• Korábbi lapszámok
• Rovatok
• Szerzőink
• Rólunk

Médiakutató 2005 nyár

Pornó

dr. Bayer Judit:

Internetkorlátozás a kereskedelmi szféra eszközeivel: szűrők és felbukkanó ablakok

A gyermekekre káros internettartalom egyes kérdései

A gyermekekre potenciálisan káros hatást gyakorló internettartalom heves érzelmeket és szabályozási kísérleteket vált ki világszerte. Az internet fogas feladvány a szabályozás minden területén; különösen az általánosságban nem jogellenes, csupán káros tartalom jelent kihívást. De vajon mennyire foglalkoztatja ez a kérdés a leginkább érintett személyeket, a szülőket? Tényleg van-e kellő ok a védekezésre? Vagy elegendő lenne a tartalom támadását kizárni a felbukkanó (pop-up) ablakok megtiltásával? Ez tartalomfüggetlen szabályozást jelentene, amely alkotmányossági aggályokat nem vet fel, és megszüntetné a legfőbb veszélyt: azt, hogy a kiskorúak akaratuk ellenére szembesüljenek felnőtteknek szóló tartalmakkal.

„A cenzorok kockázat-értékelése néha helyes volt, néha téves. Ha úgy döntünk, hogy nem vállaljuk ezt a kockázatot, akkor cenzúrázunk. Az Első Kiegészítés értelme, hogy a szólásszabadság értéke bőven megéri a kockázatot” (Wolfson, 1997: 129).

Mi az, hogy káros?

A „káros tartalom” kifejezés elterjedtté vált azon tartalmak megjelölésére, amelyek a legtöbb országban nem jogellenesek, viszont morálisan vagy más társadalmi értékek alapján mégis nemkívánatosnak minősülnek. Hogy mi minősül nemkívánatosnak, és ki dönt ebben? Éppen ez az egyik legégetőbb kérdés a káros tartalom problémakörében. Ennek megítélése kultúránként és egyénenként is változik. A leggyakrabban mégis azokra a tartalmakra gondolnak, amelyekről az emberek többsége úgy véli, hogy veszélyeztethetik a kiskorú gyermekek egészséges fejlődését: ezek pedig zömében az erőszakos és a pornográf tartalmak. Vannak, akik úgy gondolják, hogy e tartalmak a felnőttekre is káros hatást gyakorolnak. Az utóbbi kérdésre azonban nem irányulnak tudományos vizsgálatok, és összességében kevésbé foglalkoztatja a társadalmat, mint a gyermekek sorsa. Ha a felnőtt saját magának kárt okoz, az a saját felelőssége. Ha az állam nem bízza rá ezt a választást, akkor kriminalizálja a cselekedetet, mint az illegális drogok esetében. Ha rábízza a választást, mint például a cigaretta vagy a pornográfia fogyasztása esetében, akkor is sokan emelik fel a szavukat ellene – illetlennek, károsnak, erkölcstelennek bélyegezve –, de a cselekmény kívül marad a jog területén, legfeljebb kijelölt zónákba próbálják szorítani. A gyermekek esetében azonban az állam nem ismeri el a választás, azaz a beleegyezés jogát. Mivel a gyermek nem büntethető, a tiltás alanyai csak felnőttek lehetnek. Kriminalizálni lehet, hogy gyermek számára hozzáférhetővé tegyék a káros jelenséget. Például az újabb szabályok szerint dohánytermék gyermekeknek nem szolgálható ki, és az iskolák környékén nem lehet dohányárut reklámozni. De gyermekek nemcsak az iskolák környékén közlekednek, valamint nemcsak úgy juthatnak hozzá e termékhez, hogy személyesen megvásárolják azokat a boltban, hanem kerülő úton is. Az interneten a védelem e hiányossága hatványozottan jelentkezik.

Az internet tartalma tükrözi az emberi kultúra és az emberi természet változatosságát. Az, ami egyesek számára elfogadható, hétköznapi vagy egyenesen szükséges, mások számára kellemetlen, felháborító, visszataszító. Mindenkinek szabadságában áll, hogy azt a tartalmat keresse, amely számára kellemes, és ne kelljen olyannal szembesülnie, amely kellemetlen.

Egyes országokban felnőttek esetében is megkísérlik korlátozni a pornográf vagy a szélsőségesen erőszakos tartalmakhoz való hozzáférést. Az Amerikai Egyesült Államokban például a Legfelsőbb Bíróság alkotmányértelmezése szerint az „obszcén” tartalom nem élvez alkotmányos védelmet, tehát a tagállamok alkothatnak azt korlátozó jogszabályokat. Obszcénnak az a tartalom minősül, amely a kortárs közösségi normák szerint kéjsóvár érdeklődésre (prurient interest) apellál, és egészében nélkülöz minden komoly irodalmi, művészi, politikai vagy tudományos értéket.¹ Az amerikai Legfelsőbb Bíróság azonban több döntésében is kimondta, hogy az internet közegében alkalmazhatatlan ez a szabály, mivel a „kortárs közösség” kifejezés magában foglalná az egész világot, amely nélkülözi az egységes értékrendet (Bayer, 2002; Lustyik, 2000).

A német Büntető Törvénykönyv is tiltja az emberekkel szembeni kegyetlen vagy másként embertelen erőszakos cselekményeket ábrázoló, azokat dicsőítő vagy minimalizáló bemutatásmódot és a kemény pornográfia terjesztését (StGB. 131., 184. §§). Ezek a rendelkezések illegalizálják az említett közléseket, ezáltal kiemelik azokat a káros tartalom köréből. Jogi problémát legfeljebb a végrehajtásuk okoz, akárcsak a személyiségi jogokat védő vagy a gyűlöletbeszédet tiltó rendelkezéseké.

Az elektronikus médiában csaknem minden ország korlátozza az erőszakos és a szexuális tartalmak sugárzását. Ezt eredetileg alátámasztották az elektronikus média szigorúbb szabályozásának legitimálására felhasznált érvek. Egyrészt az az érv, hogy a földi frekvenciák, amelyek hajdan az elektronikus kommunikáció egyetlen eszközét jelentették, szűkös jószágnak számítanak, amelyet nem mindenki vehet igénybe. Ezért azoknak, akik igénybe veszik, a közösség érdekeit kellene szolgálniuk. A rádió- vagy a televízióüzenet egyidejűleg nagy létszámú közönséghez jut el, s ez stratégiai jelentőséget ad neki. Másrészt az az érv, hogy a televízió rendelkezik egy úgynevezett igéző hatással, amely lebilincseli a nézőt, és szinte fogva tartja figyelmét (Molnár, 2002: 34). Az amerikai Legfelsőbb Bíróság FCC v. Pacifica döntésében kimondta, hogy a folyamatosan áramló műsorfolyam akadálytalanul eljuthat például a magánlakásokba is, és valószínű, hogy kiskorúak is vannak a nézők között. Az áramló tartalomnak a közönség ki van szolgáltatva, nem szelektálhat a tekintetben, hogy kíván-e részesülni benne, vagy sem, mint ahogyan egy olvasó választhatja egy újság megvásárlását vagy polcon hagyását. Mire észbe kap, és kikapcsolná a szerkezetet, már részesévé vált a látványnak. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság szerint azt mondani, hogy akinek nem tetszik a látvány, az kikapcsolhatja a tévét, olyan, mint a megütött embernek azt javasolni, hogy szaladjon el.

A fenti érvek közül a szűkösségre alapozó ma már érvényét veszítette, a másik kettő azonban továbbra is fennáll. Az internetre viszont egyik érv sem alkalmazható, tehát hiányzik a szabályozás legitimációs alapja (lásd lejjebb).

A magyar médiatörvény (a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény) nem terjed ki az internetre, az amerikai Legfelsőbb Bíróság pedig megtagadta, hogy az obszcenitásra vonatkozónál szigorúbb teszt alkalmazásának alkotmányosságát elismerje az internetre nézve. Ezzel szemben a német törvényhozás kiterjesztette a médiatörvényt a hálózatra is (Bayer, 2005).

A káros tartalmak megítélésében két koncepcionális nézet eltérése nehezíti az egyetértés kialakulását. Az egyik az, hogy a káros tartalom tárgyalása igen gyakran összemosódik az illegális tartaloméval. Az internet biztonságáért fellépő mozgalmak, szervezetek, deklarációk általában együtt említik a káros és az illegális tartalmat. Én azonban lényegesnek tartom a kettő szétválasztását, hiszen itt olyan tartalmakról van szó, amelyek általában nem jogellenesek, hanem jogszerűek. Mivel a véleménynyilvánítási szabadság csak meghatározott esetekben korlátozható, nincs jogszerű lehetőség a korlátozásra, ha az alkotmány vagy nemzetközi szerződésben foglalt kötelezettség nem teszi azt kifejezetten megengedhetővé.

A korlátozás alkalmazását nehezíti, hogy az összefoglalóan kiskorúakként definiált csoport összetétele korántsem homogén. Az óvodáskorú és a csaknem felnőtt tizenéves között lényeges különbség van pszichológiai, erkölcsi és szexuális érettségben. A védelemnek lehetőleg személyre szabottnak, de legalább korcsoportra szabottnak kellene lennie. Ehhez képest csak másodlagos a különböző világnézetekből fakadó véleményeltérés, vagyis az, hogy az egykorú gyermekek szülei is mást és mást tartanak alkalmasnak gyermekük számára. A korlátozás alkalmazása ellen szól az is, hogy nincs általános védelem a „káros hatások” ellen, a szülők és a nevelők felelősségét nem lehet egy technológiai megoldással csökkenteni.

Mennyiben állítja a közönséget új helyzet elé az új technológia? A hagyományos kommunikációban az állam probléma nélkül állíthat térbeli és időbeli korlátokat. Az interneten azonban ez nincs így: sem térbeli, sem időbeli korlátok nincsenek, de ha a technológiailag lehetnének is, akkor sem lehetne érvényesíteni őket a más országban feltöltött információval szemben. A technológiai korlátozásnak azonban jelenleg nincs is olyan módja, amely szisztematikusan elkülöníthetné a felnőtteknek szóló tartalmat a gyermekeknek szóló tartalomtól. Arra viszont nincs mód, hogy mindenfajta szexuális tartalmat általánosan üldözzenek, hiszen az effajta tartalom a felnőttek számára nem jogellenes, sőt lehet, hogy kifejezetten hasznos, bizonyos korhatár alatt mégis nemkívánatos lehet a tanulmányozásuk (példa erre a szexuális úton terjedő vagy más betegségekről szóló tájékoztató oldalakkal való ismerkedés).

Ha a gyermekeknek nem való oldalakat száműzni akarnánk az internetről, akkor olyan netet kapnánk, amely csak a gyermekeknek kínál érdekes tartalmat, hiszen nem csupán a pornográfia nem való gyermekeknek. A valós tér felnőttvilága is olyan, amelyet ők csak korlátozottan értenek meg – éppen azért, mert gyermekek. A gyermekkornak az a „funkciója”, hogy a gyerekek beletanuljanak a felnőttvilágba, nem pedig az, hogy megőrizzék ártatlanságukat. Amikor a gyermekekről mint társadalmi csoportról beszélnek, néha úgy tesznek, mintha annak tagjai mindörökké gyermekek maradnának: „a gyermek mint fogyasztó, a gyermek mint jogalany, a gyermek mint közönség”. Különösen a szórakoztatóipar igyekszik úgy tenni, mintha a gyermekkor lényege az lenne, hogy legalább egy rövid ártatlan és rózsaszín korszak legyen az ember életében, mielőtt szembesül a rút valósággal. Csakhogy a gyermekek számára az a hasznos, ha mielőtt elengedik a kezüket, e farkasvilág törvényeit fokozatosan megtanulják, nem pedig az, ha illúziókat építenek bennük egy nem létező gyermekvilágról. Nem lenne szabad elfelejteni, hogy a gyermekek világában az a szép, ahogyan a gyermekek látnak, nem pedig az, amit látnak. Egyes nézetek szerint a gyermek egyébként is csak annyit fog fel a világból, amennyire megérett; a többit gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja.

Inkább az immunrendszer példáját kellene alapul venni, amely csak akkor képes megfelelően kialakulni, ha a kisgyermek szervezete találkozik a kórokozókkal; ha megtanulja felismerni, képes lesz ártalmatlanítani is őket. A hermetikus elzárás helyett a megismerésre és a tanulásra kellene helyezni a hangsúlyt a szellemi fejlődésben is. Természetesen szó sincs arról, hogy kisgyermekek horrort vagy pornót nézzenek az interneten azért, hogy megismerjék a felnőtt világot. Különösen a tízévesnél fiatalabb gyermekek esetében valóban indokolt lehet a váratlan hatások kizárása. De ezután csaknem ugyanannyi ideig továbbra is kiskorúként használják a netet, miközben a felnőtté váláshoz mind több ismeretre lesz szükségük a szexualitásról és az egyéb „káros” dolgokról.

A helyes internethasználat és a szörfölés közbeni eligazítás jelentős szülői és nevelői munkát igényel. Természetesen sokkal egyszerűbb egy programmal kiválogattatni a gyermek számára az ehető és az ehetetlen szellemi táplálékot. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a felnőttek gyakran kevésbé tájékozottak a számítógép használatában, mint a gyerekek. Ezen a területen juthatna szerephez az állami oktatáspolitika: a szülők és a tanárok felzárkóztatása lehetne az egyik prioritás a gyermekvédelem érdekében. A technológiai felzárkóztatásnál is fontosabb a szülők és a tanárok bátorítása, hiszen az interneten sem másfajta veszélyekkel találkozik a gyermek, mint amilyenekkel a való világban találkozhat. Meg kell értetni a nevelőkkel, hogy ők a kompetensek abban, hogy megtanítsák: vigyázzon magára, ne találkozzon idegenekkel, hasznos tartalmakkal töltse az idejét, és ne károsakkal – még akkor is, ha a gyermek náluk jobban ért a számítógéphez.

A másik teendő a korlátozás mellett a gyermekeknek szóló tartalmak választékának bővítése és minőségének javítása lenne. Minél több neki szóló, kedvére való tartalmat talál a gyermek, annál kevésbé fog a felnőtteknek szóló oldalakkal foglalkozni. Még a keresztény szellemiségű családcentrikus weboldal, a Focus on the Family is arra hívja fel a figyelmet, hogy bár fontosak lehetnek a védelmi falak, ám ezek azonnal eltűnnek, mihelyt a gyermek elhagyja otthonát. Ezért legalább ilyen fontos, hogy a gyermek jellemét fejlesszék, és úgy neveljék, hogy megtanuljon jó döntéseket hozni (www.pureintimacy.org).

Különösen azért van ez így, mert az internet aktív és szelektív fogyasztói magatartást követel, tehát a gyermek nagy valószínűséggel csak akkor találkozhat számára káros tartalommal, ha maga keresi azt. Ahhoz, hogy értékes tartalom iránt tanúsítson érdeklődést, nevelői odafigyelésre, szülői törődésre van szükség. A netpornográfia kapcsán megnyilvánuló pánik hasonlít az iskola előtt ólálkodó, és a gyermekekre kábítószert tukmáló rossz emberek mítoszához. A szülők és a nevelők szívesen hibáztatnak harmadik személyeket, ha a gyerek helytelenül viselkedik. Ők a felnőttek „mumusai”, a bűnbakok, akik elrontják a gyermekeket, akiket szüleik „csak jóra tanítottak”. Holott a gyermekek maguk tévednek a rossz útra, ha a jó utak nem tűnnek számukra vonzónak. A szülők és a nevelők felelőssége, hogy a gyermek számára a helyes utat kedvező fényben tüntessék föl. A kormányzat legfeljebb abban lehet a segítségükre, hogy ösztönzi a gyermekeknek szóló, érdekes és hasznos oldalak létrehozását.

Kétségtelenül fontos, hogy az internetet a gyermekek számára is „lakhatóvá” tegyük. Ez elsősorban nem egy redukált világot kell, hogy jelentsen számukra, hanem a rájuk szabott élettér bővülését, amely megteremti a tanulás és a fejlődés lehetőségét. Régen a gyermekek úgy szocializálódtak, hogy segítettek a felnőtteknek a munkában, utánozva a felnőttek tevékenységét, viselkedését – ez jelentette számukra a tanulást. Nem voltak elkülönült terek a gyermekek számára, külön szobájuk sem volt – ma ezt nem tartanánk elfogadhatónak. Az internet jelenleg ebben a középkori állapotban van: a gyerekek mint tudatlan kis felnőttek igyekszenek eligazodni abban a világban, amelyet a felnőttek teremtettek a saját részükre. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, elsősorban pozitív intézkedésekre van szükség. Ha kizárnák a gyermekeket az internetről, az aligha hozná meg a kívánt eredményt.

Állami és civil szerepvállalás a szűrés terén

Lényeges, hogy a gyermek szellemi étrendjének megválasztása a szülő feladata maradjon, és abba az állam semmilyen formában ne avatkozzon bele. Az állami beavatkozás e területen ugyanúgy alkotmányellenes, mint az alkotmányosan védett beszéd közlésének korlátozása.

A gyermekek internettől való megvédésére alkalmasnak tartott eszköz, a szűrőprogram korlátozza a véleménynyilvánítási szabadságot, mert tartalmi alapon tesz különbséget közlések között. Értékítéletet alkot, amelynek során egyes közléseket megfelelőnek, másokat nem megfelelőnek minősít. Nincs ezzel baj, amíg ez kizárólag magánpénzből, magánvállalkozások által, magánszemélyek részére, önkéntes alapon történik. De mivel alkotmányosan érzékeny területről van szó, ügyelni kellene arra, hogy állami szerepvállalás vagy közpénz ne keveredjen bele a magánszférába. Tehát ne válhasson közpénzekből támogatottá a szűrőhasználat, és semmilyen szinten se válhasson kötelezővé bármelyik fajta szűrő használata.

Az államnak nem lehet joga a szülőket felülbírálva vagy megkerülve megválasztani, hogy mi alkalmas a gyermekek számára, és mi nem. Semmilyen egyéb entitásnak nincs joga másokra kötelező döntést hozni e téren. Ez mindenekelőtt a szülő feladata, valamint azoké, akikre a szülők rábízzák ezt a döntést, azaz a nevelőké, a tanároké. A szülők többsége megbízik annak az iskolának az értékítéletében, amelybe a gyermekét beíratja. De az a kisebbség, amely nem így gondolkodik, tarthasson igényt arra, hogy a gyermeke számára szűrő nélkül is hozzáférést engedjenek az internethez. Az állami iskolák kötelesek lehetővé tenni a világnézetileg semleges nevelést. A szűrés esetében ez azt jelenti, hogy a szülő kérésére kötelesek szűretlen, manipulálatlan internethozzáférést biztosítani a gyermek számára. Egyes országokban – többek között Magyarországon – az egyházak még ma is fenntartják maguknak a privilégiumot, hogy az állam diszkriminációmentes és világnézetileg semleges politikáját magukra nézve ne ismerjék el kötelezőnek. Más országokban – például Franciaországban – nem ez a helyzet. Az állami szabályozás részleteitől függ, hogy az egyházi iskolák vagy magánkönyvtárak alkalmazhatnának-e kötelezően szűrőket.

Az amerikai Legfelsőbb Bíróság szerint nem alkotmányellenes, ha az állam megválasztja, hogy mely intézményeknek ad támogatást a közpénzekből. Ezért hatályában fenntartotta azt a törvényt (CIPA), amely az államilag támogatott könyvtárakat és iskolákat szűrők megvásárlására kötelezi (lásd még Bayer, 2003). Ugyanakkor viszont azt is kijelentette, hogy a könyvtár nem köteles a megvásárolt szűrőket használni – tehát a szűrő használatát nem tette kötelezővé, a szűrő megvásárlását viszont igen. Ebből az következik, hogy a cél nem a gyermekek védelme volt, hanem az, hogy felvevőpiac biztosítsanak a szűrők számára. Talán nem indokolatlan azt feltételezni, hogy a szűrőket gyártó cégek sikeres érdekérvényesítése van a háttérben.

Az Alkotmányba és a versenytörvénybe ütközne, ha egyetlen magánvállalkozás terméke válna kötelezővé. Ugyanígy az előbbi normákba ütközne az is, ha valamely magánvállalkozás által előállított szűrőt a kormány közpénzekből támogatna.

A szűrés bizonyos erkölcsi szempontok szerint szelektál, ezért mindegyik szűrő magán hordozza annak a világnézetnek a lenyomatát, amelynek alapján kifejlesztették. Ha egy szűrő kifejlesztését vagy beszerzését az állam támogatja, egyúttal azt a világnézetet is támogatja, amely a károsnak tartott tartalom kiválogatásában szerepet játszott. Nem véletlen, hogy az egyházak mind aktívabb szerepet vállalnak a szűrőprogramok kifejlesztésében (School Board Fundation Survey).² Néhány szűrőt nyíltan a vallási morál jelszavával ajánlanak, mások csak csendben érvényesítik a vallásos szempontokat. Ezek zöme szerveralapú szűrés, azért, hogy a szűrőprogramot ki se lehessen kapcsolni. Ez leveszi a szülők válláról a szűrő telepítésének és gondozásának terhét, és nem kell aggódniuk, hogy tehetséges csemetéjük kikapcsolja a szoftvert. Nagyszerű lenne, ha minél többféle szervezet kínálna szűrést különféle, nyíltan vállalt világnézeti alapokon. Sajnos azonban a szűrőprogramok nem mindig teszik egyértelművé világnézeti elfogultságukat, és többnyire azt sem teszik közzé, hogy mely oldalakat blokkolnak. A világnézetileg elfogult szűrők gyakran azokat az oldalakat is blokkolják, amelyek kritikusak az érintett világnézettel, magával a szűréssel vagy az érintett szűrővel szemben. Természetesen egymás ellen is kampányolnak, és egymás honlapját is blokkolják. Nemcsak konzervatív értékrendet valló szervezetek tesznek így: például állítólag a CyberPatrol nevű szűrő blokkolta a keresztény Amerikai Családok Egyesületének (American Family Association, AFA) weboldalát, mert az a homoszexuálisok diszkriminációját hirdeti.³ (Az AFA honlapján tett látogatás valóban alátámasztotta ezt a feltételezést, de a CyberPatrol már nem blokkolja az oldalt.⁴) Mindazonáltal az elfogultság és a pártosság ilyen kavalkádjában nyilvánvaló, hogy egyetlen filter általánossá válása súlyosan befolyásolná a véleményszabadság érvényesülését az interneten.

És mit gondolnak a szülők?

Az amerikai kormányzat érvelése jól szemlélteti a bürokratikus gondolkodásmódot. A kereskedelmi céllal pornográfiát kínálókat ügyfeleik azonosítására kötelező törvény alkotmányossági felülvizsgálatának ügyében, az úgynevezett COPA-ügyben a bíróság felhívta a figyelmet arra, hogy a szűrő használata is alkalmas a kívánt cél elérésére, ugyanakkor kevésbé korlátozza a szabadságjogokat. A kormány azonban azon kételyének adott hangot, hogy a szülők és az iskolák valóban megvásárolnák-e és használnák-e a szűrőt. A bíróság természetesen nem fogadhatta el ezt a feltételezést az internet tartalmának kötelező korlátozását alátámasztó érvként, hiszen nem indulhatott ki abból, hogy ha van jobb megoldás, akkor nem fogják alkalmazni. Sajnálatos módon a bíróság elmulasztotta felhívni a figyelmet arra, hogy ha a szülők nem akarják használni a szűrőt, akkor az államnak nincs joga felülbírálni ezt a döntésüket. Az állam őrködhet a gyermekek jogainak biztosítása felett, de a gyermeknevelés szempontjainak megválasztása elsősorban a szülők feladata. Az államnak csak egyes szélsőséges esetekben van lehetősége beavatkozni, például akkor, ha megállapítja, hogy a szülő magatartása veszélyezteti a gyermek fejlődését. Ha az állam kötelezővé teszi a szűrőhasználatot, azzal mintegy azt állítja, hogy annak mellőzése bűncselekményt valósít meg (például a kiskorú veszélyeztetése bűncselekményét, Btk. 195. §).

Számos kutató végzett vizsgálatokat azzal kapcsolatban, hogy leginkább mitől féltik a szülők a gyermeküket. Leslie Haddon tanulmánya a gyermekek médiahasználatával kapcsolatos véleményeket elemezte. Ebből az derült ki, hogy a hat-kilenc éves korú gyermekek szüleit jobban aggasztják gyermekük iskolai eredményei, mint az internet által teremtett veszélyek. A nagyobb gyermekek szülei elsősorban azért aggódnak, hogy talál-e a majd munkát a gyermekük, tartanak az illegális drogok fenyegetésétől, valamint attól, hogy gyermekük bűncselekmény áldozatává válik (lásd az 1. és a 2. táblázatot).

1. táblázat: A szülők 6-9 éves gyermeküket veszélyeztető, aggodalomra okot adó dolgokból három közül egyet választhattak

Aggodalom	%
Az iskolai oktatás színvonala	46
Illegális drogok jelenléte	43
A gyermek bűncselekmény áldozatává válik	37
Megfelelő értékeket sajátít-e el	37
Munkakilátások	35
Közlekedésbiztonság	30
Erőszak, szex, trágárság a tévében	26
Függőséget okozó számítógépes játékok	7
Erőszak, szex, trágárság videón	3

2. táblázat: A szülők 15-17 éves gyermeküket veszélyeztető, aggodalomra okot adó dolgokból három közül egyet választhattak

Aggodalom	%
Munkakilátások	66
Illegális drogok jelenléte	54
A gyermek bűncselekmény áldozatává válik	42
Megfelelő értékeket sajátít-e el	34
Az iskolai oktatás színvonala	30
Jó társadalmi lehetőségek megléte	21
Erőszak, szex, trágárság a tévében	19
Erőszak, szex, trágárság videón	7
Függőséget okozó számítógépes játékok	4

Forrás: Livingstone & Bovill (1999), idézi Haddon (2001).

A tanulmányból az is kiderül, hogy a szülők előnyben részesítik a problémák megbeszélését a tiltással szemben, megbíznak abban, hogy gyermekük követi intelmeiket, és engedik számára a felügyelet nélküli tévézést, telefonálást (Haddon, 2001).

Egy amerikai tanulmány a szülői aggodalom első helyén a gyermek fizikai biztonságát, majd egészségét és iskolai előmenetelét jelöli meg. Az interneten leselkedő veszélyek csak a 10. helyen szerepelnek, olyan aggodalmak mögött, mint a barátok rossz befolyása (4. hely) vagy a szociális beilleszkedés (6. hely). (Még így is eggyel megelőzik a szexuális tevékenységgel kapcsolatos aggodalmat.) A tanulmány szerint a szülők 83 százaléka elégedett gyermeke internethasználatával, ezen belül 54 százalék „nagyon elégedett”. A 6–12 éves gyerekek 76 százaléka, az idősebbek 35 százaléka arról számol be, hogy szülei jelenlétében internetezik. Az internethasználat ellenőrzöttségéről hagyományosan eltérnek a szülők és a gyermekek beszámolói: a szülők rendre nagyobb, a gyermekek kisebb ellenőrzésről számolnak be. Az amerikai tanulmány szerint a szülők 95 százaléka úgy gondolja, tudja, milyen tartalmat látogat a gyermeke az interneten, de még a gyermekek 76 százaléka is ezt állítja. Ugyanakkor a szülőknek csak 69 százaléka gondolja azt, hogy befolyással van arra, milyen on-line tartalmakat látogat a gyermeke, és a gyermekeknek sem sokkal kisebb része, 61 százaléka állítja ezt. A szülők 81 százaléka szerint az internet hasznos a tanulásban (bővebben lásd Corporation for Public Broadcasting, 2002).

Ugyanakkor egy kanadai tanulmány sokkal nagyobb különbséget tár fel a szülők és a gyermekek véleménye között: a gyermekek lényegesen kisebb ellenőrzöttségről adnak számot, mint a szülők, illetve a szülők túlbecsülik tájékozottságukat a gyermekük internethasználatát illetően. A gyermekek 38 százaléka azt állítja, hogy szüleik nagyon keveset vagy semmit sem tudnak arról, hogy milyen weboldalakat látogatnak, és csak 16 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy szüleik jól tájékozottak e téren. Ugyanakkor a szülők 71 százaléka úgy gondolta, hogy jól tudja, milyen oldalakat látogat a gyermeke, és csak 28 százalékuk mondta, hogy keveset vagy semmit sem tud erről. A gyermekek 36 százaléka kitörli a meglátogatott oldalak regiszterét, hogy ne lehessen nyomon követni, merre járt, és csak 22 százalékuk állította, hogy nem ismeri ennek a módját. A gyerekek 70 százaléka szerint a szüleik keveset vagy egyáltalán nem beszélnek velük arról, hogy mit látnak az interneten, míg a szülők 78 százaléka szerint sokat, illetve eleget beszélnek erről (bővebben lásd Media Awareness Network, 2001).

Az Európai Unió megrendelésére készített tanulmány szerint a gyermekek 14 százaléka találkozott már olyan személlyel, akit az interneten keresztül ismert meg, holott a szülőknek csak négy százaléka feltételezte ezt. A gyermekek 30 százaléka már látott erőszakot ábrázoló anyagot az interneten, holott a szülőknek csak 15 százaléka gondolja így.⁵

Az amerikai weboldalakon mára elterjedtté váltak azok a tájékoztató anyagok, amelyek gyerekeknek szólnak, és az internet veszélyeiről közérthető formában igyekeznek tájékoztatást nyújtani. Ezek felhívják a felhasználó (a gyermek) figyelmét arra, hogy ne adja ki személyes adatait az interneten anélkül, hogy egy felnőttet megkérdezne; hogy a weben fellelhető információ valódisága kétséges lehet; hogy az interneten megismert levelezőpartnerrel ne találkozzon felnőtt felügyelete nélkül és így tovább. Az európai uniós Biztonságosabb Internetért Akcióterv (Safer Internet Action Plan) kezdeményezés keretében létesített SAFT weboldal játékos kvíz formájában oktat ki az on-line viselkedés helyes szabályaira és a netikettre (beleértve az iskolai dolgozatban való plagizálás jogellenességére való figyelmeztetést is, www.saftonline.org). A tanácsadók azonban nemcsak a gyerekeket célozzák meg: a szülők és a nevelők számára is elérhetővé tesznek arról szóló tájékoztatókat, hogyan kezeljék a gyermek internethasználatát, hogyan segítsék azt, és mire vigyázzanak. Felhívják a figyelmet arra, hogy az internettel kapcsolatban ugyanolyan szükség van a szülői irányításra, mint az élet egyéb területein. Biztatják a szülőt, hogy üljön gyermekével a számítógép elé, beszélgessen vele a kedvenc oldalairól és a neten szerzett élményekről. A számos családcentrikus (gyakran keresztény) weboldal is a szülők felelősségét hangsúlyozza, és az értékek átadását fontosabbnak tartja, mint a technikai megoldásokat.

Egyes tájékoztatók a gyermekeket bátorítják arra, hogy kezdeményezzék szüleikkel az internetezés otthoni szabályainak megbeszélését. Minden tájékoztató anyag hangsúlyozottan ösztönzi a gyermekeket, hogy kérjék felnőtt segítségét vagy tanácsát, valahányszor zavarba ejtő dolgokkal találkoznak a neten. Ezek az információs oldalak minden bizonnyal többet segítenek a tévhitek és a félelmek eloszlatásában, mint a technológiai megoldások. A kampány legnagyobb része nyilvánvalóan olyan civil kezdeményezésből valósul meg, mint az Amerikai Iskolatanácsi Alapítvány (National School Boards Foundation, www.nsbf.org). Ugyanakkor érezhető a kormányzati akarat is, például az Európai Unió SAFT projektje esetén. Az amerikai könyvtárak „házirendjeinek” elkészítésében és közzétételében nyilvánvalóan szerepe volt az évekig elhúzódó CIPA-ügynek.

A push-technológia és a gyermekvédelem: tartalmi helyett strukturális szabályozás

A hagyományos elektronikus médiumok esetében a szigorúbb korlátozást részben azzal indokolták, hogy a műsor jelenléte átható, behatol a magánszférába, mintegy „ömlik” a szerkezetből.

Az efféle információáramlást Lessig push-típusúnak nevezte el, minden olyan terjesztési módszerrel együtt, amely a fogyasztó passzivitására, tiltakozásának hiányára épít, mint ahogyan a házaló kereskedelem is. Ezzel szemben pull-típusúnak nevezte azokat a terjesztési módszereket, amelyek a fogyasztó aktív értékítéletét és cselekvését kívánják meg, mint például az automatán keresztül történő értékesítés (Lessig, 1999). Az internetes közeg általában pull-típusúnak minősül, mivel elvileg a felhasználó nem szembesül olyan információval, amelyet nem ő választott. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a Kommunikációs Illemtörvénynek (Communications Decency Act, CDA) azon részét, amely büntetőjogi jogkövetkezménnyel fenyegette azt, aki kiskorúak számára tudatosan illetlen anyagot tesz hozzáférhetővé. Kimondta: a tartalom nem folyamatosan áramlik az internetből, hanem a felhasználónak több, egymást követő megerősítő lépést kell tennie annak lehívásához, és minden esetben rendelkezik némi előzetes információval arról, hogy milyen tartalommal fog szembesülni.

Ez a technológiai különbség azért lényeges, mert – ahogy a CDA-eset kimenetele is alátámasztja – megfosztja legitimációjától az internet tartalmának korlátozását, mondván, hogy amennyiben senki nem férhet hozzá olyan tartalomhoz, amellyel nem kíván szembesülni, akkor szükségtelen a korlátozás. A pull-jelleg azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a gyermekvédelmi szűrő nem más, mint póráz a gyermeken: nem védi, hanem korlátozza őt, amennyiben olyan tartalmat akarna megismerni, amelyet a szűrő gyártója helytelennek ítélt.

Csakhogy az interneten nem érvényesül teljes mértékben a pull-jelleg. Az úgynevezett felbukkanó ablakok a felhasználó számára akaratától függetlenül mutatnak meg tartalmakat. Ezek kifejezetten agresszívan hatnak az egyébként engedelmes internetes közegben, és a skála a szerényen, a kép sarkában megjelenő álló reklámtól a villogó, zenélő, a képbe beúszó és becsukhatatlan, az internethasználatot ellehetetlenítő reklámokon át a pornográf ábrázolást mutató pop-up ablakig terjed. Az ártalmatlan reklámok is bosszantóak lehetnek, hiszen a felhasználó idejével és pénzével élnek vissza, emellett napjaink legértékesebb árujából, a figyelemből lopnak egy keveset. A felbukkanó pornográf ablak azonban joggal szítja a gyermekvédők dühét. Igaz ugyan, hogy ez többnyire csak akkor bukkan elő, ha egy másik felhasználó korábban ugyanazon a számítógépen pornográf tartalmú oldalakat látogatott. Ez azonban nyilvános internet-hozzáférést biztosító helyen vagy felnőttek által is használt otthoni számítógépen is előfordulhat. A pornográf ablak bezárása gyakran hiábavaló próbálkozás, mert a kattintásra újabb és újabb ablakok jelennek meg. A kéretlen naturalizmus még egy felnőtt számára is zavaró lehet. Különösen kellemetlen, hogy az egyre-másra megnyíló ablakok hatására rövid időn belül a rendszer is lefagyhat.

A gyermekek biztonságát a felbukkanó ablakok és hirdetések nemcsak a pornográf tartalommal veszélyeztetik. Gyakori a szoftver letöltését kínáló ablak vagy más olyan megtévesztő letöltést kínáló ablak is, amelynek – ha rákattintunk – akár anyagi következményei is lehetnek. Nevezhetnénk ezeket a push-tartalmakat az internet kalózainak, amelyek ellen a nemzetközi színtér összes államának össze kellene fognia, akárcsak a középkori államoknak a kalózok ellen. Álláspontom szerint a felbukkanó ablakok elterjedése alapvetően változtatja meg az internet természetét, oly módon, hogy alapot ad a szigorúbb szabályozásra, ezért veszélyezteti az internet szabadságát, és sérti a felhasználó autonómiáját is. Mindenképpen érdemes lenne száműzni az internet felszínéről. Ezt kívánom az alábbiakban alátámasztani.

A véleménynyilvánítás szabadságának lényeges elve, hogy nemcsak a kellemes, hanem a kellemetlen közléseknek, véleményeknek is helyük van. Az alkotmányos védelem a szólásokat azok érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül is megilleti, ezért az sem lehet elég indok a tiltásukra, hogy tartalmukat sokan kifogásolják, a gyermekek számára károsnak tartják, mint ahogyan az sem, hogy a kereskedelmi célú közlés nem járul hozzá a közéleti vitához. De a szólás szabadsága a szólástól vagy a szólás meghallgatásától való tartózkodás jogát is magában foglalja. Ha valaki nem akar valamilyen információhoz hozzájutni, akkor ne lehessen erre kényszeríteni. A külvilágban általában van lehetőség arra, hogy az ember elfordítsa a szemét, vagy elmenjen arról a helyszínről, ahol nem akar tartózkodni. Amennyiben erre nincs lehetőség, úgy az a közlés, amely rabul ejt, nem élvez alkotmányos védelmet – ezért nem lehet például tömegközlekedési eszközön politikai beszédet tartani vagy zenét sugározni.

Az internet egyik alapvető előnyének tartottuk, hogy a felhasználó individuális érdeklődésének maximálisan képes eleget tenni. Az internetező nem kényszerül semminek a befogadására, és rengeteg tartalom közül választhat. Maga választja meg a közösséget, amelyhez tartozni kíván. A televízió és a rádió áramló tartalma ezt nem teszi lehetővé, viszont az azonos időben áramló azonos tartalom közösségi témát kínál. A felbukkanó ablakok szaporodása azonban úgy korlátozza a felhasználó önrendelkezési lehetőségét, hogy közben nem teremt a televízióhoz vagy a rádióhoz hasonló közösségi témát, azaz nem ellensúlyozza közösségi előnyökkel a szabadság korlátozását.

A hagyományos reklámok a fogyasztó figyelmét és idejét rabolják. Az internetes felbukkanó ablak a pénzét is, hiszen az idő vagy a letöltések száma szerint fizetett internet-hozzáférését veszi igénybe.

Sajnos a felbukkanó pornográf ablakokra adott tipikus válasz a szűrők és az egyéb gyermekvédelmi rendszerek még határozottabb követelése és terjesztése, ami ugyancsak a választási lehetőségeket csökkenti. A push-technológia térnyerése így kétszeresen ártalmas: a kihívásra adott válasz tovább rombolja az internet struktúráját. A technológia eredeti funkciója eltorzulásának kiküszöbölése céljából sokan a további torzításban látják a megoldást. Holott nem lenne szükség a védelemre, ha magát a támadó jelenséget küszöbölnék ki.

Mivel a push-típusú közlések zöme kereskedelmi céllal történik, nyilvánvaló, hogy sokak gazdasági érdeke szól ezek fenntartása mellett. Ha a jogalkotó a gazdasági érdekek befolyása alá kerül, arra kell számítanunk, hogy fenntartják a push-típusú közlések gyakorlatát, akár a tartalmi korlátozás bevezetésének árán is. Ebben az esetben olyan internetre számíthatunk, amelyet fárasztó használni, mert állandóan be kell csukogatni a felbukkanó ablakokat, és hatósági ellenőrzésekkel próbálják tetten érni a jogellenes és a káros tartalmak feltöltését és letöltését.

A push-ablakok korlátozása nem lenne alkotmányellenes, mert nem tartalmi alapon tenne különbséget a közlések között. Ellenkezőleg: mások szabadságjogainak védelme érdekében hozott intézkedés lenne, amellyel a felhasználó magánéletét és önrendelkezési szabadságát védené a jogalkotó. Cserébe pedig továbbra is töretlen maradna az internet pull-jellege, amely indokolatlanná teszi a tartalmi alapú szóláskorlátozást.

A felbukkanó ablakoknak mindössze egy szűk rétege nem kereskedelmi célú. Egyes honlapok saját integráns részükként alkalmazzák ezt a technikát. Ezek az ablakok nem okoznak kellemetlenséget a felhasználónak – de nem is adnak különösebb többletértéket a honlapnak; bár színesítik a megjelenését, nem nélkülözhetetlenek. Kellemetlenség legfeljebb akkor érheti a felhasználót, ha védekezik a kereskedelmi célú felbukkanó ablakok ellen, s úgynevezett no-pop-up szoftvert használ. Ez a vírusirtókhoz hasonlóan elterjedt védekezési módszer ingyenesen is letölthető a webről, nem tesz különbséget a kereskedelmi és az egyéb célú felbukkanó ablakok között. Ha egy felhasználó ilyet alkalmaz, akkor az adott esetben szükséges felbukkanó ablakokhoz sem tud hozzáférni.⁶ Elképzelhető olyan szabályozás, amely csak a kereskedelmi célú ablakok felbukkanását tiltaná, ez azonban már tartalmi alapon tenne közöttük különbséget. Kérdés ezért, hogy a jóindulatú felbukkanó ablakok megtartása érdekében érdemes-e alkotmányosan ingoványos területre merészkedni, ráadásul ezzel kaput nyitni a szabályok megkerülésére törekvő, burkoltan kereskedelmi célú felbukkanó közléseknek? Véleményem szerint e kockázat nem áll arányban azzal az értéktöbblettel, amelyet az egy honlap integráns részét képező, jóindulatú felbukkanó ablakok jelentenek.

Ezért álláspontom szerint a felbukkanó ablak ellen – tartalmától függetlenül – ugyanúgy kellene küzdeni, mint a spam ellen, mert mindkettő visszaél a hálózat lehetőségeivel. Ha nem lehet akár jogi, akár technológiai eszközökkel megfékezni ezek térnyerését, a védekezésnek nagy ára lesz: akárcsak a külvilágban, falakat kell húznunk magunk köré, ami mérhetetlen időt és költséget emészt majd fel, végsősoron pedig a saját magunk által húzott falak közé zárva találjuk magunkat. A támadó kommunikációs módszer veszélybe sodorja mindazt, amit az internet előnyének és lényegének ismertünk. Tartalmától függetlenül az internet struktúráját és alapértékeit veszélyezteti: az önrendelkezés és a választás kultúráját vonja kétségbe.

Off-line irodalom

Bayer Judit (2003) Amerikai internetes gyermekvédelem, és a Legfelsőbb Bíróság: a CIPA ügy, újra. Fundamentum, 3. sz.

Bayer Judit (2005) Észak-Rajna Vesztfália esete a náci portálokkal. Infokommunikáció és Jog, nyár.

Bayer, Judit (2002) A filter, mint a tartalomszabályozás eszköze. Médiakutató, tél.

Lessig, Lawrence (1999) Hogyan szabályozzuk a szólást az Interneten? Fundamentum 1. sz.

Lustyik Katalin (2000) A netpornográfia és az amerikai gyermek. Médiakutató, ősz.

Molnár Péter (2002) Gondolatbátorság. Új Mandátum.

Wolfson, Nicholas (1997) Hate speech, sex speech, free speech. Westport: Conn. Praeger.

On-line irodalom

Haddon, Leslie dr. (2001) Issues in Managing Children´s Internet Use. A report for the European Commission Information Society DG, Information Society Technologies: Content, Multimedia Tools and Markets Management of information and content, including the Action Plan on illegal and harmful content on the Internet. 2001.06. http://www.saferinternet.org/downloads/Haddon.doc

Media Awareness Network (2001) Young Canadians In A Wired World: The Students´ View. Final Report. 2001.
http://www.media-awareness.ca/english/resources/special_initiatives/survey_resources/students_survey/students_survey_report.cfm

Corporation for Public Broadcasting (2002) Connected To The Future. A Report on Children´s Internet Use,
http://www.cpb.org/pdfs/ed/resources/connected/03_connect_report.pdf

(A forrásjegyzékben és a dolgozatban található linkeket 2005. május 19-én ellenőriztem – BJ).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2017.   Impresszum   Szerzőinkhez