Vissza a tartalomjegyzékhez

5. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIV

Szarka Géza: A székesfehérvári Belvárosi Plébánia története. Szerk.: Csurgai Horváth József – Kovács Eleonóra – Mózessy Gergely. Székesfehérvár, Székesfehérvár M. J. Város Levéltára – Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, 2003. 446 old.
Szarka Géza: A székesfehérvári Belvárosi Plébánia története

 

Az egyháztörténetírás máig is csekély mértékben művelt iránya az egyes plébániák, egyházközségek, gyülekezetek történetének a feltárása, bemutatása. Kis számú korábbi kéziratos, vagy nyomtatott előzményt követően a különböző felekezetek egyházszervezeti életének alapegységei történetének a tudományos feltárása a dualizmus végén, a településmonográfiákkal párhuzamosan fogalmazódott meg, és ez időszakban az ilyen igénnyel készült munkák is nagyobb számban láttak napvilágot. Példaként ha csak Sopron város eseténél maradhatok: a millenniumi városmonográfia készítés jegyében 1892-ben jelentette meg Poda Endre apátplébános a város legősibb plébániájának és római katolikus egyházközségének a történetét. Ugyanezen tendencia részeként látott 1896-ban napvilágot a város közéletében ismert rabbi, Pollák Miksa, soproni zsidó hitközségtörténetéről szóló monografikus feldolgozása. Majd’ egy generációval később, 1917-ben, a kitűnő egyháztörténész, Payr Sándor, egy tervezett sorozat első köteteként a soproni evangélikus egyházközség kora újkori történetét (a reformációtól az 1681-es soproni országgyűlésig) dolgozta fel, jelentette meg. Munkáját máig kézikönyvként használjuk. Ez a tendencia természetesen nem csak a várost jellemezte, hasonló irányokat tapasztalhatunk több jelentős megyei település esetében. Így a római katolikus egyház győri egyházmegyei történeti feltárását tekintve pl. Farkas Sándor káplán 1887-ben Csepreg mezőváros és plébániáinak történetét írta meg monográfiai igénnyel. A fenti munkákban jelzett irány a két világháború közötti időszakban tematikailag tovább bővült. Valószínűsíthetően a falukutatástól is inspirálva, immáron egy más településtípus, a község szintjén is számos, nagyon nívós községtörténettel egybefonódó plébániatörténet látott napvilágot. Ilyen pl. Erőss István kanonok 1943-ban megjelent ciráki körjegyzőség és plébánia története. Ez utóbbi időszakban, dolgozta ki Vanyó Tihamér bencés szerzetes a plébánia-történetírás módszertanának máig nem meghaladott vezérfonalát. Az egyes plébániák történetét az adott történeti-társadalmi térbe, társadalmi kapcsolatrendszerekbe, interakciókba ágyazott kell bemutatni, tűzte ki célul a modern szemléletű, 1941-ben a Regnum hasábjain megjelent munka. Vanyó módszertani írása máig is a plébániatörténetírás meghatározó kiindulópontja, Szarka Géza megközelítése is erre megy vissza. Talán az sem túlzás, ha az előbb említett szellemi irányvonal késői reprezentánsaként látjuk a székesfehérvári püspöki könyvtáros, levéltáros Szarka 1950-es években, belső száműzetésben íródott, politikai okokból májd fél évszázadon át kéziratban maradt székesfehérvári belvárosi plébániatörténetét. A kéziratot 2003-ban Székesfehérvár M. J. Város Levéltára és a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár közösen jelentette meg a szerző városi levéltárban található gazdag személyi irathagyatékából (Székesfehérvár M. J. Város Levéltára, XIV. 2.).

A Székesfehérvár kulturális közéletében ismert szerző, Szarka Géza életútjának, munkásságának bemutatását Kovács Eleonóra végezte el. Az 1897-ben a Sopron vármegyei Bükön született, korán árvaságra jutott Szarka a Pázmány Péter Tudományegyetem és az elitképzés fellegvára, az Eötvös Kollégium diákja volt, ott magyar-német szakos tanári diplomát szerzett. 1921-től 1948-ig a székesfehérvári leánygimnázium (később Teleki Blanka Gimnázium) tanáraként tevékenykedett, közben 1929-1930 során a berlini Collegium Hungaricumban esztétikát tanult. (E studiumok nyomán írta, és az Ungarische Jahrbücherben jelentette meg Petőfi és a német politikai költészetről írott tanulmányát.) Az Adyt kedvelő tanár jelentős kultúraközvetítő szerepet látott el. A véle kapcsolatban álló híres művészek sorában ott találjuk Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Aba-Novák Vilmost. Aktív közéleti tevékenységét jelzi: 1932-ben alapító elnöke volt a székesfehérvári Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Maga is gyakran vállalt kulturális, szociális tárgyú előadásokat, de sokoldalúságát érzékelteti az is, hogy énekkari tag is volt. A rendszerrel szembeni kritikus megnyilvánulásai, erős katolikus elkötelezettsége miatt 1948-ban állásában felfüggesztették, majd 1949-ben elbocsátották. Ekkor az 1777-ben Mária Terézia által létrehozott Székesfehérvári Püspökség könyvtárosa, levéltárosa lett. A háború által feldúlt gyűjtemények rendbetétele mellett 1951 és 1956 között írta meg belvárosi plébánia történetét. Bár 1956 során rehabilitálása megindult, az egy 1958-as határozattal hosszú időre abbamaradt. Végleges rehabilitációjára jóval halála után, 2001-ben került sor. 1958 júliusában nyugdíjba ment, de elismertségét kitűnően érzékelteti az a tény, hogy 1972-ben a Nagyboldogasszony Plébánia világi elnökévé választották. 1974. szeptember elején halt meg.

Szarka életútját végigkísérte kiterjedt szépírói működése; első publikációja még 1917-ben, a soproni Új Élet hasábjain jelent meg, első regénye, az Elnémult ajkak 1928-ban jelent meg, második kötetét, az Örvényt 1935-ben a Szent István Társulat adta ki. Életrajzi elemeket tartalmazó szépirodalmi munkáit hasonlóan szorgos, szisztematikus adatgyűjtéssel alapozta meg, miként későbbi plébániatörténetét. Különböző műfajú munkáiban egyaránt kívánt szórakoztatni, illetve a kor égető szociális, demográfiai problémáira (pl. egyke kérdésére) hívta fel a figyelmet. Bár írt drámát és misztériumdrámát, rádiójátékot, ifjúsági regényt is, fő műfaja a novella volt. 1964-ben a Szent István Társulat válogatott novelláskötetet jelentetett meg. Nyugdíjas korában gyakran publikált az Új Ember és a Vigília hasábjain.

Szarka plébániatörténete egyrészt módszertanában követi a Vanyó-féle alapelveket, de messze túl is megy azon. Munkája nemcsak a 20. századig egyetlen belvárosi plébániának a város politikai-, hadi- művelődés és egyházi történetébe ágyazott históriáját adja, hanem a szerző e vezérfonal köré Székesfehérvár katolikus egyháztörténetének legfőbb vonulatait is bemutatja. Tárgyalása míves, a szépíró erényeit hordozó, ugyanakkor gazdag adatolású.

A szerző bár részletesen bemutatja a középkori Székesfehérvár egyházi emlékeit is, itt most mégis a török megszállás utáni időszaktól tárgyalásra kerülő részekről szeretnék szólni. A belvárosi plébánia a város egyházi életében betöltött jelentőségét jól érzékelteti az a tény, hogy 1778-ig ez volt Székesfehérvár egyetlen plébániája, tehát a kötetben bemutatott 18. század eleji, pápai döntést kívánó kompetencia-vitáknak (székesfehérvári prépost és a jezsuiták között) fölöttébb nagy jelentősége volt. A székesfehérvári püspökség létrehozását követően, 1778-ban a felsővárosi plébánia megalakításával a plébánia javadalmak, kegyúri kötelezettségek újrarendezése is szükségessé vált. Bár a belvárosi plébániatemplom filiával nem rendelkezett, hozzá tartozott a jezsuita, később pálos és ciszter templom is. E szituációból kiindulva Szarka nemcsak a belvárosi plébániatemplom építését, épületét (és itt epigráfiai emlékeit is), oltárát és kegyszereit mutatja be, hanem kitekint a 18. századi katolikus barokk fehérvári megjelenésére, kiépülésének állomásaira. 1720: a ferences, 1731: a karmelita, 1741: a jezsuita, 1741/1751 a ciszterci templom építése (mely utóbbi a betelepült német lakosság szentegyháza lett). A templom bemutatások mellett mind a városi temetők, mind a szakrális szobrok, kőemlékek bemutatását (itt is epigráfiai emlékeinek közzétételét) elvégzi. Miként a városban tevékenykedő szerzetesrendek sorából 1689-1950 közötti ferences gvardiánok archontológiáját is összeállította, ugyanúgy 1304-től adatolva a plébánia (és előd)területén tevékenykedő plébánosok jegyzékét, rövid életrajzát is elkészítette. Külön foglalkozott a fehérvári polgárság hitéletével, az egyház karitatív tevékenységével – amely az új kor századaiban a járványok, elemi csapások idején különösen érvényesült.

Már a forrásfelhasználás is elárulja: Szarka az adatgyűjtésnél is a teljességre törekedett. Ezzel az igénnyel nézte át és építette munkájába Székesfehérvár és Fejér vármegye történeti, helyismereti könyvészetét, ugyancsak ezzel az igényességgel dolgozta fel a középkori forráskiadványokat. (E munka kiterjedtségét kitűnően jellemzi: a Mollay Károly professzor által eredeti és magyar fordításban is megjelentetett híres emlékiratot, Erzsébet királyné udvarhölgye, Kottanner Jánosné korona elrablásáról szóló munkáját, még az 1846-os lipcsei kiadásban használta.) Különös gonddal dolgozta fel a székesfehérvári egyháztörténet publikációit (pl. Károly János, Pauer János műveit), miképpen a város- és egyháztörténet kéziratos feldolgozásait sem kerülte ki. Így Lauschmann Gyula nemrég nyomtatásban is megjelent, máig is egyetlen, egységes szempontú Székesfehérvár történetét, vagy Kuthy István prépostkanonok kéziratait is használta. Időrendben az 1754-es egyházlátogatási jegyzőkönyvvel megkezdődik a publikálatlan levéltári források feldolgozásának sora. A 18. századi történettől még inkább látható: Szarka nagy kiterjedésű alapkutatásokat folytatott. Engedtessék meg, hogy a szerző jegyzetelését is felemlítsem, ugyanis azok nem csak a visszakereshetőséget szolgálják, hanem egyesek valósággal város- és egyháztörténeti, topográfiai szócikkek, míg mások az egyházi latin terminológia magyarázatát adják.

A szöveg közzéadóiban joggal merült fel, hogy Szarka művéhez egy új, napjainkig tekintő, lezáró fejezetet kell írni, aminek elkészítése Mózessy Gergely püspöki és székeskáptalani levéltárost dicséri. A jelenkorkutatás buktatókkal járó, kényes feladatát a szerző nagyon gazdag forrásbázison, sűrű adatolással végezte el. Tanulmányában a kegyúri kérdések és templomfenntartás problémái mellett külön hangsúlyt helyezett a templom 1959-1968, 1983-1989 közötti restaurálásaira, az altemplom és az orgona megújítására, 1952-től bemutatta a templom kegyszereinek gyarapodását. Szarka munkájának szerves folyományaként az 1950-es évtől indítva elkészítette a plébánosok, plébániai adminisztrátorok archontológiáját, egy későbbi prozopográfiai vizsgálat alapjául szolgáló adatgazdag életrajzi vázlatait. Külön figyelmet szentelt a liturgikus élet bemutatására, miképpen kitekintett más egyházi emlékek – legfőképpen az egyetlen gótikus egyház-építészeti emlék, a Szent Anna templom – tárgyidőszakbeli sorsára. A tanulmányt az 1945-2000 közötti időszakot felölelő, szentségek kiszolgálására vonatkozó statisztika zárja. A kötet függelékeit az I. világháború székesfehérvári hőseinek névsora adja, amely eredetiben a belvárosi plébániában került örök emlékezésül megjelenítésre.

Egy elhalt szerző munkájának közzéadása speciális szakmai feladat, hisz a sajtó alá rendezés problémái során az író és a közzéadók, szerkesztők közötti diskurzus alapvetően ki van zárva. Esetünkben a gondos közzéadói munkát nemcsak a szövegközlés technikai része, illetve a kitűnő képszerkesztés mutatja, hanem az is, hogy a szerkesztők amennyiben szükséges volt, úgy a mai állapotoknak megfelelően szerkesztői lábjegyzetekkel kiegészítették Szarka kéziratát. Az ismertetés készítője csak remélheti, hogy a nagyon gondosan megjelentetett, Székesfehérvár egyházi- és köztörténete szempontjából kézikönyvként használatos munka mind e püspökség területén, mind másutt további plébániatörténetek elkészítésére inspirál.

 

(Dominkovits Péter)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,