←Vissza

Print
Nagy László: Kasztrált történelem - A balti weimarizálódás kórtünete
The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. Vilnius, Genocide and Resistance Research Centre of Lithuania, 2006

Hogyan válik a történettudomány propagandává? Ezt a kérdést szem­lélteti akarattal vagy akaratlanul az egyik legrangosabb litván történeti intézetnek, a Litvániai Népirtás- és Ellenállás Kutatóközpontnak a nyugati országok számára kiadott angol nyelvű tanulmánykötete. A szovjetellenes ellenállás a balti államokban címmel megjelentetett kiadvány egyúttal a kollektív felejtés és szelektív emlékezés identitásromboló tevékeny­ségének kórtünete is, amely a rendszerváltást követő közgondolkodás és történelemszemlélet sematizálódásáról tanúskodik. A történelem leegyszerűsítésében végletekig menő könyv a történeti gondolkodás negligálásához jut el, és megfeneklik a kiirtásra ítélt, üldözött kis népek és ezen népek érdekeiért küzdő, mindenre elszánt, már-már népmesei tulajdonságokkal felruházott hősök, és a mindent megsemmisíteni kész sötét birodalom és ördögi gonoszsággal felruházott képviselőik anta­gonisztikus ellentétpárján. A balti szovjetköztársaságok történetét és a szovjetellenes ellenállást fő vonalakban vázoló kötet egyszerűen nem vesz tudomást a német megszállás és az antifasiszta ellenállás tényeiről. Ha figyelembe venné, megdőlne az egész hipotézis, semmiféle alapja nem lenne a szovjetellenes mozgalmak heroizálásának. Ebből is látszik, mennyire ingatag alapon áll a prekoncepció.

Pedig nem lenne szükségszerű, hogy a tudományos megközelítés helyét átvegye a romantikus nacionalista történelemkép, hiszen a szer­zők többsége papírforma szerint elismert történész, és a szerkesztő, a Litvániai Népirtás és Ellenállás Kutatóközpont igazgatója, Arvydas Anusaukas személye is a tudományosság garanciáját nyújthatná. A kiadó intézet munkatársai a Lett Háborús Múzeum, a Lett Egyetem és az Észt Állami Levéltár történészeivel kiegészülve ideális kollektívának bizonyulnának, csak az észt erdei testvérekről író Mart Laar lóg ki a sorból, aki az Észt Köztársaság miniszterelnökeként jegyzi tanulmányát. A szerzők közül egyetlenként Laar egyszerűen „elfelejtett" lábjegyzetet mellékelni írásához. Ez egy politikusnak még megbocsátható lenne, de Laar már rögtön a tanulmánya elején leszögezi, ő írta az első átfogó munkát az erdei testvérek mozgalmáról (1992-ben észt nyelven Tallinban Erdei testvérek, angol nyelven pedig Háború az erdőkben címmel látott napvilágot a Compass Press kiadásában). Az is problémákat vet fel, hogy forrásként elsősorban szóbeli visszaemlékezéseket, másodsorban pedig levéltári anyagokat használt fel.1 Az oral history nélkülözhetetlen a minél teljesebb objektivitáshoz, de mindenképpen kritikai hozzáállást igényel, csak ekkor igazán célravezető. Sajnos, éppen ez a kritikai szemlélet, a komoly forráskritika hiányzik a miniszterelnök írásából.

Több aránytalanság terheli a kötet felépítését. A legátfogóbb képet Lettország történetéről kapjuk (bár a szerzők leghosszabban Litvániát tárgyalják, ami majdnem a könyv felét teszi ki), egyedül itt szentelnek külön fejezetet a német megszállásnak (Vineta Rolmane, a Lett Egyetem munkatársa tollából), illetve a római katolikus egyház és az ellenállás kapcsolatát egészen 1990-ig végigviszik. A litván tematikus blokk ezt a témakört csak 1967-ig tárgyalja, míg Észtországgal kapcsolatban sem­mit sem tudunk meg a klérus szovjetellenes tevékenységéről. Ehelyett számos tartalmi átfedés van Mart Laar összefoglalása és az azt követő, a szovjet és a nyugati titkosszolgálatok észtországi munkáját bemutató, Indrek Jürjo (Észt Állami Levéltár) által jegyzett tanulmány között. A nyu­gati országok és az ellenállás kölcsönhatásával Litvániánál is egy külön fejezet foglalkozik, Lettország kapcsán viszont fehér folt marad a kérdés. Mindhárom tematikus egység vezérfonala a kronologikus megközelítés, az első fejezet mindegyikben az első szovjet megszállást, illetve az akkori ellenállást tárgyalja és a németek bevonulásával ér véget. A szerkesztő Arvydas Anusaukas „A függetlenségért folytatott fegyveres harc össze­hasonlítása a balti államokban és Nyugat-Ukrajnában" c. tanulmánya (a cím megtévesztő, ugyanis egyoldalúan csak a szovjetellenes független­ségi törekvésekről ír) a litván blokk negyedik írásaként kap helyet, így nyilvánvalóan meghamisítja az eredeti történelmi kontextust.

Az Arvydas Anusaukas által jegyzett előszó, bár leszögezi, hogy nem átfogó tanulmányról van szó, mégis „a balti államokban fennálló kommunista totalitárius rezsim elleni ellenállásról kíván általános átte­kintést adni". Az emigráció időszakában a balti országokról szóló angol nyelvű tájékoztató történeti munkák ún. underground dokumentumokra (emigránsok iratai, visszaemlékezései, nyugati országokba eljuttatott és egymás között is terjesztett jegyzőkönyvek), a Szovjetunióban kiadott történeti művekre (természetesen, ezek tartalmát ellenkező előjellel hasznosították) és hallomásokra támaszkodtak2 , ezzel szemben - mint szerkesztője előrebocsátja - a jelen tanulmánykötetben „közzétett ta­nulmányok elsődleges forrásokon alapulnak".3 Az elsődleges források hitelessége támadhatatlan, viszont igen lényeges dokumentumokról, melyek árnyalják a képet, tudomást sem vesz. Ezek közül a legfonto­sabb a magyarul is olvasható Az ismeretlen fekete könyv Ilja Ehrenburg összeállításában, amely dokumentálja a németektől megszállt szovjet területek zsidó lakosságának módszeres megsemmisítését a helyi lakos­ság támogatásával. A bűnelhárítási mechanizmus, a lelkiismeret-furdalás teljes hiánya a németek csatlósaként elkövetett háborús és emberiségel­lenes bűntettekért egy olyan sematikus történelemképet teremt, melyben minden bűn forrása az ún. „kommunista" diktatúra. Elhallgatja, hogy a szovjetellenes partizánok a leggyalázatosabb módon, a legembertelenebb kínzásokkal gyilkolták le a balti államok szinte teljes zsidó és roma lakosságát. A szerző a nyílt antiszemitizmust nem vállalja fel, de a náci bűntetteket - súlyuknak nem megfelelően kezelve - úgyszólván meg nem történtté kívánja tenni. Még a „totalitárius diktatúrák" értelmezési tartomá­nya is ahhoz nyújt alapot, hogy a náci és a szovjet rendszer párharcában kimondatlanul az előbbi javára döntsön. Az mindenképpen elvárható lett volna, hogy a kötet szerzői megtagadják és elítéljék az ellenállók politikai pályafutásának antihumánus örökségét. De hát úgy látszik, hogy az új nemzetállamok Kelet-Európában a szélsőjobboldali, fasisztabarát, „nem­zeti" ellenállásban találják meg legitimációs ideológiájukat.

A tanulmánykötet a német megszállást mint a balti államok nemzeti függetlensége ellen elkövetett sérelmet értékeli, szót sem ejt a zsidó és roma lakosság likvidálásáról. Valentinas Brandisauskas (a Litvániai Nép­irtás- és Ellenállás Kutatóközpont programkoordinátora) nyitótanulmánya az 1940-ben Berlinben alakult litván németbarát szervezet, a LAF (Litván Aktivisták Frontja) és 1941 márciusában létrehozott pártmilíciája, a TDA (Nemzeti Munkavédelem) tevékenységét menteni igyekszik: egyrészt azzal, hogy Litvánia felszabadítását tekintették legfőbb célkitűzésüknek, másrészt azzal, hogy a politikai oldal széles spektrumáról, a szociálde­mokratáktól kezdve a szélsőjobboldalig verbuválták tagjaikat. A szerző azt elfelejti, hogy a nemzetiszocialista mozgalomhoz is számos egykori szociáldemokrata vagy kommunista csatlakozott és innentől kezdve teljesen másodlagos, milyen volt ezeknek az embereknek az előélete, az a lényeg, hogyan cselekedtek a vészkorszakban. A LAF vezetőjét, Kazys Skirpát jellemezve, politikai nézeteiről megállapítja, az volt a fő tézise, hogy csak Németország képes „felszabadítani Litvániát a bolsevik megszállás alól": „Skirpa hitt a háború utáni Európa átalakításának német szlogenjében: azt képzelte, hogy a litván államiság restaurálása ezen náci célokhoz kapcsolódhat. ... Németbarát hozzáállása kifejezésre jutott nemcsak a németek felszabadító missziójába vetett hitében, hanem az általa vezetett szervezet nyilatkozataiban és programjaiban megjelenő nemzetiszocialista alapelvek (vezérkultusz, nemzeti szocializmus, a zsi­dó származásúak eltávolítása a nemzet politikai és gazdasági életéből) deklarálásában is." Skirpa antiszemitizmusát azonban nem tekinti terhelő bűnnek, sőt, úgy tűnik, mintha ezt is mentségére hozná fel, mint az egyik tényezőt, amely miatt a náci mozgalomhoz sodródott.4 Miközben pozití­van értékeli a helyieknek a Vörös Hadsereg egységeinek lefegyverzésére irányuló és szovjetellenes akcióit 1941 júniusában, a német támadáskor, egyetlen zsidó- és romaellenes pogromot sem tart említésre méltónak. Azzal az elfojtási mechanizmussal próbál szemet hunyni a litván többségi társadalom bűne felett, hogy augusztus elejére a német közigazgatás to­tálissá válásával, az ideiglenes bábkormány feloszlatásával a németekbe vetett bizalom szertefoszlott és az ellenállás ezután a germán érdekek ellen folytatódott.5 A litván zsidóság szinte teljes megsemmisítésének kérdéskörét ebben az összefüggésben is megkerüli: 1941 végére a 220 ezer fős zsidóságból mindössze 40 ezren maradtak, akiket gettóba zár­tak, majd 1943-1944-ben a gettókat felrobbantva helyben meggyilkoltak, vagy koncentrációs táborokba deportáltak. Így a háborút csak 8 ezer litván zsidó élte túl.6 Viktor Kutorga onkológus orvos, antifasiszta ellenálló naplója így örökíti meg a vilniusi tragédia első napját (1941.jún. 23.) Az ismeretlen fekete könyvben: „Amikor megnyíltak a börtönök kapui, min­denféle politikai fogoly került szabadlábra. A szovjethatalommal szemben érzett veszett dühükben azonnal csatlakoztak ahhoz a sötét népséghez, amelyet a német titkos ügynökök és kémek előre elláttak fegyverekkel, és egyre másra bukkantak fel az úgynevezett „partizánok", akik eszelősen vetették rá magukat minden elkésett vöröskatonára. És a frissiben egy­beverődött bandák már a legelső estén terrorizálni kezdték a zsidókat. ... A „partizánok" zsidó lakásokba törtek be, megölték a férfiakat, a nőket és a gyerekeket, majd elrabolták az áldozatok javait. Ezekből a „partizánokból" alakult később az a zászlóalj, amely a szmetonovi idők korábbi katonai egyenruháját hordta. A német irányítással tevékenykedő zászlóalj különleges kegyetlenkedéseivel tüntette ki magát, amikor öntevékeny módon követett el vérengzéseket a vidéki városok zsidó tömegeivel szemben, és buzgalmuk jutalmául megengedték nekik, hogy megtartsák maguknak a legyilkolt emberek ruháit, nagy ritkán pedig azt is, hogy rátegyék kezüket az áldozatok értéktárgyaira." Június 30-án egyetlen nap alatt a vilniusi erődben közel 5.000 zsidót, főleg értelmiségieket vé­geztek ki: „A hóhérok itt litvánok voltak, akiket a németek szemeltek ki a feladatra. Kényszerítették a zsidókat, hogy levetkőzzenek, feküdjenek a földre, aztán golyószóróval lőtték őket. Halottak tömege keveredett a még élő, sebesült áldozatokkal, akiknek a kínja és rettenete leírhatatlan volt." Október 29-én a kaunasi gettóban, ahol 28 ezer zsidót zsúfoltak össze, 10 ezer embert hajnali 5 órakor elindítottak a 9-es erődbe: „Még aznap kivégeztek mindenkit. Az egész város az irtóztató gyilkosság hatása alá került. Különösen az értelmiségieket dúlta fel az esemény. A vérfürdőt az erőd vizesárkainál rendezték. Bárki arra járó láthatta a kivégzéseket és a halomba gyűlt ruhákat, amiket aztán összegyűjtöttek és elvittek a fertőtlenítőállomásra. Ezek a rémtettek egyenest az égre kiáltanak!"7 A kaunasi gettóban magyar megszálló csatlósalakulatok is kivették részüket a vérengzésekből: „1943 őszén magyarok és SS-katonák vérszomjas bandája vette át a gondviselésünket a varsói zsidókat kiirtó, ober-vérszívó Hecke SS-Obersturmbahnführer vezetésével. Feladata mindössze az volt, hogy végezzen a zsidókkal."8 Még az anyáknak és a gyermekeknek sem kegyelmeztek: „1943 október 27-én a németek 3.500 nőt válogattak ki gyerekeikkel együtt, és vittek el az állomásra. Itt a gyerekeket elválasz­tották anyjuktól és megmérgezték őket. A kicsinyek ott haltak meg anyjuk szeme láttára. ... A szerencsétlen szülőket megverték, tüzes kályhára ültették és tűket szúrtak a körmük alá. Amikor elvesztették eszméletüket, odavonszolták őket az akasztófa alá. Az áldozatokat azonban csak annyi ideig tartották lógva hurokkal a nyakukban, ameddig úgy gondolták, hogy még élnek, akkor levették őket a kötélről, és a kivégzést másnapra ha­lasztották. Másnap az apát egy oszlophoz kötözték és máglyát gyújtottak alatta. Az anyát meztelenre vetkőztették és tovább kínozták."9 Sajnos, a Horthy-rendszer által küldött, tömeggyilkosságokban közreműködő magyar alakulatokról bővebben nem ír a Fekete könyv, így nem tudjuk, pontosan melyik egységhez tartoztak, hány fővel vettek részt a katonai terror fenntartásában és személy szerint milyen atrocitásokban vettek részt. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása, mellyel mindezidáig adós maradt a magyar történetírás, még további kutatásokat igényel.

A németek és csatlós alakulataik, köztük magyarok is, a helyi lakos­sággal karöltve a litván roma társadalmat is kiirtották. A szovjet területen megsemmisített 300 ezer roma közül10 Litvániában ezret semmisítettek meg, de ez az ország szinte teljes roma lakosságát jelentette.11 A meg­gyilkolt zsidó és roma származású litvánokért Magyarország mind a mai napig nem kért bocsánatot, aminek az is oka lehet, hogy ezek a tények a mai Magyarországon egyszerűen nem is ismertek.

A Lett Egyetem munkatársa, Vineta Rolmane tanulmánya is a Balti­kum német megszállására helyezi a hangsúlyt, nem vizsgálja konkrétan az elkövetett háborús- és emberiségellenes bűntetteket. A megszállt keleti területek (Ostland) birodalmi minisztere (Ostminister) a hírhedt fajelméleti teoretikus Alfred Rosenberg volt, alárendeltségébe tartozott Lettország főbiztosa, Otto Dreschler. A kezdeti baráti fogadtatás után itt is a lakosság németellenes beállítottsága dominált. A kommunisták ellen harcoló partizánok tevékenysége a náci bábállam létrehozásának idő­szakában a jogos sérelmek elleni megtorlásként van beállítva, és ezzel a kötet elhagyja azt a demokratikus minimumot is, amely a szövetséges csapatok katonai győzelmét a nácik fölött vitathatatlan pozitív tényként tekinti szerte Európában és az egész világon. A holocaust tényeinek elhallgatása mellett a különféle antifasiszta csoportok (az 1941 végén létrejött Konstantins Cakste professzor vezette polgári demokraták köre, a Demokrata Középpárt; az 1942 februárjától illegális akcióit felújító Lett Szociáldemokrata Munkáspárt; az 1943 augusztusában a betiltott demokratikus pártok képviselői által létrehozott Lett Központi Tanács; a hadsereg kötelékéből Janis Kurelis tábornok vezetésével kivált ellenálló csoport; a Lett Nacionalista Unió által kiadott illegális lap, a Tautas Balss; az 1942 áprilisától júliusáig fennálló, ötven 15-18 éves fiatalt tömörítő Jaunpulki /Új Hadsereg/) tevékenységét írja le, amelyek egységes ko­ordináció híján nem válhattak hatékonnyá.12 Rolmane elhallgatja, hogy a 70 ezer lett zsidóból alig 4.000 élte túl a háborút. Az első hónapokban az Einsatzgruppék 30 ezer embert likvidáltak, majd 1941 októberében a megmaradt zsidó lakosságot gettókba terelték, s az év végére mintegy 30 ezret le is mészároltak közülük. 1943 végén számolták fel a gettókat, lakóikat Salaspilsbe , majd a német megszállás vége felé a stutthofi koncentrációs táborba vitték.13 A lettországi holocaust-irodalom megrázó dokumentuma a Preiliben élt 15 éves zsidó kislány, Sejna Gram naplója, amely szintén Az ismeretlen fekete könyvben olvasható. Preili város 1.500 fős zsidósága szinte teljes egészében megsemmisült, a háborút közülük csak hatan élték túl. A Gram családot 1941. augusztus 9-én vé­gezték ki a németek. A legnehezebb fizikai munkákra, tőzegkitermelésre és takarításra kihajtott fiatal lány megrázóan számol be a lettországi zsidók legyilkolásáról: „1941. július 27., vasárnap. Ez a nap a lettországi zsidó nép véres vasárnapja. Reggel. A Daugavpils utca minden zsidó lakosának megparancsolják, hogy öltözzön fel legjobb ruhájába, vegyen magához élelmet és jelenjék meg az utcán. A lakásokban házkutatás folyik. 12 óra tájban minden zsidót a zsinagógába terelnek. Fiatal zsidók egy csoportját elküldik a temető mögé sírt ásni. Azután még másik két utca zsidó lakóit terelik a zsinagógába. Délután fél négy. Minden zsidót a temető mellé hajtanak és kivégzik őket. Összesen 250 zsidót: férfi­akat, nőket és gyerekeket. Ez iszonyatos. Ilyen véget senki sem várt. A maroknyi túlélő minden pillanatban a halált várja." Halála előtt egy nappal,,augusztus 8-án ezekkel a szavakkal érnek véget feljegyzései: „Nem tudom, mikor érnek véget szenvedéseink. Azt érzem, hozzám a legborzalmasabb dolog közeleg..."14 Rezekne (vagy más néven Rezica) városában is hasonló mértékű pusztítást hajtottak végre a megszállók, itt összesen három zsidó maradt életben: „Rezicában a háború előtt a város 25.000-es összlakosságából 6.000 volt zsidó. A város a háború előtt jelentősen megnőtt és szépen kiépült. Rezicára ma nem lehet ráismerni. A német megszállók négy nappal a Vörös Hadsereg egységeinek megje­lenése előtt (1944-ben - N.L.) a kőépületek több mint 70%-át felégették vagy felrobbantották. A fő útvonalak összefüggő romhalmazok. Abból az 5.000 zsidó lakosból, akik a város német megszállásakor Rezicában maradtak, mindössze három lélek élte túl és lakik még most is itt: Motya Tager, egy 5 éves kisfiú K. Tager családjából, az 57 éves Haim Izraelit és 16 éves unokaöccse, Jakov Izraelit. ... A németek (1941 - N.L.) július harmadikán vonultak be Rezicába, és már másnap elkezdték a leszá­molást a zsidókkal. Július negyedikén szerte a városban hirdetményeket ragasztottak ki, amelyekben közölték, hogy minden zsidó férfi, 18 és 60 év között, köteles megjelenni a város piacterén. Közel 1.400 ember gyűlt akkor össze. A teret körülfogták a policájok. Az egész tömeget a börtönbe vitték. Másnap a hóhérok kiválogatták a legegészségesebb férfiakat, és annak az épületnek az udvarán lőtték agyon őket, amelyben 1940-41-ben az NKVD székelt. ... A többieket rettenetesen megkínozták a kivégzés előtt: lenyúzták a bőrüket, néhányukat pedig husángokkal verték agyon. . Naponta több tucat zsidót hurcoltak a börtönbe és vertek agyon. . Egész júliusban és augusztusban folyt a véres garázdálkodás és erősza­koskodás a zsidókkal szemben: a börtönben és a magánlakásokon, ahol átmenetileg lakhattak a nők és a gyerekek. A fasiszták naponta átkutatták a lakásokat, és minden értéket elvittek magukkal. David Kukol lakásában három német fasiszta az anya szeme láttára erőszakolta meg 17 éves lányát, Dorát. Másnapra a lány meghalt."15

A balti államok közül Lettországban élt a legnagyobb roma közösség, amely szintén teljes egészében megsemmisült. 2.500 lett roma vesztette életét a holocaust során.16

A német bevonulás hírére akcióba kezdtek az észt erdőkben bujkáló erdei testvérek is, és a megszállók oldalán űzték ki a Vörös Hadsereget. Az Észt Állami Levéltár Kutatási és Publikációs Osztályának tanácsadója, Tiit Noormets tanulmányában lényegében ezt dokumentálja, szintén a holocaust tényének negligálásával.17 A legkisebb zsidó közösség itt élt, 1941-ben az 5.000 fős zsidóságból mintegy ezren maradtak az országban a szovjet visszavonulást követően.18 Legtöbbjük odaveszett, szinte az utolsó emberig kivégezték őket. Bojtár Endre adatai (sajnos, lábjegy­zetek hiányában a források megnevezése nélkül) szerint csak három zsidó élte túl a háborút.19 Az észt zsidóság likvidálásának tervét az SS-rohamosztag-vezető Stahlecker így foglalja össze: „A 16 évnél idősebb zsidó férfiak elfogása majdnem teljes egészében sikerült. Mindannyiukat a polgárőrség egységei végezték ki a Sonderkommando 1-a vezetésével. Kivételt képeztek az oroszok és a közösség vezetői. A 16 és 60 közötti munkaképes zsidó nőket letartóztatták és tőzegfeldolgozóba vagy más munkára küldték őket. Most szervezik Harkuban azt a tábort, ahol az összes észtországi zsidót kívánják elhelyezni, így Észtország rövid idő leforgása alatt megszabadul a zsidóktól."20 Más haláltáborok is működtek: Vajvarában, Fifikonban, Kuremben, Kivioliban, Eredben és Kloogában. A vajvarai lágerben az elítélteket a végkimerülésig dolgoztatták, munka közben pedig állandóan verték őket. Nyiszim Anolik visszaemlékezésé­ben hitelesen számol be az embertelen kínzásokról: „Rövid időn belül el­szedtek tőlünk mindent, és otthagytak minket egy szál ruhában, egyetlen törülközővel, azzal kész. Naponta tartottak revíziót. Ha valakinél elrejtett dolgot találtak, akkor azt megverték. A büntetés utána ez volt: egész nap nem adtak utána enni. Néhány órára kabát nélkül kikötözték az embert egy oszlophoz. Voltak még speciális lócák is, amire ráfektették a bűnöst, és odakötözték hozzá a kezét és a lábát. Az egyik német ráült a nyakára, a másik egy különleges, acéldróttal átszőtt bikacsökkel ütni kezdte, és 25-50-75 csapást mért a szerencsétlenre. Amikor munkára vonultunk ki, és valaki két méterre lemaradt a többi fogolytól, azt lelőtték. ... A fürdő után anyaszült meztelenül 10 percig kellett állnunk odakint a 18 fokos fagyban. A tífusz és a hideg miatt a halálozás 40%-ra szökött. ... A tábor­ban jobbára nem voltak gyerekek. A gyerekeket és az öregeket ugyanis megölték. Gyermekszülés kétszer fordult elő a táborban. Az újszülötteket az anyjuk szeme láttára élve dobták a kazánba." Később más lágerekbe evakuálták társaival együtt Anolikot is. Az utolsó állomás Klooga (ide más nemzetiségű zsidókat is deportáltak) volt, ahol 1944 szeptember 24-én tömegmészárlásnak is tanúja volt: „A tábortól 300 méter távolságra . három torony a közepén kiégett, a szélei azonban érintetlenek voltak. Körülöttük a legkülönfélébb tárgyak hevertek szétszórva. Itt először egy réteg rönkfát raktak sorba, aztán embereket fektettek rájuk, és tarkón lőtték őket. Százméteres körben feküdtek azoknak a holttestei, akik nem haltak meg azonnal és megpróbáltak elmenekülni. Azon a napon a tábor 3000 lakóját ölték meg, és csak 102 ember menekült meg."21

A zsidóság mellett a szintén ezer főt számláló roma közösség sem élte túl a háború végét.22 A német megszállás alatt Észtországban összesen 6.000 embert semmisítettek meg, a zsidók és a romák mellett kommunis­tákat és feltételezett kommunista-szimpatizánsokat is.23

A balti államok mai manipulált közvéleményének jelentős hányada leg­szívesebben tudomást sem venne a holocaustról. Az egyik legolvasottabb észt napilap, az Aesti Paevaleht közvélemény-kutatása mindennél jobban jelzi a morális válságot. Arra a kérdésre, „támogatják-e, hogy emléknapon idézzék fel a holocaust áldozatainak szenvedését", a válaszadók 93%-a nemmel válaszolt és csak 7%-uk helyeselte. Az észt kormány egy tagja felháborodva így reagált a Simon Wiesenthal Központ hivatalnokának azon kérésére, hogy tűzzék napirendre az áldozatokról való hivatalos megemlékezést: „Önök azt követelik, hogy a világ minden népe, többek között az észtek is, iktassanak be naptárukba holokauszt-emléknapot. Kíváncsi vagyok rá, vajon mikor fogják Izraelben emléknapon felidézni az 1941 és 1949 közötti tömeges deportálások emlékét. Úgy gondolják, hogy az egyik nép háborús szenvedései előbbre valók minden más nép szenvedéseinél, és hogy a többi nép szenvedéseiről már nincs is mit mondani?" Ez a soviniszta megnyilvánulás akár a tanulmánykötet mot­tója is lehetne. De a weimarizáció jelenségét mutatja az is, hogy amikor a Simon Wiesenthal Központ Litvániában beterjesztette a náci háborús bűnösök felkutatását és megbüntetését célzó „Utolsó lehetőség-hadmű­velet" tervezetét, Taurage város tanácsának egy tagja tiltakozásul izraeli zászlót égetett.

A náci háborús bűnösökkel való társadalmi szolidaritás mértékét mutatja, hogy a rendszerváltást követően gyakorlatilag egyetlen esetben sem került sor konkrét jogi felelősségre vonásra. Az Egyesült Államokban tizenkét emigráns litván háborús bűnös ellen indult bírósági eljárás, de a litván függetlenség kikiáltásakor közülük tizenegyen hazatértek, többek között a Litván Titkosrendőrség (Saugumas) magas beosztású tisztvi­selői, a vilniusi körzet parancsnoka Aleksandras Lileikis és helyettese, Kazys Gimzauskas. A vádemelésre csak akkor került sor, mikor fizikai állapotuk miatt már nem tudtak a bíróság előtt megjelenni: előbbi az eljárás befejezése előtt meghalt, utóbbi ügyében született ugyan ítélet, de rossz egészségügyi állapotára hivatkozva már nem hajtották végre a büntetést. A rendszerváltást követően a litván kormány 1991-ben, a Simon Wiesenthal Központ kutatásainak nyilvánosságra kerülésekor számos litván náci kollaboránst felmentett. Az érvelésben azt hangsú­lyozták, hogy bűnök róhatók fel a zsidó kommunistáknak is - mintegy ellensúlyozva vagy/és igazolva a helyi lakosság tömeges részvételét a gyilkosságokban. A 36. Észt Biztonsági Zászlóalj ma is élő 16 tagja 1942 augusztusában a belorussziai Novogrudokban zsidók lemészárlásában vett részt, amiért 1942 decemberében kitüntetésben részesültek. Az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatala 2002-ben a Simon Wiesenthal Központ kérését felelősségre vonásukra rövid két hét alatt azzal hárítot­ta el, hogy nem talált bizonyítékokat a bűnösségükre - megcáfolva az Emberiségellenes Bűntetteket Kivizsgáló Észt Nemzetközi Bíróságot és a hiteles túlélő tanúkat.24

A balti országok közgondolkodásának deformáltsága két csúsztatásból keletkezett: 1. A náci és a kommunista bűnök közül az utóbbiak a súlyo­sabbak. Ezeket - a náci bűnökkel szemben - nem lehet megbocsátani, és minden nap emlékeztetni kell a társadalmat a tragédiára. 2. A zsidó­ságot, „a nemzet ellenségének" tekintve teljes egészében azonosítja a kommunistákkal.

Az össznemzeti skizofrénia legszembetűnőbb példája a sokáig ameri­kai emigrációban élő litván költő, irodalomtörténész, nyelvész, dramaturg, esszéista és műfordító Tomas Venclova, aki apja (Antanas Venclova a szovjet rendszer magas funkcionáriusa, oktatásügyi népbiztos és a szoci­alista realizmust képviselő írók vezéregyénisége volt) kommunista múltját megtagadva olyannyira túllő a célon, hogy egyes kérdésekben még a nácikkal is hajlandó közösséget vállalni. 1975-ben írt Zsidók és litvánok c. tanulmányának mindjárt a kezdetén kijelenti: „Van egy kétéves lányom, aki az izraeli törvények szerint zsidónak számítana. Én mindenféle tör­vény - elsősorban is a magamra érvényesnek elfogadott belső törvény szerint - litván vagyok." Az 1941. jún. 25-26-án lezajlott, 3.800 zsidó ha­lálával végződő kaunasi pogrom kapcsán, melynek legtragikusabb ese­ményeként több száz embert a város főutcáján lévő garázsban gyilkoltak le, Venclova az elidegenítés eszközeit használva, szinte kívülállóként ír: „Az, ami a háború első napjaiban történt, katasztrófa volt a zsidók, de jóval súlyosabb katasztrófa a litvánok számára."25 A zsidóság és a litván többségi társadalom kapcsolatáról így ír: „Mégis, az évszázados közös tapasztalatok ellenére litvánok és zsidók gyakorlatilag két, egymással nem érintkező világban éltek. Mi, litvánok (ennek hangsúlyozása, mint­ha nem lenne magától értetődő, kompenzációs kényszer - N.L.) elég jól ismertük a lengyel, esetenként a német vagy az orosz kultúrát, de a szemünk előtt, a mi országunkban formálódó zsidó kultúráról fogalmunk sem volt. ... A zsidók úgyszintén keveset tudtak a litván hagyományokról, kultúráról."26 A litván nemzetiszocialista bábkormányt menteni igyekszik: „Csak az világos, hogy Litvánia kormánya kínos és eleve kudarcra ítélt játékba bonyolódott a németekkel. Úgy gondolták, hogy kiharcolhatják Litvánia számára, mondjuk, Finnország státusát. A jövőt a körülményektől függően, különféleképp képzelték el, s a kormányszervekbe is a legkülön­félébb emberek kerültek, a szociáldemokratákig bezárólag. Nem hinném, hogy pogromlovagok voltak. Legalább egyikről, az építész Zemkalnisról tudom, hogy segítette a zsidókat. (Több nemzetiszocialista politikusról elmondható, hogy egyes zsidókat segített, de ennek ellenére ugyanúgy meggyőződéses szélsőjobboldali volt. Lényegében ez ugyanaz az ér­velés, mint „a vannak zsidó barátaim is". Az államszocialista rendszert Venclova nem látja ilyen árnyaltan. - N.L.) ... A kormány 1941. aug. 5.-én felfüggesztette tevékenységét, s egyúttal tiltakozott a németeknél. Tagjait később a németek üldözték. Sem elítélni, sem felmenteni nem szeretném ezeket az embereket: csak annyit mondhatok, hogy nem irigylem Litvánia akkori vezetőit, akiknek a történelem csupán annyi lehetőséget kínált, hogy választhattak Hitler, Sztálin vagy a halál között."27 Ez a magyarázat arra világít rá, hogy a balti diskurzusban a náci rendszert a kisebbik rossz alternatívájaként határozzák meg. Sajnos, még Venclova sem kivétel, viszont mondanivalójának egy lényeges elemét tekintve messze az angol nyelvű tanulmánykötetet reprezentáló szerzők fölé emelkedik: ez a meg nem alkuvó következetesség, amellyel a végső konzekvenciákat keresi. Nem alázkodik meg semmiféle politikai hatalomnak, saját magával is következetesen szembenéz: „Minden egyes bűn az egész nemzet, s e nemzet minden egyes tagjának a lelkét terheli, s szükségtelen más né­pekre hárítani. Azok majd elszámolnak a maguk bűneivel. A MI bűneinket nekünk magunknak kell megmagyaráznunk és megbánnunk. Őszintén szólva ez az értelme annak, hogy az ember egyik vagy másik néphez tartozik. ... A bűnbánat nem egyszerű dolog. Nem leszámolást jelent az akárkinek is szolgáló gyilkosokkal, s nem is ruháink megszaggatását - a bűnbánat az ember bensejében zajlik. De beszélnünk kell mindarról, ami történt - meddő önigazolás, önkéntes belső cenzúra, propagandisztikus torzítások, nemzeti kisebbrendűségi érzések és főként félelem nélkül. Egyszer és mindenkorra meg kell értenünk, hogy a zsidók legyilkolása a mi legyilkolásunk is, hogy a zsidók megbélyegzése a mi megbélyeg­zésünk is, és hogy a zsidó kultúra elpusztítása a mi kultúránk elleni merénylet is. Litvánok és zsidók sorsa a mai Szovjetunióban nagyjából azonos, ennek ellenére vannak sajátos zsidó (és litván) problémák, ame­lyekkel számolni kell. Együttélésünk nyolcszáz éves szakasza alighanem most ér véget; egy ilyen pillanatban nem állhatunk ellenségesen vagy közönyösen egymással szemben."28

Venclova tanulmánya heves vitát váltott ki a litván szamizdat folyó­iratokban. Az A. Zuvintas álnév mögé bújt szerző Venclovához intézett nyílt levelében a német megszállás alatti zsidóüldözést jogos megtor­lásnak tartja: „A szovjethatalom bevezetése után Litvániában rendkívül felerősödött a zsidók befolyása. Volt sok olyan intézmény, ahol szinte kizárólag zsidók dolgoztak. Mindenbe beleszóltak, mindenkit állandóan kioktattak, hogy hogyan kell szovjet módon élni. A falvakat elárasztották a többnyire zsidó agitátorok, akik megszabták a parasztnak, hogy mikor kezdjen el vetni vagy aratni. .   Minden vállalathoz komisszárt, politikai biztost helyeztek, aki legtöbbször megint csak zsidó volt, s aki felajánlásokkal, szocialista munkaversennyel meg más hülyeségekkel gyötörte az embereket." A létszükségleti cikkek hiánya, a Cseka vezette tömeges letartóztatások, a szibériai deportálások, a tömeggyilkosságok következtében „a zsidókkal évszázadokig békében élő litvánok egyet­len év alatt kezdték megutálni őket, „szovjethatalom" helyett majdnem mindenki „zsidóhatalmat" mondott. ... A zsidók túlfeszítették a húrt. Nem egy embertől hallottam, hogy a zsidók olyanokat kiabáltak a litvánoknak, hogy „tegnap ti voltatok a királyok, ma mi vagyunk!". ... Csodálható-e, hogy a háború kitörésével elkezdődtek a zsidópogromok is? ... Csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a pogromok válaszakciók voltak és az első lépést a zsidók tették meg." Még az 1962-ben elítélt hírhedt felkelővel, P. Matiukas-szal is szolidaritást vállal, aki arra a kérdésre, miért vett részt náci háborús és emberiségellenes bűntettekben, szem­rebbenés nélkül azt válaszolta: „Azért, mert 1941-ben Pravieniskesben engem egy hullahegy alól húztak ki, s akik lelőttek bennünket, azok közül a legtöbb zsidó volt."29 A náci terror szükségességére igazolást kereső szerzőnek Venclova még gratulál is antikommunista beállítottsága miatt: „Csak azt tudom, hogy szívén viseli Litvánia ügyét, s hajlandó érte kockázatot is vállalni, s ez nekem elég, hogy nagy tiszteletet érezzek Ön iránt." Venclova náci háborús bűnösök felkutatásáról vallott nézetét pedig akár egy szélsőjobboldali is megfogalmazhatta volna: „A szovjethatalom jelenleg érdekelt abban, hogy folyamatosan emlékeztessen ezekre a bűnökre, mert ezáltal eltereli a figyelmet a maga ténykedéséről. Időnként megvádolnak egy-egy, a Szovjetunióban vagy Nyugaton élő vénembert a zsidók meggyilkolásával. Nagyon is lehetséges, hogy a vádlottak egy része (bár nem hinném, hogy mindegyik) ártatlan, csupán a Szovjetunió számára kényelmetlen ember." A zsidó származású csekisták kapcsán a náci bűntettek egy részét is kétségbe vonja, de utána mindjárt visz-szakozik is egy kicsit: „a csekisták, különösképpen a zsidó nemzetiségű csekisták kegyetlenségét talán mégiscsak a náci propaganda túlozta el (mint ahogy a másik oldal kegyetlenségét a szovjet propaganda). Nem mondom, hogy biztosan így van, de nem zárnám ki a lehetőségét. A tota­litárius rendszerekben valóban szörnyű dolgok történnek, de a totalitárius propaganda is szörnyű dolog." Morális szempontból így indokolja meg álláspontját: „Én azonban ellene vagyok az állítólagos, sőt még a valósá­gos gyilkosok utáni vadászatnak. Nem csak azért, mert kizárólag a hitleri gyilkosokat keresik, a sztálini gyilkosok pedig érinthetetlenek maradnak. ... A fő ok mélyebben rejlik: a világban már e nélkül is túl sok vadászat folyik. Az embernek, az írónak nem a gyűlöletet kell szítania. Adja Isten, hogy csökkentéséhez hozzájáruljunk. Egy gyilkosnak már talán a puszta létezés is elegendő büntetés. Az írónak azonban az a feladata (talán az egyetlen értelmes feladata), hogy ébren tartsa a lelkiismeretet."30 Venclova vállalt feladatát a saját értelmezési tartományán belül végig is viszi, de a litván közgondolkodás többszörös terheltsége miatt a vízvá­lasztó kérdésekben nem képes tisztán látni. Esszéiből, publicisztikájából azonban mégis többet megtudunk a litván társadalomról, mint az angol nyelvű tanulmánykötetből.31

A zsidóság múltbéli szerepének negatív megítélése és a kommunista­zsidó megfeleltetése köszön vissza a több Venclova-tanulmány fordítását jegyző Bojtár Endre balti összefoglalójából is a rendszerváltás periódu­sában. Azért szomorú ezeket az elméletileg teljesen kiérleletlen passzu­sokat olvasni, mert bár magyarázkodik, hímez-hámoz, mégis helyt ad a rögzült előítéleteknek és a mai balti zsidó származású lakosságnak szánt vállveregetéssel szinte szentesíti a többségi társadalom mainstream előítéleteit: „A zsidó dráma újabb felvonása 1944-45-ben játszódott le, amikor a német támadás kezdetekor evakuált zsidók a Baltikumot újra megszálló Vörös Hadsereggel tértek vissza, s így megint létrejött a zsidóság és az önmagában is kettős - bolsevik és orosz- szovjet elnyomás azonosításának lehetősége, s ismét tápot kaphatott az ebből adódó 'népi' antiszemitizmus: 'a kommunisták mind zsidók' ... A zsidók és a szovjet rendszer azonosságának hamis látszata csupán a hatvanas évek végén szűnt meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió Izrael és a cionizmus elleni harc ürügyén antiszemita politikát folytat. Ma végre eljutottunk odáig, hogy a kb. 80 ezren lévő zsidók - zsidó identitá­suk megőrzése mellett - mindhárom balti köztársaságban természetes módon vesznek részt a nemzeti újjászületést hirdető demokratikus mozgalmakban."32

A balti közélet és közgondolkodás súlyos anomáliái évtizedekig vakvágányra vihetik még a történelem helyes megítélését és a törté­nettudományt. A rendszerváltás után eltelt közel két évtizedet a múlt soviniszta értékelése határozta meg, s ennek még olyan jobb sorsra érdemes értelmiségiek is hatása alá kerültek, mint Tomas Venclova. A tudomány átlépte saját határait, lesüllyedt a politikai propaganda szint­jére és nem látjuk, hogyan állítható meg ez a mélyrepülés. Az objektív történetírás körvonalai sem látszanak, mely megmenthetné a tudományt a weimarizáció csapdájától.

Jegyzetek

1 Mart Laar: The Armed Resistance Movement in Estonia from 1944 to 1956. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. Vilnius, 2006, Genocide and Resistance Research Centre of Lithuania, 210.

2 Vytas Stanley Vardys: Lithuania Under the Soviets. New York, 1965, Praeger; Thomas Remeikis: Opposition to Soviet Rule in Lithuania 1945-1981. Chicago, 1980, Institute of Lithuanian Studies Press; Romuald J. Misiunas-Rein Taagepara: The Baltic States: Years of Dependence 1940-1980. Los Angeles, 1983, University of California Press.

3 Arvydas Anusauskas: Preface. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 6-7.

4 Valentinas Brandisauskas: Anti-Soviet Resistance in 1940 and 1941 and the Revolt of June 1941. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 11-12.

5 Uo. 15-21.

6 Bojtár Endre: Európa megrablása. A balti államok bekebelezésének története a dokumentumok tükrében 1939-1989. Budapest, 1989, Szabad Tér Kiadó, 284.

7 Felhívás a világ nemzeteihez. Viktor Kutorga orvos naplójából. In Krausz Tamás (szerk.), [ford. Székely Ervin]: Az isme­retlen fekete könyv. Szemtanúk vallomásai a szovjet zsidók tragédiájáról 1941­-1944 Budapest, 2005, Pannonica Kiadó, 254-255, 260.

8 A kaunasi gettó. Viktor Lazerszon visszaemlékezései (1944). In Az ismeretlen fekete könyv. 267.

9 Zsidó gyerekek kivégzése Kaunasban. Marija Iljinyicsna Jarmovszkaja elbe­szélése. In Az ismeretlen fekete könyv. 269.

10 Myriam Novitch: Gypsy Victims of the Nazi Terror. Excerpted from the UNESCO Courier, Oct. 1984. http://www.reocities.com/~patrin/terror.htm

11 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Pándi Lajos (összeáll.): Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. Budapest, 1995, Osiris-Századvég, 478-479.

12 Vineta Rolmane: The Resistance in Latvia during the Nazi Occupation (July 1941 - May 1945). In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 131-145.

13 Georg von Rauch-Romuald J. Misiunas-Rein Taagepera: A balti államok története. Budapest, 1994, Osiris - Századvég, 212.

14 Sejna Gram hangja. Egy 15 éves lány naplója Preili kisvárosból. In Az isme­retlen fekete könyv. 295-301.

15 5.000 zsidó halála Rezekne (Rezica) városában. Haim és Jakov Izraelit elbe­szélése. Lejegyezte B. Gerlach (1944). In Az ismeretlen fekete könyv. 301-302.

16 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. 478-479.

17 Tiit Noormets: The Summer War: the 1941 Armed Resistance in Estonia. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 186-207.

18 G. von Rauch-R. J. Misiunas -R. Taagepera: A balti államok története. 212.

19 Bojtár Endre: Európa megrablása. 283.

20 Bojtár Endre: Európa megrablása. 285.

21 Észtországi táborokban. A Nyiszim Anolikkal folytatott beszélgetés gyorsírásos jegyzőkönyve. In Az ismeretlen fekete könyv. 305-308.

22 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. 478-479.

23 Toivo U. Raun: Észtország története. Debrecen, 2001, Csokonai Kiadó, 188.

24 Efraim Zuroff: Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az anti­szemitizmus feléledéséhez vezet. Eszmélet, 72. szám (2006 tél), 162-167.

25 Tomas Venclova: Zsidók és litvánok. In uő.: Litvánok és... - Válogatott esszék. Budapest, 2003, Európa Könyvkiadó, 5-7.

26 Uo. 11-12.

27 Uo. 15-16.

28 Uo. 17-18.

29 A. Zuvintas: Litvánok és zsidók. Nyílt levél Tomas Venclovának. In Tomas Venclova: Litvánok és... 24-27.

30 T. Venclova: Válasz A. Zuvintasnak. In Tomas Venclova: Litvánok és... 30-37.

31 Az idézett magyar nyelvű esszékötetben a „Zsidók és litvánok", az „Oro­szok és litvánok", a „Vilna-Vilnius mint szellemi létforma", az „Európa küszöbén: Kalinyingrád és Litvánia" c. tanulmányokban.

32 Bojtár Endre: Európa megrablása. 286.

Eszmélet folyóirat, 81. szám (2009. tavasz)