Vissza a tartalomjegyzékhez

1. évfolyam 2. szám
A. D.
MM

Szigeti Jenő:
Országos evangélikus esperesi értekezlet 1958-ban
A Kádár korszak egyházpolitikájának első törekvése az 1956 előtti egyház „rend” kontinuitásának helyreállítása volt

A Kádár korszak egyházpolitikájának első törekvése az 1956 előtti egyház „rend” kontinuitásának helyreállítása volt. Ez az egyházak ellenállása, a személyi feltételek változása miatt több ponton ütközött nehézségekbe. Az evangélikus egyházban ez különösen éles harcokhoz vezetett. Ordass Lajos lemondatása, másodszori félreállítása nem volt könnyű.[1] Ennek a folyamatnak fontos, az egyháztörténet-írás által nem kellően vizsgált epizódja volt az 1958. január 23-i esperesi gyűlés,[2] melynek jegyzőkönyvi másolata dr. Groó Gyula professzor úr iratgyűjteményéből került a birtokunkba.

 

 

DOKUMENTUM

 

Országos esperesi értekezlet 1958. január 23.

Üllői út 24. sz. alatt

 

Jelen vannak:[3] Mihályfi Ernő egy. felügyelő, D. Dr. Vető Lajos püspök, Grüvalszki[4] Károly főt., Koren Emil, Sikter András, Koszorús Oszkár, Mekis Ádám, Káldy Zoltán, Lágler Béla, Weltler Rezső, Halász Béla, Balikó Zoltán, Danhauser László, Görög Tibor, Megyer Lajos, Gartai István, Tekus Ottó esperesek, – Groó Gyula sajtóoszt. üv. Lelkész. – Távol vannak: Válint János és Zoltai Gyula esperesek. – Az Állami Egyházügyi Hivatal részéről Horváth János elnök és Grnák Károly főelőadó.

Mihályfi Ernő egy. felügyelő megnyitja az értekezletet.

D. Dr. Vető Lajos püspök tájékoztató előadást tart.

Felszólalnak:

Halász Béla: Egyetért a Vető püspök által előadottakkal. Elbeszéli élményét 1944-ből, amikor az ágyúpárbaj ideje alatt szántogató öregasszonyt látott a mezőn. Kérdésére azt felelte: Ha nem szántok, ki ad nekem kenyeret? Élni kell az egyháznak is, ez a döntő, hogy az egyház életének folytonossága megmaradjon. – Idegenkedik az olyan „prófétai” látástól, amely világos nappal zsákutcába vezeti az egyházat. Vállalja a szocializmusból mindazt, ami népünk, gyermekeink jövőjét építi, jólétét emeli. Vallja, hogy soha többé háborút? Csak akkor lesz háború, ha vannak emberek, akik háborút akarnak.

Sikter András: Megköszöni a püspöki tájékoztatót. Kéri, hogy a még szükséges tárgyalásokat folytassák le.

Danhauser László: Három szempontból szól hozzá:

1./ Általános észrevételei. Az egyházban nyugtalanság van. A gyülekezeteket úgy érték az események, mint derült égből a villámcsapás. Miért nincs Turóczy püspök[5] a helyén? Turóczy és Ordass személye többet jelent, mint azt, hogy lelkészek és püspökök. Személyüket az egész világ becsüli. Sokáig úgy látszott, hogy az állam is becsüli őket, hiszen ennek jeleként fogták fel külföldi kiküldetésüket Amerikába és Finnországba.[6] Turóczy távozása felkavarta az egyházat. Utódaival szemben bizalmatlanság van az egyházban. Ennek egyik oka az, hogy sokáig nem volt tájékoztatás a helyzetről.

2./ Jogi megjegyzései: Az egyezmény (1948) 1. pontja szerint, ha az állam az egyházat érintő új törvényt akar hozni, akkor előbb egy vegyes bizottságot kell ennek megvitatására kiküldeni. Vajon a 22. sz. törvényerejű rendelet[7] megszületése előtt jött-e össze ilyen vegyes bizottság? – Itt közbeszól Horváth elnök: „Amikor az egyezményt megkötötték, nem számoltak ellenforradalommal. A 22. sz. rendelet rendkívüli körülmények között született meg s rendkívüli okok miatt vált szükségessé.” – Danhauser szerint a 22. sz. rendeletnek még hiányzik a végrehajtási utasítása. – Nem írja alá Vető püspök állítását, hogy az őszi lelkészkonferenciák az ellenforradalom előrenyújtott csápja lettek volna. Védelemébe veszi a konferenciákat. Vető püspök 24. pontja ezek eredményeképpen született meg. A lelkészek egyik panasza az volt, hogy a vallástanítási sérelmek ügyében és a kitelepítettek gondozásában nem kapták meg az akkori egyházi vezetőségtől a szükséges támogatást. – A lelkészválasztásoknál a szabad választás helyébe egyre inkább a kirendelés lépett. – A nyugdíjas lelkészek nem prédikálhattak. – Törvénytelen elmozdítások voltak. A sajtó (egyházi) bizonyos gyülekezeteket megalázott. Megsértették a parochiális jogot, amikor engedélyhez kötötték a vendégszónokokat stb.

3./ Erkölcsi-teológiai megjegyzései: Kifogásolja a névtelen cikkeket, amelyek méltatlan módon hivatkoznak a bibliára, különösen az „Útegyengetést”, amit azok írtak, akiket abban megdicsértek. Az egyházban egyesek személyi aspirációi érvényesülnek. A Sréter-féle közösség kiválását a vezetők törvénytelenségei okozták. – Egyházszakadás küszöbén állunk! Ki ezért a felelős? Nemcsak jogi egyházszakadás van, de lehetséges a belső, lelki is. Követeli, hogy kerüljenek az egyházi tisztségekbe azok az emberek, akik a közbizalmat bírják.

Horváth János elnök válaszol Danhauser Lászlónak. – A lelkészkonferenciák egy sor jogos panaszt tettek szóvá s részben jogos bírálatot gyakoroltak az akkori vezetőségen. Ezt akkor el is ismerték és Vető pk. 24. pontja megnyitotta a hibák kijavításának útját. – Másfelől azonban a lelkészkonferenciákon egyre inkább lábra kaptak és kibontakoztak a nyíltan ellenforradalmi törekvések. Ezek nem véletlenül, hanem szervezetten jelentkeztek. Mindaz, ami egy forradalomban élő ország vezetésével szembekerül: ellenforradalom. Ezek a törekvések megnyergelték az elégedetlenséget, egyházban és országban egyaránt. Ami az evangélikus egyházban okt. 23. után történt, az ellenforradalom volt. Nem hibákat akartak kijavítani, hanem a hatalmat átvenni, erről volt szó és ez volt a lényeg. S ez politikai művelet volt: a reakció és a nyugati imperialista törekvések érdekében történt. Az egyházi vezetőség kész volt akkor a hibák kijavítására és az állam is támogatta, de nem ez volt a reakció célja, hanem a hatalom átvétele, minden poszton.

A sajtóval kapcsolatos kifogások kérdése. Az „Útegyengetés” szerkesztőségi cikk volt, ezért volt névtelen. Ha az a kívánalom, hogy a lap ne foglalkozzék politikával, akkor mit szólunk Keken A.[ndrás] november 1-i cikkéhez: „Együtt az ország népével”? Abban nem volt politika? Az egyház érdeke megköveteli az ellenforradalommal való világos szembefordulást. Itt nincs helye a tárgyilagosságnak. – A bizalmi kérdés állandó felvetése demagógia, aminek az ideje lejárt. Nem lehet állandóan ezzel revolverezni. Vajon október 29-én megkérdezték a gyülekezeteket, hogy bíznak-e Ordassban? Idézi Botta-Keken levelét a püspökválasztás (északi) ügyében.[8] – Egy püspöki állás betöltésénél az sem mellékes, hogy állami részről is megvan-e a bizalom. Norvégiában a király nevezi ki a püspököket (idézi a legutóbbi esetet, amikor az egyházi választás ellenére történt a kinevezés). Ha nálunk ezt az – Ordass által ideálnak tekintett – skandináv rendszert vezetnék be, akkor rosszul járna az egyházi reakció.

Az egyházszakadás kérdése: Ez kettőn múlik: az egyház nagyobbik és józanabbik része nem akarja. Ez nem is az egyháznak, hanem a reakciónak az érdeke. A reakció nem akarja tűrni a szocializmust és azt sem akarja, hogy az egyház és az állam békében megférjen egymással. – Nem kétséges, hogy az állam beavatkozik az egyház ügyeibe – ezt meg is fogja tenni mindaddig, amíg az egyházban meghúzódó politikai reakció nincs megsemmisítve. Természetes, hogy az állam az egyházban is a haladó erőket segíti. Különös képlet volna az Ordass által elképzelt „független” egyház, amely elfogadja az állam támogatását, de érdektelen, vagy éppen ellenséges az állammal szemben. Ez az elképzelés az egyház tönkretételéhez vezethet csak. A hívő tömegek nemcsak az egyháznak tagjai, hanem az államnak is polgárai, részt vesznek a politikai életben is. Ezek csak saját érdekeik ellenére léphetnének a reakció útjára. – Válint esperes felfüggesztését megemlíti. – Ezekben a kérdésekben nem érti az állam a tréfát. Itt az országban politikai harc folyik. A lelkészek olyan emberek, akiknek tömegeket van módjukban befolyásolni, nem közömbös tehát az, hol állanak politikailag a lelkészek. Ebben a harcban állást kell foglalnia mindenkinek. Ez azonban nem érinti a vallásszabadság kérdését. Az egyház többsége, meggyőződése szerint, nincsen az ellenforradalom mellett. A lelkészek feladata a lelkigondozás és az ezzel összefüggő szolgálatok. Éppen ezért azonban politikailag sem lehetnek közömbösek.

Úgy tűnik fel, hogy az evangélikus egyház viszonya az államhoz zavartalan volt a tárgyalásokig. Ez csak látszat. Nem úgy van, mintha az állam felfogása hirtelen megváltozott volna. Ebben nincsen semmi változás. Hanem az történt, hogy bizalmat előlegeztek az új vezetőségnek és vártak egy évig, mit fog tenni az új egyházi vezetőség a kérdések megoldására. Novemberig nem vetettek fel alapvető kérdéseket. Ha előbb vetik fel őket – akár májusban – akkor tört volna ki a válság. Az egyházi vezetőség vonalvezetése viszont kezdettől fogva reakciós volt.

Ezek a kérdések nem intézhetők el jogvitával, törvényekre való hivatkozással. A jognak mindig két oldala van. A törvények azért vannak, hogy az életet segítsék, annak medret adjanak, de nem azért hogy akadályozzák. Az életért vannak és nem fordítva. Nem lehet a törvényeket fetisizálni.

Rá kell térni a külföldi kapcsolatok feltárására is. Visser’t Hooft 1956. november 18-án azt telefonálta tanácsként az egyházaknak, hogy igyekezzenek minél több kész helyzetet teremteni, amíg az állam magához tér aléltságából.

Mi a helyzet Turóczyval? – T.[uróczy] 1952.-i lemondatása[9] formailag és politikailag is nem volt kifogástalan. Ő akkor Reök[10] áldozata volt. 1956-i reaktiválását az állam helyeselte. Mit hozott azonban a próbaév? Sok egyes esetből úgy látszott, hogy Turóczy nem találja meg a helyes kapcsolatot az állammal. Ezért a tárgyalások során szóba jött méltó formák közötti nyugdíjazása: zsinat útján három kerület alkotása stb. Ezek a tervek Ordass merevsége miatt nem valósulhattak meg. – Ordass politikai koncepciójának maximuma a LVSz[11] és az északi egyházak imádata. Így lett ezúttal Ordass áldozata Turóczy. Az elnök személyében tiszteli és becsüli őt, épp ezért meghívatta a kínai követség fogadására is. Sajnos nem jött el s ki sem mentette magát. Magatartása nem helyes. Sértődöttség helyett be kellene vallania, hogy Ordass áldozata.

Ordass rehabilitációjának ügye. – 40. 000,- Ft-t kapott kártérítésül az államtól.[12] De ez a rehabilitáció nem jelentette azt, hogy az ő 1948-as magatartását is helyeslik, – ez csak a valutaügyre vonatkozott.[13] Amikor visszahelyezték pozíciójába, Ordass mindent megígért, elismerte az államot stb. Ígéreteit azonban nem tartotta meg. Így kölcsönös bizalmatlanság támadt. – Vajon igaz az, hogy Ordasst az egész világ becsüli? Aligha, mert Kína is, Csehszlovákia is, Magyarország is a világhoz tartozik. Nyugaton is csak bizonyos köröknek tetszik Ordass magatartása. A haladó nyugati egyházi emberek is az egyházért aggódnak, de nem állanak Ordass mellett. – A magyar állam Ordassnak előlegezett bizalmát és megbecsülését módosította, az utóbbi tapasztalatainak alapján.

További hozzászólások:

Káldy Zoltán: Sajnálja, hogy ez a helyzet bekövetkezett. Elkerülhető lett volna, s nem volt szükség reá, mert nem hitelvi kérdésekről volt vita, s így az egyháznak nem volt oka arra, hogy inkább Istennek engedelmeskedjék, mint az embereknek. Nem az igehirdetés tartalmáról volt szó, hanem jórészt személyi kérdésekről. Bár elismeri, hogy a személyek elveket képviselnek. Mégis túlzott jelentőséget tulajdonítanak személyi kérdéseknek. Helyteleníti, hogy egyes lelkészeket, püspököket előítélettel vesznek körül.

Hogyan jutottunk ide? Hibáztatja az ÁEH-t is, mert szerinte későn emelte fel szavát – másrészt korán is, ti. a novemberi tárgyalásokat a közvéleményben elő kellett volna készíteni.

Az egyház részéről hiba volt, hogy a vezetőség 1956. október után politikamentesnek látta az egyház útját s azt vélte, hogy elszigetelheti magát a közélettől. Elfelejtették, hogy a szocializmusban élünk, s nem lehet ott folytatni, ahol 48-ban abbahagyták. Nagy hiba volt, hogy nem ölelték fel az összes lelkészt, szűk klikkel dolgoztak. Címkézték az embereket: piros, rózsaszínű stb. Pedig éppen sokszínű lelkészi karra lett volna szükség. – A LVSz nem ismeri helyzetünket s nem vállalhat felelősséget értünk, nem adhat irányítást. A kérdéseket hitből kell rendezni. Le kell győzni az egymás megítélésének kísértését. Aki egyházszakadásról beszél az egyházat rombol, ezt el kell ítélni.

Nem Vetőnek, vagy Ordassnak szolgálunk, hanem Krisztusnak. Ezért kell józanul megítélni a helyzetet. Az állammal beszélgető viszonyban kell maradnunk s jó reménységgel, derűsen kell nézni a helyzetet.

Halász Béla: A külföld nem illetékes arra, hogy minket irányítson. A törvényességre november 3-án és azután sem nagyon ügyeltek. A bizalom kérdésének felvetése is egyoldalúan történt.

Weltler Rezső: Magáévá teszi az Evangélikus Életben megjelent nyilatkozatot. Van nyugtalanság az egyházban, az ő egyházmegyéjében is, de tájékoztatással, megbeszéléssel meg lehet oldani a kérdéseket.

Grünvalszki Károly: Arra reflektál, hogy ki írta az Útegyengetés c. cikket. Nem azok írták, akikről szól.

Mekis Ádám: Nagy szükség van a helyes tájékoztatásra. Javasolja, hogy hívják össze alkalmilag az északi kerület lelkészeit is és tájékoztassák őket is. Egyetért Káldy felszólalásával. De úgy érzi nem csak személyi kérdések vannak, hanem súlyos elviek is. Az egyházszakadás súlyos kitétel s felelőtlen. Nekünk az egységért kell küzdeni minden eszközzel.

 

 

JEGYZETEK

 



[1] Ordass Lajos (1901-1978) 1941-ben lett Budapest-Kelenföld evangélikus lelkésze, 1944. március 19-én, a német megszállás elleni tiltakozásul eredeti Wolf nevét Ordass-ra változtatta, 1945 szeptemberében iktatták be a bányai evangélikus egyházkerület püspöki székébe. 1947-ben a Lutheránus Világszövetség alelnökévé választották, 1948 áprilisában (Kapy Béla lemondása után) az evangélikus egyházegyetem ideiglenes lelkészelnöke lett. Nem sokkal később egyik kezdeményezője a négy püspök által aláírt az iskolák államosítása tárgyában készült körlevélnek, szeptemberben gazdasági bűncselekmények és valutaüzérkedés koholt vádjával letartóztatták és – nemzetközi tiltakozás ellenére – két év börtönre ítélték. 1950-ben még börtönbüntetését töltötte, amikor fegyelmi úton egyháza elmozdította püspöki hivatalából, utóda az állammal együttműködni kész Dezséry László (1914-1977) – az egyházkerület 1952. évi megszüntetése után déli egyházkerületi püspök – lett. Ordasst az 1956 nyarán és őszén kibontakozó politikai folyamatok eredményeként október 5-én rehabilitálták, majd pár nappal később az evangélikus egyház is hatályon kívül helyezte a fegyelmi elmarasztalást. 1956. október 30-án Dezséry Ordass javára lemondott a püspökségről, utóbbi november 2-án rádiószózatot intézett az ország népéhez és a világhoz, majd másnap Ravasz László református püspökkel közösen Mindszentyt is felkeresték. A forradalom leverését követően Ordass hivatalában maradt, de az újjászerveződő Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) nyomására 1958-ban távoznia kellett posztjáról. A Déli Evangélikus Egyházkerület tanácsa ez év június 24-én törvénytelennek nevezte Dezséry lemondását és az ezt megerősítő 1956. december 12-i határozatot. Dezséry visszatérése után azonnal lemondott, utóda (1987-ig) Káldy Zoltán lett. Ordasst októberben kényszernyugdíjazták. Megjegyzés: A jegyzetek forrásai minden esetben: Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. I-II. köt. Bp., 1993-1996. (História könyvtár. Kronológiák, adattárak. 1. ill. 4.)

[2] Az értekezlet közvetlen előzménye az volt, hogy Vető Lajos, az északi egyházkerület püspöke és Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő valamint Horváth János, az ÁEH elnöke január 21-én közös nyilatkozatot írtak alá az állam és az egyház viszonyának rendezéséről. Az együttműködés alapját az 1948. évi egyezményekben jelölték meg, a Kádár-kormányt pedig az egyháziak „Istentől rendelt felsőbbségnek” ismerték el.

[3] A fontosabb résztvevők: Mihályfi Ernő (1898-1972) baloldali kisgazdapárti politikus, lapszerkesztő, 1947-ben rövid ideig tájékozatásügyi majd külügyminiszter, az evangélikus egyházban az állammal való szoros együttműködés álláspontján állt. 1952-ben lett egyetemes egyházi és iskolai felügyelő, 1956. októberében lemondott, majd az 1957. évi tisztogatások után újra elfoglalta, és haláláig be is töltötte pozícióját. Vető Lajos (1904-1989) szintén az állammal való teljes együttműködés alternatíváját megvalósító egyházi személy, 1948-tól a tiszai, majd annak megszűnte után az északi egyházkerület püspöke. 1956. november 1-én lemondott, majd 1957 végén visszahelyezték hivatalába, melyet 1967-ig töltött be. 1957. december 30-án magas állami kitüntetést kapott „az ellenforradalom alatt a népi hatalom mellett tanúsított bátor helytállásért és […] az állam és az egyház jó viszonyának érdekében kifejtett áldozatos munkásságáért”. Koren Emil: 1958. június 24-én, Ordass lemondatása, valamint Dezséry ennek nyomán támadt visszalépése után rá bízták (ideiglenes jelleggel) a déli egyházkerület vezetésével.) Mekis Ádám: esperes, békéscsabai parókus, 1957 végén Vető Lajossal együtt tüntették ki. Káldy Zoltán (1919-1987) 1958 októberétől a déli egyházkerület püspöke, ld. előző jegyzetben írtakat. Görög Tibor: később hosszú ideig az Evangélikus Élet főszerkesztője, 1988-tól a Lutheránus Világszövetség európai referense. Horváth János: kommunista politikus, 1952-1959 között az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke.

[4] Helyesen Grünwalszky Károly evangélikus lelkész, 1974. április 4-én magas állami kitüntetésben részesült.

[5] Turóczy Zoltán (1893-1971) 1939-től a tiszai evangélikus egyházkerület püspöke. 1945 májusában letartóztatták, háborús bűntettek vádjával 10 év fegyházra ítélték, majd 1946 februárjában szabadlábra került. 1948 novemberében püspökségéről lemondatták, utóda Vető Lajos lett. Utóbbi 1956. november 1-i lemondása után Turóczy lett az északi egyházkerület püspöke, akit az egyházkerület tanácsa 1957. december 4-én lemondatott és újra Vető vette át az irányítást. (Ez a tanácsülés kísértetiesen emlékeztetett a déli egyházkerület 1958. június 24-i ülésére.)

[6] A célzás elsősorban Ordass 1957. július – szeptember közötti amerikai útjára vonatkozik, ahol a püspök a Lutheránus Világszövetség minneapolisi nagygyűlésén vett részt. Ordasst a szervezet első alelnökévé választották. A szervezet nem sokkal később erélyesen tiltakozott a magyar kormánynál a püspökök erőszakos elmozdítása ellen.

[7] Az Elnöki Tanács 1957. március 24-én közzétett 1957/22. sz. tvr. rendeletéről van szó, mely az evangélikus egyházat oly módon érintette, hogy kimondta a vezető tisztségek (püspöki, egyetemes felügyelői posztok) betöltéséhez az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásának szükségességét.

[8] Nem világos utalás. A Lutheránus Világszövetség 1957. december 17-i tiltakozó levelét Franklin Clark Fry elnök és C. E. Lund-Quist főtitkár írta alá.

[9] A célzás bizonyára az 1948. évi lemondatásra vonatkozik, melyet az 1952. évi egyházkerület-átszervezés is kihangsúlyozott.

[10] Reök Iván (1894-1967) országgyűlési képviselő, 1949 áprilisától az evangélikus egyház egyetemes felügyelője, 1952-ben lemondatták. (Utóda lett Mihályfi Ernő.)

[11] LVSz. = Lutheránus Világszövetség.

[12] Ordass 1958. októberi kényszernyugdíjazásakor havi 798 forintban állapították meg nyugdíjának mértékét, de ő ezt sem akarta elfogadni, mivel nem maga kérte a nyugdíjazását.

[13] Célzás Ordass 1948. évi perére. Ld. 1. sz. jegyz.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,