←Vissza

Print
Tütő László: A tőke vagy amit nem akartok
Mészáros István: A tőkén túl. Közelítések az átmenet elméletéhez. I. Eszmélet Könyvtár, L'Harmattan Kiadó - Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2008
Mintha valamit titkolna" (Tankcsapda: Jönnek a Férgek)

Olyan világban élünk, amely elrejtőzik előlünk. Mind a szituacionizmus francia filozófusa, mind az amerikai egyetem kommunikáció professzora (már a hatvanas években) úgy látja, hogy világunk alapjellemzője: a lényeg elrejtése, eltitkolása. Körülöttünk csaknem minden ezzel a kö­dösítéssel van összefüggésben, ezt szolgálja, erről (is) szól. Így azután cselekedeteinknek sem az a jelentése, amit nekik szánunk, illetve ami a tényleges jelentésük, azt nem gondoljuk róluk. Erről eszünkbe juthatnak az ismert megfogalmazások az evangelista Lukácsnál (Sie wissen nicht, was sie tun) és a - Marxot továbbvivő - filozófus Lukácsnál (Sie wissen das nicht, aber sie tun es).

Erich Fromm (a negyvenes évek legelején) a világ elrejtőzését emberi termékként értelmezte, úgymond tudatosan, szándékosan, uralmi céllal bizonytalanítanak el és zavarnak össze minket: „Az egyéni és társadal­mi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdésekkel kapcsolatban kultúránk fő funkciója: a kérdések elködösítése." Következmény: „a mai ember számára csak megtévesz­tő látszat, hogy tudja, mit akar, holott valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle".

Egy lépéssel még tovább lehet kérdezni: Vajon a „titkolózók" szabad elhatározásból ködösítenek, vagy valamilyen náluk nagyobb erő - többé-kevésbé - öntudatlan eszközeiként?

Az ellenőrizhetetlenség társadalma

Mészáros István „A tőkén túl" című, 1995-ben kiadott, négy részből álló műve magyarul most megjelent első részének címe: „Az ellenőrizhetet­lenség árnya". (A könyv folytatásából már közölt részletet az Eszmélet 26. száma.) Az ellenőrizhetetlenség ereje nem kis mértékben a tudatlan­ságunk (és az öntudatlanságunk). Semmi esélyünk annak ellenőrzésünk alá vételére, aminek a működését nem értjük.

A szerző kísérletet tesz arra, hogy világunkat egységes egészként, logikusan működő, ezért átlátható, megérthető világként ragadja meg. Arra kíváncsi, hogy vannak-e olyan átfogó, általános összefüggések, törvényszerűségek, tendenciák, amelyek segítségével áttekinthetővé, megragadhatóvá, felismerhetővé válik a minket is felölelő társadalmi valóság.

Hegel, Marx, Lukács nyomdokait követve rendszert lát ott, ahol csupán egymástól elszigetelt, összefüggéstelen jelenségek, „tények" mutatkoznak. Megpróbál felülhelyezkedni azokon a szinteken, amelyek a rendszer strukturális sajátosságai felől a részkérdésekre való kon­centrálás irányába nyomnák a gondolkodást. Következtetés: világunk a tőkerendszer világa, amely uralja mind a természetet, mind a szemé­lyiséget. (Nézőpontja Mészárost felülemeli az államszocializmus versus kapitalizmus dimenzión. Vizsgálódásának szintjén mind a kapitalizmus különböző változatai, mind a „létező szocializmus" - más szóhasználat szerint posztkapitalista társadalom - a tőkerendszer formái.)

A tőkerendszer működési logikája aláveti magának a szereplőket: meghatározza, rendszerkonformmá teszi a szereplők gondolkodását, akaratát, viselkedését. Akikkel érintkezésbe kerül (vagyis akik érintkezés­be lépnek vele), akiket a működésébe integrál, azokat olyanná formálja, hogy - a lényeget tekintve - egyáltalán nem látszanak ki a rendszerből, nem lógnak ki a tőkerendszer működéséből. Lényegében mindent a rendszer eszközeként, a rendszer szolgálatában tesznek.

Hogyan működik a tőkerendszer? Működését - egy mindent átható - öntudatlan, spontán, objektív belső törekvés vezérli: a terjeszkedés. A terjeszkedés eszköze a felhalmozási kényszer, amely az egyes tőkések szubjektív álláspontjától függetlenül - sőt annak ellenére is - hat. (Mé­száros szerint hódítás és zsákmány viszonya a tőkés tudatban éppen fordítva jelenik meg: a tőkés azt gondolja, hogy az ő célja a felhalmozás, és ennek eszközeként terjeszkedik.)

A tőkerendszer szükségképp ellenőrizhetetlen, mert az objektív terjesz­kedési követelmény nem rendelhető alá tudatos szándékoknak. A rend­szer parancsa uralkodik a szereplőkön: az egyének törekvései - végső elemzésben - a rendszer struktúrájából fakadnak, a rendszer eszközei. Azért lehet sikeres valamely szereplő, mert a tőkerendszer parancsait saját célként interiorizálja. Ebben az értelmezésben a tőkések maguk is áldozatok: végső fokon nem saját, önmaguk által kigondolt önző célokat valósítanak meg, hanem - úgymond - „meghatározott meghatározók". A rendszer működéséhez nélkülözhetetlen személytelen segéderők, hordozók. A „tőkés eldologiasodásnak és a tőkerendszer velejáró sze­mélytelen logikájának egyetemes diadala megsemmisít minden emberi vonatkoztatási rendet, fittyet hányva minden emberi szükségletre és értelemre".

A tőkerendszer megbontja termelés, ellenőrzés, forgalom, fogyasztás korábbi egységét: különálló szerepekre választja szét őket. Ezzel az emberiség története során először következik be, hogy a gazdasági egy­ségek önellátásra képtelenekké válnak. Másként fogalmazva: elveszítik a létfenntartásuk feltételei fölötti hatalmat. Következmény: gazdasági növekedés és szegénységtermelés egymástól elválaszthatatlan tenden­ciája. A tőkerendszer mint totalitárius bekebelező: „szegénységtermelő társadalom".

A rendszert az egyedi tőkék fékezhetetlensége táplálja. De a rendszer működéséhez elengedhetetlen az állam: korunkban a tőkék szétforgá­csolt egységeit nem a piac, hanem az állam alakítja egységes rend­szerré. Ezért a modern kapitalizmus - hangsúlyozza a szerző - politikai meghatározottságú. (Bár úgy is értelmezhetné, hogy ez a „politikai" végső fokon nem más, mint olyan „gazdasági", amely az össztőke hosszabb távú érdekeit képviseli az egyedi tőkék pusztán rövid távú - ezért tendenciájában öngyilkosságba torkolló - célkitűzéseivel szemben.) Továbbá: piaci verseny helyett elsősorban államközi verseny jellemzi. A multinacionálisnak nevezett cégeket is többnyire transznacionálisaknak, vagyis nemzeti gyökerekkel rendelkezőnek kell tekinteni: túlsúlyosan anyaországuk államának adóznak.

A modern állam nem felépítmény, hanem „a tőke vezénylő struktúrá­ja": megteremti és biztosítja a többletmunka folyamatos kiaknázásának feltételeit. Nélkülözhetetlen hibaorvosló: a tőkerendszer betegségeinek, antagonizmusainak a kezelője. (Persze azért az államnak megvan a jogi-politikai felépítménye.) Ahogy a tőkés, úgy „az állam személyzete" is „meghatározott meghatározó": végső elemzésben a tőke követelménye­inek engedelmeskedve, a rendszer logikájának végrehajtójaként cselek­szik. A tőkerendszerben személytelen, szubjektumnélküli az irányítás.

Nemcsak a történelmi múltat, hanem a jövőt is saját kategóriáiban kép­zeli el a tőkerendszer gyakorlata és ideológiája. Történelmi egyidejűség (megcsonkított időbeliség) jellemzi. Számára a jövő zárt. Nem létezik a fennálló rendszerrel szemben más alternatíva. Az alkalmazott eszközök változását megengedi, de a cél megváltoztathatatlan. Gazdaság és állam egyaránt ennek az egyidejűségnek alárendelt mozzanatok.

Mészáros következtetése szerint a tőkerendszer strukturálisan javítha­tatlan: nem lehet meggyógyítani. A gyógyítási kísérletek eszközei maguk is részei a problémának: a kór okozói. Ilyen a tudomány, amely a pocsékolás szolgálatában áll. Ilyen az a technológia, amelynek alkalmazásával a termelés rombolóan hat mind a természetre, mind az emberre. „Tehát minél sikeresebbek az egyes cégek (amire rákényszerülnek túlélésük és prosperálásuk végett) saját hatókörükben - amit a rendszeregész belső logikája és 'racionalitása' diktál nekik, rájuk kényszerítve a 'gazdasági hatékonyság' fetisiszta követelményét - annál rosszabb ez, óhatatlanul, az emberiség túlélési kilátásaira nézve, amilyen föltételek ma uralkodnak. A hiba nem az egyes 'szabálysértő' vállalatokban rejlik (amelyeket elvben kordában tarthatna az állam, hiszen a vélekedés szerint ő fölügyeli és védelmezi a 'közérdeket'), hanem a fönnálló újratermelési rendszer ter­mészetéből folyik, amelynek szerves részei a különös vállalatok." A tőke bővített, a bolygó megmentése viszont szűkített újratermelést követel. (Másrészt: A tőke a termelési kapacitásokhoz igazítja a termelést. Az önmeghatározásra törekvő ember viszont megmarad a számára átlátható javak szintjén. Ezért kénytelen lenne kilépni a tőkestruktúrából, vagyis elhagyni a tőkerendszert.)

A tőke növekedési, bekebelezési hajlama nincs tekintettel a pusztító jelenbeli és különösen hosszabb távú következményekre. „A tőkerendszer vak terjeszkedési ösztöne javíthatatlan, mert nem képes kilépni saját bő­réből, és olyan termelési eljárásokat alkalmazni, amelyek összeegyeztet­hetők a globális léptékű ésszerű korlátozás szükségességével. Ha a tőke átfogó ésszerű önkorlátozást gyakorolna, ez valójában működési módja legdinamikusabb aspektusának elfojtásához vezetne, ennélfogva ez az ő - mint a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés történetileg egyedülálló rend­szerének - öngyilkosságával volna egyenlő. Ebben rejlik az egyik fő oka, amiért a tőkerendszer alapján álló, globálisan ésszerű és konszenzussal korlátozó 'világkormány' ötlete kirívó önellentmondás, hiszen a tőkerend­szer, a maga egyetlen fajta racionalitást alkalmazni tudó formájában, szükségképpen a velejéig részrehajló. Tehát a termelés és a társadalmi újratermelés föltételeinek az egyes vállalatokon és iparokon kívülre he­lyezése magával hozza azt, hogy amikor ez a folyamat beteljesült, a tőke mint ellenőrző rendszer visszafordíthatatlanul saját dugába dől".

A modern kor sajátossága, hogy a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka „fiktív érdekközössége". Egyrészt a munkás számára fenyegetést jelent a harmadik világ olcsó munkaereje. Másrészt viszony­lagos jólétét és biztonságát a privilegizált országok neokolonialista ural­mának köszönheti. Így nem meglepő, hogy a párt és a szakszervezet a munka defenzív szervezetei. Nem lépnek túl a tőkerendszer logikáján. Innen válik érthetővé a szociáldemokrácia „rugalmas elszakadása", amely - Lukács Györgyöt felidézve - minden vereséget a győzelem felé vezető szükségszerű lépésként próbál feltüntetni.

Rendszervédő praktikák

Mészáros értelmezése szerint lényegében a fentiek szerint működik a rendszer. De a benne élők döntő többsége nem ilyennek látja, nem ilyenként éli meg. A szerző feltérképezi azokat a metodológiai trükköket, fogásokat, praktikákat, azokat a bevetett propagandisztikus technikákat, amelyeket a „meghatározott meghatározók" alkalmazottai alkalmaznak; azokat a fogásokat, amelyekből a ködösítés, figyelemelterelés fakad. Ezen eljárásokat - helyenként - tényelhárító megismerési módszereknek nevezi. Érdemes felidézni közülük néhányat.

Az ellenőrizhetőség esélye

Mit lehet tenni a vázolt helyzetben? Mire lehet törekedni?

Azzal a divatos állítással szemben, miszerint a mai rendszernek nincs alternatívája, Mészáros a parlamentáris reményekből való kigyógyulástól várja a kiutat. Az alábbiakat írja. „Ennélfogva nem meglepő hát, hogy a baloldali pártok új keletű kihalása nem korlátozódik a korábbi (sztálinista) pártok szégyenletes széthullására Keleten és Nyugaton egyaránt. E te­kintetben jóval jelentősebb (és paradox módon reményteljesebb is), hogy az 'apró lépésekkel' megvalósítandó szocializmusról szóló évszázados szociáldemokrata ígéret illuzórikusnak bizonyult azáltal, hogy a moz­galom - mára már teljesen szégyentelen nyíltsággal - elvetette eredeti társadalmi és politikai törekvéseit. Minden ellenkező állítással szemben, jelentős és reményteljes fejlemény ez, mert a mai demokratikus politika ingatag állapotát... csakis egy parlamenten kívüli radikális tömegmoz­galommal lehet orvosolni. Olyan mozgalommal, amely nem bontakozhat ki anélkül, hogy a munkásosztályt föl ne ráznák korábban sikeresen intézményesített illúziójából, miszerint a 'szocializmus apró lépésekkel' megvalósul majd a magát reformáló kapitalizmus keretei közt." Bár az idézett megfogalmazás optimizmusa nem feltétlenül van összhangban a munkásság fentebb hivatkozott jellemzésével (a harmadik világon való közös élősködés nyomán „a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka 'fiktív érdekközössége'"), az valószínűsíthető, hogy tényleges alternatívára nem a politikai állam, hanem a társadalom (civil társadalom) területén van esély. Ezt támasztja alá a szerzőnek egy másik megállapí­tása. A szovjet tapasztalat - írja - azt mutatja, hogy az állam alkalmatlan a tőkelogika megtörésére, a munka feletti uralom felszámolására. A kiutat nem a politikában, hanem a társadalomban kell keresni. A tőkerendszer kívülről nem megdönthető. Terjeszkedési lehetőségének határa a léte­zésének határa.

A modern korban az emberek életfolyamata nem tud nélkülözni bizo­nyos társadalmi közvetítést. Az egyén - logikailag tekintve - vagy maga közvetíti önmagát (maga gondoskodik erről a közvetítésről), vagy tőle függetlenül jön létre ez a közvetítés. Az egyén elszigetelt önérvényesítése (individualizmusa) teret nyit tőle független külső intézmények működé­sének. Amit az egyén nem tud maga közvetíteni (közvetítéséről maga gondoskodni), az kikerül a fennhatósága alól és tőle elidegenült erőként uralkodik rajta. Végeredményben ez nem más, mint a társadalmi ellen­őrzési funkció átruházása elidegenült intézményekre (állam, párt, piac stb.). A magányos önérvényesítési törekvés ily módon egyenértékűvé válik a személyes önrendelkezésről való lemondással.

Ennek az embernek - Mészáros elemzésében - elméleti ellenpontja az önmeghatározásra törekvő egyén. Mint ilyen nem mond le önmaga társadalmi közvetítéséről, hanem társulások, szövetkezések révén meg­teremti - úgymond - interindividuális kapcsolatrendszerét. (Valamilyen külső általánosnak - államnak, tőkének - való alávetettség helyett az egyén önközvetítése.) A többiekkel való tudatos együttműködés kiküszö­böli a külső, elidegenült intézmények szükségletét és lehetőségét. A társulás mint együttműködő egyének közössége szubjektumként tudja ellenőrzés alatt tartani a társadalmi folyamatokat. Lehetővé teszi az egyének teljhatalmát az életfeltételeiken. (A „kérdéses föladat csakis azt jelentheti: gondoskodni róla, hogy a társadalom tagjai tudatosan tűzzék ki céljaikat, s mint egyének - nem pedig mint a tőke vagy a munka kü­lönös megszemélyesítői - teljesítsék ezeket folyamatosan. S tegyék ezt ahelyett, hogy ráhagyatkoznának, amiként máig erre kényszerülnek, a rendszer kiszolgálására, amely a maga érdekében mint kétségbevon­hatatlan 'öncélt' írja elő a termelés parancsolatait, s könyörtelenül vég­rehajtatja ezeket". Ebben az esetben a közvetítések nem esnének távol az egyén irányításától) Az egyének önközvetítésének és öndetermináló cselekvésének folyományaként képzelhető el egy olyan rendszer, amely nyitott a jövőre.

Ennyit az első rész kapcsán. Jöjjön a folytatás!

Eszmélet folyóirat, 81. szám (2009. tavasz)