Médiakutató 2008 tavasz

Történelem

Klestenitz Tibor:

Médiaháború 1919-ben: a Déli Hírlap ügye

1919. január 19-én a Déli Hírlap főszerkesztője vezércikkében szokatlan bejelentéssel fordult az olvasókhoz: az újságot megvásárolta a Központi Sajtóvállalat nevű kiadó, amelynek vezetői szemben álltak a szerkesztőség által képviselt politikai nézetekkel. A munkatársak ezért az ellenállást választották, és saját kezükbe vették a lap kiadását. A szerkesztőség és a vállalat közötti konfliktus hamarosan az újságíró szabadszervezet (szakszervezet) és a kiadói érdekképviselet ellentétévé terebélyesedett, és ezzel párhuzamosan politikai ügy lett belőle, amelybe a kormány is beavatkozott.

A világháborús összeomlás és az őszirózsás forradalom 1918 őszén a magyar közélet teljes átalakulását eredményezte. Az ország demokratizálásának szándékával Károlyi Mihály kormányzata bevezette az általános választójogot, a tervezett választásokra való felkészülés pedig a politikusok szemében felértékelte a nyilvánosság befolyásolására képes sajtó szerepét. A politikai küzdelmek – a reformokat túl gyorsnak és átgondolatlannak tartó polgári irányzatok, illetve a radikálisabb átalakítást követelő szociáldemokrata erők, valamint a populista agitációt folytató kommunisták szembenállása miatt – 1919 januárjára egyre elkeseredettebbek lettek. Ennek egyik következményeként a politikával foglalkozó sajtótermékek szintén a csatározások részeseivé váltak, néhány esetben a szó szoros értelmében is: január 23-án a kommunisták által befolyásolt tömeg szállta meg és fosztotta ki a Pesti Hírlap szerkesztőségét, miután a lap állást foglalt a munkanélküliek állami segélyezése ellen, február 20-án pedig a kommunisták a szociáldemokrata Népszava központját támadták meg. Az ostromot erőszak kísérte, amelynek során néhány rendőr életét vesztette. Az eset Kun Béla és társai letartóztatásához vezetett.

Az eseményekhez kapcsolódik egy kevésbé ismert ügy: a köztársaság konzervatív ellenzékéhez tartozó, a katolicizmus érdekeinek védelmére alapított Központi Sajtóvállalat kísérlete a Déli Hírlap megvásárlására. E tanulmány a kor közvéleményét élénken foglalkoztató eset feltárásával szeretné bemutatni, hogy a rendkívüli történelmi helyzet hatására miként módosultak az újságírók társadalmának erőviszonyai, illetve az újságírói szerepfelfogás.

A zsurnaliszták helyzete a megelőző időszakban jelentős változásokon ment át. A 19. század végére Magyarországon is kialakult a modern tömegsajtó, ami a sajtópiac átrendeződését eredményezte. Az olvasói igények növekedésének következményeként az újságírás nagy befektetést igénylő vállalkozássá vált, amely a gazdaság működési szabályaihoz alkalmazkodott. Ennek megfelelően az újságírás, amelyet kezdetben irodalmárok vagy lelkes műkedvelők űztek, fokozatosan professzionális foglalkozássá alakult, a hírlapírók pedig hivatásos véleményformálókká váltak, akik nem személyes meggyőződésüket, hanem a szaktudásukat adták el a lapok tulajdonosának (Sipos, 2004: 19). A kortársak közül azonban ezt a folyamatot sokan, köztük a politikai katolicizmus képviselői is, a sajtószabadság veszélyeztetéseként értelmezték. Érveik szerint az anyagi kényszer következtében a zsurnaliszták elveszítik szellemi autonómiájukat, kiszolgáltatottak a kiadóknak, és arra kényszeríthetik őket, hogy írásaikban a tényleges véleményükkel ellentétes nézeteket képviseljenek, vagyis az üzletsajtó a tollforgatókat „szellemi prostituálttá” teszi (Mayer, 1911: 94).

Az újságírók maguk sem voltak teljesen egységesek helyzetük megítélésében. A Huszadik Század 1912-ben körkérdést intézett a szakma neves képviselőihez arról, megengedhető-e, hogy valaki publicisztikáiban a saját elveivel ellentétes eszméket hirdessen pénzszerzés céljából. A válaszadók nagyobbik része különböző hangsúlyokkal ugyan, de igenlő feleletet adott. Jellemzőnek tartható Ignotus felfogása, aki az újságot hivatali szervezetként, az újságírást pedig hivatalként határozta meg (Ignotus, 1912: 612). A legmarkánsabb ellenvéleményt a katolikus sajtó képviselői – Túri Béla és Görcsöni Dénes – mellett a szociáldemokrata Pogány József fogalmazta meg, aki a helyzetet speciális magyar problémának látta, amely a gyakorlatban csak akkor merül fel, ha radikális felfogású újságíró „reakciós” lapot kénytelen szolgálni. „Az újságírók között pedig egyre többen lesznek, akiket bánt ennek a helyzetnek a visszássága” (Pogány, 1912: 724) – fogalmazta meg előrejelzését, amelyet 1919 januárjában, a Déli Hírlap ügye kapcsán igazolódni láthatott.

A katolikus sajtómozgalom és a Központi Sajtóvállalat

A 20. század kezdetén a katolikus világegyházban X. Pius pápasága alatt az integralista szellemi irányzat vált uralkodóvá, amely határozott ellenérzéssel viseltetett a modern élet jelenségeivel, így a tömegsajtóval szemben is, hiszen az a véleményformálás területén komoly kihívást jelentett a klérusnak. A pápa 1908-ban úgy vélte, hogy a sajtó

„…fonák visszaélés, mely a törvények védelmében elbizakodva szítja és táplálja a vallás ellen folyó harcot, kárhozatos erkölcsöket szül és terjeszt, […] és napról napra szertehinti mindazt, ami csak alkalmas az emberek gondolkodásának és lelkének megrontására”.1

Az egyház harcot hirdetett a szociáldemokrata vagy kommunista elveket valló, illetve az ateista szellemiségű „rossz sajtó” és az ideológiai szempontból semlegesnek tekintett, véleményt nem, csak híreket közlő „színtelen sajtó” ellen, arra bátorítva a híveket, hogy elkülönült katolikus laphálózatokat hozzanak létre, amelyek megvédik őket a károsnak ítélt szellemi hatásoktól.

Magyarországon szintén jelentkeztek olyan törekvések, amelyek azt célozták, hogy az egyház szolgálatába állítsák a modern tömegkommunikációt. A fejlődés eredményeként 1910-ben már 11 katolikus politikai napilap, illetve 77 közéleti és kulturális folyóirat jelent meg (Gerely, 1910: 27–32), ez a sajtó azonban még nem volt versenyképes a nem egyházi orgánumokkal. A versenyhátrány kiegyenlítésére a politikai katolicizmus vezetői a „jó sajtót” pártoló társadalmi mozgalmakat hoztak létre. A sajtómozgalom irányításában a legfontosabb szerepet az 1880-ban született, a fiatalabb papi generációhoz tartozó Bangha Béla jezsuita páter játszotta, aki kritikusan szemlélte a korabeli egyházi közállapotokat, ezért már az 1900-as évek elején arra a következtetésre jutott, hogy a katolikus egyháznak gyökeresen új módszereket kell keresnie a vallástól elidegenedő társadalmi rétegek megszólítására, illetve érdekeinek biztosítására alkalmazkodnia kell a választójog várható kiterjesztése következtében átalakuló politikai környezethez.

A páter felismerte, hogy a lassanként a hazai közéletben is jelentkező demokratizálódási folyamatok felértékelik a választókat befolyásolni képes sajtó szerepét, ezért a nyugat-európai államok mintájára szükségesnek látta a katolicizmus érdekeinek védelmére a pártoktól független, professzionális színvonalú katolikus tömegsajtó megszervezését. Az 1917-es oroszországi forradalmak miatt Bangha már egyenesen attól tartott, hogy Magyarországon is forradalmi átalakulás következhet be, amely a fennálló társadalmi renden és az egyházak kiváltságain túl adott esetben akár a vallás szabad gyakorlását is fenyegetheti: „Templomunk van sok, de újságunk nincsen s lehet, hogy egyszer elveszik még a templomainkat is, ha nem lesz hatalmas sajtónk” – írta például 1917 augusztusában.2

A páter körül szerveződő csoport ezért 1918 folyamán az egész országra kiterjedő, alapos propagandamunkával előkészített akció keretében összegyűjtötte a Központi Sajtóvállalat (KSV) alaptőkéjét, mintegy 12 millió koronát. A vállalat programját a hagyományos konzervatív értékek védelme, az ateizmus és az erkölcsi szabadosság elleni fellépés, a keresztény magyar kultúra erősítése alkotta, illetve a szélesebb közönség megnyerésének szándékával harcot hirdetett a „magyarságot gazdaságilag kiszipolyozó” kapitalista érdekcsoportok ellen.3 A vállalat szervezői a KSV-t a „rossz” sajtó és egyben az újságírók feltételezett szellemi elnyomása elleni harc eszközének akarták láttatni a nyilvánosság előtt. A propagandában jelentős részt vállaló Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök például az üzletsajtó létét az újságírók véleményszabadságának korlátozásaként értelmezte, amivel szemben a Központi Sajtóvállalat küldetésének a véleményhirdető sajtó idealizált viszonyainak visszaállítását látta:

„A keresztény sajtó egyszersmind felszabadítása akar lenni a sajtónak. A sajtószabadság megvan ugyan a törvényben, de nincs meg az életben; mert minden szabadság felett a pénz diktál”

– írta 1918 júniusában (Prohászka, 1918: 1).

Bangha és köre azonban elkésett, hiszen Magyarország világháborús összeomlásának kezdetén a sajtóvállalat még a szervezés időszakában tartott, ezért nem voltak olyan orgánumai, amelyek az események befolyásolására vállalkozhattak volna. Így az 1918 októberében a Nemzeti Tanács ellensúlyozásának szándékával létrehozott, a Habsburg-ház és a konzervatív körök uralmának megmentésére törekvő Nemzetvédelmi Szövetség, amely a KSV számos vezetőjét is magában foglalta, minden eredmény és különösebb visszhang nélkül tett erőfeszítéseket a forradalom feltartóztatására. A szövetség sikertelenül próbálta meggyőzni arról a közvéleményt, „hogy a felforgató szellemű sajtó, a budapesti utcai tüntetések lármája nem az ország szava és a hívatlanul feltolakodó elemek nem a mi vérünkből való vér”.4 Az őszirózsás forradalom győzelmét követően a KSV vezetői is kénytelenek voltak elfogadni az új politikai rendet, és a vállalat képviselői Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke előtt hűséget fogadtak az államhatalomnak (Nyisztor, 1941: 224).

A Károlyi-kormány II. néptörvénye deklarálta a (világháború miatt „szüneteltetett”) sajtószabadság visszaállítását, azaz a sajtó állami ellenőrzésének és a cenzúrának a megszüntetését, azonban a rendkívüli gazdasági viszonyokra való hivatkozással – az újságírói szervezetek igényével ellentétesen5 – a kormány fenntartotta a 940/1917 ME rendeletet, amely miniszterelnöki engedélyhez kötötte az új lapok indítását, ezzel pedig megnehezítette a sajtószabadság gyakorlati érvényesülését. A kormányzati engedély hiányában az egyetlen legális megoldás egy új orgánum „megindítására” az maradt, ha a vállalkozók egy már létező lapot vásárolnak meg maguknak.

Az újságírói önszerveződés és a szabadszervezet szerepe

A lapok tulajdonosváltása a korábbi időszakban bevett gyakorlatnak számított a hazai sajtópiacon, azonban a világháborús körülmények, amelyek az újságírók megélhetését is megnehezítették, érzékenyebbé tették a tollforgatókat a munkaviszonyok változása iránt. A háború alatt a megélhetési költségek mindenkit érintő emelkedése mellett külön problémát jelentett a zsurnalisztáknak, hogy a kormány a papírhiányra hivatkozva több alkalommal korlátozta a lapok oldalszámát, ezért a munkaalkalmak száma is csökkent. A papírrendeletek sorozata a jónevű publicista, Sebestyén Arnold 1920-os emlékirata szerint

„…sok felfordulásnak volt az oka, újságírók és újságkiadók, akik új lapok alapításában reméltek elhelyezkedést találni, […] támadták a mindenkori kormányt, és sokban előkészítették a politikai felfordulást”.6

A szociális feszültségek kezdték aláásni a Budapesti Újságírók Egyesületének tekintélyét is, amellyel szemben sokak nehezményezték, hogy nem volt képes a hírlapírók érdekeit a munkaadókkal szemben érvényesíteni. Azzal érveltek, hogy a választmányában maguk a kiadók és a laptulajdonosok rendelkeznek a legnagyobb befolyással, ezért a testület nem foglalkozott érdemben az újságírók problémáival.7

A létfeltételek romlása az újságírók határozottabb fellépését eredményezte, ami a Budapesti Újságírók Egyesületének 1917. szeptember 7-ei rendkívüli közgyűlésén érte el csúcspontját. A fórum a korábbi állapotokhoz képest radikálisnak tűnő igényeket fogalmazott meg a munkaadókkal szemben: követelte, hogy az újságírók minimum havi 700 korona fizetést kapjanak, a kiadó vállalja magára az adók és járulékok kifizetését, biztosítsa, hogy ne romoljanak tovább a munkafeltételek, és vállalja, hogy a háború tartama alatt csak a kivételesen súlyos vétséget elkövető munkavállalókat bocsátja el.8

Ezen a közgyűlésen tűnt fel a változtatásokat követelő fiatal nemzedék egyik vezetőjeként a Népszava munkatársa, a későbbi eseményekben is fontos szerepet játszó Göndör Ferenc, akinek az indítványára a közgyűlés kimondta, hogy „az újságírói tisztesség ellen vét az, aki nem áll teljes kartársi szolidaritással és minden erejével a mozgalom szolgálatára”.9

Az egységes fellépésnek engedve a kiadók elfogadták a követeléseket, és kollektív szerződést kötöttek az újságírókkal. Az egyezség végrehajtásának részletkérdéseit azonban nem tudták feszültségek nélkül rendezni, ami az újságírói önszerveződés folytatását eredményezte. A Budapesti Újságíró Egyesület 1918. márciusi közgyűlésén úgy vélték, hogy az újságírók helyzete a kollektív szerződés ellenére romlott, mert a kiadók az új lapok alapításának lehetetlenné tétele miatt lényegében monopolhelyzetbe kerültek, megszűnt a konkurencia, az új álláslehetőségek hiánya pedig tovább rontja az újságírók helyzetét.10 Sok hírlapíró nehezményezte, hogy a kollektív szerződést nem tartják be, és nem adják meg a minimálbért. Ennek következtében 1918 márciusában Göndör Ferenc vezetésével létrejött a Budapesti Újságírók Szabadszervezete, amelybe megalakulásakor mintegy 230 fő lépett be.11 A szervezet bekérte a szerkesztőségektől a fizetési listákat, ellenőrizte a bérviszonyokat, aminek a hatására a kiadók javítottak alkalmazottaik anyagi helyzetén.12

A szociális igények kielégítése tehát 1918-ra elvezetett az újságírók közötti szakmai szolidaritás megerősödéséhez, amit a szociáldemokrata elveken alapuló szabadszervezet sikere mutat a legvilágosabban. Az őszirózsás forradalmat követően az újságírók társadalmán belül egyre nagyobb befolyást nyert a fiatal, forradalmi elveket valló radikális nemzedék, amely háttérbe szorította az újságíró-szervezetek idősebb vezetőit. Ezt a váltást szimbolikusan is jelezte, hogy 1918. november 2-án az újságírók az Írók és Hírlapírók Otthon Köre elnökségéről lemondatták a nagy szakmai tekintélyt élvező, ugyanakkor a háborús propagandában jelentős szerepet vállaló, németbarát Rákosi Jenőt, és az alelnökök közé Göndört és Kéri Pált13 is megválasztották. A fiatal radikálisok vezetésével a szabadszervezet – a korábbi újságírói egyesületek gyakorlatával szemben – közvetlen politikai szerepre is vállalkozott.

A Déli Hírlap eladása: a Központi Sajtóvállalat és a szerkesztőség konfliktusa

Bangha Béla az új politikai helyzetben még sürgetőbbnek tekintette a lapindítást, hiszen az általános választójog megalkotását követően a tervezett választásokon való szerepléshez a konzervatív körök számára elengedhetetlennek látszott a sajtó felhasználása. Noha október 31-e után a fővárosban gyorsan elszaporodtak a különböző, engedély nélkül kiadott sajtótermékek,14 a katolicizmushoz kötődő KSV számára az egyetlen lehetőség a legális formák betartása volt. Mivel azonban a Nemzetvédelmi Szövetség szereplése miatt a vállalat az ellenforradalmiság hírébe került, a vezetők nem tartották reálisnak a miniszterelnöki engedély megszerzését, így egy már létező lap megszerzése mellett döntöttek. Az egyik vásárlásra kiválasztott orgánum az 1917 szeptembere óta kiadott, napi két-háromórás szerkesztőségi munkával elkészülő bulvárlap, a Déli Hírlap lett, amelynek főszerkesztője Lázár Miklós volt.15

A társlapok információi szerint az orgánumot Ugron Gábor alapította Pallavicini György őrgróf miniszterelnökségi államtitkár segítségével, eredetileg a Tisza-féle liberálisokkal szembenálló Alkotmánypárt politikájának támogatására. Ezt a lap szerkesztőjének, Róna Lajosnak a közlései is megerősítik, aki szerint az újság állandó összeköttetésben állt az Esterházy- és a Wekerle-kormány minisztereivel.16 Mintegy fél év elteltével azonban a lap részvényei gazdát cseréltek: egy kölcsön segítségével a főszerkesztő és Róna Lajos közösen vásárolta meg azokat.17 A lap 1918 októberében már Károlyi Mihály politikáját támogatta, amiért – több más orgánummal együtt – a kormány szigorított előzetes cenzúra alá helyezte. Az intézkedés ellen október 25-én a parlament ülését megzavarva a karzat újságírói tüntetést rendeztek,18 ami egyaránt jelezte az államhatalom gyengülését és az újságírók politikai aktivitásának további erősödését.

Bangha Béla már 1918 októberében megbízta Szabó Lászlót, Az Est egyik vezető munkatársát, hogy folytasson tárgyalásokat a részvények megvásárlásáról Lázár Miklóssal. Szabó korábban a Tiszántúl című katolikus lap vezetője volt, és szakmai elismertségének köszönhetően Bangha őt kérte fel a tervezett KSV-lap szerkesztőjének. A megbeszélések a forradalmat követően megszakadtak, majd novemberben több különféle lapnál ismét megkezdődtek a tapogatózások.

Időközben a Déli Hírlap – noha a kezdeti 30 ezres példányszámot 120 ezer fölé tornázta – eladósodott. Ezért, illetve a politikai viszonyok zavarosabbá válása miatt, a tulajdonosok az eladás mellett döntöttek (Róna, 1930: 703). 1918 végén terjedt el annak a híre, hogy a lap „Hadik Jánostól Windischgrätz Lajosig” bármelyik politikai csoport számára eladó, vagyis Lázár egyértelműen a királypárti szerveződéseket részesítette előnyben.19 Közvetítők útján először a – Pallavicini György és arisztokrata társai által vezetett, antiliberális karakterű – Földművespárt, majd a sajtóvállalat jelentkezett be vevőként. A két érdekeltség végül december 31-én megállapodott arról, hogy közös célokra és számlára fogják megvenni a lapot (Tápay-Szabó, 1928: 91–93). A megállapodás jól illeszkedett Bangha Béla terveihez, aki ekkor a meglevő kisebb pártok egyesítésével egységes keresztény politikai szervezet létrehozására törekedett. A páter feljegyzései szerint az üzletet 1919. január 3-án kötötték meg, ám az újságírók előre látható ellenállása miatt úgy döntöttek, hogy a vevők képviseletében egyedül Pallavicini szerepeljen a nyilvánosság előtt (Nyisztor, 1941: 252). A Déli Hírlap részvényeinek négyötöde a KSV, egyötöde pedig a Földművespárt tulajdonába került, de ténylegesen a KSV fizetett a párt helyett is (Tápay-Szabó, 1928: 96). A részvények vételára csaknem kétmillió korona volt.20

A vevők és az eladók a lap átvételének megkönnyítése és az újságírók megnyugtatása érdekében arról is megegyeztek, hogy egy ideig továbbra is Lázár tölti be a felelős szerkesztői posztot, amit január 7-én jelentett be a szerkesztőségnek.21 A hír a munkatársak körében nem csupán a politikai ellentétek miatt kelthetett őszinte megdöbbenést, hanem állásuk féltése miatt is. Erre különösen a szerkesztőség baloldali meggyőződésű csoportjának lehetett oka, amelynek hangadói Róna szerint Hajnal Jenő, Róbert Oszkár és Halmi József 22 voltak (Róna, 1930: 696). Az 1914-es sajtótörvény értelmében az új tulajdonos az állandó munkatársak többségét három hónap felmondási idő után (a vezető beosztásúakat hat hó után) bocsáthatta el. Az adott helyzetben azonban a tollforgatóknak kevés esélyük volt az elhelyezkedésre, mivel 1919 januárjában a szerkesztőségek eleve „túl voltak terhelve” munkatársakkal, és a frontokról hazatért, illetve a megszállt országrészekről érkező újságírók miatt a helyzet folyamatosan romlott.23 Ráadásul tarthattak attól is, hogy a KSV bizonyosan saját munkatársakkal szándékozik dolgozni, hiszen már 1918 októberében elkezdte a jövendő lap újságíróinak kiválogatását.24

A lap zsurnalisztái még aznap délután az Otthon Körben ültek össze, ahol elhatározták, hogy az új tulajdonostól önként vállalt elbocsátási tilalmat, illetve a politikai okokból távozni kívánók számára – erre a törvény szerint azonnali felmondással joguk volt – az előírt három, illetve hat havi összegnél magasabb, egy évi végkielégítést kérnek. Az ügyet egyidejűleg bejelentették az Újságírók Szabadszervezetének,25 amelynek vezetője, Göndör Ferenc, rövid ideig maga is a lap munkatársa volt. Két nap múlva a lapvásárlásról megjelenő első hírek nyomán nyilatkozatot adtak közre, amelyben cáfolták, hogy a Déli Hírlap irányváltásra készülne, és hitet tettek a radikális köztársasági politika mellett.26 Ez a lépés világosan mutatja a munkatársak stratégiáját: a kezdetektől arra törekedtek, hogy az ügy politikai dimenzió­ját felnagyítsák, megnyerve ezzel a jelentős közéleti súlyú baloldali szervezetek támogatását, amit felhasználhattak az új tulajdonosokkal való alkudozások során.

A lap munkatársai felismerték, hogy addig van esélyük valamiféle biztosíték megszerzésére, amíg az új tulajdonosok nem veszik birtokukba a szerkesztőséget, ezért megakadályozták, hogy az új tulajdonos képviseletében eljáró Palóc László, az ismert katolikus újságíró átvizsgálja a lap könyvelését, valamint felkeresték Pallavicini őrgrófot, akitől írásbeli garanciát követeltek arra nézve, hogy a szerkesztőség három évig maga irányíthatja a lapot, és a tulajdonosok nem avatkoznak be politikai irányvonalába. Göndör Ferenc lapja, Az Ember, pedig közvetett bizonyítékokra hivatkozva már január 14-én arról írt, hogy a Déli Hírlap vevője valójában nem a „legendásan fukar” Pallavicini és pártja, hanem a „sötét klerikalizmust” képviselő Központi Sajtóvállalat.27

A szerkesztőség tagjai összeköttetéseiket felhasználva megbizonyosodtak arról, hogy a lap új tulajdonosa valójában a KSV. A sajtóvállalat politikai irányvonala ugyan nem sokban különbözött a Földművespártétól, amellyel vezetői szoros kapcsolatokat ápoltak, de a leleplezett elhallgatás újabb érvet szolgáltatott a számukra, és a vállalattal szemben építhettek a közvéleményben meglévő antiklerikális előítéletekre is. Az újságírók –­ a Pallavicini család értesülései szerint – kapcsolatba léptek Károlyi Mihállyal is, aki a támogatásáról biztosította őket.28 A politikusnak – akinek pártja kettészakadása következtében szembe kellett néznie a tömegbázis megszerzésének problémájával, amely az áprilisra tervezett választások miatt egyre sürgetőbbé vált – elemi érdeke volt megakadályozni, hogy az addig az ő politikáját támogató lap irányt módosítson. A kapcsolatfelvétel valóban lehetséges volt, mert a lapban a Dénes József nevet használva rendszeresen publikált Diner-Dénes József, Károlyi egyik bizalmasa, aki 1918 decemberéig a külügyi tárca államtitkára volt (Komlós, 1967: 72).

A Károlyitól kapott informális támogatás döntő hatással lehetett az újságírókra, ami érthetőbbé teszi az elkövetkező eseményeket. A lap munkatársai január 17-én bizalmatlanságukat fejezték ki Lázár Miklós iránt, aki határozottan állította, hogy nem ismerte a vevő valódi kilétét, és hajlandó lett volna a vételár őt illető részéről is lemondani. Ezzel azonban már nem volt képes megállítani a munkatársak önhatalmú fellépését. A szerkesztőség Lázárt a továbbiakban nem ismerte el a lap vezetőjeként, és helyette Puszta Bélát felelős, Dénes Józsefet pedig főszerkesztővé választották.29 Dénes január 19-én, első vezércikkében – Károlyi koalíciós politikájára rímelve – a munkások és polgárok szövetségének fontosságára mutatott rá.30

A Déli Hírlap ugyanezen a napon közölte olvasóival, hogy a szerkesztőség a saját kezébe vette a lap kiadását. Az újságírók számára az új helyzetben, amelyet a forradalmi nézetek, a politikai támogatás tudata és az egzisztenciális félelmek határoztak meg, az elmúlt évtizedek általános joggyakorlata, amely a lapokat adható-vehető, örökölhető magántulajdonként kezelte, érvényét veszítette, és azt furcsa, rendkívüli dologként írták le:

„És azt kellett hallanunk, hogy a lapot eladták tudtunk, megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül. Eladták, mint egy élettelen tárgyat, és eladták a szerkesztőséget is, mely mint egy versenyistálló, ezután új színekben fog szerepelni.”

A munkatársak ugyanakkor csak a részvényesek rendelkezési jogát vonták kétségbe, a tulajdonjogot nem, és felajánlották, hogy visszafizetik nekik a lap vételárát.

Az újságírók szokatlan lépésük további igazolásaként az egyszerű polgárjogi ügyletet a „legvakmerőbb ellenforradalmi szervezkedés”-ként írták le, rémképeket festve a Központi Sajtóvállalat céljairól:

„Felekezeti izgatás, társadalmi ellentétek kiélesítése, a papi hatalom alátámasztása, a klerikális, tehát reakciós uralom helyreállítása, és ha az ő jó istenük engedi, egy kis aktív antiszemitaság, persze pogromok képében – ez az ő eszményük.”31

Néhány nappal később jelentősen árnyalták álláspontjukat. Elismerték, hogy a katolikusok is hallathatják a sajtó útján a véleményüket, de hozzátették:

„Ha azonban sajtóorgánumra van szükségük, úgy ne cserkésszenek az ellentétes táborban s ne szorítsanak ezzel egy egész szerkesztőséget kétségbeejtő dilemmákba.”32

A helyzet kezdett válságosra fordulni a KSV számára, amelynek az üzleti életben járatlan szerzetes vezetői nem tudták kezelni a rendkívüli eseményeket, és attól tartottak, hogy a közadakozásból összegyűlt vételár a lap birtokba vételének meghiúsulásával végleg elvész a számukra. A fővárosi közállapotok romlása, a jogrend fellazulása, a tömegtüntetések állandósulása, az államhatalom balra tolódásától való félelem, a radikális szociáldemokraták és a kommunisták erejének növekedése valóban okot adhattak ezekre a félelmekre (Romsics, 2003: 122). A vállalat képviseletében ezért Bangha Béla és Baranyay Jusztin cisztercita szerzetes megbeszéléseket kezdett a konzervatív-legitimista arisztokraták csoportjával, amelynek Pallavicinin kívül Széchenyi György, Dessewffy Emil és Károlyi József volt még tagja. A tárgyalásokon megállapodtak arról, hogy a Központi Sajtóvállalat érdekeinek biztosítására a Földművespárt megveszi a KSV tulajdonrészét, és a grófok ki is állítottak egy 1 600 000 koronáról szóló kötelezvényt. Ezt azonban egyelőre fiktívnek tekintették, mivel még mindig bíztak abban, hogy sikerülhet a lap átvétele, kudarc esetére viszont Károlyi József vállalta, hogy megtéríti a KSV kárát (Tápay-Szabó, 1928: 97). Az egyezség megkötésére Bangha naplója szerint január 20-án került sor (Nyisztor, 1941: 252).

A jogügylet tető alá hozásával párhuzamosan a tulajdonosok új kísérletet tettek a lap birtokba vételére. Ennek részeként jelent meg másnap Szabó László lapjában Bangha nyilatkozata, amely – az aktuális jogi helyzetnek megfelelően – kijelentette, hogy a KSV nem tulajdonosa a Déli Hírlap részvényeinek, de hangsúlyozta, hogy azokat az érvényes törvények szerint jogosan szerezhette volna meg. A páter cáfolta a vállalatát ért, ellenforradalmiságra vonatkozó vádakat, és leszögezte, hogy az a törekvés a valódi reakció, amely a katolikus közönség lapszerző szándékát igyekszik erőszakkal megakadályozni.33

A részvényesek január 20-án a királypártiként ismert Payr Hugót34 bízták meg a szerkesztőséggel való kapcsolatfelvételre, ami még aznap meg is történt. A lap munkatársai igen messzemenő igényeket fogalmaztak meg: követelték, hogy okmányokkal bizonyítsák, a KSV nem tulajdonosa a részvényeknek, és hogy garantálják a lap radikális köztársasági irányvonalának fennmaradását. Annak biztosítását is akarták, hogy személyi döntéseket csak a szerkesztőség jóváhagyásával hoznak, az önként távozóknak két év végkielégítést, a maradóknak hároméves szerződést, valamint 50 százalékos béremelést kívántak. Mindezen felül anyagi biztosítékként követelték, hogy a tulajdonos fizessen egymillió koronát a lap üzemi fenntartására, amivel a szerkesztőség is rendelkezhet; valamint, hogy másik egymillió koronát helyezzenek közjegyzői letétbe a munkatársakkal való szerződés garanciájaként.

Válaszként Payr Hugó közölte, hogy nem a KSV a tulajdonos, és ezt okmányokkal is bizonyítani tudja, a többi követelésről pedig általánosságban támogató, de konkrétumokat nélkülöző nyilatkozatot tett, ami birtokon belülre kerülve rugalmas értelmezést tett volna lehetővé. Megígérte, hogy a lap a jövőben is demokratikus és a forradalom eredményeit védő irányvonalat képvisel, és hogy a részvénytársaság javít a dolgozók anyagi helyzetén. Ugyanakkor elmondta, hogy nem tartja szükségesnek külön szerződések megkötését, vagyis nyilvánvalóvá tette, hogy a részvényesek nem hajlandók garanciát vállalni a követelések betartására.35

A konfliktus kiszélesedik: a szabadszervezet a lapkiadók ellen

Az új tulajdonosok a kevés sikerrel kecsegtető tárgyalások helyett inkább az újságkiadók szolidaritásától vártak segítséget, ezért január 21-én – Lázár Miklós támogatását igénybe véve – a szerkesztőséggel szemben az Újságpapír Központ segítségét kérték.36 A központot még 1916-ban hozta létre Tisza István kormánya az újságok monopolizált papírellátásának megszervezésére és irányítására; tagjait a lapkiadók, a nyomdavállalatok és a papírgyárak képviselői közül, az érdekképviseletek felterjesztette névsorból a kormány nevezte ki.37

A lapkiadók ekkorra már aggodalommal figyelték a Déli Hírlap sorsát, hiszen megítélésük szerint a szerkesztőség eljárása egyaránt veszélyeztette a sajtószabadság és a magántulajdon elveit. Álláspontjuk kiolvasható Az Újság publicisztikájából, amely szerint:

„Ha sajtószabadság van, akkor ahhoz a reakciós, felekezeti iránynak is joga van. Ami a Déli Hírlapnál történt, az igenis szocializálás. A szerkesztőség birtokba vett valamit, ami nem az övé.”38

A Papírközpont végrehajtó-bizottsága egyhangú szavazással kimondta, hogy a lap papírkontingensét csak a Déli Hírlap Részvénytársaságnak lehet kiadni, ezzel pedig elvileg lehetetlenné tette a lázadó szerkesztőség további munkáját. A Budapesti Napilapok Szindikátusa és a Politikai Napilapok Képviselete közös ülésén szintén úgy döntött, hogy a lap kiadását és szerkesztését csak a részvénytársaság intézheti, az ez ellen fellépőkkel szemben pedig védelmet ígért az Rt.-nek.39 Márkus Miksa a kiadók megbízásából felkereste Pallavicinit, és megkérte, hogy ne fogadja el a vételár visszafizetésére vonatkozó ajánlatot.40 A kiadók feltehetően attól tartottak, hogy az eset precedensként szolgálhatna tulajdonjoguk politikai alapú ellenőrzéséhez.

A lapkiadói szervezetek támogatására támaszkodva 21-én este Payr átadta felelős szerkesztői kinevezését a lap munkatársainak, és ígéretet tett a kért 50 százalékos béremelés teljesítésére. A szerkesztőség azonban az ellenállást választotta: azonnal a szabadszervezethez fordult, amely este 9 és 11 között tárgyalta az ügyet, és a tagság képviselői (a „bizalmi férfiak”) egyhangúlag kimondták a lap támogatását. A Déli Hírlap beszámolója szerint a katolikus párt lapja, az Alkotmány képviselője kijelentette, hogy ők sem dolgoznának Bangháéknak, amiért nagy tapsot kapott.41 A közlés hiteles lehet, hiszen az Alkotmány zsurnalisztái és az új katolikus lapok indítására törekvő Bangha 1918-ban heves érdekharcot és publicisztikai csatákat folytattak, ezért kifejezetten rossz viszonyban álltak egymással.

A bizalmiférfi-testület határozatának politikailag elkötelezett első pontja kimondta, hogy minden eszközzel küzdeni fog a reakció ellen és a forradalmi vívmányok biztosításáért. A második pont szerint a Papírközpont illetéktelenül avatkozott a Déli Hírlap kiadói és szerkesztői közötti harcba, amivel önző kiadói célokat követett, ezért követelte, hogy a kormány vegye ki a központot a kiadók kezéből és rendelje egy pártatlan közhatóság alá. A bizalmiak végül leszögezték, hogy minden erejükkel támogatni fogják a Déli Hírlapot.42 Göndör Ferenc felkereste a lapot nyomtató Újságüzemnyomdát, és – emlékiratában nem részletezett érvekkel – elérte, hogy a Papírközpont határozata ellenére továbbra is kiadják az újságot (Göndör, 1922: 29).

Másnap, 22-én, Payr kísérletet tett arra, hogy meggyőzze a tiltakozókat, és megjelent az Otthon Körben, ahol azonban a jelenlevő újságírók tüntetést szerveztek ellene. Pallavicini őrgróf a kudarc ellenére úgy döntött, megkísérli a lap birtokba vételét, abban az esetben pedig, ha a szerkesztőség erőszakkal megakadályozza azt, akkor rablás címén pert indít, noha ügyvédei megpróbálták lebeszélni erről, mert úgy látták, hogy a közállapotok miatt nem lenne esélye megnyerni a pert.43 Ellenfelei azonban mindenre felkészültek. Az eredetileg munkásokból toborzott rendőri segéderőnek szánt Népőrség Fabik-csoportja kivonult a szerkesztőség elé, és fegyveres védelmet nyújtott a szerkesztőségnek saját tulajdonosával szemben. Payr Hugó ilyen körülmények között meg sem kísérelte a lap átvételét.44

Noha a csoport vezetője kijelentette, hogy a Népőrség nem avatkozik politikai vagy jogi vitákba, az eljárás célja csupán az erőszak megakadályozása és a vagyoni érdekek védelme,45 az események hátterében vélhetőleg a Göndört támogató radikális baloldali erők vagy a katonatanácsok állhattak. 1919 januárjában már a mérsékelt szociáldemokrata politikusok is egyre ellenségesebbnek és ellenforradalminak érzékelték a polgári sajtót (Böhm, 1923: 151–154), ezért nem látták volna szívesen a klerikálisnak tartott KSV megjelenését a sajtópiacon.

A tulajdonos a Népőrség lépését követően azonnal panaszt tett a lapkiadó testületeknél, amelyek még aznap felkeresték Berinkey Dénes miniszterelnököt, és felvilágosítást kértek a kormány álláspontjáról. A csekély tényleges befolyással rendelkező kormányfő elmondta, hogy sem neki, sem a honvédelmi tárcának nem volt előzetesen tudomása a különítmény eljárásáról, és határozott ígéretet tett arra, hogy hasonló eset nem fog előfordulni.46

A kiadók egyidejűleg a szakszervezet egyre nagyobbnak és veszélyesebbnek ítélt befolyása ellen is fel kívántak lépni. Több laptulajdonos elbocsátással fenyegetve követelte a szabadszervezetből való kilépést alkalmazottaitól – eredmény nélkül.47 Január 23-ára dátumozva megjelent egy felhívás, amely „Az Est munkatársai” aláírást viselte. A szöveg egyrészt taktikus módon méltatta a szabadszervezet érdemeit a gazdasági érdekvédelem terén, másrészt megtámadta a vezetőséget, mert – eredeti felhatalmazásán túllépve – a Déli Hírlap ügyében politikai határozatot hozott, amivel veszélyezteti a szervezet fennállását és egységét. Göndör a felhívás szerint nem elfogadható, a szervezetre nézve káros nyilatkozatot tett, amikor azt állította, hogy az újságírók akár fegyverrel is felléphetnek az eddig tollal vívott küzdelemben. Az Est munkatársai ezért a nyilatkozat szerint bizalmatlanságukat fejezték ki a vezetőséggel szemben, mert az eltért az eredeti, szociális céloktól, és követelték, hogy vagy önként mondjon le, vagy pedig hívjon össze rendkívüli közgyűlést a kérdés megvitatására.48

Az ellenoldal a támadásra válaszként szintén offenzívát indított a nyilvánosság előtt. A Déli Hírlap publicistája rendkívüli jelentőséget tulajdonított az eseményeknek:

„A pesti sajtó rabszolgatelepein eleven és friss szellők járnak. Az újságírók belenéznek a kiadók titkos konyhájába. Ez a legnagyobb veszedelem, mely őket érheti. Megértjük a kiadók dühét, kétségbeesését.”

A cikk fogalmi kerete meglehetősen hasonlít Bangha páternek a sajtóról alkotott felfogására, hiszen szerzője azt hangsúlyozta: először történt meg az országban, hogy a szegény újságírók bezárják az ajtót a „milliomos lélekkufárok” előtt.49 A nyilvános kampányt a polgári radikális párt elnöksége is támogatta, amely szerint az újságírók bátran megvédték a veszélyeztetett forradalom vívmányait, és határozatában kifejezte rokonszenvét az eszméikért küzdő hírlapíróknak.50

Göndör Ferenc még forradalmibb húrokat pengetett: a kiadókat a régi rend híveinek, Tisza István kritikátlan kiszolgálójának, háborús nyerészkedőknek ábrázolta, akiket a demokratikus rendszernek már el kellett volna távolítania a közéletből. Szerinte a kiadók végső esetre még a lapok kiadásnak leállításával is megfenyegették a szabadszervezethez ragaszkodó újságírókat, amivel szemben a szervezett munkások és a katonák segítségét kérte. Ám, „ha mindenáron provokálni fogják az újságírókat, akkor nem sokáig lesz már alkalmuk – még saját lapjaikat sem beszüntetni.”51

A szabadszervezet vezére a kiadói érdekek képviselőjének láttatott Papírközpont ellen is támadást intézett: szerinte a központnak nincs erkölcsi alapja véleményt mondani a vitában, hiszen monopolizálta a magyar sajtót, csak a profit érdekli, ezért a „fekete tőke” érdekében is hajlandó fellépni. Ezért szerinte az eset intő jel a kormány számára arról, hogy a központot meg kell szüntetni.52 Göndör a színfalak mögött még tovább ment, és azt követelte a kereskedelmi minisztertől, hogy az állam „forradalmi alapon” vezessen be megkülönböztetést a hírlapok papírellátásában. A szociáldemokrata centrumhoz tartozó Garami Ernő azonban határozottan visszautasította a felvetést.53

Az ügy végkifejlete: megoldás helyett fegyverszünet

Az eset tehát a hivatalos kormánypolitika látókörébe került. Az ügy gyors megtárgyalásához hozzájárult a január 23-án a Pesti Hírlap szerkesztőségét ért támadás, amely Kun Béla szerint a munkásság forradalmi lendületének kezdete volt.54 Az eseményre tekintettel az aznapi rendes kormányülést megelőzően miniszteri értekezlet tárgyalt a sajtót érintő ügyekről.

A kormánytagok először megállapították, hogy nem tűrhető el a sajtószabadság sérelme, ezért felkérték a belügyminisztert és a hadügyminisztert, hogy intézkedjenek, mert az esetet alkalmasnak látták az államhatalom iránti bizalom veszélyeztetésére. A Déli Hírlap és a lapkiadók panasza ügyében azonban hosszú és szenvedélyes vita kezdődött,55 amely végül kompromisszumos eredményt hozott a polgári és a szociáldemokrata miniszterek között. A kormány nyilatkozatot adott ki arról, hogy meg fogja védeni az újságírók politikai és gazdasági szervezkedési szabadságát az „állítólagos” támadásokkal szemben.56

A szöveg nem elégítette ki egyik panaszos felet sem: a Népszava például nehezményezte az „állítólagos” jelző használatát, azt hangsúlyozva, hogy a lapkiadók ténylegesen felléptek a tollforgatók szervezkedési szabadsága ellen.57 Az Est viszont kevesellte a fellépést, és azt követelte, hogy az állam ne csak egy oldalról, hanem minden tényezővel szemben, vagyis a „sajtóterrort” hirdető Göndör ellenében is védje meg a sajtószabadságot.58 Az Újság pedig már a közéleti pluralizmust féltette a zsurnaliszták szervezkedésétől: „Mindenki politizálása a saját szabadságát jelenti, az újságírók összességének közös politizálása pedig mindenki más szabadságának az elkobzása.”59

A kormány másik két lépése – a miniszterelnöki sajtóosztály vezetőjének kiválasztása és a Papírközpont átszervezése – viszont már egyértelműen az újságírók sikereként értékelhető. A kormány Gellért Oszkárt, a szabadszervezet végrehajtó bizottságának tagját nevezte ki sajtófőnöknek,60 akit egyes sajtóértesülések szerint egyértelműen felhatalmaztak az újságírói szervezkedés támogatására.61 Ez a lépés nyilvánvaló megerősítést jelentett a szabadszervezet vezetősége számára, ezért a Göndör belülről való megbuktatását célzó kísérlet gyorsan kudarcot vallott. Január 24-én a szabadszervezet megtartotta Az Est által kért bizalmi ülést, amely 38:5 arányban kimondta, hogy helyesli a végrehajtó bizottság eljárását, és bizalmat szavazott neki.62

Noha Göndör követelése a Papírközpont felszámolására és a lapok közötti politikai szelekcióra nem talált támogatásra, a kormány a központ átalakítását és a lapkiadók befolyásának mérséklését indokoltnak tekintette. A 24-én kiadott rendelet az általános demokratizálás igényére hivatkozva, kibővítette a testületet az újságírók, a nyomdászok és a kiadóhivatali tisztviselők képviselőivel.63

A politikai helyzet tehát nem kedvezett a Déli Hírlap tulajdonosainak, és a következő napok történései még tovább rontották esélyeiket. Január 24-én a Magyarországi Közalkalmazottak Szövetsége megállapította, hogy „a polgári sajtó nap-nap után a legvisszataszítóbb agresszivitással és folytonos gyanúsítással harcol a forradalom vívmányai és a forradalom léte ellen”, ezért minden tag kötelességévé tette a polgári sajtó bojkottját.64 Január 29-én a szövetség tiltakozó gyűlést tartott az ellenforradalmi szervezkedés elleni fellépés jelszavával, kimondva, hogy ha a bojkottnak nem lesz eredménye, akkor meg fogják akadályozni a polgári lapok megjelenését. Az egyhangúlag elfogadott nyilatkozatnak az adott fenyegető súlyt, hogy csatlakoztak hozzá a postai, a vasúti, a telefonos és a távírdai hivatalnokok, az éttermi és kávéházi alkalmazottak, a nyomdászok és az újságírók szervezetei is,65 amelyeknek a közös fellépése valóban képes lett volna megbénítani a lapok kiadását és terjesztését.

A Déli Hírlap részvényesei ekkor már arra a következtetésre jutottak, az adott körülmények között bölcsebb elhalasztani a lap szerkesztésének átvételét.66 Az újságok február 8-án jelentették be, hogy a hírlap ügye a tulajdonosok és a szerkesztőség közötti megegyezés megkötésével megoldódott. A beszámolók szerint az „önzetlen és lelkes” szerkesztőség meggyőződött arról, hogy a lap mögött álló érdekeltség nem kíván reakciós célokat folytatni, és Pallavicini írásba adta, hogy a lap megtarthatja addigi irányvonalát, amelyet a részvényesek nem befolyásolhatnak, a szerkesztőség viszont elismerte a vevők tulajdonjogát.67 Az újságírók által megválasztott Dénes József főszerkesztő kilépett a laptól, a felelős szerkesztő viszont Puszta Béla maradt.68

Az őrgróf valóban képtelen volt tényleges befolyást szerezni a szerkesztésben. Az Andrássy Gyulánét tájékoztató Hadik Klára február végén úgy látta, hogy a lap kisajátítási kísérlete teljes csődöt mondott, Pallavicininek egy sort sem sikerült elhelyeznie, és az újság továbbra is a megszokott „ocsmány hangot” folytatja.69 Pallavicini ekkor már feltehetőleg az arisztokrata körökben egyre türelmetlenebbül várt ellenforradalomtól remélte, hogy birtokolhatja a lapot.

Noha a bojkott-felhívásnak a gyakorlatban nem volt érzékelhető hatása, a sajtó elleni támadások sem értek véget. Ezért a budapesti napilapok kiadói és szerkesztői február 12-én ülést tartottak, ahol megállapították, hogy az előző héten a katonatanács utasítására fegyveresek jelentek meg a katolikus Új Lap és az Alkotmány, valamint a Neue Post és a Pester Lloyd szerkesztőségében, és életveszélyes fenyegetésekkel akarták megakadályozni az újságírókat a munkavégzésben és a szabad véleménynyilvánításban. A lapkiadók ezért a kormánytól a sajtószabadságot garantáló II. néptörvény betartatását kérték.

A kiadók olyan komolynak ítélték a helyzetet, hogy – miként korábban a szabadszervezet esetében – a kormányt a lapok meg nem jelenésével zsarolták meg. Leszögezték, hogy ha továbbra is tűri a támadásokat, akkor a szindikátus

„…minden felelősséget elhárít magától azért, hogy egyrészt a legelemibb kötelességeit sem teljesítheti ezekben a napokban a sajtó, másrészt azért is, hogy sok ezer kenyérkereső munkása a sajtóvállalatoknak a maga legelemibb existenciájában károsodik”.70

A miniszterelnökségen nem siették el a beadvány megválaszolását: Gellért Oszkár elfektette az iratot, amelyet végül csak áprilisban, gyökeresen megváltozott viszonyok között helyeztek ad acta.

A Tanácsköztársaság beköszöntével a teljes sajtó állami irányítás alá került, így a Déli Hírlap tulajdonosának ügye aktualitását vesztette. Az orgánumot Vörös Katona néven a hadsereg lapjaként jelentették meg Kéri Pál irányításával. A lap a kommün bukása után átrendeződő sajtópiacon nem jelent meg újra. A Friedrich-kormány átmenetileg feloldotta az új lapok indításának tilalmát,71 és a Központi Sajtóvállalat 1919 októberétől más címek alatt jelentette meg saját újságjait.

*

A Déli Hírlap ügyét minden szereplő más szemszögből értelmezte. A kormány számára azért jelentett kihívást, mert a jogrend fenntartásának igénye, amelyet a polgári és bizonyos szociáldemokrata politikusok képviseltek, szembekerült a forradalmi elvek védelmével igazolt szociáldemokrata szempontokkal. Bangha Béla és köre a „rossz sajtó” valódi természetének bizonyítékát, illetve az egyházellenesnek tartott szociáldemokrácia újabb antiklerikális megnyilvánulását látta az eset mögött, ami a Tanácsköztársaság bukása után hivatkozási alapot szolgáltatott számára a „destruktív” sajtó elleni erélyes állami és társadalmi fellépés követeléséhez (Bangha, 1920: 171–172). Az újságírók többsége a kiadókkal szembeni hatékony érdekérvényesítés példáját, a világháborús viszonyok közt jogfosztottnak érzékelt szakma lázadását látta az eseményben, amely miatt – ahogyan azt a bizalmatlansági szavazás eredménye megmutatta – a fővárosi újságírók jelentős része felsorakozott a szabadszervezet egyre radikálisabb felfogású vezetői mögött. A lapkiadók viszont a magántulajdon elvének megsértését emelték ki, az ügyet a szabad vagyonszerzés politikai alapú korlátozásaként, illetve a március 21-e után bekövetkező államosítás előjátékaként fogták fel. A Déli Hírlap ügye számukra része volt annak a folyamatnak, amelynek során a szabadszervezet a kommunizmus intencióira a bolsevizmusba hajszolta a sajtót,72 ők pedig nem bizonyultak képesnek az eseménysor megfékezésére.

Irodalom

Alapszabály (1899) A Budapesti Újságírók Egyesülete Alapszabályai. Budapest: Hunyadi Mátyás Intézet.

Bangha Béla SJ (1920) Magyarország újjáépítése és a kereszténység. 2. kiadás. Budapest: Szent István Társulat.

Böhm Vilmos (1923) Két forradalom tüzében. Wien: Bécsi Magyar Kiadó.

Buzinkay Géza (2000) „A haladás közvitézei.” A magyar újságírók öntudatra ébredése a 19. század végén. Magyar Média, 1. sz.

Garami Ernő (1922) Forrongó Magyarország. Leipzig & Wien: Pegazus Kiadó.

Gerely József (1910) A sajtókérdésről. Budapest: Katolikus Sajtóegyesület.

Göndör Ferenc (1922) Vallomások könyve. Wien: szerzői kiadás.

Ignotus Pál (1912) Körkérdés. Az írói becsület. Huszadik Század, XXV. kötet.

Komlós Aladár (1967) Diner-Dénes József (1857–1937) In: Szabolcsi Miklós & Illés László (szerk.) Jöjj el, szabadság! Tanulmányok a magyar szocialisa irodalom történetéből. II. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Mayer János (1911) A sajtó problémái. Egyházi Közlöny, 6. sz.

Nyisztor Zoltán (1941) Bangha Béla élete és műve. 2. kiadás. Budapest: Pázmány Péter Irodalmi Társaság.

Pogány József (1912) Körkérdés. Az írói becsület. Huszadik Század, XXV. kötet.

Prohászka Ottokár (1918) A kereszténységért és magyarságért. A KSV értesítője. Ünnepi szám. Budapest: Központi Sajtóvállalat.

Romsics Ignác (2003) Magyarország története a XX. században. 3. kiadás. Budapest: Osiris Kiadó.

Róna Lajos (1930) Harminc év az újságíró-pályán. Békében, háborúban, forradalomban. Budapest: szerzői kiadás.

Sipos Balázs (2004) A politikai újságírás mint hivatás. Budapest: Napvilág Kiadó.

Sipos Balázs (2006) Az újságíró-társadalom 1890 és 1945 között. In: Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest: Századvég Kiadó.

Szabó László (1919) A bolsevizmus Magyarországon. Budapest: Athenaeum Kiadó.

Tápay-Szabó László (1928) Szegény ember gazdag élete. III. Budapest: Athenaeum Kiadó.

Varga Lajos (1999) A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Budapest: Napvilág Kiadó.

Lábjegyzetek

1
A pápa a Katholikus Sajtóegyesületnek. Alkotmány, 1908. február 6.
2
A Sajtó, 1917. augusztus.
3
A Sajtó, 1918. január.
4
Nemzetvédelmi Szövetség. Alkotmány, 1918. október 30.
5
A sajtószabadság ünnepe. Világ, 1918. november 1. A II. néptörvény megszüntette az előzetes cenzúrát, garantálta a lapok szabad terjesztését, valamint az 1914-es sajtótörvénynél liberálisabb módon szabályozta a sajtójogi felelősséget és a helyreigazítási jogot.
6
Magyar Országos Levéltár (MOL) K 26 121. csomó V. tétel 746. sz. Sebestyén Arnold emlékirata Huszár Károly miniszterelnöknek. 1920. január 10.
7
Dr. R:. Újságíró dolgok. Új Nemzedék, 1917. február 18. A tulajdonos sok esetben egyben a lap szerkesztője is volt, és hivatásos újságíróként a BÚE rendes tagja és vezetője is lehetett (Alapszabály, 1899: 4).
8
Dr. R.: Újságírók dolga. Új Nemzedék, 1917. szeptember 16.
9
Alkotmány, 1917. szeptember 7.
10
Újságírók az újság-monopólium ellen. Új Nemzedék, 1918. március 27.
11
A statisztika szerint a budapesti újságírók száma 760 fő volt (Buzinkay, 2000: 28), azonban ebbe beleszámították azokat is, akik rendszeresen, de nem foglalkozásszerűen írtak az újságokba. A hivatásos újságírók száma ténylegesen 600–700 fő körül lehetett (Sipos, 2006: 354).
12
Vécsei Miklós: Újságírók dolga. Új Nemzedék, 1918. április 25.
13
Kéri Pál (1882–1961) újságíró, pályáját Az Est munkatársaként kezdte, politikai riportjaival országos ismertséget szerzett. Károlyi Mihály bizalmasai közé tartozott, szerepet vállalt a Nemzeti Tanácsban. Az ellenforradalom idején a Tisza-gyilkosságban való részvétel vádjával 1921-ben halálra ítélték, ám a Szovjetunió fogolycserével kiváltotta. 1922-ben Bécsbe távozott.
14
1013 lap jelenik meg Budapesten. Az Est, 1919. január 9.
15
Lázár Miklós (1887–1968) újságíró, politikus. Pályáját a Magyar Hírlap és A Nap újságírójaként kezdte, majd a Pesti Hírlap munkatársa lett. 1917-től a Déli Hírlap főszerkesztője. 1919 tavaszán a bécsi Antibolsevista Comité publicistája, majd a szegedi ellenforradalmi kormány munkatársa volt. 1921-ben megalapította A Reggel című lapot. Az 1930-as években független országgyűlési képviselő.
16
Forrongás az újságok körül. Az Est, 1919. január 26.; Róna (1930: 693).
17
Az Est szerint (Forrongás az újságok körül. Az Est, 1919. január 26.) az új tulajdonos valójában egy demokrata érzelmű kereskedőkből álló csoport volt, ezt azonban Róna emlékiratában határozottan cáfolja (Róna, 1930: 702).
18
A baloldali hírlapírókarzat a sajtó becsületéért. Déli Hírlap, 1918. október 25.
19
MOL P 4 330. tétel. Andrássy Gyuláné naplója. Pallavicini Boy levele 1919. január 22. „Boy” Pallavicini György őrgróf feleségének, Andrássy Borbálának a családban használatos neve, aki édesanyját, az ekkor Svájcban tartózkodó ifjabb Andrássy Gyulánét tájékoztatta.
20
A Déli Hírlap szerint a vételár 1 950 000 korona volt (1919. január 19.), amit Andrássyné naplója is megerősít. Róna emlékirata szerint viszont az ár 2 300 000 koronát tett ki (Róna, 1930: 704).
21
Az esetben közvetlenül érdekelt Szabó és Róna emlékirata szerint Lázár nem ismerte a vevő valódi kilétét. A közléseket feltehetően Lázár védelme indokolta, aki 1919-ben kijelentette, hogy nincs tudomása a KSV részvételéről.
22
Hajnal Jenő (1889–1977) újságíró, pályáját Nagyváradon és Szabadkán kezdte, 1912-ben részt vett egy hírlapírósztrájk szervezésében. A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Újság munkatársa volt, a bukás után Bécsbe távozott. Róbert Oszkár (1891–1983) újságíró, 1919-ben a Vörös Újság munkatársa, cikkeiért börtönbüntetésre ítélték, majd emigrált. Halmi József (1893–1967) újságíró, 1919-ben a Vörös Újság szerkesztője, majd Bécsbe távozott.
23
MOL K 255 923. csomó 15. tétel. 385. sz. A Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége a pénzügyminiszternek. 1919. január.
24
Mit csinál a KSV? A Sajtó, 1918. október.
25
Eladták a 'Déli Hírlap'-ot. Az Est, 1919. január 8.
26
Nyilatkozat. Népszava, 1919. január 9.
27
Pallavicini és Szacelláry lapot vesznek. Az Ember, 1919. január 14.
28
MOL P 4. Pallavicini Boy levele 1919. január 22.
29
A Déli Hírlap felszabadult. Az Ember, 1919. január 21.
30
Dr. Dénes József: A mi utunk. Déli Hírlap, 1919. január 19.
31
Egy reakciós pénzcsoport hatalmába akarta keríteni a Déli Hírlapot. Déli Hírlap, 1919. január 19.
32
A Déli Hírlap ügye. Déli Hírlap, 1919. január 21.
33
Bangha Béla SJ: Nyilatkozat. Az Est, 1919. január 21.
34
Payr Hugó (1888–1976) újságíró, politikus, sportoló. Az MTK nehézsúlyú birkózója, az 1908-as olimpia 4. helyezettje. A világháború alatt a Budapesti Hírlap haditudósítója. A két háború között fővárosi, majd országgyűlési képviselő, legitimista programmal. 1944-ben részt vesz a németellenes ellenállásban.
35
A „Déli Hírlap” ügye. Pesti Napló, 1919. január 22.
36
Róbert Oszkár: Miért gyűlöltem meg Lázár Miklóst. Az Ember, 1919. január 28.
37
734/1916 M. E. rendelet. Magyarországi Rendeletek Tára. I. (1916) Budapest: Magyar Királyi Belügyminisztérium. 122–128.
38
Harc a Déli Hírlapért. Az Újság. 1919, január 19.
39
A „Déli Hírlap” ügye. Pesti Napló, 1919. január 22.
40
MOL P 4 330. tétel. Pallavicini Boy levele. 1919. január 22.
41
Tengerészek védik a Déli Hírlapot. Déli Hírlap, 1919. január 23.
42
Az újságírók a reakció ellen. Népszava, 1919. január 22.
43
MOL P 4. 330. tétel. Pallavicini Boy levele. 1919. január 22.
44
Népszava, 1919. január 23.
45
A Népőrség Fabik-csoportja. Pesti Napló, 1919. január 25.
46
A „Déli Hírlap” ügye. Pesti Napló, 1919. január 23.
47
A kormány az újságírók szervezkedési szabadsága mellett. Déli Hírlap, 1919. január 25.; A Politikai Híradó nyilatkozata. Népszava, 1919. január 24.
48
Forrongás az újságok körül. Az Est, 1919. január 26.
49
Déli Hírlap, 1919. január 24.
50
Világ,1919. január 23.
51
Göndör Ferenc: Üzenet a munkásoknak és a katonáknak! Déli Hírlap, 1919. január 24.
52
Göndör Ferenc: Pusztuljon a Papírközpont! Déli Hírlap, 1919. január 23.
53
Göndör (1922: 27); Garami (1922: 65). Garami korabeli helyzetéről lásd Varga (1999: 120, 122).
54
Miután a lap állást foglalt a munkanélküliek állami segélyezése ellen, néhány száz fős tüntető tömeg jelent meg a szerkesztőség előtt, majd benyomult az épületbe, amelyet feldúlt és kifosztott. A Pesti Hírlap kiadóhivatalát szétrombolták. Világ, 1919. január 24.
55
Az újságok és újságírók ügye a minisztertanácson. Az Újság, 1919. január 24.
56
Sajtóügyek a minisztertanácson. Budapesti Hírlap, 1919. január 24.
57
A Politikai Híradó nyilatkozata. Népszava, 1919. január 24.
58
Forrongás az újságok körül. Az Est, 1919. január 26.
59
Az Újság, 1919. január 25.
60
MOL K 27 Kormányülések 1919. január 23. 37. pont.
61
A kormány az újságírók szervezkedési szabadsága mellett. Déli Hírlap, 1919. január 25.
62
Népszava, 1919. január 25. A Déli Hírlap cikke alapján valószínűnek látszik, hogy az ellenszavazatok leadói között ott volt Az Est, a Pesti Hírlap, Az Újság és a Neues Pester Journal. A kormány az újságírók szervezkedési szabadsága mellett. Déli Hírlap, 1919. január 25.
63
1919/ 639. M. E. rendelet. Magyarországi Rendeletek Tára. (1919) Budapest: Magyar Királyi Belügyminisztérium. 69.
64
A közalkalmazottak a reakciós sajtó ellen. Népszava, 1919. január 25.
65
A közalkalmazottak a reakciós sajtó és az ellenforradalmi szervezkedés ellen. Népszava, 1919. január 31.
66
Egy forrás szerint Károlyi Mihály Krausz Simon bankár közvetítésével állítólag hárommillió koronát ajánlott Pallavicininek a lap átengedéséért, az őrgróf és társai azonban ragaszkodtak a tulajdonjog megőrzéséhez. MOL P 4 330. tétel. Hadik Klára levele. 1919. január 30. A levélíró a Bécsben a magyar kormányt képviselő Charmant Oszkár környezetére hivatkozott hírei forrásaként.
67
A Déli Hírlap harca befejeződött. Déli Hírlap, 1919. február 8.
68
A Déli Hírlap ügye megoldódott. Az Est, 1919. február 8.
69
MOL P 4. 330. tétel. Hadik Klára levele. 1919. február 28.
70
MOL K 26 1208. cs. III. tétel. 1842 sz. A Budapesti Napilapok Szindikátusa a miniszterelnöknek. 1919. február 20.
71
1919/4472 M. E. rendelet. Magyarországi Rendeletek Tára (1919). 703.
72
Szabó (1919: 50). Szabó 1919-ben Az Est munkatársa maradt, és csak 1921-ben lépett át a KSV-hez.

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink