stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Borsi-Kálmán Béla

Mitteleurópa" és egy Integrált Európa"
határmezsgyéjén*

Mielôtt az ember összeszedné minden bátorságát, hogy az európai kontinens jövôjét – a „jövendô" Európát – illetô legkülönfélébb „vélemények", „nézetek", „állásfoglalások", közhelyek, álmok és utópiák eme irdatlan ôserdejébe – valóságos „dzsungelébe" – bemerészkedjék, engedtessék meg, hogy az elôadó (szerzô) néhány apró kérdésen csöndesen elgondolkozzék.

Mindenekelôtt a lehetô legtermészetesebbnek tartom, hogy 1989 után minden magára valamit is adó jóérzésû értelmiségi szakítson némi idôt magának, hogy mindazon „megoldásokon", „módozatokon", „eszközökön" stb. töprengjen kissé, amelyekkel (vagy amelyek révén) a probléma – vagyis az európai integráció, a kontinens fokozatos átstrukturálása, szövetségi rendszerének és biztonságpolitikai szerkezetének átgondolt átépítése – valamiképpen megoldható lenne.

Ez a lelkiállapot tehát – elnézést a keresetlen szóért – kimeríti a banalitás fogalmát, jóllehet tagadhatatlan, hogy szorongásra, aggodalomra bôven szolgáltat okot. Ezt fejezi ki, egyebek között – természetesen valamiféle „válasz" reményében – a brüsszeli Lelewel Központ által szervezett öt tételbôl álló elôadássorozat, no meg szerény személyem jelenléte is a történelmi Brabant székhelyén, amely, reméljük, egy szép napon, az „Egyesült Európa", illetve az „Európai Egyesült Államok" esetleg az „Európai Szövetségi Államok Uniója" legfontosabb központja, netán fôvárosa leend...

De az ég szerelmére, melyik „Európáé"? Mert az általános nyugtalanságon túl, mely értelmiségi körökben és kormányszervekben az utóbbi idôben egyaránt elharapózott, „az európai gondolat (eszme)" eme rendkívüli mozgékonyságát, rugalmasságát, változékonyságát, képlékenységét és törékenységét látván, nem kevésbé igaz, hogy ez az igencsak jól érthetô aggály, kezdettôl fogva történelmileg kialakult ellenérzéseket foglal magába, legalábbis rejtett (titkolt) elôfeltevésekkel, illetve, többé-kevésbé megalapozott látens gyanakvással van átitatva.

Ha nem így állna a dolog, vajon fölmerülhetett volna-e bennem (magyar társadalomtörténeti környezetbôl származó értelmiségiben) ez a kérdés egyáltalán a ma esti elôadás elôzetesen megjelölt címének olvastán?

Mert számomra, talán tévesen „Mitteleurópa" mindenekelôtt egy történelmi-földrajzi régiót jelent, melyhez egy nem kívánt és minden áron elkerülendô kellemetlen hangzás társul; egy geopolitikai entitásé, amelynek hajdan, a két világháború között, a rossz emlékezetû Harmadik Birodalom Németországa uralt, majd késôbb – „Keleti blokk"; „szocialista tábor"; „népi demokráciák országai"; „csatlós államok"; „keleti országok" stb. elnevezések alatt – a nácizmus elleni küzdelemben nyújtott fölmérhetetlen szolgálatai ellentételeként a Szovjet-orosz Birodalom hatalmába került, annak a lenini-sztálini Szovjetuniónak a birtokába, amely nemrégiben megszûnt létezni, s amely – látszólag – a nevezetes 1989-es esztendô nagy vesztese.

De engedjék meg, hogy minden kertelés nélkül Önöknek szegezzem a kérdést: valóban igaz-e ez? Vajon az 1991-ben darabjaira hullt Szovjetunió csakugyan az az ágrólszakadt törzsvendég-e, „aki"utolsó garasát is elveszítette a fegyverkezési verseny egyre meredekebb spiráljának rulettjén? Vagy valami másról lenne szó? Mondjuk a Kreml „profi szakértôinek" („agytrösztjének") a legapróbb részletekig átgondolt és óvatosan beindított stratégiájáról? Abból a célból, hogy lassan, lépésrôl-lépésre, elôkészítse a terepet ahhoz, hogy Szent Oroszország újra megjelenhessen, majd (késôbb) diadalmasan felemelkedjen a geopolitika európai és globális színterén? Igaz ugyan, hogy némiképp megtépázva, és közép-kelet-európai „hátsó udvarától" („elôretolt hídfôállásaitól") egyelôre megfosztva, ám, ugyanakkor, saját jószántából egyszer s mindenkorra (?) megszabadulva ideológiai ballasztjától és „bolsevik" múltjától...

Ha ez a hipotézis helytálló, vajon mindaz, ami 1989 óta a „vasfüggöny" mögött történt nem egyéb-e egy szerfölött bonyolult és intelligensen megtervezett visszavonulásnál? Amelynek pontosan az volt a rendeltetése, hogy (idôn kívül) új identitást nyerjen és legitimitást szerezzen mind a „birodalom", mind annak „hivatalosan" nem létezô mégis vaskosan valóságos „uralkodó rendje", a rohamosan „polgárosodó" (legalábbis vagyonosodó) nómenklatúra számára? Vajon nem egy finoman kivitelezett manôvernek vagyunk-e mindössze tanúi, melynek révén a Kreml újra megkísérli kivívni magának a világhatalmi rangot, e nélkül ugyanis aligha hallathatja hangját az európai kontinenst illetô ügyekben.

Fôként, ha a tét bevallva vagy bevallatlanul éppen az: kik, hogyan (és hol) húzzák meg az Óvilágban egy újabb történelmi idôszakaszra, ha nem is a demarkációs vonalakat, mindenesetre a befolyási övezetek határait?

Természetesen nem azért kaptam ide meghívót, hogy baljós fejtegetésekre bonyolódjak, vagy kockázatos jövendölésekre vállalkozzam. Szó sincs róla! Nem lévén politológus, nem rendelkezem sem az elengedhetetlen jogosítványokkal, hogy ezt megtehessem... Mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy megosszak Önökkel egy értesülést, amely teljesen véletlenszerûen a minap jutott Bukarestben1 tudomásomra, ráadásul kitûnô (román) forrásból. Amennyiben a hír igaz (vagyis nem közönséges „dezinformáció") az európai (hon)védelmi miniszterek az orosz fél által kezdeményezett találkozóját a NATO fôhadiszállásán – amelyre, minô véletlen, épp a napokban kerül sor Brüsszelben – a Vörös Hadsereg Vezérkarában határozták el, anélkül hogy errôl az orosz külügyminisztert, Andrej Kozirjev urat legalább elôzetesen értesítették volna!

Ez a tény, valójában igazi fait accompli – si non e vere e bon trovato –, melynek valódiságát talán sohasem fogjuk ellenôrizhetni, arra mindenesetre alkalmas, hogy ismét a nyers erôviszonyokra hívja fel figyelmünket, valamint, s nem utolsósorban, halvány fényt vessen a különféle orosz hatalmi központok között fennálló valóságos hierarchiára. Rövidre zárva: egyaránt kidomborítja a geopolitika elsôrendû fontosságát és a geostratégiai tényezôk makacs állandóságát. Ez utóbbi adhat létjogosultságot különben ma esti szerény kísérletemnek is, hiszen ennek témája egy (látszólag) egészen más történelmi korszak; az a periódus, amely a krími háború vége (1856) és az Osztrák-Magyar Kettôs Monarchia születése, az 1867-es kiegyezés között ível!

De elôbb engedjenek meg egy újabb rövid kitérôt! Kezdjük mindjárt egy szintén az unalomig ismert s hasonlóképpen banális ténnyel: az a nyugtalanság, tétovázás, habozás, elbizonytalanodás, amely manapság Európában uralkodik a német (újra)egyesüléssel, (Nagy-) Németország 1990-es újjászületésével vette kezdetét! Ez a Nyugat gazdasági fölényének és politikai állhatatosságának természetes következménye volt, kockáztathatnánk meg, a kommunizmus ellen vívott ádáz küzdelmének diadalmas fegyverténye. Ez ideáig rendben is volna! Ugyancsak igaz az is, hogy az 1950-es, 60-as, 70-es években fokozatosan kikristályosodó s az európai integráció üdvösnek bizonyult eszméjére alapozó nyugati eltökéltség fokozatosan meghozta gyümölcseit: elôbb a tizenkettek Európáját alkották meg, majd a tizenötökét hozták tetô alá, és így tovább.

Ez valóban igazi reménysugár valamennyi európai nemzet számára, kivált és mindenekelôtt nekünk, az egykori Közép-Európa népeinek. De miután kissé mélyebben magunkba mélyedtünk, vajon valóban eljutott-e a tudatunkig egy látszólag jelentéktelen részlet, nevezetesen az, hogy emez decentralizált s nemzet fölötti („szubszidiáris") Európa – mely elméletileg jelentôsen meghaladja a még 1789-bôl származó (polgári) nemzetállam (államnemzet) francia fogalmát és mintáját – felé tett elsô lépés lényegében egy olyan aktus volt, mely inkább a „nemzetek évszázadára", a XIX.-re emlékeztet! Ez, ha következetesen gondolkozunk, máris némi önellentmondást jelez...

Értem én persze, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ez parancsoló szükségesség volt, elengedhetetlen feltétele (sine qua nonja) annak, hogy a piacgazdaság kialakításának folyamata az „Oderától keletre" is újra beinduljon és a kelet-német társadalom elkerülhetetlen remodernizációja bekövetkezzék. Mégis igen gyorsan kiderült, hogy a nyugati „Landok" és a hajdani Türingia, Szászország, Nyugat-Pomeránia stb. között létezô décalage (történeti fáziskülönbség) – fôként a „kommunista" idôszaknak „köszönhetôen", ám egyaránt (s nem elhanyagolható módon) a szóbanforgó „keleti" tartományok szociokulturális régmúltjából (is) következôen – nagyobb volt (1990-ben), mint Hollandia, Belgium, Luxemburg, Észak-Franciaország és Nyugat-Németország – az „eljövendô Maastricht-i Európa jelenlegi „kemény magja" – gazdasági-társadalmi-mentális fejlettségi szintje között a Szövetséges Hatalmak 1945-ös gyôzelmének pillanatában! Tehát jó három esztendôvel annak elôtte, hogy egy másik döntô fontosságú esemény – a Marshall-terv életbe lépése – bekövetkezzék!

Mert arról se feledkezzünk meg, hogy a „nemzeti gondolat" kirekesztô eszméjétôl (s gyakorlatától) való rugalmas elszakadás (dinamikus eltávolodás) az integrált (nemzetek fölötti) Európa irányába, valamint a korszakalkotó fontosságú francia-német megbékélés nem lett volna elgondolható ama sodró erejû gazdasági fellendülés és általános társadalmi jólét nélkül, amely egy teljes történelmi ciklus folyamán, gyakorlatilag megszakítás nélkül mintegy 30-35 éven át jellemezte Nyugat-Európát! Márpedig egy új Marshall-terv hiányában Németországnak, vagyis, végsô soron a „12-ek Európájának" (és, közvetve, az „európai eszmének") kell a német újraegyesülés költségeit megfizetnie. Egyébként épp ez a gondosan elhallgatott tény magyarázza, részben legalább, egyebek között a Nyugat-európai bankrendszer mostani idegességét...

Ez tehát a második bökkenô, amely fékezi némileg az integráció folyamatát, s az Egyesült Európa híveinek lendületét, akik közé természetesen magamat is számítom.

A harmadik fogas kérdés, mely felvetôdik, jóllehet igyekeznek gondosan a szônyeg alá söpörni, az, hogy Németország újraegyesítésével az európai egyensúly mérlegének hiperérzékeny mutatója („az európai történelemfejlôdés ingája") ismét kilendült, mégpedig Kelet felé, vagyis, bárhogy vesszük is, Közép-Európa irányába...

Márpedig, legalábbis én úgy gondolom, nem írható a vakvéletlen számlájára, hogy a brit kontinentális politika axiómája, valóságos sarkköve évszázadokon át a „Balance of Power" volt, melynek alapelemei között egy olyan hatalom létezése szerepelt, lett légyen az monarchia vagy szövetséges államkonglomerátum, mely ha nem sokat nyom is a latban, csak minél szilárdabb legyen, s amely az európai szárazföld keleti és nyugati része között a természetes (és fokozatos) „közlekedést" (kapcsolatot) biztosította és szükség esetén ütközô államként (a „keresztény hit pajzsaként" és a német-római „civilizáció bástyájaként") mûködött a mongol-tatár hordák, késôbb az oszmán-török inváziók ellenében. S végül, de nem utolsósorban, képes volt a cárok birodalmának „európai" aspirációit, ha nem is csírájában elfojtani; de legalább a siker reményében ellensúlyozni.

Minthogy ugyanis nyílt kártyákkal játszunk, késlekedés nélkül jelzem: szerény véleményem szerint az európai egyensúly elve – jóllehet jelentôsen különbözô társadalomtörténeti fejlemények és geostratégiai körülmények között – ma sem veszítette el elméleti és gyakorlati fontosságát. Másképpen fogalmazva, szerintem a Habsburg Birodalom szétverésével Közép-Európában keletkezett geopolitikai ûr betömése, valamilyen módon, parancsoló kényszerûség és halaszthatatlan feladat. Ám elôbb nagy vonalakban tekintsük át mindazon okokat, amelyek miatt sem eme heterogén impérium létezése elôtt (alatt), sem pedig feldarabolása után nem sikerült a közép- és dél-kelet-európai népek föderális és demokratikus államát sohasem létrehozni – napjainkig ható érvénnyel.

*

Idô (és tér) hiányában hadd egyszerûsítsem le s egyszersmind pontosítsam álláspontomat: Európa emez, egyszerre földrajzi és geopolitikai térségének eredendô, öröklött és központi problémája minden idôben ekképpen foglalható össze: hogyan, ki(k) által, milyen társadalmi erô igénybevételével, miféle „nemzeti" politikai elit, illetve „nemzetek feletti" hatalom révén lehetne a régiót megszervezni, modernizálni és demokratizálni?2 Vagy ahogy ez jobb híján mind ez idáig történt: uralni, megosztani (részben vagy egészen) homogenizálni? Végsô soron és pontosan ama geopolitikai érdekek mentén, amelyrôl az imént szó esett. S még valami, ami mindehhez szervesen kapcsolódik: milyen eszközök igénybevételével és – mindenekelôtt – milyen típusú indokokkal, érvrendszerrel s „ideológiával" lehetséges ezt egyáltalán megkísérelni?

Persze, mint ez köztudott, a szóban forgó földrajzi zónát – történeti korszakok szerint – különféleképp nevezték: a középkori magyar királyság „Szent István-i Birodalma" (1000-1526); Habsburg Birodalom (1526-1867); Osztrák-Magyar Kettôs Monarchia (1867-1918). Majd késôbb, részben Nagy-Románia (1920-1940); Horthy „Csonka-Magyarországa" (1920-1945); Csehszlovák Köztársaság (1920-1938); Csehszlovák Szocialista Köztársaság (1945-1992); „szocialista" Románia, Magyar Népköztársaság (1948-1989). De – mint már említettem, vannak általánosabb (s közhelyesebb) elnevezések is: Közép-Európa (Mitteleurópa, Köztes Európa), Közép-Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa és így tovább; vagy „politikusabban", a második világháború után, „szocialista tábor", a sztálini Szovjetunió immár „népi demokratikus" csatlós államai.

Legyünk ôszinték, vajon e gondolatmenet szerint az elsô integrációs kísérlet térségünkben nem a két „felvilágosult" Habsburg-császár – Mária Terézia (1740-1780) és fia, II. József (1780-1790) – nevéhez fûzôdik-e? Civilizatórikus, adminisztratív, nevelésügyi és germanizáló reformjaik révén nem integrálni és központosítani akarták-e a soknemzetiségû, gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan erôsen különbözô tartományokból álló birodalmukat (1691 óta, ide értve az Erdélyi Nagyfejedelemséget is)?

S nem ugyanúgy igaz-e, ráadásul, az is, hogy mindaz, amit „nemzetiségi kérdésnek" (a nemzeti kisebbségek problémájának) nevezünk a 19. század tipikus terméke? Pontosabban: a „modern idôk", a kapitalizmus kora, a modern nemzetek születésének eredménye – a francia modell által ihletett és kiérlelt fogalom égisze alatt?

Ebbôl a távlatból és a longue dureé törvényszerûségeinek ismeretében nem állíthatjuk-e, hogy az igazi kezdet, ebben az összefüggésben, valóban 1789? Nem ez-e az a bizonyos világtörténelmi pillanat, amikor a feudális és királyi Franciaország Ancien Régime-je, kényszerbôl, a forradalom erejének engedelmeskedve, átengedi helyét a magát ünnepélyesen Államnemzetté nyilvánító Harmadik Rendnek, a burzsoáziának?

Az én értelmezésem szerint (is) ez az a harsona hang, amely – a Habsburgok központosító törekvéseinek idôleges kudarca után –, akárha valamiféle égi startjel, elindítja a késôbb ádáz rivalizálássá fajuló történelmi versenyfutást a régió különféle társadalmi-politikai erôi (elitjei) között, amelyek szándéka, ismétlem, objektíve azonos: megszervezni, modernizálni, integrálni és, ha lehetséges, demokratizálni a kontinens központi és dél-keleti zónáját.

Mert abban a pillanatban, a XVIII-XIX. sz. fordulóján, amikor a maratoni futóverseny útjára indult, a „probléma" valamennyi összetevôje (eleme) létezett már:

a) a modell és a végcél: a francia példa,

b) a Habsburgok központosító-németesítô törekvései mint eredendô kihívás („elsô mozgató"),

c) az erre a „kihívásra" adott „válasz": a „nemzeti" érzés fokozatos felébredése a Birodalom nem-német népei vezetô rétegeiben. Mert, s ez is köztudomású, rendkívül bonyolult társadalomtörténeti s politikai okok következtében eme mozgalom (verseny) különféle résztvevôinek az indulási pozíciója (starthelyzete) szerfölött különbözô volt. Zárjuk rövidre: a Habsburgok (germanizáló és központosító) kihívásának következménye a nemzeti érzés felébredése és „nemzettudat" fokozatos kikristályosodása a régió társadalomtörténetileg és viszonylag legfejlettebb rétegében, a magyar nemességben (itt kell megemlíteni azt a magyar olvasók körében közhelyként hangzó tényt, hogy a nyugat-európai jellegû polgárság csökevényes, politikai súlya pedig jelentéktelen volt).

Hogy ez a tényállás milyen (akkor) beláthatatlan következményekkel járt (késôbb), rögtön megfoghatóbbá válik, ha leszögezzük: ez az egyébként etnikailag heterogén magyarországi nemesség (ismét egyszer: valamirevaló magyar polgárság hiányában) nem csupán az európai szárazföld e szeletének relatíve legfejlettebb társadalmi csoportja, hanem a modern magyar nemzetfejlôdés elsô számú mozgató ereje, s egyszersmind olyan (ezúttal „hungarus") modellje is volt, amely – máig ható érvénnyel – kitörölhetetlen nyomokat hagyott az egyetemes magyar nemzet szellemi arculatán és politikai reflexein, egyszóval mentalitásán!

Egyéb következmény: az a történelmileg csekély (mintegy harminc esztendôre tehetô) elôny3, amellyel a magyar nemesség és a honorácior értelmiség ebben a történelmi versenyként értelmezett folyamatban a kezdet kezdetén rendelkezett. Mert az, „logikusan" és szükségképpen, a térség többi, szintén dinamikusan fejlôdô nem-magyar elitjében elôször gyanakvást keltett, majd egyre mélyülô ellenérzéseket szült. Fôként és mindenekelôtt az erdélyi román intelligencia soraiban.

Mert a politikai gyanakvás mögött kemény társadalomtörténeti tények húzódnak meg! A korai és kései középkor távoli múltjában a régi (feudális) Magyarhon (Hungária) különféle társadalmi rétegei és csoportjai hajlamosak voltak ebbe a nemesi jellegû (hungarus) társadalomba betagozódni. (Ez, végsô soron a középkori Magyarország mint dunatáji középhatalom presztízsét mintegy megtestesítô középnemesség vonzó életvitelének, stílusának volt köszönhetô, Erdélyt is beleértve!) Ebbôl viszont az következett, hogy az említett (nem-magyar) rétegek nem csupán betagozódtak eme szociológiailag és etnikailag szintén heterogén, ám (fôként tendenciájában) mégis magyar jellegû (hungarus) osztályba, hanem, adott esetben, hozzá hasonulván, nemzetiségüket is elveszítették. Noha, s ezt is számításba kell vennünk, kezdetben saját jószántukból, azaz tökéletesen spontán módon!

Más szóval az erdélyi magyar értelmiség gondolatvilágában és politikai reflexeiben a modernizáció parancsoló szükségessége szervesen s gyakorlatilag szétválaszthatatlanul összeszövôdik eme fájdalmas és baljós folyamat emlékfoszlányaival. Ehhez további tehertételként járul a magyar nemesség asszimiláló és integráló képességeitôl való már-már atavisztikus félelem.4 Ez a román értelmiségi elit tehát indulatosan elveti a magyar arisztokratikus-nemesi életnek a Dunatáj és a Kárpát-medence társadalmának átstrukturálására és modernizálására irányuló stratégiáját (a hajdani magyar királyság, a Szent Korona országai területén s annak romjain).

Ez az oka végeredményben annak, hogy – nemzeti jogaik remélt (hathatósabb) védelmében – a Bécsi udvar mellett és az 1848-49-es magyar forradalom (és szabadságharc) ellen törnek lándzsát. S ugyancsak ezért fognak késôbb minden tôlük telhetôt megtenni a Kettôs Monarchia és a történelmi Magyarország feldarabolása érdekében. Ehhez viszont már igénybe vehetik az idôközben (1859-ben, illetve 1878-80-ban) létrejött ifjú román királyság (a „Regát") dinamizmusát, az európai hatalmi-erôviszonyok alakulását a XIX. sz. második felében és fôként – a „nemzeti-nemzetiségi elv" formájában – III. Napóleon és Georges Clemenceau Franciaországának gazdasági és (inkább) (geo)stratégiai érdekeit.

A román oligarchia a népeknek a nemzeti-nemzetiségi mozgalmakból eredeztetett (és a „nemzeti elvvel" megtámogatott) önrendelkezési jogának értelmében csikarta ki magának a Gondviseléstôl (s a versailles-i „békecsinálóktól") az esélyt, hogy az „1848-asnak" nevezett nagy román reformnemzedék álmát megvalósítsa. Vagyis – három korhadt szerkezetû Birodalom határvidékén s azok darabjaiból – modern, demokratikus európai államot hozzon létre. Ez az álom, végsô elemzésben s lényegében tökéletesen azonos azokkal az illúzióknak bizonyult elképzelésekkel, amelyeket – az akkori európai geopolitikai tényezôk következtében – a magyar nemesi elit illusztris képviselôi hasztalan dédelgettek. A történelmi sanszok – jól tudjuk – különböztek. De az esélyek egyenlôtlensége távolról sem zárja ki azt a tipológiai hasonlóságot, amely – történelmileg – az (illuzórikus) magyar vízió- és (a továbbra is megvalósításra váró) román terv között kimutatható, fôként ami a (társadalom- és nemzetiségtörténeti) tapasztalatok dimenzióját illeti.

A XIX. századi magyar nemesi elit – a nemesi típusú nemzetépítés látomásától elvakítva s túlságosan magabiztos és öntelt lévén a „verseny" kezdetén rendelkezésére álló (társadalomtörténeti-adminisztratív-intézményes) kényelmesnek tetszô elônyétôl – elkövette azt a (szociológiailag és társadalomlélektanilag ugyan érthetô, de történelmileg fatális) hibát, hogy nem tekintette egyenrangú partnerének a régi Magyarország mindazon népeinek értelmiségi elitjét, amelyek nem rendelkeztek az övével azonos vagy hasonló arisztokráciával és nemességgel.5 Ezzel nem csupán a gyanakvás, az ellenérzések, a gyûlölet és a (viszonylagos történelmi fáziskésésbôl származó) revansvágy magvait vetette el a szomszéd népek és a Magyarhonban élô „nemzetiségek" tudatába, hanem azt a kirekesztés és frusztráció érzésébôl táplálkozó pusztító erôt is szabadjára engedte, amely a történelmi Magyarországot 1918-20-ban szétvetette, s ezzel egyidejûleg az európai egyensúly egyik legszilárdabb pillérét – az Osztrák Birodalom s a Kettôs Monarchia szerkezetében és kohéziójában ugyan tökéletlen, ám – geostratégiailag – alapvetôen fontos államalakulatát – megsemmisítette.

Mindezt, az objektíve elengedhetetlenül szükséges történelem-filozófiai perspektívából, akár a magyar nemesi politikai osztály történelmi felelôsségének is minôsíthetnénk (ha ez valóban létezik egyáltalán, tekintetbe véve a hajdani – szentistváni – Magyarország társadalomszerkezete és „a nemzetek évszázadának" uralkodó eszméi között feszülô ellentmondást). Nem kevésbé igaz viszont az is, hogy a magyar elit politikai érvrendszere, mely progresszív és retrográd elemeket egyaránt tartalmazott, mindenesetre igen csekély mértékben volt „fogyasztható" és értelmezhetô a nyugatiak számára, ugyanakkor ahhoz elegendô, többé-kevésbé megalapozott érvet és (inkább) kifinomult ürügyet szolgáltatott, hogy a XIX. századi magyar (liberális) kísérletet ellenfelei kisiklassák és meghiúsítsák.

Ezek voltak tehát a nagy politikai játszma belsô tényezôi, mondhatnánk alapelemei.

De mit szólt mindehhez a „külföld", hogyan reagált a „Nyugat", kivált Franciaország, a Nagy Forradalom hazája és a „nemzeti-(nemzetiségi) elv" legharsányabb szószólója? Más szóval, hogyan jellemezhetôk ekkortájt a külsô (külpolitikai) tényezôk?

Nos, ismét emlékeztetve az olvasót Kossuth Lajos, Jerome és Louis Napoleon, valamint Alexandru Ioan Cuza román fejedelem elejtett megjegyzéseire, céltudatos szavaira illetve nyomatékos „üzeneteire" (ld. részletesen jelen kötet „A magyar- (Kossuth-)emigráció és a magyar-román megegyezés esélyei 1848-49 után" c. tanulmányát) engedtessék meg újra utalni arra, hogy a francia „nagypolitika" – III. Napoleon (s általában a francia diplomácia) – finom manôverezéssel és a nemzeti-(nemzetiségi) elv (le principes des nationalites) hathatós érvényesítésével minden kétséget kizáróan távlati célját elérte, mert megteremtette a közép-kelet-európai térség ízlése és érdekei szerinti majdani nemzetállami átrendezéséhez szükséges elôfeltételeket, fölerôsítette az ehhez szükséges politikai mozgalmakat és nemzeti törekvéseket. Csakhogy – s ez talán (egyszer) még súlyosabban eshet latba az európai történelemfejlôdés mérlegében és az „integrált Európa" perspektívájából (jóllehet, természetesen, mindez akkor még nem volt látható s így felelôsség sem terhelhet senkit érte, legfeljebb némi lelkiismeret furdalást válthat ki) – két közép- és kelet-európai fô ellenlábasának (Ausztriának és Oroszországnak) fokozatos és egyidejû gyöngítésével – akaratán kívül (s minden bizonnyal ellenére) III. Napoleon a nagynémet törekvések számára készítette elô a talajt, amit gróf Otto von Bismarck, a „vaskancellár" 1870-71-ben nem is habozott kihasználni. A többit már tudjuk... A kör bezárult. Csak remélni lehet, hogy nem lesz (ismét) ördögi kör!

Mindazon tények és gondolatok alapján, amelyeket – bár töredékesen s leegyszerûsítve – megkíséreltem elmondani (és sugallni) Önöknek, kedves hallgatóim (és olvasóim), engedjék meg, hogy elôadásomat, a megszokottól kissé elütô módon, két enyhén provokatív kérdéssel zárjam – a párbeszéd (vita) reményében! Nevezetesen: hogyan lehetne elûzni, megfutamítani – valamennyi európai közös akaratából és szilárd eltökéltségével – a történelemismétlés kényszerének kísérletét? Más szóval: az Integrált Európa vajon valóban az az egyetemes érvényû panacea-e, amelynek keresésére ma este itt összegyûltünk?

—————————————

* Elhangzott az Université Libre de Bruxelles keretén belül mûködõ Centre International Lelewel d'Études et d'Informations Historiques nevû intézet által szervezett, öt részbõl álló - „L'Union Européenne ou l'Europe Integrale. Dans une perspective historique" címû elõadássorozat második darabjaként 1994. május 25-én Brüsszelben, francia nyelven. Jelen szöveg az elõadás szerkesztett, lábjegyzetekkel ellátott magyar nyelvû változata.

Jegyzetek

1 A szerzô 1990. október 25. és 1995. június 15-e között a Magyar Köztársaság bukaresti külképviseletének kulturális és politikai kérdésekkel foglalkozó tanácsosa volt.

2 Jóllehet közvetve a magas rangú román funkcionárius információjának hitelességét (vagyis az orosz kül- és hadügyminisztérium közötti markáns véleménykülönbségeket, a két tárca vezetôi közötti alig titkolt ellenszenvet és, legalábbis a NATO-kérdésekben az egyeztetés teljes hiányát) látszik igazolni a nemrégiben távozott (menesztett) orosz külügyminiszter egyik utolsó megnyilatkozása a moszkvai televízió 1995. december 27-i adásában, amelynek során az akkor már kegyvesztett, de néhány napig még hivatalban lévô fôdiplomata – a Magyar Távirati Iroda munkatársának tudósításában – egyebek között az alábbiakat jelentette ki: „az észak-atlanti szövetséggel kialakítandó viszony kérdésében Moszkva álláspontja a végletek között ingadozik. [Kozirjev] nem minden bíráló él nélkül szólt arról, hogy Pavel Gracsov védelmi miniszter a NATO és az orosz hadigépezet egyesítését javasolja. – Miféle erôegyesítésrôl lehet szó, ha még a boszniai békefenntartásban való orosz részvételben is alig-alig sikerült megegyezni – tette fel [Kozirjev] a szónoki kérdést. Megismételte, hogy elôzetesen, „mit sem tudott Gracsov brüsszeli beszédérôl". A híranyag címe: A külügyminiszter külpolitikai módosítást sürget. Kozirjev nem mond le. Magyar Nemzet 1995. december 29.

3 Errôl a (viszonylagos) elônyrôl (a többiek szemszögébôl frusztráló fáziskésésrôl) a „nemzetiségi kérdés" egyik korabeli szakértôje - Szemere Bertalan - (még 1860-ban!) így ír: „Ettôl az idôszaktól, 1780-1790 között veszi kezdetét Magyarország nemzeti és politikai újjászületése. Bizonyosan polgári [állampolgári] érdem, hogy ha a magyar faj [értsd: a magyar köznemesség] bátran a mozgalom élére állt és a haza alkotmányáért harcolt általában és nyelvéért különösen... A Románok, a Szlávok, a Horvátok nemzeti életerejük elsô jeleit csak jóval késôbb, az 1835-1848 közé esô idôszak táján mutatták, jóllehet az ország alkotmánya számukra éppúgy, mint a Magyaroknak teljes mozgásteret és minden eszközt biztosított." La question hongroise (1848-1860) par Barthélémy de Szemere ancien ministreprésident de Hongrie, Paris (E. Dentu, libraire-éditeur) 1860. 42-43.

4 L. errôl részletesebben Borsi-Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség. Széljegyzetek, értelmezések és kiegészítések Francisc Pãcurariu „Románok és Magyarok a történelem sodrában" c. könyvéhez. Limes (Nemzetpolitikai Szemle) 1989. 1. sz. 187-211., illetve Tiszatáj 1990/8. 40-68. és újabban Béla Borsi-Kálmán: Bref aperçu de l'histoire des frustrations des Roumainas de Transylvanie. = L'Europe centrale et ses minorités: vers une solution europeénne? Sous la direction de André Liebich et André Reszler. Presses Universitaires de France, Paris, 1993. 135-144.

5 Úgy hiszem, ebben a vonatkozásban (sajnos) példaértékû gróf Andrássy Gyula érvelése, amellyel – magyar miniszterelnökként – elutasította az akkori román vezetésnek az 1868-as magyar-horvát „kiegyezés" mintájára az erdélyi románság helyzetének rendezése érdekében a negyedik (rendi) nemzetként való elismertetésére és Erdély adminisztratív különállására vonatkozó kérését: „Nem, nem, lehetetlen feltétel: Erdély nem volt Horvátország helyzetében, sohasem voltak olyan vezetôi mint a horvát bánok" (ti. végsô soron azért, mert azok az erdélyi románok, akik nemességet, sôt esetleg vezetô tisztséget szereztek a korábbi évszázadok folyamán, betagozódtak a „Natio Hungaricába", s menthetetlenül beolvadtak a magyarságba). L. Radu Ionescu belgrádi román konzul Mihail Kogãlniceanu belügyminiszternek címzett, 1869. január 7-i jelentését, közölte Basile M. Kogãlniceanu: Actes et documents relatives a lunion de la Hongrie avec la Roumanie et a lalliance des Hongrois et des Roumains contre lAutriche en 1859, Bukarest, 1895. 18.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret