából érkező rászorulókat. Az 1988 márciusában létrehozott állami Letelepedési Alapból azonban ők is részesedhettek bizonyos mértékben, igazgatási költségeik fedezésére az Állami Egyházügyi Hivatal útján. A támogatás odaítéléséről az alapot kezelő Belügyminisztérium hozott döntést.

A református egyház maga is tett kezdeményező lépéseket a magyar vezetésnél, felhíva a figyelmet a legfontosabb problémákra, melyek rendezéséhez állami döntések meghozatalára volt szükség. A menekültek jogi problémáival szembesülve státuszuk rendezésének lehetőségeit is végiggondolta, és 1988 novemberében előterjesztette javaslatát a magyar kor{83}mánynál, miszerint a Romániával kötött állampolgári egyezmény[50] felmondásával és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossággal való kapcsolatfelvétellel, majd az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz történő magyar csatlakozással a helyzet orvosolható lenne.[51]

Az állami irányítás alatt álló társadalmi szervezetek is szerepet vállaltak a maguk eszközeivel a romániai menekültek letelepedésének és beilleszkedésének megkönnyítésében, nem egy esetben a menekülteket első helyen felkaroló egyházakkal együttműködésben.

Az Országos Béketanács (OBT) az egyházakkal közösen szervezett az erdélyiek helyzetét érintő rendezvényeket. Ilyen - a Kálvin téri református gyülekezettel együtt előkészített - megemlékezésre került sor 1988. november 15-én a Kálvin téri református templomban a Romániában élő magyarok sorsáról.[52] A Béketanács Katolikus Bizottsága „az emberi méltóság, az egymásrautaltság eszméje jegyében a közös akarattal megőrzendő béke érdekében” Románia békeszerető lakosságához intézett nyílt levelében fejezte ki aggodalmát a romániai fejlemények, elsősorban a „területrendezési” tervek miatt 1988 júniusában.[53] A levél főként egyes nyugati egyházi békeszervezetekre gyakorolt befolyást.[54]

A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) szintén többféle programot, tábort szervezett az erdélyi fiataloknak, igaz, ennek célja részben éppen az volt, hogy az ifjúság nevelése és közösségformálása ne csak az egyházak kezébe kerüljön, hanem a KISZ-en keresztül a jövő nemzedékei is közelebb kerüljenek az állami ideológiai irányvonalhoz.[55]

 

A rákosszentmihályi református gyülekezet menekültszolgálata

 

„Mit tehetnek a keresztyén kisközösségek ebben a helyzetben? Azt, amit a hivatalos egyházpolitika vagy külpolitika nem tud vagy nem képes megtenni: a testvéri-emberi szolidaritás hétköznapi, egyértelmű tetteit.”[56]

 

A református egyházon belül tehát Budapesten a rákosszentmihályi gyülekezet, Debrecenben a kistemplomi, Miskolcon pedig a belvárosi gyülekezet látta el a romániai menekültek megsegítésének szolgálatát. Rajtuk kívül is {84}számos gyülekezet igyekezett az országban a maga eszközeivel támogatást nyújtani. Központi szinten pedig a Zsinati Iroda külügyi osztálya végzett folyamatos segélyező munkát. Az alábbiakban a rákosszentmihályi misszió történetét foglalom össze.

Elsőként a református egyháznak egy kis számú közössége reagált az egyre növekvő számban érkező, Romániából áttelepülni kívánók problémáira. Nem véletlen, hogy a Moszkva tér mellett, a Csaba utca 3. szám alatti pincehelységben működő Budahegyvidéki Református Egyházközség prédikáló állomása vált az első befogadóhellyé.[57] Egyrészt azért nem, mert a Moszkva téren működött a feketén munkához jutni kívánó munkanélküliek sajátos „piaca”, ahol egyre nagyobb számban jelentek meg Romániából érkező, munkalehetőségre váró férfiak.[58] Másrészt pedig azért, mert a Csaba utcai prédikátor az a Németh Géza volt, akinek felesége maga is erdélyi származású volt, és aki egyházi szolgálata során mindvégig kiemelt figyelmet fordított a határon túli magyar közösségekre. A lelkész már 1987 őszén az erdélyieket invitáló feliratot akasztott a pincehelyiség ajtajára, melynek hatására egyre többen csatlakoztak a közösséghez, és végül a prédikáló állomás szűknek bizonyult számukra. Németh Géza az erdélyiek orvosolandó problémáit és az általa javasolt tennivalókat levélben osztotta meg az MSZMP KB Külügyi Osztályán Szűrös Mátyással és Tabajdi Csabával, valamint jelezte Tóth Károly református püspöknek is. A református egyházi vezetés komolyan vette a problémát, és 1988. február 1-jén Tóth Károly püspök felkérte Pánczél Tivadar lelkészt, hogy presbitériumával vállalják el az erdélyi menekültek fogadását, miután az egyházi Zsinat elnöke megállapította, hogy „a menekülők növekvő számát tényként kell kezelni, és gondoskodni kell róluk”.[59]

Pánczél Tivadar már 1956-tól a Rákosszentmihály-Sashalom gyülekezetben szolgált, először beosztott lelkészként, majd 1979-től 2002-ig vezető lelkipásztorként.[60] A Zsinat elnöksége Rákosszentmihály-Sashalom technikai és személyi adottságaira hivatkozva indokolta a központi segélyhely választását, mely a Németh Géza vezette közösséggel és más, elsősorban határmenti településeken tevékenykedő gyülekezetekkel együttműködve kezdhette meg munkáját 1988. február 12-én.[61]

Valójában azonban nem logisztikai okai voltak elsősorban annak, hogy a református egyház nem a menekültügyre elsőként felfigyelő Németh Gézát bízta meg ezzel a felelősségteljes küldetéssel, mivel „Németh Géza aktivitása és szókimondása már hosszabb ideje szálka egyházi és világi hatalmasságok szemében.”[62] A már a hatvanas évek második felétől kezdve felvidéki és erdélyi kapcsolatokat építő lelkész ellen már a hetvenes évek {85}elején „kollaboráns egyházi vezetők és beosztottak által véghezvitt koncepciós per” indul, mely hivatalvesztéssel zárul.[63] Az Állami Egyházügyi Hivatal 1988. évi munkatervébe foglalta a lelkész és közössége ellehetetlenítését.[64] Németh Géza elszigetelését az egyházi menekültügyi missziót egyébként támogató Tóth Károly református püspök is erőteljesen sürgette. Sarkadi Nagy Barna ÁEH-elnökhelyettessel 1988 februárjában folytatott megbeszélésén „[a püspök] kifogásolta, hogy az MSZMP KB Külügyi Osztálya továbbra is aktivizálja Németh Gézát a román menekültek ügyében. Felháborodott azon, hogy a Külügyi Osztály külföldi TV-társaságokat küld Németh Gézához, aki református lelkészként nyilatkozik tevékenységéről.”[65]

Pánczél Tivadar ugyanakkor a menekültszolgálat megszervezésében szorosan együttműködött lelkésztársával, Németh Gézával. Az előzetes tervek szerint a gyülekezet a péntek délutánokat jelölte ki az erdélyi menekültekhez kapcsolódó feladatok ellátására, azonban az őket megkeresők egyre növekvő létszáma miatt a szolgálat a hét minden napján folyamatossá vált. A legtöbben szóbeszéd útján, sajtóhírekből vagy pedig a Csaba utcai állomáson értesültek arról, hogy hova fordulhatnak.[66]

A református püspök minden egyházi eseményről tájékoztatta az állami vezetést – akkor is, ha maga személyesen nem is volt jelen valamely eseményen –, felhíva a figyelmet a „hivatalos egyházat” fenyegető veszélyekre. 1988 februárjában a Miklós Imrével folytatott megbeszélés jegyzőkönyve rögzíti:

 

„[Tóth Károly] tájékoztatást adott arról, hogy a román menekültek 19-én a rákosszentmihályi lelkészségen jönnek össze, Pánczél Tivadar felügyelete alatt. Jelen lesz Németh Géza is. A püspök intézkedett, hogy: Tamás Bertalan külügyi osztályvezető és Komlós Attila főszerkesztő[67] ezen vegyenek részt. Tájékozódjanak és a püspököt informálják a történtekről. A lapban azonban nem foglalkoznak a történtekkel. Megítélése szerint szükség lenne arra, hogy társadalmi bizottság foglalkozzon a romániai menekültek ügyével, amihez az egyházak tevékenysége is csatolható lenne. Amíg ez nem történik meg, a perifériára szorult személyek (mint Németh Géza is) foglalkoznak az üggyel. A hivatalos egyházat a közömbösség vádja éri.”[68]

 

Rákosszentmihályon a felmerülő igényekhez igazodva egyre szélesedett az erdélyieknek nyújtott „szolgáltatások” köre. Heti három alkalommal ruhaosztó napokat tartottak, melyekre átlagosan mintegy száz fő érkezett. A péntek délutáni alkalmakon pedig mintegy 500-600 fő vett részt. A gyülekezet tagjai lehetőségeik szerint vették ki részüket a segítségnyújtásból: akadtak orvosok, akik megvizsgálták a fizikai panaszokkal ideérkezőket, és ha kellett, gyógyszereket adtak, voltak jogászok, aki ügyes-bajos jogi kérdé{86}sekben, gyakran a családegyesítési kérelmek intézésében segítettek. Nem telt sok időbe, hogy a munkaközvetítés is intézményesüljön a templom falai között: több száz budapesti és vidéki munkalehetőségről tájékoztatták a pénteki közösségi alkalmakon a megjelenteket.[69] Ahogyan mind a kereslet, mind a kínálat egyre nőtt, 1989 februárjában és márciusában már külön munkahelyi börzéket is összehívtak szombatonként, ahol a gyárak, vállalatok munkaadói és a munkavállalók egymásra találhattak.[70]

A munka mellett a szálláslehetőségek kaptak még kiemelt figyelmet: bár az erdélyiek egy jelentős része ismerősökhöz, rokonokhoz érkezett, népszerűek voltak a lakhatást biztosító munkahelyek, illetve maguk a gyülekezeti tagok is fogadtak be otthonukba hosszabb-rövidebb időre ideérkezőket.[71] Az egyház felmérte az ország területén üresen álló lelkészlakásokat is, melyek kisebb anyagi ráfordítással rendbe hozhatóak voltak, és lakóhelyül szolgálhattak a menekültek számára, valamint kijelöltek az ország több pontján épületeket, ahol lelkészek és világiak foglalkoztak a Magyarországra érkezőkkel.[72]

A gyülekezeti alkalmak sajátossága volt, hogy bár a református egyház nyújtotta a szervezeti kereteket, azok a jelenlévők vegyes vallási összetételére tekintettel ökumenikus jellegűek voltak, katolikus és református egyházi énekek követték egymást, és együtt áldozhattak – avagy vehettek Úrvacsorát – katolikusok, reformátusok és kisebb számban ortodoxok is.

Rákosszentmihályra folyamatosan érkeztek a segélyek magánszemélyektől, magyar és külföldi gyülekezetektől valamint vállalatoktól, személygépkocsikkal és teherautókkal egyaránt. A Tárcaközi Bizottság döntése értelmében a szállítmányokat a határon nem ellenőrizték, hanem csak Rákosszentmihályon, így könnyítve meg a küldemények minél előbbi célba érését. A természetbeni segélyszállítmányok (ruházat, élelmiszer, gyógyszerek) vámmentességet élveztek. Kikötötték ugyanakkor a Tárcaközi Bizottság ülésén, hogy „politikai veszélyessége miatt ne kapjon hivatalos támogatást a segélyküldeményeknek konspirációs csatornán Erdélybe történő csempészése”.[73] A pénzben érkező külföldi segélyeket pedig nem a rákosszentmihályi gyülekezet vette át, hanem a Zsinati Iroda pénztára.

A fő segélyező országok közé tartozott Svájc, Hollandia, Németország és Ausztria.[74] A magyarországi és erdélyi református egyházak hagyomá{87}nyosan jó kapcsolatokat ápoltak holland református gyülekezetekkel, akik szinte minden városban működtettek Kelet-Európa Bizottságot (Oost-Europa Commissie). E bizottság nem csak segélyszállítmányokat küldött, de rendszeres látogatást is tettek az erdélyi partnergyülekezeteknél, és útjaik során nem egyszer Rákosszentmihályon is megálltak.[75] A Népszabadság 1988 októberében beszámol például a hollandiai Rijnsburg református egyházi küldöttjeinek rákosszentmihályi látogatásáról, és arról, hogy gyülekezetük gyűjtésének köszönhetően több mint 23 tonna ruha és takaró, két tonna vitaminkészítmény és ugyanennyi tejpor érkezett Debrecenben és Budapesten a magyar református egyház segélyszolgálatához.[76]

A már meglévő kétoldalú kapcsolatokon túl a református egyház tovább is bővítette nemzetközi hálózatát a segélyezési rendszer kialakítása érdekében. Az 1988. év fejleménye volt például a francia reformátusokkal történt kapcsolatfelvétel. Európán kívülről pedig a legtöbb segély az Egyesült Államokból érkezett.[77] A Nyugatról érkező segélyek azonban bizonyos egyházi körökben feszültséget is keltettek, mivel a romániaiaknak nyújtott támogatás növekedése az egyéb célokra fordított nyugati pénzek párhuzamos csökkenésével járt együtt.[78]

A magyar adományozók közül Pánczél Tivadar lelkész megemlíti a Műegyetem dolgozóit, a Maglódi úti konzervgyárat, a Tiszai Vegyi Kombinátot, a Schuller Írószer Vállalatát és az Édesipari Vállalatot.[79] Más adakozókról a korabeli napilapok közleményeiből értesülhetünk: így például a Téka vállalat ifjúsági könyvadományairól, valamint a Nemzeti Színház, a Népstadion és az Országos Rendező Iroda folyamatos segítségnyújtásáról.[80] Az adakozókedv különösen nagy volt az első hónapokban, illetve 1988 karácsonya körül.

A segélygyűjtés egyik módja volt különböző jótékonysági rendezvények, kulturális programok szervezése az ország eltérő pontjain, melyeknek bevételét a szervezők az erdélyi menekülteknek ajánlották fel. Ezen rendezvényeket nem egyszer szintén az egyházak koordinálták, vagy egyes esetekben ők biztosították a helyszínt.[81]

Pánczél Tivadar gyülekezete a beérkező adományoknak köszönhetően két év alatt mintegy 15 millió forint segélyt, 60 tonna ruhaneműt, 100 tonna élelmiszert, valamint több mint négyezer Bibliát és más irodalmat osztott szét a rászorulóknak.[82] Szállásdíjra, üdültetésre és adminisztratív kiadásokra 3 150 000 forintot fizettek ki, melyet a Tárcaközi Bizottság a {88}Letelepedési Alapból megtérített.[83]A segélyek elosztásakor a gyülekezet arra törekedett, hogy ne tegyenek különbséget magyar és román nemzetiségű menekültek között: valamennyien ugyanazt az összegű támogatást vehették át az országos református egyházon és a gyülekezeten keresztül érkező segélyekből.[84]

A református egyház a maga módján kereste az egyensúlyt az erdélyiek és a nemzeti kisebbségek védelme érdekében történő fellépés, de ugyanakkor a nyílt politizálástól való távolmaradás között. Jól szemlélteti ezt a helyzetet, hogy amikor 1988. június 27-én magyarok tüntettek a budapesti román nagykövetség előtt, azon a rákosszentmihályi gyülekezet tagjai közül is sokan részt vettek, ugyanakkor Pánczél Tivadar lelkész eközben gyülekezetében tartott vigíliát, lehetővé téve, hogy azon hívek is kifejezhessék szolidaritásukat, akik a nyílt fellépéstől távol kívántak maradni.

A Rákosszentmihályon vezetett statisztikáknak köszönhetően fennmaradtak megközelítő adatok a gyülekezetet felkereső menekültekről illetve a szétosztott segélyekről. 1988. január 1. és 1990. december 31. között mintegy 15 ezer Romániából érkező menekült járt Rákosszentmihályon, amely csaknem kétötödét teszi ki az állami statisztikákban regisztrált bő 40 ezer főnek, melyből csaknem ötezren utaztak tovább harmadik országba, és mintegy 800 fő tért vissza szülőföldjére. Míg az állami statisztikák szerint a menekültek háromnegyede magyar nemzetiségű, egyötöde román, a többi pedig német nagy egyéb nemzetiséghez tartozó volt, addig a rákosszentmihályi statisztikákban jóval nagyobb, 97% a magyarok aránya, 2% a románoké, és 1% a németeké. Nyilvánvaló, hogy a többségében ortodox, magyarul nem beszélő románok kisebb arányban fordultak a református egyházhoz segítségért, mint magyar társaik, részben azért is, mert a románok nagyobb része tovább kívánt utazni Nyugatra, így az egyház „szolgáltatásaira” – munkahely vagy szállás közvetítésére – is kevésbé tartottak igényt.[85]

A rákosszentmihályi gyülekezet az 1990. február 9-i ünnepi istentiszteletet tekinti az 1988. február 12-én megkezdett erdélyi menekültszolgálat végének. Ekkor látogatott el Rákosszentmihályra Tőkés László, hogy köszönetet mondjon a közösség segítségnyújtásáért.[86]

 

Összegzés

A magyarországi egyházak számára az 1987-től Magyarországra érkező erdélyi magyarok és románok ellátásának megszervezése egyszerre jelentett addig nem tapasztalt, összetett kihívást, ám egyben különleges lehetőséget is. Az államtól fokozatosan egyre több szociális feladatot átvállaló, ugyanakkor a párt által megszabott szűk keretek között, folytonos ellenőrzés mellett működő egyházak kipróbálhatták magukat egy egészen új, poli{89}tikailag is érzékeny területen. Gyors reagálásuk és magas fokú szervezettségük, valamint a társadalom igen széles rétegeinek mozgósítása növelte a magyar egyházak tekintélyét és kapcsolathálózatát mind itthon, mind külföldön.

Bár a hivatalos szervek emiatt időnként konkurenciaként is tekintettek az egyházakra, és igyekeztek ellensúlyozni azok növekvő befolyását, ám összességében előnyös volt számukra az egyházak aktivitása. Az egyház az iránta fennálló nagyobb bizalomnak köszönhetően képes volt olyan társadalmi csoportokat, illetve a magyar emigránsoknak és a nyugati közvéleménynek olyan köreit is megszólítani, akik a pártállammal való együttműködéstől elzárkóztak. A Romániával a külsőségekben baráti viszonyra törekvő és azonos ideológiai alapon álló magyar állam a számára nyíltan nehezen felvállalható, az erdélyi magyarságot érintő tájékoztató munka egy részét is az egyházakra, illetve egyéb társadalmi szervezetekre hárította át. Az egyház fellépése fontos szerepet játszott abban, hogy számos külföldi ország és emberi jogi szervezet felfigyelt a romániai kisebbségek nehéz helyzetére illetve általánosságban a kisebbségvédelem biztosításának fontosságára.

A menekültügyi szolgálat egyféle megújulási, „kitörési” lehetőséget is jelentett az abban részt vevő egyházaknak. Nem véletlen, hogy 1989. április 29-én a rákosszentmihályi templomban került sor az 1956-ot követően újra életre hívott Református Egyházi Megújulási Mozgalom első gyűlésére, megfogalmazva a változások igényét az egyház működésében.[87]

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



[1] Ara-Kovács Attila – Dávid György – Joó Rudolf – Kőszegi László – Nagy József – Tóth Károly Antal – Vásárhelyi Judit: Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetéről. In: Medvetánc, 1988. 57-126. p., 96. p.

[2] Frank Miklós müncheni lelkész, a Szabad Európa Rádióban. In: MTI hírarchívum, 1988. március 14. – http://archiv1988-2005.mti.hu – 2012. április.

[3] Az ÁEH felállításáról a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1959. évi 25. számú törvényrendelete határozott, megszűnését pedig az 1989. évi 14. számú tvr. rendelte el. Köbel Szilvia: A pártállam strukturális eszköztára az egyházpolitika szolgálatában. In: Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Tanulmánykötet. Szerk.: Soós Viktor Attila – Szabó Csaba – Szigeti László. Bp., 2010. 195-219., 203-204. p.

[4] Balás István: A magyar egyházak mozgástere a proletárdiktatúra idején, 1948–1989. In: Háló. Dokumentumok és tanulmányok a magyarországi evangélikus egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990. Szerk.: Mirák Katalin. Bp., 2010. 89-194. p., 156. p.

[5] Bölcskei Gusztáv: A legújabb kori egyháztörténetünk áttekintése. 1948–1990. In: A Magyarországi Református Egyház története, 1918–1990. Tanulmányok. Szerk.: Barcza József – Dienes Dénes. Sárospatak, 1999. 155-172. p., 157. p.

[6] Jelentés a magyarországi egyházak és felekezetek 1988. évi nemzetközi tevékenységének tapasztalatairól. (1989. március 7.) Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban: MNL. OL.) XIX-A-21-d. (= Állami Egyházügyi Hivatal iratai.) 156. dob.

[7] Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – Uo.

[8] Az ÁEH jelentése a küldöttségük genfi tárgyalásairól, 1989. január 30. és február 2. között. (1989. február 14.) – Uo.

[9] Uo.

[10] Uo.

[11] Az ENSZ romániai különmegbízottjának magyarországi látogatása. (1989. október 20.) – MNL. OL. XIX-J-1-k. (= Külügyminisztérium adminisztratív iratai.) 1989. 141. V-59741.

[12] Tájékoztató a Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének magyarországi látogatásáról. (1989. február 24.) – MNL. OL. XIX-J-1-j. (= Külügyminisztérium TÜK iratai.) 105. cs.

[13] Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[14] Ld. 6. sz. jegyz.

[15] Népszabadság, 1988. október 5.

[16] Jelentés a magyar katolikus egyház 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[17] Magyar Nemzet, 1988. október 1.

[18] MNL. OL. XIX-A-21-d.

[19] Magyar Nemzet, 1988. december 14.

[20] Uo.

[21] Ld. 16. sz. jegyz.

[22] Magyar Nemzet, 1988. december 22.

[23] Az Országgyűlés állásfoglalása II. János Pál pápa újévi üzenetével kapcsolatban a nemzeti kisebbségekre vonatkozóan, ld.: Magyar külpolitikai évkönyv. Szerk.: Torda Endréné. Bp., 1988. 421. p.

[24] Közöttük volt Csepregi Ignác budapesti érseki helytartó, Tóth Károly református püspök, Harmati Béla evangélikus püspök valamint Huszti János unitárius püspök.

[25] MTI hírarchívum, 1989. január 15. – http://archiv1988-2005.mti.hu – 2012. április.

[26] MNL. OL. XIX-A-21-d.

[27] Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d.

[28] A lengyel katolikus egyház segélyakciója az erdélyi menekültek megsegítésére. (1988. január 27.) – MNL. OL. XIX-A-21-d.

[29] A svájci kormány segélye a magyarországi letelepülők számára, 1988. szeptember 27. – MNL. OL. XIX-A-21-d.

[30] Pánczél Tivadar: Út az elnyomásból a szabadságba. A menekülőket befogadó egyház. Bp., 2010. (Kertvárosi helytörténeti füzetek) (továbbiakban: Pánczél, 2010.) 49. p.

[31] Magyar Nemzet, 1988. április 12.

[32] Miklós Imre jelentése az ÁEH küldöttségének 1988. november 20. és 25. között a Német Szövetségi Köztársaságban tett látogatásáról. (1988. december 5.) – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[33] Magyar Nemzet, 1988. október 7. 7. p. A Magyarországgal kapcsolatban az ekkor készült jelentés rögzíti, hogy mintegy egy évtizede „az állam az egyházak segítségét is keresi a társadalomerkölcsi hanyatlása elleni harcban”.

[34] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[35] Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988. évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 163. dob.

[36] Pánczél, 2010. 28. p.

[37] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[38] Sik Endre: Menekültekről és menekülthullámokról. Bp., 1989. (továbbiakban: Sik, 1989.) 31-32. p.

[39] Az 1988. december 13-ig nyilvántartásba vett menekültek 31%-a Budapesten telepedett le, 23%-uk Debrecenben vagy Szegeden kezdett új életet, míg a többi megyei jogú városban mindössze 5%-uk. 21% az Alföldön, 12% pedig Budapest agglomerációjában találta meg új lakóhelyét. Sik, 1989. 15. p.

[40] Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988. évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 163. dob.

[41] Magyar Nemzet, 1988. április 16.

[42] A Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i ülése. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[43] Uo.

[44] Ld. 16. sz. jegyz.

[45] Ld. 42. sz. jegyz.

[46] Ld. pl.: MTI hírarchívum, 1988. március 24. – http://archiv1988-2005.mti.hu – 2012. április.; HVG, 1988. március 21.; Magyar Nemzet, 1988. december 27.

[47] A Tárcaközi Bizottság 1988. június 24-i ülésének jegyzőkönyve. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[48] Magyar Nemzet, 1988. november 12.

[49] Jelentés a fővárosi egyházpolitikai helyzetről. (1988) – MNL. OL. XIX-A-21-d. 163. dob.

[50] Az 1980. évi 2. sz. tvr. hirdette ki a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság között a kettős állampolgárság eseteinek megoldásáról és megelőzéséről Bukarestben, az 1979. évi június hó 13. napján aláírt egyezményt, mely kizárta a magyar-román kettős állampolgárságot, a román állampolgárságról való lemondás feltételéhez kötve a magyar állampolgárság felvételét. Magyarország 1989. február 9-én mondta fel az egyezményt.

[51] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[52] Magyar Nemzet, 1988. november 16. A rendezvényen beszédet mondott Bánffy György színművész, Bodor Pál író, Komlós Attila, a Reformátusok Lapjának főszerkesztője és Pomogáts Béla irodalomtörténész.

[53] Népszabadság, 1988. június 23.

[54] Ld. 16. sz. jegyz.

[55] Népszabadság, 1988. július 25.

[56] Németh Géza: Hidak és torlaszok. Írások vallásról, egyházról, társadalomról. Bp., 2000. (továbbiakban: Németh, 2000.) 29. p.

[57] Pánczél, 2010. 9. p.

[58] Sik Endre: Emberpiac a Moszkva téren – szűkülő változatlanság 1995 és 2004 között. In: Közgazdasági Szemle, 2006. március. 253–270. p., 254-256. p.

[59] Pánczél, 2010. 10. p.

[60] Pánczél, 2010.5. p.

[61] Pánczél, 2010. 11. p. Tóth Károly püspök Németh Géza mellett még Tenke Sándort, a Budapesti Teológiai Akadémia professzorát, Komlós Attilát, és Tamás Bertalant, a Magyarországi Református Egyház Külügyi Osztályának vezetőjét említi meg, mint kijelölt fő segítőket.

[62] Németh, 2000. 7. p.

[63] Uo.

[64] MNL. OL. XIX-A-21-d. 157. dob.

[65] MNL. OL. XIX-A-21-d. 159. dob.

[66] Pánczél, 2010. 13-15. p.

[67] Ld. 52. sz. jegyz.

[68] MNL. OL. XIX-A-21-d. 159. dob.

[69] HVG, 1988. március 26.

[70] Pánczél, 2010. 46. p.

[71] Pánczél, 2010. 19. p.

[72] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[73] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[74] Ugyanezen országokból érkezett a legtöbb segély a katolikus egyházon keresztül is Magyarországra. 1988 első felében először a nyugat-német és az osztrák egyházaktól kapott támogatásokat osztották szét, majd 1988 második felében a menekültek létszámának növekedésével párhuzamosan holland, svájci és egyesült államokbeli segélyek is érkeztek hazánkba a katolikus egyházon keresztül. MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob. A katolikus karitatív szervezetek is ebben az időszakban váltak egyre aktívabbá Magyarországon. 1988 folyamán erősödött a Máltai Lovagrend és a katolikus egyház együttműködése, a máltaiakon keresztül jelentős segélyek érkeztek Magyarországra a menekültek részére. 1988 decemberére pedig Boeselager Csilla vezetésével megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, részt vállalva a romániaiakat segítő karitatív munkában. Bozóky Pál Gerő – Lukács László: Az elnyomatásból a szabadságba. Az egyház Magyarországon, 1945-2001. Bp., 2005. 249. p.

[75] Pánczél, 2010. 39. p.

[76] Népszabadság, 1988. október 18.

[77] Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.; A párizsi nagykövet jelentése, 1988. december 2. – Uo.

[78] Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988. évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról. – MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[79] Pánczél, 2010. 37. p.

[80] Magyar Nemzet, 1988. december 14.; december 27.

[81] Népszabadság, 1988. július 25.

[82] Pánczél, 2010. 59. p.

[83] MNL. OL. XIX-A-21-d. 156. dob.

[84] Pánczél, 2010. 24-25. p.

[85] Pánczél, 2010. 40. p.

[86] Ugyanakkor ezt követően is igény volt arra, hogy segítséget kapjanak a Romániából érkezők. Rájuk gondolva állította fel Németh Géza Budapest X. kerületében a „Reménység Szigetének” máig működő intézményét mint fogadóállomást. Szintén a menekültügyi munkát is folytatja a református egyház Alagi téri Missziói Központja. Pánczél, 2010. 60-66. p.

[87] Pánczél, 2010. 40. p.