• Korábbi lapszámok
• Rovatok
• Szerzőink
• Rólunk

Médiakutató 2009 ősz

Történelem

Takács Róbert:

A sajtóirányítás szervezete a Kádár-korszakban

A sajtóirányítás szervezetrendszerében nem voltak látványos változások a Kádár-korszakban – még az 1956-ot megelőző évekhez képest sem. A hatalom végig kitartott amellett az elv mellett is, hogy a tájékoztatást a párt osztatlanul irányítja. Ugyanakkor ez az osztatlanság meglehetősen sok áttétellel működő, bizonyos mértékig kusza intézményhalmazban öltött testet. A diktatúra enyhülésével – és a pártirányítás egységének megbomlásával – pedig visszatérő dilemmát okozott, hogyan biztosítható az irányítók összhangja. Az alábbiakban azt tekintem át, milyen régi és új intézményes szereplők vettek részt a hazai sajtó és média irányításában a korszakban, ezek milyen funkciókkal voltak felruházva a tömegtájékoztatással kapcsolatban, illetve milyen változások történtek felépítésükben, feladataikban. Mennyire sikerült a hatalomnak jól működő, hatékony szisztémát létrehoznia? Történtek-e kísérletek a sajtóirányítás rendszerének átalakítására? Magyarázható-e az újságírás, a tömegtájékoztatás gyakorlatában a korszak során beállt változás az intézményrendszer kisebb-nagyobb változásaival?

1. Bevezetés – A sajtó irányításáról

Amikor az előző rendszerrel kapcsolatban a nyomtatott sajtó és a média (a továbbiakban összefoglaló néven a sajtó) irányításáról beszélünk, érdemes hangsúlyozni, hogy nagyobb volt azoknak a szerveknek, testületeknek a száma, amelyek a sajtóhoz kötődő jogosítványokkal rendelkeztek, mint azoké, amelyek ténylegesen befolyásolhatták, hogy a sajtó mit, illetve milyen módon mutasson be. A sajtó felügyeletében tehát több olyan szereplő is részt vett, akinek a tartalomra nem volt érdemi hatása, de az előállítás, a terjesztés kérdéseiben megkerülhetetlen volt.

Noha nem létezett cenzúrahivatal, több intézményes szereplőnek is elsődleges feladatai közé tartozott a sajtó tartalmi irányítása, annak ellenére, hogy a vonatkozó határozatok rendre hangsúlyozták az elvi irányítás szükségességét. Akadtak köztük párt- és állami szervek, hivatalok, illetve társadalmi szervezetek, központiak és helyiek egyaránt. Mások inkább csak közvetve, szélesebb, elvi jellegű útmutatást adtak az újságírók számára, ami nem jelentette egyben azt is, hogy az előzőeknél alacsonyabb szintűek lettek volna. Emellett egyes szervek, intézmények feladatai között szerepelt a sajtó tartalmi irányításával megbízott szervek kiszolgálása, azaz a sajtó irányításában csak közvetítőként, végrehajtóként vettek részt.

Az alábbiakban ezen összetett szervezetrendszer egyes elemeinek felépítését, sajtóval kapcsolatos irányító, tartalommeghatározó funkcióit, illetve azok változásait tekintem át. Jelen írásban nem foglalkozom részletesen az irányítás módszereivel, amely az eddigi szakirodalomban jóval több figyelmet kapott (Cseh et al., 1999, Cseh et al., 2004; Fritz, 1988; Hegedűs, 2001; Lázár, [1988] 2006; Murányi, é. n.; Takács, 2005a; Takács, 2008).

Az alábbiakban az irányításban érdemi – hivatalos vagy informális – döntéshozó feladatkörrel felruházott testületeket és szerveket veszem sorra. A jobb áttekinthetőség érdekében külön tárgyalom a párt-, az állami és az egyéb szerveket, noha ezek a mindennapi működés során természetesen együttesen valósították meg a sajtó irányítását.

2. A pártirányítás szervezetrendszere

2.1. A döntéshozó pártszervek

A sajtó irányításában 1956 után kialakuló szervezeti rendszer alapvonalai természetesen nem számítottak magyar találmánynak. A párt felépítése – akárcsak a többi európai szocialista országban – a szovjet modellt követte, míg a kisebb-nagyobb eltérésekre, a hagyományokra, eltérő feltételekre való hivatkozásra sokkal inkább az állami szervezetrendszerben volt példa és lehetőség.

A párt döntéshozó szervei különböző módokon és mélységben rendre foglalkoztak a tájékoztatás kérdéseivel. A párt legfőbb döntéshozó szervének a kongresszus számított. A négy-, illetve ötévente összehívott testület néhány napos munkája során egyetlen alkalommal sem foglalkozott kiemelten a sajtóval, médiával. A Központi Bizottság (KB) beszámolói, illetve a határozatai kitértek a „tájékoztatási rendszer” fejlődésére, ám elsősorban a mennyiségi fejlődést konstatálták, illetve a sajtóra vonatkozó legáltalánosabb követelményeket fogalmazták meg. Az alábbi – az MSZMP XI. kongresszusán elfogadott – határozatban szereplőhöz hasonló kinyilatkoztatások lényegében semmi eligazítást nem nyújtottak a mindennapi munkát illetően, sokkal inkább a rituálé részei voltak:

„Teljesebbé és eszmeileg megalapozottabbá kell tenni a tájékoztatást a nemzetközi és a belpolitikai kérdésekről. A sajtó, a rádió, a televízió jelentős hatalmi eszközök, fontos ideológiai, politikai szerepet töltenek be a társadalom életében, eszméink terjesztésében, a valóság feltárásában, eredményeink bemutatásában. Munkájuk szakmai, eszmei színvonalának emelésével, szocialista szellemű nevelő és ízlésformáló tevékenységük javításával szolgálják hatékonyabban a párt politikájának érvényesítését.”¹

Annál több, konkretizálható feladatot jelentettek a sajtó számára a kongresszusi határozatok, amelyekre a sajtóirányítás afféle „kincsesbányaként” tekintett, ahonnan a szerkesztőségek bármikor témákat meríthetnek, sőt elvileg a kongresszusi határozatokban szereplő kérdéseket a sajtóban folyamatosan napirenden kellett tartani. Ezt a folyamatot, a kongresszust megelőző és követő időszakokban, a pártközpontban készített külön sajtótervek terelték mederbe.

Az évente néhány alkalommal ülésező KB szintén nem vett részt a sajtó gyakorlati irányításában. A testület döntött ugyan az olyan személyi kérdésekben – például a KB osztályvezetőiről, a KB sajtóorgánumainak főszerkesztőiről –, amelyek közvetlenül érintették a sajtó irányítását, ám a sajtó, illetve a szélesebb értelemben vett tájékoztatáspolitika egyszer sem szerepelt önálló napirendi pontként az 1988. májusi pártértekezlet előtt. A KB egyes határozatai, mint az ideológiai életről szólók 1965-ben és 1987-ben, közvetve érintették az újságírást is, míg a többi esetben a határozatok képviselendő irányt, tartalmat és szellemiséget jelentettek a szerkesztőségek számára. 1988 júniusában és 1989 márciusában a KB a politikai nyilvánosság kérdéseit is megtárgyalta: előbb a vezető pártszervek tevékenysége, utóbb egy új tájékoztatási törvény és a sajtópolitika szempontjából.

A fenti követelmény érvényes volt a Politikai Bizottság és a Titkárság határozataira is (Cseh et al., 1999: 222), ám e két testület rendszeresen tárgyalt sajtóval, médiával kapcsolatos kérdéseket. Így a Politikai Bizottság a korszakban öt alkalommal hozott határozatot kifejezetten a sajtó-, illetve a tájékoztatáspolitikáról, és alkalmanként – bár az eredeti szándéktól eltérően nem szabályos rendszerességgel – megvitatta egyes sajtóorgánumok, a rádió, a televízió, az MTI munkáját, illetve a párt hatásköri listájának megfelelően döntött személyi kérdésekben. Egyéb határozatai esetében nemegyszer utalt azok nyilvánosságbeli kezelésére, és egyedi ügyekben – például rendkívüli események, vitás politikai kérdések – is rendszeresen döntött arról, milyen formában hozzák azt nyilvánosságra. Kiemelt fontosságú kérdésekben részletekbe menő, a feladatokat az egyes szerkesztőségek szintjéig meghatározó sajtótervet is elfogadott.

A Politikai Bizottság (PB) – illetve a Titkárság – csak a sajtót érintő kérdések töredékében vonta magához a döntést. A kevésbé általános, nem elvi jelentőségű, illetve a más területeket közvetlenül nem érintő kérdések nem jutottak el a PB szintjéig, az Agitációs és Propaganda Bizottság (APB) is dönthetett.² E bizottságot a PB 1948 októberében hozta létre, azzal az indoklással, hogy a gazdasági és a politikai szerkezet átalakításához képest a párt ideológiai, művelődési és kulturális befolyásának terjedése elmaradt. Másrészt szükségesnek tartották egy olyan csúcsszerv létrehozását, amelynek az irodalom, a művészetek, a kultúra, a tudományok, az oktatás, az agitáció, a propaganda és sajtó összes kérdésére rálátása van. Ekkor meghatározott feladatai a későbbiekben is megmaradtak: ilyen volt az információk biztosítása a vezető pártszervek számára, az agitáció és a propaganda aktuális vonalának kidolgozása, egy-egy terület munkájának vizsgálata, illetve a különböző osztályok, bizottságok javaslatainak véleményezése.³ A fontosabb kérdésekben egyfajta első szűrőként funkcionált: amit ez a testület jóváhagyott, az mehetett a PB elé is. Illetékessége a sajtó- és médiaügyeken túl kiterjedt a tudomány, a kultúra, az egészségügy és az ideológiai élet minden kérdésére is.

A forradalom után az APB az Ideiglenes Központi Bizottság 1956. november 11-ei határozata alapján kezdhette meg újból működését⁴ – klasszikusan munkabizottságként, azaz nem volt apparátusa. Az általa tárgyalt anyagokat a leggyakrabban a párt különböző osztályai – 1956 után az agitációs és propaganda, valamint a kulturális osztályok – készítették el, esetleg valamely állami szerv – a sajtóügyek kapcsán a Tájékoztatási Hivatal, a Magyar Rádió és Televízió és az MTI jöhetett leginkább szóba.⁵ Elfogadott határozatai és állásfoglalásai az adott területre vonatkozóan voltak kötelező érvényűek – ezért is használta már az 1948-as határozat is azt a megfogalmazást, hogy önállóan azokban a kérdésekben hozhat döntést, amelyek a pártosztályok szintjét nem haladják meg.

Az Agitációs és Propaganda Bizottság tagjait rendszerint a pártkongresszusokat követően választotta meg a Központi Bizottság – az ideológiai titkáron túl a bizottság által átfogott területek vezetői közül. A forradalom utáni első évtizedben az APB kis létszámmal működött, hatásköre, döntéseinek érvényességi köre nem volt egyértelműen szabályozva.⁶ Az APB 1966-ig mindössze hat főből állt,⁷ élén az ideológiai területet a pártban felügyelő Szirmai Istvánnal. Tagjai az Agitációs és Propaganda Osztály és a Tudományos és Kulturális Osztály vezetői (Rapai Gyula, Orbán László), a művelődésügyi miniszter (Benke Valéria), a Népszabadság főszerkesztője (Nemes Dezső), illetve a kormány tájékoztatási ügyekben illetékes miniszterhelyettese (Kállai Gyula) voltak. Az APB első jelentős kibővítésére az 1966-ban megrendezett IX. kongresszust követően került sor. Ezzel újabb, kiterjedt agitációs és propagandatevékenységet folytató, illetve lapokat felügyelő szervezetek vezetői kerültek be a bizottságba, így a Budapesti Pártbizottság titkára, a Szakszervezetek Országos Tanácsa titkára, illetve a Magyar Rádió és Televízió elnöke. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik inkább személyük jogán kerültek a Bizottságba: 1966-ben Aczél György és Nemes Dezső, vagy a későbbiek során Lakos Sándor.⁸ Csak az 1970-es években volt az APB tagja a Tájékoztatási Hivatal elnöke, illetve a KISZ KB első titkára. Ekkor számlálta a legtöbb, 15-16 tagot a munkabizottság. 1980-ban újra csak egy szűkebb, kilenctagú testületet választott meg a KB, ám az évtized végére visszaállt a 12 fős működés. A MSZMP regnálásának utolsó évében, 1988 decemberétől a bizottság Társadalompolitikai Bizottságként működött tovább.

Az APB mellett a korszak első éveiben egy Sajtóbizottság is létrejött. Ezt a testületet az 1958-as sajtóhatározat említette először, amikor kimondta, hogy „a sajtó vezető munkatársaiból meg kell alakítani a párt sajtóbizottságát”, abból a célból, hogy kidolgozza a párt- és a kormány politikájában a sajtóra eső feladatokat.⁹ A Titkárság 1958 márciusában életre is hívta a Sajtóbizottságot, amely azonban nem volt az APB-vel egyenrangú szerv; nem a KB, hanem az APO alá tartozott. Tagsága az ideológiai irányítás emberein kívül a legjelentősebb napilapok, tömegkommunikációs intézmények vezetőiből, a Tájékoztatási Hivatal, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) első emberéből, illetve egy megyei lap főszerkesztőjéből tevődött össze. Elnöke – akárcsak az APB-nek – Szirmai István lett, míg a titkári teendőket az APO sajtóalosztály-vezetője látta el. Ezen felül – akárcsak más testületek – a tárgyalt napirendtől függően meghívhatott további résztvevőket is.¹⁰

A Sajtóbizottság működésének mintegy négyéves időtartama alatt levette a sajtóval kapcsolatos ügyek terhének jelentős részét az APB válláról: az előbbi is megtárgyalta a felsőbb pártszervek elé kerülő, sajtóval kapcsolatos anyagokat, egyes határozatok végrehajtásának menetét, egy-egy lap általános munkáját, egy-egy részterület sajtóbeli bemutatását, illetve a kiemelt feladatok végrehajtását.¹¹ Legtöbbet emlegetett határozatát az újságírói státusok számának csökkentéséről hozta 1960 novemberében, amelynek alapján az 1960-as években jelentős lefaragások kezdődtek szinte minden laptípusnál.¹²

A Sajtóbizottság feladat- és hatáskörét a KB vezető testületei sohasem szabályozták, mint ahogy megszűnéséről sem született határozat. Működésének utolsó nyomai – egy féléves munkaterv, annak egy-két megtárgyalt pontja, illetve egy személycsere¹³ – 1962-ből származnak. A legvalószínűbb az, hogy a Sajtóbizottság – felesleges párhuzamosságként – egyszerűen elhalt, feladatkörét ugyanis az 1962 végétől rendszeresen ülésező Agitációs és Propaganda Bizottság mindenféle megrázkódtatás nélkül át tudta venni.

2.2. A Központi Bizottság osztályai és titkárai

A Központi Bizottságon belül 12–15 részleg létezett, amelyek többsége egy-egy területért felelős osztályként, mintegy pártminisztériumként működött.¹⁴ A sajtóügyek fő illetékese az Agitációs és Propaganda Osztály volt. Az, hogy a sajtóügyeknek külön szervezeti keretet adjanak, nem merült fel 1956 után, bár egyrészt volt előzménye, másrészt a szocialista táboron belül is volt rá példa. Az MDP Központi Vezetőségén 1949 márciusáig működött egy önálló Sajtóosztály, szűk feladatkörrel: a párt vidéki lapjait felügyelte, illetve külföldi lapszemléket készített. Ehhez képest meglehetősen nagy, 25 fős személyzettel dolgozhatott. Ám két hónappal azután, hogy hatáskörébe került az összes pártlap irányítása, a nem MDP-s lapok felügyelete, sőt a vidéki sajtó cikkszolgálata, beolvadt az Agitációs Osztályba, ¹⁵ amelyből 1950 első felében hoztak létre egy „ideológiai csúcsszervet”: ekkor kapta az Agitációs és Propaganda Osztály elnevezést. Ezen a 81 politikai és 28 technikai-adminisztratív munkatársat foglalkoztató mamutszerven belül a 25 fős agitációs részleg alá rendelten működött tovább a sajtó és rádiós alosztály.¹⁶ 1955 tavaszán viszont újra kiemelték, Sajtó és Rádió részleggé szervezték hét fővel, míg három további munkatárs a Szabad Nép és a rádió ügyeivel foglalkozott.¹⁷

Az Agitációs és Propaganda Osztály 1956 után is a nagy létszámú osztályok közé tartozott. Az 1960-as években csak a pártgazdasági és gazdaságpolitikai ügyekkel foglalkozó osztályok működtek nagyobb apparátussal. Az 1970-es években az agitációs terület folyamatosan bővült, mind az apparátus létszámát, mind a feladatkörét illetően: 1970-ben és 1975-ben a KB második legnagyobb, 1981-ben már a legnagyobb osztálya volt. Az APO számára megállapított státusok száma az 1970-es években mintegy harmadával nőtt¹⁸ – sőt volt olyan pillanat 1981-ben, amikor 54 politikai munkatársat foglalkoztatott, amihez hozzávehetjük a KB két folyóiratának együttesen 15 fős szerkesztőségét is.

A KB osztályainak létszámhelyzete

Párt szerve	1965	1970*	1975*	1981**
KB-titkárok	18	7	7	6
KB-iroda	14	26	26	26
Agitációs és Propaganda Osztály	32	38	47	50
Közigazgatási és Adminisztratív Osztály	13	18	19	19
Gazdaságpolitikai Osztály	52***	37	53	42
Külügyi Osztály	19	27	27	28
Pártgazdasági és Ügykezelési Osztály	52	37	38	41
Párt- és Tömegszervezetek Osztálya	29	43	42	42
Tudományos, Kulturális és Közoktatási O.	29****	20	23	23
Központi Ellenőrző Bizottság	13	9	9	10
Pártélet szerkesztősége	n. a.	5	5	5
Társadalmi Szemle szerkesztősége	n. a.	9	9	10
Összesen	271	276	305	302

A jelölések:
* – év végi adat;
** – év eleji adat;
*** – összes gazdasági osztály együtt;
**** – két osztály összevont létszáma.

A létszámbővülést az osztály belső felépítésének változása is kísérte. Az átszervezéseket rendszerint a feladatkörök kiterjesztése indokolta. 1957 áprilisában sajtócsoportot alakítottak ki, amely néhány hónappal később sajtóalosztállyá lépett elő az APO-n belül. Ezzel kialakult az osztály három alapvető területe az agitációs, a propaganda és a sajtóügyek irányítására. Az 1957-ben létrehozott sajtócsoport mindössze négy főből állt. Nyilvánvaló, hogy ez kevés volt ahhoz, hogy a sajtóterületet a Pártközpontból ténylegesen irányítani lehessen. Ám ekkor még nem is itt, hanem az újjáalakított Tájékoztatási Hivatalban volt az irányítás súlypontja.¹⁹ Az alosztály létszámát 1957 szeptemberében emelték hat főre. A feladatokat az újságírás szervezeti felépítését követve osztották szét: két munkatárs jutott a fővárosi napi- és hetilapok, egy a Magyar Rádió, kettő a megyei és a városi lapok irányítására, felügyeletére, míg egy munkatársnak kellett átfognia az MTI, az – akkor még újjászervezés alatt álló – újságíró-szövetség, az állami sajtóirányító szervek és a lapkiadók működését.²⁰ 1957 és 1967 között egy negyedik, ideológiai kérdésekkel foglalkozó, úgynevezett elméleti osztály is működött az APO-n, amely tízéves működése alatt konfliktusos viszonyban állt a többi ideológiai műhellyel.²¹ A létszám alakulása visszaigazolja, hogy 1969-ben kezdődött meg az Agitációs és Propaganda Osztály szervezetrendszerének kiterjesztése. A korábbi három helyett öt alosztályt hoztak létre: megmaradt a sajtóalosztály és az agitációs alosztály, tömegpolitikai és oktatási területre választották szét a propaganda-alosztályt, és az APO hatáskörébe utalt hangulatjelentések feldolgozására információs alosztály alakult. Egy-egy – alosztályokból kiemelt – munkatárs foglalkozott a külföldre irányuló propaganda és a dokumentáció területével.²² Három évvel később a külön tömegpolitikai-alosztályt megszüntették, az alosztályok száma viszont nem csökkent, mivel a számos APO által készített írásos kiadvány (belső bizalmas tájékoztató, alapszervezeti titkári tájékoztató stb.) gondozására életre hívták a szerkesztési alosztályt. A sajtó irányítását közvetlenül is érintette az a módosítás, amely az addig a sajtóalosztály által felügyelt nyilvános tájékoztatás és az agitációs alosztály által irányított belső tájékoztatás felügyeletének egyesítését célozta. A sajtóalosztályt ekkor keresztelték át tájékoztatási alosztállyá, ám létszáma változatlanul nyolc fő maradt.²³ Az 1970-es évek során a szocialista országok vezető pártjai közt rendszeressé váló ideológiai együttműködés és az intenzívebbé váló nemzetközi érintkezések következtében szervezték meg a külföldi propaganda-alosztályt. Így 1981-ben az APO-n már négy osztályvezető-helyettes és nyolc alosztályvezető irányította a munkát.²⁴

A Sajtó/Tájékoztatási alosztály és az Agitációs és Propaganda Osztály létszámának alakulása

A grafikon jól érzékelteti, hogy az Agitációs és Propaganda Osztály politikai munkatársainak száma az 1960-as és az 1970-es évek fordulójától meredeken emelkedni kezdett, ám ez elsősorban az újonnan kialakított feladatköröknek volt az eredménye. A sajtóügyek intézésére csupán eggyel több munkatárs állt rendelkezésre, mint az 1960-as években. Hat-nyolc munkatárssal a pártvezetés nem is állíthatott volna más feladatot a sajtóval foglalkozó alosztály elé, mint hogy elvi-politikai irányítást gyakoroljon, vagyis lényegében szervezze meg a párt politikájának végrehajtását a sajtóban. Éppen ezért – bár az alosztály hatáskörébe lényegében minden, újságírással kapcsolatos tevékenységet belevettek – ennek gyakorlati végrehajtását a KB apparátusán kívüli erőforrásokkal kellett megoldani. Az adminisztratív teendők jelentős részét a Tájékoztatási Hivatalra hárították, míg a párt politikájának mindennapi megvalósításában a főszerkesztőknek és a szerkesztőségben dolgozó párttagoknak szántak kulcsszerepet (Bajomi-Lázár, 2005: 26.; Cseh et al., 2004: 286; Fritz, 1988: 22; Hegedűs, 2001; Murányi, é. n.: 218, 226).

„A nem közvetlenül a párthoz tartozó lapoknál az irányítás az állami szerv feladata, a társadalmi szervezetek lapjaiért e szervezetek vezetősége a felelős. A politikai irányvonal meghatározása mellett rész és napi kérdésekben a lapok szerkesztésébe a párt és állami szervek ne szóljanak bele, a lapok politikai irányvonaláért és tartalmáért a szerkesztőségeket kell felelőssé tenni”

– szögezte le a Titkárság 1957-ben.²⁵

Az osztály munkatársai, egy-egy sajtóterület referenseiként, tartották a kapcsolatot a szerkesztőségekkel, azok szakmai vezetőivel és pártszervezeteivel, párttag újságíróival, tájékoztatták őket az aktuális, a szerkesztőségeket is érintő párthatározatokról, közvetítették a kéréseket, feladatokat, illetve felfelé továbbították a szerkesztőségben tapasztaltakat. Ugyanakkor az információátadás elsődleges fórumai a főszerkesztői értekezletek voltak, amelyet rendszerint az osztály vezetője tartott meg a különböző lapcsoportoknak (Bajomi-Lázár, 2005: 26., Hegedűs, 2001; Murányi, é. n, 219; Takács, 2005a: 59–60; Takács, 2008: 158–159). A főszerkesztők fenti értelemben vett önállóságát a beavatásnak ez a mechanizmusa tette lehetővé.

A sajtóalosztály feladatait az 1964. szeptemberi titkársági határozat foglalta össze legtömörebben:

„Elvileg irányítja a sajtó, a rádió és televízió munkáját; rendszeresen tájékoztatja a szerkesztőségek vezetőit, elemzi a lapok, a rádió és televízió munkáját; segíti a sajtóval rendelkező szervek felügyeleti tevékenységét; foglalkozik a sajtó káderhelyzetével, az újságíróképzésnek és az utánpótlás nevelésének alakulásával.”²⁶

Azt, hogy mennyire – nem – sikerült a pártirányításnak tartania magát ahhoz az elvhez, hogy elsősorban általános útmutatásokat adjon, ne konkrét utasításokkal, részletkérdésekbe menő beavatkozásokkal döntsön el ügyeket, nemcsak szerkesztők és újságírók panaszai jelzik, hanem a Politikai Bizottság 1967-es megállapításai is. Ennek határozata leszögezte, hogy lényeges változást kell elérni a párt munkamódszeréit illetően. Ismételten hangsúlyozta, hogy az APO „fő tevékenysége az elvi, politikai irányítás, az elemző és értékelő munka legyen”, míg a végrehajtás levezénylése az állami és alsóbb pártszervekre háruljon. Így a sajtóalosztály feladatainak újrafogalmazása során már bekerültek a szövegbe a megyei pártbizottságok, a lappal rendelkező szervezetek, illetve a Tájékoztatási Hivatal.²⁷ Nem jelentett ez változást a sajtóirányítás szervezetrendszerében, elveiben, de tükrözte a szándékot a korábban megfogalmazott elvek következetesebb érvényesítésére. Ez, az új gazdasági mechanizmus bevezetése előtt, illeszkedett a feladatkörök és a felelősségi viszonyok újragondolásának általános folyamatába.

Az 1970-es években kétszer módosult – bővült – az osztály feladatainak köre.²⁸ 1972-ben a sajtóalosztályt tájékoztatási alosztállyá keresztelték át, adaptálva a korábbi PB-határozatok megközelítését, hiszen az 1958-as és 1959-es PB-határozat még a sajtóról rendelkezett, az 1965-ös dokumentum – majd az azt megismétlő 1968-as állásfoglalás – már tájékoztatási határozatként született meg. Utóbbiak egyszerre foglalkoztak a tömegtájékoztatással, az állampolgárok szóbeli tájékoztatásával és egy zárt(abb) rendszerrel, a párttagok tájékoztatásával. Ezekben a határozatokban is egyértelműen megjelent az a különbségtétel, hogy az APO egyes tömegtájékoztatási eszközöket közvetlenül irányít, másokat egyéb szervekkel együttműködve.²⁹ A leírt elvek az 1980-as években is változatlanok maradtak, az átmenetileg türelmetlenebbé váló gyakorlat (Hegedűs, 2001) nem hozott változást a sajtóirányítás működésének szabályozásában, mivel a diagnózis szerint a sajtóirányítás mechanizmusa nem volt beteg, hanem a szerkesztőségek részéről láttak – a szabályozott működést veszélyeztető – lazaságokat.³⁰

Lényegében az APO, illetve a sajtóosztály fogta át a sajtó egészének tevékenységét, itt formálódott a sajtó- és tájékoztatáspolitikai koncepció. A vezető pártszervek a pártosztályokon készült vagy jóváhagyott anyagokat tárgyalták, így az osztály munkatársainak, az osztályvezetőnek alapvető szerepe volt annak meghatározásában, mit tárgyaljanak a vezető testületek. Itt csaptak össze a hullámok is: ide érkeztek be a sajtóval kapcsolatos panaszok, különböző magasabb szempontok és a sajtó kérései is. Lakatos Ernő elmondása szerint az osztály vezetése reggel 7-től este 10-ig teljes embert kívánt: hajnalban a sajtó áttekintését, hogy mire számíthat, honnan érkezhetnek reklamációk, kínos kérdések; napközben a különböző előterjesztések elkészítését, az alosztályok munkájának áttekintését; este – 5 után – pedig beindult a sajtó-nagyüzem. Lakatos szerint nem volt értelme hazamenni, lapzártáig-műsorzárásig úgyis állandóan csörögtek volna a telefonok (in Havas, é.n.: 163–165). Ez utóbbi – akárcsak az újságírói visszaemlékezések – viszont nem azt bizonyítják, hogy a sajtóirányítás tartani tudta magát ahhoz, hogy a sajtót elvi-politikai útmutatással lássa el: az éles döntési helyzetekben – saját kezdeményezésből avagy a felelősség áthárítása miatt – nap mint nap beavatkozott (Hegedűs, 2001).

Az Agitációs és Propaganda Osztály esetében kiemelt jelentősége volt a KB többi osztályaival való kapcsolattartásnak, mivel az APO feladata volt népszerűsíteni a párt politikájának egészét. Ám az osztályok közül a sajtó irányítása szempontjából a Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztálynak különleges jelentősége volt. Minden területen felmerült annak az igénye, hogy az adott területet legjobban ismerő osztály segítsen kialakítani a határozatok és feladatok országos, helyi, illetve pártközvélemény előtti menedzselését, ám ez nem jelentette azt, hogy a külpolitikai rovatokat a Külügyi Osztály vagy a gazdasági rovatokat a Gazdaságpolitikai Osztály irányítása alá utalták volna. Az utóbbival kapcsolatban például a titkárság csak annyit írt elő, hogy az Agitációs és Propaganda Osztállyal együttműködve vegyen részt „a gazdasági propaganda általános irányvonalának kialakításában” és végrehajtásában.³¹ Ezzel szemben a kulturális osztály konkrét sajtóirányítási feladatokat is ellátott. Mivel a több szerkezeti átalakításon áteső osztályhoz tartozott az irodalom, a művészetek világa, az irodalmi, művészeti, kritikai profilú hetilapok, folyóiratok, valamint a rádió és televízió kulturális osztályai, ezek irányítását innen, az irodalmi és művészeti alosztály révén – is – végezték.³² Az 1969-es szabályozás már a sajtó tudományos és kulturális rovatait is az osztály hatáskörébe sorolta, az irodalmi, művészeti és kritikai lapokkal, műsorokkal a kulturális alosztály, az egyetemi lapokkal az oktatáspolitikai alosztály, míg a tudományos publikációkkal a tudománypolitikai alosztály foglalkozott.³³ Az 1981-ben megszülető szabályozás egyértelműbben határolta körül azokat a sajtóterületeket, amelyek esetében az értékelést és az orientálást a TKKO végezte: ilyenek voltak a társadalomtudományi, az oktatási, az irodalmi, a művészeti lapok és a rádió, a televízió, a napilapok kulturális és tudományos rovatai.³⁴ Az irányítás módszerei nem tértek el az Agitációs és Propaganda Osztálynál bemutatottaktól.

A pártközpont osztályainak munkáját a KB titkárai felügyelték. A hat titkárt a Központi Bizottság a kongresszus utáni ülésén választotta meg, megbízatása a következő kongresszusig szólt. A tájékoztatás kérdései az ideológiai életet felügyelő titkárhoz tartoztak. Az előterjesztések az ő jóváhagyásával kerültek a döntéshozó pártszervek elé, és ő mondta ki a végső szót az olyan, újságírással, tájékoztatással kapcsolatos mindennapi kérdésekben, amelyeket sem szerkesztőségi, sem osztályszinten nem vállaltak fel.

3. Az állami szervezetrendszer

3.1. A Tájékoztatási Hivatal

A Tájékoztatási Hivatal a Nagy Imre vezette kormány „találmánya” volt, amelyet 1954-ben hívtak életre.³⁵ Elsődlegesen azt a célt szolgálta, hogy a reformpárti tábor megteremtse a maga intézményes ellensúlyait az 1953 júniusa után is a Rákosi-hívek által dominált pártvezetéssel szemben (Cseh et al., 1999: 221). Nem volt ugyanakkor egyedi jelenség: kormány mellett működő sajtóügyekre specializált hivatal az NDK-ban is létezett, sőt a magyar döntésben példaként szolgált, az 1960–1970-es években pedig több szocialista országban is létrehoztak hasonló szervet. 1955 áprilisában a pozícióit visszaszerző rákosista vezetés felszámolta a Tájékoztatási Hivatalt, funkcióit – az állami tájékoztató munka összehangolását, a kormányzathoz kötődő sajtófeladatok kiosztását, a kormány sajtótájékoztatóinak szervezését – szétosztotta a között a két állami szerv (a Népművelésügyi Minisztérium és a Minisztertanács Titkársága) között, amely a sajtóval kapcsolatos teendőket 1954 előtt is végezte.³⁶

1956 decemberében a kormány ismét felállította a Tájékoztatási Hivatalt, és ezzel párhuzamosan megszüntette a Minisztertanács Titkárságán és a Népművelési Minisztériumban működő sajtó osztályok sajtó-közigazgatási feladatkörét. A régi-új hivatal kettős szerepet játszott. Egyrészt feladatul kapta az állami tájékoztatási munka megszervezését, azaz a kormány munkájáról adott (sajtó)tájékoztatók lebonyolítását, a főbb állami szervek határozatairól szóló kommünikék elkészítését és közzétételét, valamint a jelentősebb állami események körüli sajtómunka intézését. A másik fő feladatköre a sajtórendészeti teendők ellátása volt: a lapengedélyek kiadása, nyilvántartása, a külföldi lapok terjesztésének engedélyezése, a sajtó papírkészletével való gazdálkodás, a papírkeret lapok közötti elosztása, a lapfejlesztési és -terjesztési kérdések kezelése (Bajomi-Lázár, 2005: 26). Ezen felül a hivatal egy országos hatáskörű szerv jegyeit viselte magán, szakági irányítást gyakorolt a megyei és a megyei jogú városi tanácsok végrehajtó bizottságai igazgatási osztályainak sajtórendészeti, kiadói tevékenysége felett. A Tájékoztatási Hivatalt tették meg továbbá több tömegtájékoztatási, újságírói intézmény felügyeleti szervének – így alá tartozott az MTI, a Magyar Rádió (és Televízió), a MÚOSZ, az Újságírók Szanatóriumi Egyesülete, illetve az állami Lapkiadó Vállalat.³⁷ A hivatal munkáját a Minisztertanács egyik elnökhelyettese felügyelte.

A határozat azt is kimondta, hogy sajtószakemberekből egy társadalmi bizottságot is létre kell hozni, amely tanácsadó testületként működött volna a hivatal mellett. Ez az úgynevezett Sajtótanács meg is szerveződött, első ülését 1957 februárjában tartotta. A testület elnöke Szirmai István volt, míg Cservenka Ferencné révén az Agitációs és Propaganda Osztály is képviselve volt. Emellett a Magyar Rádió és Televízió, az MTI, a Népszabadság, egy megyei lap, illetve a MÚOSZ vezetése részéről is szerepelt egy-egy tag a bizottságban, továbbá a vezető újságírók közül Boldizsár Iván és Polgár Dénes.³⁸

A Sajtótanács működéséről csak 1957 első feléből van tudomásunk. Februárban tárgyalta az Igazságügy-minisztérium által kidolgozott sajtótörvény-tervezetet, és – tekintettel a bizonytalan hazai és nemzetközi helyzetre – javasolta annak levételét a napirendről. Májusban állást foglalt amellett, hogy a MÚOSZ vegye át az újságírókkal kapcsolatos szakszervezeti feladatokat.³⁹ A Sajtótanács – párhuzamosan azzal, ahogy az irányítás a Tájékoztatási Hivataltól az APO-hoz csúszott át – légüres térbe került. Az 1958-ban – immár a pártközpont alá rendelten – létrehozott, hasonló összetétellel és feladatkörrel működő Sajtóbizottság tekinthető az utódjának.

A Tájékoztatási Hivatal az első hónapokban a szétzilált pártirányítás feladatait is átvette, ám az 1957 tavaszán az Agitációs és Propaganda Osztályon létrehozott sajtócsoport már azt jelezte, hogy a sajtó irányítását a pártközpont kész újra magára vállalni. Az 1956 utáni sajtóirányítás két központi alakjának, Szirmai Istvánnak és Darvasi Istvánnak az áthelyezése a Tájékoztatási Hivatalból a pártközpontba 1958 januárjában megerősítette, hogy az elsőség kérdése eldőlt, az irányítás visszakerült az APO-hoz (Cseh et al., 1999: 221).⁴⁰ A hivatal súlyának csökkenését végül a Politikai Bizottság 1959. decemberi határozata tette hivatalossá, amelyet a Minisztertanács 1012/1960. sz. Korm. határozata iktatott be a jogrendbe. Az indoklás leszögezte, hogy a „sajtó politikai irányítása megfelelően biztosítva” van. A határozat említi a kormányzati kommunikáció szervezését (szakminiszterek sajtóértekezleteinek koordinálása), illetve a kormány munkájáról szóló havi tájékoztatók lebonyolítását. A hivatal hatásköréből elvonták a két legjelentősebb állami médiumot, az MTI-t, valamint a Magyar Rádió és Televíziót. A hivatalban két részleget hagytak meg: a sajtó-közigazgatási csoport mellett a Kádár Jánosné által irányított sajtó-ellenőrzési csoport maradt ott. Az utóbbi a külföldről érkező sajtó és irodalom politikai kontrollját végezte, sőt az 1960-as években a hivatal legnagyobb egységeként dolgozott (Cseh et al., 1999: 221). A hivatal vezetője mellett mindössze négy politikai munkatárs maradt meg az általános, tartalmi kérdések intézésére. Az átalakítást egyúttal személycsere is kísérte: Gyáros Lászlót a korábban megyei lap szerkesztőségét irányító, kifejezetten előterjesztés-író és végrehajtó hivatalnoktípus, Naményi Géza követte. A hivatal súlyának csökkenését jelezte, hogy első embere az elnök helyett csak a hivatalvezető címet használhatta.⁴¹ A személycsere változást hozott a kormányszóvivői feladatok ellátásában is, mivel az új vezető más karaktert, attitűdöt képviselt. Gyáros eleve külügyi kormányszóvivőből lett a hivatal elnöke, személyével anno a két funkciót egyesítették. Most e két feladatkör újra szétvált, de míg a külügyi szóvivői poszt visszakerült a Külügyminisztérium Sajtófőosztályához, addig a Tájékoztatási Hivatal vezetőjét „mentesítették” a kormányszóvivői feladatok alól, és a szükséges nyilatkozatokat a kormány elnöke vagy elnökhelyettese tette.⁴²

Az 1963-ban 29 főt foglalkoztató hivatal helyzetét az 1960-as évek közepén Naményi Géza mintegy a párt meghosszabbított kezeként írta le: vagyis mint közvetlen pártirányítás alatt működő szervet, amely részt vesz a sajtóvonatkozású párthatározatok végrehajtásában, eljár a Központi Bizottság titkára és az Agitációs és Propaganda Osztály által adott instrukcióknak megfelelően, javaslatokat terjeszt elő a különböző pártszervek részére, követi a káderügyekben hozott döntéseket. Az önállóság látszatát is feladó megfogalmazás után rendkívüli részletességgel, 25 nyomtatott oldalon keresztül sorolta a hivatal által rendszeresen elvégzett feladatokat, amivel nyilván – a pártvezetés és az újságírók körében is komoly presztízsdeficittel küzdő – hivatala jelentőségét kívánta alátámasztani.⁴³

A Tájékoztatási Hivatal újabb átalakítása látszólag szintén egy személycseréhez kötődött, ám a hivatal szerepének felértékelése csak időben esett egybe Naményi Géza halálával. 1969-ben a hivatal élére a KB Külügyi Osztályának korábbi vezetője, Várkonyi Péter került, egy olyan időszakban, amikor az állami intézményrendszer megerősítése volt napirenden. Az általa átvett hivatalnak, a PB döntése nyomán, nagyobb lett a hatásköre és felelőssége, a határozat szerint az „állami tájékoztatás tényleges szervévé” kellett válnia. Hatáskörét kiegészítették. Kimondták, hogy a hivatal a sajtó országos hatáskörű miniszteriális szerve, amely önálló költségvetési fejezetet képez. Újra a felügyelete alá utalták a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, továbbá az 1968-ban alapított Magyar Hírlapot, illetve a Központi Bizottság hatáskörébe nem tartozó lapokat. Ezen felül a külföldre irányuló propaganda állami irányítása, a sajtótervek ágazati koordinálása is a feladatai közé került. A kormányszóvivői funkció visszakerült a hivatal vezetőjéhez, aki újból elnöki címet, illetve államtitkári rangot kapott (Cseh et al., 2004: 280). Az új szabályozás nem hozott nagy arányú változást a Tájékoztatási Hivatal által korábban végzett tevékenységben. A Politikai Bizottság elé kerülő jelentésben felsorolt nyolc funkció (tájékoztatás, sajtóigazgatás, sajtóellenőrzés, személyi nyilvántartás, szakfelügyeleti jogkör, katonai mozgósítással kapcsolatos feladatok, nemzetközi ügyek, kormányapparátusi teendők) csak kismértékben módosult, elsősorban a sajtóra vonatkozó jogszabály-alkotási és a titokvédelemmel kapcsolatos feladatok kaptak nagyobb hangsúlyt. Ahogy Kádár János megjegyezte, az új szabályozással lényegében azt célozták, hogy egyensúlyi helyzetet, működőképes feladatmegosztást alakítsanak ki a sajtó irányításában, mivel az 1950-es évek végén több feladatot „húztak át” a pártközpontba, mint „ami a státus szerinti rendnek megfelel”.⁴⁴

A Tájékoztatási Hivatal hatáskörének és szervezetének megerősítése azonban érezhetően bővítette a hivatal cselekvési terét. Az addig adminisztratív teendőin gyakran csak vezetőjének kezdeményezéseivel, javaslataival túllépő hivatalnak kikristályosodott egy pontosan definiált tevékenységi köre, amelyért felelősséget viselt, és amelyen belül kiteljesedhetett szabályos bürokratikus működése. Ebben alapvető jelentőségű volt, hogy sikerült tisztázni az Agitációs és Propaganda Osztály, illetve a Tájékoztatási Hivatal közti munkamegosztást. A hivatal – kétségkívül tovább élő – alárendeltsége a pártszerveknek sem fejeződött ki olyan egyértelműen, mint az 1960-as évek megfogalmazásaiban. Az ügyrend eredeti változata nem is említette az Agitációs és Propaganda Osztály irányító szerepét, olyannyira, hogy a tervezetet véleményező minisztertanácsi titkárságvezető hívta fel arra a figyelmet, hogy „az ügyrendben mint belső dokumentumban nem célszerű elhallgatni, hogy a terület politikai irányítást is kap, és ennek is érvényt kell szereztessen az elnök”.⁴⁵

A hivatalhoz jelentős mennyiségű tartalmi-elemző munka került át, míg az 1970-es években – akárcsak a pártközpontban – további új részlegek alakultak, amelyek mögött részben az 1969-es újraszabályozáskor beszippantott új feladatok álltak. Ekkortól az állami sajtószerv szabályos, osztályok szintjére lebontott, az APO, az APB és a kormány munkaterveire épülő féléves munkaterv alapján dolgozott. Látványosabb változás volt, hogy a sajtó országos hatáskörű szerveként a hivatal elnöke immár a terület egészére kötelező érvényű utasításokat adhatott ki – míg az 1960-as években a hivatalvezetőnek egy-egy intézkedést, mint a létszámleépítéseket, tárgyalások sorozatán kellett keresztülvernie minden szerkesztőségen.

Az 1970. januári szervezeti és működési szabályzat⁴⁶ négy szervezeti egységről rendelkezett. A tartalmi sajtóügyek intézésére Tájékoztatási Főosztály alakult, amelynek fő tevékenységi köre a kormánytól a sajtó, illetve a sajtótól a kormány felé történő információközvetítés, az állami szervek és azok országos jelentőségű intézkedései sajtómunkájának a megszervezése, a sajtóval kapcsolatos jogszabályalkotás, a sajtót érintő nemzetközi ügyek kezelése, az országos jelentőségű állami-kormányzati események sajtómunkájának összehangolása, illetve a sajtó munkájának az értékelése volt.⁴⁷ A főosztály két osztályra tagolódott: a hazai ügyeket a Belföldi Tájékoztatási Osztály intézte, míg a külföldi propaganda, a tájékoztatási egyezmények és a nemzetközi kapcsolattartás kérdései a Nemzetközi Osztályhoz tartoztak. A sajtóigazgatási, a nyomdai-kiadói, az árhatósági, a személyzeti és munkaügyek a Közgazdasági és Nyilvántartási Főosztályhoz tartoztak, míg a titokvédelem, a mozgósítással kapcsolatos tervek kidolgozása és a honvédelmi újságírás ekkortól hangsúlyossá váló feladata a Honvédelmi Propaganda Osztályhoz került. A legnépesebb részleg továbbra is a Kádár Jánosné által vezetett Sajtó-közigazgatási Főosztály maradt, ahol a 14 politikai és három adminisztratív-technikai munkatárs mellett a Posta-vezérigazgatóság által biztosított 12 fő és további két nyugdíjas is olvasta a külföldről érkező kiadványokat.⁴⁸ A Sajtó-közigazgatási Főosztályhoz képest a Tájékoztatási kilenc, a Közgazdasági és Nyilvántartási nyolc politikai munkatársat foglalkoztatott, míg a honvédelmi propaganda feladataira három fő állt rendelkezésre. A hivatal összes státusa ezzel 35-ről 48-ra duzzadt, míg a politikai munkatársak száma 25-ről 34-re emelkedett. A részlegek száma 1971 végén tovább növekedett, amikor szabályozták a hivatal személyzeti jogköreit. A „lapgazda nélküli” lapok vezetőinek kinevezése a hivatal elnökéhez került, és a pályára kerülés, a képzés, a továbbképzés, az alkalmazás, a minősítés, a kitüntetések, jutalmazások és ösztöndíjügyek intézése a Személyzeti és Oktatási Osztály feladata lett.⁴⁹

Az akkor már 50 státussal működő Tájékoztatási Hivatal 1972 áprilisában vonta meg az átalakítás – nem meglepő módon pozitív – mérlegét az APB számára. A jelentés aláhúzta, hogy arányosabb, ésszerűbb munkamegosztás jött létre az APO és a hivatal között, javult, rendszeressé vált a kormányzati munka népszerűsítése, az addig hanyagolt sajtószervek tájékoztatása, jobb hatékonysággal folyik az ország külföldön való megjelenítése, és minden egyéb rábízott feladatot is fennakadások nélkül ellát.⁵⁰

1974-ben a hivatal bürokratikus burjánzásának újabb jele, hogy osztályai főosztályokká minősültek át, így a második féléves munkaterv már öt főosztály feladatait tartalmazta. Ezek: Tájékoztatási Főosztály, Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya, Propaganda Főosztály, Személyügyi és Oktatási Főosztály, Kiadói és Közgazdasági Főosztály. A négy-öt évvel korábbiakhoz képest a nemzetközi és a propaganda főosztály terrénuma bővült ki. Az előbbi a korábban jelzett feladatokon túl rendszeres tájékoztatást tartott a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítóknak, és intézte az újságírók útlevélügyeit. Az utóbbi a honvédelem mellett más fegyveres testületek, a sport, a jogi területek propagandáját is koordinálta.⁵¹

A hivatal 1980-as belső átszervezése ismét csak egy személycseréhez köthető. A Népszabadság élére kinevezett Várkonyi Péter helyét átvevő Bajnok Zsolt egyrészt leválasztotta a lapok utólagos ellenőrzését, a sajtómunka tervezését, a cikk és beszédírói kérések teljesítését a Tájékoztatási és a Propaganda Főosztályokról, és létrehozta az önálló Elemző Főosztályt. Másrészt megalakította a Tájékoztatási Hivatal Titkárságát, amely átvette a főosztályokhoz nem kötött tevékenységeket, mindenekelőtt a hivatal belső működésével kapcsolatos teendők megszervezését, valamint a nemzetközi és a titokvédelmi ügyeket. A Tájékoztatási Főosztályon a hazai sajtóval való kapcsolattartás, az eligazítások, sajtótájékoztatók szervezése, a kommünikék és utasítások kiadása maradt.⁵²

Az 1980-as években a Tájékoztatási Hivatal funkciója egy ponton bővült érdemben: a kormányszóvivői funkció bevezetésével. A sajtóirányítás hatékonyabb működését célzó elképzelések összegyűjtésekor az 1980-as évek elején a Tájékoztatási Hivatal is elkészítette a maga tervezetét, amelyben két területet emelt ki. Egyrészt az állandó kormányszóvivői funkció létrehozását, megteremtendő a közvetlen kormányzati kommunikáció gyakorlatát. Másrészt a szerkesztőségi információk egységesítését, szakítva az állami és pártvonalon adott tájékoztatás „kettősségével”.⁵³ Az utóbbi téren nem történt változás, míg a kormányszóvivői pozíció a következő elnök, Bányász Rezső alatt vált valóra, vagyis akárcsak az 1950-es évek végén, az 1980-as évek közepén is a külügyi szóvivőből (és sajtófőosztály-vezetőből) lett általános kormányszóvivő. E munka hátterét egy új részleg, az önálló Szerkesztői és Szóvivői Osztály biztosította. Az óvatosságot mutatja, hogy a szóvivőnek „szerény”, a „szükséges alkalmakra” korlátozódó szerepet szántak, gondos mérlegeléssel megválasztott események kapcsán.⁵⁴

Rendkívüli helyzetekben előfordulhatott, hogy ideiglenes jelleggel egy-egy úgynevezett operatív munkacsoportot állítottak fel az adott kérdés sajtóbeli kezelésére, azaz a sajtóirányítás átváltott kézi vezérlésre. Az 1986. tavaszi csernobili erőmű-katasztrófa után például miniszterelnök-helyettesi vezetésű válságbizottságot hoztak létre, amelynek tájékoztatási stábját is megalakították, élére pedig a Tájékoztatási Hivatal egyik osztályvezetőjét állították. Tömegszerencsétlenségek alkalmával az eseményt kivizsgáló kormánybizottság egyben a tájékoztatás kérdésében is illetékes volt. Az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottjához csatlakozás után a Központi Bizottság négy osztályának (APO, Közigazgatási és Adminisztratív Osztály, Párt- és Tömegszervezetek Osztálya, Külügyi Osztály), a KISZ KB és az Országos testnevelési és Sporthivatal képviselőiből álló munkacsoportot hozta létre a PB az események és közhangulat követése és a tájékoztatás összehangolása érdekében (Takács, 2005b: 258).

3.2. Egyéb kormányzati szereplők

A Tájékoztatási Hivatal működése mellett az egyes minisztériumok, országos hatáskörű szervek is szükségét érezték annak, hogy saját tárcaérdekeiknek megfelelő kommunikációt folytassanak, és ezért saját sajtórészleget tartsanak fenn, amit maga a hivatal is szorgalmazott. A legfőbb feladatuk természetesen a sajtóval való kapcsolattartás volt: egyrészt a minisztériumi sajtótájékoztatók lebonyolítása, másrészt a sajtó figyelése és a minisztériumi vezetés informálása a tömegkommunikációban megjelent, a tárcát érintő cikkekről, műsorokról. A minisztériumokban, országos hatáskörű szervekben végezték az adott területről szóló nagyobb lélegzetű cikkek ellenőrzését is, ám az nem elsősorban a sajtóosztályok reszortja volt, hanem az adott kérdéskör megfelelő szintű minisztériumi vezetőjéé.

A minisztériumi sajtóosztályok a korszak egészében változatos képet mutattak, mind létszámukat, mind szervezeti hovatartozásukat tekintve, de legfőképp mindennapi gyakorlatuk, aktivitásuk, a sajtóhoz való viszonyuk alapján. Az 1960-as évek első felében az újságírók rendszeresen szóvá tették a minisztériumi sajtóosztályokkal kapcsolatos negatív tapasztalataikat: a minisztériumok elutasító viselkedését, az együttműködés és az informálás rendszertelenségét vagy éppen megtagadását, egyes témák minisztériumi tisztségviselők általi kisajátítását, letiltását.⁵⁵

Az újságírók és a sajtóosztályok viszonyának, illetve az utóbbiak helyzetének rendezésére az 1960-as évek első felében tettek először kísérletet a központi szervek. Az első állomást az a megállapodás jelentette, amely a kormánytagok és a szerkesztőségvezetők közötti, Kállai Gyula részvételével 1960 novemberében tartott megbeszélésen született. Ez kölcsönös kötelezettségeket írt elő. A szerkesztők vállalták, hogy elejét veszik a téves adatot, pontatlanságot tartalmazó cikkek megjelenésének, és megkövetelik a gondos adatellenőrzést – a minisztériummal is egyeztetve –, illetve azt is, hogy amennyiben az újságírók nem közlésre való esetekkel találkoznak, azt az információt továbbítják a minisztérium felé. A fentieket elmulasztó kollégákkal szemben fellépést ígértek. Ezen túl garanciát jelenthetett a sajtó „megbízhatóságára” az a kérés, hogy egy adott területtel stabilan ugyanaz a munkatárs foglalkozzon. A miniszterek viszont írásos ígéretet tettek arra, hogy minden – a titoktartás körébe nem tartozó – kérdésben megadják a kért felvilágosítást az újságíróknak, segítik az újságírók mozgását, anyaggyűjtését a minisztérium alá tartozó intézményekben, meggyorsítják a beküldött cikkek ellenőriztetését, amit az adatok pontosítására korlátoznak.⁵⁶

Ezt a megállapodást fejlesztette tovább és emelte kormányhatározat szintjére az 1014/1963. számú minisztertanácsi határozat, amely kimondta, hogy a sajtóbeli „javaslatokban, illetve bírálatokban érintett állami szerv közvetlen felettese köteles a javaslatot, illetve a bírálatot megvizsgálni, s a szerkesztőségnek választ adni, amennyiben a szerkesztőség […] választ kér”.⁵⁷ A hivatalos indoklás szerint az olvasók szeretnék tudni, milyen intézkedések történtek egy-egy újságcikk megjelenése, riport elhangzása után. Bár nincs okunk kételkedni abban, hogy ilyen igény valóban létezett,⁵⁸ legalább ilyen erősnek tekinthetjük a pártvezetés azon szándékát, hogy elkerüljék azt a látszatot, hogy a felmerülő problémákat nem orvosolják. A szabályozást motiválták az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon Magyarországot érő, a tényleges sajtószabadságot kétségbe vonó támadások is. Ezért utasították el az ellenőriztetés kötelezettségének jogszabályba foglalására vonatkozó miniszteri kéréseket, illetve a szabályozást elrendelő PB-határozat azon kitételét, miszerint a szerkesztőség köteles közölni az illetékes szerv válaszát, amennyiben a cikk egészét vagy egyes lényegei részeit nem igazolja a közlés nyomán elrendelt vizsgálat.⁵⁹ Márpedig a gyakorlat azt mutatta, hogy az állami szereplők sűrűn éltek ezzel a jogukkal, és ha érdekük úgy kívánta, részletkérdésekbe kapaszkodva igyekezték diszkreditálni a cikk egészét. Nehogy elfeledjük azonban, hogy a határozat elsősorban az újságírók érdekeit fejezte ki, megszületésében is komoly szerepe volt a sajtóban dolgozók részéről érkező nyomásnak. A Magyar Sajtóban a határozat megjelenését követő méltató cikk azt is jelezte, hogy az „alku” az újságíró-társadalom részéről is áll: „Ilyen határozatot csak olyan országban lehet hozni, ahol a sajtó bebizonyította, hogy alapelve az igazság és a társadalom érdekeinek szolgálata”.⁶⁰

A felettes állami sajtóirányító szerv több alkalommal is napirendre tűzte a sajtóosztályok egységes szabályozását. A Tájékoztatási Hivatal azt tartotta volna ideálisnak, ha azok közvetlenül a miniszter első helyetteséhez tartoztak volna, nem valamely más egység – igazgatási osztály, titkárság – vezetőjéhez, annak érdekében, hogy a sajtóosztályok kellő tekintéllyel rendelkezzenek, és megfelelő rálátásuk legyen a minisztérium munkájára, valamint részt vehessenek a tárca legfontosabb ügyeit megvitató kollégiumi üléseken, így minden, a sajtóval való kapcsolattartáshoz szükséges információ a rendelkezésükre álljon. Ettől egyben azt remélték, hogy a sajtó közel azonos mélységű és színvonalú információhoz juthat minden szakterülettel kapcsolatban.⁶¹ A minisztériumi visszajelzések viszont arról tanúskodnak, hogy a tárcák elutasították a sajtóirányítás beavatkozását szervezeti rendjükbe, működésükbe, védelmükbe vették a sajtóval foglalkozó részlegeik adott felépítését.⁶² 1965-ben annyit sikerült azonban elérni, hogy a minisztériumokban szabályzatok szülessenek a sajtórészlegek feladatköréről.⁶³

Egy évtizeddel később a Tájékoztatási Hivatal a gazdasági tárcák tájékoztató tevékenységéről azt állapította meg, hogy abban erős tárcaszemlélet érvényesül. Mi több, a reformok nyomán a minisztériumoktól jelentősen függetlenedő iparági, tröszti és vállalati tájékoztatás kontrasztban állt a minisztériumi gyakorlattal, mivel e szervezetek lényegében csak „eredményekről, új létesítményekről és tervekről” adtak információt, a problémák tárgyalása elől elzárkóztak. A hivatal újra felvetette, hogy azt látná célszerűnek, ha a sajtórészlegek irányítói osztályvezetői vagy főosztályvezetői beosztást kapnának, és közvetlenül a miniszter vagy a minisztériumi államtitkár alárendeltségében dolgoznának.⁶⁴

A minisztériumi sajtóosztályok helyzetének átfogó felméréséhez a PB 1977. évi tájékoztatási határozata adta meg a szükséges impulzusokat, mivel kimondta, hogy:

„…a tájékoztatás irányításában tovább kell növelni az állami és társadalmi szervek, mindenekelőtt a kormány Tájékoztatási Hivatala, a minisztériumok és főhatóságok, a tömegszervezetek vezető testületei, valamint a Magyar Újságírók Országos Szövetsége felelősségét [és] fejleszteni kell a tájékoztatás irányításának állami rendszerét.”⁶⁵

A felmérés ugyanazt a tarka képet mutatta, mint egy évtizeddel korábban: a 32 intézményből hat helyen működött önálló tájékoztatási osztály, kilenc helyen sajtóosztály, hat szervnél sajtócsoport, egynél sajtórészleg, míg négy helyen sajtószolgálat, további hat intézményben pedig csak sajtóreferens. Mindez tükröződött a sajtóval foglalkozó részleg vezetőjének rangjában és szervezeti besorolásában, amely főosztályvezetőtől egyszerű főelőadóig terjedt. Az esetek többségében nem valósult meg a Tájékoztatási Hivatal azon törekvése, hogy a tájékoztatásért felelős vezető miniszteri-hivatalvezetői, de legalább államtitkári rangú személy alá tartozzon – csupán kilenc szervnél (28%) volt így. Hét esetben a vezető titkárságnak, 13 intézményben az egyik főosztálynak, míg három esetben csak egy-egy osztálynak volt alárendelve a sajtóosztály feje. Ez – húzta alá a jelentés ismét – akadályozta, hogy a sajtóügyekben illetékes minisztériumi vezetők részt vegyenek a minisztérium érdemi fórumain. Így rendszeresen előfordulhatott, hogy a minisztériumi vezetőkkel bizalmas viszonyt ápoló újságírók tájékozottabbnak bizonyultak a sajtórészlegek vezetőinél. Volt, ahol a tájékoztatási feladatok csak az adott részleg másodlagos funkciói közé tartoztak, több szervnél nem készültek sajtóelemzések, vagy csak a bíráló cikkek regisztrálására és megtámadására szorítkoztak, és kevés helyen vették komolyan, hogy a külföldre irányuló propagandával is foglalkozzanak.⁶⁶

A 2013/1978 számú minisztertanácsi határozat megerősítette a Tájékoztatási Hivatal hangsúlyos feladatát a kormányzati munka segítésében és a minisztériumi sajtórészlegek koordinálásában. A hivatal alapvető törekvése, a sajtórészlegek legalább államtitkári szint alá rendelése továbbra is csak az intézmények három nyolcadában valósult meg.⁶⁷

A minisztériumok közül volt néhány, amely az újságírással kapcsolatos sajátos feladatokat is ellátott – ilyen volt a Külügyminisztérium, a korszakban különböző neveket viselő Kulturális Minisztérium, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium és a Könnyűipari Minisztérium.

A Külügyminisztériumnak három szinten volt érdemi befolyása a sajtóügyekre. Egyrészt a külügy igyekezett érvényesíteni azt, hogy a nemzetközi vonatkozású cikkek és műsorok a minisztérium álláspontját képviseljék, de legalábbis ne keresztezzék a külügy törekvéseit. Így a Külügyminisztérium volt az egyik legaktívabb „panaszos” a sajtóirányításnál a lapokban megjelentekkel, műsorokban elhangzottakkal kapcsolatban. Különösen, mert a külföldi partnerek kifogásai is a külügyhöz futottak be, vagy a kinti magyar nagykövetségek jelentéseiben vagy a Budapesten működő külföldi nagykövetségekről. A Külügyminisztérium illetékes Sajtófőosztálya ezért nemcsak rendszeres kérésekkel, tiltásokkal fordult a sajtóhoz, hanem részt vett a külföldre kiküldött tudósítók felkészítésében is. A külföldön dolgozó magyar tudósítók munkájának irányításában és konkrét – akár technikai – segítésében a nagykövetségek is szerepet vállaltak. A követségeken egy-egy munkatárs sajtóattasé beosztásban részt vett az újságírók orientálásában, programszervezésében. Feladatuk volt a kapcsolattartás a helyi sajtóirányító szervekkel és médiumokkal, rájuk hárult – főleg ott, ahol nem nyílt magyar sajtóiroda – a Magyarországról érkező sajtóanyagok és információs kiadványok terítése is.⁶⁸ Rendszeres jelentést készítettek a fogadó ország sajtójának főbb jelenségeiről – különös tekintettel hazánk ábrázolására.

Bizonyos áttételeken keresztül a szocialista országok, mindenekelőtt a szovjet irányító szervek is részt vettek a magyar sajtó irányításában. Ennek legmagasabb szintű – elvi útmutatást adó – csatornája az 1970-es években épült ki: az ideológiai és nemzetközi ügyekkel foglalkozó KB-titkárok találkozóit először 1973 decemberében rendezték meg. Ez fórumot teremtett a nemzetközi helyzet értékelésére, a nyugati „propaganda” elemzésére, illetve a nemzetközi kérdések interpretálásának egyeztetésére. Az itt rögzítettek nemcsak a külföldnek szóló kommunikáció számára adtak irányelveket, mivel a sajtóirányítás a külső és belső tájékoztatás összhangját képviselte: „szilárd álláspontunk, hogy nincs kétféle propaganda, hogy hazai és külföldi propagandánknak ugyanazt kell mondania” (Aczél, 1974: 12).

A szovjet sajtóirányítás és diplomácia intézményes úton elsősorban nagykövetsége, illetve a moszkvai magyar nagykövetnek a szovjet külügyminisztérium sajtófőosztályával és információs osztályával fenntartott kapcsolata révén adott folyamatos visszajelzéseket arról, mennyire van megelégedve azzal, ahogyan a magyar sajtó a Szovjetunióval foglalkozik.⁶⁹ Ezen felül rendszeresen eligazították a szocialista országok nagykövetségeit, milyen hivatalos álláspontot képvisel a Szovjetunió, illetve a szovjet sajtó a nagy jelentőségű külpolitikai kérdésekben. A két ország pártjai agitációs és propaganda osztályainak – nem rendszeresített – érintkezései szintén informális lehetőséget teremtettek a szovjet elvárások megfogalmazására.

A Külügyminisztérium Sajtófőosztálya elsődleges terepe a külföldnek szóló tájékoztatás, a külföldről érkező újságírók tájékoztatásának szervezése és a magyar újságírók külföldi tevékenységének tervezése, nyomon követése volt. Az előbbivel a Külföldi Információs Osztály, az utóbbival a Belföldi Információs Osztály foglalkozott. Az 1960-as években a külföldre irányuló propaganda szervezését a főosztályra bízták, bár megfelelő hatáskört nem kapott hozzá. Az 1970-es évek elején átalakított szervezetrendszerben a Tájékoztatási Hivatal vette át a szervezést, míg a Sajtófőosztály a titkári teendőket látta el. A Sajtófőosztály vezetője egyben a Külügyminisztérium szóvivőjének is számított, ilyen minőségében szervezte a külföldi újságíróknak szóló tájékoztatókat, valamint rendszeres eligazítást tartott a külpolitikai újságírók részére. A főosztály nyilvántartást – és tiltólistát – vezetett a hazánkba látogató külföldi újságírókról, illetve a Tájékoztatási Hivatallal együtt statisztikát készített magyar újságírók utazásairól. Egy külügyi rovatvezető négy szervhez is fordulhatott: az Agitációs és Propaganda Osztály, valamint a Tájékoztatási Hivatal mellett a pártközpont Külügyi Osztálya és a Külügyminisztérium is rendelkezésére állt. Megfelelő sorrendválasztással, ügyes kérdezéssel, e szervek válaszainak egymás ellen való kijátszásával maga is „manipulálhatta” a végső döntést.

A változó elnevezésű Művelődési/Kulturális Minisztérium helyzete annyiban volt különleges, hogy a hazai sajtó egy szegletének állami irányítása hozzá tartozott – ahogy a párt Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztálya, a kultuszminisztérium is a művészeti, irodalmi sajtóért viselt felelősséget. Az 1960-as évek közepén megfogalmazott feladatköre alapján a minisztérium sajtóosztálya részt vett a kultúra területére szakosodott lapok engedélyeztetésében, felügyelte azok adminisztrációs és személyi ügyeit, a lapprofil kialakítását és mindennapi munkájukat. Az utóbbi feladatokat a kulturális rovatokkal és műsorokkal kapcsolatban is ellátta.⁷⁰ A minisztériumnak a sajtó – és 1978-tól a rádió- és televízió – tevékenységére is kiterjesztett ágazati felelőssége, akárcsak a Tájékoztatási Hivatal esetében, elvileg nem érinthette a pártirányítás osztatlanságát, tartalma is hangsúlyozottan csak műsorpolitikai, távlatos kérdésekre terjedt ki.⁷¹ Ennek ellenére kulturális területen a négy sajtóirányító szerv – és esetleg még a lapgazda – léte eleve sokkal szélesebb manőverezési lehetőséget teremtett az irodalmi–művészeti–kritikai sajtó számára, mint amivel a politikai újságírás rendelkezett. A minisztériumhoz tartozott a könyvkiadás engedélyező szerve, a Kiadói Főigazgatóság is.

A Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium sajtóirányításba való bevonását az állami és katonai titkok védelmének igénye indokolta. A titoknak minősülő adatok nyilvános közlésének megakadályozásáért a 3122/1959 számú minisztertanácsi rendelet e két minisztériumot és a Tájékoztatási Hivatalt tette felelőssé.⁷² A titokvédelem kötelezettségét e három szerv közös körlevélben követelte meg a szerkesztőségektől. Ezek előírták, hogy a minisztériumok és az országos hatáskörű szervek a vonatkozó jogszabályok alapján állítsák össze saját területükön a nyilvánosságra nem hozható adatok, információk listáját. A szerkesztőségeket kötelezték, hogy tartózkodjanak az ilyen jellegű közlések publikálásától, illetve kétely esetén forduljanak a Tájékoztatási Hivatalhoz. A Belügyminisztérium munkájához kötődő cikkekben vagy a BM Sajtóosztálya vagy – helyi lapok helyi jelentőségű írásai kapcsán – a megyei rendőr-főkapitányság mondott véleményt.⁷³ A Honvédelmi Minisztériumnál a Magyar Néphadsereg Vezérkari Főnöksége működtette a katonai cenzúrát,⁷⁴ bár e tevékenységet szívesen áthárította volna a polgári szervekre, míg a Politikai Főcsoportfőnökség a Tájékoztatási Hivatal Propaganda Osztályával alakított ki – nem súrlódásmentes – együttműködést a honvédelmi propaganda koordinálásában és a honvédelmi tudósítók munkájának segítésében.⁷⁵ A fenti minisztériumokhoz tartoztak a fegyveres erők lapjai is, amelyek irányítása, engedélyezése és személyzeti ügyei nem kerültek át az állami tájékoztatási rendszerhez. 1959 decemberéig a HM-nek saját napilapja is volt, a Néphadsereg című lapot ekkor alakították át hetilappá. A minisztérium – zárt terjesztésű – politikai kiadványai szintén a Politikai Főcsoportfőnökség alá tartoztak, míg pártvonalon a Közigazgatási és Adminisztratív Osztály volt illetékes.⁷⁶

A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium, a Könnyűipari Minisztérium és Külkereskedelmi Minisztérium tevékenysége szintén bírt olyan vonatkozásokkal, amelyek a sajtó működéséhez és kontrolljához kapcsolódtak. Ám ez nem jelentett tartalmi irányítást: a Magyar Posta a lapterjesztés és az elektronikus médiumok sugárzásának terén bírt monopóliummal, míg a másik kettő a papír és a nyomdai technika előállításában, illetve importjában.

3.3. A Minisztertanács mellett működő bizottságok

Több szocialista ország is létrehozott kormány melletti bizottságokat, amelyek a tájékoztatás kérdéseiben illetékesnek számítottak. Olyan kormányzati „szuperszerv”, amely átfogta a kulturális élet minden szféráját – így a sajtó ügyeit is – az előállítástól a terjesztés kérdéseiig, csak Bulgáriában alakult ki. Az 1974-ben létrehozott „Komplexum”, a Művészeti és Kulturális Bizottság egyesítette az addig létező kormány melletti bizottságokat (Televízió és Rádió Bizottság, Sajtó Bizottság; Külföldi Kulturális Kapcsolatok Bizottsága), az alkotószövetségeket, valamint az állami és társadalmi szervek, intézmények kulturális részlegeit.⁷⁷

A magyar kormány mellett – lényegesen szűkebb feladatkörrel – egy rövidebb életű bizottság is létrejött ugyanebben az időben. Az Állami Rádió és Televízió Bizottság (ÁRTB) megalakítását a Magyar Rádió és Televízió 1974-es szervezeti szétválasztásával – egyúttal a két médium tevékenysége, irányvonala közti összhang megőrzésének szándéka – indokolták. A testület léte olyannyira a korábbi elnök, Tömpe István személyéhez kötődött, hogy Tömpe 1983 végi nyugdíjazását követően az ÁRTB is megszűnt.⁷⁸

Az ÁRTB a Minisztertanács tanácsadó, véleményező, koordináló és ellenőrző szerve lett. Kompetenciája a két médium közép- és hosszú távú műsorpolitikai koncepcióinak véleményezésére, végrehajtásának követésére, az átfogó műszaki-fejlesztési és beruházási tevékenységének ellenőrzésére, illetve nemzetközi kapcsolataik irányvonalának meghatározására terjedt ki – azaz napi kérdésekkel nem foglalkozott.⁷⁹

Az ÁRTB megszűnésekor az Agitációs és Propaganda Osztály megkísérelte átnyomni egy magyar állami „szuperszerv”, az érintett szervek vezetőiből álló Állami Tájékoztatási Tanács koncepcióját azzal az indoklással, hogy:

„…a tömegtájékoztatásra háruló új és összetettebb feladatok szükségessé teszik egy, a sajtó egész területét átfogó koordináló, kezdeményező, fejlesztési kérdésekben döntéseket is hozó, magas szintű állami szerv létrehozását.”

A tanács a tömegkommunikáció egészére nézve átvette volna a koncepcióalkotás, fejlesztési irányok kialakításának, műszaki-beruházási kérdések megvitatásának, illetve a külföldre irányuló propaganda összehangolásának feladatát. A Politikai Bizottság azonban feleslegesnek ítélte egy újabb szervezet létrehozását a pártközpont két intézménye, illetve a Tájékoztatási Hivatal mellett.⁸⁰

Létezett egy szervezet az állami életben, amely szintén csak áttételesen kapcsolódott a sajtó irányításához: a Tájékoztatást Koordináló Bizottság (TKB) a külföld Magyarország-képének alakításában volt illetékes. Ezzel a külföldre irányuló – a hazai irodalom bemutatásától az iparcikkek reklámjáig terjedő – mindenfajta információs tevékenység közötti összhang megteremtésének feladata a külügytől a Tájékoztatási Hivatalhoz került át.⁸¹ A TKB-nak így az idegen nyelvű sajtóra vonatkozó jogosítványai is voltak. Ezen a területen alapelv volt, hogy a hazai és a nemzetközi tájékoztatás esetében ugyanazok a keretek legyenek érvényben. A testület sajátos öszvérmegoldással lényegében a kérdés minden vonatkozását tárgyalhatta, de nem hozhatott kötelező érvényű, csak elvi határozatot, amelyek végrehajtását a tagokra bízta, így nem is tudta megoldani a külföldi tájékoztató munka összefogását.⁸² A TKB hivatalosan nem szűnt meg, ám 1975 után kevés ügyet tárgyalt meg érdemben, a Tájékoztatási Hivatal és az APO kereste a hatékonyabb koordináció intézményi lehetőségeit, ám végül minden esetben a TKB fenntartása mellett foglaltak állást.⁸³

A TKB-hoz hasonló – alacsonyabb szintű és létszámú – testület volt az 1974-ben megszervezett Jogpropagandát Koordináló Bizottság, amelynek tevékenysége a Tájékoztatási Hivatal Propaganda Osztálya és az Igazságügy-minisztérium együttműködésén alapult.⁸⁴ A honvédelmi és a bűnügyi tudósítóhálózat mellett megszerveződött az igazságügyi tudósítók hálózata is. A bizottság létrejötte abba a folyamatba illeszkedett, amelynek során újabb és újabb területek sajtómunkájának lefedésére, tervszerű működtetésére tett kísérletet a sajtóirányítás. Hasonló koordinációra törekedtek – külön bizottság alakítása nélkül – a sportpropaganda és az idegenforgalmi propaganda terén is.

3.4. Alsóbb szintű párt- és állami szereplők

Az APO hat-nyolcfős Sajtóalosztálya még a Tájékoztatási Hivatal segítségével sem vállalkozhatott arra, hogy az ország összes – több száz, a kis példányszámú lapokkal együtt az 1970-es évektől már másfél ezer – sajtótermékét, szerkesztőségét, illetve a híreket száz számra fogadó MTI és a hetente néhány száz órát sugárzó Magyar Rádió és a százórányi műsort sugárzó televízió működését is szoros ellenőrzése alatt tartsa. Ezért volt egyrészt nagyon komoly racionalitása a szerkesztői felelősség gyakorlatban is működő rendszerének. A kontroll „leosztásának” két másik alapvető módszere is volt, mindkettő a helyi pártszervekre bízta a helyi jellegű feladatokat, fenntartva a felügyelet és beleszólás jogát.

Ennek egyik pillére a területi elv szerint épült ki. A megyei, a városi és a kerületi pártbizottságok szintjén a pártközponthoz hasonlóan létrehozták a pb osztályait, köztük az ideológiai kérdésekért felelős – nem mindenhol egységes elnevezésű – agitációs és propaganda vagy propaganda és művelődési osztályokat. A megyei szervek sajtóval kapcsolatos elsődleges felelőssége a megyei napilapok irányítása volt. Ezek kivétel nélkül pártlapok voltak, szerkesztőségeik 1956 előtt gyakran a megyei pártbizottsággal egy épületben működtek, minimális önállósággal – de sokszor a megfelelő hajlamuk, kapacitásuk sem volt meg ehhez a munkához: a lapokat félig a pártbizottságon szerkesztették. 1956 után az országos sajtóhoz hasonlóan nagyobb szerepet kapott a szerkesztői önállóság, ám a lap káderügyei, munkájának értékelése, a politikai információk továbbítása – utóbbi csak részben – továbbra is a megyei pb-k feladata volt. A megyei lap főszerkesztője általában a megye pártbizottságának a tagja is volt. Ahol az 1980-as évek során létrejött a helyi kábeltelevízió, ott annak az irányítása is a megyei és városi szervek feladata volt. Kisebb beleszólásuk volt a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a megyei MTI-szerkesztőség munkájába; ezeket jobbára az országos központjaik instruálták.⁸⁵

A fővárosi sajátosságot jelentő kerületi pártbizottságoknak szintén léteztek a maguk agitációs propaganda részlegei. A sajtóval kapcsolatos munkájuk különösen ott érdemel figyelmet, ahol jelentős országos lapok működtek, így kiemelhetőek a belvárosi kerületek: a VII. és a VIII. kerület, ahol az országos napilapok – és számos hetilap – szerkesztőségei működtek, az V. kerület, ahol a Televízió kapott helyet, illetve az MTI székhelye, az I. kerület. A kerületekben egy-egy munkatárs több pártszervezetért felelt, így bizonyos lapok instruktori teendőit is ő látta el, vagyis ő foglalkozott az adott lap felügyeletével, hozta-vitte a politikai információkat, napi kapcsolatot ápolt a lapok pártszervezeteivel, részt vett a szerkesztőség jelentősebb gyűlésein, értekezletein, értékelést készített a lap munkájáról, és beleszólása volt a személyzeti ügyekbe is.

A helyi sajtó sajátos szegmense volt az üzemi és az egyetemi újságírás, amelynek felügyelete nem is kettős, hanem hármas tagolódású volt. Az üzemi újságok ugyanis pártlapokként jelentek meg, a pártközpont és a megyei-fővárosi/kerületi pártbizottságok mellett a gyakorlati lapgazdának: a vállalati, üzemi, egyetemi pártszervezetnek is befolyása volt a szerkesztőségre. Ezen felül mozgásterüket gyakran az üzem gazdasági vezetése a fenti szerveknél is nagyobb mértékben behatárolta.

A helyi irányítás másik pillére a szerkesztőségi pártszervezet volt. A sajtóra vonatkozó párthatározatok elvileg a szerkesztőségekben dolgozó kommunistákat emelték „kulcspozícióba” a párt politikájának képviseletében (Fritz, 1988: 22; Murányi, é. n.: 226). Az 1958-as sajtóhatározat ezt így fogalmazta meg: „A sajtó pártirányításának elsősorban a szerkesztőségekben dolgozó kommunista vezetőkön és munkatársakon keresztül kell érvényesülnie.”⁸⁶

Ennek az elvnek az alapján hívták össze a sajtóban dolgozók kommunisták aktívaértekezleteit – ám nem rendszeresen, és a gyakorlatban inkább csak egyes szakterületeken (mint a gazdaság, a külpolitika). Országos újságíró-aktívára egyetlen alkalommal került csak sor, 1971-ben a belpolitikai újságírásról szóló APB-határozat megismertetését követően.

A nagyobb szerkesztőségekben, intézményekben önálló pártbizottság, a kisebb lapoknál pártszervezet működött, amely az adott lapkiadó vállalat pártbizottságához tartozott. A pártszervezet menetrendszerű gyűlésein nyilvánvalóan nagyobb hangsúlyt kaptak a lapkészítéssel kapcsolatos kérdések, a megvitatott témák között rendre szerepeltek az újságírás bizonyos elméleti-politikai kérdései. A lapok többségében a pártszervezet mögött ott állt a munkatársak legalább fele, ami súlyos érvet, hivatkozási alapot teremthetett a szerkesztőségi párttitkárnak. A pártszervezet vezetője komoly kellemetlenséget okozhatott a főszerkesztőknek, különösen akkor, ha valamilyen – például személyi – kérdésben ellentét támadt a főszerkesztő és a pártszervezet között. Az MTI vezérigazgatója és pártvezetősége között például olyan mértékben elmélyült a konfliktus 1970–1971-ben, hogy Barcs Sándor maga kért pártvizsgálatot az ügyben. A problémát az I. kerületi pártbizottságon vizsgálták ki – az APO képviselőjének jelenlétében –, és óvakodtak attól, hogy bármelyik félnek is egyértelműen igazat adjanak; végül mindenki maradt a helyén.⁸⁷ Pethő Tibor szerint ugyanakkor elég szokatlan helyzet volt, hogy a pártszervezet ne támogassa a főszerkesztőt. A Magyar Nemzet helyzete annyiban sajátos volt, hogy a pártszervezet csak a munkatársak harmadát képviselte. A lap főszerkesztője utólag úgy látta, hogy mégis egyfajta „kettős hatalmat” teremtett a szerkesztőségben a párttitkár működése, aki – ha akart – keresztbe tudott tenni. A csatákat elsősorban „pártvonalon” vívták: a pártitkár vagy a kerületi pártbizottságnál vagy a pártközpontban kísérelhette meg érvényesíteni akaratát, ahol örömmel is fogadták, hogy ily módon is betekintést nyernek a szerkesztőség viszonyaiba. Ezeket a vitákat sokszor az döntötte el, hogy a szerkesztőségi párttitkárnak, illetve a főszerkesztőnek milyen „felsőbb kapcsolatai” voltak mind pártvonalon, mind a lapgazda vezetőségében.⁸⁸

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a pártszervezetek sikeres főszerkesztő-buktatók lettek volna. Sőt a főszerkesztők egyszemélyi felelőssége és a szerkesztőségi pártszervezet relációjában inkább az előbbi dominanciája érvényesült. Az 1958-as sajtóhatározat rögtön azután, hogy a szerkesztőségi kommunisták szerepét hangsúlyozta, vissza is lépett azáltal, hogy kijelentette: „a pártirányítás természetesen nem érinti a szerkesztőségek vezetőinek önállóságát, és felelősségüket nem csökkenti”.⁸⁹ A főszerkesztő dominanciáját biztosította egyrészt az, hogy a főszerkesztői egyszemélyi felelősség lényegében a főszerkesztőket tette a lappal kapcsolatos politikai döntések centrumába. A lapkészítés mindennapi menetébe a pártszervezet kollektívájának vajmi kevés lehetősége volt beavatkozni, míg a pártszervezet vezetője – aki adott esetben rányithatta az ajtót a főszerkesztőre – rendszerint maga is tagja volt a lap szakmai vezetésének. A szerkesztők többsége eleve párttag volt. Az 1979-es felmérés szerint a főszerkesztők 84, a főszerkesztő-helyettesek 77,2 százaléka lépett be az MSZMP-be, vagyis a legtöbb szerkesztőségben a párttitkár és a főszerkesztő egyszerre volt egymás alá- és fölérendeltje.⁹⁰ Ráadásul a főszerkesztők rendszeresen részt vettek a pártközpontban és a kormányzati vezetők által tartott bizalmas értekezleteken, így értesüléseik „magasabb forrásból” származtak. A szerkesztőségi titkárok legtöbbször a kerületen keresztül tájékozódhattak. Így aztán rendszeres panaszuk volt a felettes pártszerveknél, hogy nem vonják be őket a lapszerkesztés megvitatásába, nem kapnak megfelelő irányítást az illetékes (kerületi) pártszervtől.⁹¹ Soltész István – aki az 1970-es évek elején a Magyar Hírlap pártszervezetét vezette – úgy írja le Darvasi István főszerkesztőt, mint aki rendszeresen magához rendelte a pártszervezetet, és utasításokat osztogatott.⁹²

A megyei lapoknál a területi rendszer alapvetően egy logikus, működőképes megoldásnak látszott, noha végig hiányos volt a központi és a helyi pártszervek közti információáramlás. A megyei szervek csak közvetve, leginkább a főszerkesztő személyén keresztül tudták, hogy milyen instrukciók hangoztak el országos szinten, még ha rendszeresen megtartották a megyei ideológiai titkárok értekezleteit is. Ugyanakkor a központi sajtóirányításnak sem jutott energiá­ja a megyei tapasztalatok összegzésére. Időnként a központi munkatársak ellátogattak egy-egy megyei pártbizottsághoz, illetve rendszeresek voltak a megyei ideológiai titkárok értekezletei, ugyanakkor a központi szervek által tárgyalt megyei témák esetlegesek voltak, az anyagok egy-egy pillanatnyi nekibuzdulást jeleztek.

Az országos lapok tekintetében a pártirányítás alsóbb szintjei a felemás helyzetben legtöbbször nem találták meg a számukra adekvát cselekvési teret, működésük gyakorlatilag formálissá vált.⁹³ Réti Ervin egyenesen arról számolt be, hogy a pártszervezetnek az Esti Hírlapnál dolgozó párttagok sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Olyannyira, hogy a párttitkári tisztség inkább teher volt, amelyet rotációs rendszerben osztottak – volt, hogy sorsoltak – ki, míg a taggyűléseket csak a legszükségesebb esetekben tartották meg. A kerületi pártbizottság instruktorának tekintélyéről pedig sokat elárul, hogy azt maguk között csak „gyalogkakukknak” nevezték.⁹⁴

Az állami sajtóirányítás alsóbb szervezetei – a tanácsok igazgatási osztályai – nem gyakoroltak érdemi befolyást a helyi sajtó működésére. Szerepük adminisztratív teendők ellátására korlátozódott: a területükön kiadott, korlátozott – negyedévesnél ritkább – időközökben megjelenő kiadványok engedélyeztetése tartozott a hatáskörükbe. Az 1970-es évek közepén azonban a kormányzat ezt a hatáskört is elvonta tőlük, mivel a kérelmek elbírálásában nem voltak felkészülve a tartalmi-politikai szempontok érvényesítésére, illetve mert ez a gyakorlat a megjelenő kiadványok egységes nyilvántartását is lehetetlenné tette.⁹⁵ Ezzel a helyzettel a Tájékoztatási Hivatal már egy évtizeddel azelőtt szembesült, amikor százával talált olyan kiadványokat, amelyekre az engedélyeket nem az arra hivatott intézmény adta ki, vagy engedélyeztetés alól mentesítettként állították elő.⁹⁶

4. Társadalmi, gazdasági és a tömegtájékoztatáson belüli szereplők

A sajtó irányításában – országos szinten és általános jelleggel – ebből a körből elsősorban a Magyar Újságírók Szövetsége vett részt. A MÚOSZ a korszakban az újságírók szakmai és érdekvédelmi szervezeteként működött. 1956 novemberétől januárig – miközben a lapok elsöprő többsége nem jelent meg, a szerkesztőségek tetszhalott állapotban voltak, és az újságírók klubokban, kávéházakban legfeljebb „kihelyezett” tanácskozásokat tarthattak – a MÚOSZ-székház vált az újságírói mozgolódások centrumává. A helyzet abszurditását mutatja, hogy a szovjet nagykövetség közvetlen közelében található épületre egy – a nagykövetség előtt álló – tank csöve meredt.⁹⁷ Miután a Kádár-kormánnyal folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, a kormányzat az újságírósztrájk letörése és a MÚOSZ működésének felfüggesztése mellett döntött. Az újságíró-szövetséget az átmeneti időszakban Siklósi Norbert kormánybiztosként irányította, majd 1958 júniusában a MÚOSZ megtartotta újjáalakuló közgyűlését, amelyen Siklósit főtitkárrá, az 1945 után újságírói tevékenységet nem végző Szakasits Árpádot pedig elnökké választották. A MÚOSZ élén a közgyűlésen megszavazott 40 tagú (30 tagból és 10 póttagból álló) vezetőség működött, amely saját tagjaiból egy szűkebb vezető testületet választott, a 9–15 fős elnökséget.

A MÚOSZ-ra osztott funkciók közül az újságírók szelekciója volt az elsődleges. Ezt két fő mechanizmussal biztosították. Egyrészt ahhoz, hogy bárkit újságírói státusba vegyenek, elvileg az illetőt a MÚOSZ-nak is fel kellett vennie tagjai sorába. A külsős szerzőség és az alapfizetésekhez képest kifejezetten magasan megállapított honoráriumkeretek teremtettek némi lavírozási lehetőséget a szerkesztőknek, rovatvezetőknek – amennyiben az érintett személye nem állt kifejezetten tiltás alatt. A másik mechanizmust a MÚOSZ képzési rendszere jelentette. Az 1950-es évek végén megszűnő egyetemi újságíró tanszék helyét a MÚOSZ tanfolyamai vették át. A tanfolyam elvégzését kötelezővé tették a pályakezdő újságírók számára, a MÚOSZ-szakvizsgák elmulasztása jogalapot teremtett a munkaszerződés felmondásához – ami mellett az íráskészség hiánya és a nem megfelelő emberi magatartás és politikai gondolkodás is kizáró oknak számított. Az újságírók kiválasztásába azonban csak a szerkesztőségeknek volt gyakorlati beleszólásuk – nem számítva a protekciós nyomást és az esetleges állambiztonsági kifogásokat, a tanfolyamokra a jelentkezőket a MÚOSZ az 1956 utáni bő egy évtizedben még nem rostálhatta meg. Igaz, csak a szerkesztőségek egy szűkebb körének biztosította a sajtóirányítás azt a lehetőséget, hogy gyakornokokat alkalmazhassanak.⁹⁸ A pályára kerülés kritériumainak szigorítását a Titkárság 1969 júniusában hagyta jóvá, és írta elő egy felvételi bizottság megalakítását, amely az első gyakornoki év leteltével bírálta el a kétéves – a MÚOSZ Oktatási Igazgatósággá alakult Tanulmányi Osztálya által irányított – iskolára jelentkezők alkalmasságát.⁹⁹ A Tájékoztatási Hivatal szabályozása nyomán még 1969-ben létrejött az Újságíró Felvételi és Minősítő Bizottság, amely pár évvel később két különálló testületre vált szét: az Újságíró Felvételi Bizottság a MÚOSZ-iskola kezdetén, az Újságíró Szakvizsga Bizottság annak befejezésekor vizsgálta a pályakezdők felkészültségét.¹⁰⁰ Mindez nem változtatott azonban azon, hogy a MÚOSZ csak olyan jelölteket bírálhatott el, akiket korábban a szerkesztőségek már kiválasztottak, és félig-meddig pályára állítottak.

A másik jelentős vonatkozás, amelyben a MÚOSZ elvi irányító szerepbe került, a szakmai normák – és a politikai felelősség – betartatása volt. A MÚOSZ etikai kódexét, amely nemcsak az újságírószakma mesterségbeli szabályait rögzítette, hanem egyfajta politikai értékrend vállalását is előírta, csak 1974-ben rögzítették (Sipos & Takács, 2005: 57). Azt megelőzően – noha az 1960-as évek első felében a Magyar Sajtó című folyóiratban vitát is indítottak az etikai szabályozásról – a legfontosabb elveket a szövetség alapszabálya tartalmazta, és működött a MÚOSZ fegyelmi, majd etikai bizottsága. Ez volt hivatva eljárni, büntetést kiszabni olyan esetekben, amikor az újságírók vétettek a szabályok ellen: ezek többségét kisebb-nagyobb plágiumbotrányok és gazdasági vétségek tették ki,¹⁰¹ de előfordultak emberi magatartással kapcsolatos ügyek csakúgy, mint egy-egy közlés kapcsán a politikailag felelős magatartás megsértése. Nemegyszer a Tájékoztatási Hivatal vagy az Agitációs és Propaganda Osztály hívta fel a MÚOSZ etikai bizottságának a figyelmét arra, hogy egy-egy üggyel foglalkoznia kellene. Nem minden „problémás eset” került persze e grémium elé, hiszen a cikkekben érintettek a szerkesztőséget – a felelős szerkesztőt – sajtóper vagy rágalmazási per keretében támadhatták meg, és kényszeríthették ki a helyreigazítást.

A harmadik terület, ahol a MÚOSZ szereppel bírt, az újságírók tájékoztatása volt. A közgyűlések közötti időszakban a szövetség legaktívabb testületei a szakosztályok voltak. Ezek egy-egy terület – belpolitikai, külpolitikai, gazdasági, kulturális, idegenforgalmi, fotós, üzemi stb. – újságíróit fogták össze. E keretek között nyílt mód az adott terület szakmai kérdéseinek megvitatására, sőt időnként egyes lapok, lapcsoportok munkájának bizonyos aspektusait is elemezték, megtárgyalták, az APO ugyanis a sajtó munkájának utólagos értékelésébe is aktívan be kívánta vonni a lapok szakosztályait. Emellett a szakosztályok szervezésében tartották a legtöbb – politikusok, szakemberek meghívásával zajló – tájékoztatót. 1960-ban úgy döntöttek, hogy a MÚOSZ-látogató vezetők beszélgetései ne legyenek bizalmas jellegűek – mint a Tájékoztatási Hivatalban és a pártközpontban is rendszeresített megbeszélések –, ám ezzel párhuzamosan a meghívottak rangja is tükrözze a különbséget: a MÚOSZ csak miniszterhelyetteseket vagy alacsonyabb beosztásban dolgozókat kérjen fel.¹⁰² A „kérés” mögött nemcsak az állt, hogy a pártközpont szerette volna megőrizni a főszerkesztői tájékoztatók exkluzivitását, hanem az is, hogy a sajtóirányítás a szakosztályok tagságának szintjén nem látta garantáltnak sem a titoktartás biztonságát, sem a felelősség megállapításának lehetőségét indiszkréció esetén. Ez viszont oda vezetett, hogy számos, túlságosan általánosságban mozgó vagy apró kérdéseknél leragadó tájékoztatót szerveztek, amely iránt az érdeklődés is meglehetősen gyér volt, ráadásul a megjelenést sem tartották számon úgy, mint a főszerkesztői, rovatvezetői értekezleteken.¹⁰³ Réti Ervin ugyanakkor arról számol be, hogy az 1980-as évek első felében a külpolitikai szakosztály szervezésében nagyon nyílt konzultációk folytak a külügyi vezetőkkel, olyannyira, hogy az 1983-ban a szovjet légvédelem által lelőtt koreai utasszállító gép ügyéről is felvilágosítást adó Szűrös Mátyást a hallgatóság egy tagja rögtön „fel is jelentette” a MÚOSZ-székházzal szemközti szovjet nagykövetségen.¹⁰⁴

A nyomdász szakszervezettel megosztva végzett érdekvédelmi, üdültetői – 1976-ban 2500 újságírónak biztosítottak üdülési lehetőséget a három üdülő és a két hétvégi ház valamelyikében –, szociális feladatokon, valamint a nemzetközi kapcsolattartáson, újságíró-delegációk útjainak szervezésén túl a MÚOSZ a Sajtójogi Bizottsága révén is bekapcsolódhatott a sajtóirányítás munkájába. Az 1960-as évek közepén a Tájékoztatási Hivatal felkérésére a bizottság hamar előásott egy fél évtizedes tervezetet, és maga is előállt egy variánssal.¹⁰⁵ Akkor nem lett semmi a tervezetből, de a megmutatkozó aktivitás azt mutatta, hogy a szakma képviselői készek volnának nagyobb mértékben részt venni az újságírás játékszabályainak alakításában.

Az egyéb társadalmi szervezetek a sajtóhoz elsősorban mint lapgazdák kötődtek. A Szakszervezetek Országos Tanácsának igen tekintélyes számú lapja volt, hiszen a Népszava mellett az egyes ágazati szakszervezeteknek is jelentek meg saját kiadványaik. A Kommunista Ifjúsági Szövetség ugyan nem kapott – törekvései ellenére sem – napilapot, de a Magyar Ifjúság című hetilap mellett az ifjúsági sajtó nyolc-kilenc lapjára, köztük több, százezer feletti példányszámban megjelenő, népszerű lapra (Füles, Pajtás) felügyelt. Napilapja a társadalmi szervezetek közül a fentieken kívül csak a Hazafias Népfrontnak volt, amely a Magyar Nemzet mellett a három-négyszázezer példányban megjelenő, a vidéknek szóló Képes Újság és az 1980-as években alapított Képes 7 című hetilapot is gondozta. A lapgazdák közül – a hozzájuk tartozó kiadványok száma miatt – kiemelhető a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége és a Magyar Tudományos Akadémia, ám ezek minimális szerkesztőségi létszámmal működő, alacsony példányszámú szakmai-tudományos folyóiratokat jegyeztek.

A KISZ és a SZOT különleges helyzetben volt, mivel mindkettő lapkiadó vállalatot is igazgatott, illetve a többi lapnál is jelen volt, hiszen a szerkesztőségekben nemcsak párt-, hanem KISZ-szervezet és szakszervezet is működött. A többi társadalmi szervezetnek nem volt ilyen „gazdag” a palettája, ám széleskörű agitációs és propaganda tevékenységet kifejthettek, ami szükségessé tette, hogy ezekben a szervezetekben szintén létrehozzák a sajtóügyeikkel is foglalkozó agitációs és propaganda osztályokat.

A lapgazdák vezető testületei rendszeresen napirendre tűzték a hozzájuk tartozó lapok munkájának értékelését is. Ha valamilyen probléma merült fel a lappal vagy a szerkesztőség belső viszonyaival kapcsolatban, a lapgazdának kellett eljárnia, ahogy a kinevezés és a felmentés is az ő feladata volt. A lapgazda adott esetben bizonyos védelmet is jelenthetett a Tájékoztatási Hivatallal és az APO-val szemben, amennyiben a tömegszervezet vezetői kiálltak a szerkesztőség, illetve annak vezetője mellett. A hatalom ilyen téren saját kezét kötötte meg, amikor leosztotta a sajtóval kapcsolatos jogosítványokat.

A gazdasági szereplők között a Magyar Postát a postaügyi minisztérium kapcsán már említettük. A nyomdák állapota és kapacitása nagyban befolyásolta a lapok előállításának feltételeit, de maguk a nyomdák az irányítás kérdéseibe nem szóltak bele. Az ellenőrzés feladataiban annyiban vettek részt, hogy bármilyen munkát csak a Tájékoztatási Hivataltól kapott lapalapítási engedély bemutatása után vállalhattak el. Ezen túl a kefelevonatokat bizonyos ideig meg kellett őrizniük, hogy egy-egy kifogásolt publikációval kapcsolatban nyomon követhető legyen, a lap előállításának melyik fázisában történt hiba vagy mulasztás.

A lapkiadóknak azonban volt lehetőségük aktívan is belefolyni az irányítás kérdéseibe, elsősorban azért, mert a Tájékoztatási Hivatal a kiadók terveit összesítve állt neki a papírigény kalkulálásának és a lapfejlesztési tervek elkészítésének. Így a kiadók igyekeztek érvényesíteni az új lapok indításához, a példányszámok alakításához fűződő érdekeiket. 1968 után pedig a kiadók már nem a teljesen kötött papírgazdálkodás keretei között működtek, így a külön kiadványok világában jobb esélyekkel érvényesíthették – elsősorban gazdasági – érdekeiket. Az újságírók kiadói alkalmazásban álltak, szerződésükre a lapkiadó igazgatójának aláírása került – bár személyi ügyekben a főszerkesztő volt illetékes, és a minősítések elkészítésében, a fizetések és a jutalmak meghatározásában is a szerkesztőségeknek volt döntő szavuk. Ugyanakkor belső fegyelmi ügyeiket a kiadóvállalat fegyelmi testülete tárgyalta.

A magyar lapkiadók rendszerét kifejezetten a széttagoltság jellemezte. Mintegy 70 olyan kiadó működött, amely valamiféle sajtóterméket is gondozott. A sajtóirányítás csak 1965-ben, PB-határozattal a háta mögött futott neki „teljes erővel” a rendteremtésnek, a kiadói profil megtisztításának. Végül négy kiadót hagytak talpon, ám számos esetben csak arról volt szó, hogy néhány – a könyvkiadó profiljába illó – folyóiratot lapkiadóhoz helyeztek át, csak néhány kiadó – a Sport Lapkiadó Vállalat, a Rákóczi Lapkiadó Vállalat, a Pénzügyi Lapkiadó Vállalat – szűnt meg.¹⁰⁶ Így is viszonylag sok kivétel maradt a rendszerben: nem sorolták be a fegyveres erők lapjait, az egyházi lapokat, az akadémiai, a külkereskedelmi, a statisztikai kiadványokat – az 1969-ben számon tartott lapok mintegy ötödét.¹⁰⁷ A párt lapkiadójának, a Hírlapkiadó Vállalatnak pedig megyei kiadóhivatalai maradtak. A kiadói összevonást a sajtóirányítás rendre a racionálisabb gazdálkodás és egyeztetési mechanizmus kialakításával indokolta, ám szerepet játszott a döntésben az is, hogy felügyelni is egyszerűbb volt négy mamuthivatalt, mint 70 kiadóvállalatot (Cseh et al., 2004: 283; Takács, 2008: 170). Ráadásul az 1960-as évek második felében még nem tettek le arról az elgondolásról, hogy a lapkiadást egyetlen trösztbe vonják össze, de legalábbis a párt által felügyelt Hírlapkiadót és a KISZ kiadóját egyesítsék.¹⁰⁸ Szemük előtt lebeghetett a lengyel példa is, ahol a pártvállalat, az RSW-Prasa a kiadást és a nyomdai bázist is kézben tartotta, majd az 1970-es évek folyamán 73 különböző vállalatot egyesítő hatalmas komplexumot épített ki, amely a lapterjesztést magába olvasztotta.¹⁰⁹

A négy kiadóvállalat létrejöttével életre kelt a korábban is létező Lapkiadói Tanács, amely főleg gazdasági kérdések rendezésére kapott felhatalmazást. Ezek: az újságírók, kiadói alkalmazottak bér- és honoráriumügyei, a létszámgazdálkodás, a lapkiadás rentabilitásának megteremtése, a lapterjesztés javítása. Tagjai a kiadói igazgatókon kívül a kiadók felügyeleti szervének vezetői voltak.¹¹⁰ A tanács működése lényegében a lapkiadás új feltételek közötti működési elveinek kidolgozásában merült ki. Az egyes albizottságok kidolgozták a lapkiadók vállalati működésének elveit, a sajtóban dolgozók bérezésének és premizálásának rendszerét, a lapkiadók és a partnervállalatok (Posta, nyomdák, Magyar Hirdető) közötti kapcsolatok szabályait, valamint a terjesztés, a nyomtatás és a hirdetések új viszonyok közti feltételeit.¹¹¹ 1968 utáni működésükre kevés nyom utal.

A sajtó tartalmi irányításában – centrális helyzeténél fogva – néhány tömegtájékoztatási eszköz is részt vett mint végrehajtó. Közülük mindenekelőtt a Magyar Távirati Iroda emelhető ki (Bajomi-Lázár, 2005: 27.; Cseh et al., 1999: 225; Hegedűs, 2001; Murányi, é. n.: 220). Az MTI országos hírügynökségként monopóliumot élvezett a külföldi és a belföldi hírek szelektálásában és megfogalmazásában. Az egyes MTI-főszerkesztőségekben dőlt el, mely információk és milyen formában kerülhetnek nyilvánosságra, illetve melyek azok, amelyek csak a hírügynökség által – egy szűkebb vezetői kör számára – szerkesztett bizalmas kiadványok egyikében kaphatnak helyet. Hatósági-irányító szerepét erősítette, hogy az APO és a Tájékoztatási Hivatal által elrendelt utasítások – az úgynevezett pro domók – közvetítésével és a változatlan formában nyomtatandó közlemények, beszédek továbbításával is az MTI volt megbízva.

Az 1956 előtti időszakban sokkal határozottabb volt a Szabad Nép irányadó szerepe a hazai sajtó egésze számára, mint a Népszabadságé 1956 után. A lapban megjelentek ugyan továbbra is a párt álláspontját közvetítették, ám éppen a Rákosi-korszak tanulságait leszűrve nem erőltették a lap informális irányító, orientáló funkcióját. Sokkal inkább az egyes lapok saját speciális közönségének megszólítása, ennek megfelelő profil, szerkesztési gyakorlat kialakítása lett a cél. Ezzel együtt a Népszabadság időnként felvállalt ügyeket, amelyekben egy-egy cikkel igyekezett „helyére tenni” a helytelennek vélt álláspontokat közreadó médiumokat.

A megyei lapok szintjén a Központi Sajtószolgálatnak (KS) volt még bizonyos tartalommeghatározó funkciója. A szerkesztőségként működő sajtószolgálat elsősorban országos, nemzetközi jelentőségű cikkekkel, irodalmi anyagokkal látta el a vidéki sajtót, ami hozzájárult ahhoz, hogy azok viszonylag egységesen mutassák be a bel- és külpolitikát, valamint a gazdasági életet.¹¹² Bár 1966-ban a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője úgy nyilatkozott, hogy újságírói gárdája elég képzett ahhoz, hogy ne szoruljon rá a Sajtószolgálat anyagaira, a Kelet-Magyarország vezetője szerint a KS anyaga „csaknem tökéletesen komplett mankó a megyei szerkesztőségek számára”, míg a Szolnok Megyei Néplapnál aktuális eseményekről igényeltek volna gyakrabban gyors kommentárokat.¹¹³

5. Összegzés

A hatalom egy bonyolult szervezetrendszert épített ki a sajtó irányítására, amely jóval komplexebb módon működött a gyakorlatban, mint hogy minden elgondolás a pártközpontból érkezett volna. A minimális létszámmal működő Sajtóalosztálynak nem is lehetett megfelelő kapacitása arra, hogy minden szálat kézben tartson. A sajtóirányításba bevont számos szereplő révén viszont több érdek, egymással ütköző elképzelés is megjelenhetett, és mind a sajtó összképében, fejlődésében, mind a konkrét újságírói munkában jelentkezhettek ennek hatásai. A többosztatú irányítás a sajtóban dolgozók mozgásterét is növelte. A sajtóirányítás alá vont újabb és újabb területek is hozzájárultak az irányítás kuszaságának növekedéséhez.

Az, hogy az adott szerkezetet – a pártszervek dominanciáját, egyben az azt kifejező, különböző szinteken megjelenő monopóliumokat – alapjaiban megbontsák, csak a korszak kezdetén és végén merült fel. 1956 végén, 1957 elején az újságírók, az 1980-as évek végén azonban már a nyilvánosság minden résztvevője – így a pártvezetés is – kereste a nyilvánosság reformjainak lehetőségeit. 1956 végén az újságírók a sajtóban létező monopóliumok (lapalapítás, lapkiadás, papírelosztás) felszámolását, a MÚOSZ érdemi beleszólását tartották kívánatosnak. Három évtizeddel később az 1986-os sajtótörvény nem megújítani, hanem konzerválni igyekezett az addigi működési kereteket, még ha a törvényi szintű szabályozás viszonylagos jogbiztonságot is teremtett, korlátozva a kézi vezérlés lehetőségeit. A törvény ugyanakkor egyáltalán nem utalt a párt sajtóirányításban betöltött szerepére, miközben annak gépezete – fogyatkozó magabiztossággal – tovább működött. A következő évtől már a pártfórumokon is az addigi állapot meghaladásának problémája került előtérbe. A hatalom belátta, hogy a politikai intézményrendszer átalakításával a társadalmi nyilvánosság – egyben a sajtóirányítás intézményrendszere is – változni fog, ám akárcsak a politikai pluralizmusnak, úgy a sajtóirányítók nélkül is változatlan módon, a párt érdekei, illetve a hivatalos ideológia dominanciája mentén működő médiának sem találták a képletét. Javaslatai nem léptek radikálisan túl az 1960-as évek második felében, majd később az 1970-es évek során is visszatérő elképzeléseken, amelyek lényegében az érdektagoltság élesebb megjelenítését takarták volna. Ehhez azonban a súlypontok átrendezésén – a helyi és társadalmi szereplők nagyobb önállóságának hangoztatásán – túl nem társult a sajtóirányítási szerkezet megbontása. A pártszervek iránymutatásáról a hatalom nem kívánt lemondani, míg a végrehajtásban az adminisztratív megoldásokat nyitva hagyó, nagyon bizonytalan alternatíva a kommunista újságírók szerkesztőségbeli helytállása maradt. A párton kívülről érkező javaslatok – így a Nyilvánosság Klub megalakításában szerepet vállaló értelmiségiek részéről érkező, 1987-ben Párizsban, majd 1988-ban itthon is megjelenő „Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára” (Gálik et al., 1988),¹¹⁴ illetve a hivatásos újságírók felszólalásai a MÚOSZ 1988. január 14-ei vitáján – viszont már kiléptek az adott rendszer keretei közül, és pártirányítástól mentes szabad, plurális sajtó megteremtését tűzték ki célul.

Az újságok tartalmában bekövetkező változások tehát a korszakban a sajtóirányítási szervezetrendszer érdemi átalakítása nélkül mentek végbe. Az 1960-as években születő párthatározatokkal, intézkedésekkel – amelyek lényegében a korszak egészében érvényben maradtak – a hatalom a saját részéről elment a végsőkig. Az azokban aláhúzott elvek működési és hivatkozási alapot teremtettek az újságírók és szerkesztők számára a mozgásterük, a nyilvánosság határainak tágításához, amellyel kisebb-nagyobb mértékben – illetve a hatalom által hol jobban, hol kevésbé jól tolerált módon – éltek is.

Felhasznált irodalom

Aczél György (1974): Az eszmék nemzetközi küzdőterén. Társadalmi Szemle, 2. sz.

Bajomi-Lázár Péter (2005): Médiapolitika. In: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Cseh Gergő Bendegúz & Kalmár Melinda & Pór Edit (1999): A tömegkommunikáció helye, szerepe és működése a konszolidáció éveiben Magyarországon (1956–1963). In: Cseh Gergő Bendegúz & Kalmár Melinda & Pór Edit: Zárt, bizalmas, számozott. Budapest: Osiris Kiadó.

Cseh Gergő Bendegúz & Krahulcsán Zsolt & Müller Rolf–Pór Edit (2004): A Kádár-rendszer sajtópolitikája 1963–1979. In: Cseh Gergő Bendegúz & Kalmár Melinda & Pór Edit: Zárt, bizalmas, számozott II. Budapest: Osiris Kiadó.

Fritz Tamás (1988): AZ MSZMP és a tömegkommunikáció. Jel-Kép, 3. sz., 21–27.

Gálik Mihály & Halmai Gábor & Hirschler Richárd & Lázár Guy (1988): Javaslat a nyilvánosság reformjára. In: Kritika, 10. sz., 23–30.

Havas Henrik (é. n.): Pro domo avagy Fejezetek a 80-as évek sajtótitkaiból. Budapest, Alexandra Kiadó.

Hegedűs István (2001): Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén. Médiakutató, tavasz, 45–60.

Lázár Guy ([1988] 2006): A szocialista nyilvánosság történetének alapvonalai. Médiakutató, tavasz, 23–34.

Murányi Gábor (é. n.): A magyar sajtó története 1948-tól 1988-tól. In: Kókay György & Buzinkay Géza & Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Budapest: MÚOSZ.

Sipos Balázs & Takács Róbert (2005): Újságíró normák. In: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Takács Róbert (2005a): Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években. In: Médiakutató, tavasz 55–70. o.

Takács Róbert (2005b): A Los Angeles-i olimpia a magyar sajtóban. In: Múltunk, 3. sz., 255–297.

Takács Róbert (2008): A (sajtó)nyilvánosság szerkezete. Múltunk, 3. sz., 157–172.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2017.   Impresszum   Szerzőinkhez