stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Horváth Andor

Tanulságok, menet közben

A romániai magyarság az 1989. decemberi fordulat után azonnal kinyilvánította azt az igényét, hogy az új hatalom intézkedjék az erôszakos úton megszüntetett Bolyai Egyetem visszaállításáról. Egyetemi tanárok, a Bolyai egykori hallgatói rövidesen kezdeményezték a Bolyai Társaság megalakítását, amely kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy ennek az ügynek a sikerét elômozdítsa. Az RMDSZ létrejöttétôl fogva magáévá tette e cél képviseletét, és az kezdettôl szerepel is dokumentumaiban, politikai programjában.

A kérés teljesítése akkor, közvetlenül a fordulat után nemcsak lehetségesnek, hanem közelinek is látszott. A román politikai élet alakulása azonban rövidesen olyan irányt vett, amely a kisebbség megfogalmazta igények teljesítésének nem kedvezett, sôt a közéletben egyre nagyobb teret kapott a nacionalista, kisebbségellenes propaganda. Ennek magyarázata nyilvánvalóan az átmenet sajátos romániai körülményeiben keresendô, amelynek részletezése most messze vezetne tárgyunktól.

Az 1996. novemberi választások új helyzetet teremtettek Romániában. Az RMDSZ az új kormánykoalíció tagja lett, s ezzel megnyílt annak a lehetôsége, hogy politikai programját fokozatosan valóra váltsa. A nyilvánosság elôtt újra napirendre került a Bolyai Egyetem visszaállításának ügye. A Bolyai Társaság 1997. január 23-i Nyilatkozatában sürgette a kérdés mielôbbi tisztázását. Utalt arra, hogy a romániai magyarság elvárja az új politikai hatalom képviselôitôl: ismerjék el azon igényük jogosságát, hogy önálló állami egyetemük legyen. Kezdeményezte, hogy a kivitelezés részleteinek tanulmányozása céljából állítsanak fel szakbizottságot. Végül a Nyilatkozat elismerte, hogy pénzügyi, szakmai és egyéb okok miatt rövid távon elfogadhatónak tartja önálló struktúra (a továbbiakban: tagozat) létesítését a meglévô egyetem keretei között. Az egyetem tárgyában rövidesen széles körû vita bontakozott ki. A legtöbb hozzászóló mellette foglalt állást, de akadtak ellenzôi is az önálló magyar egyetem gondolatának.

Ha röviden is, szükségesnek látszik vázolni itt az egyetem körüli elképzelések alakulását az elmúlt hét esztendôben. 1990 elsô hónapjaiban minden tervezgetésben sok volt a spontán, ôszinte, a szó legjobb értelmében naiv vonás. A hét év során az egyetem gondolata sokat érlelôdött. Mit sem változott az elv, hogy szükség van rá, a kivitelezés tekintetében azonban tudatosodott az elôzetes tervezés, a minôség, a társadalmi igényekhez való alkalmazkodás felelôssége. Születtek a felsôoktatásra vonatkozó alternatív megoldások és tervek, s az ezeket képviselô csoportok nézetei olykor kisebb-nagyobb mértékben keresztezték az eredeti elképzeléseket. Fiatal egyetemi oktatóink egy része úgy illeszkedett be a meglévô struktúrába, hogy érdekeinek jobban megfelelt azok megôrzése, mintsem újak létrehozása. Mindezek a tényezôk kimutathatók az egyetem körül gyûrûzô viták tartalmában, hangnemében, érvhasználatában, de ezzel együtt mind az egyetemi közösség, mind a közvélemény döntô többsége kitart az önálló magyar egyetem gondolata mellett és várja a mielôbbi rendezést.

A román nyilvánosság az egyetem körüli vitákra 1997 márciusában figyelt fel, és attól kezdve mondhatni állandóan napirenden tartja a kérdést. Victor Ciorbea miniszterelnök budapesti látogatása elôtt kétszer is nyilatkozott ez ügyben. Kijelentette: elismeri a romániai magyarság igényét az önálló, állami magyar egyetemre, elsô lépésként pedig az önálló tagozat létesítését látja kivihetônek. Rövidesen hasonló értelemben nyilatkozott Emil Constantinescu köztársasági elnök is. E kijelentéseket különbözô román pártok képviselôi, továbbá értelmiségiek, publicisták elítélôen kommentálták, sokan úgy állították be, mint ami közvetlenül összefügg a sokat hangoztatott „magyar veszéllyel", ártalmas a románságra, a román államra nézve.

Tekintsük át a továbbiakban, hogy kik voltaképpen magyar és román részrôl az egyetemet érintô vita szereplôi-részvevôi, hogyan jelentek meg a közvélemény elôtt és miként befolyásolták az egész eszmecsere alakulását. Mi a tétje ennek a vitának különbözô csoportok számára? Mennyire szakmai és mennyire politikai ez a vita?

Magyar részrôl a következô négy szereplôrôl beszélhetünk: 1. A Bolyai Társaság. 2. Az RMDSZ. 3. Az erdélyi magyar közösség. 4. Az egyetemi ifjúság.

1. A Bolyai Társaság azért jött létre 1990 márciusában, hogy az Egyetem visszaállítását szorgalmazza és megvalósítsa. Tagsága túlnyomórészt az Egyetem egykori és jelenlegi tanáraiból áll. Számukra a tét kezdettôl fogva két síkon mozgott: egyrészt jogorvoslás – ezt nevezték egyesek vitatható iróniával nosztalgiának –, másrészt intézményépítés, elitképzés. Érvrendszerében a múltra való hivatkozással szemben fokozatosan elôtérbe került az esélyegyenlôség elvének, illetôleg az adófizetô állampolgár jogának hangoztatása, hogy igényeinek megfelelô képzésben részesüljön. A Társaság vezetôsége 1990 elején, amikor közelinek látszott a cél elérése, az akkori tanügyminiszterrel is tárgyalt, a politikai kurzus változásával azonban szerepe egyre csökkent, 1996 végéig inkább csak amolyan „ôrzôje" maradt a kérdés napirenden tartásának. Igyekezett a román közvéleményt hiteles információkkal ellátni az egykori Bolyai Egyetem történetérôl, dialógust folytatni román egyetemi körökkel. A romániai magyar közvélemény leginkább tôle várja a kitûzött cél megvalósítását.

2. Az RMDSZ mintegy magasabb szinten, politikai síkon képviseli a szóban forgó célt. Számára a Bolyai Egyetem ügye része saját érdekképviseleti szerepe konkrét artikulációjának, a szervezet közösségi elkötelezettségének, szélesebb értelemben pedig egész politikai tevékenysége sikerstratégiájának. Következetesen kitart mellette, habár tisztségviselôinek állásfoglalásában olykor érezni a sajátos, helyi vagy egyéb megfontolások érvényesülését. A múlt év végétôl a partnereivel folytatott tárgyalások során igyekszik elfogadtatni és megteremteni a kérdés rendezésének konkrét feltételeit.

3. A romániai magyar közösség számára a Bolyai Egyetem elsôsorban mint szimbólum mûködik. Ahogyan az 1959-es egyesítés az akkori politikai hatalom erôszakos elnyomó politikájának jelképe, amely mintegy elôlegezte a Ceausescu-rendszer késôbbi, módszeres kisebbségellenességét, az egyetem visszaállításában a közvélemény elsôsorban annak bizonyítékát látná, hogy a jelenlegi hatalom nemcsak nyilatkozataiban tagadja meg azt a politikát, hanem csakugyan másként gondolkodik, másként cselekszik és programjába beletartozik a kisebbségek teljes jogegyenlôsége. Szimbólum voltában az egyetem, akárcsak az oktatáshoz kötôdô jogok általában – és akárcsak az egyház – a nyelvi és kulturális önazonosság megôrzésének értékrendjébe illeszkedik, s emiatt gyakran érzelmi telítettségû. Mindent egybevetve, a közösség az egyetem ügyét a jogvisszaszerzés-jogérvényesítés kategóriáiban éli át, és nagyjából így is szólaltatja meg a nyilvánosság fórumain, mindenekelôtt a sajtóban.

Itt kell megjegyeznünk, hogy 1990-tôl számítva a romániai magyar kisebbség helyzete sokat változott, és ez sok tekintetben a javulás, az elôrehaladás fele mutat. Mindamellett 1997-ig a kisebbség egyetlen olyan, számára kifejezetten fontos eredményt sem könyvelhetett el, amely megerôsítette volna abban a tudatban, hogy közössége számára valóban új korszak kezdôdött. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évek folyamán a romániai magyarság sokszor volt ilyen vagy olyan hecckampány, diverzió, rágalom és verbális erôszak tárgya, világosabban érthetôvé válik, miért tekint a közvélemény akkora érdeklôdéssel erre a kérdésre.

4. Az egyetemi ifjúság mindenki másnál érdekeltebb az egyetem ügyében. Akik az egyetemért küzdenek, azok elsôsorban a fiatalok mai és holnapi generációjára gondolnak, ennélfogva az ô érdeklôdésük és részvételük nemcsak kívánatos, hanem szerfölött indokolt is. Ennek ellenére az egyetemi ifjúság viszonylag késôn kapcsolódott be a vitába és nyilvánított véleményt. Ez bizonyos spekulációkra is alkalmat adott, abban az értelemben, hogy az egyetemi ifjúság érdektelenül és közömbösen szemléli a kérdést. A diákság körében végzett közvélemény-kutatás eredményei is ezt a beállítást látszottak igazolni, s ez heteken át tartó sajtóvitát váltott ki. Volt, aki a felmérés reprezentatív voltát kérdôjelezte meg, míg mások azzal érveltek, hogy az nem releváns, minthogy olyan tárgyban tudakolták a megkérdezettek véleményét, amelyrôl hiányosak vagy tévesek az információk. Az egyetemi ifjúság érdekképviseleti szerve azonban rövidesen határozott formában nyilvánította ki csatlakozását, és saját cselekvési programot dolgozott ki. Mindebbôl két következtetés adódik. Az elsô az, hogy a Bolyai Egyetem visszaállításának megítélésében van egy bizonyos generációs törés, ami azt jelenti, hogy a diákság hajlamos volt a „tanárok", az „öregek" ügyének tekinteni és ezért bizonyos distanciával kezelni. Elfogadva a készen kapott struktúrákat, a diákság nem látta át azonnal a kérdés szakmai jelentôségét és távlatait. A második következtetés éppen az, hogy ennek felismerése a diákság körében voltaképpen a kérdés politikai megközelítésével valósult meg, vagyis a diákság az egyetemmel kapcsolatos állásfoglalását saját maga szervezett közösségként való artikulálása formájában fejezte ki.

Összefoglalva: a magyar oldalon viszonylag jól elkülöníthetô egymástól a kérdés szakmai, illetôleg politikai megközelítése-kezelése. Vannak prioritások, vannak változatok, vannak nézetkülönbségek – de világosan körvonalazódik a többségi és kisebbségi vélemények viszonya is, s ezáltal biztosítva van a következetes és felelôs cselekvés lehetôsége.

Ami mármost a román félnek a vitában való részvételét illeti, arra mindenekelôtt éppen a differenciáltság hiánya jellemzô. Kettôs értelemben. Elôször: nem jelennek meg, nem látszanak elkülönülten a vita szereplôi. A vitában szinte teljesen hiányzik a szakma, a román egyetemi közösség. A Babes-Bolyai Egyetem vezetôsége, személyesen Andrei Marga rektor a politikusok márciusi nyilatkozatait követôen egyeztetô tárgyalásokat kezdeményezett a magyar egyetemi közösséggel. Ez a kérdésnek kifejezetten szakmai megközelítését jelentette. De amennyire ezt erényének lehet nevezni, ugyanúgy a kezdeményezés korlátaira is rávilágít, ugyanis e tárgyalások során az egyetem román vezetôsége szakmai keretek közé próbálta szorítani – és ezáltal lényegi tartalmától megfosztani – a magyar egyetemi közösség elképzeléseit. A hangoztatott érv az volt, hogy az 1995-ös tanügyi törvény, illetôleg az Egyetem jogerôs Chartája behatárolja a vezetôség mozgási szabadságát, ennélfogva a magyar egyetemi közösség igényei nem teljesíthetôk. Az egyetemi autonómia fogalmának hangoztatása jó példája ennek. Egyetemi oktatók és politikusok számtalanszor kijelentették: a felsôoktatásra vonatkozó magyar követelések az egyetem falai között rendezendôk, mivel így kívánja az egyetemi autonómia elve. Ez a látszólag politikamentes, tisztára szakmai érv azonban fölötte ingatag, ha figyelembe vesszük, hogy egy dolog az egyetemi autonómia Bukarestben vagy Iasi-ban, és merôben más Kolozsvárott, ahol a jelenlegi egyetem Szenátusa a maga 80 a 20-hoz arányú összetétele világosan érzékelteti, hogyan „nyelte el" az egykori Babes az egykori Bolyait, és mennyire kilátástalan a magyar igényeknek megfelelô rendezés az egyetemen belül, ha ezt a románok nem akarják. Márpedig a román egyetemi közösség tagjai ismételten kifejtették: elítélnek bárminemû „szeparatizmust" – és annak minôsítik nemcsak az önálló Bolyai, hanem az egyetemen belüli önálló tagozat gondolatát is –, ami egyértelmûen arra vall, hogy a kérdés csakis politikai szinten rendezhetô.

A román egyetemi közösség az elmúlt hónapok során egyszer sem kereste az alkalmat, hogy a kérdést kifejezetten szakmai jellegû vitának vagy vizsgálatnak vesse alá, és komolyan szembenézzen azzal, milyen pro és kontra érvek szólnak-szólhatnak az önálló magyar egyetem gondolata mellett vagy ellen. Ez nem azt jelenti, hogy a román kollégák között egyáltalán nem akad olyan, aki elfogadná a magyar egyetem gondolatát – csakhogy azok, akik velünk részben vagy teljesen egyetértenek, nem szólalnak meg a nyilvánosság elôtt. Román oldalon ilyenformán a magyar egyetem mint szakmai kérdés nem létezik, az erre vonatkozó kijelentések, ha vannak, mint magától értetôdô igazságot kezelik azt az állítást, hogy a magyarok felsôoktatási igényei a jelenlegi struktúrákban kielégítôen rendezettek.

Az elmondottakból következik, hogy a román nyilvánosság a magyar egyetem ügyét fôképpen politikai kérdésként mutatta be és kommentálta. Ez azt jelenti, hogy a sajtóban megszólaló újságírók és politikusok szinte kivétel nélkül negatív, elítélô minôsítéssel társítva nyilatkoznak errôl a jelenségrôl, mint amely érthetetlen, aggasztó vagy éppen veszedelmes. Érthetetlen, mert ami jó volt eddig, annak ezután is jónak kell lennie. Aggasztó, mert miképpen eddig is annyiszor, nem lehet tudni, hogy a magyarok mit akarnak. És végül veszedelmes, mert „szeparatizmust" takar, és egészében árt a románság érdekeinek. Különös, bántó jellegzetessége volt a sajtóban román részrôl napvilágot látott állásfoglalásoknak, hogy azok az érvek, ferdítések és rágalmak, amelyek a magyarokat érintô kérdésekben hét év óta közkézen forogtak jól ismert nacionalista körökben, most olykor csak árnyalatnyi különbséggel olyanok szájából is elhangzottak, akiktôl értelmiségi státusuknál vagy politikai hovatartozásuknál fogva merôben mást vártunk. Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy a román sajtónak az a része, amelyet 1996 novembere elôtt ellenzékinek neveztünk, és amely sok, a nacionalizmussal vitázó, a kisebbség jogvédelmét támogató állásfoglalásnak adott teret, ezúttal fölöttébb óvatos, sôt elzárkózó magatartást tanúsított. Lehet a kérdést úgy is szemlélni, hogy e mögött az informáltság bizonyos hiánya húzódik meg, amelyért mi magunk is felelôsek vagyunk. Abban azonban, ahogyan a sajtó nagyon kevés készséget mutatott arra, hogy éljen az alkalommal, és pótolja a hiányos informáltságot, egyértelmûen le lehetett mérni, mennyi értetlenség, fenntartás és elutasítás övezi az egész kérdést még olyanok körében is, akiket hagyományosan barátainknak és szövetségeseinknek tekintünk. Velük kapcsolatosan minden bizonnyal felvethetô az a modern demokráciában kötelezô érvényû parancs, hogy a partnert jóhiszemûen kell fogadnunk és támogatnunk kell, amikor saját igaza mellett érvel, és azt, ha megalapozott, akkor is el kell ismernünk, amikor korábbi nézeteinkkel nem vág össze.

Az egyetem kérdése újabban keveset szerepel a nyilvánosság elôtt – más, frissebb ügyek kötik le a közérdeklôdést, köztük éppen az oktatási törvény módosítása is, amely tárgyunkkal szorosan összefügg, ennélfogva szinte azonos fogadtatásban részesült. Az elmúlt hónapok vitáiból azonban legalább két fontos következtetést lehet leszûrni. A magyarság jogaival összefüggô kérdésekben hiányzik a dialógus, és a párbeszédet még akkor sem sikerül többnyire létrehozni, amikor egyébként egész sor politikai feltétel adva van. Ebbôl következik azután egy másik, nagyobb horderejû észrevétel, amely a politikai akarat érvényesítésének mikéntjét, végsô soron a demokrácia mûködését érinti. A román társadalomnak – és a politikai hatalom rendszerének – választania kell, hogy a társadalmi kérdések kezelése során milyen mértékben folyamodik a csoportok és közösségek akaratának egyeztetéséhez, illetôleg milyen mértékben folytatja a politikai akarat fentrôl történô elosztásának gyakorlatát. A két változat közötti különbség nyilvánvaló, számunkra azonban különösen fontos amiatt, hogy saját dolgaink rendezését inkább az elsô, semmint a második változatban kell elképzelnünk.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret