Csősz László

 

Antiszemita törvények árnyékában

A jászberényi zsidóság a két világháború között

 

  A zsidóság betelepülését és beilleszkedését a Jászság zárt társadalmi közegébe nagy számú, jól adatolt helytörténeti munka tárgyalja. Kevesebb szó esett viszont e sajátos helyzetű kisebbségi csoport későbbi történetéről: hogyan alakultak a jászsági magyar-zsidó együttélés feltételei az első világháború után gyökeresen megváltozott gazdasági-politikai helyzetben, hogyan hatott a korszak – elsősorban a harmincas évek végétől felerősödő – antiszemita politikája a helyi zsidó közösség demográfiájára, szociális, gazdasági és kulturális helyzetére. Ez a rövid tanulmány ezt a kérdéskört vizsgálja eddig nem publikált levéltári források tükrében.

 

  A téma tárgyalásakor a főbb szociológiai mutatók változásaira, az általános összefüggésekre helyeztem a hangsúlyt, az események és személyek részletes bemutatásától terjedelmi okokból többnyire eltekintettem. Munkám során elsősorban statisztikai adatokra, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei levéltárban található állami anyakönyvekre és közigazgatási iratokra, a korabeli sajtó anyagára valamint túlélők visszaemlékezéseire támaszkodtam.

  A zsidók beköltözése a Jászságba záróakkordja volt annak a folyamatnak, melynek révén a zsidóság a történelmi Magyarország egész területén lakhatási jogot szerzett. A kollektív nemesi státusszal járó privilégiumait és területi különállását féltékenyen óvó Jászkun Kerület az utolsó pillanatig ellenállt ennek a migrációnak. Még a zsidóság korlátlan letelepedését engedélyező 1840. évi XXIX. törvénycikk kiadása után  is évekig visszautasították a zsidók kérvényeit a koronához egyébként hagyományosan lojális jászok. Erőteljes központi nyomásra volt szükség ahhoz, hogy 1850-ben az első izraelita kereskedő letelepedhessen.

A zárt etnikai és vallási közeg, ahol a zsidók – az asszimilálódott, kisszámú görög kereskedőt és a cigányságot nem számítva – az egyetlen kisebbségi csoportot alkották, különösen erős asszimilációs kényszert jelentett. Emiatt a zsidóság társadalmi és gazdasági integrációja a Jászságban látványos gyorsasággal ment végbe. Mindez nyelvi-kulturális elmagyarosodással és vallási szekularizációval járt. A jászberényi közösség hamar a vallási újítások útjára lépett és az izraelita vallás számos külsőségét elvető, a rítus elemeit a keresztényekéhez közelítő ún. neológ hitközséggé vált. Az események ütemét jól példázza, hogy az első betelepülő, Buck Gábor halálakor (1889) a zsidók már a jász társadalom teljes jogú, elismert tagjai voltak.

  A kései betelepedés és a térség korlátozott gazdasági lehetőségei miatt Jász-Nagykun-Szolnok megyében számarányuk mindig jelentősen az országos átlag alatt maradt. Az 1880-as népszámláláskor 733 zsidó élt Jászberényben (3.4 %). Ez 1910-ig több mint negyven százalékkal (1017) nőtt, azonban a nem zsidó lakosság száma is ugyanilyen arányban gyarapodott, így a zsidók számaránya az első világháborúig nem változott.

 

 

1920 (%)

1930 (%)

Budapest

23.2

20.3

törvényhatósági jogú városok

12.6

11.2

megyei városok

7.3

6.3

Jászberény

2.9

2.3

nagyközségek

3.9

3.4

községek

2.2

1.8

Magyarország

5.9

5.1

1.táblázat: A zsidók arányszáma településtípusok szerint

 

Ha a fenti táblázatra tekintünk, jól látható, hogy Jászberény zsidó lakosságának aránya (1920-ban 2.9 %, 1930-ban 2.3 %) a tárgyalt időszakban még a nagyobb falvakra jellemző arányszámot sem érte el. Hasonló adatokkal találkozunk (Szolnok kivételével) a vármegye más településein is. Csekély lélekszáma ellenére a vármegye zsidósága az országos átlagnál nagyobb mértékben vette ki részét a térség gazdasági modernizációjából. Ez még a hagyományos gazdasági ágakra is vonatkozott, például a homoki szőlőművelés meghonosítása Jászberényben zsidó vállalkozók nevéhez fűződik.

  A jászberényi zsidó polgárság az emancipáció és a magyar nemzeti érdekek feltétlen támogatója volt. Számarányát meghaladóan hozott áldozatokat az első világháborúban is: a közösség huszonhárom halottja a 455 elesett jászberényi mintegy öt százalékát tette ki. Szoros gazdasági, politikai, utóbb egyre gyakrabban rokoni szálak is fűzték a keresztény helyi társadalom elitjéhez. Ezt a hallgatólagos “történelmi szövetséget” bontotta meg a háborús vereség és a két forradalom traumája.

  A magát “ellenforradalmi”-ként definiáló új politikai rendszer propagandája a politikai baloldalt tette felelőssé a forradalmakért és a trianoni békeszerződés súlyos területveszteségeiért. Ez az ideológia közvetlen kapcsolatot látott a liberális és szociáldemokrata elvek, a kommunista rezsim és a zsidóság között. Az érvelés alapjául az a tény szolgált, hogy a polgári forradalom és a proletárdiktatúra vezető személyiségei között felekezetük országos arányánál jóval nagyobb számban szerepeltek zsidó származásúak.

  Érdemes elidőzni ennél a kérdésnél, hiszen az ezt követő időszak egyik leggyakrabban elhangzó politikai érve lett helyi szinten is. A zsidó polgároknak a Tanácsköztársaság jászsági eseményeiben játszott szerepével kapcsolatban jó támpontot nyújtanak a Jászberényi Fogházparancsnokság iratai.

 

 

Jászberény

Jászság

Egyéb település

Összesen

Letartóztatottak

49

81

100

230

Ebből zsidó

24.5 %

(N=12)

4.9 %

(4)

10 %

(10)

11.3 %

(26)

2. táblázat. Zsidók száma és aránya a Jászberényi fogházban és börtönben őrzött politikai elítéltek között, lakóhelyük szerint

 

A fenti táblázat a “bolsevista” és “kommunisztikus” cselekményekért Jászberényben és a Jászsági felső járásban 1919. augusztus 1-je után letartóztatott és elítélt egyének adatait tartalmazza. Közöttük a lakosságon belüli arányukat (a Jászságban kevesebb mint 3 %) jelentősen meghaladó számban találunk izraelita vallásúakat. Az összes résztvevő több mint egytizedét, csak a jászberényi illetőségűeket tekintve csaknem egynegyedét adták. Többen közülük kulcspozíciót töltöttek be, például zsidó származású volt a jászberényi Forradalmi Törvényszék vádbiztosa és a Vörösgárda több tagja. A helyzet kétarcúságát jól jellemzi az az eset, mikor jászberényi vörösgárdisták fegyveresen hatoltak be több zsidó tulajdonú üzletbe és ott nagyobb mennyiségű árut foglaltak le. Az intézkedő gárdisták és a javakat leltározó kereskedelmi megbízott szintén a zsidó közösségből kerültek ki. Ezek a pozíciók még ellentmondásosabbá tették a zsidóságnak az eseményekben játszott szerepét.

  Azonban az összes résztvevő a jászsági zsidóság létszámának (mintegy 2100 fő) alig több mint egy százalékát jelentette. A zömében kistulajdonosi elemekből álló helyi zsidók többsége konzervatív, nacionalista álláspontot képviselt és mint ilyen a proletárdiktatúra ellenfele volt. A zsidó polgárok megyeszerte vezető szerepet vittek az ellenforradalmi ellenállásban. A megyeszékhelyen, Szolnokon például huszonhárom keresztény polgár mellett nyolc zsidót is kivégeztetett a Szamuely-féle vésztörvényszék. A jászberényi zsidóságnak halálos áldozatai ugyan nem voltak, de számos kereskedő szenvedett károkat a vörösgárdisták rekvirálásai során. A helyi postahivatal zsidó származású vezetőjét pedig halálra ítélték, mert nem volt hajlandó a Vörös Hadsereg táviratait továbbítani.

  A közösség hazafias elkötelezettsége a radikálisan megváltozott politikai helyzetben sem változott meg. Továbbra is a hagyományos konzervatív-arisztokrata értékrendet követték és törekedtek a nem zsidó elittel fenntartott gazdasági és politikai kapcsolataik ápolására. A Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszernek is feltétlen támogatói voltak annak ellenére, hogy az új rezsim az állami politika rangjára emelte az antiszemitizmust. Ez már 1920-ban egy elsősorban a zsidók ellen irányuló diszkriminatív törvényben mutatkozott meg.

A rendelkezésre álló adatokból úgy tűnik, hogy a numerus clausus törvény nem gyakorolt számottevő hatást a jászberényi zsidóság helyzetére. A konszolidáció évtizedében (1921-1931) stabilizálták, sőt meg is erősítették a város társadalmi-gazdasági életében elfoglalt pozícióikat.

 

 

1916

1929

kereskedő

(ötnél kevesebb alkalmazottal)

67

 

 

 

 

138

 

(ötnél több alkalmazottal)

4

kereskedelmi alkalmazott

6

piaci árus

7

ügynök

16

kávés

3

fuvaros

7

önálló iparos

27

23

ipari alkalmazott

6

Iparosok  és kereskedők együtt

143

161

 

orvos

4

9

ügyvéd

14

10

bíró

2

-

mérnök

-

1

hivatalnok

19

21

tanár, tanító

5

5

Értelmiségiek

44

46

 

kisbirtokos (1-10 hold)

8

18

középbirtokos (10-100 )

16

magánzó (ipari és kereskedelmi vállalkozó, vendéglős, bérlő)

21

21

Együtt

45

39

 

Összesen:

232

246

3. táblázat: A jászberényi zsidóság foglalkozási megoszlása 1916-ban és 1929-ben

 

Az 1916-ból és 1929-ből származó adatok közötti csoportosítási különbségek és pontatlanságok mélyreható összehasonlítást nem tesznek lehetővé. Annyi azonban megállapítható, hogy a zsidó kisebbség itt is sikeresen alkalmazkodott az új, nemzeti gazdaság követelményeihez és meg tudta őrizni pozícióit az ellenségessé váló politikai környezetben is. Az általános modernizációval párhuzamosan körükben is csökkent a kisipar és a mezőgazdaság szerepe, a zsidó fiatalok szívesebben fordultak a nagyobb profittal kecsegtető kereskedelem és hitelnyújtás szférái felé. A “jász főváros” három bankjából kettőt (Weisz és Herceg bank) zsidó igazgató vezetett, a zsidó hivatalnokok túlnyomórészt nagyobb ipari és pénzügyi magánvállalatoknál dolgoztak, hárman voltak csak köztisztviselők (1929-es adat). Az értelmiségi pályákon arányuk lényegesen nem változott, viszont a jövedelmezőbb szakmák felé mozdult el.

Akárcsak a korábbi időszakban, most is élenjártak a gazdasági fejlődés és modernizáció által teremtett új gazdasági ágakban. Például zsidó vállalkozó üzemeltette a régió első közlekedési vállalatát és a Jászsági alsó járás egyetlen nyomdáját. Az első modern üzletek és áruházak alapítása is nevükhöz fűződött. A birtokosok viszonylag nagy számából kitűnik, hogy a földszerzés, ezen belül is elsősorban a nagyobb profittal kecsegtető szőlőbirtok már a tárgyalt korszak előtt kedvelt befektetési formává vált a zsidó középosztály körében.

  A jászberényi zsidóság, amely a választójoggal rendelkezők közel hat százalékát alkotta, szinte teljes egészében a kormány politikájának támogatója volt. Számosan közülük a kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja (NEP) tagjai voltak. Politikai befolyásuk jeleként nem csak legnagyobb adófizetőként, ún. virilistaként, de választott tagként is bejutottak a városi és megyei önkormányzatba. 1935-ben például Jász Béla ügyvédet, a zsidó hitközség elnökét a vármegyei közgyűlés póttagjául választották.

A helyi közigazgatás vezetője, Friedvalszky Ferenc polgármester (1922-1940) a dualista rendszerben domináló konzervatív-liberális szemlélet híve volt, mely a zsidóság felső, asszimilált rétegét a nemzet teljes jogú tagjának és politikai szövetségesnek tekintette. Ennek megfelelően határozottan szemben állt a harmincas években felbukkanó, szélsőségesen antiszemita, fajvédő  nézetekkel. A helyi keresztény és zsidó elit közötti szoros érdekkapcsolatokat, baráti és rokoni szálakat jól példázza, hogy a polgármester felesége is zsidó származású volt. Hasonló politikai magatartás jellemezte utódját, Pénzes Sándort (1940-1945) is. A kormánypárt helyi elnökeként tartott politikai beszédeinek hangvétele mindvégig mérsékelt maradt, a zsidó polgárok ügyeit – a lehetőségekhez mérten – elfogultságtól mentesen intézte. A személyes visszaemlékezések is azt a feltételezést erősítik, hogy az első zsidótörvény bevezetéséig Jászberényben nyílt zsidóellenességet, a “hétköznapi antiszemitizmus” megnyilvánulásait nem lehetett érzékelni.

  Gróf Apponyi Albert, aki fél évszázadon keresztül volt a város parlamenti képviselője, megtestesítője volt a háború előtti korszak asszimilációs politikájának és a két elit érdekszövetségének. Halála (1933. február 7.) egybeesett a belpolitika erőteljes jobbratolódásával. A város vezető rétege az új miniszterelnök, Gömbös Gyula (1932-1936) politikájának hatására a radikális jobboldali, fajvédő kurzus elkötelezett hívét, Imrédy Bélát választotta a város új képviselőjévé. Őt 1935 első napjaiban Antal István volt miniszterelnökségi sajtófőnök, szintén a miniszterelnök közeli híve és 1932-ben meghirdetett cselekvési programjának egyik megalkotója követte. A kormánypárt egységes támogatottságát jelzi, hogy 1935-ben nem is tartottak választásokat, mert Antal Istvánon kívül senki sem szerzett elegendő jelölést.

  Az eredeti programjukban kifejtett radikális elvek ellenére Gömbös és hívei belátták, hogy revizionista törekvéseik nem nélkülözhetik a zsidóság elitjének – elsősorban gazdasági – támogatását. Így elveik nagy része nem emelkedett a kormányzati politika szintjére. A zsidó vezetők megkönnyebbüléssel láthatták, hogy Gömbös, ahogyan alsóházi bemutatkozó beszédében állította, “revideálta” a zsidókra vonatkozó nézeteit és politikája  a “konszolidáció további megerősödését hozta” Hasonló jelenséget tapasztalhatunk a helyi politikában is. Imrédy és Antal mérsékelt hangnemet ütöttek meg választási beszédeikben és a kritikus 1938-as évig sem politikai nyilatkozataikban, sem a sajtóban nem találkozhatunk nyíltan deklarált zsidóellenes elvekkel.

Összességében tehát a helyi zsidóságnak sem anyagi helyzete, sem társadalmi súlya nem rendült meg számottevően a harmincas évek végéig, amikor újabb, ezúttal nyíltan zsidóellenes rendelkezések léptek életbe.

  Az első zsidótörvény rendelkezései szerint a tíznél több értelmiségit (ide tartoztak a tisztviselők és a kereskedősegédek is) foglalkoztató kereskedelmi, ipari és pénzügyi vállalatok alkalmazottai között a zsidók arányszáma maximum 20 százalék lehetett. Az értelmiségi szabadfoglalkozásokban (például orvos, ügyvéd, mérnök) hasonló arányt írt elő és annak eléréséig a szakmai kamarákba felveendők között a zsidók arányszámát 5 százalékban jelölte meg.  Ez a törvény a jászberényi zsidóság többségére nézve még mindig nem járt komoly következményekkel. Egyrészt, a jászsági zsidó vállalkozások túlnyomó részét tíz főnél kevesebbet foglalkoztató vállalatok tették ki, másrészt az erőteljes demográfiai csökkenés miatt (ennek elemzését lásd később) az új zsidó generációk nem teremtettek számottevő munkaerő-felesleget.

  A következő évben megszavazott második zsidótörvény hatásai azonban jóval súlyosabbak voltak. Ez már faji alapon határozta meg a zsidóknak tekintendők körét és csupán hat százalékban engedélyezte a zsidók arányszámát az említett foglalkozási ágakban. A törvény egyéb gazdasági rendelkezései közül négyet emelek ki, melyek különösen érzékenyen érintették a helyi zsidóság jelentős részét.

A törvény rendelkezései értelmében el kellett bocsátani a zsidó közalkalmazottakat, például bírókat, közjegyzőket és tanárokat (5.§). Minden ötnél kevesebb értelmiségit foglalkoztató cég – ebbe a kategóriába tartozott a jászsági vállalatok több mint kilencven százaléka – egy kivételével el kellett, hogy bocsássa zsidó alkalmazottait (17.§). A törvény továbbá elrendelte, hogy zsidók nem forgalmazhatnak állami egyedárusítási jog alá eső árucikkeket, így alkoholt, dohányt, cukrot, olajat és tüzelőanyagot (12.§). Ez súlyosan megrendítette sok jászberényi kiskereskedő, elsősorban a szatócsok (vegyeskereskedők), szén- és fakereskedők valamint a vendéglősök egzisztenciáját. A törvény rendelkezései alól kivételt képeztek – több más kategória mellett – a hadirokkantak, hadiérdemesek és az ellenforradalmi tevékenységért kitüntetett személyek. Ennek ellenére a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium valamennyi kivételezett jászberényi zsidó kérvényét visszautasította.

Végül, a törvény megtiltotta hogy zsidók számára iparengedélyt vagy iparigazolványt adjanak ki mindaddig, amíg az adott településen a zsidók részére kiadott engedélyek száma 6 százalék alá nem esik (14.§). Noha a kereskedelem- és közlekedésügyi illetve iparügyi miniszter a törvény rendelkezése szerint “közérdekből” ez esetben is tehetett kivételt, az illetékesek egy alkalommal sem éltek ezzel a jogukkal, még a jászberényi polgármester támogató állásfoglalása nyomán sem.

A helyi közigazgatás 1939 és 1942 közötti irataiban az általános elszegényedés számos jelét tapasztalhatjuk. A rendelkezésre álló adatok alapján csak az utóbbi két cikkely eredményeként legkevesebb tizennégy jászberényi zsidó család vállalkozása ment tönkre. Elsősorban a zsidóság legszegényebb rétegét, a kisebb jász településen élőket sújtotta az az alispáni rendelkezés, mely 1940 november 1-jei hatállyal kitiltotta a zsidókat a vásárokról., búcsúkról és piacokról

  A zsidótörvények közvetlen hatására vonatkozólag egyik figyelemre méltó forrásunk a legnagyobb adófizetők évente közzétett listája. Az alábbi táblázatok azt a feltételezést erősítik, hogy a harmincas évek antiszemita politikája nem rendítette meg azonnal és alapjaiban a zsidóság elitjének vagyoni és társadalmi helyzetét. A nagy gazdasági válság elmúltával pozícióik még valamelyest erősödtek is a nem zsidó helyi vezető réteghez viszonyítva. Az ötven legtöbb adót fizető polgár között – közülük negyven automatikusan a városi képviselőtestület tagja, tíz pedig póttagja lett – az évtized elején 15 zsidót találunk, három év múlva már 19-et (38 %), ami 1939-ig csak minimálisan csökkent.

 

(N)

1931

1934

1937

1938

1939

Nem zsidók

35

31

34

33

47

Zsidók

15

19

16

17

3

Összesen

50

50

50

50

50

 4. táblázat: Zsidók száma a legnagyobb adófizetők között Jászberényben

 

A második zsidótörvény megszüntette a zsidók virilista jogon szerzett képviselőtestületi tagságát is. Ez nem vonatkozott a kivételezettekre, így három vitézségi, illetve tűzharcos éremmel rendelkező zsidó polgár átmenetileg a testület tagja maradhatott.

 

 

1934

1939

(N)

Nem zsidók

Zsidók

Nem zsidók

Zsidók

földbirtokos, háztulajdonos

15

-

22

-

gőzmalom-tulajdonos

2

-

2

-

szőlőbirtokos

1

2

-

-

állami és egyházi alkalmazott

3

-

4

-

iparos

1

-

5

-

kereskedő

1

3

5

-

bankár

1

2

1

 

ügyvéd

3

7

4

2

orvos

2

4

2

1

állatorvos

1

-

-

-

mérnök

-

1

-

-

gyógyszerész

1

-

2

 

Összesen

31

19

47

3

5. táblázat: A legnagyobb adófizetők foglalkozási megoszlása Jászberényben

 

 

 

 (N)

1934

1938

1939

1941

Nem zsidók

Zsidók

Nem zsidók

Zsidók

Nem zsidók

Zsidók

Nem zsidók

Zsidók

4000-5000

1

-

2

-

3

-

3

-

3000-4000

3

1

2

1

2

-

1

-

2000-3000

4

3

4

4

3

-

6

-

1500-2000

10

4

13

5

9

2

9

2

1000-1500

12

8

12

7

14

1

14

2

>1000

1

3

-

-

15

-

13

-

Összesen

31

19

33

17

47

3

46

4

6. táblázat: A legnagyobb adófizetők megoszlása Jászberényben az éves adó mennyisége szerint, pengőben

 

A virilista névjegyzékekből kitűnik, hogy Jászberényben a legjövedelmezőbb magánorvosi és ügyvédi praxisok zsidó kézben voltak. 1934-ben például náluk magasabb jövedelemmel csak az Erzsébet kórház vezető főorvosa és egy közjegyző rendelkezett. Rajtuk kívül két bankigazgató és a három legnagyobb üzlettulajdonos alkotta a jászberényi zsidóság gazdasági-politikai elitjét. Két tekintélyes zsidó polgár özvegye szerepel még a legtöbb adót fizetők között, számukra a család jelentős részben szőlőbirtokba fektetett vagyona jelentett biztos jövedelmet. Tehát az általános tendenciákkal összhangban a jászberényi zsidóság is elsősorban kereskedelmi, hitelügyi vállalkozásokba, mezőgazdasági bérletekbe fektette tőkéjét, emellett pedig nagy figyelmet és anyagi erőt fordított az iskoláztatásra. Utóbbival magyarázható domináns szerepük a legnagyobb szaktudást követelő (egyben a leginkább jövedelmező, viszont legidőigényesebb, legdrágább képzést igénylő) szabadfoglalkozásokban.

Ezzel szemben a keresztény családok a hagyományos és kisebb kockázatot jelentő befektetési formákat, az ingatlan vagyon gyarapítását részesítették előnyben illetve a legjövedelmezőbb állami pozíciókat foglalták el.

  Az utóbbi táblázatból az is kitűnik, hogy a hivatalos propaganda szólamaival ellentétben a diszkriminatív törvényhozás, a “zsidó konkurencia” visszaszorítása nem járt együtt a nem zsidó középosztály gyors és számottevő anyagi gyarapodásával. Az adatok mutatják, hogy a nyolc vezető nem zsidó család – köztük földbirtokosok, egy bankigazgató és egy közjegyző – valamelyest növelte jövedelmét, de nem láthatunk jelentős változásokat a helyi társadalom többi rétegére vonatkozólag. Az ötven legnagyobb adófizető összjövedelme jóval kevesebb volt 1941-ben mint 1934-ben. A zsidóság kiszorulása után nem állt rendelkezésre megfelelő létszámú, tőkeerős és szakképzett kis- és középvállalkozói réteg, akik a keletkezett gazdasági űrt maradéktalanul betölthették volna. Ez legnyilvánvalóbbá 1944-ben vált, amikor megyeszerte okozott súlyos problémákat a zsidók kiesése egyes ipari és kereskedelmi ágakból valamint az egészségügyből.

A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a diszkriminatív intézkedéseket a zsidó elit szenvedte meg legkevésbé. Feltételezhető, hogy bevételei nem csökkentek drámaian a második zsidótörvény nyomán sem, addigi egyenletes gazdasági gyarapodása azonban kétségtelenül megtört. Sokkal fájóbb csapást mértek a zsidótörvények a helyi zsidóság alsó és középső rétegeire, ezen belül is főként – mint láthattuk – az állami szférában dolgozók, kiskereskedők egzisztenciájára.

   A törvények súlyos hatását azonban több tényező is enyhítette. Egyrészt az előírásokat, főként a magánszférában, szelektíven hajtották végre, hiszen ellenkező esetben a gazdaság működőképessége került volna veszélybe. Számosan őrizték meg helyzetüket és jövedelemforrásaikat keresztény csendestársak formális kinevezése illetve a vállalkozásba való bevonása (az ún. stróman-rendszer) révén. A törvény nem érintette a magánpraxisból származó jövedelmeket sem, bár fontos hozzáfűzni: az általános elszegényedés másodlagosan erre is kihatott.

Segíthetett a helyzet átvészelésében az átképzés, gazdasági mobilitás is: több zsidó vállalkozás profilt váltott, elbocsátott tisztviselők vállalkozóként próbáltak megélni, több-kevesebb sikerrel. A korlátozások legnagyobb vesztesei azonban a zsidóság fiatal generációi voltak, ezt a jelenséget elsősorban demográfiai adatokon keresztül lehet megragadni.

 

  A demográfiai mutatók alapján a jászberényi zsidóság, más neológ hitközségekhez hasonlóan magas asszimilációs és modernizációs szintre jutott el. Így kis létszámú családok, alacsony születési arányszám és elöregedő korfa jellemezték már a tárgyalt korszakot megelőzően is. Ezek a tendenciák 1919 után csak felerősödtek, ami a zsidó népesség számának és arányának látványos csökkenéséhez vezetett. Jászberényben ezek a jellegzetességek még markánsabban jelentkeztek. A konszolidációs időszakban a születések száma még lépést tartott a halálozások számával, de az 1931-1934 közötti időszakban ez az arány megfordult majd mélyen az önreprodukciós szint alá esett. A korszak végére a halálozások száma közel hétszeresen múlta felül a születésekét.

 

 

1895-1916

1920-1931

1932-1937

1938-1943

Születések

21.5

(474)

9.5

(114)

6.2

(37)

1.8

(11)

Halálozások

15.9

(351)

9.6

(115)

8.6

(52)

12.5

(75)

7. táblázat: Születések és halálozások száma a jászberényi zsidóság körében. A zárójelben lévő adatok az abszolút számokat, a dőlt betűs számok az adott időszak éves átlagát jelölik, a táblázatból hiányoznak az 1917-1919 közötti évek adatai (9 születés, 44 halálozás)

 

A demográfiai csökkenés együtt járt egy erősen asszimiláns iskolázási stratégiával, melynek alapján a szülők egyre inkább állami vagy keresztény felekezeti (túlnyomórészt katolikus) iskolába küldték gyermekeiket a zsidó elemi helyett. Ez az izraelita iskola válságához vezetett: az 1920-as évek elején még három tanár oktatott négy osztályt, míg az évtized végétől már csak egy összevont osztály működött, negyvennél kevesebb diákkal, a valamennyi életben lévő tanítványa által nagy formátumú pedagógus egyéniségként emlegetett Brúder Elemér irányítása alatt.

  A népességcsökkenés másik oka, mint arra a fenti adatok is utalnak (1920-1930 között a hasonló születési és halálozási számok ellenére a lélekszám mintegy harminc százalékkal csökkent), a fiatalabb generáció elvándorlása volt. Ez a népmozgás Budapest mellett elsősorban Szolnokra irányult. A megyeszékhely mint fontos közlekedési és kereskedelmi központ egzisztenciálisan jóval több lehetőséggel kecsegtetett, így az ott megtelepült zsidóság létszáma is jóval magasabb volt. Az asszimilált, neológ magyar zsidóság általános demográfiai csökkenése ellenére Szolnok zsidó közösségének létszáma még 1938 után is folyamatosan növekedett és 1941-ben érte el maximumát (2590 fő, az 1910-ben regisztrált 2062-vel szemben). Az országot elhagyók száma ezzel szemben az egész korszakban jelentéktelen volt, a helyi zsidóság az egyre nehezebbé váló körülmények ellenére ragaszkodott szülőhazájához.

  Az említett jelenségek következtében a jászberényi zsidóság száma és a többi felekezethez viszonyított aránya is radikálisan csökkent a tárgyalt periódusban, még az országos átlagnál is nagyobb arányban. 1920-hoz képest tíz évvel később 27 százalékkal, húsz év múlva 38 százalékkal kevesebb zsidó élt a városban (lásd még az 1. számú táblázatot).

 

 

1920

1930

1941

Jászberény

31.971

30.101

31.070

Katolikus

88.1 %

90.2 %

90.9 %

Református

7.9 %

6.7 %

6.5 %

Izraelita

(N)

2.9 %

(922)

2.3 %

(676)

1.8 %

(574)

Evangélikus

0.5 %

0.4 %

0.4 %

8. táblázat: Jászberény felekezeti megoszlása a két világháború közötti időszakban

 

  A házasságkötések száma és jellege (utóbbi alatt elsősorban a vegyes házasságok arányát értem) egy társadalmi csoport fontos szociológiai jellemzője. A Jászberényben zsidók által kötött házasságok száma az új rendszer első éveiben folyamatosan nőtt, ami a stabilizáció jele. 1919-1920 kritikus évei után ez a szám elérte, majd a 20-as évek közepére meghaladta az előző időszak átlagát. 1931-től kezdve azonban, a gazdasági válsággal és politikai radikalizálódással jellemezhető időszakban jelentős csökkenést tapasztalunk.

A vegyes házasságok számának növekedése az első világháború előtti korszakhoz képest válaszként értelmezető az új rezsim politikájára, mely kétségbevonta az asszimilációs politika eredményeit. Míg a korábbi időszakban a vegyes házasság vagy kikeresztelkedés nem tűnt a szociális integráció szükséges előfeltételének, most egyre többen érezhették azt, hogy ez egy fontos lépés társadalmi pozíciójuk, karrierjük szempontjából. A következő időszakban a növekvő politikai fenyegetettség és asszimilációs törekvés jeleként ez a tendencia tovább erősödött. Az 1933 és 1934 folyamán kötött tizenhárom házasságból négy volt vegyes házasság.

Az első zsidótörvény megjelenését követően a házasságok aránya tovább csökkent, sőt minőségileg is átalakultak: az esetek több mint 25 százalékában az egyik házasfél özvegy vagy elvált volt, tehát “a házassági piacon” “kisebb értékűnek” tekinthető. A vegyes házasságok aránya Jászberényben 1932 és 1941 között magasabb volt, mint a vidéki városok átlaga, arányaiban megközelítette Budapest adatait. Az általános tendenciákkal ellentétben itt nem tapasztalhatunk jelentős csökkenést 1939. után sem. Még 1940-ben (öt izraelita házasságból kettő) és 1941-ben is kötöttek vegyes házasságot a városban. Sőt még a zsidók és keresztények házasságát megtiltó harmadik zsidótörvény bevezetése után is többen adtak be ilyen irányú kérelmet. Például egy honvéd őrmester és zsidó származású menyasszonya, akik a Hadügyminisztériumhoz nyújtották be házassági kérelmüket. Noha a törvény lehetőséget nyújtott volna erre, a minisztérium visszautasította a kérést.

A vegyes házasságok magas száma egyrészt értelmezhető az asszimiláció hangsúlyozására tett, többé-kevésbé tudatos lépésként, másrészt utal a szoros zsidó-keresztény kapcsolatokra. Utóbbit erősítette az a körülmény, hogy a helyi elithez tartozó, vagy oda törekvő szinte valamennyi család a József nádor Gimnáziumba vagy a nőképzés fő színterét jelentő Zárdába (Érseki Polgári Leányiskola, utóbb Leánynevelő- és Tanintézet) küldte gyermekeit.

 

 

1896-1913

1919-1931

1932-1937

1938-1943

Az időszak átlaga

8.3

(149)

8.7

(113)

5.5

(33)

4.3

(26)

Ebből vegyes-házasság

3.4 %

(5)

10.6 %

(12)

18.2 %

(6)

15.4 %

(4)

9. táblázat: Izraelita házasságkötések Jászberényben.  A zárójelben lévő számok az adott időszakban kötött házasságok abszolút számát jelentik. A táblázat nem tartalmazza az első világháború éveit (összesen 19 házasságkötés) valamint 1895 adatát (1 házasságkötéssel).

 

  Az antiszemita környezet által kiváltott egyéni válaszreakciók sorában fontos még megemlítenünk a névmagyarosítást. Erre is jellemző, hogy a korábbi időszakokban nem volt a befogadás szükséges előfeltétele. 1938-1940 között öt ilyen kérést adtak be Jászberényben, de a hatóságok ekkor már egyiket sem teljesítették.

  A közösség “túlélési stratégiái” között első helyen kell említeni a fokozódó karitatív tevékenységet. Ennek keretéül a hitközségi szervezetek, a Chevra Kadisha (temetkezési szentegylet, 1851-ben alakult) és a Nőegylet (1888 óta) szolgáltak. Élelemmel és ruházattal segítették a rászoruló családokat, alapítványokat hoztak létre a szegény sorsú fiatalok gimnáziumi, illetve egyetemi – utóbbi esetben gyakran külföldi – tanulmányainak támogatására. Kimondottan jótékonysági céllal alakult szervezet is létezett, a Jászberényi Izraelita Szegénysegélyző Egylet (alapítási év: 1902). Ez 1938-ban valószínűleg anyagi okokból megszűnt, funkcióját a MIPI (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája, 1939 január 1-től) majd az OMZSA (Országos Magyar Zsidó Segítő Akció) vették át. Egy 1942-ből származó adat arra enged következtetni, hogy a két szervezet gyűjtőakcióiban különösen élenjártak egyes kisebb jászsági hitközségek, így Jászkisér és Jászárokszállás.

A Nőegylet és annak leány csoportja kulturális összejöveteleket, előadásokat szervezett, melyeknek egyik célja szintén a jótékony célú adománygyűjtés volt. A háború után alakult Talmud-Tóra Egylet feladatának a kulturális hagyományok ápolását, a fiatal- és felnőttkorúak vallási oktatását tekintette.

A jótékonykodással kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a zsidó polgárok, akárcsak a korábbi időszakokban, rendszeresen támogatták a város nem zsidó szegényeit is. Egészen a korszak végéig rendszeresen találkozhatunk nevükkel az adományozók között.

A nőegyletek közötti kapcsolat fontos faktora volt a zsidó-keresztény együttélésnek. A két egylet tagsága gyakran látogatta egymás rendezvényeit. A Keresztény Nőegylet 1879-es megalakulásától kezdve hatvan esztendőn keresztül zsidó jogászt foglalkoztatott.

  A gazdasági problémák ellenére a jászsági zsidó családok többsége az iskoláztatást változatlanul fontos befektetésnek tartotta és gyermekeit nagy számban küldte gimnáziumba, még a két zsidótörvény után is, amikor az egyetemre kerülés lehetőségei rendkívül korlátozottá váltak. Bár arányuk folyamatosan csökkent (1911-1920 között 21.8 %, a konszolidációs időszakban 12 %), a zsidó diákok még az 1932-1944 közötti kritikus periódusban is magasan felülreprezentáltak voltak a József nádor Gimnázium diákjai között: a tanulók több mint nyolc százalékát adták. Sőt tanulmányi eredményeik még javultak is a korábbi időszakhoz viszonyítva. Ezt a jelenséget szintén értelmezhetjük asszimilációs erőfeszítésként, de az antiszemita nyomásra adott válaszreakcióként is.

A belpolitikai átalakulással összhangban 1938-tól kezdve a jászberényi közéletben is erőteljes radikalizálódás ment végbe. A helyi hetilap, a Jász Hirlap hasábjain közölt politikai beszédekben és vezércikkekben megjelentek és egyre gyakoribbá váltak az antiszemita szólamok. A lapot érdemes részletesebb elemzés alá venni, egyrészt mert ez volt az egyik legfőbb közvéleményformáló erő a “zsidókérdéssel” kapcsolatban is, másrészt pedig az a fórum, ahol a helyi politikai-szellemi elit, hivatalnokok, tanárok és egyházi személyiségek véleményüket leginkább kifejthették.

  A Jász Hirlap egyidős volt az ellenforradalmi rendszerrel, első száma 1919-ben látott napvilágot. Politikailag a kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja, utóbb a Magyar Élet Pártja (MÉP) szócsövének volt tekinthető. Ebből következett, hogy a zsidókérdésre vonatkozólag is többnyire a kormány hivatalos irányvonalát követte. A szerzői által alkalmazott antiszemita frazeológia nem különbözött lényegesen az országos napilapokban olvasható érvrendszertől. Többnyire a felülről érkező politikai üzenetet tolmácsolták, önálló nézetek kifejtésére ritkán van példa. Jelentős különbség viszont, hogy a zsidókérdéssel foglalkozó cikkek mennyisége és terjedelme kisebb és hangvételük is valamelyest mérsékeltebb, mint Budapest vagy Szolnok hasonló politikai orientációjú lapjaiban. A “zsidó” szó előfordulása is igen ritka, a Hirlap szerzői ehelyett inkább az olyasfajta eufemizmusokat részesítették előnyben mint “szabadkőműves”, “marxista” vagy az “e föld lelkével kevés közösséget érző gazdasági tényezők.”

  A zsidótörvények parlamenti vitáját kommentáló írások többnyire a kormánypárti szónokok által hangoztatott érvrendszerrel éltek. A második zsidótörvény vitája során például a felelős szerkesztő, Fazekas Ágoston vezércikkben fejtette ki, hogy a törvényes szabályozás elkerülhetetlen, mert alkotmányos úton akadályozza meg a zsidókérdés által felkorbácsolt szociális indulatok forradalmi kitörését. “Nem lehet megérteni” – írta Fazekas, hogy egyes politikai pártok, például a kisgazdák, miért nem támogatják a törvényt. Reményének adott hangot, hogy “nemzeti összefogás” fogja elsöpörni azokat akik akadályai a “megújhodásnak”.

  Emellett, ha kivételesen is, de találhatunk a lapban mérsékelten ellenzéki véleményeket tükröző írásokat. Feltehető, hogy a helyi értelmiség körében nem volt egyedi az – a német befolyás és a fajelmélet veszélyeit hirdető – álláspont, amelynek egy polgári iskolai tanár adott hangot a jászberényi Emerikana katolikus körben:

 

“A nemzet fogalma kulturális jellegű. Mint ilyen föltétlenül elsőbbrendű a faji gondolattal szemben. Egy fajilag egységes nép alkotta meg – de ez a magyarság számára könnyen végzetessé válhat. Népünk beolvasztó nép – ha a faji gondolat államrezonná válik, az asszimilációt disszimiláció váltja fel. (...) a szentistváni gondolat élesen elutasítja a faj domináló szerepét, amely megalázó különbségeket tesz népek között ...”

 

  A Jász Hirlap cikkei többnyire politikai, nacionalista típusú antiszemita retorikát alkalmaztak, a zsidókat a vörösterrorral, a Tanácsköztársasággal és a liberalizmussal azonosítva. Emellett a teológiai jellegű, moralizáló kitételek is gyakoriak. Antal István előszeretettel használt ilyen fordulatokat nagy keresztény ünnepeken elmondott beszédeiben. Az eucharisztikus búcsún például, az áttérési mozgalomra utalva, így szólt az egybegyűltekhez:

 

“A liberalizmus, mely ma, úgy látszik, nap nap után fel akarja venni a keresztség szentségét, még néhány évtizeddel ezelőtt irtó hadjáratot vívott minden ellen ami katolikus. (...) ma pedig a katolikus egyház szent palástja mögé bújva akarja megmenteni eszmei és politikai birtokállományát”

 

  Fontos hozzátenni, hogy a teológiai jellegű érvelést mindig politikai kontextusban használták, a sajtóban megjelent szentbeszédek nem, vagy csak áttételesen utaltak a zsidókérdésre. A gazdasági jellegű antiszemita érvelés is gyakori. A cikkekben a magyar nép elnyomóiként említik a zsidóságot, akik fegyverként használják a pénzt “mohó gazdasági expanziójuk” során.

 

“... A kommunizmus szekerére felülve az aranyborjút körültáncolták, (...) a hithű keresztény népeket is igavonó sorsba akarták juttatni, de keresztény morállal akarom elvonni a pénzt, éltető erejüket, ügyes gazdasági politikával”.

 

  A szélsőjobboldali sajtóra jellemző, durván rasszista hangnem azonban távol állt a Jász Hirlap szerzőitől. Az egyre erősödő nemzetiszocialista, nyilas pártokat politikai ellenfélnek tekintették, elsősorban antiklerikális és németbarát eszméik miatt, ennek a sajtóban is hangot adtak.

  Mindazonáltal a kormánypárt helyi hívei nem haboztak az antiszemitizmust szükség esetén politikai aduként felhasználni és céljaik érdekében gesztusokat tenni a szélsőjobb felé. Például az 1939 májusi választások küszöbén a jászberényi egyetlen ellenzéki képviselőjelölt, a kisgazdapárti Jenes András lejáratására idéztek egy fővárosi lapban négy évvel korábban megjelent cikket, melyben a politikus (állítólagos) zsidó származására utaló kijelentéseket tett. Ezután “Üzenet a nyilas testvéreknek!” címmel a szélsőjobboldal híveit környékezték meg, hogy a “törzsökös magyar” kormánypárti jelöltre szavazzanak: “...nem értjük, hogy egy nyilas testvér ...  hogy támogathat zsidószármazású képviselőjelöltet? (...) ezt a jobb választást várják önöktől testvéri szeretettel a keresztény magyar választók”.

  Akárcsak országos szinten, a kormányzati hintapolitika, mely a zsidókérdést politikai fegyverként használta fel, a Jászságban is csődöt mondott. A szélsőjobb a korábbi néhány mandátumhoz képest 1939 májusában 49 mandátumot szerzett és a legnagyobb ellenzéki erővé vált a parlamentben. Az ellenük a helyi sajtóban folytatott propagandakampány ellenére Jász-Nagykun-Szolnok megyében a Nyilaskeresztes Párt a szavazatok 28 százalékát szerezte meg. A Jászságban ez az arány még magasabb volt: Jászapátiban, Hubay Kálmán nyilasvezér szülőhelyén az első fordulóban a nyilas jelölt kapta a legtöbb szavazatot.

  A sajtóban és nyilvános beszédekben folyó hangulatkeltés 1938-1939-ben fizikai atrocitásokhoz is vezetett, zsidó vállalkozások hirdetőoszlopait rongálták meg, ablakokat törtek be. A legsúlyosabb eset Jászárokszálláson történt: vadászpuskával lőttek be egy kereskedő ablakán.

  A Jász Hirlap egyes szerzői mégsem lehettek elégedettek a cikkeik által is szított helyi antiszemitizmus hőfokával. Dr. Erdős István, a MÉP kerületi szervező titkára 1939 novemberében a korlátozó intézkedések “becsületes végrehajtását” és a stróman-rendszer elleni határozott fellépést követelte. Különösen kikelt azon jászberényi “díszkeresztények” ellen, akik “nem vesznek tudomást az idők változásáról … nem vallják a fajvédő programot, akik még mindig a régi, muzeumba való liberális ideológiában élnek”. Ez a cikk is utal arra, hogy az egyre radikalizálódó politikai légkör és antiszemita hangulatkeltés ellenére a keresztény-zsidó kapcsolatrendszer – kölcsönös érdekeken alapuló – védőhálója továbbra is működött.

 

A magyar zsidóság két világháború közötti kálváriájának következő állomása az 1941-ben bevezetett munkaszolgálat intézménye volt, mely egyedi jelenség a II. világháború történetében. Szövetségeseivel ellentétben a magyar kormány a hadsereg kötelékében – kezdetben egyenruhában – szolgáló, de fegyvertelen alakulatokat hozott létre “megbízhatatlan” állampolgáraiból. Noha a rendszer egyéb vallási és nemzeti kisebbségi csoportokra is vonatkozott, a munkaszolgálatosok többsége zsidó volt. 1942-re mintegy százezer ember szolgált ezekben az alakulatokban.

Jászberény az I. számú közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj főhadiszállása volt és a jászságiak mellett itt szolgált számos budapesti zsidó is. Innen került később jelentős részük a keleti frontra vagy a bori rézbányákba. A Jászság területén utak, hidak, töltések javítására, egyéb építési munkákra, utcák takarítására használták munkaerejüket. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) jegyzőkönyveiben és a népbírósági iratokban a túlélők nagyobb része “tűrhető” bánásmódról és a lakosság segítőkészségéről számolt be. Mindazonáltal nem egy jászsági illetőségű keretlegénynek és tisztnek (köztük értelmiségiek, például tanárok is) kellett a népbíróság előtt felelnie, mert kegyetlenül bántak a rájuk bízott emberekkel.

  A munkaszolgálat megalázó rendszere, mely ismételten nyilvánvalóvá tette, hogy a deklaráltan antiszemita politikai rendszer a zsidókat másodrangú állampolgároknak tekinti, sem tudta azonban gyökeresen megváltoztatni a magyar zsidók többségének rendszerhűségét és hazafiságát. Ezt az optimista álláspontot a belpolitikában tapasztalható enyhülés is alátámasztani látszott. A Kállay-kormány, miközben újabb zsidóellenes korlátozó intézkedéseket hozott – például a zsidókat földbirtokaiktól megfosztó, 1942-ben megjelent törvényt, – folyamatosan tett enyhítő gesztusokat is a zsidó közösség felé. Emellett külpolitikai téren visszautasított minden, a zsidókérdés “megoldására” vonatkozó német követelést.

Mindez a magyar zsidóság többségét a viszonylagos biztonság illúziójába ringatta. A keleti frontról és a szomszédos országokból érkező, külhoni hittestvéreik üldöztetéséről, tömeges meggyilkolásáról érkező hírek ellenére hittek abban, hogy mindez szülőhazájukban nem történhet meg. A források helyi szinten is bizonyos konszolidációra utalnak. A jászberényi zsidóság körében az 1941-es mélypont után újra növekedni kezdett a születések és házasságkötések száma és 1942-43 folyamán öt család is házépítésbe vagy bővítésbe fogott.

Az utóbbi jelenség is apró adalék lehet arra nézve, hogy az üldöztetést szenvedők többsége csak időlegesnek tekintette a helyzetet és hitt abban, hogy a hazaszeretet és elkötelezettség hangsúlyozása, a közös háborús célok szolgálata a legjobb túlélési stratégia. Ez a tiszteletreméltó, de tragikusan időszerűtlen szemlélet jellemezte a közösséget még a deportálások küszöbén is. Négy nappal a német megszállás előtt, 1944. március 15-én a jászberényi hitközség vezetői régi szokásuk szerint meghívták a polgármestert és a városi tisztségviselőket a zsinagógába, a szabadságharc emlékére rendezett istentiszteletre.

 

Vissza