Médiakutató 2000 ősz
Kultúra
Belinszki Eszter:
A kritikai kultúrakutatás a médiaelemzés gyakorlatában
Bevezetés
Hogyan alakult ki a kritikai kultúrakutatás? Milyen
társadalmi és történeti
körülmények határozták meg fejlődését? Hogyan értelmezhető a
kultúra fogalma?
Az alábbi írás előbb ezekre a kérdésekre keres választ, majd
azt vizsgálja,
hogyan alkalmazhatóak a kritikai kultúrakutatás eredményei a
médiakutatásban.
E cikk célja, hogy rövid összefoglalót nyújtson a cultural
studies-nak, illetve
Vörös Miklós és Nagy Zsolt (1995) javaslatának nyomán kritikai
kultúrakutatásnak
nevezett irányzat elméleti alapjairól, valamint ezeknek a
médiakutatásban jelentkező
kutatás-gyakorlati, a kérdésfeltevést és módszertant döntően
befolyásoló következményeiről.
Egy elméleti irányzatot nem egyszerű és még kevésbé hálás
feladat tömören összefoglalni.
Nem hálás, mert ilyenkor törvényszerűen kimaradnak nevek, elemek,
fogalmak,
akik és amelyek szintén fontosak; mások talán más
preferenciákkal, más sorrendben
és más súlypontokkal mutatnák be a kérdéses területet. És nem
egyszerű, mert
hiába a rengeteg elolvasott oldal és a „tudom, értem,
átlátom” magabiztossága,
a tanulmányíró az első sortól kezdve szembesül a kínzó
döntéssel, hogy hol is
kezdje el. Még nehezebb a helyzet, ha egy olyan sokszínű, sokféle
áramlatot
magába foglaló és kevéssé kanonizált irányzatról – mert
elméletről a szó szoros,
tudományelméleti értelmében nem beszélhetünk – van szó,
mint a kritikai kultúrakutatás1.
El lehet kezdeni az elején, de hol is van az eleje? Az
egyidejűségek és összefonódások
sora miatt a kronologikus áttekintés meglehetős nehézségekkel
jár együtt. A
geneologikus megközelítés és az intézményre, illetve a hozzá
kapcsolódó személyekre
fókuszálás már csak azért is problémás, mert ez akár az
„iskola” és „alapító
atyák” benyomást is keltheti, ami éles ellentétben áll a
cultural studies „önképével”
(Hepp 1999:15). További, gyakran használt stratégiák is
kínálkoznak az elmélet
„összefoglalására”. Például ki lehet emelni és le
lehet írni a legjelentősebb
műveket, vagy be lehet mutatni a központi fogalmakat, mint
orientációs pontokat,
amelyek köré az irányzat szerveződik. Ez utóbbi a kritikai
kultúrakutatás esetében
különösen stílszerű megoldás lenne, mintegy utalva Raymond
Williams kulcsszó-módszerére2.
Kézen fekvőnek kínálkozna még Stuart Hall nyomán a két
meghatározó paradigma,
a kulturalizmus és a strukturalizmus/szemiotika köré
csoportosítva, ezek szintézisére
kihegyezve bemutatni, miről is szól a kritikai kultúrakutatás,
pontosabban mi
az a közös nevező, melynek alapján egyes szerzők, művek és
kutatások egy csoportba
sorolhatók (Hall 1981). Ugyanakkor a vállalkozást csak
megnehezíti, hogy éppen
az irányzat képviselői tiltakoznak élesen egy egyértelmű,
bizonyos fokig kanonizált
fogalmi meghatározás ellen (Hepp 1999:15).
A következőkben igyekszem megvilágítani a lényeges fogalmakat
az elméleti irányzaton
belül, megpróbálva megrajzolni a „közös nevező”
korántsem egyértelmű körvonalait
úgy, hogy a kutatási gyakorlat szempontjából központi elemek
kerüljenek előtérbe.
Bár fent a kronologikus ábrázolás nehézségére utaltam, mégis
nélkülözhetetlennek
tartom a kritikai kultúrakutatás társadalmi-történeti kontextusba
helyezését.
A cultural studies bölcsőjének a második világháború utáni
Nagy-Britanniát tekinti
a szakirodalom. Egyrészről a tömegtermelés és tömegkultúra
térhódítása, a populáris
kultúra amerikanizálódása, másrészről a jóléti állam
kiépülése és ezzel együtt
a társadalom strukturális változása határozza meg ezt az
időszakot. A társadalomtudósok
érdeklődése a munkás miliő felé fordul, különösen a
munkásosztály „középosztályosodásának”
tézise kapcsán (Turner 1990:41). Az elit- és tömegkultúra
szembeállítása, aminek
gyökerei az iparosodás kezdetére nyúlnak vissza, új
megvilágításba került az
iskolázási lehetőségek szélesebb körűvé válásával.
Az F.R. Leavis vezette, kulturális konzervativizmust hirdető
irányzattal szemben,
mely a „magaskultúra” morális és esztétikai tartalmát
állította szembe a mindezeket
nélkülöző populáris kultúrával, az ötvenes évektől kezdve
létrejöttek olyan
értelmiségi és tudományos kutatócsoportok, amelyek
vizsgálódásuk középpontjába
éppen ezt a kritikusan szemlélt tömegkultúrát, a mindennapi élet
kultúráját
állították, mégpedig ennek a társadalmi demokratizálódáshoz
való kapcsolata
szempontjából (Turner 1990:42ff; Göttlich 1996:184ff).
A társadalmi egyenlőtlenségek iránti érzékenység meghatározó
közös jellemzője
annak az irodalom- és társadalomtudósi körnek, melynek tagjai
munkáikkal és
vitáikkal döntő lökést adtak a kritikai kultúrakutatás
fejlődésének. A „társadalmi
egyenlőtlenség” terminus a kezdeti szakaszban főként
osztályegyenlőtlenségként3
fogalmazódott meg az empirikus munkában, később azonban egyéb
kategóriák, mint
a nem, az etnikai hovatartozás szerinti egyenlőtlenség is a
figyelem középpontjába
kerültek. A munkásság kultúrája iránti érdeklődés bizonyos
tekintetben életrajzi
gyökerekre is visszavezethető a kutatók egy részénél. Richard
Hoggart és Raymond
Williams munkás származásúak voltak, és mielőtt tudományos
pályára léptek volna,
a felnőttoktatásban tevékenykedtek. Stuart Hall szintén
tanárként kezdte munkásságát
(Turner 1990:45). Az oktatásban szerzett tapasztalatok
valószínűleg hozzájárultak
ahhoz, hogy a populáris és elitkultúra ellentéte és ennek
művelődéspolitikai,
a társadalom demokratizálódására hatást gyakorló vonzatai ilyen
jelentőséget
nyertek ezen tudósok későbbi munkáiban.
A cultural studies kialakulásának eszmetörténeti hátterét
tekintve meg kell
még említeni, hogy korai képviselői a brit New Left mozgalom
köréhez tartoztak,
amely a brit kommunista párt hagyományos marxista szárnyával
szemben jött létre.
Ugyanakkor a marxizmus képezte részben az elméleti kiindulópontot,
melynek kritikus
továbbgondolása a cultural studies egyik tartóoszlopa4.
Mint már említettem, a cultural studies több elmélet találkozási
pontján alakult
ki. A továbbiakban először a szemiotikai alapokra térek ki, majd
az ideológia
és a kultúra fogalmának jelentésére. Végül a szöveg és a
befogadó, mint a médiaelemzés
központi kategóriái kapcsán jutunk el a kutatás-gyakorlati
következményekhez.
Szemiotikai alapok
Az első és a továbbiak szempontjából igen lényeges elem a
szakítás azzal a pozitivista
ismeretelméleti hagyománnyal, amely szerint a valóság valami
közvetlenül megtapasztalható,
átélhető dolog lenne. Az érzékszerveinkkel felfogott valóság
nem más, mint jelzések
(signal) sokasága, amelyek azonban csak akkor nyernek értelmet, ha
egy jelrendszerbe
(sign system) illesztjük be őket. A világ megtapasztalása tehát
nem közvetlenül,
hanem egyfajta értelmező struktúrán keresztül, áttételesen
zajlik. Ez a bizonyos
értelmező struktúra pedig nem valami univerzális, eleve adott,
sosem változó,
független dolog, hanem nagyon is társadalmi konstrukció. A nyelv az
az átfogó
jelrendszer, amelyen keresztül hozzájutunk a valósághoz. Ez az a
rendszer, amelyben
minden egyéb értelmezett jel „lefordításra” kerül, a
valóság csak a fogalmi gondolkodásban
nyer értelmet.
Mint Ferdinand de Saussure az általános nyelvészetről írt
munkájában kifejti,
a jelölő (signifiant, például az a-sz-t-a-l hangsor) nem
vezethető le a jelölt
(signifié, az asztal mint fogalom) lényegi tulajdonságaiból, az
előbbi nem tekinthető
az utóbbi egyértelmű referenciájának, amely valamiféle külső,
egyértelmű szabályok
alapján működő hozzárendelő rendszer eredménye lenne (Saussure
1967). Nem, ez
a viszony esetleges, mint ezt a különböző nyelvek léte jól
példázza. (Az asztalt
egyes helyeken Tisch-nek, máshol table-nek stb. nevezik.) Ha azonban
a jelölő-jelölt
viszony nem szükségszerű, kényszerítő erejű, akkor változhat
is, s a lényegi kérdés
már nem az, hogy a valóságot helyesen írja-e le az adott hangsor,
vagy másként
az adott jel valóban valósághűen tükrözi-e a valóságot, hanem
az, hogy milyen
módon konstruálja meg azt. Így a valóság egyes elemeire
vonatkoztatott fogalmi
megkülönböztetések nem a természetes különbségek, hanem a
társadalmi szükségszerűségből
következő különbségtétel eredményei. Sokat idézett példa az
ausztráliai bennszülöttek
tucatnyi kifejezése a bozótra (Turner 1990:13), vagy az eszkimók
kívülálló számára
érthetetlen és észlelhetetlen nyelvi különbségtevése a hó
egyes típusai közt.
Volosinov Marxizmus és nyelvfilozófia című munkájában
Saussure érvelésével egybehangzóan
szintén a jel, és különösen a nyelvi jel materiális
természetéből indul ki. Ugyanakkor
Saussure-rel ellentétben rámutat, hogy a nyelv lényege nem az
absztrakt rendszer,
amelyhez mint normához viszonyul az egyén a beszéd aktusa folyamán
(vö. Saussure
langue és parole fogalmai), hanem éppen hogy az egyes
beszédaktusokban megnyilvánuló
szociális interakció, amelyben a beszélő szövege
jelentéstartalmat nyer. A nyelvi
jel csak ebben az interakcióban jut jelentéshez, így válik jellé,
ezt megelőzően
csak jelzésről beszélhetünk. Volosinov itt megkülönbözteti az
észlelés és a megértés
stádiumát, melynek folytán az érzékszervekkel felfogott
jelzésből a szociális
kontextusra vonatkoztatott, értelemmel bíró, és így megérthető
jel lesz. A jellé
válás elengedhetetlen követelménye tehát a társadalmi kontextus.
Ugyanakkor, miután
a jelentés nem immanens eleme a jelnek, ugyanazon jelhez számtalan
jelentéstartalom
kötődhet. Volosinov a jel ezen tulajdonságát
multiakcentualitásnak nevezi. Így
a kommunikáció folyamán lényegében állandó tárgyalás folyik a
fogalmak jelentéséről,
vagy Volosinov marxista terminológiája szerint fogalmazva a
jelentés a társadalmi
interakciókban állandó harc tárgya
5.
Volosinov ezen kívül rámutat, hogy a jel, éppen azért, mert
nem a valóság „valós”
tükrözése, hanem annak sajátos, „megtört”
visszaadása, konstrukciója, mindig értéktartalommal
van ellátva. A jel nem más, mint az ideológia anyagi formája;
anyagi, amennyiben
materiális formában megnyilvánuló jelzéshez kötődik
(beszédhang, vizuális élmény),
és hatása cselekvésben nyilvánul meg. Az ideológia ily módon nem
választható szét
a jeltől, illetve a nyelvtől, mint primér jelrendszertől, és
átszövi az élet valamennyi
területét (Volosinov 1975:56). Fontos megjegyezni, hogy itt az
ideológia fogalma
tág értelmet nyer, nem pusztán nagy, önmagukban konzisztens
ideológiai rendszerekről
van szó. Maga a kommunikáció ezek után úgy fogható fel, mint
ideologikus tartalmak
állandó újratárgyalása társas interakciókban. A társadalmi
kontextus nem egyszerűen
a különböző „tudattartalmakra” referál, amelyek
individuálisan különbözőek, s
így a megértés sem individuális aktus. Miként erre a
„tárgyalás” illetve a „harc”
fogalom is utal, sokkal inkább érdekösszeütközésekről van szó.
Maga a nyelvi közösség
nem tekinthető homogénnek, hanem társadalmi pozíciójuk alapján
különböző érdekek
mentén szegmentált csoportok sokaságának, amelyek saját
érdekeiket kívánják érvényesíteni
az egyes szituációkban mindig újra meghatározott
valóságdefinícióban (illetve
a valóság éppen tárgyalt részének definíciójában), miközben
a rendelkezésükre
álló erőforrások korlátozzák vagy segítik őket ebbéli
igyekezetükben (Volosinov
1975:71-72).
Az ideológia és érdek beépítésének következtében a
jelrendszer és ezen belül a
nyelv már nem tekinthető semleges médiumnak, hanem a társadalmi
egyenlőtlenségekkel
összefonódó, azokat leképező, ugyanakkor újrateremtő jelenség.
A nyelv és a társadalom
tehát nem független egymástól, ugyanakkor viszonyuk nem is
lineáris, hanem szövevényes
kölcsönhatáson alapul.
Még egy fontos elem található Volosinov könyvében, ami később
Roland Barthes munkáiban
is központi szerepet játszik. Volosinov kitér arra, hogy a jel a
megértés folyamatában
mindig újabb jelre lesz vonatkoztatva. Mint írja, a jel megértése
nem más, mint
az érzékelt jel más, már ismert jelekre való vonatkoztatása, a
jel jellel való
viszonzása. Az ideológiai teremtés és megértés láncolata
folyamatosan, jeltől
jelig, majd tovább egy következő jelig mozog, az egyik elemtől a
másikig. Ugyanakkor
mindegyik elem jel, és mint ilyen, materiális (Volosinov 1975:57). A
megértés
maga így egy végtelen jelsorozat folyamata. Barthes hasonló módon
a denotáció
és konnotáció fogalmával írja le a végtelen jelfolyamot:
denotációnak azt a jelentést
nevezi, amely egy jelhez (például szóhoz) a (nyelvi) konvenció
alapján tartozik.
Ugyanakkor ugyanaz a jel egy másik jelrendszerben további
jelentéselemmel rendelkezik,
ez a konnotáció.
Ez a másodlagos jelentéstartalom az elsőt részben elfedheti,
de semmiképpen nem
függetleníthető a jelkörnyezettől. Barthes ezzel arra mutat rá,
hogy a jeleknek
többféle, a kontextustól kisebb vagy nagyobb mértékben függő
jelentéssíkja lehet.
Sem a konnotáció, sem a denotáció nem vezethető le azonban a
jelölt dolog lényegéből,
ugyanakkor nem is teljesen esetlegesek, hanem a társadalmi
diskurzusban kerülnek
meghatározásra, ily módon pedig állandó változásnak vannak
alávetve (vö. Barthes
1964; 1979). Egy igen komplex, de Barthes érvelését jól
illusztráló példára utalva
érdekes végiggondolni a közepén lyukas zászló (mondjuk
piros-fehér-zöld) elsődleges
jelentését és a hozzá kapcsolódó konnotációkat, illetve azok
jelentéseltolódását
45 év alatt.
Ha ezeket a szemiológiai megfontolásokat összefoglaljuk abból
a szempontból, hogy
mit is jelentenek a szövegre, mint nyelvi jelek komplex együttesére
nézve,
6
akkor megállapíthatjuk, hogy a szöveg nem egy lezárt,
törvényszerű és „objektív”
jelentést hordoz. Legfontosabb jellemzője éppen a poliszémia,
többértelműség.
A valóságról megfogalmazott leírás az egyes jelentésekben nem
objektív, hanem
konstruált, és tükrözi a társadalom hatalmi viszonyait. A
valóság definiálásának
joga (melyet akár a legitim tudás fogalmával is körülírhatunk)
érdekütközések
tárgya.
Ideológia, hegemónia
A marxizmus, de különösen a leegyszerűsítéséből származó
„vulgármarxista” gondolatok
kritikájának egyik alapeleme a kritikai kultúrakutatásban az alap
és felépítmény
viszonyának újragondolása, illetve megszabadítása a mechanikus
koncepciótól, mely
szerint a gazdasági alapok (Basis) direkt és egyenes módon
határoznák meg a felépítményt
(Überbau), és ezen belül a kultúrát, nyelvet. Az ideológia
szerepe eszerint a
valóság elleplezése lenne (lásd még falsches Bewusstsein, hamis
tudat).
Az ideológia működésének és az alap és felépítmény
viszonyának tárgyalása két
marxista gondolkodó, Antonio Gramsci és Louis Althusser munkáit
követve bontakozott
ki a cultural studies irányzatban. Bár mindketten különböző
történelmi helyzetben,
más perspektívából és más súlypontokkal dolgoztak, hatásuk a
szemiotikai alapokkal
párhuzamosan igen gyümölcsözőnek bizonyult a kultúra
társadalomelméleti beágyazásának
szempontjából.
Althusser kritikája a klasszikus marxizmussal szemben arra
irányul, hogy milyen
mértékben tekinthető a termeléshez való viszony
determinisztikusnak, mennyire
vezethető le ebből valójában az osztályhelyzet, és mennyiben
terméke ennek az
ideológia. Mennyiben beszélhetünk a hamis tudat mellett
„valódi”, igaz tudatról.
Egy igaz tudat léte azt jelentené, hogy létezik a valóság
megismeréséhez vezető
közvetlen út, empirikus tapasztalás.
Az utóbbi ismeretelméleti pozíciót Althusser nem osztja, a
megismerés és tudás
csak a nyelven, illetve a kultúrán keresztül, diszkurzív
áttéttel lehetséges,
melyek maguk társadalmi konstrukciók. Továbbá az a benyomás, hogy
a megismert
valóság valóban valóság, egyértelmű, valami kívülálló
objektumra visszavezethető,
nem érzékcsalódás, hanem nagyon is társadalmi érdekek
eredménye, visszavezethető
arra, hogy a domináns csoportok – vagy a „tudás
letéteményesei”, azaz a valóság
felett nagyobb definíciós hatalommal rendelkezők –
pozíciójuk megszilárdítása
miatt érdekeltek a konstruált viszony elleplezésében, a
jelentések természetesként
való beállításában, naturalizálásában.
Althusser hangsúlyozza, hogy az ideológia nem valamiféle ideák
statikus összessége,
mely a materiális alapok direkt, immateriális eredménye lenne.
Sokkal inkább egy
dinamikus, állandóan változó jelenségről van itt szó, amely a
gyakorlatban, a
társas gyakorlaton keresztül újra és újra kitermelődik,
rekonstruálódik. Az ideológia
feladata Althusser szerint a termelés adott formáját lehetővé
tevő társadalmi
viszonyok reprodukálása. Egyszerűen fogalmazva: nem elég, hogy a
munkaerő rendelkezésre
álljon egyes, az adott munka elvégzésére képes emberek
formájában, hanem az is
szükséges, hogy ezek az emberek hajlandóak legyen az adott
munkaviszonyba lépni,
elfogadják annak logikáját (például az időkorlátokat, a fizikai
mozgásszabadság
több-kevesebb korlátozását stb.). Az ideológia biztosítja a
szükséges hozzáállást
azáltal, hogy meghatározza, az emberek milyen módon gondolkodnak a
világról és
benne önmagukról, milyen alapvetések adnak irányt a
cselekedeteiknek.
Althusser koncepciójában az ideológia nem pusztán eszmei,
hanem a társadalmi gyakorlatban,
a nyelvben, rítusokban, társas viselkedésben materializálódó
jelenség. A társadalomban
az ideológiai államapparátus termeli ki: az oktatási rendszer, a
politikai rendszer,
a jogrendszer, a család, a média stb. Vagyis a klasszikus marxi
felépítmény. Az
alap-felépítmény viszonya így összetett kölcsönhatásként
fogalmazódik meg. Az
ideológiai államapparátus egyes területei (kerülve itt a
túlságosan rendszerelméletiként
hangzó alrendszer kifejezést) nem állnak közvetlen kapcsolatban
egymással; hangsúlyosan
mint független, a társadalmi egyenlőtlenségek kompenzálására
szolgáló és a hatalom
szempontjából semleges intézmények vannak megnevezve. Ugyanakkor
– érvel Althusser
– azok a társadalmi normák, melyek alapján az egyenlőség
és igazságosság meghatározásra
kerül, és melyek mérvadóak az ideológiai államapparátus
működése szempontjából,
az adott társadalmi erőviszonyok és érdekösszeütközések
eredményei (Althusser
1977; vö. Fiske 1987; Turner 1990:25).
Althusser ideológia-fogalma központi jelentőségű a cultural
studies irányzatban,
bár mint Stuart Hall rámutat, nem problémamentes: az ideológiát
ugyanis mint a
domináns osztály ideológiáját elemzi. Így Hall szerint Althusser
figyelmen kívül
hagyja annak ellentmondásos mivoltát, az ellenállás
ideológiájának lehetőségét,
illetve azt a kérdést, hogy ha az ideológia uralma valóban olyan
töretlen és kikerülhetetlen,
mint azt az ideológiai államapparátus tézise sugallja, akkor
hogyan termelődhet
ki az adott társadalmi közegben önmaga ellentéte is. A kérdés
éppen az, hogyan
termelődik az ideológia újjá egy liberális demokratikus
társadalomban a „privát”,
civil intézmények keretein belül, az államtól úgymond független
területeken (Hall
1996).
Az ellentmondásosság és ellenállás témakörének
tárgyalására Antonio Gramsci hegemónia-tézise
kínált lehetőséget, ez vált a kritikai kultúrakutatás egy
további meghatározó
elemévé. Különös fontossága és az irányzat számára
gyümölcsöző volta abban rejlett,
hogy köztes utat kínált a determináció problémájának
kezelésére (vö. Turner 1990:72).
Gramsci érvelése szerint a hatalmon lévő osztály csak az
alárendeltek „közreműködésével”
tudja hatalmát biztosítani, amennyiben rá van utalva arra, hogy a
represszív eszközök
használata mellett az alárendeltek beleegyezését is elnyerje a
társadalmi hatalmi
viszonyok fenntartásához. A konszenzus elérése és megőrzése
állandó, végpont nélküli
folyamat, melynek során az egyes társadalmi csoportok újabb és
újabb tárgyalásokra
kényszerülnek egymással, a nagyobb hatalommal bíróknak újra és
újra törekedniük
kell arra, hogy az ellenzéki csoportokkal, de legalábbis azoknak egy
részével
közös bázist alakítsanak ki (Gramsci 1970).
A társadalom működésének ez a processzuális leírása teszi
lehetővé a társadalmi
változás beépítését a modellbe. Az ideológia és az egyes
társadalmi csoportok
eltérő szociális tapasztalatai újra és újra ellentmondásba
kerülnek egymással,
ugyanakkor ez az ellentmondás csak bizonyos fokig tartható fenn
anélkül, hogy
a társadalom működését alapjában veszélyeztetné. Ezzel maga az
ideológia is állandó
változásra van kényszerítve, vagyis az ideológia mint
valóságdefiníció maga is
a harc illetve tárgyalás tárgyává válik. Különösen fontos
szerep jut ebben az
összefüggésben a „józan ész” fogalmának: a józan
ész azt a konszenzusos alapot
takarja, melyben a domináns ideológia
„megkérdőjelezhetetlen”, „természetes”,
„nyilvánvaló”, „örökérvényű”
„igazságai” vannak, tehát az a bázis, amelyben a
valóság leírása a társadalom széles körének egyetértésével
találkozik, és – mint
realitás – cselekvése alapjává válik. Bármennyire is
természetesnek tűnik a józan
észre hivatkozó világleírás, a gyökere nem a valóság, s
társadalmilag konstruált
mivolta nyilvánvalóvá válik, ha megfigyeljük, időben és térben
mennyire változó.
Gramsci hegemónia-elmélete tehát lehetőséget nyújt a
determináció és a társadalmi
változás viszonyának kezelésére az elméleti keretben, ráadásul
Althusser inkább
makro-szintű perspektívájával szemben a szubjektum és ezzel a
lehetséges ellenállás
szerepe is felértékelődik benne. Egyes szerzők Gramsci írásainak
jelentőségét
pontosan abban látják, hogy azok mintegy összekötő kapcsot
jelentenek a kontinentális
gyökerű strukturalizmus és a brit kulturalizmus között, így
gyümölcsőzően hatnak
a cultural studies irányzatra (Turner 1990).
Kultúra
A cultural studies-hoz hasonló kritikai-materialista
kultúraelméletek jellemzője,
hogy kérdésfeltevésük központjában nem az esztétika vagy a
morál kulturális értékeinek
univerzális fejlődése áll, hanem a kultúra szerepe a szimbolikus
és anyagi rend
újratermelésében. Analitikus szinten két problémakör
különíthető el ezen a központi
kérdéskörön belül: a szimbólumrendszerek elemzése, illetve a
kulturális jelentéskomplexumok
és a társadalmi hatalmi strukturák viszonyának vizsgálata
(Göttlich 1996). Ennek
megfelelően a médiaelemzés vizsgálódási körébe beletartozik az
állam, a gazdaság
és a média közti hatalmi viszonyok kritikus elemzése mellett a
média szervezeti
felépítésének vizsgálata is, továbbá az, hogy a szervezeti
felépítés milyen meghatározó
hatást gyakorol a médiatermékekre, és a termékeket milyen
gyakorlatok szerint
fogyasztja a közönség a mindennapok kultúrájában (Göttlich
1996:27).
Ez utóbbi nem egyszerűen a mindennapi rutint és szokásokat
foglalja magába, hanem
ennél tágabban azt a kérdéskört is felöleli, hogy milyen
jelentősége és hatása
van a médiatermékeknek, mit „tesznek” az emberek a
médiában látott-hallott-olvasottakkal.
A kultúra mint a társadalmi integráció meghatározó eleme nem a
kritikai kultúrakutatás
„találmánya”. A Frankfurti Iskola már a harmincas
években foglalkozott a tömegkommunikációs
médiumoknak a társadalomban betöltött szerepével, szintén az
alap és felépítmény
marxi koncepciójának újragondolásával
7 (vö. Adorno kultúripar-kritikája).
Ugyanakkor a Frankfurti Iskolával ellentétben a magas művészet vs.
populáris kultúra
dichotómián átlépő cultural studies központi kérdésévé nem a
tömegkultúra esztétikai-morális
fogyatékosságainak kritikája vált, hanem annak a társadalmi
reprodukcióban betöltött
szerepe. A cultural studies művelői számára a tömegkultúra
egyrészt az ideológia
megnyilvánulásának formája, az a terület, ahol a konszenzus
állandó eltolódásával
egyidejűleg a szimbolikus jelentéstartalmakat újra és újra
tárgyalják a társadalmi
erőviszonyok függvényében, másrészt a társadalmi hatalom
elosztását a szimbolikus
renden keresztül befolyásoló tényező.
A cultural studies szempontjából meghatározó jelentősége van
a Williams munkáiban
körvonalazódó kultúra-fogalomnak. Ugyanakkor ezen a ponton újra
utalni kell a
kritikai kultúrakutatás sokszínűségére és arra a
tulajdonságára, hogy az alapfogalmakat
– mint például a kultúrát – sem határozták meg
egyértelműen. Williams műveiben
is többféle, bár egymással kétségkívül összefüggő
körülírással találkozhatunk.
Korai könyvében, a Culture and Society-ben Williams a kultúra
fogalmának a XIX-XX.
század folyamán végbement jelentésváltozásait elemzi, majd
későbbi munkáiban a
kultúra definíciójának három lehetséges változatát különíti
el a kultúra vonatkoztatási
kerete szerint: az ideálist, a dokumentálist, illetve a
társadalmit. Míg az ideális
értelemben a kultúra általános, örök érvényű értékek
gyűjtőhelye lenne, s a kultúraelemzés
feladata ennek megfelelően ezek feltárása, addig a dokumentarista
felfogásban
sokkal inkább a művek halmazát jelenti, melyekben az emberi
gondolkodás és tapasztalatkincs
manifesztálódott. Williams ezzel arra mutat rá, hogy a kortárs
brit irodalomtudományban
F.R. Leavis által képviselt kultúrafelfogásból, melyben –
mint említettem – a
magas kultúra esztétikai és morális kiválósága és az ebből
levezetendő értékek
állnak a középpontban, kizáródik a kisebbségi kultúrák,
pontosabban a széles társadalmi
rétegek „kultúrateremtő” teljesítménye.
A társadalomra vonatkoztatott kultúrafelfogás szerint a
kultúra mint az életforma
leírása, értékek és normák megnyilvánulása nemcsak művészi
alkotásokban, de a
mindennapok intézményesült vagy rutinizált cselekedeteiben is
megfigyelhető. Ez
az antropológiai kultúrafogalom, mely szerint a kultúra
tulajdonképpen a teljes
életforma (the whole way of life), meghatározó volt és maradt a
kritikai kultúrakutatásban.
Kétségkívül nem egyszerű pontosan körülhatárolni e fogalmat,
és még nehezebb azt
az empirikus kutatásban működtetni, ám mindezek ellenére a
leglényegesebb pontra
mutat rá. A kultúra elemzésének nem elsősorban művek
elemzésére kell szorítkoznia,
hanem a processzuális jelleget szem előtt tartva azokra a
folyamatokra kell helyeznie
a hangsúlyt, amelyek keretében az alkotások (és nemcsak a magas
művészet termékei)
születnek, illetve a közönség befogadja,
megnézi/elolvassa/meghallgatja stb. őket
(Göttlich 1996:203; Hepp 1999:40).
Egy későbbi könyvében, a Culture-ben Williams bizonyos
szempontból eltér az antropologikus
megközelítéstől, és a kultúrát jelölőrendszernek (signifying
system) tekinti.
Itt egyértelműen érezhető a strukturalizmus hatása Williams
munkásságában. Az
újabb definíció előnye, hogy a tényezők egymáshoz való
viszonya jobban vizsgálható,
így lehetségessé válik a társadalmi hatalmi struktúrák
vizsgálatának beépítése
is az elméletbe (Williams 1981; vö. Göttlich 1996:234ff).
A kultúra fogalma a cultural studies-ban hordozhat tehát mind
antropologikus,
mind strukturalista jellemzőket, ám minden esetben
érdekösszeütközések területe,
harc a jelentéstartalmak meghatározásáért, s – mint ilyen
– nemcsak a domináns
ideológia tettenérésének helye, hanem lehetőség alternatív,
ellenállási stratégiák
vizsgálatára is. Fiske és Hartley szavaival: „A kultúra
éppúgy a jelentésekért
folytatott harc, mint ahogy a társadalom a hatalomért folytatott
harc” (Fiske/Hartley
1978:20). A tradicionális marxista elmélet által sugalltaktól
eltérően a kultúra
nem vezethető le közvetlenül a társadalmi-gazdasági alapokból,
ugyanakkor nem
is a társadalmi meghatározottságoktól mentes terület, hanem
kölcsönhatásban áll
azokkal. Graeme Turner ezt a következő szavakkal foglalja össze:
„a populáris
kultúra az a harcmező, amelyen a domináns nézetek kivívják a
hegemóniát; ráadásul
állandó harcmező, melynek paramétereit részben a gazdasági
állapotok határozzák
meg ugyan, de területe az ideológia és reprezentáció szintjén
megnyilvánuló politikai
küzdelem” (Turner 1990:211).
Szöveg, közönség
A fent felvázolt elméleti keret képezi a hátterét Stuart Hall
kódolás/dekódolás
(encoding/decoding) modelljének, mely – több kritikus pont
ellenére – a cultural
studies irányzat számára alapvető összefüggést tárgyalja a
szöveg, a közönség,
a médiarendszer, a gazdasági és társadalmi környezet
relációjában (Hall 1980).
Hall munkája alternatívaként született egyéb, a
médiakutatásban mindezidáig
használatos elméletekre, mint az inger-válasz modell
(stimulus-response) illetve
a hasznosságelméleti modell (uses-gratifications). Kiindulópontja
az a szemiotikai
alapvetés, hogy a szöveg minden esetben többértelmű, ily módon
nem képzelhető
el, hogy az inger-válasz koncepció alapját is képező egyszerű
kommunikációs
modellnek megfelelően a kommunikáció maga az adó általi kódolás
– vevő általi
dekódolás viszonyára lenne redukálható, mely folyamat során az
üzenet tartalma
és annak jelentése mindkét fél számára azonos. A jelentések
átvitelét ez esetben
például a nyelv mint semleges médium látná el, semmit hozzá nem
téve az eredetileg
szándékolt tartalomhoz, vagy elvéve abból.
Maga a kódolás folyamata nem egyszerűen a jelentések
közvetlen lefordítása egy
„technikai” közvetítő közegbe – itt lehet akár
a nyelvre gondolni, akár vizuális
formákra, de természetesen a szó szorosabb értelmében technikai
eszközökre is,
mint a nyomtatott papír, a televíziós vagy rádiójel –, mely
lefordítás során
pusztán a forma változik, a tartalom nem. Hall szerint éppen ennek
a „fordításnak”
a folyamata érdekes a médiaelemzés szempontjából. A kódolás
mint a médiatermékek
előállítása során több faktor játszik meghatározó szerepet.
Egy részük az előállítás
anyagi-környezeti feltételeiben manifesztálódik; ide tartoznak a
szervezeti
környezet, a technikai lehetőségek, a munka gyakorlati
megszervezése, a rutinfolyamatok,
de a szakmai konvenció és hagyományok is. Ugyanakkor ezekkel
kölcsönhatásban
a kódolás egyfajta értelmi struktúrába való beágyazást is
jelent, ami a világ
ábrázolásának valamiféle domináns módját eredményezi.
Egy példával megvilágítva: a hírműsorokban a
szűkebb-tágabb környezet egyes
eseményei kerülnek bemutatásra. A kapcsolat az esemény maga és a
róla készült
hír között nem közvetlen, a híradás nem az esemény
„objektív” leírása illetve
lefordítása a médium számára megfelelő kódok halmazára, a
televízió esetében
például egy narrátori kísérettel ellátott rövid filmes
összeállításra. A befogadó
előtt megjelenő hír az adott történés egy konstrukciója. A
konstrukciót befolyásolják
a produkciós folyamat során rendelkezésre álló technikai
lehetőségek: gondoljuk
itt például a televízió olyan lehetőségeire, mint a
helyszínről a történéssel
szinte egyidőben küldött kép- és hanginformációk, melyek az
elmúlt évek háborús
közvetítései kapcsán újra és újra széleskörű viták
tárgyává váltak. Befolyásoló
tényező az is, hogy milyen szervezeti keretek között dolgozik az
adott médium:
más lehetőségei vannak például a világszerte kiépített
tudósítói hálózattal
rendelkező CNN televíziós csatornának, mint egy kis ország kis
közszolgálati
adójának.
A konstruálás folyamata függ attól is, hogy milyen
értelmezési keretek állnak
rendelkezésre az adott esemény jelentéstartalommal való
megtöltéséhez. Hiszen
– mint Volosinov munkája kapcsán kitértem rá – a
jelzés csak akkor válik jellé,
ha jelentés kötődik hozzá, így egy esemény önmagában, fizikai
lefolyásában még
nem hordoz értelmet, csak akkor, ha „történet”
születik róla. A televíziós csatorna
tehát történetet konstruál és közvetít, visszanyúlva a
társadalomban működő
értelmezési struktúrákhoz. A lehetséges jelentéstartalmak pedig,
mint erről
fent szintén szó volt, a társadalom hatalmi viszonyai által
szabályozott érdekösszeütközések
tárgyai: a „mi is történt valójában” kérdésre
adható válasz meghatározása a
valóság definiálásának jogát jelenti. Vagyis a hírműsorban
megjelenő történet
szövevényes érdekek és technikai feltételek kölcsönhatásának
leképeződése.8
Azonban téves redukcionizmus lenne mindezt úgy érteni, hogy egy
gazdasági érdekcsoport
– esetleg egy megfelelő politikai lobbival karöltve –
meghatározná, hogy milyen
hírt láthatunk, illetve hogyan kerülnek ábrázolásra az
események. A valóság
konstruált mivoltára vonatkozó tézis semmiképpen nem keverendő
össze a manipuláció
fogalmával. Már csak azért sem, mert ha a manipulációt mint a
valóság bemutatásának
érdekek által vezérelt elferdítését határozzuk meg, ezzel
implicite feltételezzük,
hogy létezik egy objektív, érdekektől mentes, „igaz”
ábrázolási mód is.
Az érdekek, értelmezési struktúrák, jelentéstartalmak és
valóságkonstrukciók,
illetve a médiatermékek közötti összefüggés ennél sokkal
összetettebb és sok
esetben rejtettebb. Bennett egy tanulmányában például a médiában
megjelenő hírközlés
valóságdefiniálási szerepének három szintjét különbözteti
meg: (1) az úgynevezett
propagandafunkciót, vagyis egy politikai csoport érdekeit szolgáló
szintet;
(2) a társadalom egészére vonatkozóan a médiának azt a
tevékenységét, hogy egyes
csoportokat marginálisként, társadalmon kívüliként definiál,
mert azok a társadalmi
normák keretein kívül esnek – erre példa lehet a
homoszexuálisok változó megjelenítése
a médiában. Ezen a szinten már nem feltétlenül pontosan
behatárolható politikai
érdekekről van szó, hanem a domináns szociális normák
erősítéséről; (3) végül
olyan, nem tudatos torzításokat, melyek a konszenzusos politikai
rendszer implicit,
adottként kezelt feltevéseiből eredeztethetők (Bennett 1982).
Ezzel együtt a kódolás folyamata olyan egyéb gyakorlatokba van
beágyazva, melyek
éppen a konstruáltság elleplezésére irányulnak. Szemiotikailag
fogalmazva: így
egyenlőségjel kerül a jel és a jelzett közé. Az eseményről
látott híradás mint
maga az esemény direkt ábrázolása kerül elénk. A televízió
működése különösen
jól szemlélteti a naturalizálás ezen folyamatát: a kép- és
hangfelvevő rendszer
mint meghosszabbított érzékszervek azt a benyomást keltik, mintha
a néző valóban
szem- és fültanúja lenne az eseményeknek, ezzel saját maga
„reális” képet tudna
szerezni arról, ami történik, s maga a televízió csak mint
semleges technikai
segédeszköz játszana szerepet.
Összegezve: a kódolás nagyon is meghatározó tehát az üzenet
tartalma szempontjából,
sőt, elválaszthatatlan attól. A médiaelemzés egyik oldala annak a
folyamatnak
a vizsgálata, ahogy a kódolás zajlik.
A dekódolás folyamata bizonyos fokig párhuzamosan írható le a
kódoláséval. Stuart
Hall modelljének sarokköve az, hogy a dekódolás, avagy például a
média esetében
a befogadás (recepció) nem passzív folyamat, melyben pusztán egy
„technikai”
lépésről, a jelek egyértelmű lefordításáról van szó. A
szemiotikai processzusnak
megfelelően különböző, sokszor egymásnak ellentmondó
jelentéstartalmak rendelhetők
a kódokhoz a megértés során. Hogy a befogadó számára végül is
mit jelent az
adott hír, az nem pusztán egyéni beállítottsága eredménye. Így
nem lehet egyszerűen
a pszichológia feladatkörébe utalni annak vizsgálatát, hiszen az
egyéni életrajzi
adottságok mellett társadalmi meghatározottsága is van.
Másrészről persze ez
azt is jelenti, hogy a gazdasági „túldetermináltságot”
hirdető értelmezésekkel
ellentétben az osztály vagy réteg szerinti hovatartozáshoz
hasonló, általánosan
megfogalmazott társadalmi-gazdasági státuszból még semmiféle
egyértelmű következtetés
nem vonható le arról, hogy milyen egyéni olvasata van a
médiaszövegnek.
Hasonlóan a kódoláshoz, a dekódolásnál is a tényezők
széles köre játszik szerepet:
a társadalom domináns jelentéstartalmai illetve a hozzájuk
fűződő viszony, mely
másrészt kölcsönhatásban áll az egyén hatalmi struktúrában
elfoglalt helyével;
a befogadás materiális körülményei; a szociális környezet; a
médiafogyasztási
szokások; az a cselekvési rutin, melybe a fogyasztás beágyazódik,
stb. Ugyanakkor
fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy a folyamat a befogadó aktív
közreműködésével
zajlik. Még ha döntési terét számára tudatosított vagy
kevésbé tudatosított
korlátok határolják is be a különböző strukturális
beágyazottságoknak megfelelően,
akkor sem totális determinációról van szó, hanem a médiatermék
aktív feldolgozásáról
és a jelentés felőli döntésről. Ez az emancipatorikus elem
meghatározó a cultural
studies-ban, végső soron ebben rejlik ugyanis a szubjektum
cselekvési lehetősége.
Ezen a ponton különbözik a kritikai kultúrakutatás alapvetően a
szintén brit
gyökerű Screen elmélettől. Az elmélet a nevét arról a
folyóiratról kapta, melynek
lapjain kibontakozott a vita a szöveg és befogadó
viszonyáról.
A pszichoanalitikus gyökerű, a filmelemzésből származó
elmélet a befogadó szerepét
annyiban passzívnak tekinti, hogy felfogása szerint a szubjektum
számára a szöveg
maga kínál bizonyos pozíciókat mint átvehető identifikációs
lehetőségeket. A
szöveg dominanciája abszolút: mindig egyértelművé teszi, hogyan
kell érteni.
A textuális determinizmus kritikájaként többek között a
szubjektum fogalmának
ahisztorikussága és a kontextus teljes figyelmen kívül hagyása
fogalmazódott
meg.
Hall az encoding/decoding modellről szóló írásában a
lehetséges olvasatok három,
weberi értelemben vett ideáltípusát különbözteti meg abból a
szempontból, hogy
milyen viszonyban áll a befogadó a domináns ideológiával. A
domináns olvasat
(dominant position) keretében a befogadó a kódoláskor szándékolt
jelentéstartalmat
dekódolja, tehát azt érti meg és fogadja el, amit mondani
„akartak” neki (az
akarat, intenció itt most meglehetősen tág értelemben használt
fogalom). A tárgyalásos
olvasatban (negotiated position) ugyan a domináns értelmezési keret
alapvetően
nem kérdőjeleződik meg, de annak egyes elemei a helyzetnek –
a befogadó helyzetének
– megfelelően megváltoznak, átértelmeződnek. Az ellenzéki
olvasat (oppositional
position) ezzel szemben ugyan megérti a szöveg által közvetített
domináns olvasat
egész tartalmát, mégis teljes mértékben elveti azt, és egy
ellentétes keretbe
helyezett interpretációt dolgoz ki. A legegyszerűbb példaként
lehet itt megemlíteni,
ha egy szöveget az olvasó manipulatívnak titulál és
ellenolvasatát fogadja el
jelentésként. Az ilyen konstelláció jól ismert a
médiafogyasztásban a totalitariánus
államberendezkedés keretei között.
Hall tipológiáját több kritika érte például azért, mert
fogalmai nem tisztázottak,
nem egyértelmű, hogyan lehet a domináns olvasatot meghatározni,
pontosan mi
a szerepe az intenciónak. Morley kutatásában empirikusan tesztelte
Hall tipológiáját
és megállapította, hogy az önmagában túlságosan
leegyszerűsíti a problémát.
Morley vizsgálata nem igazolta Hall azon feltevését sem, hogy egy
adott társadalmi
réteghez való tartozás meghatározóan befolyásolja, hogy a három
pozíció közül
melyiket foglalja el a befogadó a szöveggel szemben. Így végül ő
a diskurzuselmélet
keretei közt nem a befogadó kategorizálását helyezte a
középpontba, hanem arra
a folyamatra koncentrált, amely során egy témát megtárgyalnak a
társadalomban
(Morley 1992). Mondhatjuk, hogy minden olvasat tárgyalásos olvasat,
amennyiben
a befogadó saját helyzetéhez alakítja a domináns olvasatot. A
kritikus pontok
ellenére Hall modellje fontos alapját képezi az aktív recepciós
folyamat további
vizsgálatának.
A befogadó mint aktív cselekvő koncepciójával összefonódva
még két fogalom
jelentőségét kell kiemelni. Mindkettő a populáris kultúra
kutatásának fontos
eleme: az örömérzet/szórakozás (pleasure), illetve az
ellenállás. A kulturális
termék fogyasztásakor érzett öröm jelenti az (újra)felfedezés,
megerősítés,
interpretálás, megértés örömét, azonban ez nem a szöveg
közvetlen folyománya,
hanem a befogadó aktív tevékenységéből, a szöveg és saját
helyzetének egymásra
vonatkoztatásából eredeztethető9. Ez az örömérzet szolgálhat
az ellenállás bázisául, ugyanis kibújik a hatalom ellenőrzése
alól. Emancipatív
potenciálja éppen abban rejlik, hogy a befogadó olyan olvasatokat
hoz létre,
melyek összeegyeztethetők saját élettapasztalataival, ugyanakkor
értelmet –
értelmezési keretet – nyújtanak mindennapjainak
gyakorlatához. Ebben az összefüggésben
érdemes elgondolkodni arról, miért lehet sikeres a felsőtízezer
köreiben játszódó
nyugati sorozat a magyar társadalom széles rétegeiben, amikor az
emberek jelentős
részének életrealitásához kevés gyakorlati köze van az ott
ábrázoltaknak, másfelől
azonban miért vált ki averziót a reklámból jól ismert –
és az életrealitástól
ugyanolyan távol álló – modellszépségű, tűsarkon
takarító háziasszony.
Az alternatív olvasat és a belőle származó öröm
jelentőségére a hatalmi struktúrákkal
szembeni ellenállásban John Fiske tanulmánya nyújt empirikus
példát (Fiske 1987).
Fiske azt mutatja be a popsztár Madonna mint kulturális jelenség
elemzése nyomán,
hogy miként válik a tömegkultúra-ipar terméke, egy popénekesnő
a fiatal lányrajongók
szubverzív olvasatában a patriarchális társadalmi struktúrát
megkérdőjelező
figurává azáltal, hogy az interpretáció keretet nyújt a női
szexualitás olyan
tárgyalására, melyre a patriarchális keret nem alkalmas. Hasonló
módon mutatta
meg kutatásában Angela McRobbie, hogy miként hoznak létre fiatal
lányok a patriarchális
struktúrával szembehelyezett olvasatot a Flashdance című filmről
úgy, hogy a
női test és tánc szerepét nem a hegemoniális diskurzus
kontextusában értelmezik,
hanem a tánc során érzett öröm kapcsán a női szexualitás
saját jogán létező,
a férfiúi vágytól független interpretációjával szolgálnak
(McRobbie 1984).
Médiaelemzés
A fentiekben igyekeztem felvázolni a kritikai kultúrakutatás
néhány fontos elméleti
pontját. Természetesen több elem maradt kifejtetlenül, ilyen
például a szubjektum
meghatározottságának kérdése, vagy az, hogy hol húzódik a
szöveg határa. A poliszémia
nem jelenti azt, hogy a szöveg bármit jelenthet, ugyanakkor a
jelentés határait,
mint Hall rámutat, a kulturális kontextus határozza meg. A kérdés
megoldatlan
volta akkor válik igazán láthatóvá, ha a kultúrák közi
kutatásban kezdünk gondolkodni,
vagyis azt vizsgáljuk, hol a szöveg határa egy multikulturális
társadalomban.
Mit jelent mindez a médiaelemzés szempontjából? A média
definíciója szintúgy
kevéssé meghatározható, mint más fogalmak a kritikai
kultúrakutatásban. Általánosan
szólva azt lehet mondani, hogy a média nem egy az egyben mutatja be
a valóságot,
sőt erre nem is lenne képes; valódi feladata a kulturális
jelentéstartalmak
köröztetésének biztosítása. Ilyen szempontból kétségkívül
nagyon jelentős társadalmi
integráló erő. Fiske és Hartley könyvükben (1978) a televízió
vonatkozásában
bárdi (bardic) funkcióról beszélnek: ez a televízió azon
képességét jelöli,
hogy a mindennapi élet tapasztalatait és eseményeit egy sajátos
jelrendszerre
fordítja le, mint ahogy a bárdok is megénekelték koruk hőstetteit
és mindennapjait,
illetve azt, hogy inkább szóbeliséggel, mint írásbeliséggel
operál, és a széles
közönséget mint kollektívát szólítja meg. A bárdi funkcióhoz
hozzátartozik még
– és ezen a ponton a meghatározás részint egyéb médiumokra
is vonatkoztatható
– hogy a valóságról alkotott társadalmi konszenzus mint
magától értetődő dolog
artikulálódik rajta keresztül, melyhez ugyanakkor a befogadó
sokféleképpen viszonyulhat.
A társadalom tagjai a médián keresztül részévé válnak egy
általános kommunikációnak,
így kulturális identitásuk kialakításában, a társadalomba való
integrálásában
meghatározó a média szerepe.
Ami a média függetlenségét illeti, nem lehet arról beszélni,
hogy egyéb társadalmi
összefüggések közvetlenül és kizárólagosan meghatároznák a
termékek tartalmát.
Létezik egy immanens logika a médián és annak egyes ágain belül
is, mely a „külső”
környezettel kölcsönhatásban konstruálja a valóságról
ábrázolt képet. Ugyanígy
nem lehet arról sem beszélni, hogy a befogadótól független lenne
a média. Itt
nemcsak a kereskedelmi érdekekre kell gondolni, hanem arra is, hogy a
jelentéstartalmak
továbbítása szempontjából a média rá van szorítva arra, hogy a
társadalmi konszenzus
szélesebb körben elfogadott elemeivel operáljon. A heterogén
közönség megcélzása
okán pedig arra is ügyelni kell, hogy a szövegben megfelelő
értelmezési játéktér
nyíljon.
Miután a szöveg csak a tágan értelmezett szövegkörnyezetben
nyeri el jelentését,
fontos rámutatni, hogy kontextustól elválasztott elemzése komoly
ismeretelméleti
csapdát rejt magában, pláne ha a szöveg maga is további
egységekre bontódik
– ahogy ez például a klasszikus kvantitatív tartalomelemzés
során történik.
Kérdés ugyanis, hogy ha meg is határozzuk így bizonyos
kifejezések együttes
előfordulását, mit mondhatunk valójában azok jelentéséről,
illetve nem oktrojáljuk-e
mi magunk, kutatók, kontrollálatlan módon és a szükséges
önreflexió nélkül a
saját olvasatunkat.
Ha tehát a média nem a valóságot mutatja be, hanem a fentiek
értelmében a valóság
konstrukcióját tárja a befogadó elé, és ez a konstrukció
ellentmondásokkal és
alternatív olvasatokkal van tele, akkor az elemző kérdésének nem
annak kell
lennie, hogy mi a különbség a „valóság” és a média
által bemutatott világ között,
hanem annak, hogy milyen ez a bemutatott világ mint önmaga
referenciája, hogyan
jön létre és mit jelent a befogadók számára. A
médiatermék–előállítás–befogadás
háromszög határozza meg a kontextust, ennek vizsgálata legyen hát
a kulturális
jelenség elemzésének lényege. Ennek megfelelően nem univerzális
(illetve annak
definiált) esztétikai és morális kategóriák a meghatározóak,
hanem ezek társadalmi
beágyazottsága és a hatalmi viszonyok bennük való
leképeződése.
A kérdésfeltevés komplexitásának megfelelően Fiske nyomán
két, egymással összefüggő
módszertani stratégia játszik a kritikai kultúrakutatásban
jelentős szerepet:
a szöveg szemiotikai elemzése és a befogadás folyamatának az
etnográfiához közelálló
vizsgálata (Fiske 1987:272). Az előbbi célja annak feltárása,
hogyan függ össze
a szöveg struktúrája a társadalom hatalmi struktúrájával,
milyen lehetséges
olvasatok kínálkoznak ennek függvényében. Ezzel összefüggésben
– és ez bizonyos
fokig túlmutat a szövegelemzés keretein – az is fontos,
hogyan jön létre a szöveg,
milyen szervezeti, technikai és egyéb materiális körülmények
határozzák meg.
Ez a vizsgálat természetesen nem egyszerű feladat. A gyakorlati
megvalósítás
során már az első lépésnél problémába ütközik a kutató:
hogyan is húzza meg
a kontextus határát? Minden összefügg mindennel? Vagy egyéb
– például praktikus
– szempontok alapján önkényesen húzható meg a határ
aközött, ami még figyelembe
veendő kontextusként, és aközött, ami már nem? Nem tükrözi-e a
döntés túlságosan
is a kutató szubjektív preferenciáját? Erre a problémára nehéz
általános érvényű
megoldást kínálni. Mindenképpen lényeges szerep hárul a kutató
önreflexiójára
a kutatás során. Az, hogy a kutató minél teljesebben tudatosítsa
saját, részben
implicit előfeltevéseit és ezek hatásait, illetve tartsa szem
előtt saját társadalmi
pozíciójának meghatározó voltát, ugyanolyan fontos része a
kutatási projektnek,
mint a tudományos következtetések logikai szabályszerűségei
szerinti összefüggések
felállítása és az elemzés maga. Nemcsak a kritikai
kultúrakutatásra érvényes
ez, bár más összefüggésben ritkán szokott téma lenni.
Már említett cikkében Fiske a televízióelemzés kapcsán a
szöveg három szintjének
relevanciájára mutat rá:
- a primér szöveg a képernyőn, mint a kulturális ipar terméke,
ezen kulturális
ipar termékeinek összefüggésében;
- egyéb, szintén a kulturális ipar keretei között készült
szövegek, mint például
a kommentárok, kritikák, de akár a pletykák, a rajongók számára
készült magazinok
hírei is;
- azok a szövegek, melyeket maguk a befogadók készítettek,
például levelek,
vagy akár – haladva a korral – Internet-ábrázolások,
rajongói oldalak, newsgroupok
stb. (Fiske 1987:285-286).
Míg a két első arra utal, hogy milyen olvasatok kínálkoznak a
szövegben az adott
társadalmi-kulturális kontextusban az adott hatalmi viszonyokkal
összefüggésben,
addig a harmadik annak elemzéséhez járul hozzá, hogy milyen
olvasatokat készítenek
a befogadók, mit jelent nekik az adott szöveg, milyen módon
teremtenek konszenzust
személyes társadalmi tapasztalataik és a szöveg által
közvetített ideológia
közt, mennyire állnak ellen az ideológiának szubverzív olvasatok
készítésével.
További elemei lehetnek a befogadókra irányuló kutatásnak a
velük készült interjúk,
csoportviták, a kulturális praxis megfigyelése. Ez utóbbi a
cultural studies-on
belül jelentős tradícióra tekint vissza, például a
szubkultúrakutatásban. Ugyanakkor
Hartley egyik könyvében felveti, hogy ez az antropológiai
ihletésű, a kulturális
gyakorlat megfigyelését, leírását és értelmezését célzó
kutatási módszer figyelmen
kívül hagyhatja az olvasatok készítésének tudatos,
jelentéstartalommal ellátott
aspektusát (Hartley 1992). Úgy érvel, hogy a divat vizsgálatakor
sem a ruhákat
hordozó manökenek meztelen teste áll az elemzés központjában. A
divat kötődik
ugyan a testhez, de kívül áll rajta, és az antropológiai alapú
média-befogadó
kutatás hibát követ el, amikor túlságosan is arra törekszik,
hogy „belelásson”
a testbe. Hartley saját szavaival: „Saját szerény javaslatom
az volna, hogy
a televízió közönségét ne kezelje senki holmi mezítlen,
törzsi, fetisizált testként,
inkább tekintsük megformált jelentések viselőjének, mely
jelentések, mint a
ruhák, egyszerre hordoznak publikus és magán, személyes és
gazdasági, valós
és retorikai jegyeket” (Hartley 1992:98).
Lezárásként a kritikai kultúrakutatás két egymással
összefonódó lényegi elemét
szeretném még egyszer hangsúlyozni. Egyrészt azt, hogy a kultúra
mindig politikus,
mert minden szöveg politikai jelentéstartalommal bír, amennyiben a
jelentések
harcának középpontját képezi és magán viseli a hatalmi
struktúrák jegyét. Ugyanakkor
a befogadók saját társadalmi tapasztalataiknak megfelelően
önálló olvasatokat
készítenek a szövegekről, ellenállhatnak a szöveg kínálta
jelentéseknek, ellenolvasatokat
készíthetnek, és ily módon szembehelyezkednek a domináns
ideológiával. Fiske-t
idézve: „A Frankfurti Iskola kultúrpesszimizmusa ellenére,
annak ellenére, hogy
az ideológiának hatalmában áll reprodukálni önmagát
tárgyaiban, végül a domináns
osztályok hegemónikus ereje ellenére az embereknek mégis sikerül
megalkotniuk
saját jelentéseiket, sikerül az ipar által kínált kultúrán
belül, sőt gyakran
annak ellenében megkonstruálni saját kultúrájukat. A kritikai
kultúrakutatás,
a cultural studies ezt a kulturális demokráciát szeretné
működésében megérteni
és bátorítani” (Fiske 1987:286).
Irodalom
Althusser, Louis (1977): Ideologie und ideologische
Staatsapparate. Berlin: VSA.
Ang, Ien (1985): Watching Dallas. Soap Opera and the Melodramatic
Imagination.
London: Methuen.
Barthes, Roland (1964): Mythen des Alltags. Frankfurt a.M.:
Suhrkamp.
Barthes, Roland (1979): Elemente der Semiologie. Frankfurt a.M.:
Syndikat.
Bennett, Tony (1982): Media, ‘reality’, signification. In:
Gurevitch, Michael
& Bennett, Tony & Curran, James & Wollacott, Janet (eds.):
Culture,
Society, and the Media. London: Methuen, 287-398. o.
Eldrigde, John (Hrsg.) (1993): Getting the Message: News, Truth, and
Power. London:
Routledge.
Fiske, John (1987): British Cultural Studies and Television. In:
Allen, Robert
C. (ed.): Channels of Discourse. Television and Contemporary
Criticism. Chapel
Hill/London: University of North Carolina Press, 254-290. o.
Fiske, John/Hartley, John (1978): Reading Television. London:
Routledge.
Göttlich, Udo (1996): Kritik der Medien Reflexionsstufen
kritisch-materialistischer
Medientheorien am Beispiel von Leo Löwenthal und Raymond Williams.
Opladen: Westdeutscher
Verlag.
Gramsci, Antonio (1970): Filozófiai írások. Budapest: Kossuth.
Hall, Stuart (1973a): A world at one with itself. In: Cohen, Stanley
& Young,
Jock (eds.): The Manufacture of News. London: Constable, 85-94.
o.
Hall, Stuart (1973b): The Determinations of News Photographs. In:
Cohen, Stanley
& Young, Jock (eds.): The Manufacture of News. London: Constable,
176-190.
o.
Hall, Stuart (1980): Encoding/Decoding. In: Hall, Stuart & Hobson,
Dorothy
& Lowe, Andrew & Willis, Paul (eds.): Culture, Media,
Language. Working
Papers in Cultural Studies 1972-79. London: Routledge, 128-138.
o.
Hall, Stuart (1981): Cultural Studies: Two Paradigms. In: Bennett,
Tony &
Martin, Graham & Mercer, Collin; Woollacott, Janet (eds.):
Culture, Ideology,
and Social Process: A Reader. London: Open University Press, 19-37.
o.
Hall, Stuart (1996): Signification, Representation, Ideology:
Althusser and the
Post-Structuralist Debates. In Curran, James & Morley, David &
Walkerdine,
Valerie (eds.): Cultural Studies and Communications. London: Edward
Arnold, 11-34.
o.
Hartley, John (1982): Understanding News. London: Methuen.
Hartley, John (1992): The Politics of Picture. The Creation of the
Public in the
Age of Popular Media. London: Routledge.
Hepp, Andreas (1999): Cultural Studies und Medienanalyse Opladen:
Westdeutscher
Verlag.
Hoggart, Richard (1957): The Uses of Literacy. London: Chatto &
Windus.
McRobbie, Angela (1984): Dance and Social Fantasy. In: McRobbie,
Angela &
Nava, Mica (eds.): Gender and Generation. London: Macmillan, 130-161.
o.
Morley, David (1992): Television, Audiences, and Cultural Studies
London: Routledge.
Saussure, Ferdinand de (1967): Grundfragen der allgemeinen
Sprachwissenschaft
Berlin: Walter de Gruyter.
Thompson, Edward P. (1968): The Making of the English Working Class.
Hardmondworth:
Penguin.
Turner, Graeme (1990): British Cultural Studies. An Introduction.
London: Routledge.
Volosinov, Valentin N. (1975): Marxismus und Sprachphilosophie
Grundlegende Probleme
der soziologischen Methode in der Sprachwissenschaft. Berlin:
Ullstein.
Vörös, Miklós/Nagy, Zsolt (1995): Kultúra és politika a
mindennapi életben. Bevezetés
a kritikai kultúrakutatásba. Replika 17-18.
Williams, Raymond (1961): The Long Revolution. London: Penguin.
Williams, Raymond (1962): Communications. Harmondsworth: Penguin.
Williams, Raymond (1971): Culture and Society: 1780-1950.
Harmondsworth: Penguin.
Williams, Raymond (1976): Keywords. A Vocabulary of Culture and
Society. London:
Fontana/Croom Helm.
Williams, Raymond (1977): Marxism and Literature. Oxford: Oxford
University Press.
Williams, Raymond (1981): Culture. Glasgow: Fontana.
Lábjegyzetek
1Vö. Turner (1990) és Hepp (1999).
2Culture and Society című könyvében (először megjelent 1958-ban) Williams sorra veszi egyes fogalmak – például „művészet”, „kultúra”, „demokrácia”, „osztály” – jelentésében az ipari forradalom óta végbement eltolódásokat, és ez képezi az alapját a kultúra és a társadalom fejlődésének összefonódásáról tett elméleti következtetéseinek. Két évtizeddel később Keywords. A Vocabulary of Culture and Society (1976) címmel jelent meg szótárformájú szógyűjteménye, melyben kulcsfogalmak jelentésváltozásait mutatja be. Nem véletlen, hogy módszere hasonlít az irodalomtudományokból ismert tradícióhoz: Williams pályája az irodalomkritikától indult.
3Az „osztály” (class) fogalmának használata nem problémamentes. Bár a cultural studies egyértelműen marxista elméleti tradíciókban gyökerezik, és az osztály meghatározása kezdetben valóban a termelési eszközökhöz való viszonyt jelentette ebben az értelemben, a hatvanas évektől fogva jelentéseltolódás figyelhető meg az angolszász nyelvterületen, aminek eredményeként az osztály fogalom részben a hasonló társadalmi-gazdasági helyzetben lévő emberek csoportjának leírására vált használatossá (vö. middle class, upper class). Magyarul a társadalmi réteg kifejezés ezekben az esetekben megfelelőbb. A hetvenes évek szubkultúrakutatásai később a miliő fogalmát helyezték előtérbe. Ezen írásnak nem célja, hogy ezt a problémakört részletesebben kifejtse, ezért a jelentéstartalmak tisztázása végett csak a következő megjegyzést tenném: amennyiben egyértelműen a marxi értelemben vett Klasse-ról van szó, az osztály fogalmat használom, egyébként a társadalmi réteg megnevezés szerepel, ha a csoportképzés alapja a hasonló szocionómiai státusz.
4Hoggart és Williams korai írásaiban nem a marxizmus kultúra-fogalma jelenti a kiindulópontot, annak ellenére, hogy például a marxi koncepció kritikus kibővítése nyomon követhető írásaikban. Ezen a ponton egyértelműen különböznek írásaik E.P. Thompson The Making of the English Working Class (1968) című könyvétől, aki kultúraelméletét a marxista tradíció keretei között fejti ki (vö. Turner 1990:69; Hepp 1999:80; Göttlich 1996:195). Később Williams Marxism and Literature (1977) című könyvében részletesen kitér a marxizmushoz való viszonyára és annak változására. A marxista elmélet recepciójához valószínűleg az is nagymértékben hozzájárult, hogy a hetvenes évektől könnyebben lehetett angolul hozzáférni a marxista művekhez.
5Volosinov, Valentin N. (1975): Marxismus und Sprachphilosophie Grundlegende Probleme der soziologischen Methode in der Sprachwissenschaft. Berlin: Ullstein. Magyarul: Bahtyin, Mihail Mihajlovics (1986): Marxizmus és nyelvfilozófia In. A beszéd és a valóság. Budapest: Gondolat Kiadó. Több nyugat-európai kiadásban Volosinovot nevezik meg, mint a fenti mű szerzőjét. Bár a tudománytörténet mai álláspontja szerint a Marxizmus és nyelvfilozófia Bahtyin írása, aki politikai okokból jelentette meg asszisztense neve alatt munkáját, így próbálva megtéveszteni a sztálini cenzúrát, a bibliográfiai korrektség okán a jelen cikkben a hivatkozott német kiadás adatait használom.
6A „szöveg” itt tág értelemben szerepel. Arra utal, hogy mindenfajta jel, akár vizuális –például egy lyukas zászló –, akár másfajta, a fogalmi gondolkodásban végső soron nyelvi jellé transzformálódik és így nyer jelentéstartalmat; nem pusztán jelek kvantitatív együttesét foglalja magában, amelyek aztán egyenként önmagukban vizsgálhatók volnának.
7A két irányzat közötti hasonlóságok és különbségek tárgyalása meghaladja ezen írás kereteit, már csak azért is, mert az egyes irányzatokon belül is az alapfogalmak különböző, heterogén explikációival találkozunk. A cultural studies és a Frankfuri Iskola között bőségesen akadnak hasonlóságok és különbségek, Udo Göttlich Kritik der Medien (1996) című könyvében részletesen kitér ezekre Leo Löwenthal és Raymond Williams munkáinak elemzése kapcsán.
8A hírek témaköréhez lásd: Hartley 1982; Eldrigde 1993; Hall 1973a; Hall 1973b.
9Mint erre Ien Ang a Dallas nézőiről írt tanulmányában rámutat, Sue Ellen (magyarul Samantha) Ewing figurája éppen azért annyira népszerű a női nézők körében, mert egy a nők életében jól ismert ellentmondásos alaphelyzet fogalmazódik meg benne. Lásd Ang 1985.