←Vissza

Print
Artner Annamária: A pöttyös labda és a kapitalizmus pazarlása

Az írás a kapitalizmus belső lényegéből fakadó pazarlására hívja fel a figyelmet, amire a főáram szerzői csupán kivételként tekintenek, de közösségi nézőpontból e társadalmi rendszer „hatékonysága" egészen másfajta megvilágítást kap. Lássuk a pöttytől a labdát!

A kapitalizmus pazarló, sőt pusztító jellegét megfellebbezhetetlenül bi­zonyítják túltermelési válságai vagy az általa indukált háborúk, amelyek milliárdos anyagi károkkal és sokmilliónyi ember szenvedésével, sőt halálával járnak. Kevésbé közismert azonban, hogy maga a kapitalista (másként mondva: tőkés vagy piaci) gazdálkodás maga ab ovo pazarló. Olyannyira nem elfogadott ez a tény, hogy a válságokat, háborúkat a főáramú közgazdaságtan csak amolyan „piaci kudarcok"-nak nevezi, tehát olyan anomáliáknak, amelyek egy amúgy ökonomikus rendszer sajnálatos fattyúhajtásai. Ebből a szemléletből táplálkozik a „szociális piacgazdaság", „piaci szocializmus" délibábja is. Ezért múlhatatlanul szükségesnek tartom a piaci gazdálkodás „normális" menetének végte­lenül pazarló természetére irányítani a figyelmet.1

***

Az elmúlt rendszerrel szembeni kritikák, kifogások és vádak arzenálja két alapvető kérdés köré csoportosítható:

  1. A rendszer antidemokratikus volt. Elnyomta a parasztságot (szövet­kezetesítés, 50-es évek), az értelmiséget (végig) és még a munkás­ságot is (pl. a május 1-i felvonulások kötelezővé tételével, a Nyugatra utazási lehetőségek szigorú korlátozásával stb.).
  2. A rendszer nem volt hatékony. A munkások széthordták a gyárat (loptak az állami vagyonból), az állam beruházások helyett szociális­jóléti intézkedésekre költött, a hitelt „feletette" a lakossággal, nagy anyag- és energiaigénnyel dolgozott stb.

Az alábbiakban csak erre a második szempontra koncentrálok. (Az elsőt „A kapitalizmus a legdiktatórikusabb rendszer" című előadásban kellene körüljárni.)

A kritikák egy része jogos, más részük nem, és a kritikák hiányosak is. Szóba sem jön például közösségi értékeknek, a közösség, mégpedig a dolgozó emberek (és természetesen az általukjogosan eltartottak, azaz a munkaképtelen, idős vagy tanuló családjaik) közösségének érdeke. A közvetlen és közvetett, másképpen mondva a rövid és hosszú távú közösségi érdek. Azok a kritikák, amelyek ezt a közösségi mozzanatot -még egyszer hangsúlyozom: itt a közösségképző ismérv a munkavégzés - nem tartalmazzák, szükségképpen tautologikusak: ha abból indulunk ki, hogy közösség nincs (csak olyan irracionális közösség, mint pl. a nemzet és származékai: nemzetgazdaság, nemzeti piac, magyarság stb., amely alapvető anyagi érdekellentétekkel terhes), akkor nem lehet hatékony az a társadalom, amely tartalmazza a közösség mozzanatát, arra törekszik (még ha kevés sikerrel is), hogy ez legyen a társadalmi cselekvés vezérfonala.

Az 1989-es rendszerváltás az írmagját is kiirtotta a közösségi szem­pontnak nemcsak a társadalmi gyakorlatból, hanem - persze ebben nincs semmi meglepő - az ideológiából is. Ma már nem kevés intellektuális bátorság kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán kiejtse a száján (pláne, leír­ja!), hogy létezik a dolgozó emberek közössége, akár tudatában vannak ennek, akár nem, hogy ez a közösség az ember legbensőbb lényege, természetének magja stb., és hogy ezért minden társadalmi cselekvést (az egész történelmet) ennek a közösségi érdeknek való megfelelésen kell mérni.

Az alábbi írás két részből áll. Az elsőben konkrét, hétköznapi példákkal illusztráljuk a piaci gazdálkodás sokféle formában megjelenő pazarlását, a másodikban pedig általános elméleti szempontból igyekszünk megadni ennek a pazarlásnak az okát, s itt derül fény arra is, mi köze mindehhez a pöttyös labdának.

A hétköznapok tanulságai

Az elmélet a mindennapok gyakorlatából alakul ki, még ha ahhoz, hogy elmélet legyen, szükségképpen le kell is vetkeznie a mindennapok korlátait. A kapitalizmus hatékonyságáról az elmúlt évtized(ek)ben ki­alakult - lesújtó - véleményem is részben a mindennapokból sarjadt, részben ott került éles megvilágításba.

Vegyünk legelőször is egy egyszerű példát, az üvegvisszaváltás meg­szüntetését! A befőttesüveg mehet a szemétbe, jó esetben a szelektív hulladékgyűjtőbe, mely utóbbi pedig nem más, mint az üvegvisszaváltás visszahozatala olyan, vállalati költséget kímélő, azaz profitnövelő formá­ban, ahol a kész üveg árát a fogyasztóval fizettetik meg.

  1. Az üveget kifizettetik a vásárlóval, de áremelés és nem betétdíj formájában. Az üveg árát tehát a vásárló nem kaphatja vissza. (Itt a munkaerőáru árának erodálása megy végbe: reálbércsökkentés.)
  2. A már kifizetett üveget a jóravaló dolgozó elhelyezi a szelektív hul­ladékgyűjtőbe, amelyet egy profitorientált cég működtet (de ha az állam működteti, akkor is meg kell felelnie a költség-bevétel köve­telményeknek a kapitalizmus körülményei között).
  3. Az üvegeket 2-3 különböző konténerbe kell gyűjteni színük sze­rint. A konténerek tartalmát tetemes költségen és pénzben nem mérhető károkozással (üzemanyag, levegőszennyezés) a recikláló cég telephelyére szállítják. Ott válogatják, tisztítják, darálják stb.2 A visszaváltható (pl. boros-) üvegekkel ugyanez történik: válogatás, szállítás, mosás, szárítás, ismét szállítás a töltőüzemekbe.
  4. Mindez az áru-pénz viszonyok közvetítésével történik, tehát a begyűjtő cég profitja, közterhei, adói rárakódnak az árra, amiért a konzervgyár az üveghez jut.

Az 1989-et megelőző átmeneti jellegű társadalomban,3 ahol tehát a piaci viszonyok nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben érvénye­sülhettek, üveg-visszaváltási rendszer működött: az üvegek közvetlenül a konzervgyárba kerülhettek, amely saját üvegválogató-tisztító kapacitásá­val a helyszínen használhatta fel újra azokat. Miért volt ez lehetséges?

  1. Először is azért, mert az egész rendszert egy tulajdonos, az állam üzemeltette tervek alapján.
  2. Másodszor azért, mert nagy üzemekről volt szó, amelyeknél egy-egy üvegtípus nagy szériában került felhasználásra.
  3. Harmadszor azért, mert nem volt piaci verseny, ami arra kényszerí­tette volna a gyártókat, hogy saját termékeiket még az üveg formá­jával, mintájával is megkülönböztessék egymástól, és a másik cég termékétől.

És rögtön itt jön a következő példa, a csomagolás, amely a kapitalista marketing bevett eladásserkentő eszköze. Vállalatkutatásaim során mondta el az egykor nagy hírű magyar csokigyár (ma külföldi tulajdonban lévő) maradványüzemének vezetője, hogy a különböző igények kielégí­tése végett ugyanakkora bonbonmennyiséget nagyobb, díszesebb do­bozba raknak, mert az úgy látványosabb, mint a kisebb (alkalmasabb pl. ajándékozási célokra). A piaci verseny tehát hulladékgyártásra ösztönöz. (Lásd még előrecsomagolt termékek garmadája.)

Az üveg és a doboz példája következő példánkra, a szelektív hul­ladékgyűjtés kérdésére mutat. Az „átkos"-ban (1989 előtt) a papírt jelképes összegért átvette az állami MÉH. Az iskolások, úgy is, mint úttörők, képezték a papírgyűjtés derékhadát. Érdemes volt félrerakni a papírt - legalábbis városon -, mert a gyerekek menetrendszerűen megjelentek érte. (Külön kellett gyűjteni a fekete-fehér, és külön a színes papírt, külön a göngyöleget - más volt az ára is). Minden kerületben volt MÉH-felvevőhely, több is, kiskocsit mindig lehetett e célra szerezni. Ma a papír leginkább a szemétben landol, esetleg az iskolák gyűjtik be - ha tudják hol tárolni, vagy a szelektív hulladékgyűjtőben és akkor hasonló vele a helyzet, mint az üveggel. A MÉH természetesen a fémhulladékot is átvette. (Ez még ma is értékes, lopják is a vezetékeket, mégpedig iparszerűen.)

De mindezen túlmenően valószínűleg sokkal környezetkímélőbb lenne, és a társadalmi munkaidőalapot is kevésbé venné igénybe, ha egyfelől egyszerű, egynemű, a lehetőségekhez képest egyforma (minél kevésbé variábilis) csomagolóanyagokat használnánk, és azokat nagy, korszerű szűrőberendezésekkel ellátott szemétégetőkben hatástalaníta­nánk- amely szemétégetők még energiát is termelhetnek-, ellátva azt a helységet, amelyiknek a közelében fekszenek. De ki építse fel az ilyen üzemeket, amelyek egyenként is igen drágák, lassan térülnek meg, s amelyeknek piaci viszonyok között kellene értékesíteniük szolgáltatása­ikat: úgy a szemétégetést, mint a keletkezett energiát? A piaci értékesítés során a költségekre profit, bérterhek, adók rakódnak, amit a lakosságnak kell megfizetnie. E problémák miatt egyelőre kevés ilyen beruházásra van példa, de még ezeket is nehezítik, sőt megakadályozzák a környéken lakók. Bizalmatlanságuk jogos, hiszen a szemétégető elsősorban nem szemetet éget, hanem profitot termel, a környezet óvása ezért csak mint költség jelenik meg számára.

Idevágó probléma a fenyőfák esete. Az „átkos"-ban központilag terve­zett erdőgazdálkodás kereteiben meghatározott számú fenyőfát szállí­tottak, a lakosság száma szerint elosztva az értékesítő helyekre, olcsón. Fenyőfa nem maradt eladatlanul. Ma a privát vállalkozók sokszorosát vágják ki (lopják el) az igényeknek, a fákat drágán adják el (éppen mert a veszteség elkerülésére játszanak), és sok kerül a belőlük a szemétbe. A „megoldást" keresők a gyökeres fák visszaválthatóságát propagálják alapítványi pénzen. Néhány fa így valóban visszakerül a földbe (megint csak nem országos szintű erdőgazdálkodás alapján eltervezett helyre, hanem a „civilek" elképzelése alapján), a lakásokban szerzett károsodás (különböző fertőzések) terjesztésének veszélyét hordva magában. A meggyötört kis fát tehát többszörösen szállítják (költség, benzingőz) a „természet megóvása" érdekében, közpénzen.4

Vagy vegyük a tömegközlekedést! A vasútvonalak megszüntetése, a tömegközlekedés piaci alapokra helyezése és a vele járó tarifaemelé­sek mind-mind megdrágítják és időben megnövelik a társadalmi újra­termeléshez elengedhetetlenül szükséges közlekedést. Egyre többen kényszerülnek autóba, ami miatt a város egyre zsúfoltabb; a tömegköz­lekedés állapota tehát egyre romlik. A kisfalvak elnéptelenednek, régiók lesüllyednek, és ha ezt a kormány meg akarja állítani, akkor - közpénzek felhasználásával - igyekszik ipart telepíteni oda (szubvenciók, kedvez­mények). A MÁV és a BKV nyereségessé válik, a dolgozók pedig többet költenek bérükből a közlekedésre (reálbércsökkenés), többet töltenek el utazással. így kevesebb idő marad a házimunkára, pihenésre, nő a drágább kész- és félkész ételek fogyasztása (ez ismét reálbércsökkenést jelent, illetve a diszkrecionális jövedelem arányának csökkenését), a kimerültség, stressz okozta megbetegedések miatt munkaórák esnek ki, romlik a dolgozók teljesítménye, nő a kórházi kezelések iránti kereslet, bővül a gyógyszerek és káros élvezeti cikkek fogyasztása (ez utóbbi hatásai újra az egészségügyet terhelik), csökken az igény a komolyabb kikapcsolódási lehetőségekre (könyv helyett marad az akciófilm stb.).

És itt van a Rakéta porszívó. Akár évtizedekig bírta; ha mégis elromlott, a trafó egyszerű újratekercselésével javítható volt.

További példákat szolgáltatnak az ipari-technológiai fejlesztés terüle­téről Szász Gábor mérnök kutatásai. A Szovjetunió által gyártott VEGA rádió nehéz, csúnya és az elemcsere szempontjából nagyon nehezen kezelhető volt, de „távoli adók műsorát is torzításmentesen és nagy hang­erővel sugározta". Az 1976-os szovjet radar az akkor már általánosan használt félvezetők helyett elektroncsövekkel működött, és mégis „szo­katlanul erős volt, és kevésbé volt érzékeny az elektromos zavarokkal szemben, mint bármely radar, amelyet addig repülőgépbe építettek".5

Szász Gábor munkájából meg lehet érteni, hogy a technológiai fejlesz­tésben is érvényesül az ideológia, tehát tükröződik az adott társadalom célja, érték- és érdekrendszere: „A szovjetek abban tűnnek ki, amiben akarnak. A korlátozott források egyszerűen azt követelik tőlük, hogy csak bizonyos területekre koncentráljanak. Más szóval úgy tűnik, hogy az elégségesség szabálya működik, vagyis csak olyan jól kell elkészíteni valamit, ami ahhoz szükséges, hogy az adott célt szolgálja."6 Ez azt jelenti, hogy mérnökeik a legegyszerűbb megfelelő technikára koncent­rálhattak. Ennek folyománya volt például az is, hogy az adott éghajlati viszonyokhoz illeszkedő üzemeket építettek a fejlődő országokban (pl. India, Kína), ahelyett hogy a saját, mérsékelt övi megoldásaikat expor­tálták volna oda.

Éles megvilágításba helyezi a közösségi/tervszerű és az egyéni/ piaci gazdálkodás közti különbséget a tmk esete. Szász elmondja,7 hogy a nyereségérdekeltség bevezetésével a tmk merev, központi kötelezettsége megszűnt, a spórolás végett a vállalatok fel is hagytak ezen szolgáltatás igénybevételével, ami a termelőeszközökkel folytatott rablógazdálkodáshoz vezetett (a gépek „rövid ideig tartó, karbantartás nélküli, túlzott igénybevétele").

A gépek ilyen „lerablása" természetesen nem érdeke a nyereségori­entált vállalattulajdonosnak. Csakhogy: ahol a technikai fejlesztés is a versenynek alárendelt, ott nem az elégségesség, hanem az eladhatóság szabálya működik, ami azzal jár, hogy a technikák elavulása gyors (az életciklus rövid), és már fizikai élettartalmuk teljes (vagy akárcsak meg­közelítő) kihasználása előtt lecserélésre kerülnek. Ezért tehát a karban­tartás elhanyagolása vagy minimumra szorítása nem jár veszteséggel. Ez a szemlélet a termékfejlesztésre és gyártásminőségre is kihat, és ismer­jük következményeit a fogyasztási cikkek piacán, ahol eleve a termékek (autók, háztartási gépek) gyakori cseréjéhez mérik a gépek élettartamát - önbeteljesítő jóslatként váltva ki a termékek gyakori cseréjét. Példa erre Philips turmixgépünk immáron porladó műanyag fedele, ellenpélda pedig 18 éves Videoton televíziónk képcsöve, amelyhez foghatóan jót a tapasztalt tv-szerelő szerint már nem fogunk tudni vásárolni.

A gyermekek. A közösségi szempont negligálása, a viszonyok köz­vetítettsége, a verseny az individualizmust tolja előtérbe. A közösségi intézményrendszer (ingyenes vagy kvázi-ingyenes iskolai sport, szak­körök, kisdobos- és úttörőmozgalom, központilag/államilag szervezett/ fenntartott/ellenőrzött üdülőtáborok, általános, egységes és kötelező iskolai tanterv és kiegészítő programrendszer - pl. osztálykirándulások) hiánya támasz nélkül hagyja a fiatalokat, akik így szabadidejüket a piacon elégítik ki: az internet és a média kínálta színvonaltalan időtöltéssel, csel­lengéssel és vásárlással. Az új információk felszívására legalkalmasabb fiatal agy eltompul, az egyszerű válaszokra kondicionálódik, érdeklődését veszti. Az individualizmus az elbutulás, beszűkülés táptalaja, a fejlődés ellensége. A saját tükörképének élő Nárciszt semmi nem gazdagíthatja. Holott József Attilától tudjuk: „Hiába fürösztöd önmagádban, / Csak másban moshatod meg arcodat".

A munkanélküliség. A vállalati versenyképesség alapszabálya, hogy minél kisebb költségen minél több értéket állítsanak elő. A költségek központi eleme az élőmunka, tehát minél kevesebb embernek minél több (értékű) terméket kell előállítania. Ezért ha egy termelékenyebb eljárás kerül bevezetésre, a feleslegessé váló munkaerőt elbocsátják. A többi pedig a tartaléksereg nyomása alatt mind több (intenzívebb) munkára kényszerül. A termelőerők fejlődésével a termelésből felszabadult idő ellenséges módon fordul szembe a társadalommal, a munkanélküliek oldalán halmozódva fel. Ez a szabadidő az igazi „élet" helyett valósággal az élet ellenségeként, munkaidőfaló kis gömböcként viselkedik. A par­lagon heverő munkaerő nem csak nem termel semmit, de - hasonlóan a fokozott teljesítményre kényszerülő dolgozókhoz - a stressztől és a nélkülözéstől pusztul, egészségi állapota romlik, a devianciák nőnek (drog, bűnözés), aminek az elhárítására-kezelésére a társadalomnak jövedelmet kell elkülöníteni és munkaidőt kell fordítani (rendfenntartás, bűnüldözés, egészségügyi ellátás, drogmegelőzés stb.). Ez a fejlemény részben a mainstream által „második munkaerőpiacnak" és „szociális gazdaságnak" nevezett szférában ölt testet. (Szociális és környezetvé­delmi, lakóhelyszépítő, ifjúságvédelmi stb. programok és szervezetek közpénzből támogatott működtetése, helyi szolgáltatószektor szélesítése stb.) A fizikai-szellemi állapot romlását azonban ez sem akadályozza meg. Persze nem is nagyon kell: a tartaléksereg azt is jelenti, hogy az idősebb emberek munkájára már nincs szükség. így aztán nem baj, ha a munkában hamarabb elhasználódnak: helyüket - miként az erkölcsileg gyorsan kopó technológiákét - úgyis fiatalabbakkal töltik be...

Az ifjúság közösségi nevelésének hiánya és a munkanélküliséggel képződő tartaléksereg eredményeként a legfőbb termelőerő, az ember messze lehetőségei alatt működik, képességei kihasználatlanul hever­nek, elpazarlódnak.

A pazarlás oka: a pőttyőslabda-effektus

Ezután a kis, illusztrációnak szánt tapasztalati kaleidoszkóp után meg kell válaszolni a kérdést: miből adódik mindez a pazarlás?

A mindenre kiterjedő pazarlás oka a kapitalista hatékonyság pöttyös­labda-módszere: az elkülönültségi viszonyok, amelyek egyben szülik és táplálják az individualizmust is. A pöttyös labda fehér foltjai a gazdál­kodás elkülönült egységeit (a vállalatokat), a piros „alap" a társadalom ettől különböző erőforrásait szimbolizálják. Az elkülönültség alapját a kapitalizmusban a termelőerők magántulajdona adja: a profittermelésre hivatott (magán)vállalat (fehér folt) csak a termelésébe vont erőforrás­okkal gazdálkodik, a megtakarításokat, mint valami „űrszemetet", kilöki a társadalom holt vizébe (a pirosba).

Költséggazdálkodási alapon tehát a szocialista állami vállalatok és a magántőkés vállalatok összehasonlításából csak az utóbbiak kerülhet­nek ki győztesen. A különbség a számbavétel alapjában van. A vállalat szempontjából az a hatékony, ha minél kevesebb ember minél többet dolgozik. Társadalmi szempontból azonban pont fordított a helyzet: minél több ember minél kevesebbet dolgozik, annál hatékonyabb a társadalmi munkaerőalap felhasználása.

Magyarországon, például, ha minden munkaképes korú ember dolgoz­na, ugyannyi termék (GDP) előállításához mindenkinek 32-33%-kal keve­sebbet, azaz napi 8 óra helyett csak 5 és felet (!) kellene dolgozni. Több idő maradna pihenésre, kulturálódásra, továbbképzésre, ami azzal járna, hogy nőne az egy órára jutó teljesítmény. Nem egyszerűen ugyanannyit, de többet termelnének, minden egyéb tényező változatlansága mellett, pusztán attól, hogy mindenki dolgozik, de csak napi 6 órát. Többet, egy­részt mert a 6 óra alatt kevésbé fárad el az ember, mint 8 alatt (tehát az első 6 óra átlagtermelékenysége nagyobb, mint az utolsó kettőé, amit elhagynánk), másrészt azért, mert jobb kedvvel dolgoznának. Továbbá: Kevesebb lenne a stressz, a megbetegedés, a bűnözés, csökkennének a devianciák stb., tehát csökkennének az ezzel kapcsolatos társadal­mi szintű kiadások is. Kevesebbet kellene fordítani ezek kezelésére, vagyis ugyanannyi munkakifejtés mellett több jutna jóléti kiadásokra, fejlesztésekre, vagy tovább csökkenhetne a munkaidő. Az igazságosabb teherelosztás és kisebb terhelés erősítené a közösségi szellemet, az emberek egymás és környezetük iránti felelősségérzetét, empátiáját, to­leranciáját és önzetlenségét, minek következtében olyan tevékenységek elvégzésére is hajlandóak lennének megnövekedett szabadidejükben, amelyre most csak pénzért, vagy még azért sem. Mindeközben kevesebb kárt tennének. (Pl. rongálások csökkenése, közvetlen lakókörnyezet ápolása, betegápolás stb.) Itt ismét felszabadulna az az idő, amit most ezek hiányának pótlására, az okozott károk helyreállítására kénytelen fordítani a társadalom. Ezt megint csak többlettermékre/-szolgáltatásra vagy pihenésre válthatná fel.

Ha csak a 20-59 évesek dolgoznának, akkor a mai GDP-t 6,5 óra alatt lehetne előállítani. Ennek 9,7%-a 32-38 perccel egyenlő. Tehát, ha az 5,5, illetve 6,5 vagy a 7,5 órához mindenki önként és ingyen hozzátenne még napi fél órát, akkor a 2006-os „óriási" költségvetési hiány 10-12 hónap alatt kitermelhető lenne. Napi 1 órai önkéntes többletmunkával 6-7 hónap is elegendő lenne ehhez. Megszorításokra, beláthatatlan ideig tartó életszínvonal-csökkenésre pedig senki nem gondolna.

Mindezt azonban az elkülönültségi viszonyok nem engedik: a vállalatok nem a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalappal gazdálkodnak (az egész pirossal), hanem annak csak egy részével (mindenki a saját fe­hér foltjával): ha kevesebb munkaórában több embert foglalkoztatnának, nőnének a költségeik, romlana versenyképességük. Nem tehetik.

Fontos hangsúlyozni, hogy a döntő mozzanat itt az elkülönültség. Ennek alapformája természetesen a magántulajdon, de imitálni lehet a helyzetet vállalati önállósággal, az önigazgatással, dolgozói tulajdonnal, önkormányzati tulajdonnal stb. is. Ezek az elkülönültségi formák pon­tosan azzal a pazarlással járnak, amivel a magántőkés gazdálkodás: csak a saját körükbe vont erőforrásokra irányul munkájuk, csak a saját erőforrásokon és eredményeken mérik e munka hatékonyságát, miköz­ben versenyben állnak egymással. A közösségi cél, az egész társadalom jóléte (szükségletei), a társadalom munkaerőalapjával (végső soron termelőerejével) való gazdálkodás háttérbe szorul, sőt (a társadalmi stabilitás végett mégiscsak elengedhetetlen közfeladatokhoz szükséges adók formájában) puszta nyűggé válik.

Nem véletlenül tudták Magyarországon kétszer is (1956-ban és 1989/90-ben is) eltéríteni a munkástanácsokat a benne résztvevők egy részének jó szándéka ellenére a „szocialista" útról. És éppen ezért voltak életveszélyesek a történelmi perspektívára nézve az 1968-as piaci reform lépései, majd a 80-as évek kisvállalkozási formái, vállalati gazdasági munkaközösségei (vgmk-k) is.

Helyesen állapította meg tehát Marx, hogy a kapitalizmus méregfoga a magántulajdon, és helyesen utasították el ugyanezért a marxi elmélet gyakorlati követői az elkülönültséget szintén újratermelő munkás-ön­igazgatást.

Jegyzetek

1 A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

2 Édenkert magazin. így kerek a történet, http://www.edenkert.hu/cikkek/vilagos-zold/igy-kerek-a-tortenet/

3 Az 1989-et megelőző rendszer átmeneti jellegéről lásd: Rozsnyai Ervin: Szoci­alizmus volt vagy valami más? Budapest, a szerző kiadása, 2002; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

4 http://www.greenfo.hu/forum/topic/php?topic=60

5 Szász Gábor: A kelet-európai országok műszaki fejlődésének sajátossága 1945-1990. PhD-értekezés, 1999. 46.

6 Szász: i. m. 46. (idézet Newmantól).

7 Uo. 63.

Eszmélet folyóirat, 77. szám (2008. tavasz)