8. évfolyam 2.
szám |
Tamási Zsolt: Jaross Béla a békemozgalom éveiben |
Jaross Béla Marosvásárhely
apátplébánosa, a kerület főesperese, Marosvásárhely 20. századi történetének
megkerülhetetlen személyisége. Azon túl, hogy teljes papi tevékenysége a
városhoz kötődik – 1900-1959[1] –
papi és közéleti tevékenysége egyaránt a város egyik fontos személyévé tették.
Jaross Béla életpályája ennek ellenére a szakirodalomban egyáltalán nem ismert.
Mi sem vállalkozhatunk arra, hogy egy tanulmány keretében teljes képet adjunk
róla. Az Osztrák-Magyar Monarchia politikai határai közt papi pályáját kezdő,
majd a Romániához csatolt erdélyi magyarság érdekeit nem csupán szószékről,
hanem a politikai életben is védő esperes közéleti tevékenysége, vagy akár a
visszacsatolt Észak-Erdélyben tevékenykedő főpap méltán megérdemelné a
történészek figyelmét. Ennek ellenére jelen tanulmányban mégis egy másik
korszak elemzése mellett döntöttünk. A második világháború után Románia
politikai határai között is, a szovjet érdekszférában, a római katolikus egyház
közismerten a kommunista politika céltáblájává vált. Rómához való ragaszkodása
és a szovjet modell természetszerűen magával hozta az egyházellenes fellépéseket.
Márton Áron püspök letartóztatása után (1949) a békemozgalommal igyekeztek
létrehozni egy Rómától független egyházszervezetet. A gyulafehérvári egyházmegye
Márton Áron szabadulásáig (1955) egy nagyon nehéz, bizonytalan, egyházjogilag
is nehezen értelmezhető helyzetbe került. Ez a korszak volt a titkos ordináriusok
korszaka, amikor az egyházmegyés papság maga sem tudta, hogy tulajdonképpen
kinél is van a törvényes joghatóság, kinek a rendeleteit kell elfogadni. Az
egész békepapi mozgalom és a titkos ordináriusság kérdése jelenleg is a
szakirodalomban csupán utalásszerűen fordul elő, a szemtanúk visszaemlékezései
is a kérdés kényessége miatt nem közismertek. Ezért is választottuk ezeket az
éveket a kutatás tárgyául. A meglévő adatok alapján ugyan rekonstruálható a
törvényes joghatósággal rendelkező személyek lánca,[2]
viszont ez az 1950-es évek elején nem volt ennyire könnyen elérhető a
lelkipásztorkodó papság számára. Jaross Béla személyesen ekkor áldozattá vált,
lecserélik, megalázzák, s csupán Márton Áron szabadulása után kerülhet vissza
az esperesség élére, halálig. Jaross Béla egyháztörténészként nem csak a város
egyháztörténelmét írta meg 1937-ben,[3] hanem
folyamatosan gyűjtötte a plébániára, egyházmegyére, vagy akár az ő személyére
vonatkozó adatokat, amelyek segítségével Jaross Béla személyes sorsának bemutatásán
keresztül jelen tanulmányban megpróbáljuk vázolni ezt a viharos és kevésbé
ismert korszakot. Jaross Béla
a Bors megyei Kis-Tapolcsányban született 1877. április 30-án. A gimnázium
I-VIII. osztályát Esztergomban végezte a római katolikus főgimnáziumban.[4]
Annak ellenére, hogy testvérbátya, Jaross Károly az esztergomi egyházmegyében
maradva lépett papi pályára,[5] ő
maga a teológia elvégzése után Erdélyt választja. Első szentmiséjét Hegybányán
mutatta be, 1900. július 15-én, erdélyi egyházmegyés papként. Mint fiatal
káplán Marosvásárhelyen kezdte hivatását, „rögtön társadalmi kapcsolatokat
talált és a családok életén keresztül fogott a szendergő hitbuzgóság
újraélesztéséhez”. Később gimnáziumi tanár, majd a hanyatló öreg plébánosnak a
támasza, végül utóda.[6] A
plébániai Domus Historiae tanúsága szerint eltávozó előde, Karácson Márton
1920. „január 25-én iktatta be plébánosi és esperesi hivatalába, 26-dikán a
vagyon átadása történt köszvényesi esperes-plébánosnak, mint püspöki biztosnak
(Pap Tamásnak) vezetése és elnöklése alatt”.[7] Jaross Béla
apátplébános negyedszázados papi jubileumának (1900-1925) Marosvásárhely magyar
társadalma valláskülönbség nélkül adta díszkíséretét – fogalmaznak az
újságírók. Érthető is, hiszen miután a kerület esperese lesz, a megváltozott
politikai helyzetben kész volt kiállani nemzete, a kisebbségi helyzetbe szorult
magyarság érdekei mellett. Nem csupán a szószéken elmondott beszédei, de a
közéletben is vállalt szereplése miatt vallhatta magáénak Marosvásárhely
magyarsága.[8]
Akár a többségi politikusok előtt is kimondta, hogy „életrevaló faj
barátkozhatik, de nem asszimilálódhatik”.[9] A
1920-as évek végén ezért is a város arculatát átalakító, modernizáló
polgármesterrel, dr. Bernády Györggyel szemben őt választja a Magyar Párt
elnöknek. 1928. december 25-én a Magyar Párt küldöttsége előtt kifejti, miért
és meddig vállalkozik politikai szereplésre.[10]
Amint mondta, a napi politika ármánykodása és a papi tevékenység össze nem
férhet, viszont mindaddig, amíg a romániai magyar nemzet kiküzdi magának a
teljes nemzeti szabadságot, addig nem vonulhat ő sem vissza a „Canon nyugalmat
biztosító sáncai mögé”, addig a papi keresztje mellé feltűzi a „a magyar sors
keresztjét is”. A második
bécsi döntés után, amikor Marosvásárhely Észak Erdély részeként
visszakerülhetett Magyarországhoz, továbbra is vallja a 1920-as évek elején is
megfogalmazott nemzetiségi politikai nézetét: az egészséges faj igenis
barátkozhat, nem a sérelmek „visszaadása” a cél. 1940-ben a magyar sereg
bevonulásakor Jaross Bélát kérték fel, hogy megnyissa az üdvözlő beszédek
sorát, amelyet szó szerint közölt is a sajtó. Beszédéből ez a tolerancia cseng
ki: „a soknyelvű ország is boldog lehet, csak legyen benne krisztusi
lelkiséggel fölkent jog, törvény és mindenkivel egyformán bánó igazság. Mert ha
Máramarosban[11]
nem jól megy, megérzi azt Hargita is és a Somogy is megszenvedi”.[12] A második
világháború viharai után a szovjet hadsereg „felszabadította” Észak-Erdélyt,
ami megpecsételte a szovjet érdekszférához való kerülését e térségnek is. A
kommunista hatalomátvétel megtörténtével nyilvánvalóvá vált annak veszélye,
hogy az államhatalom nyíltan fog fellépni a „kapitalista” nyugattal, Rómával
szoros kapcsolatot fenntartó görög[13]
és római katolikus egyházakkal szembe.
Márton Áron gyulafehérvári püspök 1947-ben kelt titkos körlevelében
előre igyekszik felkészíteni papjait a bekövetkezhető üldözésekre. Ennek
megfelelően a pap nem hagyhatja el állomáshelyét, semmilyen körülmények között.
A paptanárokra is érvényes ez, akik a kerületi főesperesnek tartoznak
engedelemséggel, ha a püspökkel történne „valami”. Ha a szomszéd plébánia
lelkipásztor nélkül marad, a szomszédos plébános – aki legközelebb van
közlekedés szempontjából – joghatósága alá kerül, azonnal. Ha nagyobb körzetben
hiányzik a lelkipásztor, a közösség vezetése a világiakra hárul, a következő sorrendben:
kántortanító a gondnokkal, vagy ha kettőjük közül valamelyik hiányzik, a másik
egyedül; az egyháztanács együttesen – még ha nincs is határozóképes számmal
jelen, vagy ha csak egy tanácsos van, akkor ő egyedül is. Közreműködésre
köteles az egyházközség összes tanítója és tanítónője. Körlevelében külön
részletezi a liturgikus szabályokat a vasárnapi igeliturgiákkal,
szükségkeresztségekkel kapcsolatosan. Házasságkötés esetében, ha a püspök nem
értesíthető, és pap nem küldhető, a papok oktassák ki a híveket, hogy két tanú
jelenlétében érvényesen megköthetik a házasságot (utal a megfelelő kánonokra, s
konkrét formáját is megírja). Körlevelét a következő tanáccsal zárja: „ne
gondoljunk rosszat senkiről, s kerüljük azokat, akik felebarátainkról rosszat
szólnak”.[14] Az 1948-as
Konkordátum felrúgása után a romániai püspökök megpróbáltak egy Szabályzatot
(Statútum) összeállítani, amelynek benyújtása előtt a püspökök nagy része
elvesztette a törvényes működési jogát. Így aztán a 3 meghagyott püspök
nyújtotta be a Statútum tervezetét, amely 46 szakaszából a Kultuszminisztérium
csak hármat hagyott jóvá. A legnagyobb gondot a pápa jurisdictiója[15]
és ennek mindenféle következménye jelentette. Ezért külön kifejtették a pápai
primátus alapvető jellegét a katolikus egyházban. A válaszban a Minisztérium
megengedi a tisztán vallási és dogmatikai kérdésben a kapcsolatot, de kizárja a
szabad érintkezés lehetőségét és a pápa püspök-kinevezési jogát, akárcsak az
egyházmegyék felállításának és megszüntetésének jogát is. Azt már hiába is
kérték, hogy e kérdésekben az állam forduljon közvetlenül a Szentszékhez,
hiszen ezek a kérdések megtárgyalása meghaladja a püspökök hatáskörét. „Ehhez
járult még, hogy a sajtó Szentatyánkat tiszteletlen módón rágalmazta, és mint
háborús bűnöst és kapitalista zsarnokot állította be, hogy a híveket tőle
elidegenítse.”[16]
Nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista állam a Rómától független
egyházszervezetet a „békemozgalommal” igyekszik létrehozni. 1948. október 6-án
kelt körlevelében ezért Márton Áron püspök tudatja, hogy azonnali kiközösítés
alá esik minden pap vagy hívő, aki olyan gyűlésen vesz részt, amely a katolikus
egyháztól, Rómától való elszakadás előmozdítása érdekében történik.[17] Márton Áron
letartóztatása után (1949. június 21.) tovább erősödik a békemozgalom
szervezése. A sorozatos, az állam részéről történő békefelhívásokkal
kapcsolatban az Egyházi Főhatóság 1950. április 19-én a Kultuszminisztériumhoz
intézett ünnepélyes levélben kifejezte a határozott és változhatatlan akaratát,
a békéért imádkozni és dolgozni, és pedig a szeretetre és igazságosságra
alapozott békéért: 1. A szeretetre, mely kizárja a gyűlöletet és
ellenségeskedést, mely ahelyett, hogy a népeket kettészakítaná, egyesíti őket
kölcsönös megsegítésben és összedolgozásban. 2. Az igazságosságra, mely
elismeri minden népnek az egyenjogúságát, mely tartózkodik más népek
szabadságának és biztonságának megsértésétől, és mely minden vallási üldözést
gonoszságnak minősít. Ez a
nyilatkozat után, „a béke álarca mögött, arra akarták a katolikus papságot és
híveket csábítani, hogy törvényes főpásztoraiktól elszakadjanak, sőt hogy
azokat elítéljék, miután őket, valamint a Szentatyát súlyos rágalmazás révén
háborús uszítónak nyilvánították.”[18]
1950. április 23-án a Romániai Magyar Szó aznapi számában a „becsületes
és békeszerető” emberekhez szóló felhívás jelent meg, amelynek tatalma – Jaross
Béla jelentése szerint – annyira elfogadható, hogy ha nem kötné a kánoni diszciplína,
akkor aggály nélkül aláírná. „Az Egyh[áz]m[egyei] Hatóságnak a R[omán]
N[ép]K[öztársaság] állandó Békevédelmi Bizottságában nem szerepeltetését arra
magyarázzuk, hogy nem nyervén még autorizációt hivatalos képviselet hijjával
maradtunk.” Az Egyházmegyei Hatósághoz írt levelében a továbbiakban jelzi, hogy
a Békebizottság kérésének eleget téve a húsvéti prédikációkban a témát
kihangsúlyozták, az aláírást viszont mindaddig halasztják, még az Egyházmegyei
Hatóság rendelkezését meg nem kapják. Jaross Béla az egyöntetűség biztosítása
miatt kéri – amennyiben lehetséges – a feloldó rendelkezést. Addig marad a
halogatás.[19]
Április 23-án már a legszigorúbb titoktartás mellett küldi tovább az esperesi
kerület papjainak a következő rendeletet: „Ma reggel 6 órakor kaptam a hatósági
intézkedést, hogy az ú[gy]n[evezett] Boga[20]-béke
körlevél intézkedései[21]
mai nappal az értesítés vétele órájától hatálytalaníttatnak. Benne értetik az
ima is – és bármi jött vagy jövendő békeakció – Minden s már a mai
istentiszteleteken is!”[22] A
Kultuszminisztériumhoz küldött áprilisi levélnek a szószékről való ismertetését
hivatalosan betiltották az állami szervek, s még április folyamán, 27-én
összehívták a marosvásárhelyi Békekongresszust „azon céllal, hogy a törvényes
egyházi elöljáróságot ellentétbe helyezzék egy laikusokból és papokból álló
csoporttal. Azonban akik részt vettek a kongresszuson időközben siettek
kifejezni az egyházi hatóság iránti alávetettségüket és hibájuk jóvátételére
való készségüket” – fogalmaz Pacha Ágoston, működési jogát vesztett temesvári
püspök. Levelében arra is rámutat, hogy sok pap, akiket nem lehetett idejében
figyelmeztetni, vagy akiket állandóan zaklattak, aláírták a békefelhívást, s
csak néhány hét múlva értesültek meglepődve az újságokból, hogy az Egyház által
szakadárnak minősített mozgalom tagjai. Mindezek alapján jelzi, hogy a kormány
nem a hivatalos egyházi vezetőséget, hanem az attól elszakadókat akarja támogatni.
Ezért kéri a híveket, hogy kitartsanak, s ne szakadjanak el a törvényes
vezetéstől, hagyják ott a templomot, ha békepap misézik.[23]
A jobb tájékozódás miatt azt is felsorolja, hogy kik azok, akik feloldozásra szorulnak:
akik bármiféle békenyilatkozatot tettek, akik aláírták a felhívást (még ha
pótszöveggel is), azok, akik a marosvásárhelyi gyűlésen részt vettek és ehhez a
mozgalomhoz csatlakoztak, vagy azt propagálják (ők a 2314. kánon szerint
szkizmatikusok, és ezért kiközösítés jár). Jelzi, hogy a marosvásárhelyi
békemozgalom megalapítóját és vezetőjét Ágotha Endrét a 2258 és következő kánonok
alapján felfüggesztették, semmi papi tevékenységet sem folytathat. Még a
polgári érintkezés is tilos vele. A 2314 kánon alapján kiközösítés alatt
vannak, de még nem felfüggesztve (nem vitandusok) azok, akik a gyűlésen részt
vettek, határozatait megszavazták és aláírták, vagy akik ezt követően aláírják,
vagy propagálják. A gyűlésen részt vett papok külön figyelmeztetést is kaptak,
hogy ha nem akarnak vitandusok lenni, vonuljanak vissza a mozgalomtól. Név
szerinti figyelmeztetést kapott P[áter] Kulcsár Mihály, P[áter] Feri Vilmos
minoriták, Török László nagyváradi egyházmegyés pap és Köpeczy János. A marosvásárhelyi
békekongresszusról írva a kortárs Léstyán Ferenc – Jaross Béla utóda, ma már
nyugalmazott marosvásárhelyi főesperes,[24]
– kiemeli, hogy azon a marosvásárhelyi papság, tehát Jaross Béla se nem vett
részt. A jövőt illetően Pacha Ágoston püspök jelzi, hogy számolni kell azzal,
hogy újabb gyűlésekre fognak toborozni, különböző címszavak alatt (státusgyűlés,
státus időközi bizottság, katolikus kongresszus…)[25]
Semmi gyűlésre, amit nem az Egyházmegyei Hatóság hív össze, elmenni nem szabad
– vallotta –, a kiközösítés terhe alatt (hivatkozik a 2314 kánonra). Arra is
figyelmeztetett, hogy számítani kell az agitátorok tevékenységére, akik
nemzeti, népi katolikus egyházat fognak hirdetni, a pápától függetlent. Ezért
figyelmeztet: aki elszakad a pápától, az a római katolikus egyháztól szakad el.[26]
A marosvásárhelyi értekezletet szervező kultuszinspektorok és titkosrendőrségi
személyek a távol maradt papságot megpróbálták rávenni, hogy a konferencia
határozatait írják alá, s a sajtóban is nyilatkozzanak erről.[27]
Magát Jaross Bélát is felszólítják, hogy tegyen ilyen nyilatkozatot. Jaross
eleget tesz a felkérésnek, de nyilatkozata nem felelt meg az állami
elvárásoknak: „A Marosvásárhelyi Értekezlet mellett megnyilatkozó paptársaim
cselekedetét nem bírálom; a lelkiismeretek fóruma a mindentudó Úristen. Ezért
is azt az értekezletet nem kezelhetem úgy, mint szokás mondani: kari
szolidaritás témáját. Az Alkotmánytörvényre tett eskümmel jogot szereztem
lelkiismereti szabads[ág]ra, amellyel élve 74 évemmel és 50 éves szolgálatommal
– 1[…] nap múlva esedékes aranymisém ünneplése, vagy a misézéstől
eltiltó kiközösítés közötti választás nem engedte, s nem engedi az
aláírás megadását. Az ellen pedig a leghatározottabban tiltakoznám, ha ezt
egyházi és politikai síkon egyaránt igazolt félszázados közéleti, építő békemunkám
kissebítésére akarná felróni bárki is.”[28]
A főesperesi és plébániai levéltárban őrzött gépelt másolat alatt viszont
kézzel két feljegyzés olvasható még. Baloldalt olvasható: „Tekintettel arra,
hogy az Állambiztonsági Hivatal ezt az ügyet úgy kezeli, hogy az aláírás megtagadása
kimeríti a Népellenség és Háborúra-uszítás bűntényét, aláírásomat paptársaim
közösségében megadom. Marosvásárhely, 1950. június 21. Jaross Béla főesperes.”
Jobboldalt pedig: „1950. június 21. a Szigurancára[29]
vitetvén – ott a 3. megkísérlésre túloldali szöveget rávezettem a fenti
nyilatkozat pótlásául.” Tehát nyomásra kénytelen volt a fenti nyilatkozatot
megtenni, de az államhatalom is érezte, hogy ez nem volt túlságosan egyértelmű.
A „ráhatások” ellenére is címlapra Jaross Béla ünnepélyes aláírását csak 1955
februárjában tudják tenni, Márton Áron szabadulása előtt.[30] A
békeakcióval párhuzamosan az állam egyre konkrétabban szólt bele az egyházmegye
belső életében. Ennek egyik, a kortársak által akkor nem annyira súlyosnak
megítélt formája volt az adminisztratív átszervezés. Valóban, az egyház belső
hitéletét nem érintette, viszont az állam beavatkozásának konkrét sikerét
jelezte. Jakab Antal ordinárius idejében, 1951. februárjában a
Kultuszminisztérium kéri az esperes-kerületek átszervezését a kialakított
rajon-beosztásoknak[31]
megfelelően. Látszólag úgy tűnt, hogy az új területi beosztásnál figyelembe
veszik az egyház javaslatait. Jakab Antal a főespereseket fel is kéri, hogy a
konkrét javaslataikat megtegyék. Jaross Béla saját tervezetében rámutat, hogy
az egyházmegye 280 plébániájának 11 tervezett új kerületbe való beosztása
kerületenként általában 23 plébániát jelentene. Ennek megfelelően, a
rajonvonalakat figyelembe véve a marosvásárhelyi rajon 13 plébániájához kellene
kapcsolni a szászrégeni rajon 7 plébániáját, a marosludasi 4 plébániáját, akkor
meglenne az „új” kerület 24 plébániája.[32]
Mire viszont Jaross Béla a saját javaslatával elkészült volna, már március 2-án
a Kultuszminisztérium 4463. számú iratával jóváhagyta az esperességek beosztását
az új tartományi és rajonbeosztásnak megfelelően. Jakab Antal kénytelen volt
ezt elfogadva körlevélben közölni az új adminisztratív határokat, amelyek 1951.
júliusától léptek érvénybe. A marosvásárhelyi esperességhez került ennek
megfelelően a dicsőszentmártoni, erdöszentgyörgyi, marosludasi és marosvásárhelyi
rajonok összes plébániája.[33]
Az esperesség vezetője egyelőre még Jaross Béla maradhatott, viszont címeiből –
p[á]p[ai] prelátus, apát, főesperes, marosvásárhelyi plébános – eltűnik a
főesperes megnevezés. Ennek a jelentősége az, hogy Márton Áronnak a fentiekben
ismertetett 1947-es titkos rendelete szerint a püspök akadályoztatása esetén a
főesperes irányításának tartóznak engedelmességhez a kerület lelkipásztorkodó
és tanító klerikusai. Hogy még egyértelműbb legyen Márton Áron rendeletének az
ellensúlyozása, a kerület szó használatát is beszüntetik. Az esperesi hivatalok
címe: „Nagyontisztelendő Esperesi Hivatal /Protopopiatul Rom[ano] Cat[olic]/
Kerület szó helyett ezentúl Esperesség használandó.” Az
adminisztratív átszervezést követően sor került Jakab Antal letartóztatására
is, 1951. augusztus 24-án. Jakab Antal letartóztatása után kezdődtek a
joghatósági problémák az egyházmegyében. A titkos ordináriusok kijelölésének
formája közismert volt, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a
jurisdikciót átvevő ordináriusnak titokban kell-e maradnia, vagy pedig fel kell
fednie magát, vagyis jelentkeznie kell-e a székeskáptalan előtt. A kutatások[34]
és a kortárs visszaemlékezések[35]
azt emelik ki, hogy az ordinárius titokban kell maradnia, éppen azért, hogy az
államhatalom szervei ne tudják letartóztatni.[36]
A letartóztatott ordinárius ugyanis azonnal elveszíti a joghatóságát. Tény az,
hogy 1952-1955 között Gyulafehérvárról az egyházmegyét vezető, magát általános
helynöknek tituláló Adorján Károly nem rendelkezett joghatósággal, viszont
szolgailag eleget tett a Kultuszminisztérium utasításainak. A kérdés fontossága
miatt ezt a problematikát részletesebben szükséges megvizsgálni. Előbb a tényleges
joghatósággal rendelkező titkos ordináriusok sorát fogjuk ismertetni, majd
bemutatjuk, hogy hogyan próbálták elismertetni Adorján Károly joghatóságát. A titkos
ordinárius kinevezése a Szentszéknek 1948-as intézkedése alapján úgy történik,
hogy a püspök két papot jelöl ordináriusnak, s a hatalmat átvevő ordinárius[37]
a maga során újabb két papot jelöl utódjául. Ez lehetővé tette, hogy az
ordinárius letartóztatásakor az általa elsőnek jelölt személy azonnal a
jurisdictiót átvehesse, illetve, ha nem tudott még senkit sem jelölni, abban az
esetben a társjelöltjéhez kerülhetett a joghatóság. Márton Áron
püspök jelölése Boga Alajos kanonokra[38]
és Sándor Imre vikáriusra[39]
esett. Boga Alajos a maga során jelölte Gajdátsy Bélát,[40]
aki korábban teológiai rektor és a püspökség irodaigazgatója volt. Gajdátsy
csak titkos ordinárius jelölt volt, a joghatóságot nem gyakorolta, ugyanis Boga
letartóztatása után az Sándor Imréhez került (1950. május 10 – 1951. március
10). Gajdátsyt Sándor Imrével egyszerre tartóztatták le. Így a joghatósági lánc
Sándor Imre jelöltjeivel ment tovább. Sándor Imre első jelöltje és utóda Jakab
Antal kanonok, a teológiai főiskola vicerektora volt.[41]
Ő nem tudott a titkosságban megmaradni, a békevonal felé tolódó gyulafehérvári
káptalan tevékenysége miatt nyilvánosságra került a személye. Jakab Antal a
maga során két személyt jelölt ordináriusnak. Az első Márton Mózes
csíkszentdomokosi plébános,[42]
a második pedig Kovács Béla kovásznai plébános volt. A joghatóságot ennek
megfelelően Márton Mózes vehette át, aki a maga során azt tovább adta első
jelöltjének, Szilveszter Sándor[43]
sepsiszentgyörgyi esperes-plébánosnak. Kovács Béla tehát nem jutott
joghatósághoz, így az ő jelöltje, Jakab László székelyudvarhelyi plébános sem.
Az egyházmegyében Márton Mózes már nem tudta egyértelműen elfogadtatni magát az
esperesekkel. A kolozsvári főesperes, Baráth Béla volt az, aki vele szemben
Kovács Béla mellett agitált. 1952. február 4-én egyszerre tartóztatják le
Márton Mózest, Kovács Bélát, Szilveszter Sándort és Jakab Lászlót is. Abban
reménykedett az államhatalom, hogy közülük a joghatóságot birtokló személy
átadja a hatalmat, a joghatóságot a kormányzást már 1951-ben[44]
jogtalanul átvevő Adorján Károly kanonoknak.[45]
Eleve nem volt ez lehetséges, hiszen a letartóztatott ordinárius minden
intézkedése érvénytelen. Ennek ellenére az egyházmegye papságát olyan
szellemben tájékoztatja a gyulafehérvári káptalan, hogy Adorján joghatósága
rendben van. Tárgyunk szempontjából a továbbiakban elegendő utalásszerűen
jelezni, hogy hogyan alakult a 1955-ig a tényleges joghatósággal rendelkező
titkos ordináriusok sora, fontosabb azt részletezni, hogy Adorján hogyan
fogadtatja el magát az egyházmegyével. A hivatalos
joghatóságot Léstyán Ferenc[46]
vihette tovább, 1952. február 4-től. Amikor viszont kiszabadul a börtönből
Márton Mózes, Kovács Béla, Szilveszter Sándor és Jakab László, Léstyán Ferenc
egyetértésben Márton Mózessel visszaadja a joghatóságot Szilveszter Sándornak,
aki viszont alig két hónapig lehetett ennek birtokába. Utóda Lajos Balázs[47]
egészen 1954-ig. Utána Fuchs Gábor[48]
veszi át a vezetést,[49]
1954. decemberéig. Márton Áron szabadulása előtt valószínűleg Ábrahám Miklós[50]
folytatta a sort. Visszatérve
Adorján Károly szerepéhez, Léstyán Ferenc rámutat, hogy a hatóságok nem tudták
elérni, hogy Márton Mózes átadja a joghatóságot Adorján Károlynak, így ezt
Kovács Béla tette meg. Teljesen hiába, hiszen ő maga sem rendelkezett ezzel,
tehát tovább sem adhatta. Mégis a központból való kormányzás Adorján Károly
kezébe kerül. Ennek története viszonylag könnyen rekonstruálható a hivatalos
levelezésekből. Az 1951. október 11-én Gyulafehérváron tartott kanonoki és
esperesi tanácskozás jegyzőkönyve,[51]
amelyet Baráth Béla kolozsvári esperes jegyzett le már rögzíti, hogy a
jelenlevők[52]
a saját „felelősségteljes kötelességüknek” tartják „a Román Népköztársaság
területén élő róm[ai] kat[olikus] hívek lelki gondozását és vezetését”, a
szövegben meg sem jelenve a titkos ordinárius szerepe. A köztársasági
államformát, mint a katolikus Egyház szervezetével és tanításával nem
ellenkezőt elfogadják, s ennek megfelelően a következőket határozzák: „1./ A
R[omán] N[ép] K[öztársaság] területén élő róm[ai] kat[olikus] hívek lelki
üdvének biztosításán és anyagi jólétének előmozdításán a róm[ai] kat[olikus] Egyház és a R[omán]
N[ép] K[öztársaság] törvényei szerint minden erőnkkel munkálkodni fogunk. 2. Híveinket
úgy az isteni, mint az egyházi és állami törvények megtartására szavainkkal,
tanításunkkal és példánkkal buzdítani fogjuk. 3. Semmi
olyan mozgalomban melyet az egyház és állam törvényei tiltanak, részt nem
veszünk, és amennyiben tudomásunkra jutna, hogy híveink ilyen mozgalomban
akarnak részt venni, őket attól visszatartani törekszünk. 4. Teljes
erőnkkel törekszünk a béke ápolására, a béke áldásainak biztosítására, –
örömmel és megnyugvással vesszük tudomásul, hogy a R[omán] N[ép] K[öztársaság]
minden polgára őszintén akarja a békét és épen ezért testvéri szeretetben és
egyetértésben kívánunk az ország minden lakójával élni, – a R[omán] N[ép]
Köztársaságot hazáknak tekintjük, törvényeit megtartjuk, felvirágoztatásáért
állandóan imádkozni és dolgozni fogunk, annak népére és vezetőire Isten áldását
kérjük. 5. Amint a
R[omán] N[ép] K[öztársaság]ban élő róm[ai] katolikusok helyzetét rendező
Statútum mint állami törvény megjelenik, azt a püspökkel együtt tett
állampolgári eskünk alapján megtartjuk.” Másnap Baráth Béla a gyűlés
hivatalos jegyzőkönyvéből kimaradt tárgyalásokra reflektálva levelet intéz
Boros József prelátushoz, a gyűlés elnökéhez, amelyet másolatban a többi
esperesnek, így Jaross Bélának is megküld.[53]
Ez a levél azt igyekszik egyházjogi szabályozásokra hivatkozva elfogadtatni,
hogy a titkos ordinárius nem maradhat titokban. A hitelesség kedvéért levelét
szó szerint idézzük: „Már hetek
óta foglalkoztatott a kérdés, vajon a sedes impedita[54]
esetében megbízottak, a substitutusok, ill. a káptalani helynök köteles-e a
székeskáptalan előtt igazolni megbízását. A 334 és a 353 can[on] 2 §. ezt a
kötelezettséget kifejezetten az episcopis residentiales és az utódlási joggal
megbízott s[egéd] püspök számára írja elő. A 429. can[on] a sedes impedita
esetében megbízottaktól csak azt követeli meg kifejezetten, hogy hivatalba
lépésükkor jelentsék a Szentszéknek, hogy a püspöki szék akadályozva lett, s ők
vették át annak gondjait, ami azt jelenti más szavakkal, hogy külön
megerősítésre nem szorulnak. A káptalan előtti igazolásról nincs kifejezetten
szó nevezett kánonban, bár ez jól megfér avval az általános jog szellemében.
Érdekes, hogy a C[odex] J[uris] C[anonici] intézkedése ebben a pontban
fogyatékos. Ezért örvendtem a tegnap, hogy ezt a bizonyos 1946, ill[etve]
1948-as részletes utasítást olvashattam, mely szerint a sedes impedita megbízottai
„iisdem iuribus fruuntur ut iisdem obligatiunibus tenentur se episcopi
residentiales”.[55]
Világos ebből, hogy ők is igazolni kötelesek megbízásukat a káptalan előtt a
334. can[on] előírása szerint s annak megtörténtéig az egyházmegye kormányzását
át nem vehetik „neque per se, neque per alios, nec nullo sub titule sese
ingerere posseunt in illud.”[56]
Mondanom sem kell, hogy ebből két dolog következik. Az egyik, hogy titokban nem
maradhatnak. A másik, hogy igazolásuk megtörténtéig ordináriusi minőségben
mindennemű intézkedésük […] és érvénytelen. Ezek után minden nehézségem
megoldást nyert az ügyben s gondolom, az értekezlet résztvevői is hasonló lelki
állapotba jutottak.” A fentiek
értelmében a székeskáptalan megpróbálta megteremteni magának a jogi alapot
ahhoz, hogy az ordináriusok előttük felfedjék magukat. 1952. október 21-én
ebben a szellemben vázolja a törvényes jogutódlás kérdését dr. Faragó Ferenc
kanonok, Adorján Károly helyettese, a marosvásárhelyi esperesség alakuló
gyűlésén.[57]
Beszédében az ordináriusok kinevezésének történetét azzal kezdi, hogy Márton
Áron püspök Boga Alajost és Sándor Imrét a székeskáptalan előtt jelölte ki,
tehát nem titokban. A későbbiekben viszont mégis ellentmondásba keveredik, amikor
arról beszél, hogy Kovács Bélát Jakab Antal titokban bízta meg, egy tanú –
Ferenc András plébános – előtt. Márton Mózes és Kovács Béla Jakab Antal által
történt jelöléséig ugyanazokat a személyeket sorolja fel, amelyeket a
fentiekben a tényleges ordináriusok esetében már bemutattunk. Viszont
egyházjogi csúsztatásokat lop be előadásába. Miközben arról beszél, hogy mi az
ordinárius jogköre, egyszer sem említi a titkos jelzőt. Minden átmenet nélkül
kiemeli, hogy a megyéspüspök meg kell jelenjen a székeskáptalan előtt, s
igazolnia kell magát. Az egyházmegyés püspök „posessio”-ba való helyezésének
valóban ez a formája, s idézi is ehhez az 1950. június 8-i dekrétumot. Azt viszont
már nem pontosítja, hogy ez miért vonatkozik az ordináriusra is. Talán számít
arra, hogy Baráth Béla már ismertetett leveléből ez már átment a köztudatba.
Céljának megfelelően kiemeli, hogy 1950. április 3-án maga Jakab Antal is megjelent
a székeskáptalan előtt, kilépve a titkosságból. Csak ennek vázolása után vonja
le a következtetést: „possesiohoz helyezés nélkül nincsen jurisdikciója az
ordináriusnak”. „Az ordinárius ha akar, maradhat titokban, de akkor is köteles
possesióba lépni.” Tehát elméletileg a jelentkezés után az ordinárius
elrendelheti a káptalannak, hogy tartsa titokban a jelentkezését. Arra
hivatkozik, hogy egy egyházmegye sem tud olyan rendelkezésről, hogy az
ordináriusnak titokban kell maradnia. Jakab Antal két jelöltjével (Márton Mózes
és Kovács Béla) kapcsolatosan rámutat, hogy „a káptalan tudta, hogy az
ordináriusnak jelentkezni kell és várta is a jelentkezést. A kormánytól jöttek
a rendeletek, kellett valaki aki az iratokat rendezze, elválaszolja,
paptestvérekkel közölje”. Újra csak ellentmondásba került itt, hiszen burkoltan
bevallja, hogy az ordinárius titokban volt – ennek okára nem kérdez rá –,
illetve, hogy az államhatalom hatására igyekeztek megszüntetni ezt a
titkosságot. Mivel a jelentkezés természetesen elmaradt, Faragó a kőrősbányai[58]
kényszerlakhelybe kényszerített Scheffler János működési engedély nélküli
szatmári püspökhöz fordult jogi eligazításért. Faragó szerint Scheffler azt
tanácsolta, hogy „minden áron meg kell tudni, hogy ki az ordinárius. Ha nem
lehetséges írásban, akkor személyesen el kell menni mindegyik paphoz, és ki
kell kutatni okvetlen ki az ordinárius”. A tanácsot elfogadva a káptalan meg is
tette a felhívást, viszont időközben – szintén Faragó szerint – Márton Mózes és
Kovács Béla megállapodtak abban, hogy „mivel Márton Mózes beteges és nem
jogász, […] lemond, és Kovács Béla vegye át a jurisdikciót. Írásban csinálták
meg a megállapodást, de az írás a pénzbeváltáskor történt Márton Mózes letartóztatása
miatt nem érkezett Fehérvárra. Azután Kovács Béla jelentkezett a káptalannál,
hogy 1951. június 13-án Jakab Antal őt bízta meg Ferenc András plébános előtt”.
A csúsztatás ma már nyilvánvaló. Márton Mózes ilyen megállapodást nem
köthetett, a titkos ordináriusok kinevezésének módja nem tette lehetővé.
Joghatóságát csak az általa jelölt személynek adhatta át, nem pedig
társjelöltjének. Csak ha nem volt saját jelöltje, akkor kerül a joghatóság a
társjelölthöz. Faragó viszont átugorja ezt az apróságot, rámutatva, hogy
„Kovács Béla ordinárius jurisdikciója, annyira bizonyos, hogy ahhoz semmiféle
kétség sem fér Isten előtt vállalom a felelősséget”. Egy kicsit bonyolultabb
volt azt bizonyítani, hogy mégis miért Adorján Károly az, aki akkor a joghatóságot
gyakorolja. Ezzel is megpróbálkozik, úgy vezetve fel a kérdést, hogy miközben
az állami hatalom hozzájárulását kihangsúlyozza, egyúttal a békepapi mozgalmat
is elítéli, tudva, hogy ez teheti csak hitelessé előadását: „Kovács Béla [a
kormány részéről nem bírt szimpátiával ezért] Adorján Károlyt bízta meg a
vikáriusi teendőkkel, aki a kormány szimpátiáját élvezte. A kormány részéről
Kovács Béla részére azért volt neheztelés, mert huzavonazkódott és
titkoskodott. Ma már Kovács Béla a kormány szimpátiáját bírja és nincsen a
kormánynak kifogása az ellen, hogy Gyulafehérváron lakjék. Kovács Béla november
hónapban fel is fog költözni Fehérvárra. Kovács Béla engedélyt kapott a
kormánytól, hogy a jurisdikció átvételét jelentse a Szentszéknek, biztosította
a kormány Őt arról, hogy a levél diplomáciai úton eljut a Szentszékhez. Kovács
Béla törvényes ordinárius, kinek engedelmeskedni tartozunk, minden körülmények
között. Ha mindannyian elszakadnánk tőle, még akkor is, ő egyedül marad a
Szentszék képviselője és aki neki nem engedelmeskedik a Szentszéknek
fenntartott kiközösítést vonja maga után. Amint a vásárhelyi mozgalom is az
volt, engedetlenség és kiközösítéssel járt és mindegyik résztvevő a kiszabott
penitencia végzése után nyert csak feloldozást.” Magát a vásárhelyi ügyet a
nagyobb nyomaték kedvéért reakciós ügynek titulálja, amelyről állítja, hogy
„teljesen fel van számolva, az állam nem kíván többet ezekkel a kérdésekkel
foglalkozni”. Beszédének hatását lemérhetjük abból, hogy maga Jaross Béla is –
aki pedig a napi politikában gyakorlattal rendelkezett – Faragó előadását
üdvözölte, kiemelve, hogy lelkipásztori munkáját a befejezés előtt megzavarta
az a nyugtalanság, ami a bizonytalanságból származott egyházközségében. „Most
remélem híveim helyreállítják az egységet, nyugodva, lélekbe megpihenve
mondhatom: áldja meg a Mindenható Isten dr. Faragót”, amiért jogi
fejtegetésével bebizonyította az ordinárius jogosságát.[59]
Az öregedő apátplébánosnak sem tűnt fel, hogy az esperesség alakuló gyűlésének
az időpontját, programját, meghívóit összeállító Adorján Károly kész,
bemutatandó dolgozatokat küldött a társadalmi átalakulásról, a békeharcról, az
új Alkotmányról. Mint ahogy az sem jelentett különösebb megütközést, hogy a
Pacha Ágoston levelében felsorolt, figyelmeztetést kapott személyek közül jelen
volt dr. Köpeczi János tisztelendő, illetve, hogy a tanácskozás vezetője a
kultuszinspektor [Visán] László volt. Az Adorján Károly által elküldött kész dolgozat
a békeharcról szintén gyanús lehette volna. Kivonatolt, a jegyzőkönyvbe is
feljegyzett tartalma a következő volt: „azok a bütykös lábak, amelyeket
nagycsütörtök a Mester megmosott és csókjával illetett, azok parancsot kaptak,
hogy amely házba belépnek, köszöntsék reá a békét: békesség a háznak. Minekünk
Kr[isztus] papjainak a békeharc akcióban fel kell ismernünk a Krisztusi
vonásokat és a háborús őrülettel szembeni irtózattal eltelve Isten áldását
esdeni arra .” S hogy a sor teljes legyen, az is furcsa, hogy a hozzászólók
közt ott találjuk Kajtsa Ferencet alsócsernátoni plébánost,[60]
akivel az alábbiakban foglalkozunk részletesebben. A törvényesség
látszatát elnyerő, az államhatalomnak behódoló központi egyházkormányzatnak a
következő lépése az volt, hogy a fontosabb plébániákon a régi embereket a
behódoló személyekkel kicseréljék. Marosvásárhely esetében ez Jaross Béla
félreállítását jelentette. Még az
esperesség alakuló gyűlését megelőzően Jaross Béla megkapta az 1734/1952 számú[61]
leiratát Adorján Károly általános helynöknek, amire 1952. augusztus 8-án
válaszolt.[62]
A válaszlevél[63]
tartalma alapján Adorján Károly a marosvásárhelyi hitéletben és közvéleményben
tapasztalt zavarok miatt már három alkalommal is komolyan foglalkozott a visszavonulás
lehetőségével. Visszavonulásának színlelt latolgatásával igyekszik rávezetetni
Jaross Bélát, hogy hasonló lépésre szánja el magát. A terv működőképesnek
bizonyult. Miután Jaross rámutat, hogy a hitéleti zavarok nem oly jelentősek,
mint amilyennek az Adorjánhoz érkezett névtelen jelentésekből tűntek, továbbra
is problémát jelent a törvényes joghatóság kérdése. „Most már tagadhatatlanul
megállapítható a két vonalvezetés s miután mindkét fél jóhiszemű és tisztalelkű
s mindkettőnek vannak adatai, üljenek össze, – nem lesz nehéz, mert tények és
dátumok állnak rendelkezésre […] A HIVEK igénylik vasárnapi szentmiséjük,
havonkinti lelki tisztulásuk biztosságát, megnyugtató, ünnepi élvezését. A
PAPSÁG látva, hogy ez már több, mint »tünet«, hogy ez már dogmatika, a kódexxel
él és fekszik, – ez lopja meg álmát s az efölötti tépelődés, töprengés aggasztja;
Domine salva nos, perimus […] s várja hivatott ajkakról Jézus válaszát.”[64]
A leirat második pontjára térve Jaross a következőket írja: „az irat következő
szakasza konkrét javaslatot vár tőlem a helyzet elrendezésére. Ennek sorai
közéből lehetetlen ki nem olvasni – amiért szívből hálás is vagyok – féltő
óvását személyemnek. Idő kellett a megfontoláshoz és az elhatározáshoz s az idő
megérlelte bennem, hogy a kavarodásnak ebből az örvényléséből kiragadjam magam
azzal, hogy 1 évi fizetéses szabadságot és nyugdíjazásomat kérjem. Mert egy
hosszú élet és egy félszázados szolgálat penitenciájához Isten jóvoltából
egy-két esztendő kegyelmi idő nagyon rám fér. Más szempont is ezt ajánlja,
t[udni] i[illik] az Egyházközség anyagi válsága, mellyel megbirkózni nem
tudnék. Kegyeskedjék egyelőre ezt és ennyit a maga csupaszságában elfogadni és
hozzájárulni. Elhelyezkedésem, megélhetésem részletkérdések, azokat külön
levélben fogom feltárni. A marosvásárhelyi Egyházközség 250 éves. Annak
egyötöde az én oltárszolgálatom. Deus providebit. Mezítelenül jöttem föld-anyám
méhéből és térek oda vissza … Semmim sincs és amit 4 év előtt újévi beszédem
jeligéjéül vettem Bolyait idézve, azt most magamnak lefoglalom: „Mindent
elvehet az Isten, de önmagát mindig meghagyja!” Adorján Károly terve tehát
bevált, maga Jaross fogja kérni nyugdíjazását. Kérése eredményeként egy teljes
évig szabadságot hagy jóvá Gyulafehérvár Jaross Bélának 1952. december 1-től.[65]
Egy héttel később, december 19-én Kajtsa Ferenc jelzi hogy az Egyházmegyei
hatóság 348/1952 számú rendelettel vicarius adiutur minőségben kinevezte a
marosvásárhelyi plébániára, majd a 3492/1952 számú leiratával a marosi
főesperesi kerület főesperesévé nevezte ki.[66]
Ezzel a fordulattal sikerült elérni, hogy a marosvásárhelyi plébánia és
esperesség vezetése az államhatalomnak behódoló pap kezébe kerülhessen. Jarossal
párhuzamosan káplánjait is elhelyezik, Kajtsa Ferenc saját káplánnal érkezik[67]
1953. vízkeresztje után. Január 20-án Jaross Béla és az egyháztanács
jelenlétében letette a hitvallást és az antimodernista esküt, majd átvette a
templom és plébánia épületét és berendezését.[68] Miután a
vezetés Kajtsa Ferenc kezébe került, az egyháztanács lecserélésén túl
igyekeztek megalázni, lejáratni az ekkor már 76 éves Jaross Bélát. Kerestek
néhány apróságot, amelyek hangsúlyozásával ez lehetővé vált. Az egyik ilyen
kérdése egy marosszentkirályi ingatlannak az eladása volt.[69]
A gyakorlatban 100.000 lej összegről van
szó, ami az 1952-es pénzstabilizációkor 125 lejnek felelt meg. Ez a
takarékpénztárba[70]
került. Jaross jelentésében, 1953. június 3-ról jelzi, hogy az ingatlan
törzsvagyon. Ezt követően Adorján Károly mégis rákérdez, hogy az ingatlan a
papi jövedelemhez, vagy mihez tartozott.[71]
Egyébként is az összeg nem túl jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy Jaross
saját nyugdíjkérésében jelzi, hogy az utolsó 12 hónapra az átlagfizetése 1091
lej és 78 bani volt. Tekintve, hogy a későbbi levelezések szerint Jarosst azzal
vádolták, hogy a pénzt saját adójának rendezésére használta fel, s ennek
tagadásával Jaross válaszleveleiben nem találkozunk, elképzelhető, hogy valóban
ez történt. Párhuzamosan futtatják ugyanakkor a leltári hiányok vádját, az
1951-es és 1952-es számadásokat, az eltűnt fürdőkád problémáját, a pincében
leszerelt ászokfák hiányát, az elvitt konyhaszekrény pótolását, illetve a küküllői
esperesség pénzének veszni hagyását.[72]
A lejáratáson túl a kérdés súlyát inkább az adta, hogy Jaross csak egy év
szabadságot kért, ennek végéhez közeledve újabb ürügy kellett ahhoz, hogy
biztosítani lehessen Kajtsa folytonosságát Marosvásárhelyen. 1953. november
9-én[73]
Adorján Károly jelzi, hogy december 1-vel Jaross szabadsága lejár, addig el
kell rendezni a függő dolgokat, elsősorban a hiánypénzeket. A levél végén
viszont önmagát árulja el, amikor a következőket írja: „A Kultuszminisztérium
felé az eddigi megnyilatkozások szerint Kajtsa Ferenc felmentését s Méltóságod
főesperes-plébánosságát nem tudom elismertetni. Legjobb megoldásnak a statusquo
további fenntartását tartom.” Jarossnak ekkor már világos, hogy mi történik a
háttérben. Válaszol is Adorján Károlynak, már november 16-án, előre bocsátva,
hogy önmagának és emlékének tartozik azzal, hogy magát tisztázza. Az egyes
vádak alóli tisztázás részleteibe most tárgyunk szempontjából nem jelentős
belemenni. Az 1953. november 16-i válaszlevelében Jaross nem hagyja szó nélkül
Adorján önmagát leleplező mondatatát: „Arra a passzusra vonatkozólag, mely a
kultuszminisztériumot s valami status quot említ, engedje meg; sejtelmem sincs,
miről van szó” – írja Jaross. Pedig jól tudta, hogy mit jelent ez a status quo.
Két nappal később, november 18-án kelt levelében már úgy tesz, mint aki
elfogadja azt, vagyis, hogy Kajtsa Ferenc marad Marosvásárhelyen, ő maga pedig
elköltözik Görgényszentimrére. November 30-án kelt levelében Adorjánnak már
megírja, hogy ez esztendőig még megaláztatásokban nem volt része,[74]
de most kijutott neki, majd a görgényszentimrei terepszemle után december 3-án
újabb levelében visszakozik is a költözés ötletétől. Nem akarja feladni – s nem
is adta fel – a Marosvásárhelyen való tartózkodását. Arra hivatkozik, hogy
amikor Görgényszentimrén építkezett, akkor a megélhetést biztosítható föld,
erdő és legelőhasználati jog még megvolt, most már nincs. Költözködése is sokba
kerülne, nyugdíjügye rendezetlen, Görgényben nincs gáz sem. Ezek az ürügyek mellett
rámutat elköltözését a leginkább akadályozó tényre: lezáratlan függő ügyei
vannak Marosvásárhelyen. „Tiszta múltam tudatában érzékenyen kell vennem azt, hogy tiszta helyzet maradjon utánam.”
Levelét bibliai igével zárja: „A leányzó nem halt meg, csak alszik.” Kajtsa
Ferenc viszont nem visszakozhatott. Még aznap kelt[75]
válaszlevelében[76]
jelzi, hogy maga Jaross Béla december 2-án már kérte a közbejárását a
Minisztériumnál, hogy a görgényszentimrei házat visszakaphassa – igaz ugyan,
hogy ezt a kérést maga Jaross Béla soha alá nem írta. Mégis a kérést Kajtsa még
2-án fel is terjesztette az Ordináriátushoz. A nagyobb nyomaték kedvéért
másnap, december 4-én az egyháztanácsi határozatra hivatkozva újra felszólítja
Jarosst a költözésre.[77]
Jarossnak a költözéssel kapcsolatos változó elhatározásait Kajtsa és Adorján
igyekeztek kihasználni. Adorján Károlynak Kajtsához december 16-án intézett
levelét még csak kommentálni sem szükséges: „Értesítem, hogy a 288/953 s
t[öbbi] jelentéseit az [kézzel beírva a gépelt szövegbe: A(pát) úr] ingatag
ezért megbízhatatlan elhatározása jeleiként felfogom használni.”[78]
Kajtsa a felső támogatás tudatában egyre magabiztosabban támadja már Jarosst. A
Jaross Béla által határidőre elkészített 1951-1952-es pénzügyi számadásokat el
sem fogadja, kéri, hogy azokat az 1950-es évvel kezdje.[79]
Adorjánhoz intézett levelében az elszámolást a következőképpen minősíti: „Az
1951 és 1952 évekre nézve is olyan mocsok munkát végzett ami szégyen.” Kajtsa
jelzi azt is, hogy amikor megkérdezte Jarosst, hogy mit tett az 1950-es
kerületi perselypénzekkel, Jaross azt válaszolta, hogy „megettem.” Végül is
érthető Jaross ily kirohanása, hiszen maga Kajtsa is beszámol arról, hogy
először a válasz az volt Jaross részéről, hogy az egyházközségek egyenesen a
püspökségre küldték be a pénzt.[80] 1954-ben a
Jaross elleni intézkedések tovább folytatódtak. 1317-1954 szám alatt megkapja
Jaross Adorján május 8-án kelt felszólítását, mely szerint május 27-én
bizottság alakul Ferencz András kerelőszentpáli és László Dénes maroshévizi
plébánosokból, hogy felülvizsgálják a leltári és anyagi ügyeket. Adorján Károly
kéri, hogy a helyszínen adjon felvilágosításokat, s hogy mindennemű levelezést
az üggyel kapcsolatosan a kivizsgálásig szüntessen be. A levél alatt
olvashatóak Jaross kézzel írt feljegyzései: „soha senkinek nem írtam; szomorú
dolog, hogy feltételezni sem tudják az emberről az egyenes úton járást […] A
kiküldetés megvolt május 27-én. Sok kicsi piszkos ügy ment le ott; de feltűnő,
hogy folytatás és végzés nélkül. A »monitio« még fennáll és a további
fenyegetések is – azokban papi becsületemről esik szó.” Azonos iktató alatt
Adorjántól Jaross Béla egy újabb levelet is kap április 12-i keltezéssel –
szigorúan bizalmas jeligével ellátva. Ebben Adorján jóindulatúan jelzi, hogy a
Jaross elleni panaszok okozta hullámokat megpróbálta a hivatalos megintéssel[81]
és a kártérítésre való kötelezéssel lenyugtatni, de nem sikerült, sokan a 2147
kánonra hivatkozva eltávolítását és a 2346 kánon alapján felfüggesztését
emlegetik. Ha ez így megy, jelentést kell tennie a Minisztériumnál, ami állami
fizetésének megvonását jelentené. Ezért kéri, hogy Jaross „igyekezzék az
ügyeket sürgősen rendezni és minél előbb félrevonulni”.[82]
Kajtsa Ferenc 1954. május 4-én keltezett levelében már egyenesen egy kultuszminisztériumi
határozat (17302/1948) átelmélkedését javasolja Jarossnak. Ezt követően Jaross is
jobban felkészül a védekezésre. Vezetni kezd egy jegyzettömböt, ahová feljegyzi
azokat a botrányokat, amelyek Kajtsa Ferenc marosvásárhelyi ténykedéseit
kísérték.[83]
Az érzékeltetés kedvéért kiemelünk ebből néhány feljegyzést. Kajtsa
tevékenységével kapcsolatosan botrányosnak tartja, hogy bemutatkozó beszédét
azzal kezdte, hogy teljhatalommal jött ide, s ugyanabban a beszédben
megfenyegette a híveket is. 1954. június 20-án sorba állt fagylaltért és monopolért
is. Hatszor állították fel a moziban, mint állójegyest, aki másnak helyére
leült. A hivatalban ingre vetkőzött. Az egyik karácsonyi beszédéből két
mondatot jegyez fel: ha nincs a zsebben, nincs karácsony, ha van a zsebben, van
karácsony. A prédikációit jellemezve rámutat, hogy abban gyakrabban szerepel
Dosztojevszki és a napi események, mint a Szentírás. A nyárádtői vizitációkor
még a templomba se ment be. Azt hiszi, hogy a marosvásárhelyi plébánosság csak
abból áll, hogy „jól enni, inni, hangversenyekre járni, tribünökön parádézni”.
Nem tájékozódott a közösségről, a reprezentáns személyekről, hivatalos fogadó
órákat vezetett be, ócsárolta elődjét. Amikor egyik alkalommal beteghez hívták,
nem tudta letenni az épp olvasott regényt („ponyvát”), s csak másnap ment el,
amikorra a beteg meghalt. „Annyi nyílvános gixer után szabad a kérdés: miféle
kormányzat az, amely azt ítélte róla, hogy M[aros]V[ásár]helyre való? Vagy amelynek
vigilanciája mellett – már 18 hónapja – még mindig itt lehet. – Oroszlán és
szamár meséje megismétlődik rajta, aki »teljhatalommal« küldetett ide és teljes
lelkipásztori tudatlansággal mutatkozott be már az első beszédében. Mi áll fenn
a 2 eshetőség közül: Őt félreismerték-e 19 éves papi pályáján? Vagy ő neki
sikerült félrevezetni 19 évi következetességgel az Ordinariá[tus]t? Miért
ismerte fel M[aros]v[ásár]h[e]ly már az első hetekben s azután folytonos
bemutatkozásán, hogy hazug, üres, rágalmazó üzletember? […] Az [Acták]
bizonyítják, hogy következetesen félrevezette az Ordináriátust. Ebben nem lehet
menteni, mert tájékozódhatott volna! Belevitte ezt botrányosan felületes intézkedésekbe.
»Ökör a kertben« Nagy az Isten állatkertje! – Szégyen.” Összegzés
helyett egy levél részleteit idézném, amelyet Budapestről az egyik
marosvásárhelyi tanácsosnak, Kovács Eleknek küldött Csiszár Lajos
építészmérnök, presbiter 1954. június 14-én: „Tegnap
vasárnap lévén, egy igazi régi, vásárhelyi családnál voltunk hivatalosak […]
Természetesen a legfrissebb hazai hírek kerültek elő, s az én szomorodott
lelkemből mindjárt a mi aranyszájú, kedves apát-plébánosunk meggyalázott
személye került nagy részvéttel és még nagyobb szeretet és tisztelettel, de
fájdalommal és megütközéssel a beszéd tárgyává. A sóhajok csak úgy röpködtek,
hogy mit akarnak azzal a drága Jaross Béla apátplébánossal? […] Azt mondá az
egyik góbé testvér: »Soha sem felejtem, amikor az Apát úr magyar vonatkozású
beszédében a többségi uralom embereit olyannak minősítette, akik velünk szemben
az évezredes római módot alkalmazzák, homlokunkra sütve a tüzes vas bélyegét.«
[…] Ily magyar kisebbségi életben volt Jaross Béla róm[ai] kat[olikus]
apátplébános, aki nem csak saját híveit fogta össze és pasztorálta, hanem az
összes vásárhelyi magyarokat, keresztényeket és még izraelitákat is, akik
magukat magyarnak vallották. Építette a lelkeket, szeretetet, jóságot
hirdetett. Összetartást. Nem is hittük, hogy mily nagy volt akkor – hajdan, az
ottani magyarság! Na és mi lesz akkor, ha ez a marakodás célt ér? Ha
elkedvetlenítik […] s ott hagyja a székely fővárost? Keresztényi szent örömmel
fogja a t[isztelt] plébános úr az Oltári Szentséget a kezébe venni? Láttam még
a nyilasfordulat idején ezt a habzó szájat! Bőgött, ordított. A kurta
intelligenciájával azt hitte, hogy a Paradicsomba került […] Fáj, elkeserít ez
a viszály. Mivé fog elfajulni? Lesz-e olyan székely vér, mint amit rajzol
Tamási Áron r[ómai] kat[olikus] író a »Hazai tükör« című regényében? Vagy
aljas, leköpnivaló ez a mai generáció? Ím, ez a vélemény alakult ki a tegnap a
góbétársaságban. Megvetés, gyalázat azok iránt, akik keverik a viszályt.
Mintegy 15-en voltunk jelen odavalók, akik fájdalommal gondolva a jóságos
főpapra s megvetéssel a ronda utód személyeskedésére, mely által ő nagyobb nem
lehet. Ez a fő készteti csaholásra az ily alacsony lelketleneket? Isten legyen
irgalmas velük szemben s bocsásson meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.
[…] Jaross Béla lelke itt van velünk. Vele együtt érzünk, szeretünk és
nagyrabecsülésünk vele van. Ezt szűrtem le tegnap e nagy és intelligens
társaság révén. Ezt közölhetem Isten és ember előtt bizonyítva Neked Elek
Apókám, hogy ezt megmondhassad mindenkinek. Jaross Béla apátplébánost
Őfőtisztelendőségét szeretettel és tisztelettel üdvözölve, kérjük, ne veszítse
el a türelmét. Legyen hideg és okos.”[84] Jaross Béla
valóban hideg és okos maradt. Maradt Marosvásárhelyen, ahol Márton Áron
szabadulása után visszahelyezte jogaiba. 1959. október 14-én bekövetkezett
haláláig így Marosvásárhely apátplébánosa és a kerület főesperese lehetet újra.
Az öregedő apátplébános helyett a teendőket viszont már Léstyán Ferenc végzi
helyettes plébánosként. Kajtsa Ferenc annak ellenére, hogy Márton Áron 1956.
január 1-től Marosújvárra helyezte át, még öt évig nem volt hajlandó
elköltözni, végül a szentháromsági plébániát fogadta el.[85] Jegyzetek: [1] „Jaross Béla
prelátus, c. apát, főesperes-plébános életének 83-ik, papságának 60-ik évében,
1959. október 14-én elhunyt.” – Marosvásárhely főesperesi és plébániai levéltár
(továbbiakban: MFP). Jaross Béla hagyaték (továbbiakban: JBh.) Jaross Béla
halotti értesítője. [2] Marton
József egyháztörténész meg is tette ezt: Marton
József – Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai. Kolozsvár,
1999. (továbbiakban: Marton-Jakabffy,
1999.) 117-120. p. [3] Jaross Béla: Emlékek a marosvásárhelyi
róm[ai] kath[olikus] egyházközség múltjából. A hitújítás előtti korszak.
Marosvásárhely, 1937. [4] MFP, JBh, 346/921/1894
– Jaross Béla érettségi bizonyítványa, Esztergom, 1894. június 30. [5] Jáci apát is
lett. [6] MFP, JBh,
Összegyűjtött cikkek, képek Jaross Béla 25 éves papi jubileuma alkalmából. [7] Domus
Historiae, Marosvásárhely, Naplójegyzések Maros-Vásárhely r[ómai] k[atolikus]
Plébánia történetéből, file 127. [8] Papi
tevékenységét viszont el tudta a közélettől választani. Ezüstmiséjekor hiába
akarta az erdélyi magyar párt és Maros-Torda vármegye „egész társadalma” külön
ünnepségben részesíteni, ezt visszautasította. [9] Elhangzott
Bernády lakásán, amikor az vendégül látta Octavian Goga román politikust. MFP,
JBh, Jaross Béla hagyatékának újságcikkei (továbbiakban: JBhú). Ellenzék,
1925. március 21. Vezércikk. [10] Beszédét a Székely
Napló közölte. MFP, JBh, JBhú. – Székely Napló, 1929. január 4. [11] Közismerten
román többségű a lakosság Máramarosban. [12] MFP, JBh,
JBhú. – Magyar Szó, 1940. szeptember 12. [13] A görög
katolikus egyházat törvényileg tiltották be 1948-ban. [14] MFP,
Plébániai és főesperesi iratok (továbbiakban: Pfi). 1947 – 801/1947. Márton
Áron püspök körlevele. Gyulafehérvár, 1947. március 12. [15] Joghatósága. [16] MFP, Pfi.
1950. – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4. [17] MFP, Pfi.
1948. – 2. 2231/1948. Márton Áron püspök körlevele. Gyulafehérvár, október 6. [18] MFP, Pfi.
1950. – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4. [19] MFP, Pfi.
1950. – 49. 70/1950. Jaross Béla levele az Egyházmegyei hatósághoz, Marosvásárhely,
1950. április 13. [20] Boga Alajos
és a többi titkos ordinárius joghatóságáról a későbbiekben részletesebben. [21] Boga Alajos
(1886-1954), az egyházmegye általános helynöke volt. Bogától a Kultuszminisztérium
1950. március 28-án kelt levelében propagandaszerű, a békéről szóló körlevél
kibocsátását kérte. Boga XII. Pius pápa karácsonyi békeszózata alapján írta meg
körlevelét április 10-én, s elítélte azokat a békegyűléseket, amelyeken a pápa
ellen nyilatkoztak. Nemsokára, május 10-én letartóztatták. – Marton-Jakabffy, 1999. 117. p. [22] MFP, Pfi.
1950-51. Ikt. nélk. Jaross Béla értesítője az esperesi kerület plébánosaihoz,
Marosvásárhely, 1950. április 23. [23] MFP, Pfi.
1950. – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4. [24] Ő maga is
titkos ordinárius volt Márton Áron letartóztatása alatt. [25] Valóban sor
is került ilyen gyűlésekre. Ezek közül a legjelentősebb a kolozsvári gyűlés
volt, 1951. március 15-én, ahol az erdélyi nagy hagyománnyal bíró Státust – amelyet
elővigyázatosságból Márton Áron már 1948. augusztusában ideiglenesen felfüggesztett
– próbálták újjá szervezni, s arra felhasználni, hogy a püspök
akadályoztatásának fennálló helyzetében a régi hagyományokhoz híven átvegye az
egyházmegye irányítását. Marton-Jakabffy,
1999. 113. p. [26] MFP, Pfi.
1950 – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4. [27] Léstyán Ferenc: Marosvásárhely
katolikus egyháza a kommunista elnyomás idején, 1948-1990. Kolozsvár, 2007.
(továbbiakban: Léstyán, 2007.) 6-7.
p. [28] MFP, Pfi.
1950 – 20, 21. Jaross Béla nyilatkozatai, Marosvásárhely, 1950. június 20. [29] A
későbbiekben Securitate néven elhíresült szervezet. [30] Az Előre,
1955. február 11-i (pénteki) számában fénykép is megjelent az „eseményről” a
következő kísérő szöveggel: „a marosvásárhelyi római katolikus egyházközség és
esperes-kerület vezetői, Jaross Béla pápai prelátus, apátplébános, Kajtsa
Ferenc esperes és mások ünnepélyes keretek között írták alá a Béke Világtanács
felhívását.” – MFP, JBh, JBhú. [31] A
hagyományos megyerendszert helyettesítő adminisztrációs rendszer. [32] MFP, Pfi.
1950 – 303/1951. Jaross Béla javaslatai az új esperességek beosztására. Marosvásárhely,
1951. március 5. [33] MFP, Pfi.
1951 – 2. 363/1951. Jakab Antal körlevelei és rendeletei. Gyulafehérvár, 1951.
június 12. [34] Marton
József személyes kutatásai alapján vázoljuk a tényleges titkos ordináriusok
sorát és életrajzi adataikat az alábbiakban: Marton-Jakabffy, 1999. 117-120. p. [35] Léstyán, 2007. 6-8. p. [36] Már csak a
titkos ordinárius megnevezés egyértelműen jelzi, hogy a titokban kellett
tevékenykedjen. [37] Ez a hatalom
a püspöki hatalom egyházmegye vezetésére vonatkozott, nem a lelki, szentségi
hatalomra. Az adminisztrációt teljes jogkörrel irányíthatta. [38] 1886-ban
született, meghalt 1954-ben. Bécsben végzi teológiai tanulmányait, Kolozsváron
filozófia doktorátust szerez. Márton Áron püspök letartóztatásakor az egyházmegye
általános helynökeként vette át a kormányzást. 1950. május 10-én tartóztatták
le. [39] 1893-ban
született, 1956-ban halt meg a Râmnicu Sărat-i börtönben. 1916-ban szentelték
pappá. Észak-Erdély püspöki kormányzója volt 1940-től, Erdély újraegyesítése után
nagyprépost. Boga Alajos után ő az ordinárius egy évig. [40] 1887-ben
született, s a nagyenyedi börtönben halt meg valamikor 1952 után. A halál
időpontja nem ismert. [41] A
későbbiekben Márton Áron segédpüspöke, majd az egyházmegye megyéspüspöke lett. [42] 1896-ban
született, meghalt 1968-ban. 1919-ben szentelték pappá. Kétszer is volt
letartóztatva, de joghatóságát nem volt hajlandó átadni az államilag
szorgalmazott Gyulafehérváron tartózkodó jogtalan kormányzatnak. [43] 1902-ben
született, meghalt 1988-ban. 1927-ben szentelték pappá. Többször volt letartóztatva. [44] Az első,
Adorján Károly által aláírt rendelet 1951-ből származik, a következő tartalommal:
„Adorján Károly kanonok (Ordinárius távollétében a székeskáptalan felkérésére)
levele a marosvásárhelyi Esperesi Hivatalhoz.” A levélben értesíti az esperest,
hogy a Kultuszminisztérium kiküldötte közölte, hogy kiknek vonták meg működési
engedélyét, s azok hol működhetnek tovább. Mindezek a jurisdikciót az új
állomáshelyük esperesétől kell kérjék. – MFP, Pfi. 1951 – 1955/1951. Adorján
Károly kanonok levele a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz. 1951. Léstyán
Ferenc adatközlése szerint 1952. február 4-étől, tehát a „négyek”
letartóztatásától kezdve hajtja végre Adorján Károly szolgalelkűen, amit az
államhatalom kért. Léstyán, 2007.
8. p. [45] A káptalan
híresztelése szerint őt Kovács Béla választotta volna ki maga mellé általános
helynöknek (vicarius generalis). [46] 1913-ban
született. 1937-ben szentelték pappá. Rövid ideig ő maga is volt börtönben.
1955-től Marosvásárhely plébános-esperese 1990-ig, jelenleg nyugdíjban van. [47] 1894-ben
született, meghalt 1970. Tanulmányait Budapesten végezte. [48] 1910-ben
született, 1973-ban halt meg. Tanulmányait Berlinben végezte. Petrozsényből
Harasztosra kerülve lesz titkos ordinárius, de amikor ez kiderül,
letartóztatják. [49] Ennek
története önmagában bonyolult. Amikor O’Hara nuncius távozott Romániából, –
állítólag szóban – megbízást adott Hieronymus Menges bukaresti egyházmegyés papnak
az egyházmegyei kormányzók állítására. Ezzel megindult a zavart is okozó
apostoli delegátusok sora: Dukát József (1950-tôl 1953-ig) és Simonfy Andor
(1953-tól 1955-ig). Simonfy Andor volt az, aki Lajos Balázst felmentve a
joghatóságot Fuchs Gáborra bízta. [50] 1907-ben
született, 1996-ban halt meg. Pappá szentelték 1929-ben. Fuchs választottja,
joghatóságot 1-2 hónapig gyakorolta, Márton Áron szabadulásáig. A ’90-es
években megvakult idős pap már nem tudott kellő szellemi tisztasággal visszaemlékezni
az eseményekre. Tény, hogy ő háromszor volt letartóztatva, valószínűleg nem ok
nélkül. [51] MFP, Pfi.
1951 – Gyulafehérvári kanonoki és esperesi tanácskozás jegyzőkönyve, 1951.
október 11. [52] Boros
József, Dr. Péter Antal, Adorján Károly kanonokok, Dr. Baráth Béla és Dr.
Faragó Ferenc kanonok esperesek, Jaross Béla, Léstyán József, Sass Antal, Nagy
Jenő, Szabó János esperesek. [53] MFP, Pfi.
1951 – Baráth Béla kanonok, kolozsvári esperes levele Boros József prelátushoz,
átküldve Jaross Bélának is. Kolozsvár, 1951. október 12. [54] A püspök
akadályoztatása esetén. [55] Azonos
jogokkal és kötelességekkel rendelkeznek, mint a megyéspüspök. [56] Sem önmaguk,
sem más által, sem semmiféle cím alatt possesióhoz nem juthatnak. [57] Ez már a
második alakuló gyűlés. Az elsőre a rajonok mintájára átszabott esperesség
alakuló gyűlése volt, ez újabbat az tette szükségessé, hogy Marosvásárhely
központtal létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, amelynek létesítésével a
marosi esperességtől lecsatolták a dicsőszentmártoni és marosludasi rajonokat,
visszacsatolva a szászrégenit. Ez az adminisztrációs átrendezés esetében az
esperesek terveit már be se kérték, az utasítást egyszerűen végrehajtották. A
későbbi címzések bizonysága szerint újra használatba kerül a főesperesség és a
főesperes megnevezés. [58] Az erdélyi
érchegység egyik kis plébániája. Sokáig ferencesek látták el. [59] MFP, Pfi.
1952 – 58. Marosvásárhelyi koronagyűlés jegyzőkönyve, 1952. október 21. [60] Állomáshelye
nem tartózik a marosvásárhelyi esperességhez. [61] Maga a
leirat az eddigi kutatások során még nem került elő, viszont Jaross Béla válaszlevele
alapján főbb vonalaiban rekonstruálható a tartalma. [62] MFP, Pfi.
1952 – 82. 220/1952. Jaross Béla levele az Ordináriátushoz, Marosvásárhely,
1952. augusztus 8. [63] Jellemző,
hogy sem ekkor, sem a többi levelében a címzésnél nem használja a személyes
megnevezést, hanem az intézményhez – Ordináriátus – intézi válaszát. [64] Ennek „a
hívatott ajkakról” történő válasznak a megadására érkezett tehát októberben
Faragó Marosvásárhelyre. [65] MFP, Pfi.
1952 – 30. 3491/1952. Gyulafehérvár, 1952. december 12. [66] MFP, Pfi.
1953 – 2. 7/1953. Kajtsa Ferenc jelentése az Egyházmegyei Hatósághoz,
Marosvásárhely, 1953. január 22. [67] Léstyán, 2007. 7. p. [68] MFP, Pfi.
1953 – 2. 7/1953. Kajtsa Ferenc jelentése az Egyházmegyei Hatósághoz,
Marosvásárhely, 1953. január 22. [69] MFP, Pfi.
1953 – 16-19, 21- [70] A román
hivatalos szóhasználat szerint CEC – Casa de Economii şi Consemnaţii (Jegy és
takarékpénztár). [71] MFP, Pfi.
1953 – 1663/1953. Adorján Károly leirata Jaross Bélához, Gyulafehérvár, 1953.
június 3. [72] Ez utóbbiról
fontos megjegyezni, hogy az 1951-es esperességi átrendeződéskor vette ezt át
Jaross Jakab Antal felszólítására. Az összeg összesen 150,20 lej csupán. [73] MFP, Pfi.
1953 – 30. 2193/1953. Adorján Károly levele Jaross Bélához, Gyulafehérvár,
1953. november 9. [74] Aranyszájú
Szent János, Szent Ambrus, Szent Ágoston és Szent Kürillosz viharos, egymást kiközösítő
korszakát idézve a jelen helyzetre a következő következtetést vonja le: az
időre és türelemre alapozott modus vivendi tanácsát adja neki a Szentlélek. –
MFP, Pfi. 1953 – 40. Jaross Béla levele az Ordináriátusnak, Marosvásárhely,
1953. november 30. [75] Könnyű volt
megoldani az ilyen gyors postafordulót ugyanis, hiszen ugyanabban a plébániaépületben
laktak, csupán a kapcsolattartásnak választották ezt a hivatalos
formáját. [76] MFP, Pfi.
1953 – 288/1953. Kajtsa Ferenc levele Jaross Bélához, Marosvásárhely, 1953.
december 3. [77] MFP, Pfi.
1953 – 42. Jaross Béla levele Adorján Károlyhoz. Marosvásárhely, 1953. november
18. [78] MFP, Pfi.
1953 – 45. 3158/1953. Adorján Károly levele Kajtsa Ferenchez 1953. december 16. [79] MFP, Pfi.
1953 – 49. 3020/1953. Kajtsa Ferenc levele Jaross Bélához, 1953. december 22. [80] MFP, Pfi.
1954 – 2. 262/1953. Kajtsa Ferenc levele Adorján Károlynak, 1953. december 23. [81] MFP, Pfi.
1953 – 41. 1640/1953. Adorján Károly hivatalosan meginti Jaross Bélát, amiért
nem küldte be az elszámolást 1951-1952-re. Gyulafehérvár, 1953. december 16. [82] Kiemelés
tőlem. [83] MFP, JBh –
Botrányok címet viselő jegyzettömb. [84] MFP, JBh –
Csiszár Lajos építész mérnök presbiter levele Kovács Elek városi tanácsosnak
Marosvásárhelyre. Budapest, 1954. június 14. [85] Léstyán, 2007. 8. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |