Vissza a tartalomjegyzékhez

4. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIII

Simon Zoltán:
Identitás-vizsgálat Nyárádkarácson község egykori görög katolikus közösségében
Nyárádkarácson (Nyárádkarácsonfalva) (Crăciuneşti) község Romániában, Erdélyben, Marosvásárhely vonzáskörzetében, az Alsó–Nyárád mentén fekszik

Nyárádkarácson (Nyárádkarácsonfalva) (Crăciuneşti) község Romániában, Erdélyben, Marosvásárhely vonzáskörzetében, az Alsó–Nyárád mentén fekszik. A községhez tartozó falvak a Nyárád folyó jobb és bal partjára esnek: Folyfalva (Foi), Csiba, Káposztásszentmiklós (Nicoleşti), Fintaháza (Cinta), Kisteremi (Tirimia Mică), Somosd (Corneşti), Hagymásbodon (Budiu Mic). Nyárádkarácson község már a késő középkorban magyarlakta területként szerepel. Orbán Balázs „A Székelyföld leírása” című munkájában a 19. században a magyar homogenitást még mindig tetten érjük. Az Alsó-Nyárádmentére, ezen belül Nyárádkarácson községre egy, a régióban szinte egyedülálló gazdasági specializáció, a zöldségtermesztés jellemző. (Ezért nevezik jelenleg is a vidéket „Murokország”-nak.)

Az említett falvak esetében már a 15. századtól vannak olyan említések, melyek római katolikus közösségre és templomokra utalnak. A karácsonfalvi templom egykori létezését 1440-es adatok támasztják alá. A 16. századtól viszont e térségben nagymértékben érződik a reformáció hatása, mely nagyarányú áttérést vont maga után. Az ellenreformáció nem tudott gyökeret verni.

Számunkra a jelen dolgozat szempontjából fontosabb a 17-18. században megtelepedett és a 19. század elejétől már statisztikailag is kimutatott románság illetve görög katolikusság. A 19. század folyamán még spontán módon betelepülő román családokkal is számolhatunk. A görög katolikusság az általunk tárgyalt időszakban a többséget alkotó református közösség keretein és normarendszerén belül élt. A románság beolvadási folyamatának megértéséhez felhasználhatjuk Varga E. Árpádnak a beolvasztásról és annak statisztikai kimutatásáról szóló okfejtését.[1] Eszerint a nemzetiségi asszimiláció nem csak társadalomelméleti folyamat, hanem lélektani is. A beolvadás statisztikai értelemben két időpont között behatárolható nemzetiségi népnövekedés, melyhez hozzájárul a természetes szaporodás, a külső és belső vándorlások szülte mechanikus népmozgalom. Az asszimilációs népesség számának növekedését vagy csökkenését, kiterjedésük határát jelző értékeket csak valószínűsítenünk szabad. Az asszimiláció a leegyszerűsített szempontok vizsgálata szerint is a források szűkössége és töredékessége folytán további kérdések sorozatát vetheti fel.[2]

A felekezeti és népszámlálási adatok értékelésén túlmenően az általunk vizsgált közösségek identitásváltozásainak problémakörét azon korszakok kiemelésével óhajtjuk kifejteni, melyek a székelyföldi görög katolikusság történetében mind általánosságban, mind pedig lokális szinten meghatározóak voltak.[3] E történelmi korszakokban a közösség egyaránt szembesült az önkéntes asszimiláció lehetőségével és az erőszakos, szervezett asszimiláció sokszínűségével. Ezek hatásai és emlékei már egyre jobban halványulnak a lokális tudatban, de még jelen vannak. Ebből kifolyólag a fent említett asszimilációs helyzetekre a terepmunka során gyűjtött adatokból a dolgozatban mindvégig reflektálni kívánunk az interjúelemzések formájában. Az egykori görög katolikusság meghatározó részét a fent említett települések közül a Nyárádkarácsonban és Kisteremiben találjuk. Az interjúalanyaink is e két közösség tagjai (voltak), a visszaemlékezések őrizte közösségi és egyéni élethelyzetek is itt rekonstruálhatóak a leghűebben.

 

A székelyföldi görög katolikusság rövid története

Mielőtt az általunk kijelölt közösségek tüzetesebb vizsgálatába bocsátkozunk, tekintsük át a székelyföldi görög katolikus népesség eredetét, hovatartozását egyházi és politikai síkon egyaránt. A kérdés bonyolultsága és politikai konnotációi miatt nem garantálható, hogy az általunk felvázolt rövid történeti összefoglalás, mely nagyban támaszkodik a görög katolikusok történetét taglaló egyháztörténetírásra,[4] nem hagy-e esetleg kérdéseket maga után. Nem csak a történeti Magyarországon, de egész Európában ennek az egyháznak legbonyolultabb a történelme. Magyar viszonylatban egészen a közelmúltig a legelmaradottabb országrészek, a legszegényebb néprétegek egyházának számított.[5]

A magyar görög katolikus történetírók gyakran valamiféle kontinuitásmítosz jegyében folytonos bizánci szertartású magyar népességet mutatnak ki a történeti Magyarországon. Az bizonyos, hogy Szent István kizárólag latin szertartású egyházmegyéket alapított. Az akkori magyar bizánci szertartásúak így a római katolikus főpásztorok joghatása alá kerültek. A keleti szertartású magyarok latinosítása a 13. századra befejeződött. Ez nem a görög katolikus egyház megalapítását jelenti, hanem a feltehetően jelentős számú bizánci szertartású magyar római katolikus egyházba történő beintegrálását. A középkori bizánci szertartásúak pontos arányát nem ismerjük és a görög katolikus történetírás által képviselt bizánci szertartású – görög katolikus magyar kontinuitás is erősen megkérdőjelezhető. Már a tatárjárást megelőzően megkezdődött a románok beszivárgása Magyarországra, akik ortodox vallásúak voltak.

Az erdélyi fejedelemség korában a románság egyházjogi helyzetét az erdélyi fejedelmek rendezték. János Zsigmond (1559-1571), majd I. Rákóczi György (1630-1648) az erdélyi ortodox egyházat a református szuperintendensek joghatósága alá rendezte. Viszont Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Havaselve vajdája – és rövid ideig Erdély fejedelme – Gyulafehérváron monostort építtetett, ahová a püspök is beköltözött, elfoglalva ezáltal székhelyét. Fontos, hogy a román püspökök innentől kezdve gyulafehérvári metropolitának nevezték magukat. Joghatóságuk alá kerültek Erdélyben a román, magyar, szláv és görög nemzetiségű ortodoxok is. I. Rákóczi György uralkodása idején véglegesen kialakul a román liturgikus nyelv, létrejön a román egyházi irodalom, amely táplálni fogja a későbbiekben a román nép összetartozásának tudatát. Ez vezetett el egészen oda, hogy a románság Erdélyben kérelmezi a negyedik nemzetként való elfogadását. I. Rákóczi György a románságot egyenesen kötelezi a román nyelv használatára a liturgiában, a 18. század közepéig érvényben lévő ószláv nyelv helyett. 1715-től, amikor a fordítási nehézségek megszűnnek, a román nyelv használata páratlan nemzeti erővé vált a románság számára. Pirigyi szerint a feltételezett magyar ajkú bizánci szertartásúak kénytelenek voltak beletörődni nyelvük mellőzésébe.[6] Ezzel szemben a szláv anyanyelvűek értették az ószláv nyelvű szertartást, a románok pedig anyanyelvükön végezték a liturgiát.

A 17. század végére az osztrákok a török porta fölött aratott győzelme után megszállták Erdélyt. Erdély a Habsburgok fennhatósága alá került. A Habsburg seregek tábori lelkészeinek zöme jezsuita szerzetes volt. Ténykedésük folyamán felveszik a kapcsolatot a román ortodox papokkal és az unió, a Rómával való egyesülés gondolatát terjesztik közöttük. Ezen eszme nem idegen a románok számára, hiszen 1439-ben a firenzei uniós zsinaton jelen vannak a moldvai és havaselvei román főpásztorok, ahol az okmányt aláírják, de saját hazájukban a benne foglaltakat nem vezethették be.

Az erdélyi zavaros vallási helyzet Bécset döntéshozatalra kényszerítette. I. Lipót király 1698. április 14-én leiratot küld az erdélyi Guberniumhoz, melyben azt az ígéretet kapják a görög szertartású román papok, hogy a katolikus papok kiváltságaiban részesülnek a római egyházzal való egyesülésük nyomán. Ezen leirat lehetővé teszi Erdély bármelyik négy bevett vallásával (református, unitárius, római katolikus, evangélikus) való egyesülést. Valójában csak a katolikus egyházzal való unió vagy az ortodoxiában való megmaradás válhatott lehetővé. Így 1700. szeptember 4-ére „nagy zsinat”-ot hívtak össze Gyulafehérvárra, hogy döntsön az unió ügyében. Az uniós okmányt a román papság, a főpásztor és az esperesség egyaránt aláírta. 1701-ben I. Lipót még egyszer megerősíti mindezt. A székelyföldi területek, így az uniót elfogadó ottani románok, a balázsfalvi (Blaj) székhelyű Fogaras-Gyulafehérvári görög katolikus egyházmegye joghatósága alá kerültek.

A magyarajkú illetve magyar görög katolikusok esetében 1912-ig önálló egyházi szervezetről nem beszélhetünk. Lényegében hat fontosabb egyházmegyét különíthetünk el: a munkácsit, az eperjesit, a fogarasit, a szamosújvárit, a lugosit és a nagyváradit. Az első kettőben a liturgikus nyelv az óegyházi szláv volt, az utóbbi négyben pedig a román.[7] A 19. század hatvanas éveiben első renden a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegyében mozgalom indult a magyar liturgikus nyelv szentesítésének érdekében, majd a magyar püspökség felállítását szorgalmazták a magyar görög katolikusok. A nemzeti érzelmű román papság ezzel szemben fennhangon hirdette, hogy a román nyelv szent nyelv, a magyar nyelv viszont templomba nem való. E lázítás illetve nemzeti önvédelem nem mindenütt járt sikerrel, sőt a magyarajkú hívek körében eltávolítóan hatott, magyar nemzeti érzésükben erősítette meg őket. Például a nagyváradi unitus püspökség egyházközséget kényszerült átadni a magyarabb jellegű munkácsi egyházmegyének, mert román papot a hívek nem voltak hajlandóak elfogadni.[8]

Már az 1868-as hajdúdorogi országos görög katolikus gyűlésen napirendre került a magyar liturgikus nyelvért folytatott harc. Mindez később összefonódott a magyar görög katolikus püspökségért vívott küzdelemmel. A Szentszék a hajdúdorogi törekvések és a magyarajkú görög katolikusok római zarándoklata ellenére a magyar liturgiát betiltotta, és döntését sem a magyar kormány, sem a munkácsi püspökség kérésére nem változtatta meg. Hosszas kérvényezések nyomán 1912-ben a Christifideles Graeci bulla alapján megalapítják a Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegyét, amelynek a liturgikus nyelve a hívek kifejezett kérése ellenére nem a magyar, hanem a görög lesz. A hajdúdorogi egyházmegyéhez Székelyföldi Vikariátus néven, Székelyudvarhely külhelynökségi központtal, hozzácsatolják a magyarajkú székelyföldi görög katolikus egyházközségeket, többek között Kisteremit és Nyárádkarácsont is. Az első világháború után a korábbi egyházjogi helyzet visszaáll és a Székelyföldi Vikariátus területén ismét a Balázsfalvi Érsekség gyakorolja az egyházi joghatóságot.

Trianon után több tízezer magyar ajkú görög katolikus hívő román uralom alá került. Az 1930-as népszámláláskor, annak ellenére, hogy a népszámláló biztosok erőszakosan léptek fel, a Székelyföldön több mint húszezer görög katolikus vallotta magát magyarnak. A magyar görög katolikusok számára ez az időszak érthetően nem egészen konfliktusmentes. Az 1940-44 közötti időszakban pedig a magyar hatóságok pressziója, a székelyföldi magyar görög katolikusok tömeges áttérését, áttérítését eredményezi. (Ld. alább, az „Áttérések a »magyar világban«” című fejezetben.)

A második világháborút követően, 1948. december 1-én kormányrendelet lép érvénybe, mely kimondja, hogy a görög katolikus egyház feloszlatta önmagát. A görög katolikus egyház javai az ortodox egyház- és az állam tulajdonába kerültek. Országszerte megkezdődik az ortodoxiára való áttérés magyarajkú és a román görög katolikusok körében egyaránt. Intenzív lesz az újonnan kinevezett ortodox papok kihelyezése. Az ortodox egyház nagy figyelmet szentelt templomok felújítására és a közösségek „felélesztésére”.

A görög katolikus püspökök harmincöt kérvényt adtak be a román kormányhoz egyházuk visszaállításáért – eredménytelenül. Huszonöt éven keresztül titokban folyt a papnevelés, amit a bazilita szerzetesek végeztek saját lakásukon. Kétszáz, főleg dolgozó fiatalt sikerült papnak kinevelni. Todea püspöknek az államhatalom felveti azon lehetőséget, miszerint a görög katolikusok tarthatnának román nyelvű liturgiát helyenként a római katolikus templomokban is. Todea püspök ezt a „lehetőséget” visszautasította.[9]

1990. december 31-én a román kormány az 1948-as feloszlató rendeletet semmisnek nyilvánította, ezután megindulhatott a görög katolikus egyház legális újjászerveződése, nyilvános hitélete, sok eredetileg is ortodox, többnyire fiatal pap kéri felvételét a görög katolikus egyházba. Érzékelhető, hogy a román értelmiség csalódott az ortodoxiában és felébredt benne a rokonszenv a katolicizmus iránt. 1990 óta a romániai görög katolikus egyház szervezkedését nem minősíthetjük szabadnak, ha figyelembe vesszük, hogy korábbi 1800 templomából csak töredékét kapta vissza az ortodoxiától, illetve az államtól.[10]

 

Nyárádkarácson község görög katolikusai

A nyárádkarácsoni görög katolikusok akkulturálódásának és asszimilációjának jobb megismerése érdekében a 19. századi nemzetiségi küzdelmek erőterében kényszerűen kialakult magyar görög katolikus kontinuitásmítosz elemeit zárójelbe téve, az erdélyi magyar görög katolikusság eredetének néhány aspektusát igyekszünk először körüljárni. Az erdélyi magyar illetve magyarajkú görög katolikusok eredetéről szólva le kell szögeznünk, hogy erdélyi görög katolikus egyházak magyar ajkú hívei túlnyomórészt a több időpontban betelepült/betelepített román népességcsoportok elmagyarosodott utódai. Ez a folyamat mondhatni egészen napjainkig tart, s alapvetően meghatározza, szinte egyházközségenként változó módon, a nemzeti identitást és a vallásosságot.[11]

A 17-18. századi erdélyi népességmozgások a Székelyföldön is nagyszámú román bevándorlásával/betelepítésével jártak. Ennek elsődleges oka a szolgálatokkal megterhelt jobbágyhelyzet, a háborúk és a járványok nyomán megfogyatkozott helyi lakosság utánpótlása volt. E belső vándorlás mellett már a kezdetektől jelen volt a keveredés és beolvadás területileg változó intenzitású folyamata is.[12]

A többségi nyelvi környezet a betelepültek anyanyelvhasználatát a családi élet kommunikációs rendszerére korlátozta. Ekkor még nem párosult ideologikus érték a nyelvhasználattal. Megállapítható, hogy a döntően magyar többségű területeken a nyelvi beolvadás lassan, de megállíthatatlanul folyt. Ez a nyelvváltási folyamat feltételezhetően már a 18. században megindult. A 19. század második felében, különösen a századfordulóhoz közeledve szembetűnő, hogy a Székelyföldön a magyarajkú görög katolikusok egy része igyekszik megszabadulni a románnak minősülő rítustól illetve vallástól. Ez magyarázza a római katolikus egyházba illetve a Székelyföld protestáns vidékein a református egyházba való áttérést. Ezt a nyelvváltási, beolvadási illetve vallásváltási folyamatot – végső soron nemzetváltást – pontosan tükrözik a 19. századi görög katolikus papi névtárak adatai és a század közepétől végrehajtott népszámlálások is.

 

A görög katolikus egyházi schematizmusok tanúsága

A görög katolikus egyházi schematizmusokat megvizsgálva a következőket találjuk: a fent említett települések közül anyaegyházközségként van elkönyvelve Karácsonyfalva (Nyárádkarácson), Hagymásbodon, Káposztásszentmiklós és Kisteremi. (1. táblázat) Karácsonfalva Parochia antiqua-nak minősül, fatemploma 1830-ban épült Szt. Arkangyalok tiszteletére. Az 1918-as schematizmus szerint Ákosfalva, Cserefalva, Csiba, Folyfalva, Hagymásbodon, Káposztásszentmiklós, Somosd filiák tartoznak hozzá. Hagymásbodon 1835-ben önálló egyházközség, parochia antiqua, temploma Szt. György tiszteletére van szentelve. 1918-ban már Nyárádkarácson fíliája. Káposztásszentmiklóshoz 1835-ben filiaként hozzátartozott Ilencfalva, Lukafalva (ma: Dózsa György), Somosd. Az egyházközséget 1818-ban alapították, temploma Szent Miklós tiszteletére van szentelve. Az 1918-as schematizmus szerint már Karácsonfalva filiája, temploma pedig Szt. Arkangyalok tiszteletére van szentelve. A kisteremi parókiát 1824-ben alapították, Szt. Arkangyalok ünnepére szentelt kőtemploma 1902-ben épült. Feltehetően a Kis-Küküllői esperesség része volt. Az 1918-as schematizmus szerint Fintaháza tartozik hozzá.

 

A népszámlálások kiértékelése

A mai Nyárádkarácson községhez tartozó falvakban a vallási és anyanyelvi arányok kapcsán elmondható, hogy a 19. század második felében végrehajtott népszámlálások nemzetiségi (1850), anyanyelvi és felekezeti adatai példázzák a románajkúak illetve ezzel párhuzamosan a görög katolikusok fokozatos számbeli térvesztését. Külön ki kell térni az 1850-es összeírás gyakorlatára, amely a görög katolikus vallásúakat egyértelműen a román nemzetiségűekhez sorolta, azonban feltételezhető – részben a korábbi görög katolikus schematizmusok a közösségek anyanyelvét magyarnak feltüntető adatai alapján is – , hogy ezen románok között többen lehettek már magyar ajkúak, ugyanúgy mint a Székelyföld más területein is. Egyedül a korábban Kis-Küküllő- megyéhez tartozó Kisteremi román nyelvű népességének száma nő, ami a település perifériális és a történeti Székelyföldön kívüli helyzetével magyarázható. (2-3. táblázat.)

Nyárádkarácsonban a századfordulóra az 1890-ben még 131 fős román anyanyelvű lakosságszám 4-re (!) csökken, Kisteremiben 1900-ban nincs román anyanyelvű. Ez a hirtelen csökkenés egyrészt utalhat egyfajta mentalitásváltásra: amikor a jórészt még kétnyelvű közösség már a magyart érzi inkább sajátjának. Másrészt joggal feltételezhető, hogy az összeíró hatóságok nemzeti elfogultsága összetalálkozott a finom különbségek és kétértelműségek érzékeltetésének a népszámlálások természetéből adódó lehetetlenségével. (2-3. táblázat)

Az 1920-ban és 1930-ban a románok kiugró számát az a gyakorlat okozza, hogy a görög katolikusokat a román népszámlálások többnyire automatikusan román nemzetiségűnek írták, tekintet nélkül azok nemzeti illetve anyanyelvi önbesorolására. Jól érzékelhető ez az 1930-as népszámlálásnál, amikor a nemzetiség mellett az anyanyelvre is rákérdeztek: Nyárádkarácsonban 10 román anyanyelvűt és 220 román nemzetiségűt írtak össze (4. táblázat), míg a görög katolikusok száma 278 volt (8. táblázat). Ez arra utal, hogy a görög katolikusok egy része a helyzetből következő előnyök illetve az összeíró hatóságok vélhető ajánlásai ellenére magyar nemzetiségűnek tartotta magát.

Ha összevetjük az 1920-as és 1930-as népszámlálások nemzetiségi és vallási adatait az 1918-as görög katolikus egyházi schematizmus illetve az 1910-es népszámlálás eredményeivel, akkor elmondható, hogy az általunk leginkább vizsgált két település (Nyárádkarácson, Kisteremi) esetében a román nemzetiségűek száma – a természetes szaporodást is figyelembe véve – szinte megfeleltethető a görög katolikusok korábbi arányának (1.,3., 4., 8. táblázat). A többi falu román nemzetiségi és görög katolikus aránya jóval kisebb, a mi a kisebb mértékű 17-18. századi betelepedésre illetve az asszimiláció és vallásváltás gyorsabb lezajlására utal.

A nemzetiségi, anyanyelvi és vallási hovatartozásra az 1941-es magyar népszámláláskor is rákérdeztek. Szembetűnő, hogy Nyárádkarácsonban az 1930-as népszámláláshoz képest kevesebb mint 1/3-ára csökkent a görög katolikusok száma. Ez a „magyar világ” által generált székelyföldi áttérési hullámmal magyarázható. Kisteremiben az unitusok száma 1930-hoz képest nőtt, itt történeti, demográfiai okokból a román etnikus, identifikációs minta sokkal erősebb volt, mint a szomszédos református magyar többségű székely falvakban (8. táblázat). A vallási kép hirtelen átrendeződésével a nemzeti hovatartozást tekintve is komoly változást tapasztalhatunk Nyárádkarácsonban: az 1930-ban 220 fős románság 10-re olvad. Kisteremiben az 1930-as népszámláláshoz képest a magukat román nemzetiségűnek vallók száma kevesebb mint 1/3-ára csökkent (44 fő). (5-6. táblázat)

A felekezeti adatok alapján 1930-1992 között a görög katolikusok drasztikus csökkenését figyelhetjük meg. Ez a fogyatkozás a „magyar idők” áttérési hullámával és a romániai görög katolikus egyház 1948-as felszámolásával magyarázható. A görög katolikusok aránya az össznépességen belül jelenleg mindössze 1,4%, a nyolc évtizeddel ezelőtti 4,9 %-al szemben.

Az általunk hivatkozott 1977-es és 1992-es népszámlálások a nemzetiségre kérdeztek rá. Az 1977-1992 közötti időszakban nem lehet eltekintenünk a romániai rurális térségeket érintő migrációtól, a városokba való áttelepüléstől. Ez különösen Kisteremit érintette, ahol 1992-re a magyarság aránya 1941-hez képest negyedére, 1977-hez képest felére csökkent, a románság száma 1941-hez képest 1992-re több mint megduplázódott, ami inkább azzal magyarázható, hogy 1941-ben a magukat románként regisztráltatók száma a közhangulat miatt csekélyebb volt. Az adatokból érzékelhető, hogy a kisteremi románság vagy kevésbé mobilisabb a magyarságnál és jobban ragaszkodik szülőfalujához vagy az elköltözők helyére inkább románok költöznek. Nyárádkarácson 1945 utáni demográfiai változásaiban egy három évtizedes felívelés nyomán, 1977 után népességcsökkenés érzékelhető: a románság száma drasztikusan 1/6-ára csökken, a magyarság száma is csökken, egyedül a roma népesség száma nő, ami részben magyarázatot adhat az előző két nemzetiség csökkenésére. Az öntudatosodó nyárádkarácsoni cigány közösség egyre nagyobb számban vallja meg hovatartozását. (5. táblázat) Az egykori karácsonfalvi görög katolikus parókia jelenleg a marosvásárhelyi ortodox esperesség felügyelete alá tartozik. A nyárádkarácsoni ortodox pap a következőképpen tekintette át hívei helyzetét:

Családunk nincs, csak lelkünk, vagyis személyek. Karácsonfalván tíz személy, Folyfalván egy, Cserefalván (községileg a szomszédos Ákosfalvához tartozik) három, Szentmiklóson pedig kettő. Van két filiálénk is: Fintaháza és Kisteremi, melyek szintén ehhez a Parókiához tartoznak, és Hagymásbodon, ahol van egy család és egy lélek, tehát három lélek. Kisteremében van egy templom építve a dombra, az erdő mellé, melyet 1918-20-ban kezdtek el építeni és 1920-22-ben fejeztek be, és jelenleg is működik. Itt is van 21 lelkünk. Fintaházán pedig úgy tíz körül. Összesen a karácsonfalvi parókia lelkeinek a száma úgy 31 fő lehet.

A rövid áttekintésből is kitűnik, hogy a Nyárádkarácsonban és filiáiban élt görög katolikusok relatíve csekély része tért át az ortodox vallásra, jelentősebb számban csak Kisteremiben és magában Nyárádkarácsonban, ennek okait a fenti etnodemográfiai áttekintés tárgyalja. A karácsonfalvi ortodoxok másik jellemzője, hogy ma már jórészt vegyes vallású illetve nemzetiségű családokban élnek.

 

Asszimilációs utak és helyzetek – Alapfogalmak

Mielőtt a továbbiakban szembesülnénk a visszaemlékezésekben feltáruló asszimilációt és identitásváltozást jelző helyzetekkel, érdemes felidézni, miként írja körül Mirnics Károly a beolvadás vagy beolvasztás jelentéseit: „Ha a nemzeti kisebbséget csupán etnikai, vallási, nyelvi kisebbségnek tekintik és ilyen ’kezelésben’ részesül, akkor nagyon gyorsan az asszimiláció áldozatává válik. Ha a nemzeti kisebbséget valamiféle bevándoroltak csoportjaként kezelik, akkor olyan kisebbséggé degradálják, amelytől el is várják, hogy beolvadjon a többségi népbe, csupán azért, mert itt él, ide költözött, ide telepedett valamikor.”[13]

Az asszimiláció során a kisebbséghez tartozó lemond azon sajátos jegyekről, amelyek eddig megkülönböztették a többségtől, vagyis etnikai, kulturális és nyelvi sajátosságairól. Az általunk vizsgált egykori görög katolikus közösségeknél fennáll a természetes / spontán asszimiláció lehetősége is, melynek nem volt politikai-társadalmi célja. Ezek a spontán asszimilációs folyamatok döntően a vegyes házasságokban mentek végbe. A görög katolikusok belső kommunikációs rendszerének meggyengülése, önszerveződési lehetőségeik megvalósíthatatlansága megnövelte a vegyes házasságok számát. Esetünkben egyes etnikai jellegzetességek a görög katolikus személyek esetében sokáig fennmaradtak a vegyes házasságok keretein belül is. A mindenkori nemzetpolitikák előszeretettel hivatkoznak a természetes asszimilációra, és ennek önkéntes voltát bizonygatják. Ez által igyekeznek palástolni politikai, adminisztratív erőszakot a nemzetközi közvélemény illetve a nemzetközi kisebbségvédelmi szervezetek előtt. A politikai és pszichológiai asszimilációnak is meghatározó szerepe van a vizsgált közösségekben. A pszichológiai asszimiláció esetében a kisebbrendűségi érzés, megbélyegzettségtől, kinézettségtől való félelem egyaránt benne van a kisebbséghez tartozók lelkületében.[14] A politikai asszimilációt jelen kutatás szempontjából kétpólusúnak nevezhetnénk leginkább. A vizsgált közösségek mind a román éra alatt, mind pedig a második bécsi döntést követő négyéves magyar uralom alatt és nem utolsósorban az 1948-as ortodoxiával való reunió során ki voltak szolgáltatva az állam szempontjainak megfelelő politikai (nemzetiség- és valláspolitikai) érdekeknek. A felsorolt politikai aspektusok szülte asszimilációs folyamat okozta a legnagyobb töréseket az etnikai identitásmegtartásban. Ezekben a kényszerszülte helyzetekben folyamatos tartalmi csere állt be: a közösség úgy tekintett múltjára, mint idegenre, vagyis egy új közösségi önmegfogalmazás zajlott le minden esetben.

A nyárádkarácsoni görög katolikus közösség etnikai identitás-változásainak, nemzetváltásának folyamatát az 1920-30-as évektől lehet legjobban nyomon követni. Az egyének visszaemlékezései nyomán a betelepültek fokozatos kultúraváltási – akkulturációs – útjáról is képet kapunk. A 20. század második felében a térbeli és társadalmi mobilitás, a magyar nyelv székelyföldi primátusa, a vallási és a nemzetiségi arányok egyenlőtlen megoszlása biztosították a kedvező talajt az akkulturációs / asszimilációs és végső soron nemzetváltási folyamat kiteljesedéséhez. Az interjúkban, visszaemlékezésekben a szükségszerű kapcsolatok szülte viselkedési normák átalakulására, mentális azonosulásra is találunk példákat:

A vén L. itt tanult meg magyarul. Há ők Vajdakútáról származnak. Há igen má a keréknek van öt fala, de ő azt mondta, hogy öt faluja van a keréknek. Nem tudta mondani magyarul.

Lógáné Udvarhelyről került ide […] Vámosudvarhelyről, tiszta román falu. S a férje kórodi. Hallattad hírét Kórodnak? […] Há egymás mellett van a két falu. S Lógáné is járt a görög katolikus templomba, de besugó vót. A tizennyolcbéliek mikó mentek sor alá, s énekelték, hogy „Úgyse leszek a mocskos oláh katonájó!”, bésugta a csendőrségnek, s ezeket a fiúkat mind összeszedték, s Kolozsvárra hurcolták hadbíróság eleibe. Egy hétné tovább verték őket. N.M. vót, Cs.P., N.L., K.L. […] jábó (hiába) vót román, me ő is akkó ment katonánok, s énekelte […] ezek vótak stb. (I.A.)

 

Felekezet és etnikus identitás – Áttérések 1918 előtt

A 19. századi és 20. sz. elején bekövetkező vallásváltoztatásokat, áttéréseket a görög katolikusok a többségi kollektív emlékezet által fenntartott megbélyegzés illetve besorolás felfüggesztésére tett törekvéseiként értékelhetjük. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a Székelyföldön a 19. század végére a magyar nyelvűvé vált görög katolikusok nem értik a román nyelvű liturgiát, melyhez a balázsfalvi egyházi vezetés minden egyházközségénél ragaszkodott. Így hát a prédikáció magyar nyelven hangzik el sok helyen, s a liturgiában is igazodnak a hívek anyanyelvéhez.[15]

Rományul vót a szertartás, de a prédikáció magyarul. Magyarul! Ez a 20-as 30-as években is így vót, má nem tudtak románul az öregek, jábó vót román. S ha románul prédikált a pap, nem értette. (I.A.)

A 30-as 40-es években románul vót a szertartás, minden. A végén vót egy beszéd magyarul. Há senki se értette románul, egyedül Mózesné értette. Máté vagy Lukács evangéliumából olvasott egy-egy részt Piroska, és azt elmondta magyarul. Az énekek is románul vótak. (SZ.E.)

Kisteremében nem magyar családok, román családok, görög katolikusok voltak, de nem tudtak románul. Egy se! Érdekes volt, nem? Még a fiatalok valamit tudnak, de vannak az idősebbek […] nem is tudnak!

A magyar nyelvűvé vált görög katolikusok áttéréseinek, rítusváltoztatásainak vizsgálata fontos adalék a nemzetváltási folyamat megértéséhez. A román tudományos gondolkodás szinte kivétel nélkül egyfajta tudatos elmagyarosítási törekvésről beszél. Ion I. Russu azt mondja, hogy a Székelyföldön az erőltetett elmagyarosítás már 1867 után „csábítás, zsarolás, terror, erőszak, üldözés és szükség esetén gyilkolás révén” ment végbe.[16]

A római katolikus egyházba illetve a protestáns székelyföldi vidékeken a református egyházba való áttérés a 19. század utolsó évtizedében erősödött fel. A magyar egyház „nem kért pénzbeli hozzájárulást az áttérőktől, hanem ellenkezőleg: pénzjutalmat kínált nekik, hogy könnyebben átcsalogassa őket.”[17]

 

Áttérések 1918 és 1940 között

Az impériumváltás után egy ellentétes irányú áttérési folyamat kezdődött. Karácsonyfalva és a szomszédos községek esetében 1920 után szintén tetten érhető a román állam és az ortodox / görög katolikus egyház azon törekvése, hogy a korábban vallást váltott magyarokat (egykori görög katolikusok vagy azok leszármazottai) vagy a romános nevű székelyeket akaratuk ellenére egyházilag átsorolják vagy gyermekeiket románnyelvű tanintézetekbe kényszerítsék.[18] A két világháború közötti Romániában első renden az ortodox, másodsorban a görög katolikus vallás minősült államvallásnak, az utóbbi rovására az erdélyi városokban és falvakban egyaránt észrevehető az ortodoxia – államilag is támogatott – terjeszkedése. Ez epizódszerűen jelen van a nyárádkarácsoni görög katolikus egyházközség életében is.

Karácsonfalván görög katolikus vallás vót, az ortodox vallást én gyermekkoromba nem is hallattam, csak addig, amíg Bucur tanító nem jütt ide. Bucur tanító […] ő biztasan a vót, ő aztán. Aki átállott oda ortodoxnak, kapatt személyenként tízezer lejt. S azé vót itt […] nem olyan sok, de vót ortodox. A többi mind katolikus vót. Tízezer lej két ökör ára vót […] ha te átálltál, vagy aki átállott, má a román tanító csináltó meg azakat a papírakat. Ő hogy hunnat, ő tudja, hunnat hozta a pénzt, s adta le […] tízezer lejt. (I.A)

Az 1937-38-as években az általános iskolában működött egy ortodox kápolna 1940-ig. A második bécsi döntés aláírását követően felszámolták az ikonosztázt, Rosca Mihail pap visszahelyezte a volt görög katolikus templomba, majd a marosvásárhelyi román ortodox egyháznak ajánlották fel, ahol jelenleg is található. (A jelenlegi ortodox pap)

Nagytata nem vót román. Elvállalta a harangozást, de nem vót román. Nagytata azért lett román, mert kapott földet. Nem vót román. Há otthon se beszéltünk soha románul, nem is tudtunk. Úgy hogy nagytata kaszálta a temetőt is, sok gyümölcsfa vót. E kellett vállalja, mert sokan voltunk és szegények. Há hogy vót nagytata román, mikó az egész lányo becsületes magyar emberekhez ment férjhez. (SZ.E)

A román állam a két világháború között a korábban elkezdődött kompetitív nemzeti versengés jegyében érthetően az asszimilációs folyamat valamely köztes stádiumában lévő, vegyes etnikus repertoárral rendelkező közösségek bekebelezését célozta meg. A nemzeti tudat „megerősítésének” több módja is jelen volt egyszerre: adminisztrációs átsorolás, névelemzés alapján történő egyházi átíratások, a román nyelvű iskola és a „román vallások” preferálása stb.[19]

A Székelyföldön – így Nyárádkarácsonban is – általános volt az Ókirályságból ide helyezett tanítók, jegyzők élénk közéleti, hitéletszervező tevékenysége, ide tartozott az államvallásként preferált ortodox hit terjesztése is. Székelyföld szerte ekkor épülnek – többnyire székely közmunkával – az ortodox templomok. A állami állásban, hivatalban való megmaradás érdekében sokan vállalták, hogy áttérnek a görög katolikus vagy az ortodox egyházba, itt tehát hangsúlyos az anyagi, egzisztenciális motiváció.[20] A román vallásúak anyagi preferálása azonban nem jelentette azt, hogy a székely települések belső szimbolikus rendjében jelentős változás következett volna be. Az 1920-30-as évekre a Nyárádkarácsonba újonnan beköltözött románok közül jó néhány család vagyona, földterülete elérte vagy meghaladta az átlagot, olyannyira, hogy jelenleg ezen családok közül szinte mindegyiket „újgazdagnak” titulálják. A falu társadalmában ennek ellenére irányító, közéleti szerepet nem kaptak.

 

Áttérések a „magyar időben”

Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntés nyomán Észak-Erdélyt visszacsatolják Magyarországhoz. A magyar adminisztráció diszkriminálja a visszacsatolt részeken élő görög katolikusokat. A székelyföldi görög katolikusok 1940 utáni tömeges áttérését/felekezetelhagyását hevesen vitatta és kommentálta a hazai görög katolikus sajtó. Az Erdélyben élő magyar ajkú görög katolikusoknak 67,4 %-a, a görög keletieknek pedig 56,7 %-a a magyar nyelven kívül semmilyen más nyelvet nem beszélt.[21] Az áttéréseket Hajdúdorogon az erdélyi magyar görög katolikusság tragédiájaként élik meg és sérelmezik, hogy történelmi szerepüket és hivatásukat a közvélemény túlságosan leegyszerűsíti. Tiltakoznak az ellen, hogy az erdélyi magyar görög katolikusok elmagyarosodott románok lennének. Szerintük ebből a megállapításból a román közfelfogás azt a következtetést vonja le, hogy vissza kell őket románosítani. Ugyanakkor a felületes magyar közfelfogás pedig azt szorgalmazza, hogy tovább kell őket vezetni az elmagyarosodás útján, vagyis segíteni kell őket, hogy „román” hitüket levetkőzzék, teljesen beleolvadva a magyarságba.[22]

Az erdélyi magyar görög katolikusok 1940-es helyzetét jól jelzi az egyik írás címe: „Akik ismét magyarok akarnak lenni.” A 22 éves román uralom idején történő áttéréseket konjunkturális áttéréseknek tekintik, mivel hitbeli meggyőződésről nagyon kevés esetben lehetett szó. Ahhoz, hogy visszatérhessenek az egykoron eltántorodottak és hogy ennek következménye az utódokra ne szálljon át, minden román impérium általi vallásváltoztatást érvénytelennek kellett tekinteni.[23] Ez elméletileg nem vonatkozott az 1918 előtt is görög katolikus felekezetűekre, de mint látni fogjuk őket is érintette a 40-es évek áttérési hulláma.

Scheffler püspök indokoltan úgy vélekedik, hogy sokan a román érabeli gyanús múltjuk palástolása végett hagyták el keleti rítusukat, jelentős számban lesznek reformátusokká is. A görög katolikusok református hitre való áttérésének magas számaránya azzal is magyarázható, hogy itt semmiféle formalitást vagy engedélyt nem követeltek. Ezzel szemben a római katolikus hitre való áttérés esetében a rítusváltáshoz hivatalosan pápai approbáció szükségeltetett. Scheffler a túlbuzgó és valláspolitikai téren iskolázatlan katonai vagy polgári tisztviselők szemére veti, hogy több helyen úgy jártak el a visszacsatolást követően, mintha minden görög katolikus román lett volna. Az ilyen jellegű panaszok miatt 1940. november 23-án a Keleti Ügyek Kongregációja arra kényszerült, hogy a szertartásváltoztatásokhoz szükséges engedély kibocsátását a maga hatásköre alá vonja.[24]

 

A református egyház mintaadó szerepe és a helyi görög katolikusok igazodási kényszere az 1940-es években

A vallással konnotálódó nemzeti tudattartalmak jelentőségének növekedése a 19. század második felében, majd különösen az 1940-es években helyi szinten a református vallás jelentőségét, mintaadó jellegét, szimbolikus pozícióit erősíti. Az általunk vizsgált falvakban is a társadalmi élet szabályozásában, szervezésében a református egyház a legfontosabb intézménnyé válik az első világháború nyomán, az 1940-es évek első felében az iskoláztatást, az ifjúság nevelését és a szocializáció folyamatát is kezében tartja. A református egyház és az akkori polgári közigazgatás határozott programmal támogatja ezt a törekvést.

Fontos megemlíteni, hogy a református egyház az 1930-as években, főleg Erdélyben a magyarság megmaradásának, identitása őrzésének legmeghatározóbb végvára volt. Az egyházhoz kapcsolódó intézmények jelentették a nemzeti kultúra ápolásának lehetőségeit. Míg az állami és községi hivatalokban az állam nyelve volt a kötelező, addig a református egyház – autonómiája révén – ügyeit magyarul is intézhette. A visszatért területeken olykor a magyar közigazgatás szereplőinek mentalitása és nemzetiségi intoleranciája feszültségeket okozott, ami elsősorban a románellenes közhangulatból következett. Sok helyütt ehhez a történelmi magyar egyházak is asszisztáltak. 1940 előtt a Székelyföldön sok helyen az adófizető polgárok pénzéből, munkájából épültek román templomok. A visszacsatolás után megindult a harc a jogos tulajdon visszaszerzéséért. Nem egy esetben templomok felgyújtására vagy lerombolására is sor került. Ez egyben a román nép jelképeinek, nemzeti szimbólumainak lerombolását is jelentette. Ez a gyakran spontán dühkitörésként, az előző húsz év valós és vélt sérelmeiért elkövetett „bosszú” érthetően nem a megbékélést szolgálta – hiába emelte fel intő szavát Márton Áron erdélyi katolikus püspök –, hanem kiélezte a lappangó ellentéteket és a közösségek különböző okokból románnak minősülő tagjaival szemben a diszkriminációt és a felekezet közötti elzárkózást fokozta. A második bécsi döntés után heves harc folyt a román ortodoxok által 1919 után elfoglalt magyar katolikus és református templomokért is.[25]

A visszaemlékezések szerint Karácsonfalván és Kisteremiben is voltak visszaélések és diszkriminatív fellépések a görög katolikusokkal szemben. Karácsonfalván Fekete János, református lelkész „buzgó” tevékenysége elevenen él a helybéliek tudatában.

A magyar pap, Fekete János segített az embereknek, hogy magyarítsák a neveket. S aztán nem csak itt, hanem mentek szervezkedni még más falukba is. Vitette magát valamelyik kurátorral, a szekérrel. Há akkó nem vót motor. (I.A.)

A diszkriminatív fellépéseknek vizsgált két közösségben jelentős pszichikai, mentális hatása volt: minden esetben a többséget képviselő közösséggel való szembesítést célozták. Nyílt megszégyenítésre, a közösségből való kizárásra, kirekesztésre is volt példa:

Miklós napkó örökké bál vót csinálvo. A kormányzó Horty Miklós vót, s nagy bál vót, s a pap, Fekete János, összeszedte a románokat s elvitette a bálbó, s kellett táncojanak a román nótákró. (I.A.)

Kisteremiben a szomszédos káposztásszentmiklósi lelkészt nevezik meg a „leventék csoportparancsnoká”-nak. Itt is a karácsonfalvihoz hasonló megszégyenítési formákkal találkozhatunk:

Az iskolában egyszer a szentmiklósi református pap azt mondta, hogy az oláhok álljanak fel, s a teremből menjenek ki. Ez 1942-ben volt. Megkérdezték Székely Ferit, hogy hány Isten van? Mondta, hogy minden sarokban egy kosárral. Erre megverték és mondták neki, hogy egy, mert „A magyarok Istenére esküszünk […] ” (M.J.)

Kisteremiben az államigazgatás szintjén történő áttérítési kísérletekre is volt példa:

A megyebíróhoz hívták édesapámat a csendőrök. Mondják, jött béhívó, visszük munkaszolgálatra – mert csak a románokat vitték. De azt mondták neki, ha átáll reformátusnak, nem viszik el. Édesapám azt mondta, hogy „görög katolikusnak születtem és annak is halok meg”. Erre azt mondták neki, hogy ügyes ember, és így nem vitték be. (M.I.)

Fizikai bántalmazásra Szentmiklóson találunk utalást:

1940-44 között bíró volt Szentmiklóson […] mindjárt eszembe jut a neve, – magas ember volt, görög katolikus volt, s ő volt a bíró a románok ideje alatt, s nagyon korbácsolták akkor 40-44 között – Orosznak hívták. (M.I.)

A református hittanoktatást, templomba járást ezen időszakban a szigorú szabályzat kötelezővé tette a görög katolikus gyerekek számára is:

Amíg 12 éves volt a gyerek, indiferent (mellékes), hogy görög katolikus volt. Volt a leventeoktatás és akkor kötelesek voltunk minden vasárnap menni a református templomba, így csoportban az egyesülettel, mint a katonák. Megvolt, hogy ennyi órától kell menni, s akkor az iskola előtt gyülekeztünk, s mentünk, mint a katonák, sorban, görög katolikusok s a reformátusok egyben. Nem számított. (M.I.)

 

Görög katolikus papok a közösség és a hatalom ütközőpontján

Nyárádkarácsonban a község emlékezetében meghatározó Piroska Mihály görög katolikus pap szerepe. 1914-42 között állt a karácsonfalvi görög katolikus parókia élén. Neki köszönhető, hogy az egyházi élet egyre mozgalmasabbá vált. A rendszeres templomba járás, a templom restaurálása, bevakolása, a közösségi földek megmunkálása volt jellemző erre az időszakra. Sokan azt állítják, hogy magyarérzelmű volt, a származása is magyar, de személyét tekintve „rosszindulatú” volt.

Piroska dolgoztatta az embereket, szolgái vótak […] a felesége rendesebb vót, Bereczki Lujza, szovátai születésű. Különben Piroska is magyar ember vót, nem a mócoktól vót. Há egy román embernek lehet Piroska Mihály a neve? (Sz.E.)

Piroska szovátai születésű vót. Magyar ember is vót, de román papnak tanult, mint magyar ember. Piroska pap alakíttatta át a templamat is ’38-’39-be. Addig csak fábó vót rakva, de nem is vót bévakolva, se belül, se kívül. (I.A.)

Magyar érzelműként azért is szerepelhet a visszaemlékezésekben, mert a hivatalos liturgia és a prédikáció befejeztével magyarázattal szolgált, amely magyarul hangzott el. Sőt van olyan visszaemlékezés is, amely szerint a liturgia keretében magyarul is hangoztak el énekek. Ambivalens megítélésben szerepet játszik, hogy helyi papi pályája több korszakot, több egyházpolitikai törekvést ívelt át: a Székelyföldi Vikariátustól, az impériumváltáson és az ortodox expanzión át az 1940-es évek tömeges áttéréseiig. Kisteremiben fontosabb a két világháború között csak unitus papi tevékenységről, személyiségről van tudomásunk:

Kisteremiben Samargitan volt az első pap. Ő is románul tartotta a liturgiát, de a görög katolikusok nem tudtak románul, s a pap az értelmét el kellett magyarázza. A lényeget elmondta magyarul. Ő volt az egyetlen görög katolikus pap itt. De aztán Samargitan is átállott ortodoxnak. Azt mondta, ha má így van, akkor átáll ő is. (M.J.)

Piroska Mihály szolgálatának utolsó évtizedben, 1937-38-ban a helyi általános iskolában egy ortodox kápolnát állítottak fel, mely 1940-ig tölti be funkcióját. Többé-kevésbé a helybéliek elhatárolták egymástól a görög katolikus vallást és az ortodox kápolna által hirdetett új vallási rendszert. Érdekes módon a visszaemlékezések szerint Piroska Mihály az ortodox kápolnában is tartott istentisztelet vasárnaponként, ami első hallásra nehezen hihető, utalhat azonban a székelyföldi ortodox térítés gyenge személyi bázisára, a lelkészhiányra. A magyar világ beköszöntésével Karácsonfalván a görög katolikus közösség és személy szerint Piroska Mihály háttérbe szorul, feltehetően 1942-ben távozik. A parókia – mint sok székely görög katolikus egyházközségben – üresen marad ezen időszakban, helybeliek költöznek be.

Mikó béjüttek a magyarak, Piroska pap vette magát s hazament. Öreg is vót, s hogy nyugdíjazta magát vagy mit csinált, én nem tudam. S ez után sokáig nem vót pap, s lakatt ott Elek Jánosbá s Erdős Klári. (I.A.)

Kisteremiben is lakatlanná vált a görög katolikus parókia, itt sem volt pap ebben az időben:

Hát kérem szépen, nem emlékszem, hogy lett volna pap a magyar világban, sőt be volt zárva az ajtó is. (M.I.)

 

Felekezeti változások a görög katolikus egyház feloszlatástól napjainkig

Karácsonyfalván 1944 után is térnek át görög katolikusok a református vallásra. ennek elsőszámú oka, hogy közel egy évtizedig nincs pap a görög katolikus parókia élén. Azt tudjuk, hogy 1947-ben kap kihelyezést Ioan Teodoranu pap, de már a következő évben, 1948-ban a román állam hivatalosan feloszlatja a görög katolikus vallást és létrejön az ortodoxiával való unió. Ehelyett a görög katolikusok többsége a református hitet választja, kihasználva az akkori helyzet zűrzavarát.

Nagytata engem is sokat vitt a román templomba, míg gyermek voltam. De mikó má kellett volna konfirmálni, 49-50-ben, vagy valahová tartozni, itt nem volt román pap, eisze vagy két évig. Aztán így fogadott be a református pap, s konfirmáltam. Később itt is mentem férjhez. Velem együtt Sz.E., B.R. is konfirmált. Akkó mind odahúztunk. (Sz.E.)

A környező községekkel összehasonlítva azonban sokkal nagyobb volt az ortodoxiára való áttérés a karácsonyfalviak és kisteremiek esetében. A korábbi átíratási gyakorlat – főleg Kisteremiben – most újjáéledt, így a görög katolikusok leválasztódtak a többségében magyar identitású közösségtől és így az erdélyi magyarság kettős kötődésű tagjaitól.[26]

Itt Kisteremében ortodox senki sem volt, aztán átálltak. A templomban most már nyolc-tíz ember van. A félmagyarok is mennek még. A félmagyar olyan, mint én. Ha vegyes, akkor az ember román, az asszony magyar. Ha fiú születik, akkor a román templomban keresztelik, ha lány, akkor a református templomban. A testvérem haragszik rám, hogy áttértem. Nem jó a viszonyunk. Én nem kértem, hogy ortodox legyek, hiába haragszik rám. (M.J.)

Van aki megtartotta görög katolikus vallását, viszont 1948 után, a görög katolikus vallás felszámolása következtében ezek az emberek különböző felekezetekhez jártak templomba, főleg a római katolikusokhoz, mivel ennek liturgiája és dogmatikája közelebb állt a sajátjukhoz.

Én görög katolikusnak születtem és abba halok meg. Volt akinek nem mondtak semmit, egyszerűen átírták és kész. Nem kérdeztek senkitől semmit. Én tőlem nem kérdeztek semmit. Néha-néha elmentem az ortodox templomba, legtöbbször pedig a katolikusba. Én most egy ilyen kis imaházba járok, a várral ellentétbe van egy ilyen klubban mise nekünk. (M.I.)

Az 1992 népszámláláskor regisztrált ortodoxok zömét a cigányság adja, miként a pünkösdisták és adventisták számát is. A cigányságot Nyárádkarácsonfalva esetében az ortodoxiához csupán a temető használata köti: mivel az ortodox egyház kezelésében levő temetőbe temetkeznek, hivatalosan ebbe az egyházba sorolták őket.

Az általunk vizsgált közösségekben az 1980-90-es években a református egyház mellett különböző neoprotestáns egyházak dominanciája is érezhető. Kisteremiben nagy azon egykori görög katolikusok száma, akik valamely neoprotestáns egyházba léptek be.

Itt már mindjár nincs román. Vegyes az van. A revolució után a magyarok dominálnak, a románság sehol sincs. Mert mind átálltak ezekbe az új magyar vallásokba. (M.J.)

Hogy görög katolikusok voltunk, erre mind azt mondják, hogy ez most minket már nem érdekel. Tudja, ilyenek a népek! Aztán a másik az, hogy sokan áttértek ilyen szekta vallásra: baptista, adventista, jehova tanúi. Mit tudom én, még én sem tudom, hogy milyenek ezek. (M.I.)

A karácsonyfalvi ortodox pap az 1980-90-es években tapasztalható áttérésekről a következőképpen vélekedik:

Sokan vannak, általában a 80-as évekből, ezek a fiatalabbak, ahogy a K.-lák, aztán a K.J.-k s aztán a többi, mind áttértek a reformátusokhoz, mert akkor […] na kérem. A forradalom után megint sokan áttértek arra az oldalra. Hát kérem ezeknek a családoknak a gyerekei mind reformátusok, de ők (a szülők) nem.

Itt a román lelkész azokra a családokra utal – főleg a 30-as, 40-es korosztály vegyes házasságai – ahol a férfi családi örökségként tovább őrzi egykori görög katolikus, jelenlegi ortodox vallási hovatartozását, de hitét nem gyakorolja. Karácsonyfalván körülbelül öt-tíz ilyen családot tartanak számon. Ez esetben mindegy, hogy fiú vagy lány születik az említett vegyes házasságokban, kivétel nélkül a református templomban keresztelik meg, ritkábban pedig a római katolikusoknál. Ezért is beszél az ortodox pap Nyárádkarácson esetében lelkekről, nem pedig családokról. Az interjúrészletekből kitűnik, hogy az 1980-90-es években sajátos vallási átrendeződés ment végbe az ún. magyar vallások javára. Bár az ún. szekták nem tekinthetők annak, a református vallás mindenképpen. Ez utóbbi esetében az 1989 utáni szabad vallásgyakorlás és a környék magyar többsége miatt a református egyház nagyobb presztízse és elfogadottsága jelent vonzerőt.

A karácsonyfalvi ortodox parókiához tartozó hívek vallástalanságából illetve vallási közömbösségéből következik, hogy ténylegesen csak a nagyobb ünnepek alkalmával jelennek meg az ortodox templomban. A létszám ilyenkor is csekély. Így hát a hétköznapi alkalmakra és a vasárnapi szent liturgiára lassan-lassan állandó meghívottakként Marosvásárhelyről érkeznek imádkozó és egyben pihenni vágyó ortodox vallású román hívek:

A nagyobb ünnepekkor jelenleg a templomot a városból jöttek töltik meg. Ismerősök is jönnek, úgy húsz személy körül vasárnaponként. Autóval jönnek, Dáciával. Szerdán és pénteken reggel nyolctól tízig program van. Aztán nagyon sok ünnep is van nálunk, románoknál. Vasárnaponként tíztől tizenkettőig van program. Ez azt jelenti, hogy nálunk van jelenlét. Nincs olyan péntek, hogy ne lenne négy-öt ember. Vasárnaponként húsz-harminc személy is. A Dáciák bejönnek az udvarra, jönnek a városból, mert a városban nagy forgalom van, itt pedig csend van. Az ima után beszélgetésbe kezdünk. Itt jobban vannak. Friss a levegő, nincsenek autók, amelyek zajt csinálnak. Itt visszahúzódhatnak. Egyesek rácson is sütnek, itt a kertben az árnyékban pihennek. A tömbházban, a városban másképp van. (A jelenlegi karácsonfalvi ortodox pap.)

 

Nyelvhasználat

A Nyárádkarácsonban ma is élő, volt görög katolikusok nem emlékeznek arra, hogy őseik románul tudtak volna. Kisteremiben a visszaemlékezések nyomán nem göngyölíthető fel ez a fonal tisztán és hitelesen. A legrégebbre visszaemlékező interjúalany sem igazolja fel a román nyelv továbbélését az egykori görög katolikusok körében.

Anyám Gligor volt, nem is tudott románul, de nagy román volt, […] de magyar iskolába járt. Az osztrák világkor nem volt olyan, hogy magyar vagy román. Aki tudott, az volt az első. Mondta anyám, hogy szavalta a „Talpra magyar!”-t […] s odavágtam a lábam. Ez református templomban volt, mert anyám 1894-ben született, s ez 1908-ban lehetett. (M.I.)

A nyelvi beolvadás időbeni folyamatának pontosításra a 19. század második felétől rendszeres statisztikákon kívül semmilyen történeti adalékra nem támaszkodhatunk. A karácsonfalvi egykori görög katolikus temető egyidős a templommal. 1642-től folyamatosan temetkeztek ide. Sajnos a jelenleg épségben megmaradt és fellelhető sírkövek az 1800-as évek utolsó harmadában keletkeztek. Itt kivétel nélkül magyar feliratú sírköveket találunk, ami utal a korabeli görög katolikus közösség nyelvi normájára és kompetenciájára. Mindezt – a román eredetet, leszármazást tekintve perdöntőnek – a következőképpen magyarázza a jelenlegi ortodox pap:

Hogyha megnézzük a keresztfeliratokat, magyar feliratokat találunk, de ők is románok voltak, tiszta románok, de áttértek, véletlenszerűen írták. Ide a templomhoz tartoztak, voltak őseik, s ezek szülei s az ők gyerekei ide, ebbe a temetőbe temetkeztek.

A jelenlegi köznyelvben is találunk román kölcsönszavakat. Ilyen kölcsönszavak például: orda, zsendice, pakulár, esztena, berbécs.[27] A helynevek (faluhatár, kaszálók, dűlők) esetében már nem találunk ilyen szavakat, ami egy későbbi, tehát a (magyar) helynévadás utáni spontán vagy irányított betelepedésre utal, a beköltözött román családok elsősorban vásárlás útján juthattak földhöz. Susan Gal nyomán a nyelvcsere sokrétű folyamatáról elmondhatjuk, hogy a 20. században különösképpen gyakran fordult elő, hogy az államnyelv kiszorítja a kisebbség nyelvét. Az új nyelv létrejöttét az adott népcsoport, anyacsoportjától való leválása eredményezi. A nyelvcserén belül több típust különíthetünk el, de létezik kétnyelvűség és konkrétan vett nyelvcsere is.[28]

Az általunk vizsgált közösségek esetében a betelepült román családokkal szemben a református magyar közösség alkotta a domináns falusi réteget. Ez még mindig csak a külső társadalmi és gazdaságpolitikai tényezőket sejteti. A nyelvcsere esetében fontos vizsgálni a belső feltételeket, a nyelvhez tapadó értékrendszereket és attitűdöket, melyek együttesen a mentalitás függvényei. Ezek határozzák meg leginkább a nyelvcsere folyamatát. Itt a nyelv társadalmi funkciója a legérdekesebb, és ha ez a funkció eltűnik vagy csökkenő jelentőségű, akkor új nyelvi feltételek jöhetnek létre.

 

Névváltoztatások

A névelemzések illetve a névváltoztatások vizsgálatával foglalkozó román kutatók a székelyek román eredetének illetve a románok elszékelyesítésének bizonyítékát látták az általuk román eredetűnek tartott „antroponímiákban” és a különféle 17-19. századi lustrákat és lajstromokat névtani szempontból elemezték.[29] Számunkra a helyi görög katolikusok névváltoztatásai kínálnak releváns vizsgálati lehetőséget. A nyárádkarácsoni görög katolikusok elsősorban a negatív megbélyegzés elkerülése végett magyarosították meg a romános hangzású neveiket. A Székelyföldön az első világháború előtti évtizedekben és az 1940-es évek elején volt ez gyakori jelenség. A református hitre való áttéréskor a befogadó közösség megbélyegzésétől, ítéletétől való félelem is elindítója volt a névváltoztatásoknak.

A Marosánok magyarnak álltok az első perctől. Muntyán Péter bá és Gyuri bá, ők ketten vótak testvérek, átálltok Kerekesnek. (I.A.)

 

Iskola

Az 1920-as évektől a román kormányok állandó célkitűzése a nemzet egységesítésének és konszolidációjának végrehajtása volt. A nemzeti homogenitás gátjának a különböző nyelvű és típusú iskolákat tekintették. Egy egységes iskolarendszer létrejöttét szorgalmazták, mely a románok nemzeti egységét szolgálja, főleg olyan helyeken, ahol a román gyerekek elveszítették őseik nyelvét, elmagyarosodtak vagy eloroszosodtak – mondja ki a Gabroviceanu törvényjavaslat 1924-ben. Az iskolák mellett a hitéletnek is a nemzeti célt kellett szolgálnia. Az elrománosítás fő célpontjául azonban a görög katolikus és görögkeleti magyarok szolgáltak, akik között ez eredménnyel is járt, mert egy részük amúgy is román származású volt, vagy románul is tudott.[30]

Iskolás korunkban minden nemzeti ünnepen, vasárnap délelőtt kellett menni a templomba. Az iskolások is és a premilitárok is a román időbe. Mindenki, aki iskalás vót, nem kellett vigyék otthanról, a vallásórán ki vót adva, hogy menjen mindenki templamba. A román időkbe ment a pap az iskolábo, s ott tartatta a vallásórát. Magyarul tartatta ez a Piroska, magyarul má jobban értettük. Nem is tudtunk románul! Írni, olvasni románul tanultunk, de beszélgetni magyarul beszélgettünk, addig, amíg Bucur tanító ide nem jütt. Amiko Bucur tanító idejütt, az má kötelezte, hogy csak románul beszélgessünk. (I.A.)

Kisteremibe a román iskola külön volt. I-IV osztályban volt Deák tanító, s a kovács-házba a román iskola, Rusu volt a tanító itt. (M.J.)

Az 1940-es évben a karácsonfalvi iskolában is ugyanígy megbomlik az elmúlt román rezsim oktatáspolitikája alapján kiépített rendszer. A főleg román vidékről egykoron kihelyezett tanítók visszatérnek a Román Királyságba.

Bucur tanító má a magyar világ előtt vagy két évre elment. Helyette jütt égy román tanító a Regátbó, s az vót két évig. S amikó Észak Erdélyt a magyarak kapták, a román tanító hazament a Regátbo. (I.A.)

 

Kettős identitás, felekezet- és nemzetváltás

A vizsgált közösségben, az egykori görög katolikusoknál fel lehet vetni a kettős identitás/kötődés problémakörét. Ennek nyomait napjainkban is tapasztalhatjuk, főleg az idősebbeknél. A vegyes házasságok, református családokhoz való beházasodás a környező településeken, sok esetben az egyik kötődés megerősödését és kizárólagossá válását eredményezte. Meg kell tehát jegyeznünk, hogy általánosságban a kettős identitás az általunk vizsgált közösségekben nem egyértelműen bizonyítható.

S aztán a fiatalok férjhez mentek a reformátusokhoz a szomszéd falukba, vagy másfelé, s azok mind azok lettek […] görög katolikusokból reformátusok lettek. (M.I.)

A lokális tudat ugyanakkor a mai napig számon tartja a román származású családokat (oláhoknak nevezik őket). Ez leginkább verbális gesztusokban fejeződik ki: „Menj haza és vedd elő a szekrényből a cinturát (román népviselethez tartozó derékszíj) s a bocskort!” Érdekes, hogy a fiatalabb korosztály ugyanúgy számon tartja ezeket a családokat, de arról nincsenek információik, hogy az „oláh” családok egykori görög katolikusok, és hogy a román, ortodox templom eredetileg görög katolikus templom volt. Tehát a kategorizálás, a tipizálás ereje hat, mely generációról generációra öröklődik, a kérdés háttere, történetisége és a hagyomány ismerete nélkül. Hogy milyen volt a két világháború között az egykori görög katolikusok etnikai és nemzeti identitástudata egyéni- vagy közösségi szinten, pontos kategóriákat nem tudunk felállítani. A visszaemlékezésekből erre csak közvetve tudunk következtetni. Az általunk vizsgált közösségekben a nemzettudat építése a helyi értelmiség – papok és tanárok – irányításával történt. A haza és a nemzet szimbólumait kifejező eszközök, szólások, énekek mindenki által ismertté váltak, melyek ünnepek alkalmával vagy társasági beszélgetések kapcsán kerülnek elő leginkább.[31] Ilyen alapon a helyi társadalomban már sajátos etnikus és nemzeti kategorizálásról beszélhetünk, amely szakadékot idézett elő: a közösségi megítélés kirekesztette, devalválta, nemtelennek nyilvánította a görög katolikusokat.

Az általunk vizsgált egykori görög katolikusok hovatartozást jelző készletéből többnyire hiányoznak a román nemzeti szimbólumok, például a román viselet. Egyes családoknál a régi fotók között találunk „harisnyás” férfiakat. Itt a székely népviseletben is használatos többnyire kenderből vagy posztóból készült nadrágról van szó, mely a helybéliek szerint a román népviselet tartozéka is egyben, melyet egykoron viselhettek a betelepülő/betelepített román eredetű családok férfi tagjai is. A népviselet mellett a román nyelvismeret, nyelvhasználat hiánya gyengítette a román nemzettudatot. Ezekben a közösségekben a „román” nemzeti és etnikai identitás hiánya illetve részleges hiánya (Kisteremi) mellett élt a közösségben a „román”, „oláh” kategória, mint valamiféle bélyeg, megbélyegzés, ami mögött a vallási hovatartozás, esetleg a romános hangzású családnév és egyfajta ködös családtörténet, a közösség fennmaradt emlékezete állt bizonyítékként.

 

Összegzés

A fenti visszaemlékezések kapcsán feltevődhet a kérdés, hogy az interjúrészletek mennyire utalnak azokra identitásjegyekre és élethelyzetekre, melynek bemutatására a dolgozat vállalkozott? A személyes és nyilvános, közösségi életszférák egyaránt megjelennek ezekben a visszaemlékezésekben. Tény, hogy ezek közzététele a nyilvánosság számára azt jelenti, hogy innentől kezdve közüggyé válhatnak olyan dolgok, melyek eddig csak is kizárólag a magánszférába tartoztak. A kutatás kapcsán végső soron a helyi közösség „közügyével” állunk szemben, melynek során az újra meg újra felmerülő kérdésekre kell reflektálnunk. A vallási átállások / átsorolások sorskérdésként jelentkeztek a vizsgált közösség életében. Elmondhatjuk, hogy a közösség önképének bizonyos fajta letisztulásához is hozzájárulhat az interjúrészletek közlése.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy az etnikus identitásban beállt változások, a tárgyalt hatalmi viszonyok szülte hasonulási kényszerfeltételek során bekövetkezett felekezet- és nemzetváltások a helyi társadalmi egyensúlyt mindenkor befolyásolták. Ezek hatásai érződtek mind az egyéni, mind a közösségi életben, személyes identitászavarokat is eredményezve. A visszaemlékezésekben feltáruló információk sok esetben váratlanul hatottak, sőt a szerző számára egyenesen megdöbbentőek voltak. A munka során a településről eddig kialakított kép egyfajta cáfolata, a helyesbítés kényszere is motiváló volt, mindemellett a vallomásokban rengeteg az egybeesés a történetileg is alátámasztott adatokkal, amelyeket azonban a Székelyföldön többségben lévő kisebbség saját nemzeti szempontjai szerint interpretál. Úgy ítéljük meg, hogy egyesek ma is egyfajta identitászavarban élnek. Főleg a fiatalabb generáció közül sokan nem értik elég világosan, ha „románnak” titulálják őket. A lokális tudat szelektál, viszont az is igaz, hogy a korábbi viharok mára már lecsendesedtek, hatásaik kevésbé érződnek a helyi társadalmi érintkezés során.

Nyárádkarácsonfalván először ez év elején az ortodox parókia utcájának bejáratához egy táblát helyeztek el, melyen ez áll: „Spre biserica ortodoxă” (Az ortodox parókia felé). A falu lakói számára nem volt ez megdöbbentő újdonság, inkább a pillanat erejével hatott, megidézve a múltat:

Tényleg itt kell felmenni a román templomhoz!

 

Táblázatok

1. táblázat

A nyárádkarácsoni unitus parókiához tartozó falvak görög katolikusainak száma a balázsfalvi görög katolikus schematizmusok szerint[32]

 

 

1835

1918

Karácsonfalva

152

217

Cserefalva

11

6

Folyfalva

58

5

Csiba

4

Hagymásbodon

105

28

Káposztásszentmiklós

162

34

Ilencfalva

15

Lukafalva

16

Somosd

19

17

Kisteremi

hiányzó adat

95

Fintaháza

110

 

2. táblázat

A Nyárádkarácsony községhez tartozó falvak etnikai és anyanyelvi adatai (1850-1890)[33]

 

 

1850

1880

1890

 

magyar

román

egyéb[34]

magyar

román

egyéb[35]

magyar

román

egyéb[36]

Nyárádkarácson

185

203

8

253

143

9

359

131

10

Folyfalva

427

41

31

381

20

25

433

5

1

Csiba

198

6

214

2

228

3

1

Hagymásbodon

243

88

10

274

21

1

299

13

1

Káposztásszentmiklós

531

80

18

463

55

8

444

57

32

Somosd

782

16

849

20

7

846

16

24

Kisteremi

17

82

31

87

54

97

69

Fintaháza

377

150

37

410

49

37

447

17

 

3. táblázat

A Nyárádkarácson községhez tartozó falvak nemzetiségi és anyanyelvi adatai (1900-1920)[37]

 

 

1900

1910

1920

 

magyar

román

egyéb[38]

magyar

román

egyéb[39]

magyar

román

egyéb[40]

Nyárádkarácson

544

4

551

5

90

281

228

96

Folyfalva

380

430

32

384

12

Csiba

265

319

9

298

33

9

Hagymásbodon

320

8

26

326

16

275

75

Káposztásszentmiklós

592

6

6

646

487

130

18

Somosd

923

5

1001

1

881

24

37

Kisteremi

167

163

10

94

84

Fintaháza

450

2

77

493

5

1

285

167

36

 

4. táblázat

A Nyárádkarácson községhez tartozó falvak nemzetiségi és anyanyelvi adatai (1930-1941)[41]

 

 

1930 (anyanyelv)

1930 (nemzetiség)

1941 (anyanyelv)

1941 (nemzetiség)

 

magyar

román

egyéb[42]

magyar

román

egyéb[43]

magyar

román

egyéb[44]

magyar

román

egyéb[45]

Nyárádkarácson

572

10

137

380

220

118

719

10

1

719

10

1

Folyfalva

479

1

442

31

7

501

501

Csiba

341

5

327

8

11

343

343

Hagymásbodon

349

8

41

294

63

41

389

2

45

386

6

44

Káposztásszentmiklós

711

13

7

663

59

9

791

1

7

792

7

Somosd

972

1

18

953

20

18

1067

18

1067

18

Kisteremi

137

75

49

156

7

224

31

211

44

Fintaháza

432

36

303

105

60

508

12

471

43

6

 

5. táblázat

A Nyárádkarácson községhez tartozó falvak nemzetiségi adatai (1977-1992)[46]

 

 

1977

1992

 

magyar

román

egyéb[47]

magyar

román

egyéb[48]

Nyárádkarácson[49]

2199

143

366

1852

23

589

Hagymásbodon[50]

235

33

230

149

11

279

Somosd

1066

5

4

908

66

Kisteremi

112

111

52

108

7

Fintaháza

420

48

363

16

7

 

6. táblázat

A Nyárádkarácson községhez tartozó falvak felekezeti adatai (1850-1880)[51]

 

 

1850

1869

1880

 

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[52]

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[53]

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[54]

Nyárádkarácson

184

212

223

7

201

4

245

6

146

8

Folyfalva

448

7

43

1

442

11

38

7

348

25

28

25

Csiba

190

2

12

211

17

3

205

9

2

Hagymásbodon

250

17

74

252

32

36

4

223

42

34

Káposztásszentmiklós

530

17

82

551

74

13

2

445

5

61

5

Somosd

790

8

891

9

5

13

841

3

20

9

Kisteremi

12

1

86

2

113

27

1

87

30

Fintaháza

339

67

158

312

62

117

29

328

44

96

28

 

7. táblázat

A Nyárádkarácson községhez tartozó falvak felekezeti adatai (1890-1910)[55]

 

 

1890

1900

1910

 

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[56]

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[57]

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[58]

Nyárádkarácson

300

9

192

12

347

27

157

8

414

11

217

4

Folyfalva

382

37

13

7

333

15

11

21

398

17

5

10

Csiba

208

18

5

1

219

38

8

286

29

4

9

Hagymásbodon

245

23

48

9

258

29

67

287

25

28

2

Káposztásszentmiklós

453

17

57

6

523

21

45

15

587

22

34

2

Somosd

844

-

32

10

909

1

8

19

973

2

17

10

Kisteremi

57

56

102

5

44

1

120

2

64

5

95

9

Fintaháza

349

47

54

14

389

36

93

11

348

35

110

6

 

8. táblázat

A Nyárádkarácson községhez tartozó falvak felekezeti adatai (1930-1992)[59]

 

 

1930

1941

1992

 

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[60]

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[61]

Ref.

R.k.

G.k.

Egy.[62]

Nyárádkarácson[63]

409

17

278

15

611

30

81

7

1775

115

25

549

Folyfalva

444

12

9

15

483

14

1

3

Csiba

286

40

7

13

307

35

-

1

Hagymásbodon[64]

294

14

84

6

384

24

20

8

317

14

1

107

Káposztásszentmiklós

658

8

42

23

772

11

16

Somosd

976

6

9

1071

13

-

1

932

23

19

Kisteremi

53

11

137

11

85

25

142

3

102

9

5

51

Fintaháza

340

33

89

6

371

35

92

22

302

21

1

62

 

 

Jegyzetek

 



[1] Varga E. Árpád: Az erdélyi magyarság asszimilációs mérlege a XX. század folyamán. In: Regio, 2002. 1. sz. 171-205. p. (továbbiakban: Varga, 2002.) 171. p.

[2] Varga, 2002. 171-172. p.

[3] Varga, 2002. 171. p.

[4] Pirigyi István: Görög katolikusok Erdélyben és Kárpátalján. Debrecen, 2001. (továbbiakban: Pirigyi, 2001.)

[5] Cserbák András: A magyar görög katolikus népi vallásosság művelődéstörténeti háttere. In: „Mert ezt Isten hagyta…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Szerk.: Tüskés G. Gábor. Bp., 1986. 275-311. p. (továbbiakban: Cserbák, 1986.) 275. p.

[6] Pirigyi, 2001.

[7] Pirigyi, 2001. 56. p.

[8] Pirigyi, 2001. 57. p.

[9] Pirigyi, 2001. 63-67. p.

[10] Boór János: Lapok és folyóiratok szemléje. (Észrevételek András Károly tanulmányához.) In: Mérleg, 1991.

[11] Cserbák, 1986. 276. p.

[12] Oláh Sándor: Magyar görög katolikus „románok”. In: Regio, 1993. 2. sz. 99-120. p. (továbbiakban: Oláh, 1993.) 99-100. p.

[13] Ld.: Mirnics Károly: A nemzeti kisebbségek asszimilációja a jugoszláviai és nemzetközi jogelmélet tükrében. In: Regio, 1991. 1. sz. (továbbiakban: Mirnics, 1991.) 14. p.

[14] Mirnics, 1991. 28-29. p.

[15] Ilyés Zoltán: „Magyarul beszélünk” Etnikai identitás, akkulturációs stratégiák a csíkszépvízi görög katolikus egyházközség hívei körében a 19. század közepétől 1948-ig. In: Borbély Éva – Czégényi Dóra (szerk.): Változó társadalom. Kolozsvár, 1991. (Kriza Könyvek I.) 6-21. p. (továbbiakban: Ilyés, 1991.) 8. p.

[16] Vö. Russu, I. Ion: Români şi secui. Bucureşti, 1990. (továbbiakban: Russu, 1990.)

[17] Kovács Piroska: Maréfalva. In: Hermann Gusztáv Mihály (szerk.): A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről. Csíkszereda, 1999. 215-257. p.; 235. p.

[18] Scheffler János: Az erdélyi rítusváltoztatások. In: Magyar Szemle, 1942. 1. sz. 7-12. p. (továbbiakban: Scheffler, 1942.)

[19] Ilyés, 1991. 8. p.

[20] Vö. Scheffler, 1942.; Oláh, 1993.

[21] Ld. Kelet-Magyarország és Erdély vallási képe. In: Keleti Egyház, 1940. 92. p.

[22] Zombori Iván: Az erdélyi magyar görög katolikusok tragédiái. In: Görög Katolikus Szemle, 1941. 1-3. sz.

[23] „Akik ismét magyarok akarnak lenni”. In: Görög Katolikus Szemle, 1941. 1. sz.

[24] Scheffler, 1942. 73. p.

[25] Gergely Jenő: A területi revízió társadalmi-politikai következményei. In: Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos: 20. századi magyar történelem. Bp., 1997. 223. p.

[26] Varga, 2002. 192. p.

[27] Oláh, 1993. 102. p.

[28] Vö. Gal, Susan: Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Régió, 1991. 1. sz. 66-76. p.; 66. p.

[29] Russu, 1990.; Ranca, I.: Românii din Scaunele secuieşti în antroponimele din conscriptii, 1699-1821. In: Volumul I. Scaunul Mureş. Cluj-Napoca, 1995.

[30] Oláh, 1993. 106. p.

[31] Oláh, 1993. 107. p.

[32] Schematismus venerabilis Cleri graeci ritus catolicorum dioceseos Fogarasiensis in Transilvania pro anno A Christo nato M.DCCC XXXV (1835) ab unione cum ecclesia romana C.XXX VIII.; Schematismus venerabilis cleri dioecesis graeci rit. cath. Hajdudorogiensis ad annu. Domini 1918.

[33] Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. Kovászna, Hargita és Maros megye Népszámlálási adatok 1850-1992 között. Bp.-Csíkszereda, 1998. (továbbiakban: Varga, 1998.) 355-357. p. Megjegyzés: a táblázatban 1850-ben nemzetiség, az utolsó két népszámlálás esetén pedig anyanyelv szerinti hovatartozásnak megfelelő adatok szerepelnek.

[34] Valamennyi településnél „egyéb”-nek cigányokat írtak össze, egyetlen káposztásszentmiklósi lakos kivételével.

[35] Folyfalván a 25-ből 7 német, Hagymásbodonon 1 német, a többiekre nincs adat.

[36] Nyárádkarácsonban 10, Csibán és Hagymásbodonon 1-1 német, Kisteremiben pedig jórészt ideiglenesen itt tartózkodó horvát erdőmunkásokat írtak össze.

[37] Varga, 1998. 355-357. p. Megjegyzés: a táblázatban 1900-ban és 1910-ben nemzetiség, az utolsó népszámlálás esetén pedig anyanyelv szerinti hovatartozásnak megfelelő adatok szerepelnek.

[38] Folyfalván 2, Káposztásszentmiklóson 6, Fintaházán 7 német.

[39] Nyárádkarácsonban cigányokat, Csibán és Fintaházán németeket írtak össze.

[40] Fintaházán 3 német.

[41] Varga, 1998. 355-357. p.

[42] Nyárádkarácsonban 1 német, Hagymásbodonon és Káposztásszentmiklóson valamennyien cigányok.

[43] Nyárádkarácsonban 1 német, 2 zsidónak jelzett, a többiek cigányok; Folyfalván 3 cigány, 4 zsidó; Káposztásszentmiklóson ugyanezek a „nemzetiségek” 7-2, Kisteremiben 4-3 számban; Csibán, Hagymásbodonon, Somosdon és Fintaházán valamennyien cigányok.

[44] Nyárádkarácsonban 1, Hagymásbodonon 2 német, a többiek cigányok.

[45] Nyárádkarácsonban és Hagymásbodonon 1-1 német, a többiek cigányok

[46] Varga, 1998. 355-357. p.

[47] Nyárádkarácsonban 1, Somosdon 1 (német) kivételtől eltekintve mindannyian cigányok.

[48] Valamennyien cigányok.

[49] A községbe olvasztva Folyfalva és Csiba adataival együtt.

[50] A községbe olvasztva Káposztásszentmiklós adataival együtt.

[51] Varga, 1998. 506-507. p.

[52] Folyfalva: 1 izraelita, Somosd: 8 ortodox.

[53] Nyárádkarácson: 4 izraelita, Folyfalva: 1 ortodox, 3 unitárius, 3 izraelita; Hagymásbodon: 4 ortodox; Káposztásszentmiklós: 1 ortodox, 1 unitárius; Somosd: 12 ortodox, 1 unitárius; Kisteremi: 27 evangélikus; Fintaháza: 29 unitárius.

[54] Nyárádkarácson: 8 izraelita, Folyfalva: 12 ortodox, 1 evangélikus, 4 unitárius, 7 izraelita, 1 egyéb vagy ismeretlen; Káposztásszentmiklós: 5 izraelita; Somosd: 3 ortodox, 3 unitárius, 3 izraelita; Kisteremi: 29 evangélikus, 1 unitárius; Fintaháza: 23 unitárius, 1 izraelita.

[55] Varga, 1998. 506-507. p.

[56] Nyárádkarácson: 1 unitárius, 11 izraelita; Folyfalva: 2 unitárius, 5 izraelita; Csiba: 1 evangélikus; Hagymásbodon: 9 izraelita; Káposztásszentmiklós: 6 izraelita; Somosd: 3 ortodox, 2 unitárius, 5 izraelita; Kisteremi: 1 ortodox, 4 izraelita; Fintaháza: 6 unitárius, 8 izraelita.

[57] Nyárádkarácson: 2 unitárius, 6 izraelita; Folyfalva: 11 unitárius, 10 izraelita; Káposztásszentmiklós: 2 unitárius, 13 izraelita; Somosd: 5 ortodox, 3 unitárius, 11 izraelita; Kisteremi: 2 ortodox; Fintaháza: 5 unitárius, 6 izraelita.

[58] Nyárádkarácson: 2 unitárius, 2 izraelita; Folyfalva: 10 izraelita; Csiba: 9 izraelita; Hagymásbodon: 1 evangélikus, 1 izraelita; Káposztásszentmiklós: 1 ortodox, 1 izraelita; Somosd: 2 unitárius, 8 izraelita; Kisteremi: 9 ortodox; Fintaháza: 2 unitárius, 4 izraelita.

[59] Varga, 1998. 506-507. p.

[60] Nyárádkarácson: 1 ortodox, 1 evangélikus, 1 unitárius, 2 izraelita, 4 baptista, 3 adventista, 2 egyéb vagy ismeretlen; Folyfalva: 4 izraelita, 1 baptista, 4 adventista, 5 egyéb vagy ismeretlen; Csiba: 1 ortodox, 3 unitárius, 9 egyéb vagy ismeretlen; Hagymásbodon: 3 ortodox, 1 unitárius, 2 egyéb vagy ismeretlen; Káposztásszentmiklós: 5 ortodox, 2 izraelita, 16 egyéb vagy ismeretlen; Somosd: 3 ortodox, 2 unitárius, 5 izraelita; Kisteremi: 8 ortodox, 3 izraelita; Fintaháza: 3 ortodox, 1 unitárius, 2 baptista.

[61] Nyárádkarácson: 1 evangélikus, 2 izraelita, 1 baptista, 3 egyéb vagy ismeretlen; Folyfalva: 3 izraelita; Csiba: 1 unitárius; Hagymásbodon: 1 ortodox, 6 unitárius, 1 evangélikus; Somosd: 1 unitárius; Kisteremi: 1 evangélikus, 1 unitárius, 1 egyéb vagy ismeretlen; Fintaháza: 2 ortodox, 20 egyéb vagy ismeretlen.

[62] Nyárádkarácson: 251 ortodox, 4 unitárius, 19 pünkösdista, 125 adventista, 150 egyéb vagy ismeretlen; Hagymásbodon: 12 ortodox, 8 pünkösdista, 78 adventista, 9 egyéb vagy ismeretlen; Somosd: 1 ortodox, 2 adventista, 16 egyéb vagy ismeretlen; Kisteremi: 46 ortodox, 1 unitárius, 1 adventista, 3 egyéb vagy ismeretlen; Fintaháza: 29 ortodox, 15 unitárius, 4 adventista, 14 egyéb vagy ismeretlen.

[63] Az 1992. évi adatoknál a községbe olvasztva Folyfalva és Csiba adataival együtt.

[64] Az 1992. évi adatoknál a községbe olvasztva Káposztásszentmiklós adataival együtt.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,