stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kritika


Megélni - túlélni
Pszichodráma a gyakorlatban II.


(sorozatszerkesztő: Dr. Zseni Annamária)

Animula Kiadó, Budapest, 1997.
128 oldal


A veszteség és annak feldolgozása minden pszichoterápia fontos témája. Az Animula kiadó gondozásában jelent meg nemrégen „Megélni - túlélni” címmel egy, a gyásszal foglalkozó tanulmánykötet. A könyv szerzői a veszteség tematikáját szélesre tágítva bemutatják, hogy a pszichodráma - mint csoportpszichoterápia - milyen eszközökkel segít elfogadnia megváltozhatatlant; hogyan tesz lépéseket annak érdekében, hogy a fájdalmat teljes egészében lehessen megélni, túlélni, a személyiségbe beépíteni, úgy, hogy gazdagabbak lehessünk általa.
A kötet az alcímében azt ígéri, hogy Moreno módszerét - a pszichodrámát - a gyakorlatban mutatja be. Valójában ennél sokkal többről van szó: a könyv legalább annyira elméleti, mint gyakorlati; a nem szakemberek legalább annyi érdekességet találnak benne, mint a pszichodramatikusok.
A tanulmánykötet 7 szerzőtől származik - mesterek és tanítványaik közös munkája. A bemutatott világ igen sokszínű: gyerekekről és felnőttekről, egészségesekről és betegekről olvashatunk; egyéni esettanulmányról és csoport-munkáról egyaránt szó van a kötetben. Bár a tanulmányok írói eltérő pszichológiai - pszichodramatikus iskolákból származnak, közös a mélylélektani szemléletük és elkötelezett pszichodramatikus voltuk. A cikkek különböznek abban is, hogy a gyász - veszteség témája írásuk fókuszában áll-e, vagy inkább egy általános téma részaspektusaként jelenik meg.
Olvashatunk tartalmas, gazdag leírást a serdülők leválási konfliktusairól (B. Kádár Judit); a leválás - elválás mint veszteség fájdalmat hordoz, de éppen ez a fájdalom a fejlődés záloga.
Ugyanígy érintőleges a veszteség témája Haász Mariannának az időről írt tanulmányában; az idő-veszteség kapcsolat mégis esszenciális. Az idő az emberi lét - nemlét alapkérdéseihez tartozik. Szubjektív átélése miatti viszonylagossága izgalmas tényeket vet fel, mint például: filozófiai idő fogalma, a gyermek és a felnőtt időszemlélete, patológiás időélmény, szent és profán idő, ünnepek és rítusok szerepe az időélményben, temporális oltalom...
A pszichodrámában átélt idő többszörösen is viszonylagos. Az érzelmek felfokozottsága miatt minden ülés „kizökkent időben” zajlik; ritmusával az ünnepekhez hasonlóan az időtlenség élményét adja, minden csoporttag „ciklikusan újból és újból visszatér a csoport helyszínére, és időről-időre kilép élete lineárisnak mondható időfolyamából, belépve abba a csoporttérbe, hol a bűnök is vállalhatók, letehetők, és amely a katartikus megtisztulás lehetőségével kecsegtet.”
Ugyanakkor a pszichodráma képes arra, hogy sajátságos eszközeivel valamennyi idősíkot élettelivé tegye - a színpadon megjeleníthető a múlt, a jelen és a jövő -, átlépve az életkorok, sőt az élet és a halál különbségén.
A veszteség-feldolgozás pszichodramatikus gyakorlata iránt érdeklődők több esettanulmányt is találhatnak a kötetben.
Olvashatunk példákat a gyermekek legfájdalmasabb élményeiről: a szülők válása, halála, vagy saját súlyos betegségük (Dr. Vikár András), illetve arról hogy az elfeledett gyász hogyan akadályozhatja a személyiségfejlődést (Mérei - Vikár).
Különös világot mutat a látássérültekkel végzett dramatikus munka: itt a látás hiányának feldolgozatlansága jelenti az elfojtott és/vagy elhanyagolt gyászmunkát (Kende - Erdei).
Akit a pszichodráma műhelytitkai érdekelnek, annak javaslom Dr Pap Zsuzsanna tanulmányát, ami átfogóan és szisztematikusan mutatja be, hogy a csoportfolyamat során milyen lehetőségek adódnak a veszteség-feldolgozásra. A szerző az Elisabeth KübIer-Ross által súlyos betegeknél, haldoklóknál megfigyelt lelki jelenségek sorára építve ismerteti, hogy a veszteséget átélő csoporttagoknál a gyász fázisai hogyan jelennek meg és ennek megfelelően milyen típusú és mélységű terápiás megoldás lehetséges.
Így a veszteség első pillanataiban, a shock fázisában, friss gyász esetén a vezető és a csoporttagok hozzáállása csak elfogadó, vigasztaló, támogató lehet; konfrontációnak nincs se jogosultsága, se értelme, mert az csak elzár, vagy sért. Ugyanúgy, mint a reális világban érzékenyen kell figyelni a gyászolót, rábízva a szavakat, gesztusokat; hagyva, hogy csak annyi jöjjön a felszínre, ami spontán megtörténik.
A tagadás fázisában élő gyakran meg sem fogalmazza, hogy a veszteség fájdalmat hordoz, és a vezetőt, a játékost meglepheti, ahogyan a protagonista által felajánlott kérdés átfordul gyásztémába.
A tagadás feladásához elsősorban a veszteséggel való szembenézésre van szükség - amely igen gyakran a hozzátartozóktól való búcsúban realizálódhat.
A pszichodráma színpadán a többletrealitás eszközeivel találkozni lehet a már meghalt családtaggal is - a találkozás morenoi, igen mély értelmében, a pillanat teljességének átélésével. Ez általában erős emocionális töltéssel jár. A pozitív érzelmek átélése és megmutatása után van helye az agresszív indulatok megjelenítésének. Terápiás szempontból ez igen fontos mozzanat, mert a negatív érzelmeket, szemrehányó gondolatokat - épp a helyzet megfordíthatatlansága és az eltávozott védekezésre való képtelensége miatt - még az agresszióval adekvátan bánók sem engedik meg maguknak. A „visszagyömöszölt” negatív indulatok megakaszthatják a gyász egészséges lefolyását - ezért a terapeutának fontos feladata, hogy az eltávozottal kapcsolatos agresszió felszínre kerülhessen. Különösen jelentős szerepe van ennek, ha a kapcsolat ambivalens volt.
A folyamat utolsó szakasza a megbékélés, és ez nem csak a halottra vonatkozik, hanem - és legfőképpen - a bennünk élő introjektre, vagyis önmagunkra is. A szerző minden egyes fázist több, saját drámagyakorlatában előfordult esettel tesz színesebbé.
A pszichodramatikus módszerek nem csupán az egészségesek csoportjában segítik a veszteség-feldolgozást, hanem a testet - lelket romboló daganatos megbetegedésekben is. Erről olvashatunk a Martényi házaspár tanulmányában. A rákbetegség évszázadok óta a halál metaforája, s a betegek száma az utóbbi évtizedben meredeken növekszik. A szerzők több pszichológiai modellt mutatnak be, amelyek gyakran egymásnak ellentmondóan, vagy egymást kiegészítve keresnek választ a betegség kialakulásának okaira. A család szerkezete is jellegzetes lehet a rákbetegeknél, inkább az úgynevezett centrifugális típusú családban nőnek fel, ahol a családtagok egymástól izolálódnak, az érzelmi kommunikáció minimális, a gyermekek individuációja hamar bekövetkezik. A szerzők az emlőrákos betegekkel végzett saját dramatikus munkájukban jól nyomon tudták követni a carcinogen családszerkezetet. A betegektől azt kérték, hogy életük 3 szakaszában - a születés utáni időben, a serdülőkorban, és jelenlegi időszakukban - mutassák be szociális kapcsolataikat, azok közelségét - távolságát. Az ilyen (Moreno által szociális atomnak nevezett) „fénykép” alapján kimutatható, hogy a betegek családjai sokban hasonlítanak egymásra, így jellemző, hogy az anyák periférián vannak, érzelmileg hűvösek, ill. a felnőtt szerepek hamar megjelennek, a teljesítmények szerepe kiemelt. A szerzők mindezt részletes protagonista játékok leírásával is alátámasztják.
A könyv bemutatását az előszót író Vikár György gondolatával zárom: ” ... a szenvedés valójában »nem egyszerű«, és a pszichopatológiai meghatározásoktól megfosztva sem kevésbé szenvedés, ez nyilvánvaló. De olyan szenvedés, aminek túlélésében odafordulás, szeretet segíthet.”

Sarkady Kamilla
dr., pszichológus
Gézengúz Alapítvány

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret