Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIX

Forgó András:
"...rediit tamen vacuus..."
Egyházegyesítési kísérlet a 17. század utolsó évtizedében
„Christophorus Roxas, az ausztriai Bécsújhely püspöke bejárta Magyarország nagy részét, ajánlólevelekkel, a császári felség meghatalmazásával és a nádor támogatásával, hogy az evangélikus és református felekezeteket a római katolikus egyházzal történő re

„Christophorus Roxas, az ausztriai Bécsújhely püspöke bejárta Magyarország nagy részét, ajánlólevelekkel, a császári felség meghatalmazásával és a nádor támogatásával, hogy az evangélikus és református felekezeteket a római katolikus egyházzal történő reunióra vagy szinkretizmusra szólítsa fel. Azonban üres (kézzel) távozott, törekvése eredménytelen volt” – írja Debreceni Ember Pál Rojas püspök 1691–92-es magyarországi útjáról Friedrich Adolf Lampe által kiadott református egyháztörténetében.[1] Az alábbiakban ennek az uniós kísérletnek és hátterének bemutatására vállalkozom, végül közlöm azt a dokumentumot, amely ennek a kísérletnek a középpontjában állt. Ismerkedjünk meg először röviden az uniós terv főszereplőjével, és vegyük sorra az 1691–92-es év történéseit!

Cristobal de Rojas y Spinola 1626-ban született a németalföldi Geldern tartományban, apja császári katonatiszt volt, anyja révén pedig kasztíliai nemesi gyökerekkel is rendelkezett. A kölni „Ad Olivas” ferences kolostorban, az irénizmus egyik jelentős központjában filozófiai és teológiai tanulmányokat folytat, majd először a rend tagjaként tölt be fontos tisztségeket a Német-római Birodalomban és Spanyolországban, később Ferdinand Portia herceg közbenjárására Bécsbe kerül, és az 1660-as évektől császári diplomataként teljesít szolgálatot.[2] 1666. július 3-án az uralkodó kinevezi tinnini püspökké, IX. Kelemen 1668. január 16-án erősíti meg, Szelepchény György prímás pedig Esztergomban szenteli fel, ez év március 11-én. Mivel a címzetes püspökség nem biztosít jövedelmet számára, az uralkodó az alsó-ausztriai Hainburg plébániáját adományozza neki, azonban a költséges diplomáciai utazásokat[3] csak a bécsújhelyi püspökségi javadalom tudja majd fedezni, ahova Rojast 1685-ben helyezi át Lipót. Új tisztségében a pápa egy évvel később erősíti meg.[4]

Rojas püspök először 1681-ben fordult a magyarországi protestáns rendekhez, az ez évi soproni országgyűlés alkalmával. Ekkor tinnini választott püspökként a szokásjog alapján részvételi jog illette meg a diétán, és Alderano Cybó (Cibo) bíboros államtitkárnak írt levele tanúsága szerint[5] egy ideig valóban Sopronban tartózkodott. December 8-i keltezésű, Bécsben nyomtatott felhívásban[6] fordult az egybegyűlt evangélikus és református rendekhez. Írásában a vallási ellentétek káros voltát taglalta, a Német-római Birodalom példájára pedig a tárgyalások felvételének szükségességét szorgalmazta. A német földön lezajlott hitvitákra, különösen az 1557-es wormsi disputára utalva[7] hangsúlyozta a vallási ellentétek megvitatását, mely úgymond Istentől rendelt üdvös cselekedet. Az apostolok parancsa úgy szól, ne legyen pártoskodás a keresztények között, és a protestánsok német hittestvérei már meg is állapodtak abban, hogy úrrá lesznek a szakadáson. A tárgyalások felvételére a püspök képzett teológusok kiválasztását javasolta.

Rojas magyarországi uniós munkájában négy teológus – két jezsuita és két domonkos tanácsadójára is támaszkodhatott. Ők Balthasar Miller, a császárné gyóntatója P. Petrus Josephus Eder, Ambrosius Angerer domonkos tartományfőnök és Guinandus Wynans bécsi perjel voltak.[8] Rojas és tanácsadói közös iratukban kifejezetten optimista hangnemben fogalmazták meg a püspök eddigi tevékenységét a Német-római Birodalomban, és az uniós tervek magyarországi fogadtatásával kapcsolatban is egyértelműen derűlátóak voltak.[9] Ezek után kapta meg Rojas 1691. március 20-án Lipót felhatalmazását. Ebben az uralkodó utalt a püspök korábbi eredményeire, majd megbízta Rojast a Magyar Királyság és Erdély területén a protestáns és az ortodox egyház képviselőivel folytatandó tárgyalásokkal a felekezetek újraegyesítéséről és a vitás kérdések megoldásáról. Az uralkodó emellett kifejezett védelméről biztosította a püspököt, tárgyalópartnereit pedig bátorította a Rojasszal való találkozásra.[10]

A püspök első magyarországi útja során egyes dunántúli, alsó- és felső-magyarországi német nyelvű evangélikus városokkal került kapcsolatba. Az erdélyi reformátusok már korábban elzárkóztak az esetleges tárgyalások elől. Az egyházkerület 1688-ban, Küküllőváron tartott generális zsinata a fejedelem parancsára válaszolt Rojas püspök uniós felhívására. Bod Péter egyháztörténetében így foglalja össze a zsinat álláspontját: „A’ válasznak summája az: hogy a’ Békeséget igen szeretnék, ’s ha az megforhatna, annak felette örvendenének; de azt az útat, a’ mellyet a’ végre mutat a’ Neostádi Püspök, arra alkalmatosnak és elégségesnek nem látják; ahoz a’ több Réformátusoknak tetszések nélkül nem-is szólnak. Annakutanna ismét 1692-dik Esztendőben a’ Felséges Leopold Tsászár Levele mellett, ez a’ Keresztyéni meg-egyezés szóban forgott a’ Gubernator Úr’ parantsolatjából, az a’ végre gyüjtetett Papi-gyülésen; a’ holott azt válaszolták; hogy a’ több Europai Nemzetekben való, ’s nevezetesen a’ Helvétziai Réformáta Ekklésiáknak fogják ebben példájokat követni.”[11]

1691. június 16-án Rojas levélben fordult Sopron, Ruszt, Kőszeg és Pozsony evangélikus polgárságához. Leveléhez csatolta az uralkodó meghatalmazását, a címzetteket pedig Esterházy Pál nádor kismartoni kastélyába hívta június 25-ére.[12] A nádor is levelet írt az említett gyülekezeteknek, kiemelte a tárgyalás fontosságát és megismételte a püspök meghívását.[13] A pozsonyiak kitértek a meghívás elől azzal az indokkal, hogy a tárgyalások megkezdése előtt hittestvéreikkel kívánnak egyeztetni,[14] Sopron, Kőszeg és Ruszt követei azonban részt vettek a megbeszélésen. A ruszti küldöttek beszámolója szerint a püspök Kismartonban egy, a birodalom néhány választófejedelme, fejedelme és teológiai professzora által aláírt és lepecsételt programot tárt eléjük, amely a katolikus, evangélikus és református vallásfelekezetek újraegyesítésére vonatkozott.[15] Ezt a megbeszélést egy második követte volna, több evangélikus gyülekezet képviselőjének részvételével,[16] ezt azonban a püspök váratlan megbetegedése miatt el kellett halasztani.[17] Pozsony, Sopron, Kőszeg, Modor, Bazin és Szentgyörgy evangélikus küldöttsége június 26-án Rusztra látogatott, hogy ott tanácskozzon a püspök tervéről.[18] Nem tettek egyértelmű állásfoglalást, de általánosságban biztosították a nádort és a püspököt a reunió tervének támogatásáról. Azt javasolták, halasszák későbbre a tervezett uniós tanácskozást, hogy a rendelkezésre álló időben konzultálhassanak hittestvéreikkel az ügyről.[19]

A katolikus klérus is nehézségeket állított az uniós tárgyalások lebonyolítása elé, ahogy erről Dvornikovics Mihály váci püspöknek, Kollonich Lipót győri püspök vikáriusának Rojashoz írt levele tanúskodik. Ebben Dvornikovics meglehetősen csípős stílusban felhívja Rojas figyelmét arra, hogy Kollonich bíboros hozzájárulása nélkül nem tárgyalhat a protestánsokkal a győri püspökség területén (tehát Kismartonban sem), s ha ilyen tárgyalásokat akar lefolytatni, azt tegye a saját egyházmegyéjében.[20] Nehéz nem észrevenni az iróniát: a bécsújhelyi „egyházmegye” valójában a székvárosra korlátozódott, ahol nem is élt protestáns lakosság.

Rojas hasonló hangnemben válaszolt a püspök-vikáriusnak és felhívta a figyelmét arra, hogy egyrészt tevékenységéről értesítette Széchényi György prímást, másrészt tárgyalásai nem egyházi, hanem politikai vonatkozásúak, melyre uralkodói felhatalmazása van.[21] Jaklin Balázs magyar kancellár, nyitrai püspök is figyelmeztette Dvornikovicsot, hogy az ügy politikai természete miatt a magyar főpapságnak nincs joga korlátozni Rojas működését.[22]

Első útjának végeztével Rojas püspök összefoglalta Esterházynak eddigi eredményeit, valamint megköszönte támogatását. Eszerint a sikertelen kismartoni tanácskozás után az evangélikus küldöttek, egymás közt megvitatva az unió tervét, hajlandónak mutatkoztak a további tárgyalásokra. Ezzel kapcsolatban a püspök szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a vallási egység sem a birodalomban, sem pedig Magyarországon nem jöhet létre a háborúk lezárásáig. A Német-római Birodalom területén ekkor zajlott ugyanis az Augsburgi Liga háborújának nevezett fegyveres konfliktus, mely különösen a Pfalzi Választófejedelemség területén eredményezett nagy pusztításokat. A francia seregek eközben a pfalzi protestánsok vallásgyakorlatát is akadályozták, és vallásüldözésekre is sor került. A magyarországi felszabadító háborúk során lezajlott események, különösen az ún. eperjesi vértörvényszék kegyetlenkedései közismertek. Rojas továbbá kifejti a nádornak: az eddigi uniós tárgyalások eredménytelenségét abban látja, hogy a nagy számú meghívott protestáns képviselő kezdetben ugyan – főként a császári felszólítás hatására – eddig is támogatta a reunió gondolatát, de a tárgyalások végül mégis rendre meghiúsultak vagy kudarcba fulladtak. Azonban egy másik megoldást is elképzelhetőnek tart a tárgyalások folytatására. Ahogy kezdetben az apostolok is egyenként keresték fel a városokat, hogy Krisztus tanítását hirdessék, s ahogy az Augsburgi Hitvallást is kezdetben csak néhány teológus fogalmazta meg, a gyülekezetek később csatlakozva hozzá, most is ezt az utat kellene követni, így a fölösleges vitáknak és véleménykülönbségeknek elejét lehetne venni. A püspök továbbá hangsúlyozza, hogy a felhívására válaszolt evangélikus közösségek mindegyike kinyilvánította a béke iránti vágyát. Ez számukra sokkal fontosabb, mint birodalmi hittestvéreiknek, akik protestáns fejedelmek uralma alatt élnek. Minden tárgyalás előfeltétele tehát, hogy a vallási béke megteremtődjék. Noha a német ajkú evangélikusok küldöttei úgy nyilatkoztak, hogy ezeket az uniós tárgyalásokat a birodalom területén kell megrendezni, mégsem ezt javasolja Rojas, mivel a magyarok nem tűrnék el, hogy függésbe kerüljenek a németektől. Kiemeli, hogy mivel a protestánsok csak az isteni igazságot és a Szentírást tartják fontosnak, az egységet célzó tárgyalásoknak is erre kell szorítkozniuk, tehát rítuskérdések helyett az isteni igazságok mindkét fél számára elfogadható megfogalmazására kell törekedni. Végezetül pedig megemlíti, hogy nemcsak a teológusok, hanem minden érintett véleményét is ki kell kérni az ügyben.[23]

A következő év elején Rojas két tanácsadója, P. Wynans és P. Angerer is összefoglalta véleményét a tárgyalások további menetéről. Elítélték a püspök tevékenységét akadályozni szándékozó magyar főpapokat és fontosnak tartották leszögezni, hogy az uralkodó parancsa értelmében minden, a tárgyalások során bekövetkezett eredményről haladéktalanul tájékoztatni kell a püspök tanácsadóit. Továbbá arra kérik az uralkodót, utasítsa Jaklin kancellárt, hogy egy esetleges uniós konferencia megszervezéséről informálja Bécset. Hangsúlyozták, hogy a vallási kérdést külön kell választani a politikától, valamint szorgalmazták, hogy Rojas az erdélyi protestánsokkal is vegye fel a kapcsolatot.[24]

A püspök tavasszal ismét útnak indult Magyarországra. Márciusban találkozott Pozsonyban Széchényi György prímással, aki biztosította Rojast támogatásáról.[25] Küldött is egy levelet öccsének, Széchényi Pál veszprémi püspöknek, melyben tájékoztatja suffraganeusát, hogy Rojas Veszprémbe és Pápára fog látogatni, mert tárgyalni szeretne Losonczi János veszprémi református esperessel.[26] A prímás arra kérte öccsét, olyan szívesen fogadja a bécsújhelyi püspököt, mintha személyesen ő látogatna öccse egyházmegyéjébe.[27]

Nem tudni, pontosan mely városokat kereste fel Rojas, de több evangélikus közösségnek a püspökhöz írt levele arról tanúskodik, hogy missziója ezúttal nagyobb visszhangra talált, mint egy évvel korábban. A pozsonyi, modori, bazini, szentgyörgyi és soproni evangélikus gyülekezetek támogatásukról biztosították Rojas uniós tervét.[28] Májusban pedig a felső-magyarországi városok közül Bártfa és Eperjes evangélikus közössége nyilvánította ki egyetértését az egységtörekvés támogatására.[29] Rojas a kassai evangélikusokat is megkereste, akik bizonyos fenntartásokkal ugyan, mint a pápai primátus elfogadása, de szintén támogatták az uniós terveket.[30] Ezek a német nyelvű evangélikus közösségek ahhoz is hozzájárultak, hogy alkalmazkodjanak a birodalomban élő hittestvéreik döntéséhez. A magyar ajkú reformátusok azonban nem álltak kötélnek.

Rojas a kassaiaknak írt propozíciót[31] több református gyülekezetnek is elküldte. Először a gönciek, majd a debreceniek válaszoltak Rojas felhívására. Előbbiek szívélyes hangú levélben méltatták a püspök célkitűzését, a protestánsok és katolikusok közötti viszály megszüntetésének tervét. Azonban azt is hangsúlyozták, hogy nem engednek szabadságjogaikból és az azokat biztosító vallási cikkelyekből. Hasonlóan nyilatkoztak a debreceniek is: legfontosabb célkitűzésük az 1608. évi és az azt követő vallási cikkelyek megőrzése. Mindenesetre, bár nem nyilvánították ki részvételi szándékukat a Rojas által tervezett megbeszélésen, nem zárkóztak el a későbbi tárgyalásoktól.[32]

Abaúj, Torna és Sáros megye „tudós férfiai” is válaszoltak a püspök felhívására. Az ő nyilatkozatuk már kifejezetten szkeptikus: nehezen tartják elképzelhetőnek, hogy az egész világon szétszóródott keresztények egysége létrejöhetne néhány gyülekezettel folytatott tárgyalás segítségével, ehhez ugyanis nem elégséges a hitelvek összeegyeztetése, hanem a protestánsoknak egységre kellene lépniük a római katolikus egyházzal. Ráadásul az eddig lefolytatott hitviták és tárgyalások is eredménytelenek voltak.[33]

Rojas püspök hazatérése után részletes beszámolót készített az uralkodónak magyarországi tevékenységéről. Jelentésében elsőként megdöbbentően nyomorúságos képet fest a magyarországi katolikusok helyzetéről. Jellemzése egybecseng a Kollonich Lipót-féle Einrichtungswerk és a korábbi hódoltsági missziók megállapításaival.[34] Rojas szerint az országban csak minden negyedik lakos katolikus, közülük azonban sokan több mint két évtizede semmilyen egyházi cselekményen nem vehettek részt, így hitbeli ismereteik is nagyon hiányosak. A protestánsok egy része Erdélybe szökött a lázadókhoz vagy kényszerűségből katolizált. A megmaradtak csak a városfalakon kívül végezhetnek istentiszteletet, mert templomaikat elfoglalták.

Rojas saját bevallása szerint húsz gyülekezettel tárgyalt – ebből tizennégy adatolható –, akik közül sokan hajlandóak a tárgyalások folytatására. Ezért azt javasolja az uralkodónak, küldjön Magyarországra a Német-római Birodalomból olyan teológusokat, akik meggyőznék a magyarokat az unió elfogadásáról. Ezenkívül szorgalmazza, hogy Bécs folytasson engedékenyebb politikát a protestánsokkal szemben, ezzel is csökkentve az uniót hevesen ellenzők befolyását. Mi több, úgy véli, hogy az unió előmozdításával az uralkodó egy újabb lázadásnak is elejét vehetné. Az újraegyesítés létező előképeként pedig a rutének és más keleti keresztények Rómával való egyesítését állítja Lipót elé.[35]

A következő évben Rojas az Esterházy nádornak írt korábbi levele ellenére mégis nagyszabású uniós konferencia előkészítését kezdte meg Bécsben, melyre a magyarországi protestánsok mellett birodalmi tárgyalópartnereit is meg kívánta hívni.[36] Erőfeszítései azonban végül eredménytelenek maradtak, a francia háború és a vezető protestáns fejedelmek ellenállása miatt a találkozó nem jött létre. Noha a tárgyalások újrafelvételét haláláig szorgalmazta, sőt utódja, Franz Anton von Buchheim bécsújhelyi püspök is kezdeményezett egyeztetéseket,[37] a törekvéseket nem koronázta siker.

Meg kell vizsgálnunk azt is, hogy Rojas magyarországi útja során milyen uniós tervezeteket terjesztett protestáns tárgyalópartnerei elé. Az 1691. évi kapcsolatfelvétel alkalmával ruszti forrásunk egy, néhány birodalmi fejedelem és teológus által aláírt és lepecsételt iratról szól. Ez minden valószínűség szerint azonos a püspök által már korábban, az 1683. január 28. és július 30-a közötti hannoveri tanácskozásai során készült „Regulae circa Christianorum omnium ecclesiasticam reunionem…” című irattal, amely tíz „regulában” határozza meg az unió szükségességét. Ez az irat is a közös igazságok megtalálásának szükségességét hangoztatja, ennek módját pedig az apostoli buzgóságon túl a lyoni és firenzei uniós zsinatok gyakorlatának alkalmazásában jelöli meg. A különösen vitás pontokat, mint az úrvacsoratan, a szentek közbenjárása vagy a miseáldozat kérdése alaposan megtárgyalandónak tartja. Az egység ezek után különösen az istentisztelet, a communio és az egyházszervezet terén valósítandó meg. A népi vallásosság területileg eltérő sajátosságait azonban meg kell hagyni. Továbbá fontos lépés az egyetemes zsinatok tanításának és az egyházi javak szekularizációjának megerősítése.[38]

Ezt az iratot Hannoverben Rojas püspök Gerard Wolter Molanus loccumi evangélikus apáttal, a vallási egységtörekvés egyik meghatározó protestáns személyiségével,[39] Hermann Barckhaus lelkésszel, Ernő Ágost hannoveri herceg udvari papjával, majd Friedrich Ulrich Calixt helmstedti teológussal, a szintén az uniós mozgalom támogatásáról híres Georg Calixt[40] fiával vitatta meg. A tárgyalások során Rojas programiratát ugyan nem fogadták el protestáns vitapartnerei, de az újabb egyeztetések kiindulópontjaként tekintettek rá, és számos módosító javaslattal látták el. Ezeket az iratokat Ernő Ágost parancsára titoktartási kötelezettség mellett egybefűzték és három példányban lemásolták.[41] A herceg politikai célra kívánta a tárgyalásokat felhasználni, ezért már a hetvenes évektől támogatta Rojas uniós munkáját. Ekkor bátyja, János Frigyes ült a hannoveri (Braunschweig-Calenberg) fejedelmi székben, Ernő Ágost pedig a vesztfáliai béke rendelkezése értelmében (Instrumentum Pacis Osnabrugense V. cikkely) az osnabrücki püspökség evangélikus adminisztrátora volt. E tisztségét élethosszig viselhette, azonban utódaira nem hagyományozhatta, mivel a békeszöveg értelmében a – vallásilag vegyes összetételű – székeskáptalannak halála után katolikus püspököt kellett választania.[42] Ezért 1662-es beiktatása után a béke megváltoztatásán fáradozott. Ehhez kapóra jött neki az uralkodó által támogatott uniós tervezet, melyet így ő is felkarolt. Bátyja, János Frigyes 1679-ben bekövetkezett halála után, amikor a fejedelmi széket megörökölte, merészebb célt tűzött ki: a választófejedelmi cím megszerzését. Így a császári politika támogatójaként Rojas püspök uniós munkáját is igyekezett látványos akciókkal elősegíteni. [43] Ezek közé tartozott az 1683-ban megrendezett hannoveri uniós konferencia is.

A hannoveri tárgyalások a titoktartási kötelezettség ellenére mégis kiszivárogtak, és komoly felháborodást okoztak először protestáns, majd katolikus oldalon. Erzsébet Dorottya hessen-darmstadti fejedelemasszony fennmaradt levelezése szerint[44] Rojas püspök a konferencia után több protestáns fejedelmet is felkeresett, hogy megnyerje őket a Hannoverben tárgyalt pontok elfogadására. A fejedelemasszony fellépése azonban, aki a gießeni egyetem teológusait is felkérte a tervek véleményezésére,[45] végül meghiúsította a tárgyalásokat. Ernő Ágost is magyarázkodásra kényszerült.[46]

A balul sikerült tárgyalások arra késztették Rojast, hogy a későbbiekben más tervezetet is felhasználjon az egyeztetések alkalmával. Ez, a felső-magyarországi városoknak elküldött egyház-egyesítési javaslat ugyancsak a Német-római Birodalom területén keletkezett, és az ún. mainzi konvertita kör tevékenységéhez köthető.

A mainzi konvertita kör (Mainzer Konvertitenkreis) Schönborn János Fülöp körül szerveződött, aki a harmincéves háború utolsó szakaszának idején, 1642-ben nyerte el a würzburgi hercegpüspöki, öt évvel később pedig a mainzi választóérseki címet. Maga Schönborn érsek is evangélikus környezetben született, Jacobus Staudt, Eschbach lelkésze keresztelte 1605-ben. A fiatal Schönborn testvérével a mainzi jezsuita kollégiumban tanult, itt tért át a katolikus hitre és itt kapta meg a tonzúrát 1619-ben. Orléani, würzburgi és sienai tanulmányai után lett a würzburgi székeskáptalan tagja, majd az egyházmegye püspöke. 1647-ben, érsekké választásakor az osztrák és francia diplomácia kompromisszuma érvényesült: Schönborn személyében mérsékelt franciabarát irányultságú jelölt nyerte el a birodalom legfontosabb egyházi és politikai tisztét.[47]

A mainzi választó környezetében hamarosan a kor meghatározó konvertitái bukkantak fel. Közéjük tartozott Adolf Gottfried Volusius, a kálvinista lelkészből 1645-ben katolikus plébánossá vált teológus, aki Diocletiana címzetes püspökeként mainzi segédpüspökké lépett elő. Áttérése után megjelentette „Hét fő érv, amiért a kálvini eretnekségből vissza kell térni a katolikus egyházba”[48] című művét.

Mellette kulcsszerepet játszott az evangélikus felekezetben felnövekvő Johann Christian Boineburg. Korának katolikus egységtörekvéseit a jenai és a helmstedti egyetemen, az irénizmus két fellegvárában ismerte meg. Utóbbi intézmény tanára volt a már említett Georg Calixt is. A hessen-darmstadti fejedelem diplomáciai szolgálatában végzett tevékenységére figyelt fel a mainzi érsek, és ajánlotta fel neki a fő udvari marsall (Oberhofmarschall) címet, mely a mainzi udvar gazdasági és politikai irányítását jelentette. Boineburg elfogadta a felkérést és az ennek feltételéül támasztott konverziót.[49] Áttérése után levelezésbe kezdett egykori hittestvéreivel, fő céljaként kitűzve a protestáns fejedelmek, különösen Károly Lajos pfalzi választó áttérítését.[50] Boineburg konverziójában a mainzi kör egy másik jelentős tagja, Berthold Nihus is szerepet játszott. A szintén evangélikusnak keresztelt, majd ugyancsak Jenában és Helmstedtben tanulmányait végzett Nihus 1622-ben tért át. Több vargabetű után 1650-ben, már felszentelt papként az erfurti egyetem teológiai karának dékánja lett (Erfurt és az ugyancsak türingiai Eichsfeld a mainzi érsekséghez tartozott), majd 1655-ben Mysia címzetes püspökeként a mainzi érsekség segédpüspöke lett.[51]

A mainzi uniós tervek kidolgozása a fenti személyek mellett jórészt Peter Walenburch nevéhez fűződik, akit a kutatás testvérével, Adriannal együtt sokáig ugyancsak konvertitának tartott.[52] A testvérpár Fabio Chigi kölni nuncius (a későbbi VII. Sándor pápa) támogatásával pappá szentelése után először Jülich-Berg fejedelemségében, majd Kölnben tevékenykedett. Adrian Hadrianopolis címzetes püspökeként 1661-ben lett kölni, Peter pedig a Nihus halála után megüresedett Mysia címzetes püspökeként mainzi segédpüspöki kinevezést kapott.[53] A két testvér legnagyobb konverziós sikere kétségtelenül Ernő hessen-rheinfellsi fejedelem megnyerése volt a katolikus egyház számára. A kálvinista neveltetést kapott Ernő fejedelem áttérése után a reunió egyik meghatározó alakjává vált, így a mainzi körrel is szoros kapcsolatot ápolt. A vesztfáliai béke rendelkezéseit is érintő konverzió politikai viharainak elülése után, Ernő 1666-ban a vallási egység elérésének elősegítésére módszertani művet állított össze, melyben ún. diszkrét katolikus álláspont kidolgozását tartotta szükségesnek, és Rojas püspökhöz hasonlóan egyfajta köztes vallás megalkotását javasolta.[54]

Boineburg meghívására 1667-ben Gottfried Wilhelm Leibniz is Mainzban működött néhány évig jogászként és a reunió protestáns támogatójaként.[55] Később, Hannoverbe kerülése után is a vallási egység fontos támogatója maradt.[56]

Rojas az 1660-as évek elejétől többször megfordult Mainzban a császár és a spanyol uralkodó követeként, hogy közvetítsen Mainz és a két Habsburg udvar között, főképp az akkor igencsak égető francia terjeszkedés kérdésében.[57] A század közepétől a török háború ügyében kereste fel több ízben a birodalom fejedelmeit, köztük a mainzi választót is.[58] A birodalomban folytatott tárgyalásai az 1670-es években is folytatódtak, és ekkor már egyértelműen vallási kérdések is felmerültek. Rojas rendszeresen jelentéseket küldött Rómába, melyekben eredményeit gyakran eltúlozva, több fejedelem áttérési szándékáról tájékoztatta a pápai udvart, így próbálva megszerezni annak támogatását az uniós ill. konverziós munkához. Ezek a sokszor irreális jelentések és későbbi római tartózkodása azonban nem hozták meg számára a várt eredményt: Bécsre tekintettel ugyan nem tiltották el a tárgyalások folytatásától, de csak a saját nevében találkozhatott a protestáns képviselőkkel, a pápa nem adott neki erre írásos felhatalmazást.[59]

Az 1660-as és 1670-es évek mainzi tárgyalásainak csak politikai és gazdasági vonatkozásait ismerjük, nem tudni, Rojas és a konvertita kör együttműködött-e a reunió kérdésében. Az azonban kétségtelen tény, hogy Rojas az 1660-ban Mainzban, a frankfurti evangélikus polgárságnak a katolikusokkal történő egyesítésére készült, ún. mainzi uniós tervezetet (Mainzer Unionsplan) használta fel 1691–92-ben Magyarországon. A terv, melyről a kölni nuncius segítségével Róma is tudomást szerzett – tovább mérgesítve ezzel a Szentszék és Schönborn érsek amúgy sem felhőtlen kapcsolatát – névtelenül született. Sok találgatás látott napvilágot szerzőjének kilétével kapcsolatban, az azonban bizonyos, hogyha nem is az érsek maga, de valamelyik, a konvertita körhöz tartozó személy – talán Peter Walenburch vagy hessen-rheinfellsi Ernő – állította össze. A tervezet, melyet végül sem Frankfurtban, sem Magyarországon nem fogadtak el, 1698-ban újból feltűnt a birodalomban,[60] majd, mint látni fogjuk, egy szűk évszázad múlva ismét Magyarországon.

Javaslatai szerint a felekezetek tudós teológusai közül 24 főből álló testületet kell létrehozni, akik megvitatnák az unió kérdéseit a Szentírás szövege alapján. Az egység helyreállítása után reformált katolikusoknak nevezendő uniált protestánsok népnyelven hallgatnák az istentiszteletet, két szín alatt vennék az úrvacsorát, papjaik és püspökeik házasodhatnának, a pápa pedig korlátozott joghatóságot gyakorolna fölöttük.[61]

E tervezettel összefüggésben említik meg Lippay György esztergomi érsek 1661-es állítólagos reuniós kísérletét is. Ez év március 7-én Mario Alberizzi bíboros, a Propaganda Kongregáció titkára arról számol be, hogy Marco Gallio kölni nunciustól egy olyan feljegyzést kapott, melyben Peter Walenburch mainzi segédpüspök 80, az esztergomi egyházmegyében élő protestáns lelkész áttéréséről tájékoztatta. Lippay érsek Walenburch szerint meghagyta jövedelmüket, sőt azt is megengedte nekik, hogy hitoktatást tartsanak, kereszteljenek, prédikáljanak és gyülekezetük élén hagyva őket, csupán misézésre kellett felszentelt papot tartaniuk. Nem tudni, mi igaz ebből a történetből, Walenburch mindenesetre a frankfurti evangélikusokkal folytatott tárgyalások elősegítésével kapcsolatban példálózott az állítólagos magyar megegyezéssel.[62]

1671-ben aztán két, a reuniót, helyesebben a katolikus egyházba történő átlépést szorgalmazó irat jelent meg Pozsonyban. Az első a névtelenül megjelent „Különböző vallásoknak egy Idvességes Hitben a’ Szent Írás szerént Meg-Eggyezése. Tekintetes és Nagyságos, Nemes, Nemzetes és Vitézlő rendű Magyar Országban lévő Státusoknak etc. bémutatott. Ugyanazon Eggyességet kévánó Egy Lelki Vezető által”[63] címet viseli. A munka ihletőjének Patay Pál Rojas püspök tevékenységét tartja,[64] a mű tartalma és sajátságos érvrendszere azonban nem Rojas uniós stratégiájára vall. A bevezetőben ugyan az ismeretlen szerző a vallási egység megteremtését sürgeti: „Kérlek titeket Atyámfiai, a mi Urunk Jesus Christusnak neve-ért: hogy azon-egyet mondgyátok minnyajan, és ne legyenek tiköztetek szakadások. Legyetek pedig tökélletesek azon értelemben, és azon itilletben.” Az egyesség módjáról tett javaslata azonban felfedi a mű igazi célját. „Ha Augustana, avagy Helvetica Confessio igaz és üdvösséges, tériünk minnyajan egyikére. Csak hogy nem láttyuk mellyikbe a kettő közül? Mert egyik sem bizonithattya egy maga vallásának tulajdon, erős argumentomával, hogy helyesb, és volta képpen igazab a’ másiknál kit egyik eretneknek, és tévelygésnek, hamis tanításnak tart. […] Mivel azért Augustana, és Helvetica Confessio között, oly argumentommal különböztetés nem lehet, mely egyedül az Augustana, vagy egyedül az Helvetica vallásra illyek, s-ne legyen köz, vagy peres mind a’ kettővel, szükséges képpen következik, hogy egyikhez sem ragazkodhatunk inkáb, hogy sem a ’ másikhoz. A Pápisták dolga nem így vagyon. Mert ők oly dolgokkal különböztetik a’ magok hitit, minden egyéb ellenkező tudományoktól, mellyek egyedül az ő tanitásokra és hitekre illenek”. A mű ezután tridentinumi szellemben összefoglalja a „Romai közönséges Anyaszentegyháznak, Keresztyéni tudományról és Hitről valo Vallás Tételei”-t, úgy mint Krisztusról, az Egyházról, a hitről és a cselekedetekről, a parancsolat nélkül tanácsolt dolgokról, a szentségekről, és az áldozatról, a szentek tiszteletéről és közbenjárásukról, az ereklyetiszteletről, a tisztítótűzről és az üdvözülésről. A „Conclusio”-ban pedig részletesen foglalkozik a szenthagyomány fontosságáról. Majd a következő gondolatokkal zárja az érvelést: „Azért ha ez a’ gondolkodás meg győzte elmédet, kegyes olvaso, az igazságnak valoságos isméreti után, ösztön ellen ne rugoldozsz […] Adná Isten mennél hamaréb látnunk azt a’ napot, melyben az egyész Magyarország egy nyelvén szollyon: melyben a’ Magyar Nemzet, újonnan a’ régi egy igaz Hitben eggyesülvén, egy Törvény, egy Fő alat, egy Keresztyén gyölekezetben, egy Istent áldgyon és magasztallyon örökké.”

Ugyancsak Pozsonyban és szintén Gründer Gottfried nyomdájában készült Pázmány Péternek a „Bizonyos okok, mellyek erejétül viseltetvén sok fő Ember, mind ennek előtte, mind e’ napokban-is az Uj-Vallások Tőréből ki-feslet. Es az Romai Ecclesianak kebelébe szallott” című munkájának harmadik kiadása.[65] A mű első lapjain az 1550. évi XII. törvénycikk latin nyelvű szövege olvasható, mely a katolikus hit megtartását és az eretnek tanok kiirtását szorgalmazza, majd a pozsonyi jezsuita kollégium papjainak Szelepchény érsekhez írt ajánlását olvashatjuk, melyben méltatják a főpapnak a vallási egység irányában tett lépéseit és azt a felajánlását, hogy az ő költségén nyomtassák ki újra Pázmány művét. Ezután következik a „Bizonyos okok” harmadik kiadása, melyben Pázmány nyolc pontban védelmezi meg a katolikus tanítást, elítélve a protestantizmust. Nyílván való, hogy mindkét mű a protestáns gyászévtized bevezető évében a katolicizmus előretörésének előkészítése érdekében született, és Rojas uniós munkájához nem volt köze.

Hosszú évtizedekkel Rojas püspök halála után, II. József korában újabb, a mainzi tervezetekhez hasonló tartalmú egyesítési program látott napvilágot, mely szintén uniós konferencia összehívásával célozta meg a vallási egységet. Ezúttal tizenkét teológust kívántak meghívni Bécsbe, akik mind a Szentírás ismeretében, mind az egyháztörténetben, mind pedig a latin, a görög és a héber nyelvben járatosak. E projekt kompromisszumos javaslatai is a már ismert tervek naivitására hasonlítanak: például a „szentségek” megnevezés helyett az „üdvösségszerző cselekmények (actiones salutiferae)” kifejezés használatát javasolja. A pápa hatalmát is korlátozná, egy „az összes ország” püspökeiből összeállított konzisztórium segítségével, amely többek között a választás útján hivatalt nyerő püspökök megerősítését végezné, a plébánosok ugyanígy választással nyernék el tisztségeiket. A papi nőtlenségben szintén a mainzi elképzeléseket követi: a világi papságnak, sőt a püspököknek, de még a pápának is engedélyezné a nősülést, a – korlátozott számban fenntartott – szerzetességnek azonban nem. Ez a terv sem lelt különösebb visszhangra és természetesen a Bécsbe tervezett uniós konferenciára sem került sor.[66]

Katolikus és protestáns felekezetek közötti egységtörekvésekkel tehát mind a 17., mind pedig az azt követő században találkozunk. Mint azt Rojas püspök tevékenysége is mutatja, ezek a tervek a Német-római Birodalom területéről érkeztek Magyarországra, az ottani törekvések átvételei voltak.

A vesztfáliai béke hosszú tárgyalások után elfogadott rendelkezései a birodalom felbomlásáig aprólékosan meghatározták a katolikus, evangélikus és református felekezetek egymás mellett élését, elvben elejét véve a további vallásháborúknak. A birodalom protestáns rendjei Corpus Evangelicorummá formálódva politikailag egyenjogúakká váltak a katolikus birodalmi résszel.[67] Ezt az egyenjogúsítást, melynek során az „eretnekek” együttműködő partnerré váltak, Róma ugyan nem volt hajlandó elfogadni, amit jól mutat X. Ince Zelo domus Dei kezdetű brévéje, melyben elítéli a vesztfáliai békét, valamint Fabio Chigi kölni nunciusként, majd VII. Sándor néven pápaként folytatott tevékenysége is,[68] azonban a birodalom katolikus fejedelmei, különösen az egyházi fejedelmek és választófejedelmek hamar megszokták és gyakorolták. Ékes bizonyítéka ennek a Schönborn érsek kezdeményezésére megalakult felekezetközi Rajnai Szövetség. A kooperációból közeledés lett, így jelent meg újra a felekezetek egyesítésének gondolata.[69] Már az osnabrücki béke V. cikkelye úgy fogalmazott, hogy az egyes felekezetek vallásgyakorlatát szabályozó ún. normanap rendelkezései csak addig érvényesek, míg Isten kegyelméből újra létre nem jön az egység. Ezt az egységet és ezzel párhuzamosan a protestánsok áttérését a következő évtizedekben elsősorban katolikus egyházi fejedelmek szorgalmazták, hiszen a vallási egység elsősorban az ő hatalmuk növekedését szolgálta volna. Az uniós tervezetek közös vonásai, hogy a pápa hatalmának csökkentését indítványozták, mely szintén a birodalmi egyház érdekeit szolgálta, valamint az is közös jellemzőjük, hogy teológiailag kevéssé voltak kidolgozottak, elsősorban politikai természetű törekvésekként kezelték őket. De protestáns részről is kitűnik e tervezetek politikai természete, ahogy ezt Ernő Ágost hannoveri vagy Károly Lajos pfalzi fejedelem tevékenysége is mutatja.[70]

Rojas püspök egyházegyesítő törekvéseiben azonban – más hasonló reuniós programokkal ellentétben – Lipót császár is aktív szerepet vállalt, noha egyértelmű felhatalmazást ő is csak a püspök magyarországi tevékenységéhez adott. Az uralkodó magatartásában egyrészt tetten érhető az a törekvés, hogy német-római császárként egyfajta felekezetek fölötti pozíciót foglaljon el, egy olyan álláspontot, amelyet legutoljára II. Miksa képviselhetett hitelesen, és amely II. Rudolf és különösen II. Ferdinánd uralkodása alatt[71] teljességgel illúzióvá vált. Uralmuk alatt változott ugyanis a német-római császár advocatus ecclesiae funkciója egyértelműen a katolikus egyház védelmezésévé a protestantizmussal szemben. A vesztfáliai béke következtében kialakult új helyzet ismét elvi lehetőséget teremtett arra, hogy a császár felekezeti különbség nélkül valamennyi alattvalójához egyformán viszonyuljon.[72] Az eredetileg egyházi pályára szánt Lipót tevékenysége azonban – finoman fogalmazva – nem látszott alátámasztani a császár e megváltozott pozíciójához fűződő reményeket, az 1670-es évek magyarországi eseményei pedig kifejezetten rossz hatással voltak birodalmi megítélésére. Brandenburg, amely fokozatosan átvette a vezető szerepet Szászországtól a Corpus Evangelicorumban (végérvényesen a szász választó 1697-es áttérése után), a magyarországi protestánsüldözéseket politikai fegyverré kovácsolta a századvég birodalmi gyűlésein.[73] Lipótnak tehát érdekében állt, hogy a róla kialakult protestánsellenes képet árnyalja a birodalom fejedelmei előtt. Ehhez volt szüksége Rojas püspök uniós tárgyalásainak támogatására. A püspök magyarországi működése pedig egy, a birodalomban már kidolgozott terv átültetési kísérletének fogható fel, mely itt sem ért el komolyabb eredményt.

A Rojas püspök nevével fémjelzett uniós tárgyalások tehát olyan romantikus tervnek tekinthetők, melynek elvi támogatása ugyan sokaknak állt érdekében, de elfogadására a püspökön és néhány vitapartnerén túl senki sem számított.

 

 

DOKUMENTUM

 

A mainzi uniós tervezet 18. századi magyar fordítása[74]

 

A Romai Catholicus és Protestans Vallasoknak meg egyezésére valo Czikkeljek, mellyek is keszültek a 2dik Josef Császár parancsolattyára

 

Minthogy látni valo dolog, mely sok ellenkezések támadtak a kereszténység között a Vallásoknak különbségek iránt és az által mely igen sokan Kárhozatra juthatnak és azért a Szentséges Atya más Europai Fejedelmekkel egy értelemmel a Kereszténységnek közös javára a’ Következendő Czikkelyeket a’ Világ eleiben terjeszti.

 

1mo Rendeltessék bizonyos 24 személyekből álló A. Sz. E. Ház béli Gyülekezet mind a’ Két rendbéli Vallásokbol, kiknek parancsoltassék meg, hogy leg kissebb illetlenségekre ne fakadjanak és a’ melyek közülök illetlenségre fakadna, a Törvény büntetésén felül ezentűl az illyen a’ Gyülekezetben bé ne bocsátassék.

 

2do Azon 24. Személlyek szerezzenek magoknak a’ Sz. Irásnak mentül régibb Exemplárait, mellyekkbül minden felháborodás és gyűlölség nélkül vizsgállyák meg a’ Lutherana és Calvinista Vallásokat, ugy vizsgállyák meg, ha meg edjező e’ a’ Sz. Irással és a’ mire jobban állanak, annak meg tartására aztan tartassék állani az egész Gyülekezetet is.

 

3io A Papista Mise ezutan Deakul ne mondassék, hanem minden Pap oly nyelven mondja, a’ mellyet a’ Halgatok értenek: e’ mellett igyekezzenek a’ feljebb emlitett 24. Szemelyek, hogy erre a’ Czikkeljekre mind az Lutheranusok és az Calvinistak rea áljanak.

 

4to A’ Lutheranusok és a’ Calvinistak ezentul Reformatus Catholicusoknak hivassanak, kiknek is a Romai Pápa szintén Romában Templomokat is építeni fog engedni.

 

5to A’ Romai Papa a’ Kereszténység Fő Papjának tartassék és neveztessék, a ki-is ezután a Reformatus Catholicusokkal ugy fog bánni, hogy ő közzülök levő alkalmatos személlyeket maga titkos Tanácsossi közzé ki választ és bé is bocsát.

 

6to Valaki más Vallás belieket szoval mocskolni, pirongatni és vagy irással befeketiteni merészel, az a’ Kereszténységből ki rekesztessék.

 

7mo Az Úr Vacsarája mind a’ két Vallásbelieknek két szin alatt szolgáltassék, és igy minden Keresztény Vallásbelieknek szabad legyen más Vallásbeliekkel Úr Vacsorájával élni.

 

8vo Mivelhogy a Pápistáknál edgyik gyakorolni szokott Vallástétel többnyire csak a’ Spanyoloknak és Olaszoknak vétkeket illette, azért az oljan Poenitentia tartok Vallás tételeket ezután is szeretni kelletik.

 

9no Azok a’ kik egességesek Husveth előtt valo két héttel magokat a’ hus evéstől meg tartozhattyák hogy Christus Urunk szenvedésének emlékezésére alkalmasabbak lehessenek.

 

10mo Ami a Szenteknek segitségül valo hivását illeti, a régi Irás Tudoknak érdemekre lehet alkalmaztatni.

 

11mo Az Isteni Szolgálatokat mind az A. Sz. E. Házban Istenes Énekeknek magok nyelveken valo éneklésekkel és mas buzgo Imádságokkal kelletik véghez vinni.

 

12mo A’ Porgatoriumot akár higye valaki, akar ne, mindegy, mivel annak Valoságát a Sz. Irasból nem lehet ki hozni.

 

13do A’ Püspököknek és Papoknak engedtessek meg a’ Házasság, mind az által mind a’ Szerzetesek, mind az Apáczák attol keményen el tiltassanak.

 

14to Reformatus Catholicusok tarthatnak Püspököket, kik az allatta valo Papokra vigyazassal légyenek, ezek a’ Romai Pápáknak engedelmesek legyenek, mind az által a’ Földös Uraság jussa ellen semmit se merészeljenek cselekedni.

 

15to Mivel pedig az O hitű Görögök a’ Sz. Lélek irant más értelemben vagynak, az igazságot mind eddg is meg nem ismerték, azért őket a’ Kereszténységből ki nem lehet zárni, hanem vellek barátságosan lehet élni és őket Testvéreknek ismerni szükséges.

 

16to Minden Villongások és ellenkezések pedig, mellyek a’ Vallás dolgában támadhatnak, a’ Sz. Irás szerint itéltessenek meg azok, ugy mind az által hogy a’ Sz. Irásnak valoságos és igaz erdeme maradjon a’ Vallásnak Czikkeljei rendeléseinek és a Sz. Irás szerint, mely végre nyomtattassanak ezen 24 Személyek Uj Bibliat vagy Sz. Irást, és azt a’ Sido, Arabai, Chaldaeai, Siriai, Görög és más Irásokbol szedgyék öszve, mivel azoknak leg nagyobb hitelt lehet adni.

 

A Romai Pápa ezentul a’ Sz. Irás Birájának nem fog esmértetni, az ő csalhatatlan igasságát senkinek nem lehet kételen hidni, hanem az ő igaz hatalma abban fog állani, hogy A. Sz. E. Házbeli személlyeknek Fö Inspectora és Kormányzoja lészen, maga mellet fog tartani mind a’ két Vallásokbol Tanácsokat, kik egy mást mint A. Sz. E. Házbeli Kormány mellet lévő Adsessorokat fogják tekinteni, és a Lelki esmeretnek S Vallásnak leg főbb Czikkeljeit-is az irasbol tartozzanak el igazitani.

 

 

JEGYZETEK

 

 



[1] Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transylvania Inter perpetua certamina et affictiones á primordiis praecipue repurgatorum Sacrorum ad recentiora tempora per Dei gratiam conservatae: Ex monumentis fide dignissimis a Viro quondam doctissimo magnam partem congesta; nunc autem accessionibus multis locupletata et hoc ordine concinuata, Frid. Adolpho Lampe, SS. Th. D. E; et Hist. Eccles. in Academia Ultrajectina hactenus Prof. Ordin. Trajecti ad Rhenum 1728. 509. p. (továbbiakban: Lampe, 1728).

[2] Lásd Haselbeck, Gallus: Der Ireniker P. Christoph de Rojas y Spinola. In: Der Katholik, 1913. 11. 385–405. p.; 12. 15–37. p. (továbbiakban: Haselbeck, 1913.); Masser, Karin: Christobal de Gentil de Rojas y Spinola O. F. M. und der lutherische Abt Gerardus Wolterius Molanus. Ein Beitrag zur Geschichte der Unionsbestrebungen der katholischen und evangelischen Kirche im 17. Jahrhundert. Münster, 2002. (Reformationsgeschichtliche Studien und Texte, továbbiakban: Masser, 2002.) 40–68. p.; Menge, Gisbert: Zur Biographie des Irenikers Spinola. In: Franziskanische Studien, 1915. 1–62. p.; Miller, Jefferson Thomas – Spielman, John P.: Cristobal Rojas y Spinola, cameralist and irenicist, 1626–1695. Philadelphia, 1962 (Transactions of the American Philosophical Society, továbbiakban: Miller–Spielman, 1962). A korai szakirodalom eredményeit összefoglalja: Balanyi György: A vallási egység egy lelkes ferences munkása a XVII. században. Bp., 1944. (Klny: Egység útja II., 2–4.) Ennek rövid összefoglalása: Király Kelemen: Katolikus-protestáns egységtörekvés története Magyarországon. New Brunswick – New Jersey, 1965. 22–26. p.

[3] Christoph von Abele, az Udvari Kamara elnöke így számol be Rojas anyagi gondjairól: „ipso facto müsse er krepieren, wenn er kein Geld erhielte, die Not sei da und zwar die äußerste. 3000 fl. Schulden habe er machen müssen, da die Einkünfte der Pfarre Hainburg nicht reichten. Bis sich etwas Höheres finde, seien ihm, uti decreta declarant, Zimmer in der Stallburg, portiones und eine Pension von 3000 fl., alles zusammen im Werte von 3800 Rth. jährlich – , jetzt habe er sogar noch 800 fl. auf seine Reise ins Reich zu bekommen.” Idézi: Bog, Ingomar: Christoph de Rojas y Spinola und die deutschen Reichsstände. In: Jahrbuch für fränkische Landesforschung, 14. Erlangen, 1954. (továbbiakban: Bog, 1954.) 220. p., 157. jegyz.

[4] Haselbeck, 1913. 403. p.; Viczián János: Christophorus de Rojas y Spinola. In: Magyar Katolikus Lexikon. Főszerk.: Diós István. XII. köt. Bp., 2007. 311. p.

[5] Sopron, 1681. december 20. Idézi: Hiltebrandt, Philipp: Die kirchlichen Reunionsverhandlungen in der zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts. Ernst August von Hannover und die katholische Kirche. Rom, 1922. 78. p. 2. jegyz.

[6] Illustrissimi, Spectabiles, Magnifici, Generosi, Prudentes ac Circumspecti Domini DD. Regni Hungariae, Augustanae & Helveticae confessionis Status et Ordines. Bécs, 1681. Régi Magyar Könyvtár. Szerk.: Szabó Károly. Bp., 1879–1898. (továbbiakban: RMK.) III. 3097a. Leírása: Fazakas József: Pótlások Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárának I–III. kötetéhez. Az Országos Széchényi Könyvtárban lévő, bibliográfiailag még le nem írt régi magyar nyomtatványok (Negyedik közlemény). In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1963–1964. Bp., 1964. 139. p.

[7] A püspök valószínűleg azért erre a hitvitára utal, mert ez volt az 1555-ös vallásbéke utáni első komoly törekvés a hitegység visszaállítására, melyen olyan személyiségek is részt vettek, mint Melanchthon Fülöp vagy Canisius Péter, egyben ez a találkozó zárja a 16. századi nagy birodalmi hitviták sorát. Vö. Dingel, Irene: Religionsgespräche. Altgläubig–protestantisch und innerprotestantisch. In: Theologische Realenzyklopädie. Hrsg. v. Balz, Horst Robert – Müller, Gerhard Krause, Gerhard. Bd. 28. Berlin – New York, 1997. 654–681 p.

[8] Masser, 2002. 348. p., 1109. jegyz.

[9] Secreta Relatio Origo ac Status praesens Commissionis Episcopi Neostadiensis circa reuionem Protestantium cum Romana Ecclesia. Nyomtatásban: Aretin, Karl Ottmar Freiherr. von: Die Verhandlungen des Bischofs von Wiener Neustadt, Christoph de Rojas y Spinola, um die Vereinigung der lutherischen Konfession mit der katholischen Kirche. In: Munera parva. Studi onore di Boris Ulianich, a cura di Gennaro Luongo. Napoli, 1999. (Fridericiana varia.) 396–418. p.

[10] Plenipotentia seu delegatio potestatis tractandi cum Hungariae et Transsylvaniae circa negotium unionis, data Christophoro Episcopo Neostadiensi. Bécs, 1691. március 20. Másolata: Östereichische Nationalbibliothek (továbbiakban: ÖNB.) Handschriftensammlung Cod. 9309–9313. Marcus Hansiz Collectanea pro historia episcopatus Neostadiensis postea in civitatem S. Hippoliti in Austria inferiori translati. Volumini V. 1a – 139b inserta est Christophori de Roxas episcopi Stephaniensis postea Neostadiensis. Cod. 9313, ff. 62r–63r.

[11] Bod Péter: Smirnai Szent Polikárpus. Avagy sok keserves háborúságok között magok Hivataljokat Keresztyéni Szorgalmatossággal Kegyesen viselö Erdélyi Református Püspököknek Historiájok [Nagyenyed, 1766]. 133–134. p.

[12] Bécsújhely, 1691. június 16. Stadtarchiv Rust, Ratsprotokolle (Rapulatur) 1689–1703. ff. 59v skk. A jegyzőkönyv vonatkozó részeinek átiratát dr. Harald Prickler bocsátotta rendelkezésemre. Segítségét ezúton is köszönöm! (A Szerző.)

[13]  Kismarton, 1691. június 17. Uo.

[14] A pozsonyi evangélikusok a nádornak, Pozsony, 1691. június 22. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) P 125. (= Az Esterházy család hercegi ágának levéltára, Pál nádor iratai.) Fasc. 57. Nr. 5440. Nyomtatásban: Forgó András: Kirchliche Einigungsversuche in Ungarn. Die Unionsverhandlungen Christophorus Rojas y Spinolas in der zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts. Mainz, 2007 (Veröffentlichungen des Instituts für Europäische Geschichte; továbbiakban: Forgó, 2007.) 175. p.; a pozsonyi evangélikusok Rojasnak, 1691. június 22. Másolata: ÖNB. Cod. 9313, ff. 64r–64v.

[15] Lásd 12. jegyz.

[16] Uo.

[17] Rojas a nádornak, 1691. július 2. MOL. P 125. Fasc. 31., Nr. 2887.

[18] Lásd 12. jegyz.

[19] Az említettek a nádornak, Ruszt, 1691. június 26. MOL. P 125. Fasc. 57, Nr. 5443. Nyomtatásban: Forgó, 2007. 176. p.

[20] Dvornikovics Mihály Rojas püspöknek, Sopron, 1691. július 18. Másolata: ÖNB. Cod. 9313, ff. 65r–65v. Nyomtatásban és német fordításban: Haselbeck, 1913. 33.

[21] Másolata: ÖNB. Cod. 9313, f. 66r.

[22] Jaklin Dvornikovicsnak, Bécs, 1691. július 28. Másolata: MOL. P 125. Fasc. 65, Nr. 6237.

[23] Rojas a nádornak, Bécsújhely, 1691. június 30. MOL. P 125. Fasc. 31, Nr. 2888. Nyomtatásban: Forgó, 2007, 172–174. p.

[24] P. Wynans és P. Angerer levele az uralkodónak. Bécs (?), 1692. január.8. Másolata: ÖNB. Cod. 9313 ff. 72r–74r.

[25] Széchényi György Lipótnak. Pozsony, 1692. március 11. Másolata: Uo. f. 99r.

[26] A Dunántúli egyházkerület későbbi püspökével. Vö. Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Bp., 1977. 377. p.

[27] Széchényi György öccsének, Pálnak, Nagyszombat, 1692. április 29. Másolata: ÖNB. Cod. 9313 ff. 100r–100v.

[28] Másolata: ÖNB. Cod. 9313 ff. 71r-71v, valamint: Evangélikus Országos Levéltár, Archivum Generalis Ecclesiae (továbbiakban: EOL. AGE.), V. 44., 46. p. Nyomtatásban: Forgó, 2007. 167–169. p.

[29] EOL. AGE. V. 43., 380. p.; V. 44., 46. p.

[30] A levelek másolatai: ÖNB. Cod. 9313 ff. 101r–102r.

[31] Propositio episcopi Neostadiensis facta Cassoviae Anno 1692. 11. Maii. Nyomtatásban: Lampe, 1728. 509. p.

[32] Resolutio Ecclesiae Goncziensis ad Propositionem Christophori á Roxas, Episcopi Neostadiensis, Regiae majestatis Plenipotentiarii etc., valamint Resolutio Ecclesiae Debrecinensis. Uo. 510–511. p.

[33] Viri ejusdem Eruditi et cordati in regione submontanea, Senioris Comitatuum Abaujvar, Torna et Saros, S. S. haud ita pridem in Domino denati. Uo. 512. p.

[34] Vö. Varga J. János: Berendezési tervek Magyarországon a török kiűzésének időszakában. Az „Einrichtungswerk”. In: Századok, 1991. 5–6. sz. 448–487. p.; valamint: Tóth István György: „Ez a faragatlan nép annak hisz, amit lát…” Katolikus misszionáriusok a török Temesváron. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György. Bp., 2002. 372–417. p.

[35] Relatio episcopi Neostadiensis circa negotiationem suam statumque religionis in Hungaria Anno 1692. Nyomtatásban: Tüchle, Hermann: Neue Quellen zu den Reunionsverhandlungen des Bischofs Spinola und seines Nachfolgers. In: Einsicht und Glaube. Hrsg. v. Ratzinger, Joseph Fries, Heinrich. Freiburg u. a. 1962. 405–437. p. (továbbiakban: Tüchle, 1962.)

[36] A meghívólevelek másolatai: ÖNB. Cod. 9313 ff. 105r–112v.

[37] Tüchle, 1962. 405–437. p.

[38] Az irat több változatban is fennmaradt. Az eredetivel valószínűleg egyező szöveget Karin Masser adta ki: Masser, 2002. Anhang, Nr. 4. 460–471. p. Rövidebb változatát, francia fordításával Bossuet püspök kiadott iratai között találjuk: Œvres complétes De Bossuet publiées d’ aprés imprimés et manuscrits originaux, ed. par Lachat, F. Vol. XVII. Paris, 1864. 360–394. p.

[39] Lásd Weidemann, Heinz, Gerard Wolter Molanus, Abt zu Loccum. Eine Biographie. Göttingen, 1925–1929. A tárgyalásokra: 54 skk. p.

[40] Wallmann, Johannes: Die Unionsideen Georg Calixts und ihre Rezeption in der katholischen und protestantischen Theologie des 17. Jahrhunderts. In: Die Reunionsgespräche im Niedersachsen des 17. Jahrhunderts. Rojas y Spinola–Molan–Leibniz. Hrsg. v. Schenk, Hans Otte u. Richard. Göttingen, 1999. 39–55. p.

[41] Masser, 2002. 287. p.

[42] A vesztfáliai békének az osnabrücki és általában a vegyes felekezetű területekről szóló rendelkezéseiről: Aretin, Karl Ottmar Frhrr. v.: Das Alte Reich, 1648–1803. Bd. 1. Föderalistische oder hierarchische Ordnung (1648–1684). München, 1981.4 (továbbiakban: Aretin, 1981.) 48–50 p.

[43] Uo. 331–332. p.

[44] Hessisches Staatsarchiv Darmstadt (továbbiakban: HStAD.) E 1 B. Reichs-Religionssachen, 31/2 Schriftwechsel mit Sachsen, Brandenburg, Württemberg, Baden und Braunschweig über die Vorschläge Rojas de Spinola zur Wiedervereinigung der Protestanten und Katholiken (mit Gutachten), Nr. 1–17. (1683. október–1684. április.) Lásd továbbá Krätzinger, Johann Georg: Die kirchlichen Reunionsversuche des Bischofs Rojas von Spinola an den protestantischen Höfen Deutschlands und die Landgräfin Elisabethe Dorothea von Hessen. In: Archiv für hessische Geschichte und Altertumskunde, 11. Darmstadt, 1867. 250–268. p.

[45] Darmstadt, 1683. december 14 (másolat). HStAD. E 1 B. 31/2, Nr. 11.

[46] Hannover, 1683. december 7. Uo. Nr. 12. Nyomtatásban: Masser, 2002. 481–482. p.

[47] Jürgensmeier, Friedhelm: Johann Philipp von Schönborn (1605-1673) und die römische Kurie. Ein Beitrag zur Kirchengeschichte des 17. Jahrhunderts. Mainz, 1977. (továbbiakban: Jürgensmeier, 1977.) küln. 12–37., ill. 95–97. p. Politikájának magyar vonatkozásairól: R.Várkonyi Ágnes: Török világ és magyar külpolitika. Bp., 1975. (Gyorsuló idő)

[48] Adolph Godefried Volusius’ sieben Hauptursachen, warum man von der Calvinischen Ketzerei zur katholischen Kirche zurückkehren soll. In: Räss, Andreas: Die Convertiten seit der Reformation nach ihrem Leben und aus ihren Schriften dargestellt. Bd. 8. Freiburg i. Br., 1868. 522–545. p.

[49] Peterse, Hans: Johann Christian von Boineburg und die Mainzer Irenik des 17. Jahrhunderts. In: Union-Konversion-Toleranz. Dimensionen der Annäherung zwischen den christlichen Konfessionen im 17. und 18. Jahrhundert. Hrsg. v. Duchhardt, HeinzMay, Gerhard. Mainz, 2000. (VIEG Beiheft.) 105–118. p.

[50] Károly Lajos levelei Boineburgnak (1660, 1661). Bayerisches Staatsarchiv, Graf Schönborn’sches Archiv Wiesentheid, Kurfürst Johann Philipp Nr. 2761.

[51] Jürgensmeier, Friedhelm: Berthold Nihus. In: Die Bischöfe des Heiligen Römischen Reiches 1648 bis 1803. Ein biographisches Lexikon. Hrsg. v. Gatz, Erwin. Berlin, 1990. 323–324. p.

[52] Jürgensmeier, 1977. 283. p.

[53] Gatz, Erwin: Adrian Walenburch und Peter Walenburch. In: Die Bischöfe des Heiligen Römischen Reiches 1648 bis 1803. Ein biographisches Lexikon. Hrsg. v. Gatz, Erwin. Berlin, 1990. 554–556. p.

[54] Raab, Heribert: Der „Discrete Catholische” des Landgrafen Ernst von Hessen–Rheinfels (1623–1693). Ein Beitrag zur Geschichte der Reunionsbemühungen und der Toleranzbestrebungen im 17. Jh. In: Archiv für Mittelrheinische Kirchengeschichte, 12. Mainz, 1960. 175–198. p.

[55] Buschmann, Arno: Leibniz als juristischer Reformer in Mainz, 1667–1672. In: Die Mainzer Kurfürsten des Hauses Schönborn als Reichserzkanzler und Landesherren. Hrsg. v. Hartmann, Peter C.. Frankfurt, 2002. (Mainzer Studien zur Neueren Geschichte.) 159–187. p.; Amann, Konrad: Leibniz und seine fränkischen Korrespondenten. In. Uo. 187–205. p.; Kiefl, Franz Xaver: Der Friedensplan des Leibniz zur Wiedervereinigung der getrennten christlichen Kirchen. An seinen Verhandlungen mit dem Hofe Ludwigs XIV., Leopolds I. und Peters des Großen dargestellt. Paderborn, 1903.

[56] Utermöhlen, Gerda: Die irenische Politik der Welfenhöfe und Leibniz’ Schlichtungsversuch der Kontroverse um den päpstlichen Primat. In: Religion und Religiosität im Zeitalter des Barock. Hrsg. v. Breuer, Dieter. Wiesbaden, 1995. (Wolfenbütteler Arbeiten zur Barockforschung.) I. 191–201. p.

[57] Masser, 2002. 85. p.

[58] Bog, 1954. 191–234. p.

[59] Hiltebrandt, Philipp: Die kirchlichen Reunionsverhandlungen in der zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts. Ernst August von Hannover und die katholische Kirche. Rom. 1922. A szerző a sikereket felnagyító jelentések tükrében gyakorlatilag csalónak tartja Rojas püspököt. Ha ez az évtizedes uniós munka ismeretében túlzás is, kétségtelen, hogy ez az epizód sokat ártott a püspök későbbi tevékenységének. Római tartózkodásáról még: Miller–Spielman, 1962. 37–39. p.

[60] Brück, Anton Philipp: Der Mainzer „Unionsplan” aus dem Jahre 1660. In: Jahrbuch für das Bistum Mainz, 8. Mainz, 1960. 148–162. p. (továbbiakban: Brück, 1960.)

[61] Uo. Rojas ezzel megegyező tervezete: Politische Vorschläge, wie die Evangelische und Catholische Kirche mächte und könnte verglichen werden. Gedruckt in diesem 1691 Jahre”. EOL. AGE. V. 22. p. Nyomtatásban: Forgó, 2007. 143–145. p. Latin fordítása: Tentamina politica. Qua Ratione Catholica et Evangelica Ecclesiae uniri possint, Impress. (Mentz) Moguntiae An. 1691. Nyomtatásban: Lampe, 1728. 513–515. p. 18. századi, többé-kevésbé szószerinti magyar fordítását lásd e dolgozat függelékében.

[62] Brück, 1960. 161. p.

[63] RMK. I. 1123.

[64] Patay Pál: Magyar protestáns unió. Bp., 1918. 47–50. p.

[65] RMK. I. 1124.

[66] Till, Rudolf: Der Plan eines Unionskonziles in Wien. In: Wiener Geschichtsblätter, 14. Wien, 1959. 73–81. p.

[67] Schlaich, Klaus: Maioritas–protestatio–itio in partes–corpus Evangelicorum. Das Verfahren im Reichstag des Hl. Römischen Reiches Deutscher Nation nach der Reformation. In: Uő: Gesammelte Aufsätze. Kirche und Staat von der Reformation bis zum Grundgesetz. Hrsg. v. Heckel, Martin Heun, Werner. Tübingen, 1997. 68–135. p.; továbbá: Haug-Moriz, Gabriele: Corpus Evangelicorum und Deutscher Dualismus. In: Alternativen zur Reichsverfassung in der Frühen Neuzet? Hrsg. v. Press, Volker. München, 1995. 189–207. p.

[68] Ld. Tusor Péter: A barokk pápaság (1600–1700). Bp., 2004. 56–63. p.

[69] Ennek hátteréről: Raab, Heribert: Kirchliche Reunionsversuche. In: Handbuch der Kirchengeschichte. Hrsg. v. Jedin, Hubert. Bd 5. Freiburg i. Br. usw., 1970. 557–571. p.

[70] Aretin, 1981. 316–338. p.

[71] II. Ferdinánd katolikus egyházat „védelmező” törekvésének csúcspontja minden bizonnyal az ún. restitúciós ediktum kiadása 1629-ben. Lásd Forgó András: II. Ferdinánd restitúciós ediktuma (1629). In: Tanulmányok évszázadok történelméből. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2006. (Pázmány Történelmi Műhely, Történelmi Tanulmányok.) 91–113. p.

[72] Schnettger, Matthias: Kirchenadvokatie und Reichseinigungspläne. Kaiser Leopold I. und die Reunionsbestrebungen Rojas y Spinolas. In: Union, Konversion, Toleranz. Dimensionen der Annäherung zwischen den christlichen Konfessionen im 17. und 18. Jahrhundert. Hrsg. v. Duchhardt, Heinz May, Gerhard. Mainz, 2000. (VIEG Beiheft.) 139–170. p.

[73] Bahlcke, Joachim: Konfessionspolitik und Staatsinteressen – Zur Funktion der brandenburgisch-preußischen Interventionen zugunsten der ungarischen Protestanten nach dem Westfälischen Frieden. In: Jahrbuch für Schlesische Kirchengeschichte. NF 76/77. Düsseldorf, 1997/98. 177–189. p.

[74] Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Quart. Hung. 1058. (Betűhív átirat. Tévesen II. Józsefet nevezi meg az egyesítési program elindítójának.) Gyulafehérvári Dobó József omniariuma, Krizbai Dezső Elek későbbi bejegyzéseivel. I. k. ff. 251–253. Szimonidesz Lajos vette észre, hogy ez az irat a „Tentamina politica”, vagyis a „Politische Vorschläge” magyar fordítása. Vö. Böröcz Enikő: Az evangélikus Országos Levéltár (Budapest) kéziratkatalógusa – 1850 előtti kéziratok. Bp., 1993. (Magyarországi egyházi könyvtárak kéziratkatalógusai.) 87. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,