Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
4. szám
A. D.
MMXII

Horváth Zita:
Felekezeti viszonyok Sajószentpéteren a 18–19. században

 

 

{58}A II. József-féle népszámlálás idején Borsod megyének 196 települése volt, szabad királyi várossal nem rendelkezett, tíz mezővárosa közül Sajószentpéter lakosságszámát (2349 fő) tekintve az ötödik volt. A város társadalma, etnikai és felekezeti tagozódása hasonló és eltérő tendenciákat is mutat a 18. századi országos és megyei viszonyokkal, változásokkal. Miközben a 18. századi betelepítések hatására az ország etnikai térképe megváltozott (a magyarok aránya 50% alá süllyedt), addig Sajószentpéter a korszakban végig megőrizte magyar nemzetiségét. A zsidók száma jelentősen megnőtt a 18. század második felében és folyamatosan nőtt a 19. században is, de emellett más nemzetiség nem volt jellemző, a cigány népességgel viszont a 18-19. században folyamatosan számolhatunk.

Magyarországon a 18. században nagyarányú rekatolizációs folyamat indult be, sokan tértek vissza a római katolikus hitre különböző, itt nem részletezett okokból. A katolikus egyházat ebben a Habsburg dinasztia is támogatta elkötelezettségből is, de a felekezeti egység az egységes birodalom megteremtésének egyik eszköze is volt. Sajószentpéter ebben a tekintetben sem követte az országos változásokat, a város mindvégig református többségű maradt. A város különlegességét azonban leginkább az adja, hogy társadalmán belül a nemesség aránya az országos, és az országosnál lényegesen nagyobb Borsod megyei átlagnál is jelentősebb volt, meghaladta a 30%-ot, igaz, főként nem tehetős, hanem armalista nemesekről van szó. A lakosok földesurukkal,[1] Szirmay gróffal nap mint nap szembekerültek, amikor a 18. század folyamán az folyamatosan csorbította a mezőváros középkortól kezdve meglévő privilégiumait, jobbágysorba kényszerítve nemest és nem nemest egyaránt. A földesúrral szembeni elégedetlenség a társadalom egészét érintette, a konfliktus évtizedekig tartó pereskedést hozott, néha tettlegességig fajuló zendülést, amelyben a nemesek együtt vettek részt a jobbágyokkal, hiszen a földesúri hatalom a nemesség érdekeit éppen úgy veszélyeztette, mint a jobbágyokét. A várost irányító testületben (szenátusban) nemeseket és nem nemeseket egyaránt találunk, sőt a testület nagyjából leképezte a felekezeti arányokat is, a többségében református szenátorok mellett római katolikusokat is találunk.

Borsod megye Magyarország azon területei közé tartozott, ahol a reformáció gyorsan és eredményesen terjedt mind a nagybirtokos főurak, mind a középbirtokos nemesek hamar az új hitet vallották, a katolicizmus Borsodban nagyon háttérbe szorult. Míg az 1332/37. évi pápai tizedjegyzék szerint 119 plébánia volt a megyében, addig 1699-ben már csak 7 maradt. {59}Közben egyre több új református eklézsiát alapítottak, 1550 és 1598 között 60, Bocskai idejében 12, 1631-ig további 14 keletkezett.[2]

A reformátusok 18. századi túlsúlyának megmaradása bizonyítja egyrészt a reformáció erősségét, másrészt azt, hogy a megyében, és így Sajószentpéteren is az ellenreformáció békésebb eszközökkel folyt. Továbbá Szentpéteren nem működött olyan hittérítő, mint Miskolcon Kelemen Didák (1683-1744) minorita szerzetes, viszont a város olyan református tudós-prédikátorral büszkélkedhetett, mint Őri Fülep Gábor (1739-1823). A Dunántúlon még a 18. században is sor került erőszakos templom-foglalásokra, például Padányi Bíró Márton veszprémi püspöksége alatt. Veszprémtől Komáromon át Zemplénig a protestánsok vallásgyakorlata – az uralkodói rendeletek ellenére – mindenütt megmaradhatott, ahol 1681 előtt is bizonyíthatóan éltek vele. Az ország e protestáns többségű helyein felső engedéllyel a katolikus eskü (decretális) letételétől is el lehetett tekinteni a hivatalvállaláskor.[3]

Sajószentpéteren a 18. század végén 311 római katolikust írtak össze, a város ekkor az egri püspökség szendrői esperességéhez tartozott. Sajószentpéter anyaegyház fíliái voltak: Macska, Alsóbarcika, Bábony, Berente, Dusnok (praedium), Felsőbarcika, Harnóc (praedium), Kápolna, Kondó, Lászlófalva, Ludna (praeidum), Parasznya, Radistyán, Sajóecseg, Sajókazinc, Varbó. Az 1776-os felekezeti összeírás szerint 1650 református élt a városban, a római katolikus schematismus szerint 1816-ban 2150 fő, 1819-ben 2149 fő, 1822-ben 2300 fő tartozott a református felekezethez. A város a Tiszáninneni Református Egyházkerület felső-borsodi egyházmegyéjének részét képezte. Ugyanekkor 12 görög katolikus élt itt, a munkácsi püspökség borsodi esperességének Múcsony fíliájaként. (Múcsony fíliái: Alacska, Berente, Disznós-horvát, Dövény, Edelény, Felsőnyárád, Finke, Kálló, Kismúcsony, Sajógalgóc, Sajószentpéter, Szirák.) Csak 1 görög keletit találunk a 18. század második felében, aki a karlócai püspökség miskolci fíliájában élt. (Miskolchoz tartozott: Csát, Ónod, Sajószentpéter, Tiszakeszi.) 1786-ban 139 izraelitát írtak össze 31 háztartásban, az 1816-os schematismus szerint 795 fő, 1819-es szerint 732 fő, 1822-ben: 650 fő élt a városban.[4]

 

{60}Felekezeti megoszlás a 19. század elején és közepén[5]

év

Rk.

Gk.

Luth.

Ref.

G.

Izr.

1804

265

37

84

2055

1

192

1849

356

30

15

2480

730

 

A férfiak felekezeti megoszlása 1815–1846[6]

Év

Rk.

Luth.

Ref.

G.

Izr.

1815

83

38

529

0

89

1817

58

28

521

0

119

1818

75

29

529

0

125

1820

112

22

581

0

194

1821

109

34

569

0

160

1822

112

29

555

0

175

1823

112

20

479

0

173

1824

109

31

559

1

173

1825

120

36

532

0

177

1826

120

36

332

0

184

1827

120

36

532

0

184

1828

120

36

532

0

184

1829

120

36

532

0

184

1831

120

36

522

0

184

1832

120

36

522

0

184

1836

124

36

522

0

184

1837

184

60

622

0

184

1839

124

36

522

0

184

1840

124

36

522

0

184

1841

124

36

522

0

184

1842

124

36

522

0

184

1846

124

36

522

0

184

 

Amint az a táblázat adataiból is kitűnik, Sajószentpéter a 19. század közepéig is megmaradt alapvetően református többségű városnak. Noha a római katolikusok száma a 18. századhoz képest folyamatosan nőtt, de itt nem figyelhető meg jelentős mértékű rekatolizáció. Az evangélikusok száma sem volt jelentős, templommal és iskolával nem rendelkeztek. Jelentő{61}sebb emelkedés a zsidóság soraiban figyelhető meg, a 18. század végén volt iskolájuk és imaházuk, azonban zsinagógájuk csak 1900-ban épült.[7]

A 18–19. századi egyházi viszonyokról nagyon sokat megtudhatunk a katolikus canonica visitatiokból (egyházlátogatási jegyzőkönyvekből), különösen a 18. századi egyházlátogatások értékesek, ugyanis a katolikus egyházra vonatkozó információkon túl a többi felekezetről is találhatunk adatokat, mivel az 1715. évi országgyűlés és az 1731. évi Carolina Resolutio értelmében a protestánsok hosszú időre katolikus felügyelet alá kerültek, az illetékes megyéspüspök a protestáns gyülekezetekben vizitálhatott, így volt ez Sajószentpéter esetében is. A 18. századból két katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv maradt ránk, az első 1746-ban – ez az első az egri egyházmegyéből – gr. Barkóczy Ferenc (1710–1765) egri püspök idejében, a második 1769-ben gr. Esterházy Károly püspök korában készült.[8]

Az 1746-os egyházlátogatási jegyzőkönyvből[9] tudjuk, hogy amikor a 18. század első felében gróf Szirmay Tamás sárosi főispán – maga római katolikus – megvásárolta a kincstártól a várost, a lakosság túlnyomó részt reformátusokból állt, 218 házban laktak reformátusok és csak 8-ban katolikusok. A 8 házban összesen 65 személy lakott. A görög katolikusok 2 házban laktak, az evangélikusok 5 házban 44-en. Az egyházlátogatás idején Sajószentpéter még nem anyaegyház és nem is leányegyház katolikus szempontból. A református prédikátor ekkor Öri Pál, a rektor Simon Pál volt.

Az 1769-es egyházlátogatásból[10] megismerjük, hogy milyen helyzetben voltak a református többségű városban a római katolikusok, ezzel egyidejűleg a református egyházra vonatkozóan is vannak értékes adatok. A sajószentpéteri egyház kegyura a gróf Szirmay család volt. Az 1769-es egyházlátogatás idejére már felépült az az új katolikus templom, amelyet Szirmay Tamás földesúr anyagi támogatásával emeltek. A templomot 1765-ben építették, melyet Thuróczi Imre miskolci plébános, akkori alesperes szentelt fel Szent István király tiszteletére. Apostoli áldással Szent István ünnepén búcsút tartanak. A templom állapota az egyházlátogatás idején még jó volt, de az összeíró megjegyezte, hogy a felső diadalíven már repedések mutatkoznak, és a hívek számához képest szűkös. A templomnak két hordozható oltárral ellátott oltára van, a nagyobbik oltár szentségházában őrzik az Oltáriszentséget, melyet Úrnapján és a templom védőszentjének ünnepe előtti éjszakán hordoznak körbe nyilvános búcsújárással. A keresztelővizet egy ón edényben tartják, ezt a sekrestyében elzárva őrzik. Az egyik kulcs a gondnoknál van, a másik a plébánosnál. A sekrestye a templom nyugati oldalán helyezkedik el, szűk, de jó állapotban van, itt tárolják egy ládában az egyházi pénztárat és két asztalon az egyházi felszereléseket. Ezen kívül van a templomban egy prédikáló szék, két zászló, egy hordozható kereszt a temetések számára, valamint egy kő karzat {62}ötváltós orgonával. A karzat fölött van egy fából készült roskatag tornyocska, amelyben két harang lóg, közülük az egyik 80 fontos, már repedt, Szent István tiszteletére szentelte fel Egerben Esterházy Károly püspök, a másikat Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelte fel a püspök, 60 fontos. Az egyház felszerelései: egy aranyozott réz kehely, egy aranyozott bronz áldoztató kehely fedéllel, 3 erszény, 2 kehelyfedő, 5 kehelykendő, 8 kehelytörlő, 2 fátyol, 7 oltárterítő, 5 kendő, 3 miseruha, 4 stóla, egy öv, 2 karkendő, 3 miseing, egy új papi palást, 3 réz harangocska, egy szentségmutató takaró, egy réz tömjénező tömjéntartóval, egy fadoboz a tömjén számára, 12 gyertyatartó, 2 nagy gyertyatartó, 4 asztalka, 3 ternó, egy pár kis csupor, egy pár ministráns ruha, egy pár in­gecske, egy karing, egy evangéliumok könyve, egy szertartáskönyv, egy vasmozsár, egy ágykárpit, egy nagy lámpás, egy hordozható lámpás, rézedény a szentelt víz számára, egy Szűz Mária szobor, vas az ostyasütéshez, két hordozható oltár.

Az egyház egy köböl nagyságú szántóföldet birtokolt 1767 óta, amelyet a földesúr adományozott, egykor Gedei Szabó Jánosé volt. A földet az egyház dézsma fejében kiadta egy jobbágynak. Valaki 180 rajnai forintot hagyott az egyházra, de ezt 1769-ben az egyház szükségleteire fordították. Egyházadóból néha 12 forint jött be. A számadásokat a plébános készítette a város jegyzője, a gondnok és az egyházfi (harangozó) előtt. Az egyház 15 forinttal tartozott a görög kereskedőnek.

A templom mellett van a katolikusok bekerített tágas temetője, a templommal egy időben szentelték fel. A canonica visitatio idején Szlantsik György a plébános, 68 esztendős, 36 éve élt hivatásának. Bélabányán született, Nagyazaron 2 év, Göröginyén 4 év, Jankócon 4 év, Alsóábrányban 2 év, Darócon 11 év, Diósgyőrben 8 év és 2 hónap szolgálatot teljesített. 1763-tól végezte a lelki gondozást Szentpéteren. Vásár- és ünnepna-pokon 10 órakor kezdte el az istentiszteletet, hogy a – templommal nem rendelkező – leányegyházak katolikus hívei is ideérjenek, két órán keresztül misézett. Búcsújárásokat is vezetett Nagyboldogasszony ünnepén Szirákra, Kisboldogasszony ünnepén Kelecsénybe. Voltak tanult bábaasszonyai is. Az elhunyt kereszteletlen csecsemőket a nem katolikus temetőben temette el. Szorgalmasan tartotta prédikációit és a katekizmusokat, vezette az anyakönyveket. Volt egy háza, amelyet Szirmay Tamás adományozott neki, nem volt túl jó állapotban, fából épült és beázott, „sem az uradalom, sem pedig a község nem igyekezett azt kijavítani”. A házban semmilyen ingóság nem volt, csak egy asztal. A plébános jövedelmei a következők voltak: minden katolikus gazda házaspártól kapott 1 kila gabonát és 8 garast, az evangélikusoktól ennek a felét. A szolga állapotú emberektől, a gazdálkodást folytató férfiaktól és özvegyasszonyoktól szintén fél kila gabonát és 4 garast kapott. Ezen kívül voltak szántóföldjei három nyomásban, két nyomásban 5 köböl, a harmadik nyomásban 6 kőből őszi vetésre valók. A földesúr ezeket a földeket a mezőváros földjeiből hasította ki. A szántást és a vetést a hívek teljesítették, az aratást  segítették, a behordást pedig szintén ők végezték. Emellett voltak még telki földjei, az egyik a folyó mellett, a mezőváros és a majorság (allódium) fölött feküdt, a másik a mezőváros alatt, és a temetőhöz kapcsolódott. A harmadik szántóföld a Sajó folyón túl volt, a Dombhatár nevezetű dombocska alatt, az egyik végén a Moroszka folyócska (itt szomszédos a templom szántóföldjével), a másik végén a {63}mezővárost és a szántóföldet összekötő út határolta. A telkek utáni földeken kívül volt még kenderföld, káposztáskert, kukoricás, 4 szekér szénát termő rét. A malomból való szombati jövedelem helyett volt a heti malomrész, amely minden esztendőben 80 kila őszi gabonát hozott, a tavasziból 5 kilát, a kenderből 14 köteget, ami 140 vásznat jövedelmezett, a kukoricából 2 kilát. Beszedte a dézsmaadó szőlők királyi dézsmáját egy jegyzékben megjelölt szőlők után, amit 1763. augusztus 11-én a földesúr adott át a plébánosnak a városházánál. Kapott még:

 

„A felnőttek temetése után 2 rénes forintot, a keresztelés után 12 krajcárt, a szülés utáni bevezetéstől 12 krajcárt, a háromszori kihirdetés után 9 krajcárt, a gazdák és a fiaik esketése után 2 rénes forintot, a szolga állapotú emberek esketése után 1 rénes forintot, az új házas bevezetése után 12 krajcárt, a gyermek temetése után 30 krajcárt, az énekes szertartás után 1 rénes forintot, olvasott szertartás után 30 krajcárt, a keresztelés tanúsítványa után 30 krajcárt, a házasság tanúsítványa után 30 krajcért, a kihirdetés és a temetés tanúsítványa után 12 krajcárt.”

 

A kántort Bajnóczi Ignácnak hívják, ő volt a tanító is. Magyar és szlovák nyelven beszélt, magaviseletét megfelelőnek írták. A kicsik tanítására a Mennyei oktatás című könyvet használta, az ének oktatásához a Csíky-féle, a Zsámbár-féle és a Szelepcsényi-féle énekeskönyvet. Számára a földesúr jelölt ki házat, ami elég régen készült, a község már több ízben helyreállította. A kántor a következő jövedelemmel rendelkezett: a katolikusok, minden gazda házaspár 1 véka gabonát és 4 garast adott, az evangélikusok és a katolikus szolgák, illetve a gazdálkodást folytató özvegyasszonyok ennek felét. Voltak telek utáni földjei a házhoz kapcsolódva, káposztaföldje, melyeket maga művelt, és nem adózott utánuk. A háromszori ünnepi éneklés, a vendégség és a házszentelés után kb. 9 vonás forintot kapott, a felajánlás után néha másfél forintot, az uradalomtól pedig 198 font marhahúst. Stóla jövedelme a kicsik és a felnőttek temetése után 8 garas, a szertartás alatti Requiem éneklése után 2 garas volt, a gyermekek tanítása után évente 1 forintot kapott.

A következő Huszár István, a harangozó, más néven egyházfi, akit a kántorhoz hasonlóan Szirmay gróf fogadott fel. Hivatását tisztességesen látta el, „már amennyire megtompult tehetsége engedi. Fizetésként minden katolikus gazda házaspártól fél véka fizetést kapott. Nem volt számára kijelölt ház vagy telek, de az akkori harangozó háza a telek utáni földekkel együtt mentes volt a közterhektől. Keresztelés után 3 vagy 4 krajcárt kapott, a temetések alkalmával a harangozás után 3 garast.

A városban volt a sajóládi pálos szerzeteseknek egy udvarháza, melyet egy bizonyos Baráth nevű nemesember adományozott nekik „fejének váltságául”. Az udvarházat használják még, de nem itt laknak.

A reformátusok temploma eredetileg a katolikusoké volt. Ez a templom az 1756. évi tűzvészben leégett. A templomnak három nyomásban voltak szántóföldjei, ezek a prédikátor földjei mellett feküdtek, a felső 70, az alsó 45, a harmadik 60 kila befogadóképességű. Ezek a földek a község tulajdonát képezték, belőlük még a sárospataki egyház is kapott segélyt. A templom tornyában három harang volt, az egyik 10 mázsás, a másik 6, {64}a harmadik 1 mázsás. A toronyban óra is volt. A templom kriptáján kívül volt egy fallal körülvett református temető a templom körül, egy másik pedig a mezővároson kívül.

A canonica visitatio idején Őri Fülep Pál volt a református lelkész, akinek működését a katolikus püspök törvénytelennek tartotta, ugyanis elválasztott házaspárokat gyermekük megszületése után, nem hirdette ki az ünnepeket, rávette a katolikusokat hitük elhagyására. Jó állapotban lévő háza volt, amelyet a város lakosai tartottak rendben. Jövedelme elérte az 1200 forintot, ez a következő tételekből jött össze: 288 kila párbér gabona (igás marhák után a két ökörrel bíró gazda vékát adott, 4 ökörrel bíró 2 vékát, akinek 6 ökre volt, 3 vékát adott, 8 ökör után 1 köböl gabona járt.) Minden jobbágy 10 nagyobb icce bort adott. Volt két nyomásban három szántóföldje, 12 köböl befogadóképességű mind az őszi, mind a tavaszi vetésből. Ezen kívül 12 szekér szénát és 40 szekér fát, esketés és gyászbeszéd után 1 vonás forintot, keresztelés után egy máriást, felajánlásból egy máriást, harangozás után minden alkalommal 24 krajcárt kapott.

„A sajószentpéteri tanító pedig kántorböjt idején jelmezes és nem eléggé ellenőrzött komédiákat mutat be a népnek” – írták. Két tanuló segítségével az iskolásokat négy grammatikai osztályig tanította, a két tanuló az egyház gabonájából ellátást kapott. A tanító a fiúkat tanította, a lányokat pedig a kántor, aki szintén az egyház gabonájából kapott fizetést.

140 a hitvallásra képes katolikusok száma, a nem képeseké 50. 15 görög katolikus, azaz rutén hitvallásra képes hívő élt a városban, 3 hitvallásra nem képes. 78 úrvacsorára képes és 24 képtelen evangélikus, 855 úrvacsorára képes és 445 nem képes református élt a városban. 4 görög keleti élt Sajószentpéteren, ők Miskolcra jártak istentiszteletre. (Az egyházlátogatási jegyzőkönyv nem szól a zsidókról, nyilván a 18. század második felétől éltek a városban, a század végén 139 fő.)

Az egyházlátogatás idején még új, 1765-ben emelt katolikus templom egyre rosszabb állapotba került, a katolikus pap emiatt hosszú időn keresztül hol a földesúrhoz, hol a püspökhöz írt panaszos kérvényeket, sőt a hívek állítólag magához a királynőhöz, Mária Teréziához is folyamodtak. Az alábbi levelek a templom felújítására tett kísérleteket bizonyítják. Májer János sajószentpéteri plébános 1785-ben özvegy Szirmay Tamásnéhoz írt levelet a templom elkeserítő állapota miatt:

 

„Szirmay Tamás Gróff Urtul díszessen elkészíttetett sajószentpéteri parochiális templomotskánk üdó jártával úgy boltozattyában, valamint kőfalaiban és hajazattyában már-már végső romlásra és elpusztulásra jutott úgy annyira, hogy majd lehetetlen légyen többé abban az isteni szolgálatokat végben vinni. Télben az havaknak béfuvattatása és az üdőnek mostohasága, nyárban pedig az elementumoknak gyakor változási az isteni szolgálatokat vélem majdnem félben szakasztattyák. Miólta Szirmay Tamás Gróff Uram ezen kisded templomotskát felállíttatta és halála által ennek patrónusság letette volna, senki többé eztet nem segítette. Én legkisebb szolgája Méltóságtoknak és ezen rongyos templom érdemtelen jegyesse esedezem, méltóztassanak további botránkozástúl az Úr nyáját megmenteni.”[11]

 

{65}1787-ben pedig ugyanezért gróf Esterházy Károly püspökhöz írt:

 

„A régi templom helyreállítása iránt híveim kérelmet adtak be a királynőhöz. Mindkét templomról mellékelem a kijavított tervrajzokat és bemutatom Excellentiádnak. Ami a tervrajzokat illeti, már harmadszor hívtam ki a mestereket és közöltem velük, hogy a régi templom romjait egészen meg kell hagyni, bár így az épület nem lesz arányos. Ezt költségkímélés céljából kívánjuk. De erre Klir Vencel királyi kőművesmester azt felelte, hogy ó így nem kezdi meg a helyreállítást, mert ez a régi templom a régiek szokása szerint annak idején több külső pillérrel megtámasztva épült fel, ezek a kőkockákból, meg faragott kövekből felhúzott támpillérek a templomrom baloldalán ma is megvannak, ezért az arány és szilárdság céljából a másik oldalra is ugyanilyen pilléreket kellene felépíteni, ez pedig nagyon sokba kerülne. Az építész a tervrajzon fekete színnel megjelölte, hol hagyandók meg a régi pillérek alapjai. A többi fundamentum nem maradna meg. Az építőkövekkel úgy akar gazdálkodni, hogy a gyengébbeket a köz-falakba, a vágott és kockaköveket pedig a toronyba rakná. Az a hír járja, hogy a templomrom alatt kincsek és régi templomi felszerelési tárgyak rejtőznek, melyeket a háborús időkben raktak oda. Ezért egyes kereskedők a szirmabesenyői uradalmi inspectortól engedélyt eszközöltek ki e templom megásására:

»Tisztelendő Plébános Úr! Gróf Szirmay uraság részéről inspector Fedák Jóseff úrtúl engedelmünk lévén, hogy a titulált uraság jószágán akárminémű metallumoknak s mineráknak nyomozásában bízvást ereszkedhetnők, a felséges idaeális resolutionak – mely 1781. 28-a octobris Bécsben emanáltatott – hasonlatossága szerént. Lévén nem ok nélkül való bizodalmunk, hogy a szentpéteri puszta templom környékén, vagy szögleteiben potomra fekvő kincsek rejtettek ell, melly templom mindazáltal az itt lévő parochiához tartozna. Plébános úr hite nélkül azon kincseknek motozásában avatkozni nem bátorkodtunk, folyamodunk szabadságért, hogy akadály nélkül munkálkodhassunk. Nemes Berzi János, nemes Telegdi János miskolczi felek.«[12]

 

Fennmaradt a kerületi esperes jelentése az egri püspöki helynökhöz, amelyet 1804. május 24-én keltezett:

 

„Ápr. 26-án Sajószentpéteren a Szirmay-uradalom inspectorával mint a kegyuraság képviselőjével és a kőművesmesterrel megtárgyaltuk a sajószentpéteri jelenlegi plébániatemplom renoválásának, illetve a régi prépostsági templom újjáépítésének kérdését.

A Szirmay Tamás által 1765-ben épített jelenlegi plébániatemplom puha kőből készült, most már minden részében összedől, s ha nagy költséggel újjáépítenék is, hosszabb ideig nem állna meg, ezért kár volna rá pénzt költeni.

{66}A régi prépostsági templom falai egyik oldalon erősek és magasak, megvan a szentély is, de a másik oldalon új falakat kellene rakni a még meglévő fundamentumokra. E munkálatok tervrajzát és költségelőirányzatát a mesterek elkészítették, ezeket 10 db-ban most Uraságodnak megküldöm, jóváhagyás végett. (A költségigény 7400 Ft.)”

 

A kerületi esperes jelentése az egri érsekhez 1805 májusában:

 

„Vettem Excellenciádnak azon levelét, mely szerint a sajószentpéteri új templom építésének ügye egyelőre kútba esett, mert az építésre kötelezett kegyúr, gr. Szirmay Tamás, akinél 12 év óta sürgették a plébánosok és a hívek a régi templom helyreállítását, vagy új templom építését, nemrég meghalt, fia pedig pénzhiánya miatt nem hajlandó az építkezés költségeit viselni. 12 év óta a katonai kvártélyházban folyik az istentisztelet.

A 16 filiába szétszóródott katolikusok szégyenére válik, hogy nincs templomuk, ugyanakkor a protestánsok a mezőváros központjában levő piac közepén nagy és fényes bazilikával dicsekedhetnek, melynek magas tornya, benne toronyóra, a szuperintendensnek fényes lakóhelye van, mi katolikusok pedig 1801 óta a város végén levő katonai kvártélyház alkalmatlan két szobácskájában szorongunk.”[13]

 

A templom állapotáról, a felújítási munkálatokról szintén fennmaradt egy kronologikus leírás az espereslátogatási jegyzőkönyvben:[14]

 

„1808. A templomot az elhunyt érsek költségén most restaurálták. A szentély boltozott, a hajó mennyezetes. Javítani kell az oltárt, szószéket, pa­dokat, be kell szerezni a keresztkutat.

1809. A katolikus templomot egy szilárd anyagból ugyan, de rosszul építették, ezért be kellett zárni. Két éve az elhunyt Fischer érsek költségén restaurálták, most már jó karban van, leszámítva a hajó tetőzetét. A Szent István király tiszteletére állított főoltár egykor mutatós volt, de most már elhasznált. Gyóntatószék nincs. A szószék egykor szép, de most már ócska, gondozatlan. A kis tornyocska helyreállítandó.

A paplak fából készült, 1100 Ft-ért vásárolták.

1816. A keresztelőkutat és gyóntatószéket most készítik.

1835. A templom igen leromlott állapotban, az eső elkorhasztja a tetőzetet, eláztatja a templombelsőt. A falakról csepeg a víz. Ha ezen nem változtatnak, a templomot be kell zárni. A kegyuraság csak javíttatni akar, de újat építtetni nem hajlandó. A templom pénze csak 300 Ft, a helyreállításhoz pedig 3000 kellene. A hívektől semmit sem lehet várni, mert nagyrészt cselédekből, jövevényekből áll. Augusztusban ellopták a templomi ruhákat.

1840. Ebben az évben a templom, kőtornyával együtt, az egyházmegye költségén renováltatott, de a munka még nincs készen.

{67}1851. Az iskola 1842-ben leégett, most csak romjai láthatók. A tanítás azóta bérelt házban folyik.”

 

Sajószentpéteren új templomtorony és sekrestye készült a 19. század közepén, az alábbi a munkafolyamatot, az elvégzett munka költségeit dokumentálja:

 

„Kőművesmunkái. 1838. dec. 1. Zibriczky Pál rozsnyói építőmester és Dankó János sajószentpéteri plébános közt létrejött »Kötelezés« a templom helyreállítása tárgyában. Az építőmester 460 Ft-ért elvégezteti a következő munkálatokat:

1. A chorus megrepedezett egyik bolthajtását elbontja, új boltozatot rak. A kórus feljáróját boltozat alá veszi, karfalát kiigazítja, padlóját téglával kirakja.

2. A templom hajójában a stukaturát elbontja, újat épít.

3. A főajtó boltozatát elbontja, új szemöldök- s küszöbköveket állít, a boltozatot itt is újonnan rakja.

4. A roskadófélben levő sekrestyét elbontja, majd azzal azonos nagyságura, egy ablakra, fundamentumtul egészen újonnan építi, stukaturára vagy boltozatra, földjét kitéglázza.

5. Az egész templom külsejét jól kiigazítja, a hajót és homlokzatot vas ankerokkal megerősíti, a homlokfalat kiigazítja, az újonnan épülendő tetőhöz és toronyhoz alkalmatos irányban idomítja, párkányát faragott lapos kövekkel beborítja, az egész övpárkányt újonnan rakja.

6. 3 harang befogadására alkalmas új tornyot épít, külsejét stukatufa formán.

7. A templom egész belsejét, személyét kitéglázza, sekrestyével együtt az egész templomot kívül-belül kivakolja, kimeszeli.

A torony fundamentumtól kezdve 9 öl két láb magasságig kőből épült. Ezen kőmennyiséget a régi nagytemplom omladékából és fundamentumából fogja egészen kiállítani és helybe fuvarozni a nép. A kivitelezés során a torony a plébános utólagos kívánságára egészen kőből épült.

Ácsmunka: Szabó József miskolci ácsmester: az egész templomnak, sekrestyének teteje, valamint az összeroskadáshoz közelítő harangláb elhányattatván, a templom és sekrestye stukaturára készülvén, a harangláb helyett pedig a templom homlokán új, erős torony épülvén.

Másik ácsmesterként működött: Russ Mátyás ácsmester.”[15]

 

Az 1829-es egyházlátogatás tudósít arról, hogy a város alsó végén, a temetőn belül van egy plébániatemplom, amely ugyan szilárd anyagból készült, de gyengék a falai, a teteje zsindelyes, a templom felett van egy fakereszt. Van egy 3 harangos harangláb. A templomot Szirmay József Tamás 1765-ben építtette, de hamar összedőlt, hét évig használaton kívül állt, 1807-ben Fuchs érsek költségén állították helyre. Klier Vencel miskolci építész új szentélyt épített a plébániatemplomhoz, azt ígérve, hogy 50 évig kitart, de már 1832-ben düledezni kezdett, Váczy István miskolci {68}építész azt ajánlotta, hogy helyreállítja. 1814 és 1816 között plébániaház is épült szilárd anyagból, zsindelytetővel a kegyúr költségén, amelyben a plébánosnak három szobája volt, egy a cselédnek. A plébánia melléképületei az 1823. november 18-i tűzvészben leégtek vagy megrongálódtak. (1843-ban a plébániaház ismét leégett, 1845-ben helyreállították, de 1849-ben megint roskadozni kezdett.) Ekkor 370 fő katolikust tartottak számon. Kegyúr a Szirmay család, a plébános Grancsay József, az iskolamester-kántor Zboray István. Az iskola 1810–1813-ban épült, egy szoba a tanítóé volt, a másik tanterem. 53 iskolaköteles katolikus gyermek élt ekkor a közösségben, közülük 20 fiú és 18 lány jár iskolába. Az egyházlátogatás idején megfelelő épület hiányában a berentei gyerekek is ide jártak, amíg az iskolájuk fel nem épült. A sajószentpéteri iskolamester segédtanítónak fogadta fel Sebestyén Istvánt, aki tanította a berentei gyerekeket.

1835-ben kirabolták a templomot, a tabernákulumot nem törték fel, de a templomi ruhákat ellopták.

A 18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvekben, amint írtam, részletesen olvashatunk a nem katolikus felekezetekről, mindenekelőtt a városban a lakosság többségét képviselő református egyházról. A Sárospataki Református Kollégium Levéltárában több református egyházlátogatási jegyzőkönyvet őriznek. Különösen a 19. századiak érdekesek, hiszen ekkor már a katolikus egyházlátogatásokban nem írták össze más felekezet egyházait és híveit, valamint azért is informatívak, mert a születettek, meghaltak és házasultak számát is közlik az adott évre. Az 1806. február 16-án készült canonica visitatio meglehetősen szűkszavú, mindössze arról olvashatunk, hogy az összeírók dicsérték a szentpéteri egyház rendezett állapotát (75 született, 77 meghalt és 26 házasult személyt írtak össze.). Az 1811. január 20-i egyházlátogatás idején Őri Fülep Gábor volt a prédikátor (róla ld. még alább), mellette Szombathi Dániel káplánkodott. Munkájukat a visitatorok kiemelkedőnek jellemezték, mondván, nemcsak az egyház vagyonára, de a hívekre is gondosan felügyeltek. A parochiális épület javítását szorgalmazták. A tanítóról, Rákosy Sámuelről olvashatjuk: „a tanulókat a keze alatt értelmesen taníttani tapasztaltuk, nem külömben az elsőbb praeceptor keze alatt valókat is. A kisebb praeceptor keze alatt lévők inkább csak könyv nélkül, mint értelemmel tanultak.” (1810-ben 40 fiú, 26 kislány született, 35 férfi és 43 nő halt meg, 13-an házasodtak.) Az 1838. február 12-i látogatáskor a tanítók és a prédikátor szorgalmát dicsérték, azonban úgy látták, a lakosság számához képest nem jár elég fiúgyerek iskolába, ennek okaként a szülőket nevezték meg. (33 fiú és lány született, 37 férfi és 52 nő halt meg, 19-en kötöttek házasságot.) 1841. február 25-én főként azt emelték ki a visitatorok, hogy az egyház rendesen vezette számadásait, az egyházi szolgálat és a szertartások az előírásoknak megfeleltek. „Az egyház veteményes kertjeinek gyenge plántái, nagyobbik oktató Rozgonyi József és kisebbik tanító Ando Lajos, mint szinte éneklő Török János gondoskodásuk s vezérlésök alatt szépen nevekednek.” Szántóföldjei, szőlői jó állapotban voltak. (1840-ben 28 fiú és 24 leánygyermek született, 32 férfi és 25 nő halt meg, 14-en házasodtak.) 1842. január 27-én készült a korszakunkra vonatkozó utolsó egyházlátogatás. A visitatorok úgy találták, hogy az egyház szántóföldjei, szőlői időről időre gyarapodnak, a szántóföldeket három nyo{69}másban művelik, 30 köblösek, az egyház tagjai művelik, „de nem egész pontossággal”. 16 kapás szőlője van egy darabban, 4 hordó bort termett a korábbi évben. Dézsmaadó szőlője szintén 4 hordó bort termett. (1841-ben 43 fiú és 35 lány született, 43 férfi és 49 nő halt meg, 31-en házasodtak.) Az iskolát roskatag állapotban találták, az eklézsia új építését határozta el. A tanítóról, Rozgonyi Józsefről feljegyezték, hogy értelmesen tanít az „elöljáróság által kiszabott könyvekből”. Főként írást, fejben számolást tanít, de „szoktat a tisztasághoz, jó rendhez, kiterjesztvén gondját a gyermekek erkölcsök s isteni félelemben nevelésökre”. Ekkor 18 fiú és 44 lány járt iskolába. Az összeírók kevésnek találták az iskolába járókat.[16]

A lakosok között nem találtam adatot felekezeti villongásra, amiből úgy tűnik, hogy békében éltek egymás mellett. Sem a római katolikusok és reformátusok között, sem általában a keresztény lakosok és a zsidóság között jelentősebb összetűzésre a források tanúsága szerint nem került sor. A zsidók, csakúgy, mint más magyarországi településen, Szentpéteren is kereskedtek, szőlőt, kocsmát, mészárszéket stb. béreltek. Idővel a bevándorló zsidó lakosok végleg letelepedtek a városban, házat vettek, és mint állandó lakosoknak, nekik is részt kellett vállalniuk a teherviselésben. Arra van viszont adat, hogy a katolikus pap panaszkodott a reformátusokra, hogy Szent István ünnepén dolgoztak, búzát hordtak be a mezőről. Fel is sorolták a tilalomtörők nevét 1812-ből.[17] Szintén a katolikus pappal volt konfliktusa két református bábonyi lakosnak, Alats Jánosnak és Jancsuska Andrásnak, akik nem akarták fizetni a szentpéteri plébánosnak a papi bért, tartoztak 12 forinttal, aminek kifizetésére Óváry Miklós, Borsod vármegye főszolgabírája és Tomka Miklós esküdt által felvett vizsgálat  kötelezte őket.[18]

Összegezve a fentieket elmondható, hogy Szentpéteren több felekezet élt békésen egymás mellett a 18-19. században, azonban a református egyház túlsúlya a lakosság körében, és ezáltal a város vezetésében a 16. század második felétől kezdve megmaradt.

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



[1] A Szirmay család a 18. század végéig birtokolta a várost teljes egészében, utána a város fele részét gróf Aspermont család birtokolta, mint Rákóczi Julianna örököse, majd részüket eladták egy görög eredetű, magyar nemességet szerzett kereskedőnek, Pilta Mihálynak. Tóth Péter: Birtoktörténet. In: Tóth Péter – Horváth Zita: Sajószentpéter története II. 1526-1848. Sajószentpéter, 2010. 29-30. p.

[2] Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Bp., 1985. (továbbiakban: Soós, 1985.) 37. p.

[3] Horváth Zita: Miskolc és környékének egyházi élete a 18. században a canonica visitatiok tükrében. In: Miskolc a Millecentenárium évében 1. Szerk.: Dobrossy István. Miskolc, 1997. 219-226. p. (továbbiakban: Horváth, 1997.) 225. p.

[4] Magyarország történeti helységnévtára. Borsod megye (1773-1808). Szerk.: Barsi János. Bp.-Miskolc, 1991. 80-81., 133., 141., 150. p.

[5] Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár (továbbiakban: B-A-Z. m. Lt.), XV. SI. (= Gyűjtemények. Soós Imre egyháztörténeti adatgyűjtése.) Rövidítések: Rk. = római katolikus, Gk. = görög katolikus, Luth. = lutheránus vagy evangélikus, Ref. = református, G. = orthodox vagy nem egyesült görög, görögkeleti, Izr. = izraelita, zsidó.

[6] Az összeírások jelzete: B-A-Z. m. Lt., IV. 501/i. (= Borsod vármegye levéltára. Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Népösszeírások.) „A szentpéteri járás adófizető népességét magában foglaló summás táblázat” Sajószentpéter nemtelenek összeírása 1814–1847. passim.

[7] Szűcs Tamás – Tóth Péter: Üdvözlet Sajószentpéterről. Sajószentpéter, 2008. 42. p.

[8] Horváth, 1997. 219. p.

[9] B-A-Z-. m. Lt. XV. SI. Egri Főegyházmegyei Levéltár, 3415. 81–83. p. Valamint ld. az 1746-os canonica visitatiot, ld.: Soós, 1985. 141. p.

[10] Tóth Péter: Válogatott források Sajószentpéter történetéhez. Sajószentpéter, 2007. 193–202. p.

[11] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri Főegyházmegyei Levéltár, Archívum Vetus, 1878. sz.

[12] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter.

[13] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter.

[14] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter. Espereslátogatási jegyzőkönyvek, 3165. rakt. sz.

[15] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter. 1839–1841.

[16] A Sáropataki Református Kollégium Levéltára. Felsőborsodi egyházmegye, Szentpéteri járás. Egyházlátogatások jegyzőkönyve, Sajószentpéter, 1804–1841. és 1841–1851. (1806.; 1811.; 1838.; 1841.; 1842.)

[17] Molnár István, Deák István, Gedei Szabó János, nemes Réthi András, ifj. Pogány György hadnagy, öreg Szahay János, Oláh János, Csirkó János, Egri Pál, Szentiványi István, Szűts István, Szuhay István, Csirkó István, Kósik István, Dobai D. Szabó Pál, Dobai Szabó János. Ld. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/f. (=Borsod vármegye levéltára: Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai, Mandata et intimata politica.) 1815. 349.

[18] B-A-Z. m. Lt. IV. 501/f. 1791. 739.