Vissza a tartalomjegyzékhez

2. évfolyam 1. szám
A. D.
MMI

Lagzi Gábor:
A litvániai katolikus egyház hétköznapjai a Szovjetunióban egy disszidens szamizdat hasábjain
A tanulmány a Faludi Ferenc Akadémia – a magyar jezsuiták ifjúság és felnőttképzési programjának támogatásával készült

A tanulmány a Faludi Ferenc Akadémia – a magyar jezsuiták ifjúság és felnőttképzési programjának támogatásával készült. (A Szerző)

 

Európában Litvánia a katolikus hit elterjedésének a legészakibb pontját képviseli. A kereszténység – lengyel közvetítéssel – a 14. században érkezett el a pogány litván törzsekhez, akik akkoriban képesek voltak egy Nagyfejedelemségbe kovácsolni több százezer négyzetkilométeren élő, zömében már akkor is ortodox, szláv nyelvű lakosságot. A Lengyelországgal való szövetség eleinte perszonálunió formájában valósult meg, majd 1569-től reális unióba öltött testet – a nemesi Rzeczpospolitában. Az erős lengyel befolyás az egyházi életben is érezhető volt, aminek a vége a 19. század végén következett be, amikor is a Lengyelország felosztásai után az Orosz Birodalomhoz kerülő litván területeken nemzeti ébredési mozgalom bontakozott ki. Ez a mozgalom erős egyházi gyökerekkel bírt (az „ébresztők” nagy része paraszti családokból származó katolikus pap volt), és a cári elnyomás ellenhatásaként a litván nemzeti érzés és a katolikus hit egymásra talált, megszűnt az egyház „nemzeti tudathasadása”, ami azt jelentette, hogy a litván származású, de már lengyel érzelmű egyházi vezetők irányították a litvánnyelvű híveiket.

Az önálló litván nemzeti állam létrejötte az első világháborút követően az egyház számára is megteremtette a zavartalan fejlődés lehetőségét. A katolikus egyház papsága nem csak az egyházi életben játszott szerepet, hanem a politikai, gazdasági, szellemi életben kimagasló számban találhatunk papokat, ami a cári politika következménye volt, hiszen akkoriban a katolikus lelkészeknek a civil életben is integratív szerepet kellett betölteniük. Az 1927-es konkordátum, valamint az egyházmegyei határok meghúzás tovább erősítették az egyház társadalmi pozícióit, ami például megmutatkozott abban, hogy felemelte a szavát az 1926-tól kibontakozó tekintélyelvű rendszer túlkapásai, törvénytelenségei ellen.

A virágzó helyzetet a Molotov-Ribbentrop-paktum szakította félbe, amikor is a Szovjetunió több lépcsőben bekebelezte a balti államokat. Az egyházüldözés azonnal elindult: jogi, adminisztratív, fizikai módon korlátozták az egyházak mozgásterületét: megtiltották a hitoktatást, szétkergették a papi szemináriumokat, felmondták a konkordátumot, kiutasították a pápai nunciust, államosították az egyház vagyonát, s ráadásul az egyház megszűnt jogi személy lenni. Az 1941-es német támadás után a helyzet valamelyest javult, bár a nyugatról érkezett megszállók nem adták vissza teljesen az egyház (és az állam) teljes szabadságát. Az 1944-es második szovjet megszállás megpecsételte a litván nemzet (és a katolikus egyház) sorsát több mint ötven évre.

A szovjet megszállás után szinte azonnal széleskörű partizánmozgalom bontakozott ki, az önálló nemzetállamért küzdőket mind a három balti államban „Erdei testvéreknek” nevezték el. A legjelentősebb fegyveres ellenállás Litvániában alakult ki, s szabadságért való küzdelemben – a maga módján – az egyház is kivette a szerepét. Litvánia új szovjet urai a saját elképzeléseik alapján akarták átalakítani az országot, a mint ilyenben a komoly szervezettséggel és befolyással bíró katolikus egyháznak nem volt helye: a papság tömeges deportálása (a litván lakosság jelentős hányadával együtt), a helyükön maradt püspökök letartóztatása, sőt, kivégzése azt jelezték, hogy a szovjet hatalom az egyházi szervezet teljes felszámolására készült. Látva ennek sikertelenségét ezt követően „nemzeti”, a Vatikántól független egyház létrehozásán fáradoztak – szintén eredmény nélkül. (Moszkva ezután már „csak” annyiban avatkozott be az egyházi hierarchiába, hogy az általuk 'lojálisnak', 'megbízhatónak' ítélt főpapok felszentelését engedélyezte.) A Sztálin halálát követő, enyhülésnek is nevezhető időszakban valamelyest javult az egyház helyzete, hiszen a deportált papok nagy része – több tízezer civillel együtt – visszatérhetett szülőföldjére, és két üres püspöki széket is be lehetett tölteni.

A II. Vatikáni Zsinat változásai nem kerülhették el Litvániát sem: a liturgiában a latin helyett a nemzeti nyelvet kezdték el használni, intézményi szintek párbeszéd kezdődött a hívők és az ateisták között. A Vatikán – eleinte bátortalan – Ostpolitik-ja (keleti politikája) is meghozta a maga csekély eredményét: 1968-1969-ben három új püspök felszentelésére került sor, bár mindhárman csak korlátozott jogkörrel bírtak az egyházmegyéjükben.

Az 1960-as évek végére, az 1970-es évek elejére egyre több jele mutatkozott annak, hogy a litván lakosság egyre elégedetlenebb a szovjet politikával: egy országos szintű disszidens, szervezett ellenzéki mozgalom kibontakozása kezdődött meg, amely a katolikus egyház köré szerveződött meg. Az jogfosztottság elleni tiltakozás egyik módja volt a petíciók szerkesztése: egy részüket maguk a papok írták alá, de 1972-ben volt olyan is, amelyet már több mint 17 ezer személy látott el kézjegyével és az ENSZ főtitkár Kurd Waldheimen keresztül jutattak el eredeti címzettjéhez, Leonyid Brezsnyevhez, az SZKP főtitkárához. Az írásos beadványok több célt szolgáltak: egyrészt ilyen módon lehetett a helyi társadalmat és a nemzetközi közvéleményt mobilizálni, másrésztől így akarták a szovjet hatalmat arra kényszeríteni, hogy legalább kis mértékben javítson az egyház jogi helyzetén.

Ezzel vette kezdetét, hogy a „hallgatás egyháza” felemelte szavát a sorozatos törvénytelenségek, a jogfosztottság ellen. Mivel hivatalos keretek között semmilyen lehetőség nem mutatkozott, a fennálló helyzetet mérlegelő és abból következtetéseket levonó papok arra jutottak, hogy földalatti, szamizdat folyóiratot indítanak el. A végső lökést ehhez az 1971-es perek adták, amikor is három litván papot ítéltek börtönbüntetésre hitoktatás miatt, tehát egy olyan tevékenységért, amely az egyház legalapvetőbb missziós feladatai közé tartozik. 1972 márciusában jelent meg a Litvániai Katolikus Egyház Krónikájának az első száma. A szerkesztőket az a cél vezérelte, hogy a tények önmagukért beszélnek, ez tükröződött a lap névválasztásán is. Fontos mozzanatnak bizonyult, hogy itt valósult meg az egyházi és a világi disszidens mozgalom összefogása, hiszen a litvániai körülmények között a nemzeti függetlenségért és a több egyházi szabadságért küzdők egymásra voltak utalva, az egyik a másik nélkül megvalósulhatatlannak látszott.

A Krónika szerkesztője Sigitas Tamkevičius volt, az akkori kybartai plébános (jelenleg ő Kaunas érseke, s 1989-től a kaunasi papi szeminárium rektora is), a konspiratív munkát ő fogta össze, s még a legközvetlenebb munkatársai sem tudtak a munkájáról. Jellemző volt, hogy az adott munkafázisokat (adatok gyűjtése, a cikkek megírása, azok a szerkesztőhöz való eljuttatása, a szamizdat legépelése, sokszorosítása, terjesztése) különböző személyek végezték, akik mit sem tudtak a másik szerepéről. Figyelemre méltó, hogy a Krónika szerkesztőire és munkatársaira „vadászó” KGB-nek nem sikerült sem megszűntetnie a szamizdat kiadását, sem megcáfolnia a bírósági tárgyalások alatt a Krónikában megjelent adatokat, ahol a szamizdat munkatárasai elleni vád rendszerint a „szovjetellenes propaganda és agitáció” volt.

S ez is volt a cél: hiteles hírforrás lenni a litvánok és a külföld (elsősorban a Vatikán) számára, a Krónika az indulásától fogva a gonosz ellen az „igazság fegyverével”, a tények erejével harcolt. A kb. 40-50 sűrűn gépelt oldalon több állandó rovat jelentkezett: A szovjet iskolában; Hírek az egyházmegyékből; Belorusszia, Ukrajna, Moldávia katolikusainak a helyzete. A Krónika terjedelmének szinte egészét a csupasz és mindent eláruló tények tették ki: hogyan semmisítették meg a hatóságok az útszéli kereszteket, milyen módszerrel próbálkoztak a beavatkozni a hatóságok a plébániák életébe, hogyan zaklatták a hívőket, mi hangzottak el a bírósági tárgyalásokon.

A kiadvány számait különböző módon Nyugatra csempészték. 1976-ban Chicagóban, ahol nagyszámú litván emigráns közösség él, megalakult a kizárólag a Krónika fordításával és kiadásával foglalkozó társaság. A minden évben jelentkező kötet tartalmazta a Krónika addig megjelent számait angol, német, olasz, spanyol fordításban, és ingyen küldték meg egyházi (püspökök, püspökkar konferenciák) és világi (könyvtárak, politikai pártok, társadalmi társaságok) személyeknek, szervezeteknek. És ami a legfontosabb: a sajtó munkatársai számára elengedhetetlen forrásnak bizonyult a Krónika – nemcsak a litván, hanem a szovjetunióbeli katolicizmust illetően általában. A kiadványt rendszeresen használták a Vatikáni Rádió, a Szabadság Rádió, az Amerika Hangjai munkatársai. Ilyen formában egy visszacsatolásos információs rendszer alakult ki: gyakran előfordult, hogy a Nyugatról sugárzott rádióadásokból kellett értesülniük a litvánoknak, mi is történik valójában a szülőföldjükön.

A hatalom válasza a Krónikára nem késlekedett, letartóztatások és perek sorozata vette kezdetét 1973-tól, ahol a legsúlyosabb büntetésnek nyolc év szigorított börtön számított, de az orosz disszidens mozgalom kiemelkedő alakja, a Nobel-békedíjas akadémikus Andrej Szaharov barátját, Szergej Kovaljovot a vilniusi bíróság – a Krónikával összefüggésbe hozható ügyben – hét év börtönre és három év száműzetésre ítélte.

A Krónikának köszönhetjük, hogy a szovjet vallás- (és részben nemzetiségi) üldözés tényei, összefüggései jelenleg a rendelkezésünkre állanak, ami nem mondható el a lettországi katolikus egyházról, de az észtországi és lettországi evangélikus egyházról sem. A szovjet hatalom a balti államokra (Litvániára, Lettországra és Észtországra) – érzékelve azok nemzeti, társadalmi, gazdasági, vallási, mentalitásbeli különbözőségét – kiemelkedő figyelmet fordított. Az állambiztonsági vonalon is hasonló volt a helyzet, hiszen a litván KGB pl. egy külön osztálya kísérte figyelemmel a katolikus egyház aktivitását. Mivel a nemzeti és egyházi ellenállás a Szovjetunió területén talán Litvániában volt a legerősebb (habár hasonló jelenséggel találkozhatunk a grúzok, az örmények és a görög katolikus ukránok esetében), azért a vallási és a nemzeti aktivitást egyszerre próbálta a KGB eltiporni. A disszidens mozgalom a másik két balti államra kevésbé volt jellemző, amit magyarázhatunk a társadalom nagyobb elvilágosiasodottságával (az észtek szinte teljesen, a lettek többsége az evangélikus egyházhoz tartozott), amit csak tetézett, hogy a szovjet betelepítési politikának köszönhetően nagyszámú idegen (zömében orosz) nyelvű népesség jelent meg a két köztársaság területén. Litvánia az egész szovjet korszakban megőrizte nemzeti homogenitását. (A lakosság 80%-a volt litván).

Az alábbi válogatás a szovjet korszakra jellemző vallási életnek egy kicsiny szeletét próbálja bemutatni: egy hitvalló pap hogyan vitatkozik és védi álláspontját az egyház ügyeibe beavatkozni kész hatságokkal, milyen üldözés vár egy ártatlan vidéki kirándulás tagjaira, akik imádkozni, közösségi életet kívántak élni, s ez az eset egyben rávilágít a hatalmi apparátus brutalitására is. A harmadik szövegrész az iskolai üldözés mindennapjait tárja elénk. A hívők lefilmezése, a vallásos kultusz tárgyainak kigúnyolása, megsemmisítése szintén a szovjet ateista gyakorlat eszköztárába tartozott. A legvégén egy magyar vonatkozású esemény visszhangját közöljük.

 

 

DOKUMENTUMOK[1]

 

Harc a lelkiismeret szabadságáért[2]

 

Juozas Tarulis, a daugailai-i[3] egyházközségi tanács[4] vezetője közel nyolcvan éves korában 1979. április 20-án elhunyt. 1979. április 30-án a körzet vezetője, A. Stankevičiene felhívta telefonon Petras Baltuska atyát, hogy megérdeklődje, megválasztották-e már az egyházközségi tanács új vezetőjét. Azt a választ kapta, hogy még nem, de a választásra hamarosan sor kerítenek. Azt is megkérdezte, ki a jelölt, a lelkész ezt felelte:

– Én.

– Maga nem lehet elnök! – kiáltotta a hivatalnok ijedten.

– Miért nem? – kérdezte hűvösen Baltuska atya.

– Azért, mert maga kultuszszolga.[5]

– Nem, én nem kultuszszolga, hanem pap vagyok, amely bizonyára többet jelent, mint kultuszszolgának lenni. Kérem, ne keverje össze a fogalmakat. Nevezték-e valaha magát, körzetvezető asszony, a körzet szolgájának? Mondják-e az emberek, hogy: „Elmentünk a körzeti tanácsba, de nem találtuk meg a körzetszolgát.” Nevezi-e valaki az orvosokat betegszolgának, a disznóetetőt disznószolgának? Hívjuk-e körzet vezetőjét körzetszolgának? Nem.

– Nem is tudom… beszélje meg a dolgot Labanauskasszal, a körzetvezető-helyettessel, ha ő megengedi ezt…

– Mivel neki nincsen számomra mondanivalója, ezért nekem sincsen számára közölnivalóm, mert ez az egyház belügye, – magyarázta a pásztor.

1979. május 6-ai mise alatt bejelentették, hogy bizonyos ügyek megtárgyalása végett össze kell ülnie az egyházközségi tanácsnak. A tanács 21 főt számlált. Az ülésen azt beszélték meg, ki legyen a tanács vezetője, valamint a tagok egyéb feladatait is megtárgyalták. A következő feljegyzést készült az ülésről:

„1979. május 6-án tartott általános gyűlésen az alulírottak, a daugailai-i Római Katolikus Egyház egyházközségi tanácsának tagjai, megválasztottuk az egyházközségi tanácsot:

Elnök – Baltuska, Petras, Rapolas fia

Titkár – Lumbe, Zenonas, Juozas fia

Pénztáros – Siebutis, Vincas, Vincas fia…”

A tanácskozásról szóló feljegyzés másolatát ajánlott levélben megküldték Labanauskasnak, az utanai körzet végrehajtó bizottsága vezető-helyettesének. 1979. május 29-én a vb-elnöke tájékoztatta telefonon a papot, hogy a következő nap reggel 9-kor jelenjék meg vb-elnök helyettesénél, Labanauskasnál.

Mikor megérkezett Baltuska a végrehajtó bizottsághoz, az irodában nem csak magát a vb-helyettest találta, de Talmantast, a terület (rajon) vezetőjét és F. Levulist körzeti ügyészt is. Labanauskas bemutatta a papot az ügyésznek. Mikor az asztalhoz ültek, a vb-helyettes emelkedett hangon kezdett beszélni:

– Miért szegi meg a szovjet törvényeket? Az engedélyünk nélkül gyűlést hívott össze és megválasztatta magát elnöknek! Itt van az ügyész, aki megmagyarázza magának a törvényt. Figyelmeztetjük, hogy törvénysértés miatt feljelentjük magát.

A vb-helyettes átnyújtott a papnak egy írógéppel írt, megrovást tartalmazó papírt és megparancsolta, hogy azt írja alá. A pap elolvasta az írást, de nem írta alá, mondván, ő nem szegte meg a törvényt, mivel a Szabályzat[6] 16. pontja kimondja: „A vallási felekezetek végrehajtó- és ellenőrző bizottságainak gyűlései (találkozói) a kormányzat tudomása és beleegyezése nélkül ülnek össze.” Ezután a lelkipásztor kérte, hogy a találkozójukat szakítsák félbe és halasszák a következő napra, mert nem hozta magával a magnóját, amivel a beszélgetést fel tudná venni. A vezető-helyettes megsértődött ezen és felkiáltva talpraugrott:

– Maga meg akar zsarolni minket! Senki sem engedélyezi a felvételt, még ha el is hozza a magnót, – folytatta a vb-vezető emelkedett hangon.

– De felvehetem azt, amit én mondok, – válaszolta nyugodtan a pap.

– Miért kellene azt felvennie? – kérdezte Labanauskas.

– Azért, hogy vasárnap megmutassam a híveimnek, hogy mi és hogyan hangzott el itt. – A lelkipásztor folytatta a magyarázatot. – Én nem szegtem meg a törvényt, mert a Szovjetunó Alkotmányának 52. pontja és a Litván SZSZK Alkotmányának 50. pontja világosan leszögezi: „a Szovjetunióban az egyház az államtól el van választva”.

Tamantas vezető felbőszült ezeken a szavakra:

– Hát nem is tudja, mit jelent az elválasztás?

– Mit jelent? – kérdezte a pap.

– Hogy magának nincsen semmilyen joga beleavatkozni az állam ügyeibe.

– És ki engedélyezte magának, hogy beleavatkozzon az egyház ügyeibe? – kérdezte a pap – Hol található az Alkotmányban, hogy maga beleszólhatna a mi ügyeinkbe, amíg nekünk ugyanez tilos? Az Alkotmány pontja világosan fogalmaz: ha el van választva, akkor el is van választva. Jelen van a találkozónkon a törvény képviselője, az ügyész is. Ha egy válási ügyben venne részt, akkor nem engedné meg a férjnek, hogy terrorizálja a volt feleségét és fordítva. Ha egyszer elváltak, akkor elváltak.

A lelkipásztor megmutatta nekik a kánonjogi kódexet és a zsinati határozatokat, az Szovjetunió és a Litván SSZK Alkotmányát, valamint a Szabályzatot, és elmagyarázta: amikor a püspöki kinevezés után elfoglalta a helyét a plébánián, ha akarta, ha nem, el kellett temetnie a halottakat, keresztelnie a gyermekeket, látogatnia a betegeket, gyóntatnia a híveket, stb. Ezen felül betölti az egyházközségi tanács elnöki tisztét is, mert erre kötelezi a kánonjog és a zsinati határozatok. A pap megmutatta a vezetőnek a Szabályzatot, de a hivatalnok rápillantva egyszerűen félredobta a könyvet és azt mondta:

– Ezek régi iratok és a szovjet törvények nem erősítették meg.

– Vezető úr, maga az imént elutasította a kánonjogot és a zsinati határozatokat, – folytatta Baltuska atya, – ezért, követvén a logikáját, és is elutasítom az Alkotmányt és Szabályzatot, mert a Vatikán sem ismerte el azokat. Ezen kívül a Szabályzat nem törvény. Vezető úr, kérem, mutassa meg, hol van az leírva, hogy ez törvény? Ez egy egyszerű határozat. A kettő közötti különbség olyan, mintha a katona vagy a tábornok adná ki a parancsot. Ha ugyanazt tartalmazná a parancs, akkor a tábornoknak és nem a katonának kellene engedelmeskednie. Az Alkotmány a tábornok, ezért is van a címlapjára írva, hogy „Alaptörvény”. Egy határozat nem mondhat ellen az Alkotmánynak.

– A vezető-helyettes megmutatta az egyházközségi tanácsülés jegyzőkönyvét és kijelentette:

– Ez egy papírfecni, kérem, ne küldjön többször nekünk ilyeneket. Már megírtam, hogy a választás nem volt szabályos.

– De nekünk nincsen szükségünk a maga megerősítésre. Mi pusztán tájékoztattuk önt, hogy a tanács létezik, és számunkra érdektelen, mit gondol maga a jegyzőkönyvről. Ez végül is egy egyházi bizottság, és teljességgel szükségtelen, hogy az ateisták elismerjék azt.

– Általános választások szükségesek, – erősködött a hivatalnok.

– Azok is voltak. Jelen volt az egész tanács, és a templomban lévő hívek is tudtak a dologról. Mellesleg a templom nem színház, ahol kiabálni lehetne. Kérdezem én, milyen körülmények mellett lehet az összes hívőt összegyűjteni? A városokban, például Vilniusban vagy Kaunasban, 50-60 ezer főt számláló plébániák léteznek. Hol lehetne egy ekkor tömeget elszállásolni, és ki engedélyezné ezt a hívek számára. Hát maguk a május elsejei felvonulás alatt választják meg a körzeti végrehajtó-bizottságot? Nem. A kánonjog és az egyházmegyei zsinat határozatai arra köteleznek engem, hogy én legyek a tanács elnöke.

– Ez felel meg a Vatikán utasításainak, – jelentette ki a vezető.

– Igen, mert mi hívők vagyunk. Mi a Vatikán utasításait követjük, míg maguk a Kremlét. De maguk kívül vannak egy egyházi közösség keretein, emiatt nincsen joguk ahhoz, hogy megválasszanak az egyházközösségi tanácsot. Logikus-e, hogy az istentelenek alkossák az egyházközségi tanácsokat?! Hát a hívők választják-e meg a körzeti végrehajtó-bizottság tagjait? Nem. Az Egyház el van választva az államtól, akkor legyen valóban elválasztva. Az 'elválaszt' ige mindent magába foglal.

Az eddig hallgató ügyész közbevágott:

– A vallás ellentmond a kommunizmusnak.

– De a kommunizmus nem egy törvény, hanem egy ideológia. És hol jelenti ki a törvény, hogy a vallás ellentmond a kommunizmusnak?

– A pápa megáldotta Hitlert! – sietett a vezető-helyettes az ügyész segítségére.

– A pápa nem csak Hitlert áldott meg, hanem a Szovjet Legfelső Tanács elnökét, Podgronit és a Gromiko külügyminisztert is, valamint Hruscsov lányát, Adzsubenát, a Pravda felelős szerkesztő-helyettesének a feleségét, akit annyira meghatott XXIII. János jósága, hogy a pápai audienciát könnyes szemekkel hagyta el[7].

– Látta, ahogyan a pápa megáldja Hruscsov lányát? – ugrott fel Talmantas.

– Hát maga látta, hogy a pápa megáldotta Hitlert? – a pap nem adta meg magát – Ha az állami vezetők vagy a képviselőik találkoznak a pápával amiatt, hogy bizonyos állami kérdéseket megvitassanak, hogy átadják a megbízólevelüket vagy udvariassági látogatást tegyenek, még nem jelenti, hogy a pápa mindegyiküket megáldotta volna. Találkoztunk és én megáldottam-e önöket? De Podgorni és Gromikó látták a pápát, megmutathatom a kommunista világ sajtójának a fényképeit.

– Magának a szovjet törvényeket kell betartania, és kérem, ne akadályozzon meg minket abban, hogy a következő vasárnap (június 3-án) megválasszuk a daugaivai egyházközségi tanács tagjait. Két hete már gátolt minket a politikai jellegű propaganda prédikációival ennek kivitelezésében – mondta Labanauskas.

– Én nem avatkozom bele a politikába, – válaszolta a lelkipásztor – ha azt mondanák az embereknek: vegyétek a fejszéiteket és menjetek megölni a körzeti vb-vezetőt, a helyettesét és a magas pozíciókat betöltő embereket, az már politika lenne.

– Imádkozhat, gyóntathat, ezt senki sem tiltja meg. Az Alkotmány biztosítja a vallásgyakorlat és az ateista propaganda szabadságát, – tájékoztatta a vezető a papot.

– De számunkra csak a vallásgyakorlat szabadsága van biztosítva, míg maguknak az ateista propagandáé. Változtassunk helyet. Miért üldöznek, diszkriminálnak minket? Mi nem vagyunk rabszolgák, afrikai négerek, – kifogásolta a lelkipásztor.

– Senki sem üldözi önöket. Mutasson legalább egy szovjetunióbeli példát, – próbálta igazolni magát Talmantas.

– Akkor hol van a [katolikus – a ford. megjegyzése] sajtónk, a rádiónk, akkor miért az ateisták választják meg az egyházközségi tanácsokat? Mi magunk is meg tudjuk azt választani.

– Mi vagyunk a kormányzat, és emiatt mindenről kell tudnunk, – mondotta a vezető-helyettes ingerülten.

– Maga hatalma egyedül az Alkotmányból származik, és abban az van leszögezve, hogy az Egyház el van választva az államtól. Tájékoztatásuk céljából megküldtük önöknek a tanácskozásunkról való jegyzőkönyvet.

– A maga gondolkodása a Smetona-korszakból származó burzsoá elemekkel táplálkozik[8], – állapította meg a vezető-helyettes.

– Miért vádol azzal, hogy burzsoá lennék? Ha ez a címke illik rám, akkor magára is, – mondott a pap, – mert mi egy korosztályhoz tartozunk. Csak annyi közünk van a burzsoá rendszerhez, hogy akkor vettük fel az első nadrágunkat.

– Jogunk van eltávolítani a tanácsból a nem odavaló embereket. – fitogtatta az erejét Labanauskas.

– Természetesen, ha nem tetszik valakinek az orra vagy a füle, akkor nem lesz alkalmas jelölt ezer emberből sem, – válaszolta Baltuska atya.

– Miért beszél most nekem az orrakról meg a fülekről? – ment át támadásba a vezető-helyettes.

– És miért vádol engem burzsoá gondolkodással? – vágott vissza a pap.

– Én nem szeretnék külföldön élni – mondta a vezető-helyettes.

– Én sem – ismételte az eddig hallgató ügyész.

– Külföldön rothadás és hanyatlás van – folytatta az ügyész.

– Azt hiszem, civilizáltan beszélgettünk – foglalta össze a vezető-helyettes.

– Köszönöm – mondta a pap, felállt és kiment az irodából.

Az egész beszélgetés kb. öt decibel erősségű volt.

 

 

A fiatal hittanosok kihallgatása[9]

 

1981. augusztus 19-én egy 20 fő fiatalból álló vilniusi csoport Mindunai (Moletai rajon)[10] faluba érkezett és Monika Klimaite-nél kértek elszállásolást. A kirándulás célja a kikapcsolódás és hitigazságok mélyebb megismerése volt. A fiatalokat Ričardas Černaiuskas atya kísérte el, aki a vilniusi Szt. Mihály templom káplánja.

Az első napon a fiatalok segítettek a házigazdának bevinni a pajtába a szalmát, míg mások azt szétszórták a padlón. Este mindannyian a pajta közelében gyülekeztek össze és a földön térdelve mondták el az esti imát. Mindenki a pajtában aludt: a lányok az épület egyik részében rendezkedtek be, míg a fiúk a másikban. Számos felnőtt is társult a fiatalokhoz.

Augusztus 20-án a fiatalok imádkoztak, mindenki részt vett a szentmise Áldozatában. Szabad idejükben fociztak, vízilabdáztak s úsztak a tóban. Este a Vatikáni Rádió adása után pár lány rémülve szaladt a paphoz és közölték, hogy megjött a rendőrség. A pap megnyugtatta a felizgatott lányokat, és azt mondta, semmi rosszat nem tettek és senki sem bánthatja emiatt őket. Négy ember érkezett: két civil és két rendőr. Az egyikük úgy mutatkozott be, mint a moletai rajon belügyi osztályának vezetője. Nagyon be volt rúgva.

– Kik maguk és miért gyűltek itt össze? – kérdezte a vezetőjük.

– Maga részeg, hogyan is tárgyalhatnánk akármiről így? – válaszolta a pap.

A vezető megragadta a papot a kabátujjánál fogva és azt mondta:

– Megyünk a rendőrőrsre!

– Nem megyek magával sehová, mindaddig, míg maga részeg! – mondta a pap.

A vezető megparancsolta, hogy kérjenek erősítést Moletaiból, a rendőrök elmentek. A vezető inni- és ennivalót követelt magának. Amikor meghallotta, hogy a fiataloknál sem alkohol, sem dohány nem volt, dühösen kifakadt:

– Én ezt az absztinens, nem-dohányzó bandát a rács mögé juttatom!

Este 10-kor hét kocsiban sok rendőr érkezett. Pár kocsi a lámpájával a pajtát világította meg. A fiúk az ajtóban álltak, míg a lányok a szalmán zsúfolódtak össze. A fiúkat megközelítő rendőrök nem tudták felmutatni az ügyészségi végzést, egyikük az atyára világítva ezt kiabálta:

– Ő a lelkész! Kapjátok el, öljétek meg!

A rendőrök az áldozatukra támadtak, amíg a fiúk puszta kézzel próbálták védelmezni őt. A lányok sikoltoztak és a fiúk a rendőrökkel dulakodtak. De a küzdelem egyenlőtlen volt és a tizenéveseket a teherautóra kényszerítették. A rendőrök brutálisan jártak el, mert a fiúk oldalát és veséjét ütötték. Az áldozataikat a kocsihoz cipelték és a hajuknál, kezeiknél és a lábaiknál fogva a platóra hajították őket. Az atyát szintén a kocsira dobták, kezeit a háta mögé csavarták, a nadrágja elszakadt.

Miután a moletai rendőrkapitányságra vitték őket, elkezdődött a kihallgatás. A lányokkal kezdték, egyenként szólítva őket, megkérdezték, ki szervezte a kirándulást és miért imádkoztak. A lányokat egy részeg személy kérdezte ki, aki még a kihallgatás során is rendszeresen a másik szobába ment át és onnan alkoholtól bűzölögve tért vissza. A kihallgatási eljárás jobban hasonlított egy vad huligán magatartásához, mint egy szovjet alkalmazott hivatalos munkájához: a rendőrök nagyon rosszindulatúan viselkedtek, az asztalt az öklükkel verték, és a lányokat terrorizálva ezt ordibálták:

– Mindannyiótokat megerőszakoljuk, és akkor nem lesz már kedvetek többé vakációzni!

Ezen felül a lányokat nőgyógyászhoz vitték. Először nagyon kegyetlenül megfenyegették őket. Több lány női orvos követelt, természetesen, semmiféle női orvost nem kerítettek számukra, de megvizsgálta őket egy nővér. Milyen jogon vitték el a hivatalos személyek a nőgyógyászhoz a teljesen ártatlan lányokat? A legtöbbjük ráadásul még fiatalkorú volt. Miféle dzsungel törvénye vezette ebben a „törvény őreit”?

A sor a fiúkon volt. Ugyan azokat a kérdéseket tették fel nekik is, mint a lányoknak, ugyan azzal a rosszindulattal és megfélemlítésekkel együtt. Az egyik fiúnak még ezt is merészelték mondani: „Megölünk téged!”

Utolsóként Černaiuskas atyát hivatták. Elsőként vitték az igazgató szobájába, ahol nyolc ember tartózkodott: egyesek civilben voltak, mások vagy rendőr, vagy katonai egyenruhát viseltek. Az igazgató megkérdezte:

– Ki maga?

– Pap vagyok.

– Ki szervezte a kirándulást!

– Az Úristen. Ha az ifjúság hívő, akkor nagyon könnyű őket megmozgatni.

– Minek avatkozik bele ilyen dolgokba? Ha maga pap, akkor üljön a templomában és imádkozzon. Egy pajtában szállásolta el a lányokat és a fiúkat!

– Azért szerveztem ezt a kirándulást, hogy a fiataloknak többet tudjak szólni Istenről, hogy megvitassuk a hit és az ateizmus különböző kérdéseit.

A vallató megkérdezte, mit terveztek csinálni a közeljövőben, hová akartak menni és mikor szándékoztak hazatérni. A vallató mindent leírt, a paptól felvette az ujjlenyomatát, megvizsgálta a fogait… Az igazgató tájékoztatta a papot:

– Mivel magánál nincsenek iratok, azért őrizetbe vesszük.

Hajnal lehetett, mikor a pap csatlakozott a fiatalokhoz. A kihallgatás után, különböző szobákba különítették el őket, ahol a fiatalok székeken töltötték az éjszakát. Mindenkinek a nevét és a címét felvették, és azonnal értesítették Vilniust. Tájékoztatták a szülőket, hogy gyermekeiket augusztus 21-én vihetik el a kapitányságról. Egyeseket még egyszer kihallgattak.

Reggel egy férfi és egy nő érkezett Vilniusból. Az előző valószínűleg KGB-s volt, míg azt utóbbi a rendőrség ifjúságvédelmi osztályának a munkatársa. Amíg az asszony a gyerekekkel beszélgetett, addig a KGB-s a papot kérdezte ki. Még egy ilyen kérdést is feltett neki:

– Értesítené-e a rendőrséget, ha egy ember meggyónná magának, hogy megölt valakit?

Továbbá megkérdezte, hogyan jutottak oda, ki szervezte a találkozót, imádkozott-e a fiatalokkal, mondott-e misét a pap, stb. Ezután a második kihallgatás után a papot letartóztatták. Övét, óráját, pénzét és személyes holmijait elkobozták, és csak a zsebkendőjét tarthatta meg. Egy rendőr kihúzta a fiókot és egy bilincset mutatott fel, ezekkel a szavakkal:

– Most ezek jönnek!

Nem sokkal ezután a fiatalokat összeszedték és Vilniusba szállították. A városban különböző rendőrkapitányságra szórták szét őket, ahonnan a szüleik hazavihették őket.

A papot Moletaiban tartották. Este 9-kor rendőrségi járművel Utenaba szállították. Itt harmadszor is kihallgatták, ezúttal az ügyésznő-helyettes. Utenaban az kapitányság alagsorába zárták a papot, olyan szobába, ahová soha nem sütött be a Nap, az emeletes ágyak csupaszok voltak, és a cellában lámpa világított éjjel-nappal. Augusztus 26-án du. 4.40-ig tartották őt ott. Černaiuskas atyát többé nem hallgatták ki Utenaban. Mielőtt elengedték volna, közölték vele, hogy az irataival jelentkezzen augusztus 27-én a moletai rendőrkapitányságon reggel 10-kor. Amikor Černaiuakas másnap reggel megérkezett a moletai kapitányságra, a rendőrfőnök helyettese eléggé udvariasnak mutatkozott. Elvitte a papot az okmányirodába, ahol alá kellet írnia egy papírt, miszerint büntetést szabnak ki rá, mert nem volt bejegyezve Vilnius városába. Amikor a pap megkérdezte, miféle büntetésről lenne szó és mikorra kéne törleszteni, azt a választ kapta, hogy az ügyet továbbították Vilniusba és ebben a dologban ott fognak dönteni.

Ezután a papot elengedték.

 

 

A szovjet iskolában (1940-1970)[11]

 

Az osztályfőnököknek számot kellet adniuk a művelődési osztálynak, mennyi úttörő és Komszomol[12] van az osztályukban. Ebben az ügyben egy nyolcosztályos iskolában rosszul álltak a dolgok. A hívő szülők nem engedték gyermekeiknek, hogy azok belépjenek Istent tagadó szervezetekbe. Az igazgatónő nekiesett két lánytanulónak, akik egy tejüzem vezetőjének gyermekei voltak:

– Mindkettőtöknek be kellene lépni a Komszomolba.

– Nem akarunk és nem is lépünk be.

– Senki sem törődik azzal, mit akartok. Ha nem léptek be a Komszomolba, eltávolítunk benneteket az iskolából. – fenyegetőzött Jačkelevičiute igazgatónő.

A lányok egész nap a tanáriban álltak. A következő napon a jelenet megismétlődött, de a lányok nem engedtek.

– Menjetek haza és ne is lássalak titeket az iskolában, – ordibálta Jačkelevičiute.

A diáklányok könnybe lábadt szemekkel távoztak haza. Két héttel a történtek után megengedték nekik újra, hogy járjanak az iskolába, de a terror tovább folytatódott.

– Vagy beléptek a Komszomolba, vagy megint eltávolítunk benneteket az iskolából és akkor nem lesz visszatérés – mondta az igazgatónő.

Megint egy hétig nem járhattak tanulni a lányok, és az alatt az idő alatt „gondolkozniuk” kellett. A lányokkal nem csak osztálytársaik, hanem néhány tanár is együtt érzett. A kényszerpihenő után a párthivatalnokok is munkába lendültek.

– Ha nem léptek be a Komszomolba, akkor elbocsátjuk szüleiteket a munkájukból, nem engedjük, hogy levizsgázzatok, nem adunk jellemzést[13] – kiabálták a hatalom képviselői.

De a lányok, az egész napot átállva a tanáriban, nem töltötték ki a nyomtatványt. Az erőszak elleni tiltakozásképpen Húsvétkor az egész osztály szervezetten elment a templomba.

– Nos, ti imádkozó sáskák, voltatok a templomban? – kiabálta az igazgatónő.

– Voltunk – felelték kórusban a diákok.

– Szedjétek össze a könyveiteket és takarodjatok haza. A szüleitekkel együtt gyertek vissza – parancsolta az igazgatónő. A szülők az iskolában a gyerekeik védelmére keltek.

– Ki csinált belőletek ilyen csökönyös embert? – kérdezte az igazgatónő.

– A maga erőszakossága edzett meg minket. Feleslegesen erőlködik, semmiképpen nem lépünk be a Komszomolba.

Az igazgatónő dühösen kiszaladt a tanáriból, és a lányok elmentek misére. Az erőszaknak ezzel vége lett.

 

 

Litvániai hétköznapok[14]

 

Kaunasi érsekség

Június 14-16-án a kaunasi Szt. Antal templomban ünnepelték védőszentjük emléknapját. Az ünnepség 13-án kezdődött körmenettel. A jó hangulatot elrontották bizonyos emberek, akik az eseményt lefilmeztek. Pánik tört ki, sokan nem akartak ismeretlen operatőrök objektívjébe kerülni.[15] A következő napon a plébános, P. Šniūkta ezt mesélte a híveknek:

„Négy évvel ezelőtt a Litván Filmstúdió filmet szeretett volna készíteni Litvánia és Lettország vallási életéről. Felvették a rigai érsek szentmiséjét és Maželis püspök temetését.[16] Ezek után a felvételeket leállították… Engem neveztek ki, hogy szervezzem meg ezt a filmet. Nekem és pár püspöknek sikerült megtekinteni az addig felvett filmet. Most megint kijöttek a filmstúdióból. Az operatőrök azt mondták, hogy a Szt. Antal plébánia körmenete a legszebb, és a felvételeket egyeztették az egyházi hatóságokkal. Amikor elkezdtek filmezni, a körmenet résztvevői között pánik tört ki, ugyanakkor a filmstúdió megígérte, hogy a filmet nem fogják felhasználni a hívők kárára. Lehet, hogy nem látjuk a filmet, de lesznek olyanok, akik igen…”

A Krónika nagyon komolyan tanácsolja P. Šniūkta plébánosnak és más papoknak, akik istentelen propagandafilmek rendezői kívánnak lenni, hogy ne írjanak külföldi ateista lapokba szubjektív cikkeket, hanem teljesítsék a papok kötelességeit.

 

1974. április 20-án Varenaban, a diákok számára tartott ateista este folyamán nyilvánosan vetkőztek a Megfeszített ábrázolása alatt, amelyet kétséget kizáróan egy fejfáról téptek le. Kinevették azt a személy, aki az eszméért halt meg. A helyi lap, a „Krasznoja Znamja” (Vörös Zászló – a ford. megj.) tudósítója (1974. május 28.) örült annak, hogy a vallási szertartások kigúnyolásával megfelelő módon nevelik a fiatalságot. Ilyen „neveléssel” a fiatalok szívében lerombolnak minden tiszteletet a szép és a szent iránt. Nem lesznek-e ezek a gyerekek egy fegyelmezett gyarmat állampolgárai?

 

Šaulai

1974. március 15-én a šiaulai kombinát dolgozóit behajtották ateista felolvasásra, amelyet a kaunasi Orvosi intézet professzora, I. Zaksas vezetett.[17]

A lektor azt állította, külföldön hazug cikkeket közölnek a litvániai vallások sajtó jogainak megnyirbálásáról, ártatlan papokat ítélnek el, stb. A professzor emlékeztetett arra, hogy senki sem akar belépni a kaunasi Szemináriumba és hogy ezt az intézményt illetően a szovjetek részéről nincsen semmiféle megszorítás.[18] Ha megtörténik az, hogy egy pap több egyházközségben szolgál, akkor az azért van, mert a hívek csekély száma miatt nincsen szükség több papra. A felolvasás után a hallgatók számos kérdést tettek fel a lektornak:

–Ma azt hallottam a lektortól, hogy az ateisták – a hívők barátai. Én hívő ember vagyok és erre tanítom a gyerekeimet is. A šiaulai ateisták nem egy gyűlésen győzködtek engem, hogy gyerekeim nem lehetnek felsőfokú tanintézmény diákjai. Hol van akkor ez a barátság? – kérdezte Šileikis munkás.

A lektor biztosította őt, ha Šileikis gyerekei nem teszik le rosszabbul a vizsgákat, mint a többiek, akkor bizonyára egyetemistákká válhatnak, viszont a šiaulai ateisták magatartásáról nem rendelkezett információkkal.

Jarjavičus munkás megjegyezte, hogy az ateisták részéről szintén nem látja a barátság jeleit. V. Ivanovast kirúgták a zeneiskolából, S. Mištautas pedig nem tehette le az állami vizsgáit. Emellett, Mištautast erővel kényszerítették, hogy Karácsony előtt ateista előadást olvasson fel. Ez nem a hívők megcsúfolása? Lehet, hogy éppen ezt jelenti a baráti viszony!

Zaksas professzor azt felelte, lehet, hogy az ateisták nem cselekedtek helyesen, amikor Mištautast elküldték felolvasásra, és vizsga megakadályozásához nem szólt semmit.

Jarjavičus emlékeztetett, Litvániában a vallásos irodalom igen alacsony példányszámban jelenhet meg és alig lehet hozzájutni. Például, a „Maldinas” imakönyvért a hívők készek akár 30 rubelt is fizetni, csak hogy megkapják azt. A „Második Vatikáni Zsinat határozatai” c. könyvet Jarjavičus csak egy ateista múzeumban látta.[19]

A kultúrház igazgatója, Alminas azt állított, ő azért nem lehet hívő ember, mert napjaikban nincsenek csodák, és a múltban történtek meg kitalációk. Jarjavičus munkás megjegyezte, hogy manapság csodák történnek Lourdes-ban, Fatimában és a vallásos irodalom hiánya miatt ezek a tények sokak előtt ismeretlenek maradnak.

Zaksas professzor azt mondta, a második világháború alatt a németek Isten nevében követték el a gyilkosságokat. Egy munkás elmagyarázta, hogy Hitler istentagadó volt, és a fasiszta táborokban ezerszámra pusztultak el papok.

– Mit fognak tenni az ateisták, ha már nem marad hívő? – kérdezte Šileikis munkás.

Keveset gondolkodva a lektor azt felelte, akkor az ateisták az alkoholizmus és más fogyatékosságok ellen fognak harcolni. A hallgatóság által feltett kérdésekre a professzor vagy egyáltalán nem válaszolt, vagy homályos magyarázatot adott.

– Még a mi felolvasásunk is bizonyítja, hogy Isten létezik, – fejezte be beszédjét az egyik munkás. A teremben ováció tört ki.

 

Poudžai faluban az út mellett álló kereszt kidőlt. Pranas Poškus elhatározta, hogy felállít egy új keresztet, de a községi tanács vezetője, Kmelauskas tájékoztatta erről a területi vezetőket, akik megfenyegették Poskust és követelték tőle, hogy álljon el szándékától.

– Mi nem romboljuk le a kereszteket – mondta S. Butkus, a területi vb elnökhelyettese – De ha az egyszer kidőlt, akkor az idejét kitöltötte, és újat nem lehet állítani.

 

 

Lékai László Litvániában[20]

 

Október közepén a Magyar Katolikus Egyház prímása, Esztergom érseke, Lékai László bíboros látogatást tett Litvániában. Útjára elkísérte két magyar püspök, három prelátus és pap, valamint két orosz ortodox püspök. Lékai volt a második bíboros, aki meglátogatta Litvániát.

A Tiesa[21] október 18-i száma csekély teret szentel a bíboros látogatásának. Az egyházügyi megbízott, Petras Anilionis úgy szervezte meg a látogatást, hogy a magyar prímás legalább olyan fogadást kapjon, mint a német Bengsch bíboros.[22] A kaunasi kórus tagjait még fel is mentették erre az időre a munkavégzés alól.

Október 12-én de. 11.30-kor Lékai bíboros kíséretével megérkezett a kaunasi székesegyházhoz, ahol már a hívek nagy tömege várta. A templom haragjai zúgtak, a tömeg a „Marija, Marija” kezdetű dalt énekelte, és a székesegyház mellé felsorakozott lányok pedig virágot szórtak az utcára. A templomon belül a jeles vendéget L. Povilonis köszöntötte[23], aki a beszédében megemlékezett Litvánia megkeresztelkedésének 600. évfordulójára (1987). Ezek után a bíboros a két magyar püspökkel és hat pappal együtt szentmisét celebrált, a szentbeszédét németül mondta el.

A mise után csak a szeminaristákat engedték be a székesegyház sekrestyéjébe. A kaunasi irodaigazgató, Butvinskas atya az ajtóban állt és megakadályozta, hogy a papok bejuthassanak a sekrestyébe. Vajon nem utasításra cselekedett-e, annak érdekében, hogy megfossza a bíborossal való találkozás és beszélgetés lehetőségétől a papokat?

Amikor a bíboros elhagyta a templomot, a tömeg nem csak a templomkertet töltötte ki, hanem a környező utcákat is; a hívek tapsoltak és hurrát kiáltottak, és utána felcsendült a Lietuva brangi, mano Tevyne (Szeretett Litvániám, szülőföldem) című ének, amely mára Litvánia nem-hivatalos himnuszává vált. Maironis sírjánál a hívek megint elénekelték a dalt.[24] A rendőrség akkora már kezdte a tömeget feloszlatni, hogy az utcai közlekedés újra elindulhasson.

A bíboros látogatást tett még a panevežes-i székesegyházban és a vilniusi Szt. Teréz templomban.

„Vajon származik-e valami haszna a litván Katolikus Egyháznak a magyar bíboros látogatásából?” – kérdezte az egyik rádióállomás.

A szovjet hatalom meg akarta mutatni a magasrangú egyházi személyeknek, hogy Litvániában a vallásszabadság létezik. A kérdés csak az, vajon sikerült-e. A két száműzött püspök nem vehetett részt a találkozón.[25] A művészeti galériává átalakított vilniusi katedrális nem fogadta a bíborost.[26] Egyszerűen kíváncsiak vagyunk, tájékoztatta-e valaki a bíborost arról a szomorú útról, amelyen a litván Egyház 1940 óta halad. A hívők közösségének lehetősége nyílt, hogy kinyilvánítsa hitét és hazafiasságát, és hogy ne kelljen ezen az érzelmeit eltitkolnia. Úgy tűnik, hogy a litvánok még mindig csak tanulják, hogyan kell ezekből az eseményekből hasznot húzni. Lékai bíborost kísérő orosz ortodox püspökök meggyőződhettek arról, még a Szovjetunió területén lehetséges nagyobb vallásszabadságot élvezni, de ezt az embereknek kell kiharcolniuk. Más szóval, érdemes volt nekik elkísérni Litvániába Lékai bíborost. A litvániai ateistáknak pedig még egyszer megállapíthatták: eredménytelen maradt az a törekvésük, hogy a hitet és a nemzeti szellemet kiirtsák a szívekből.

A litvániai hívők számára a magyar bíboros látogatása alkalmával két igen kedves magyar személye elevenedett fel: a hitvalló Mindszenty József és Tóth Tihamér atya. Az előbbitől az áldozatos lelkületet és az Egyházhoz való hűséget szívták magukba a litvánok, míg az utóbbi könyveivel a függetlenség időszakában és a háború utáni években a fiatalok elméjét és szívét táplálta.

Függetlenül attól, hogy a jövőben milyen egyházi vezető látogat meg, a litván hívők tárt karokkal fogadják majd őt, mivel ez a személy a Nyugatról jövő friss levegőt, a szabadság kapuját képviseli.

Nagyon szerencsétlen, hogy Litvánia megyéspüspökei nem hívhatják meg szabadon a katolikus egyház képviselőit, akkor, amikor csak akarják, hanem meg kell elégedniük azzal, amit a szovjet hatalom engedélyez. A bíborost Moszkva és Pimen, egész Oroszország pátriárkája hívta meg és nem a litván püspökök. Ha a hatalom megengedte, sőt, esetleg javasolta Pimennek, hogy meginvitálja a magyar bíborost, akkor valamiféle hasznot szeretett volna elérni ezzel. Nehéz lenne azt hinni, hogy az ateisták reményei valóra váltak.

 



[1] A fordítás a következő kiadvány alapján készült (1972-től 1988-ig 80 szám jelent meg): Chronicle of the Catholic Church in Lithuania No. 1-80. Translation of the Complete Lithuanian Original Lietuvos Katalikų Bažnyčios Kronika. Documenting the Struggle for Human Rights in Soviet-Occupied Lithuania Today. Translated by Casimir Pugevičius. Kiadta: Lithuaniai Roman Catholic Priests' League of America, Brooklyn, New York. A folyóirat példányai fellelhetők Budapesten, az Open Society Institute-ban (OSI). Jelen dolgozatunkhoz felhasznált további irodalom: Vardys, V. Stanley: The Catholic Church, Dissent and Nationality in Soviet Lithuania. Boulder, Col. 1978.; Caprioli, Adriano – Vaccaro, Luciano (szerk.): A Katolikus Egyház a balti államokban. Bp., 2000.; Rauch, Georg von – Misiunas, Romulad J. – Taagepera, Rein: A balti államok története. Bp., 1994.; Vardys, V. Stanley – Sedaitis, B. Judith: Lithuania: the Rebel Nation. Colorado – Oxford, 1997.; Lagzi Gábor: A litván katolikus egyház ellenállása az 1970-es években. In: Valóság, 1998. 12. sz. 49-59. p.

[2] Krónika, 1979. október 19., 40. sz.

[3] A település Litvánia észak-keleti vidékén fekszik, nem messze a lett és a belarusz határtól.

[4] Egyházközségi tanács (ún. dvacatka): a szovjet időkben a legfontosabb egyházközségi szerv. A szovjet hatalom az egyházi ingatlanjait és ingóságait államosította, ezért az egyházközösségnek a soraik közül 20 embert kellett kiválasztania, akik – úgymond – „kölcsönbe vették” az államtól a gyülekezethez, plébániához tartozó javakat. A hatalom ez a szervezetet használta fel, hogy kezébe tartsa a helyi egyház ügyeit, hiszen a tanács intézte a gyülekezetet érintő napi ügyeket (pénzügy, szervezeti kérdések). A tanács sok esetben leszűkítette a helyi lelkész jogkörét és mozgásterületét és ezáltal az Egyházügyi Hivatal eszközévé vált.

[5] A szovjet propaganda nyelvén ez papot vagy lelkészt jelent.

[6] Az egyházi közösségekről szóló, az életüket és mozgásterületüket súlyosan megkötő szovjet rendeletről van szó, 1975-ben bocsátotta ki a Szovjet Legfelső Tanács, s amelyet a Litván Legfelső Tanács egy évvel később fogadott el. Meg kell jegyezni, hogy ezt a Szabályzatot a litvániai papok nagy többsége figyelmen kívül hagyta, azaz gyakorlatilag nem lépett életbe.

[7] Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter 1966 áprilisában, Nyikolaj Podgorni, a Szovjet Legfelső Tanács elnöke (azaz gyakorlatilag a szovjet miniszterelnök) 1967 januárjában látogatta meg a Szentszéket, mind a ketten találkoztak VI. Pál pápával. Az utolsóként emlegetett találkozó 1963-ban zajlott.

[8] Antanas Smetona a két világháború közötti független litván nemzeti állam vezetője, 1926-tól egy tekintélyelvű rendszer kiépülése és megszilárdítása fűződik a nevéhez.

[9] Krónika, 1981. 49. sz.

[10] A település Vilniustól 50 kilométerre északra fekszik.

[11] Krónika, 1974. 11. sz.

[12] Komszomol (Kommunyiszticseszkij Szojuz Mologyozsi) – Kommunista Ifjúsági Szövetség, az általános iskola felsőbb tagozataiban, valamint a felsőoktatási intézményekben működő szervezet. A Komszomol-tagság nem kötelező, de mindenesetre ajánlott dolognak számított. 1975-ben a litvániai Komszomol vezetősége kijelentette, hogy a „tudományos ateizmus alapjait” integrálni szükséges a szervezet politikai nevelési rendszerébe.

[13] Az érettségi alkalmával vagy az iskolaváltoztatás esetén a diákról az osztályfőnöke részletes írásos jellemzést adott.

[14] Krónika, 1974. 11. sz.

[15] A szovjet hatóságok fényképezés vagy filmezés módszerével előszeretettel gyűjtöttek információt a hívőkről, az egyházi eseményekről.

[16] Petras Maželis telsiai-i egyházmegye püspöke (1955-1966), a rigai érsek Julian Vaivods, aki ezt a tisztséget 1964 óta töltötte be. Érdemes megjegyezni, hogy 1983-ban Vaivodsot bíborosi rangra emelte II. János Pál pápa, és egyben ő lett az első olyan személy, aki szovjet állampolgárként egyházi hierarchiában ilyen magas pozícióba jutott.

[17] Az ún. „felolvasóestek” a tudományos ateista propaganda terjesztésének fő eszköze volt, amelyeket a Znanyije (Tudás) Társaság szervezett. Az össz-szovjet szervezet a Harcos Istentagadók Ligájának jogutóda (1947-től), 1977-ben csak Litvánia területén 50000 taggal rendelkezett. A tudományos élet résztvevőinek döntő része tagja volt ennek a szervezetnek (pl. a Litván Tudományos Akadémia összes tagja, valamint a professzorok 83%-a, a kandidátusok 70%-a). A Znanyije nem kizárólag a tudományos ateizmus terjesztésével foglalkozott, habár főleg az ilyen jellegű tevékenységre koncentráltak, hanem például gazdasági, mezőgazdasági témákban is tartottak előadásokat.

[18] A szovjet korszakban egyedül Kaunasban működhetett katolikus papokat képző szeminárium, a hatóságok az intézménybe bevezették a numerus clausust, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az 1960-as években volt olyan év, amikor 5 jelentkezőt vettek fel, s közben 20 pap halt meg. Az 1980-as évekre ez a szigor valamelyest enyhült, de a kispapok közül a KGB állandóan toborzott ügynököket, besúgókat.

[19] A kiadvány 1968-ban jelent meg, csekély példányszámban, elsősorban a lelkipásztori munkát segítette elő.

[20] Krónika, 1979. október 19., 40. sz.

[21] A Litván Kommunista Párt Központi Bizottsága által kiadott politikai napilap, a Pravda helyi megfelelője.

[22] Alfred Bengsch kelet-berlini bíboros – a Vatikán kérésére – 1975 augusztusában tett látogatást Litvániában.

[23] Liudas Povilonis, 1969-től püspök, a telsai-i egyházmegye segédpüspöke, majd 1973-ban a kaunasi érsekég fővikárius lett.

[24] Jonas Maironis (1862-1932): litván költő, katolikus pap, a litván nemzeti újjászületés egyik kimagasló személyisége.

[25] Vincentas Sladkevičius Kašidorys püspökét 1957-ben, Julijonas Steponacičius Vilnius püspökét 1961-ben kényszerítették a szovjet hatóságok száműzetésbe, ami a gyakorlatban egyet jelentett a háziőrizettel. A litvániai disszidens mozgalom a két püspök körül kialakult helyzetet állandóan kritizálta, hiszen a száműzetésekből kifolyólag nagymértékben sérült az egyházi hierarchia.

[26] A Szt. Kázmér-templomról van szó, ahol sokáig Litvánia védőszentjének, Szt. Kázmér ereklyéit őrizték. A szovjet állam a templomokat jobb esetben galériává, filharmóniává alakítatta át, rosszabb esetben raktár, hulladékgyűjtő, kiskorúak javítóintézete vált Isten házából. Gyakori módszer volt, hogy a volt templomban ateista múzeumot helyeztek el.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,