←Vissza

Print
Immanuel Wallerstein: A gazdasági világválságról
„A kapitalizmus a végét járja" - Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)
„A Gazdasági válság hosszú távú megközelítésben" (Commentary No 243, 2008. október 15.)

„A kapitalizmus a végét járja"

Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)

Antoine Reverchon:

Ön egyik aláírója volt a 2005-ös Porto Allegre-i Szociális Fórumon el­fogadott kiáltványnak („Tizenkét javaslat egy másfajta világértT), és az alterglobalizációs mozgalom egyik szellemi kezdeményezőjeként tartják számon. Alapítója és vezetője volt a New York-i Állami Egyetemen, Binghamtonban működő Fernand Braudel Centernek, amely a civilizációk és gazdasági rendszerek történeti folyamatait tanulmányozza. Hogyan helyezi el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi válságot a kapitalizmus történetének „hosszú idejű" fejlődésében?

Immanuel Wallerstein:

Fernand Braudel (1902-1985) különbséget tett a „hosszú időtartam" - ahol az ember és a környező anyagi világ kapcsolatát szabályozó rendszerek váltják egymást a történelemben - és az ezeken a sza­kaszokon belüli hosszú, konjunkturális ciklusok között, amelyeket olyan közgazdászok írtak le, mint Nyikoláj Kondratyev (1823-1930) vagy Joseph Schumpeter (1883-1950). Manapság egyértelműen egy Kondratyev-ciklus B fázisában vagyunk, amely harminc-harmincöt esz­tendeje vette kezdetét egy olyan A szakasz után, amely 1945 és 1975 között a kapitalista világrendszer ötszáz éves történetének leghosszabb ilyen periódusa volt.

A ciklus A szakaszaiban a profitot az anyagi - ipari vagy egyéb - ter­melés generálja; a B fázisokban viszont a kapitalizmus, hogy továbbra is profitot realizálhasson, kénytelen pénzformát ölteni és spekulációba menekülni. Harminc év óta tart a vállalatok, az államok és a háztartá­sok tömeges méretű eladósodása. Ma a Kondratyev-féle B fázis utolsó szakaszában vagyunk, amikor a virtuális hanyatlás valóságossá válik, s a buborékok sorra szétpukkadnak: egymást követik a csődök, nő a tőkekoncentráció, fokozódik a munkanélküliség, s a gazdaság valódi deflációs helyzetet él át.

Azonban a konjunktúraciklus jelenlegi pillanata ma egybeesik egy olyan átmeneti szakasszal, amely két hosszú időtávú rendszert választ el egymástól, s amelyet ezért súlyosbít is. Véleményem szerint, harminc éve beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A mostani szakaszt alapvetően az különbözteti meg a korábbi egymást követő konjunkturális szakaszoktól, hogy a kapitalizmus immár nem ké­pes „rendszert alkotni", a fogalomnak a fizikus és vegyész Ilja Prigozsin (1917-2003) által használt értelmében. Elmélete szerint ha valamely biológiai, kémiai vagy társadalmi rendszer túlzottan és túl gyakran eltér a stabilitás állapotától, többé nem képes visszanyerni egyensúlyát, s ekkor elágazódás, „bifurkáció" következik be. A helyzet kaotikussá válik, kicsúszik az addig uralkodó erők ellenőrzése alól, s harc bontakozik ki - nem egyszerűen a rendszer fenntartói és ellenfelei, hanem valamennyi szereplő között - a régit fölváltó új rendszer meghatározása körül. A „válság" szó használatát én az ilyen időszakokra tartom fenn. Nos: válságban vagyunk. A kapitalizmus a végéhez ér.

Miért nem inkább csupán a kapitalizmus újabb mutációjával van dol­gunk, olyannal, mint korábban a kereskedelmi kapitalizmusról az ipari kapitalizmusra, majd az ipari tőke uralmáról a pénztőke uralmára való áttéréskor láttunk?

A kapitalizmus mindenevő, s onnan szerzi a profitot, ahol az az adott pillanatban a legnagyobb. Nem elégszik meg morzsákkal, ellenkezőleg, a profit maximalizálására törekszik, s ennek érdekében monopóliumo­kat hoz létre. A legutóbb is ezzel próbálkozott a biotechnológia és az informatikai technológia terén. De úgy vélem, a rendszer valós fölhalmozási lehetőségei immár elérték határaikat. A kapitalizmus, amióta a XVI. század második felében megszületett, a gazdagságnak abból a különbségéből táplálkozik, amely a profitokat bezsebelő centrum és az egyre inkább elszegényedő (nem föltétlenül földrajzi értelemben vett) perifériák között áll fenn.

E tekintetben Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika gazdasági felemel­kedése legyőzhetetlen kihívást jelent a Nyugat által megteremtett világ­gazdaság számára, minthogy a Nyugat többé nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozási költségeket. A munkabérek, a nyersanyagárak és az adók hármas görbéje évtizedek óta jelentős emelkedést mutat vi­lágszerte. A most lezáruló rövid neoliberális szakasz csupán időlegesen tudta megfordítani ezt a tendenciát: noha az 1990-es évek végén ezek a költségek kétségtelenül alacsonyabb szinten álltak, mint 1970-ben, de sokkal magasabbak voltak, mint 1945-ben. Valójában az utolsó tényleges felhalmozási szakaszt, a „trente glorieuses"-t2* csakis az tette lehetővé, hogy a keynesiánus államok erőiket a tőke szolgálatába állították. De immár ez is elérte saját határát.

Vannak-e előzményei az ön által leírt mostani szakasznak?

Számos hasonló helyzet fordult elő az emberiség történetében, szemben a XIX. század közepén kialakult, a fejlődés folyamatosságát és elkerül­hetetlenségét valló felfogással, beleértve annak marxista változatát is. A magam részéről inkább a fejlődés lehetőségének tézisével értek egyet, nem pedig annak elkerülhetetlenségével. Kétségtelen, hogy a kapitaliz­mus az a rendszer, amely egyedülálló módon volt képes anyagi javak és gazdagság termelésére. Ugyanakkor látnunk kell az általa okozott - környezeti és társadalmi - veszteségeket is. Az egyedüli közjó az, ami a lehető legtöbb ember számára biztosítja a józan, értelmes élet lehetőségét.

Ezzel együtt a maihoz időben legközelebbi hasonló válság a feudális rendszer összeomlása volt Európában, a XV. és a XVI. század közepe között, azaz a feudalizmusnak a kapitalista rendszer által való felváltása. Ezen időszakban, amely a vallásháborúkkal tetőzött, elenyészett a kirá­lyi, a földesúri és a vallási hatalom befolyása a leggazdagabb paraszti közösségek és városok felett. Ebben az időszakban alakultak ki - egy­mást követő próbálkozásokon keresztül, öntudatlanul - olyan nem várt megoldások, amelyek sikeressége fokozatos elterjedésük nyomán a kapitalizmus formájában „alkotott rendszert".

Meddig tarthat a jelenlegi átmeneti időszak s hova vezethet?

Az értékromboló periódus, amely egy Kondratyev-ciklus B fázisát zárja, általában kettőtől öt évig tart, mígnem kialakulnak az A szakaszra való áttérés feltételei, amikor reálprofitra lehet szert tenni a Schumpeter által leírt új anyagi-termelési szerkezetben. Ám az a körülmény, hogy ez a fázis jelenleg egybe esik a rendszer válságával, politikailag kaotikus időszakot teremt, amelyben a vállalatok és a nyugati államok élén álló domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon való­színű, hogy nem jár majd sikerrel.

A legokosabbak már megértették, hogy valami egészen újat kell létre­hozni. Ám rajtuk kívül is szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek, s nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból.

Egy olyan meglehetősen ritka történelmi időszak részesei vagyunk, amikor a tehetősek válsága és tehetetlensége teret enged mindannyi­unk szabad döntései számára, s amikor egyéni cselekvésünkkel befo­lyásolhatjuk a jövőnket. De minthogy a jövő ezen megszámlálhatatlan cselekvések összege lesz, teljességgel lehetetlen megjósolni, hogy végül miféle modell kerekedik fölül. Tíz év múlva talán tisztábban látunk, s har­minc vagy negyven év múlva egy új rendszer jön majd létre. Azt hiszem, éppúgy van esélye annak, hogy egy, a kapitalizmusnál is kegyetlenebb kizsákmányoló rendszer keletkezzék, mint annak, hogy valamilyen egyenlőbb és redisztributívabb modell köszöntsön ránk.

A kapitalizmus korábbi korszakváltásai gyakran a világgazdaság cent­rumának elmozdulásával jártak, például a Mediterráneumból Európa atlanti partjaira, majd az Egyesült Államokba. Vajon Kína lesz a rendszer jövőbeni centruma?

A válság, amelyet átélünk, egy politikai ciklus, az amerikai hegemónia vé­gével is egybeesik, amely ugyancsak az 1970-es években vette kezdetét. Az USA fontos szereplő marad, de többé nem lesz képes visszahódítani domináns pozícióját a megtöbbszöröződött hatalmi centrumokkal, Nyu­gat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemben. Egy új hegemón hatalom fölülkerekedése, ha figyelembe vesszük a braudeli hosszú időtartamot, ötven évig is eltarthat. De hogy melyik lesz ez a hatalom, azt nem tudom.

A jelenlegi krízisnek addig is rendkívüliek a politikai következményei, amennyiben a rendszert uraló erők, hegemóniájuk elvesztése miatt, majd megpróbálnak bűnbakot keresni. Úgy vélem, az amerikai nép fele nem fog beletörődni abba, ami most történik vele. Belső konfliktusok rázkód­tatják majd meg az Egyesült Államokat, amely, politikai szempontból, a világ leginstabilabb államává válhat. S nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi, amerikaiak, mindannyian fegyvert viselünk...

***

A gazdasági válság hosszútávú megközelítésben

Commentary No 243, 2008. október 15.

(Copyright: Immanuel Wallersterin distributed by Agence Global)

A gazdasági válság elkezdődött. Az újságírók még kedélyesen azt kérdezgetik a közgazdászoktól, hogy vajon nem csupán egyszerű recesszió-e, amibe beléptünk. Egy percig se higgyenek benne. Súlyos, világméretű gazdasági válság elején vagyunk, amely szinte mindenütt jelentős munkanélküliséget von majd maga után. A válság a klasszikus nominális defláció formáját öltheti, annak az átlagembert sújtó minden következményével. Vagy pedig - ez azonban kevésbé valószínű - vág­tató inflációba csaphat át, ami csupán a másik módja a leértékelésnek, s hatásaiban még rosszabb az egyszerű emberekre nézve.

Most mindenki azt firtatja, mik vagy kik indíthatták el a válságot. A derivative-ek, a másodlagos jelzáloghitelek, amelyeket Warren Buffet „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek" nevezett? Vagy a subprime-ok, a kockázatos jelzáloghitelek? Esetleg a kőolajspekulánsok? Megindult a bűnbakkeresés, aminek azonban igazából nincs jelentősége. Fernand Braudellel szólva, ily módon csupán a rövidtávú események által felka­vart porfelhőt láthatjuk. Ha föl akarjuk tárni, valójában mi megy végbe körülöttünk, a dolgokat két másik idősíkon kell szemlélnünk. Az egyik a középtávú ciklikus ingadozásoké (a konjunktúraciklusoké), a másik pedig a hosszú időtartamú strukturális folyamatok időkerete.

A kapitalista világgazdaság több évszázada a ciklikusság két nagyobb formáját ismeri. Az egyik a Kondratyev-ciklusok váltakozása, amely történetileg ötven-hatvan esztendőt ölel fel. A másik az ezeknél sokkal hosszabb hegemóniaciklusok jelensége.

Ami az utóbbit illeti, az Egyesült Államok 1873-tól egyre nagyobb eséllyel pályázott a hegemóniára, majd 1945-ben korlátlan hegemón uralomra tett szert, hogy azután, 1970-től a fokozatos hanyatlás fázisába lépjen. George W. Bush ostobaságai a lassú visszavonulást rohamos hanyatlássá változtatták. Mára az amerikai hegemónia utolsó visszfényei is a múlt ködébe vésznek. Beléptünk - s ez normális fejlemény - egy többpólusú világba. Az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom, sőt egyelőre tán a legerősebb hatalom marad, a következő évtizedek során azonban a többi hatalomhoz képest viszonylagos hanyatláson megy majd keresztül. Ezen jószerivel semmi sem képes változtatni.

A Kondratyev-ciklusok időkerete ettől különböző. A világ 1945-ben került ki az utolsó B fázisból, majd a modern világrendszer történetének legerősebb A szakaszát produkálta. A ciklus az 1967-73 közötti években tetőzött, s ezután megkezdődött a visszaesés. Ez a B fázis tovább tartott, mint a korábbiak - s jelenleg is tart.

A Kondratyev-féle B szakaszok jellegzetességei jól ismertek, s meg­felelnek annak, amit a világgazdaság 1970 óta átél. A termelő ágazatok profitrátája csökken, különösen a termelés korábban legjövedelmezőbb fajtáiban. Emiatt azok a tőkések, akik valóban magas profitszinteket akarnak elérni, a pénzügyi tranzakciók felé fordulnak, vagyis lényegében a spekulációba fektetik be tőkéiket. A termelő ágazatokat, hogy jövedel­mezőségük ne váljon túlságosan alacsonnyá, a centrumterületekről a vi­lágrendszer más részeibe telepítik át, alacsonyabb személyi költségekre cserélve az ügyvitel kisebb költségeit. Ez a magyarázata annak, miért szűntek meg állások tömegesen Detroitban, Essenben és Nagoyában, s miért keletkeztek mind újabbak Kínban, Indiában és Brazíliában.

Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan egyre több pénzre tesznek szert általuk. A buborékok azonban előbb vagy utóbb szétpuk­kadnak. Ha tudni szeretnénk, miért tart ilyen sokáig a Kondratyev-ciklus B szakasza, a magyarázat az, hogy a pénzügyi intézmények (a FED - az amerikai államkincstár és szövetségi bank -, a Nemzetközi Valutaalap és a vele együttműködő nyugat-európai és japán pénzügyi hatóságok) rendszeresen és jelentős mértékben beavatkoztak a piacok működésébe - 1987-ben (a tőzsdék mélyrepülése), 1989-ben (az amerikai takarék­pénztárak fizetésképtelenné válása), 1997-ben (a kelet-ázsiai pénzügyi összeomlás), 1998-ban (a Long Term Capital Management kockázati alap rossz menedzselése), 2001-ben (az Enron bedőlése) -, hogy a világgaz­daság működőképességét fenntartsák. A pénzügyi szféra hatalmasságai tanultak a Kondratyev-ciklusok korábbi B fázisaiból, s azt gondolták, hogy legyőzhetik a rendszert. Ennek azonban határai vannak. Most elérkeztünk e határokhoz, miként ezt Henry Paulson és Ben Bernanke sajnálattal s valószínűleg megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni. Ez alkalommal nem lesz annyira egyszerű, sőt valószínű, hogy nem is lesz lehetséges elkerülni a legrosszabbat.

Azelőtt, ha a gazdasági válság nyomán végbement a rombolás, a világgazdaság simán újra indult, olyan innovációk bázisán, amelyeket egy ideig monopolizálni lehetett. Következőleg azok, akik most azt mondják, hogy a tőzsdék egy idő után majd újra emelkedni kezdenek, arra gondolnak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan erre ezúttal is sor kerül, azt követően, hogy a világ lakosságát sújtó pusztulás bekövetkezett. S lehet, hogy pár év múlva tényleg így is lesz.

Mindazonáltal van egy olyan új mozzanat, amely e bájos ciklikus modellben - amely a kapitalista rendszert ötszáz éve működteti - inter­ferenciát idézhet elő. A strukturális mozgások interferálhatnak a ciklikus modellekkel. A kapitalizmus - mint világrendszer - alapvető szerkezeti jellegzetességei bizonyos szabályokat követnek: grafikonon ábrázolva egyensúlyi állapotot fejeznek ki, amely emelkedő mozgást mutat. A prob­léma az - hasonlóan más strukturális egyensúlyi állapotokhoz bármilyen rendszerben -, hogy a görbék idővel messze távolodnak az egyensúlytól, s többé lehetetlen egyensúlyi állapotba hozni őket.

De vajon a rendszert mi lendítette ki ennyire az egyensúlyából? Na­gyon röviden az, hogy az elmúlt ötszáz évben a kapitalista termelés három alapvető költségelemének (személyzet, ráfordítások és adók) a lehetséges eladási áron belüli aránya folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy ma már nem lehet számottevő profitot realizálni a lényegében mo­nopolizált termelésben, ami mindig is a tőkefelhalmozás alapját képezte. Nem azért, mert a kapitalizmus nem lenne képes megtenni, amihez a legjobban ért. Hanem azért, mert annyira jól csinálta, hogy végső soron aláásta a jövőbeni fölhalmozás alapjait.

Amikor a rendszer ehhez a ponthoz elér, a komplex rendszerekről szóló tanulmányok kifejezésével bifurkáció (elágazódás) következik be. Ennek azonnali eredménye erőteljes, kaotikus turbulenciák kialakulása - amin a világrendszer jelenleg megy keresztül s ami a következő húsz vagy ötven évben folytatódni fog. Mivel mindenki abba az irányba próbál haladni, ami számára pillanatnyilag a legelőnyösebbnek tűnik, a káoszból új rendszer egy alternatíva két egymástól nagyon különböző útjának egyike mentén fog kiformálódni.

Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat. Ugyanakkor nem mondható meg előre, hogy miféle új rend lép majd a helyébe, minthogy ez az egyéni ráhatások megszámlálhatat­lan sokaságának eredőjeként fog előállni. De egy új rendszer előbb vagy utóbb kialakul. Ez nem lesz kapitalista rendszer, hanem esetleg nála sokkal rosszabb (még egyenlőtlenebb és hierarchikusabb), illetve az is ehet, hogy jobb (viszonylag demokratikus és relatíve egyenlő). A jelenlegi globális léptékben zajló politikai küzdelmek tétje az ezen új rendszerek közötti választás.

Ami rövid távú, ideiglenes perspektíváinkat illeti, elég világosan látható, mi az, ami végbemegy. A protekcionizmus korszaka jön - a „globalizáció" el lesz felejtve. Egy olyan világba lépünk, ahol a kormányokra sokkal közvetlenebb szerep hárul a termelésben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia maga is részlegesen államosítja a haldokló bankokat és a nagy ipari vállalkozásokat. Populista kormányok által irányított redisztribúciós időszak következik; ezek egyaránt lehetnek középbal szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali tekintélyelvű kormányok. S mivel mindenki része­sedni szeretne az immár kisebb tortából, ez az egyes államokon belül a társadalmi harcok kiéleződésével jár majd. Szóval, rövid távon az összkép nem valami biztató.

(Fordította: Lugosi Győző)

Eszmélet folyóirat, 80. szám (2008. tél)