Az
egyháztörténetírás máig is csekély mértékben művelt iránya az egyes plébániák,
egyházközségek, gyülekezetek történetének a feltárása, bemutatása. Kis számú
korábbi kéziratos, vagy nyomtatott előzményt követően a különböző felekezetek
egyházszervezeti életének alapegységei történetének a tudományos feltárása a
dualizmus végén, a településmonográfiákkal párhuzamosan fogalmazódott meg, és
ez időszakban az ilyen igénnyel készült munkák is nagyobb számban láttak
napvilágot. Példaként ha csak Sopron város eseténél maradhatok: a millenniumi
városmonográfia készítés jegyében 1892-ben jelentette meg Poda Endre
apátplébános a város legősibb plébániájának és római katolikus egyházközségének
a történetét. Ugyanezen tendencia részeként látott 1896-ban napvilágot a város
közéletében ismert rabbi, Pollák Miksa, soproni zsidó hitközségtörténetéről
szóló monografikus feldolgozása. Majd’ egy generációval később, 1917-ben, a
kitűnő egyháztörténész, Payr Sándor, egy tervezett sorozat első köteteként a
soproni evangélikus egyházközség kora újkori történetét (a reformációtól az
1681-es soproni országgyűlésig) dolgozta fel, jelentette meg. Munkáját máig kézikönyvként
használjuk. Ez a tendencia természetesen nem csak a várost jellemezte, hasonló
irányokat tapasztalhatunk több jelentős megyei település esetében. Így a római
katolikus egyház győri egyházmegyei történeti feltárását tekintve pl. Farkas
Sándor káplán 1887-ben Csepreg mezőváros és plébániáinak történetét írta meg
monográfiai igénnyel. A fenti munkákban jelzett irány a két világháború közötti
időszakban tematikailag tovább bővült. Valószínűsíthetően a falukutatástól is
inspirálva, immáron egy más településtípus, a község szintjén is számos, nagyon
nívós községtörténettel egybefonódó plébániatörténet látott napvilágot. Ilyen
pl. Erőss István kanonok 1943-ban megjelent ciráki körjegyzőség és plébánia
története. Ez utóbbi időszakban, dolgozta ki Vanyó Tihamér bencés szerzetes a
plébánia-történetírás módszertanának máig nem meghaladott vezérfonalát. Az
egyes plébániák történetét az adott történeti-társadalmi térbe, társadalmi
kapcsolatrendszerekbe, interakciókba ágyazott kell bemutatni, tűzte ki célul a
modern szemléletű, 1941-ben a Regnum hasábjain megjelent munka. Vanyó
módszertani írása máig is a plébániatörténetírás meghatározó kiindulópontja, Szarka
Géza megközelítése is erre megy vissza. Talán az sem túlzás, ha az előbb
említett szellemi irányvonal késői reprezentánsaként látjuk a székesfehérvári
püspöki könyvtáros, levéltáros Szarka 1950-es években, belső száműzetésben
íródott, politikai okokból májd fél évszázadon át kéziratban maradt
székesfehérvári belvárosi plébániatörténetét. A kéziratot 2003-ban Székesfehérvár
M. J. Város Levéltára és a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár
közösen jelentette meg a szerző városi levéltárban található gazdag személyi
irathagyatékából (Székesfehérvár M. J. Város Levéltára, XIV. 2.). A Székesfehérvár kulturális
közéletében ismert szerző, Szarka Géza életútjának, munkásságának bemutatását Kovács
Eleonóra végezte el. Az 1897-ben a Sopron vármegyei Bükön született, korán
árvaságra jutott Szarka a Pázmány Péter Tudományegyetem és az elitképzés
fellegvára, az Eötvös Kollégium diákja volt, ott magyar-német szakos tanári
diplomát szerzett. 1921-től 1948-ig a székesfehérvári leánygimnázium (később Teleki
Blanka Gimnázium) tanáraként tevékenykedett, közben 1929-1930 során a berlini
Collegium Hungaricumban esztétikát tanult. (E studiumok nyomán írta, és az
Ungarische Jahrbücherben jelentette meg Petőfi és a német politikai
költészetről írott tanulmányát.) Az Adyt kedvelő tanár jelentős kultúraközvetítő
szerepet látott el. A véle kapcsolatban álló híres művészek sorában ott
találjuk Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Aba-Novák Vilmost. Aktív közéleti
tevékenységét jelzi: 1932-ben alapító elnöke volt a székesfehérvári Vörösmarty
Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Maga is gyakran vállalt kulturális,
szociális tárgyú előadásokat, de sokoldalúságát érzékelteti az is, hogy
énekkari tag is volt. A rendszerrel szembeni kritikus megnyilvánulásai, erős
katolikus elkötelezettsége miatt 1948-ban állásában felfüggesztették, majd
1949-ben elbocsátották. Ekkor az 1777-ben Mária Terézia által létrehozott
Székesfehérvári Püspökség könyvtárosa, levéltárosa lett. A háború által feldúlt
gyűjtemények rendbetétele mellett 1951 és 1956 között írta meg belvárosi
plébánia történetét. Bár 1956 során rehabilitálása megindult, az egy 1958-as határozattal
hosszú időre abbamaradt. Végleges rehabilitációjára jóval halála után, 2001-ben
került sor. 1958 júliusában nyugdíjba ment, de elismertségét kitűnően
érzékelteti az a tény, hogy 1972-ben a Nagyboldogasszony Plébánia világi
elnökévé választották. 1974. szeptember elején halt meg. Szarka életútját
végigkísérte kiterjedt szépírói működése; első publikációja még 1917-ben, a
soproni Új Élet hasábjain jelent meg, első regénye, az Elnémult ajkak
1928-ban jelent meg, második kötetét, az Örvényt 1935-ben a Szent István
Társulat adta ki. Életrajzi elemeket tartalmazó szépirodalmi munkáit hasonlóan
szorgos, szisztematikus adatgyűjtéssel alapozta meg, miként későbbi plébániatörténetét.
Különböző műfajú munkáiban egyaránt kívánt szórakoztatni, illetve a kor égető
szociális, demográfiai problémáira (pl. egyke kérdésére) hívta fel a figyelmet.
Bár írt drámát és misztériumdrámát, rádiójátékot, ifjúsági regényt is, fő
műfaja a novella volt. 1964-ben a Szent István Társulat válogatott
novelláskötetet jelentetett meg. Nyugdíjas korában gyakran publikált az Új
Ember és a Vigília hasábjain. Szarka
plébániatörténete egyrészt módszertanában követi a Vanyó-féle alapelveket, de
messze túl is megy azon. Munkája nemcsak a 20. századig egyetlen belvárosi
plébániának a város politikai-, hadi- művelődés és egyházi történetébe ágyazott
históriáját adja, hanem a szerző e vezérfonal köré Székesfehérvár katolikus
egyháztörténetének legfőbb vonulatait is bemutatja. Tárgyalása míves, a szépíró
erényeit hordozó, ugyanakkor gazdag adatolású. A szerző bár részletesen
bemutatja a középkori Székesfehérvár egyházi emlékeit is, itt most mégis a
török megszállás utáni időszaktól tárgyalásra kerülő részekről szeretnék
szólni. A belvárosi plébánia a város egyházi életében betöltött jelentőségét
jól érzékelteti az a tény, hogy 1778-ig ez volt Székesfehérvár egyetlen
plébániája, tehát a kötetben bemutatott 18. század eleji, pápai döntést kívánó
kompetencia-vitáknak (székesfehérvári prépost és a jezsuiták között) fölöttébb
nagy jelentősége volt. A székesfehérvári püspökség létrehozását követően,
1778-ban a felsővárosi plébánia megalakításával a plébánia javadalmak, kegyúri
kötelezettségek újrarendezése is szükségessé vált. Bár a belvárosi plébániatemplom
filiával nem rendelkezett, hozzá tartozott a jezsuita, később pálos és ciszter
templom is. E szituációból kiindulva Szarka nemcsak a belvárosi plébániatemplom
építését, épületét (és itt epigráfiai emlékeit is), oltárát és kegyszereit
mutatja be, hanem kitekint a 18. századi katolikus barokk fehérvári
megjelenésére, kiépülésének állomásaira. 1720: a ferences, 1731: a karmelita,
1741: a jezsuita, 1741/1751 a ciszterci templom építése (mely utóbbi a
betelepült német lakosság szentegyháza lett). A templom bemutatások mellett
mind a városi temetők, mind a szakrális szobrok, kőemlékek bemutatását (itt is
epigráfiai emlékeinek közzétételét) elvégzi. Miként a városban tevékenykedő
szerzetesrendek sorából 1689-1950 közötti ferences gvardiánok archontológiáját
is összeállította, ugyanúgy 1304-től adatolva a plébánia (és előd)területén
tevékenykedő plébánosok jegyzékét, rövid életrajzát is elkészítette. Külön
foglalkozott a fehérvári polgárság hitéletével, az egyház karitatív
tevékenységével – amely az új kor századaiban a járványok, elemi csapások
idején különösen érvényesült. Már a forrásfelhasználás is
elárulja: Szarka az adatgyűjtésnél is a teljességre törekedett. Ezzel az
igénnyel nézte át és építette munkájába Székesfehérvár és Fejér vármegye
történeti, helyismereti könyvészetét, ugyancsak ezzel az igényességgel dolgozta
fel a középkori forráskiadványokat. (E munka kiterjedtségét kitűnően jellemzi:
a Mollay Károly professzor által eredeti és magyar fordításban is
megjelentetett híres emlékiratot, Erzsébet királyné udvarhölgye, Kottanner
Jánosné korona elrablásáról szóló munkáját, még az 1846-os lipcsei kiadásban
használta.) Különös gonddal dolgozta fel a székesfehérvári egyháztörténet
publikációit (pl. Károly János, Pauer János műveit), miképpen a város- és
egyháztörténet kéziratos feldolgozásait sem kerülte ki. Így Lauschmann Gyula
nemrég nyomtatásban is megjelent, máig is egyetlen, egységes szempontú
Székesfehérvár történetét, vagy Kuthy István prépostkanonok kéziratait is
használta. Időrendben az 1754-es egyházlátogatási jegyzőkönyvvel megkezdődik a
publikálatlan levéltári források feldolgozásának sora. A 18. századi
történettől még inkább látható: Szarka nagy kiterjedésű alapkutatásokat
folytatott. Engedtessék meg, hogy a szerző jegyzetelését is felemlítsem,
ugyanis azok nem csak a visszakereshetőséget szolgálják, hanem egyesek
valósággal város- és egyháztörténeti, topográfiai szócikkek, míg mások az
egyházi latin terminológia magyarázatát adják. A szöveg közzéadóiban joggal
merült fel, hogy Szarka művéhez egy új, napjainkig tekintő, lezáró fejezetet
kell írni, aminek elkészítése Mózessy Gergely püspöki és székeskáptalani
levéltárost dicséri. A jelenkorkutatás buktatókkal járó, kényes feladatát a
szerző nagyon gazdag forrásbázison, sűrű adatolással végezte el. Tanulmányában
a kegyúri kérdések és templomfenntartás problémái mellett külön hangsúlyt
helyezett a templom 1959-1968, 1983-1989 közötti restaurálásaira, az altemplom
és az orgona megújítására, 1952-től bemutatta a templom kegyszereinek
gyarapodását. Szarka munkájának szerves folyományaként az 1950-es évtől indítva
elkészítette a plébánosok, plébániai adminisztrátorok archontológiáját, egy későbbi
prozopográfiai vizsgálat alapjául szolgáló adatgazdag életrajzi vázlatait. Külön
figyelmet szentelt a liturgikus élet bemutatására, miképpen kitekintett más
egyházi emlékek – legfőképpen az egyetlen gótikus egyház-építészeti emlék, a
Szent Anna templom – tárgyidőszakbeli sorsára. A tanulmányt az 1945-2000
közötti időszakot felölelő, szentségek kiszolgálására vonatkozó statisztika
zárja. A kötet függelékeit az I. világháború székesfehérvári hőseinek névsora
adja, amely eredetiben a belvárosi plébániában került örök emlékezésül
megjelenítésre. Egy elhalt szerző munkájának
közzéadása speciális szakmai feladat, hisz a sajtó alá rendezés problémái során
az író és a közzéadók, szerkesztők közötti diskurzus alapvetően ki van zárva.
Esetünkben a gondos közzéadói munkát nemcsak a szövegközlés technikai része,
illetve a kitűnő képszerkesztés mutatja, hanem az is, hogy a szerkesztők amennyiben
szükséges volt, úgy a mai állapotoknak megfelelően szerkesztői lábjegyzetekkel
kiegészítették Szarka kéziratát. Az ismertetés készítője csak remélheti, hogy a
nagyon gondosan megjelentetett, Székesfehérvár egyházi- és köztörténete
szempontjából kézikönyvként használatos munka mind e püspökség területén, mind
másutt további plébániatörténetek elkészítésére inspirál. (Dominkovits Péter) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |