←Vissza

Print
0ATTAC Európa: Az ATTAC Európa nyilatkozata a pénzügyi válságról és a demokratikus alternatívákról

Eljött az idő a pénzügyi piacok demokratikus ellenőrzésére!

A piac leszerelését!" Amikor az Attac 1998-ban megalakult, ezt a jelszót adta ki a délkelet-ázsiai pénzügyi összeomlás mögötti háttér ellen. Azóta már tanúi lehettünk más, a pénzügyi piacok által kiváltott válságoknak is Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, Argentínában és láttuk az „Új gazdaság" buborékának kipukkadását 2001-ben.

Napjainkban ismét egy válság közepében találjuk magunkat. Bár még nem látszik a vége, de lehetséges, hogy az 1929-es tőzsdei összeomlást követő nagy gazdasági világválság után ez lesz a legsúlyosabb. A válság magja az Amerikai háztartások másodrendű (subprime) jelzáloghiteleinek gyors emelkedése, valamint az ezzel együtt járó értékpapírosítás, melyen keresztül ezeket a hiteleket - az Egyesült Államokban és világszerte - pénzintézeteknek illetve kisbefektetőknek adták tovább. E hitelek csődhulláma drámai következményekkel járt a pénzintézetek - spekulációs alapok és nagybankok - valamint a nem pénzintézeti szektor számára is. Visszatekintve úgy tűnik, hogy az értékpapírosítás eljárásai és ennek „közvetítői" (azok a társaságok, ahol az értékpapírosítást végzik) központi szerepet játszanak az egész pénzügyi felépítésben. Valójában ezeket a mechanizmusokat úgy kell felfognunk, mint egy bővebb mechanizmus készlet, mint a hitellel történő kivásárlás (LBO) és strukturált befektetési közvetítők (SIV) egyik elemét. Ezek a fejlemények rámutatnak a pénzügyi szemfényvesztés egyik szélsőséges formájára és hatásuk 2002 után megmutatkozott a pénzügyi szektor profitjának drámai emelkedésében, de ugyanakkor jelentős - a világgazdaságot ma is lekötő -pénzügyi válsághoz is vezettek.

A jelenlegi helyzet egyik kulcstulajdonsága, hogy az Egyesült Államok gazdasága az áltagosnál talán szigorúbb recessziós szakaszba lép, vagy sokkal szigorúbba, ha a megfelelő ellenintézkedéseket nem teszik meg. Nehéz kitalálni, hogy a keresletet hogyan ösztönözhetnék, mivel a jelzálogkölcsönök többé már nem állnak rendelkezésre. Ez az egész világra hatással lesz, és lehetséges, hogy egy hasonló recessziót kelt életre a főbb európai országokban. A gazdasági tevékenységek összehúzódása azt jelenti, hogy nő a munkanélküliség, nagyobb a nyomás a bérből és fizetésből élők fokozott „rugalmasságára a munkaerőpiacon", a vásárlóerőt csökkentik, megnyirbálják a szociális védelmet stb. Az iparosodott országok keresletének csökkenése sok fejlődő országra is lesújt majd.

Felkészülhettünk volna rá. A pénzügyi krach sajnálatos módon igazolja a Nobel-díjas Stiglitz, az Attac, a szociális mozgalmak és a neoliberális vállalkozás más kritikusainak „megtévedt" szakértői előrejelzéseit.

Ma, a válság nyomása alatt, még a pénzügyi körök főárama is reformokat követel. Azonban - mint ilyen helyzetben mindig - a reformokban nem lesz egyetértés. Minden azon múlik, hogy kinek az érdekei szerint határozzák meg a reformokat. Ha a bankárok követelnek állami beavatkozást, akkor veszteségeik társdalomra hárítását értik alatta, miközben a nyereséget megtartják magánzsebeikben. Ha reformról beszélnek, akkor az olyan szakaszos (újra) szabályozást és rövidtávú válságkezelést jelent, mellyel megpróbálják megóvni a neoliberális alapokat és egy idő után visszatérnek a szokásos üzletmenetre.

Az emberek nagy többségének az érdekeit az új alapelveket megszilárdító valódi változások szolgálnák, melyek a pénzügyeket a társadalmi méltányosság, a gazdasági stabilitás és fenntartható növekedés alá rendelnék. Nem engedhetjük meg, hogy jövőre visszatérjünk a korábbi állapotokhoz!

A válság nem néhány szerencsétlen körülmény következménye, és nem is lehet csupán a felügyelet és a hitelminősítő intézetek kudarcára vagy egyéni szereplők szabályszegésére redukálni. Szisztematikus gyökerei vannak, és így az egész rendszer felépítését és mechanizmusait kérdőjelezi meg.

Mivel a pénzügyi piacok képezik az egész neoliberális globalizáció központi elemét és hajtóerejét, így minden, ami itt történik - legyen az jó vagy rossz - súlyos következményekkel jár a gazdaság többi szektorára. A pénzügyi szektor e dominanciája a főbb devizák közti lebegő árfolyamrendszer 1973-as bevezetése, a tőkekorlátozások eltörlése valamint a pénzügyi piacok ezt követő liberalizációja és deregulációja után alakult ki. Azóta, a pénzintézetek és pénzügyi mechanizmusok gyors terjeszkedési fázison estek át, a pénzügyi vagyon és adósság ezzel párhuzamosan nőtt, általánosabban szemlélve a „pénzügyi érdekek" szorítása a „reál" gazdaságon félelmetes mértékben erősödött. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy e folyamat látványosan felgyorsult a 2000-es évek elején, mikor az Egyesült Államok gazdasága kilábalt a 2001-es válságból (recesszió és a tőzsde összeomlása), különösen az ország belső (szembetűnően háztartási) adósságának valamint külfölddel szemben fennálló deficitjének drámai növekedése mutatja világosan a világ többi részének növekvő hozzájárulását az amerikai gazdaság finanszírozásához. E fejlődési irányok együttesen egy új gazdasági modellt hoztak létre, a kapitalizmus egy új formáját, amit gyakran globalizációnak néhányan pedig pénzügyi kapitalizmusnak neveznek, míg mások részvényesi kapitalizmusról beszélnek. Bárhogy nevezzük is ezen új jelenséget, nyilvánvaló, hogy amíg a pénzügyi piacoknak a korábbi időkben alárendelt és lebonyolítói szerepük volt a gazdaságban most e kapcsolat visszájára fordult. A pénzügyi piacok profitmaximálási logikája és dinamikája behatol a gazdasági és társadalmi élet minden pórusába. A pénzügyi tőke tökéletes mobilitása, ami a neoliberális politika eredménye, kulcsszerepet játszik a világgazdaságban. Globális versenyre kényszeríti nem csak a multinacionális vállalatokat, hanem az államokat (társadalmi és pénzügyi rendszerüket) és a földgolyó különböző szegleteiben dolgozó munkásokat is. A kapitalistákat a munkásokkal szemben előnyben részesítő hatalmi viszonyok megteremtése, a tőke ilyen dominanciája növekvő egyenlőtlenségekhez vezetett - a munkások szelete a jövedelemtortából csökken és a kockázatokból is egyre többet viselnek.

A domináns modell csődje sohasem volt annyira nyilvánvaló, mint manapság. Teljesen elvesztette hitelét. Ebből nyilvánvaló következtetéseket kell levonnunk.

A lehetőség történelmi időablaka kitárul. A közvélemény nyomásának függvénye lesz, hogy elérjük-e a valódi változást a dolgok menetében.

Lehet más a pénzügyi rendszer!

A jelenlegi pénzügyi rendszer összetettsége lehetetlenné teszi, hogy a problémákat egyetlen eszközzel orvosoljuk. Nincs archimédeszi pont. Az eszközök egész készletére van szükség. Ennek ellenére, a közeljövőben felmerülő - minden bizonnyal vitatott - különálló javaslatok százaira való tekintettel, meghatározhatunk néhány alapvető követelményt, melyeket az egyes javaslatoknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy felszabadító reformoknak fogadhassuk el őket:

A. Rendszerszintű változást a javítgatások helyett!

Az egész pénzügyi rendszer annak neoliberális formájában nem bizonyult gazdaságilag stabilnak és hatékonynak, azonban veszélyezteti az egyenlőséget, az általános jólétet és a demokráciát. Ezért rendszerszintű változások szükségesek! Az egyik fő célunk a neoliberalizmus tartópilléreinek lerombolása, különösen a tőke globális mobilitásáé. Néhány a gazdagságot és vagyonvezérelt felhalmozást mentő szabályozási intézkedés vagy kozmetikai reformok nem elegendőek!

B. Új Bretton Woods kell, nem pedig „öngyógyító piaci erők"!

A válság megmutatta, hogy a politikai szabályozás nélkül magukra hagyott piacok katasztrofális eredményre vezetnek. Ezért demokratikus ellenőrzésre és nemzetközi együttműködésre van szükség nem pedig a nemzetgazdaságok anarchikus versengésére. A gazdasági döntéshozatalban - mindhárom generáció vonatkozásában - elsőbbséget kell biztosítani a fenntartható fejlődésnek és az emberi jogoknak.

A megfelelő intézményi hátteret az ENSZ pártfogása alatt kell létrehozni.

A nemzeti felügyeleteket és a szabályozó hatóságok közti nemzetközi együttműködést meg kell erősíteni. A minősítést a nyilvános felügyelet részévé kell tenni.

A korlátlan szabad kereskedelmet és a globális szabad tőkeáramlást korlátok közé kell szorítani. Az áru és pénz be- és kiáramlásának általános „nyitottságát" fel kell váltania a világ különféle országai és régiói közt zajló tárgyalásokon elért egyezmények új rendszerének, mely az emberek jogainak osztályra való tekintet nélküli kölcsönös tiszteletben tartásán, valamint a munkások történelmi vívmányainak megvédésén alapul, és amely kifejezi a kevésbé fejlett országokkal vállalt szolidaritást is.

C. Törjük meg a pénzügyi piacok uralmát!

A valódi változásnak alapvetően a pénzügyi piacok reálgazdaság feletti uralmának megtörésére kell irányulnia. Néhány e célra megfelelő eszköz:

D. Érvényesítsük a „szennyező fizet" elvet!

A pénzügyi instabilitás lényegi jellemzője a kapitalizmusnak általában és a neoliberális kapitalizmusnak különösen. Az állami beavatkozás a pénzügyi vészhelyzetekkel való szembeszállásra kétségtelenül szükséges. Az 1930-as évek bűnös laisser-faire politikáját nem szabad megismételnünk. Azonban e beavatkozás költségeit nem az adófizetőknek, hanem a válság okozóinak kell fizetniük. Ennek megfelelően egy speciális válságalapot kell létrehozni, mely tompíthatja a válság reálgazdaságra gyakorolt hatását. Ezt az alapot feltölthetjük egy minden 50.000 euró feletti tőkejövedelemre kivetett egyszeri adóval és 1% pótlólagos vállalati adóval.

E. Reformáljuk meg az Európai Uniót!

Az Európai Unióra speciális figyelmet szükséges fordítanunk. A lisszaboni és egyéb szerződések pénzügyi vonatkozásait a neoliberális dogma szerint alakították ki. A Lisszaboni Szerződés 63. paragrafusa megtiltja a tőkeáramlás mindenfajta korlátozását és ezzel tökéletes feltételeket teremt arra, hogy a pénzügyek gúzsba kössék a társadalmat - ezért ezt el kell törölnünk! Szintén korlátozni szeretnénk a cégalapítás szabadságát (49. paragrafus), mely megengedi a tőke áttelepülését a számára legkedvezőbb körülmények közé és így a pénzintézetek menedéket lelhetnek a londoni cityben vagy választásuk szerint akárhol másutt. Továbbá az Európai Központi Bank (EKB) státuszát is meg kell változtatni! A bank az európai neoliberalizmus szíve. Monetáris és fiskális politikája teljesen a neoklasszikus dogmára épül. Ezen intézmény monetarista ideológiával szembeni autonómiájára és demokratikus kontrolljára van szükség, mivel politikája drámai mértékben befolyásolja az állampolgárok sorsát. Nem értünk egyet azzal, hogy az EKB a fogyasztói infláció 2% alatt tartására fókuszál, ami a neoliberális politika központi eleme. Ellenkezőleg, azt akarjuk, hogy az EKB a foglalkoztatásra, a vásárlóerő fenntartására és a pénzügyi rendszer stabilitására összpontosítson!

F. Reformáljuk meg a rendszer központi elemeit!

A válság tükrében fordítsunk különös figyelmet a jelenlegi rendszer néhány sarokpontjára:

a. A bankrendszer tőke- és működési szabályozása

A bankokkal szembeni tőkekövetelményeket szigorítani kell. Ebből a szempontból a Bázel II szabályozás rossz irányba tett lépés volt. Épp ezért szükség van a Bázel III-ra, ami tükrözi a válság konzekvenciáit. A mérlegen kívüli ügyleteket, amelyek a jelen válság magját adják, meg kell tiltani.

Az értékpapírosítás művelését - az Egyesült Államok korábbi gyakorlatát követve - olyan intézményekre kell korlátozni, melyek a kormányok szigorú ellenőrzése alatt álnak. Az értékpapírosítás legrosszabb típusait, mint a fedezett adósságleveleket (CDO), melyek célja a másodrendű hitelek tömeges újraértékesítése volt, be kell tiltani. A befektetési banki tevékenységet el kell választani a többi pénzügyi tevékenységtől. Az állami- és szövetkezeti bankrendszert meg kell erősíteni. Köztulajdonban kell tartani legalább néhány kulcsfontosságú bankot, hogy stabil finanszírozást nyújtsanak a fenntartható és igazságos fejlődés számára. A hitelminősítőket - melyek a jelen válság során csúnyán csődöt mondtak, ahogy az a megelőző évtizedek majdnem minden válságai alatt is történt - nyilvános ellenőrzés alá kell vonni. Legalábbis a hitelminősítőket nem szabad hogy azok a cégek finanszírozzák, melyeket minősít - ellenkezőleg, a minősítéseket használók és a pénzügyi termékeket kibocsátók által közösen fenntartott alapból kell finanszírozásukat megoldani.

b. Nagy tőkeáttételű intézmények

Kinek van szüksége spekulációs alapokra és mi belőlük a gazdaság haszna? Amikor Németország a 2007-es G8 csúcson a spekulációs alapok (hedge funds) nagyobb átláthatóságáért szállt síkra, az volt az érvelés, hogy ezek az alapok hasznosak, mivel olyan kockázatokat vállalnak fel, melyet mások nem. A valóságban e kockázatok csupán a maximális profit reményében felvállalt spekuláció kockázatai. Ezekből a műveletekből a gazdaságnak semmilyen előnye nem származik, épp ellenkezőleg, destabilizálják a rendszert. A tőkeáttétel hitelből való finanszírozása miatt a kockázatot a bankokra hárítják. Éppen emiatt nem szabadna az ilyen tranzakciókat megengedni. A spekulációs alapokat kockázatelhárító eszköznek nyilvánítani épp olyan mintha egy piromániásra bíznánk a tűzvédelmet. A felügyeleteknek meg kell akadályozniuk, hogy a bankok a spekulációs alapokkal üzleteljenek. Senki másnak nincs szüksége a spekulációs alapokra csak a magas kockázatú maximális profitot kereső gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek.

c. A származékos ügyletek szabályozása

Amíg a globális gazdaságban fennmarad bizonyos reálgazdasági kockázat, például az árfolyamkockázat, a származékos ügyletek pozitív szerepet játszhatnak, amennyiben fedezetet nyújtanak az ilyen kockázatok ellen. E cél elérése érdekében tőzsdéken kell kereskedni velük, szabványosítani és egy felügyeleti szervvel jóváhagyatni kell őket. A tőzsdén kívüli (OTC) kereskedést meg kell tiltani.

d. Offshore központok

Kinek van szüksége offshore bankközpontokra (OFC) és a pénzügyi paradicsomokra? Csak olyan gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek, akik el akarják rejteni vagyonukat az adóhatóság elől, valamint a maffiának, terroristáknak, fegyverkereskedőknek és más bűnözőknek, akik tisztára akarják mosni pénzeiket. Nincs olyan meggyőző gazdasági érv, mely indokolná az ilyen területek gazdasági szerepének fenntartását. Éppen ezért a gazdaságban betöltött szerepüket teljesen meg kell szüntetni.

Amíg ez nem lehetséges, mivel néhány nagy iparosodott ország maga is offshore bankközpont és ezért a többit is védi, addig egyoldalú intézkedéseket használhatunk, például megszüntethetjük a banktitkot az ilyen helyen bejegyzett bankok számára, kötelezhetjük a bankokat adóparadicsomokban lévő fiókjaik bezárására, magas adókat vethetünk ki az offshore központokkal folytatott tranzakciókra stb.

e. A kockázati tőkealapok szabályozása

A kockázati tőkealapok növelhetik a reálgazdaság hatékonyságát és biztosíthatják a kockázati tőkét, ha megfelelően szabályozzák őket. A tőkekövetelményeket meg kell szigorítani. A tőkeáttételt fenntartható szintre kell korlátozni. A vállalatirányítás reformjára is szükség van, például a hosszú távú tulajdonosok háromszoros szavazati jogot kaphatnak. A szakszervezeteknek, fogyasztóknak és más érintetteknek kötelező részvételt kell biztosítani a vállalati döntéshozatalban.

f. A háztartások eladósodottságának szabályozása

Az eladósodottságot - legfőképp a háztartások esetében - szabályozással kell korlátozni, minden országban plafon alá szorítva a törlesztés és kamatfizetés jövedelemhez viszonyított arányát. A csekély vásárlóerővel rendelkező rétegek lakhatása és lakáshoz juttatása a kormányok szociális programjainak egyik eleme. Nem szabad, hogy a magánpénzintézetek legrosszabb csoportjának prédájává váljon. Határozottan kiállunk az ingatlan árverések újraszabályozását sürgető javaslatok mellett, melyek szerint a túladósodott lakástulajdonosok bérlőkké válhatnának.

 

2008. május

Attac Ausztria, Attac Dánia, Attac Finnország, Attac Flandria, Attac Franciország, Attac Lengyelország, Attac Marokkó, Attac Németország, Attac Spanyolország, Attac Svájc, Attac Svédország

Eszmélet folyóirat, 78. szám (2008. nyár)