←Vissza

Print
Nyina A. Dmitrijeva: Lenin és az orosz értelmiség: 1922 - A "filozófusok hajó"-jának áttekintő története

Az orosz szerző eredeti levéltári források tükrében rekonstruálja, hogy Lenin és a bolsevik vezérkar milyen motívumok hatására és miképpen száműzte Nyugatra a régi orosz értelmiség képviselőit 1922-ben. Bergyajevtől Szorokinig a forradalom ellenfeleinek kiűzése történetileg visszanyúlt még az első orosz forradalomig, amikor ezen értelmiség számos csoportjai az önkényuralom oldalára álltak, majd 1917 októbere után sokan, mint Sz. Bulgakov vagy P. Sztruve kimondottan a fehérgárdisták szolgálatába álltak, majd a szovjethatalom új értelmiségével szemben képviseltek osztályharcos konkurenciát. Száműzésük ugyan életüket megmentette a sztálini repressziók összefüggésében szemlélve a jelenséget, ám ettől függetlenül a régi orosz kultúra súlyos veszteséget szenvedett.

A „filozófusok hajó"-jának áttekintő története

 

- Na és, te, apácska, mi járatban vagy itt? Ellenforradalmár volnál? [...]

- Nem tudom - felelte nagy sokára -, bajosan tudnám úgy meghatározni a viselkedésemet, mint ellenforradalmárét. Nem csináltam én semmit. Hát ha ez az ellenforradalom...De tudjátok, azért az utca közepén heverő kődarab is nyilván úgy gondolja magáról, hogy ártatlan, közben meg az emberek azt látják benne, hogy csak akadályozza a mozgást... És ha jobban belegondolok...

B. Lavrenyov: A hetedik utas (1927)

 

A szovjethatalom és a „régi" orosz értelmiség viszonya mindig is célpontjában állt a történészek érdeklődésének. Ennek a viszonynak a kutatása viszont sohasem volt mentes az ideológiai meggondolásoktól, amelyek aszerint változtak, hogy milyen fordulatot vett a - kommunista vagy a kormányon lévő párt által vezérelt - „általános kurzus". Ennek megfelelően azután a történészek hol üdvözölték és magasztalták a szovjet vezetés egyik vagy másik „bölcs döntését", hol az „orosz értelmiség tragédiáját ecsetelték, és „vezeklésre" szólítottak fel. Az orosz értelmiség sorsa valóban tragikusan alakult. Arra azonban, hogy voltaképpen miben is állt ez a tragédia, tartok tőle, hogy a történészek nem tudják egyhamar megadni a választ. Mégis, nekem úgy tetszik, hogy van egy esemény, amely kulcsként szolgálhat ehhez a kérdéshez - ahhoz, hogy megértsük az értelmiség szerepét és helyét az orosz politikában és kultúrában a forradalom előtt éppúgy, mint utána, hogy fogalmat alkossunk későbbi sorsáról. Az úgynevezett „filozófusok hajójá"-ról van szó - arról az akcióról, amelynek során az értelmiségiek egy nagyobb csoportját utasították ki a Szovjetunióból 1922-1923-ban.

A kiutasítás tényét sohasem próbálta elhallgatni senki, viszont a különböző politikai időszakok történészeinek az értékelései gyakorta szöges ellentétben állnak egymással. Énszerintem ez annak a kérdésnek a megoldására irányuló sikertelen kísérletekkel magyarázható, hogy vajon az értelmiség hibázott-e, vagy a hatalom (mindenekelőtt pedig Lenin, akiről azt tartják, hogy a kiutasítás kezdeményezője volt), valamint a történelmi folyamatok logikájának makacs félreértésével. A jelen esetben felmerülő problémák tisztázásához elengedhetetlennek tartom, hogy először is pontosan felmérjük az esemény „horizont"-ját, vagyis azoknak a társadalmi-kulturális folyamatoknak a hátterét, amelyek a tanulmányozás tárgyát adó eset „vonzáskörébe" estek, és meghatározták specifikumát. Mindennek a figyelembevétele nélkül a történész kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy megértse, mi is a számára amúgy ismert ténynek az értelme és a lényege. Másodszor, amennyire lehet, figyelmen kívül kell hagyni az ideológiai bélyegeket, és szabadulni kell a mítoszgyártók uszályából, mert a belőlük felszabaduló ködben nehezen vehetők ki a történelmi realitás körvonalai.

 

Útban a kikötő felé

Előre kell bocsátani, hogy az egész jóval azelőtt kezdődött, hogy bárki akár csak megközelítőleg is meg tudta volna jósolni, hogy e történet hőseinek mi lesz a politikai sorsa. Kiindulópontként szolgálhat esetleg a gyászos emlékű 1909. Akkor történt, hogy hét neves gondolkodó és közíró, részben az önostorozás és a hatalomnak való felajánlkozás buzgalmában, részben a félelem hatására „a közelgő Bárdolatlanok" - a nép - láttán, amely 1905-1907-ben lépett először a történelem porondjára mint forradalmi erő, az orosz értelmiség fejét az állam ideológiai gépezetének a bárdja alá helyezte. Tanulmánygyűjteményük, a Vehi [Irányjelzők] egy szempillantás alatt romba döntötte azt az ingatag békét és a „jóban-rosszban együtt" nem kevésbé ingatag érzését, amely az orosz forradalom leverése után alakult ki az értelmiség körében. A kötet hét szerzője közül később öten vetődtek a határon túlra; az 1920-ban meghalt B. A. Kisztyakovszkijon és az Oroszországban maradt M. O. Gersenzonon kívül a többiek mind: Ny. A. Bergyajevet, Sz. N. Bulgakovot, A.-Sz. Izgojevet (Lande), Sz. L. Frankot 1922-ben száműzték Oroszországból (P. B. Sztruve, mint a Vrangel-kormány tagja, önként választotta az emigrációt). Arról, hogy Lenin és a vele együtt hatalomra került más bolsevik értelmiségiek nem felejtették el a Vehivel elkövetett provokációt, levéltári dokumentumok beszélnek, ahol a családnév - például Izgojevé - mellett az a társadalmi-politikai beállítódásra vonatkozó minősítés szerepel, hogy „régi »vehista«"1 ...

A kiutasítást hagyományosan 1921 elejéhez szokás kapcsolni, az új gazdasági politika bevezetéséhez, amely bátorította az egyéni kezdeményezéseket és a magántulajdont, ezzel együtt pedig azt az illúziót is, hogy lehetséges a visszatérés a régi társadalmi alapelvekhez és értékekhez.

Ugyanebben az 1921-es évben a Volga mellékén és Ukrajnában kitört éhínség a maga méreteivel és kegyetlenségével még az igen sokat próbált szovjet vezetőket, az egész orosz társadalmi közösséget2 és a Nyugatot is megrázta. A néptömegek tragédiája láttán a hatalom és az értelmiség lépéseket tett egymás felé, és 1921 júliusában megszerveződött Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (Pomgol). A történészek valamilyen oknál fogva alig szenteltek figyelmet a Pomgol3 keretei között összetalálkozott két csoport lagymatag együttműködésének. Pedig, ha jobban meggondoljuk, éppen hogy az éhezőket segítő bizottság története szabta meg a minket érdeklő események későbbi menetét.

Az éhínségre már a nyár elején számítani lehetett. Június 20-án, a harmadik Összoroszországi élelmiszer-ellátási konferencián A. V. Halatov4 „Az állami közélelmezés alapjairól" című beszámolójában közölte, hogy a terményadó „maradéktalan behajtása aligha lesz sikeres. [...] Számos kormányzóságban kiderült már, hogy igen rossz gabonatermés várható."5 Ennek ellenére csak egy hónappal később, szinte egy időben, alakult meg két struktúra - az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak az éhezőket segítő saját bizottsága (mellesleg a társadalmi szervezet felszámolása után éppen ez örökölte a rövidített „Pomgol" nevet; elnöke: M. I. Kalinyin, elnökhelyettesek: Szmidovics, Rikov, Kamenyev), július 21-én pedig Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (az alakuló ülést július 20-án tartotta a kezdeményezők csoportja).6

Azonnal szembeszökő volt, hogy az alakulat egészen unikális az összetételére nézve: a Bizottság 73 tagja közül csak 12 volt valamilyen szovjet hatóság - népbiztosságok, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Országos Tanácsa - képviselője; a maradék 61 a társadalmi közösségből érkezett: „A jelenlegi gyűlés összetételében egészen kivételes. Négy éve először találkoznak össze a hatalom képviselői társadalmi munkásokkal."7 Meg kell jegyezni, hogy Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egész tevékenysége nyilvánosságra került a központi sajtóban, mindenekelőtt az Izvesztyija VCIK-ben. A Bizottság széles körű meghatalmazást kapott, amiről a VCIK 1921/07/21. számú dekrétuma8 is tanúskodik. Ugyanez a dekrétum szól a megalakult bizottság politikamentes jellegéről; a Pomgol a Vöröskereszt égisze alatt szerveződött. A bizottság élére L. B. Kamenyev, a Moszkvai Szovjet elnöke került. A Pomgol elnöksége ugyancsak figyelemre méltó személyekből tevődött össze: Kamenyev és Rikov a hatalmon lévő kormányt képviselte, Kiskin és Prokopovics az egykori Ideiglenes kormányt, Kutler pedig a cárit...

A hírlapi tudósításokból és a Pomgol megpróbáltatásokon átesett tagjainak a visszaemlékezéseiből nehéz megállapítani, hogy valójában mit is tett a Bizottság rövid életű működése alatt. Viszont már megalakulásának puszta ténye is jelentős visszhangot váltott ki a nyugati, kiváltképpen pedig az emigráns sajtóban. Egyfelől az történt, hogy a nyugati társadalmi közösségek pontosan érzékelték az orosz vidék helyzetének katasztrofális voltát, és a maguk részéről kezdeményezték jó néhány jótékonysági szervezet felállítását, mint amilyen az ARA (American Relief Administration) volt, továbbá pénzbeli és élelmiszersegélyeket jártak ki kormányaiknál. Másfelől azonban az emigránsok az érdekeikhez és céljaikhoz közel álló nyugati körökkel együtt mindebben már a szovjet rendszer bukását látták, és egykori honfitársaikra9 való mindenfajta tekintet és gátlás nélkül azt fejtegették, hogy mi volna a Bizottság szerepe a szovjet alappillérek megingatásában, továbbá meg akarták határozni azokat a feltételeket, amelyeket az európai kormányoknak kellene állítani a szovjet elé, miszerint is ne csupán az odaérkező javak fölött gyakoroljanak ellenőrzést, hanem kényszerítsék a szovjethatalmat az állami berendezkedés megváltoztatására is.10 Emiatt azután a Bizottság ereje és ideje nagy részét saját reputációjának a megvédésére volt kénytelen fordítani.11

A szovjethatalom viszonyulása a Bizottsághoz - vagy ahogy Lenin nevezte: a „KUKIS"-hoz (Kuszkova+Kiskin) - közben egyre gyanakvóbbá és bizalmatlanabbá vált. Különösen azt követően, hogy augusztus 1-jén a Pomgol kijelölt egy ötfős delegációt (a számukat később hatra emelték), hogy külföldre utazzék. Ebbe a delegációba a Moszkvai Nemzeti (szövetkezeti) Bank volt elnökét, M. I. Avszarkiszovot, a második Állami Duma volt elnökét, F. A. Golovint, a „Gyermekmentő Liga" társelnökét, E. D. Prokopovics-Kuszkovát, az ökonómus Sz. N. Prokopovics professzort, aki az Ideiglenes kormány élelmezési minisztere volt, L. A. Taraszevics orvosprofesszort és L. N. Tolsztoj lányát, A. L. Tolsztaját12 választották be.

Augusztus 18-án a VCIK elnöksége határozatot hozott nyilvánosságra. Eszerint a delegáció azonnali külföldre utazása „nem feltétlenül szükséges, csak az erők szétforgácsolásához vezet, és elszakítja az érintetteket az oroszországi gyakorlati munkától. [...] A VCIK azt javasolta Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságnak, hogy a lehető legtöbb tagot az éhínség sújtotta területeken folyó gyakorlati munka, az élelmiszerek elosztása, az élelmezési állomások megszervezése és hasonlók ügyében foglalkoztassa."13 Erre válaszul a Pomgol a maga augusztus 23-i határozatában kijelentette, hogy „a Bizottság kényszerítve érzi magát munkája felfüggesztésére, ha a kormány nem változtatja meg határozatát a delegáció azonnali kiutaztatásával kapcsolatban". „Mindemellett - írta továbbá a Pravityelsztvennoje szoobscsenyije - a Bizottság elutasítja a kormány javaslatát, hogy tagjait minél nagyobb létszámban a helyszínre küldje."14 Csak olaj volt a tűzre a Poszlednyije novosztyi nevű emigráns lapban megjelent, „Hatalom a terepen" címmel megjelent írás. A szerzője arról írt, hogy milyen „szenzációsan megdöbbentő" eredményei vannak „a Moszkvából Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság által az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldött osztagok helyszíni tevékenységének. [...] A tökéletesen szervezetlen és a lakosság előtt minden tekintélyüket elvesztett szovjet intézmények sietve próbálnak átadni minden hatalmat a (Pomgol-)kiküldötteknek. [...] A szovjet kormány a kapott értesülések birtokában dilemma előtt áll: vagy elutasítja az Összorosz Bizottság segítségét, vagy beletörődik abba, hogy ideiglenesen átadja a hatalmat a helyszínen tartózkodó képviselőinek."15 Még ha feltételezzük is, hogy mindaz, amiről a Poszlednyije novosztyi ír, szóról szóra igaz, habár a Pomgol osztagairól szóló közlés más, a cikkben felsorolt állításokat is kérdésessé tesz, az ellenzék részéről túlzottan együgyű eljárásnak tetszik, hogy minderről az egész világot értesíti, amivel csak provokálja a hatalmat, hogy a legkeményebb intézkedésekhez folyamodjon a forradalom vívmányainak megvédése érdekében.

Nem állíthatom azonban, hogy pontosan a Pomgol ultimátuma, esetleg az emigráns sajtó „szenzációi" vagy más különleges körülmények16 szolgáltatták a valódi okokat arra, hogy a Bizottságot 1921. augusztus 27-én felszámolják, és a társadalmi munkások közül kikerült legaktívabb tagjait letartóztassák. A pontos eligazodást a különféle érdekek és ambíciók bonyolult összefonódásában és összeütközésében, ami a szovjethatalom és a „régi" értelmiség együttműködésének kudarcához vezetett, csakis a Cseka és Szövetségi Biztonsági Hivatal archívumában őrzött dokumentumok teszik lehetővé.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet állam kialakulása olyan időszak volt, amikor az ilyenfajta együttműködés lehetőségét sem a hatalom, sem az értelmiség nem tagadta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a letartóztatottakkal szemben sem alkalmaztak kegyetlen megtorlást: Lenin javaslatára a Pomgol hét tagját Oroszország kisebb városaiba és mezővárosaiba száműzték. A későbbiekben megkapták azt a lehetőséget, hogy Petrográd, Moszkva, Kijev, Odessza és Harkov kivételével kormányzósági székhelyekre költözzenek, vagy hogy „saját költségükön" külföldre távozzanak. A külföldre település ajánlatával csak Kuszkova és Prokopovics17 élt. V. F. Bulgakov, a L. Ny. Tolsztoj Múzeum vezetője és a L. Ny. Tolsztoj nevét viselő, éhezőket segítő bizottság elnökségi tagja megkapta a lehetőséget, hogy a sajtóban - nevezetesen a Kommunyisztyicseszkij Trud nevű újságban - cáfolja azokat a vádakat, amelyeket a Cseka hozott fel ellene, és jelentetett meg az Izveszytijában...18

Ilyenformán Kuszkova és Prokopovics „nyitotta meg" a határon túlra települtek sorát már 1922 júniusában, vagyis azelőtt, hogy a hatalom véglegesen döntött volna a procedúra mechanizmusának és ideológiai megalapozásának a kérdéséről.

Az éhezők megsegítésére irányuló másik, de már egyedül a hatalomhoz kapcsolódó eszközökkel indított művelet, amely a szovjet társadalom minden rétegéből visszhangot váltott ki, az egyházi kincsek elkobzása19 volt. Ezt az eseményt azonmód a legostobább mesék és pletykák hínárja borította el. Szó sincs róla, hogy tagadni lehetne azt a körülményt, hogy a rekvirálással megbízott személyek körében jócskán volt példa a haszonlesésre, abban az időben ugyanis a hagyományos orosz tolvajbandák ugyancsak mélyre furakodtak a közigazgatás mélységeibe, amely a cári adminisztrációs modell jó néhány fogyatékosságát örökölte. 1922. február 21-én Lenin dühösen és elkeseredetten írta A. D. Cjurupnak: „Minálunk minden elmerül a »hivatal« bűzös posványában. Hatalmas tekintélyre, észre és erős kézre van szükség, hogy felvegyük vele a mindennapi harcot. Az összes hivatal egy rakás szar; az összes rendelet egy rakás szar. Meg kell keresni az embereket, ellenőrizni a munkát - ennyi az egész."20 Ugyancsak ő fogalmazza meg az elkezdett akció célját és lényegét: „Nekünk, történjék bármi, a leghatározottabb és a leggyorsabb módszerrel végre kell hajtanunk az egyházi értékek elkobzását, amiből képezni tudunk magunknak néhány százmillió aranyrubel értékű alapot (emlékezzünk csak néhány monostor és barlangkolostor gigantikus gazdagságára). E nélkül az alap nélkül egyáltalán nem képzelhető el semmilyen állammunka általában, konkrétan pedig semmilyen gazdasági építkezés és a pozícióink semmilyen védelme Genovában. [...] Éppen most, és csakis most, amikor az éhező területeken emberek kószálnak céltalanul, és az utak mentén több száz, ha nem több ezer holttest fekszik, mi képesek (következésképpen kötelesek) vagyunk végrehajtani az egyházi kincsek elkobzását a legádázabb és a legkönyörtelenebb energiával, és nem riadunk vissza, ha el kell tipornunk bármiféle ellenállást [...]."21 Amit Lenin az „állammunka" és a „gazdasági építkezés" fogalma alatt értett, az nem a személyes vagy pláne a pártérdek kifejeződése volt, hanem sokkal inkább a harc az éhezéssel szemben, a parlagon maradt szántóföldek megművelése, villamosítás, iparosítás, az országot megvédeni képes hadsereg felállítása, Oroszország nemzetközi presztízsének visszaszerzése... Lenin ily módon mindjárt két problémát próbált megoldani egyszerre: a financiálisat és az ideológiait, de a párton kívüli értelmiség nagy része ebben nem támogatta őt - ellenkezőleg, azon munkálkodott, hogy negatív irányban befolyásolja a közvéleményt az akcióval szemben: „A művelt embereknek ez az állami intézkedés nem csupán szentségtörésnek és antiklerikális provokációnak tűnt, hanem veszedelmes vandalizmusnak is."22 A hatalom azonban igenis azon volt, hogy megvédje a vandalizmustól a történelmi és művészileg is értékes kegytárgyakat, hogy lehetőség szerint ne sértse a hívők érdekeit: „A vallásos gyülekezetek használatában lévő egyházi értékek elkobzásának rendjéről" szóló utasításnak megfelelően „a vitathatatlan múzeumi értékkel bíró tárgyakat" különféle „múzeumi osztályoknak" adták át „megőrzésre",23 az elkobzás alá eső, de a hitgyakorlat számára nélkülözhetetlen tárgyakat pedig kevésbé értékesekkel váltották ki...24

A „szovjetellenes értelmiség" arculatáról rajzolt kép kialakulásához jelentős mértékben járult hozzá a moszkvai felsőiskolák tanárainak és előadóinak sztrájkja 1922-ben. A sztrájkolók a „főiskola »autonómiá«-ja" mellett „a tanári testület és a hallgatók anyagi helyzetének a javítását" is követelték, amit a hatalom olyan politikai akcióként értékelt, amely „a kommunista párt és az osztályelmélet befolyása ellen irányul a főiskolákon".25 Az egész úgy kezdődött, hogy az Oktatásügyi Népbiztosság 1921 márciusában elfogadott egy tervezetet a „Köztársaság felsőoktatási intézményeinek irányítási szabályzatáról". Ennek a „Szabályzat"-nak megfelelően a főiskolákon a választott vezetőség helyébe új vezetőség lépett, olyan összetételben, hogy tagjainak egy részét felülről „jelölték ki", a másik részét választották, de azon személyek közül, akiket az Oktatási Népbiztosság javasolt. A Moszkvai Egyetem első, „javallat szerinti" rektora D. P. Bogolepov lett. V. V. Sztratonov, aki a Moszkvai Egyetem fizika-matematika karának a dékánja volt, később pedig a „filozófusok hajójá"-nak az utasa, így emlékszik vissza: „Alighogy az egyetem irányítása átkerült a Bogolepov keze alatt működő vezetőséghez, elhatároztuk, hogy megalakítjuk a magunk illegális szervezetét a tantestület tevékenységének összefogására. Ezt a legutolsó vezetőség megválasztott tagjai és minden karról a még tisztségükben hagyott elnökségi tagok alkották. Az elnöki tisztséget az utolsó választott rektor, M. M. Novikov professzor kapta meg"26 [ő is hamar ott találta magát a kiutasítottak csoportjában]. Ez idő tájt alakult meg a tudományos kutatók szakmai szövetsége is, amelynek az elnöke a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola professzora, V. I. Jaszinszkij lett (a későbbiekben maga is utasa a hírhedt „filozófusok hajójá"-nak).

A társadalmi kezdeményezések ellensúlyozására az Oktatási Népbiztosság létrehozta „a közoktatás és a szocialista kultúra dolgozóinak szakmai szövetségé"-t. Jaszinszkij szövetsége zártkörű volt, a tanárok mégis tartózkodtak attól, hogy belépjenek az új szövetségbe. Az Oktatási Népbiztosság ekkor úgy döntött, hogy kompromisszumhoz folyamodik, „a szövetség nevéből törölték a »szocialista kultúra« kifejezést", és ígéretet tettek rá, hogy „a szövetség mellett egy felsőoktatási szekciót [alakítanak], amely »csaknem autonóm« lesz. A tanárok elzárkóztak, nem léptek be... 1922 áprilisában az Oktatási Népbiztosság úgy rendelkezett, hogy a tudományos dolgozókat kötelezően fel kell venni a szövetség állományába."27

A felsőoktatási intézmények új irányítási szabályzatára elsőként a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola reagált úgy, hogy a professzorok és az előadók, a hallgatók támogatásával28 felfüggesztették a tanulmányi foglalkozásokat. A „lázadás" főkolomposait, köztük V. I. Jaszinszkijt és I. I. Kukolevszkijt, a gépészmérnöki kar dékánját hivatalosan szigorú megrovásban részesítették, és letartóztatással fenyegették meg, ha a sztrájk megismétlődik. Utána, 1921. szeptember 2-án a felsőoktatási szabályzatot még megerősítették a Népbiztosok Tanácsának dekrétumával29 is.

A Moszkvai Egyetemen a sztrájkhelyzet 1922. január közepére érett be, és bejelentése először a fizika-matematika kar gyűlésén hangzott el, vagyis azon a karén, amelyet Sztratonov vezetett. Az egyetem közös nagygyűlésén a Sztratonov által felvetett sztrájk gondolatát az előadók és a diákok nagy része támogatta; közülük különösen M. M. Novikov professzor és az orvosi kar dékánhelyettese, V. E. Fomin professzor hallatta a hangját. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott minden főiskolai és egyetemi intézmény, sőt még a Marx Károly nevét viselő kereskedelmi intézet is, amelyben N. A. Izgarisev professzor működött. Sztrájk tört ki a Közútmérnöki Főiskolán, ahol a megmozdulást N. D. Tyapkin professzor30 vezette 1921 decemberében, 1922 februárjában pedig T. P. Kravec professzor.31 Később valamennyien felkerültek a kitoloncolandók listájára, habár úgy alakult, hogy közülük sem mindenki utazott el külföldre: néhányuk esetében (Kukolevszkij, Izgarisev, Fomin) a kiutasítást felfüggesztették vagy más büntetésre változtatták, másokat, például T. P. Kravecet, Szibériába száműztek,32 azután voltak orvosok és orvostanhallgatók, akiket az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldtek, hogy vegyék fel a harcot a járványokkal. Mint később kiderült, ilyen, határ menti kormányzóságokba volt kénytelen elutazni Sztratonov és Jaszinszkij is. Ők már csak Berlinben tudták meg, hogy „büntetésük mértékét a Politikai Iroda meg akarta változtatni, és a külföldi száműzetés helyett mehettek volna a jakutföldi kormányzóságba vagy a turuhanyi területre..."33 A. Sz. Izgojevet csak sajnálni lehet, hogy neki nem adatott meg hasonló választási lehetőség, mert a bolsevikok kegyetlenségére panaszkodva, akik elűzték hazájából, ezt írta az emigráns sajtóban: „Koncentrációs tábor, Szibéria és Arhangelszk hómezői, isten háta mögötti nomádszállások az Orenburgi kormányzóságban vagy a Kirgiz tartományban - bármi jobb, mint Berlin a ragyogó aszfaltútjaival, fényáradatával, az automobilok száguldozásával, a villamosok és a biciklisek csengetésével..."34

A belpolitikai helyzet úgy alakult, miután egyfelől heves kritika zúdult a bolsevikokra az új gazdasági politika bevezetése miatt, másfelől pedig erősen elharapózott a bürokrácia a párt- és a tanácsi apparátusban, hogy legelsősorban elejét kellett venni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek a szovjethatalom létének ideológiai alapját „kérdőjelezték meg". V. I. Lenin ezt világosan értette, és március 27-én a Kommunista Párt XI. kongresszusán mondott beszédében igyekezett elmagyarázni a többieknek is: „Lehet, hogy rossz az apparátusunk is, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is az első formájában, ma mégis vannak gőzmozdonyaink. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis létrejött a proletár típusú állam, megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam..."35 És ezért kellett megtenni mindent, hogy ez az állam fennmaradjon, még azon az áron is, hogy árulóként végezzenek ki tegnapi bajtársakat a forradalmi harcban - eszereket és mensevikeket -, azokat, akikkel együtt vittek végbe felkelést a cárizmus ellen, akik börtönökben sínylődtek, kényszermunkát végeztek...

Február 28-án került nyilvánosságra a GPU rendelete arról, hogy a Szociálforradalmár Párt KB-tagjainak egy csoportját és néhány aktív közreműködőjét a Legfelső Forradalmi Bíróság elé kell állítani. A párt nem számolt még el Volodarszkij és Urickij 1918-ban történt meggyilkolásával és a Lenin elleni merénylettel. 1921 nyarán a párt Szamarában megtartott X. tanácskozása azt a határozatot hozta, hogy a „kommunista párt diktatúrájának forradalmi megdöntésének életbe vágó kérdését erőnek erejével is napirendre kell tűzni..."36 A bűnper, amelyben a Központi Bizottság és a Szociálforradalmár Párt más szervezeteinek egyes tagjait azzal vádolták meg, hogy fegyveres harcot folytattak a szovjethatalom ellen, gyilkosságokat szerveztek, fegyveres rablásokat hajtottak végre és áruló kapcsolatokat tartottak fenn idegen államokkal, 1922. június 8-ától augusztus 7-éig tartott, és hatalmas társadalmi visszhangra lelt. Ezzel a Szociálforradalmár Pártot megsemmisítő csapás érte, ami sok tagját arra ösztönözte, hogy szakítson a párttal. A szociálforradalmárok 1923 márciusában Moszkvában megnyílt összoroszországi kongresszusa a maga teljes széthullását állapította meg, visszavonta a KB tagjainak meghatalmazását, arra hivatkozva, hogy megtagadták a forradalom ügyét, és felszólította az egykori eszereket, hogy lépjenek be az OK(b)P-be.37 És akárhogy történt is, de az 1920-as évek első felében ebben az ügyben nem hajtottak végre egyetlen halálos ítéletet sem, mi több, néhány vádlottat felmentettek, vagy kegyelmet adtak nekik...

Az új gazdasági politika, fordulatainak minden kiszámíthatatlansága mellett, egyértelműen hatott a társadalmi lét alakulására, és lehetővé tette jó pár szociális intézmény gyors felállítását, amikben a „régi" értelmiség foglalta el a vezető posztokat. Újra életre kelt mindenféle társaság és szakmai szövetség. 1921 novemberétől ismét megkezdték működésüket a magánkiadók. Számuk 1922. június elejére Moszkvában elérte a 220-at, Péterváron pedig a 99-et.38 A kiadói tevékenység hirtelen megélénkülése azzal magyarázható, hogy sok „azelőtti" szerző a polgárháború évei alatt jelentős mennyiségű „kéziratot" halmozott fel, ugyanis „bojkottálták az állami könyvkiadást, és azt is inkább vállalták, hogy egyáltalán ne jelenjenek meg", és csak arra vártak, hogy vagy visszatér a régi rend, vagy enyhül a cenzúra.39

Ugyanakkor a bejegyzett magánkiadók jelentős részét egyáltalán nem érdekelték ezek a művek, és egyetlen ilyen kéziratot sem küldtek cenzúrára a Goszizdat politikai osztályára, ami nélkül semmilyen kötet megjelenéséről sem lehetett szó. Péterváron a 99 kiadóból 44 bizonyult „halva született" vállalkozásnak, Moszkvában pedig a 220 közül 133. A kiadástól eltiltott kéziratok aránya Péterváron 5,3, Moszkvában 3,8% volt. De még a cenzúra által engedélyezett 962 kézirat közül sem látott valamennyi napvilágot, mégpedig az ideológiától független legkülönfélébb okok miatt nem. A könyvek amúgy is alacsony - 1000-3000-es -példányszámot értek meg.

Ezzel szemben számos szakmai társaság és szövetség hozott létre saját sajtószervezetet - újságok és gyűjtemények kiadására. Így példáulaz orosz orvosok Pirogov nevét viselő társasága saját folyóiratot ad ki; 1921 végétől kerül az utcára az Orosz Műszaki Társaság ipari-gazdasági osztályának a folyóirata, az Ekonomiszt; napvilágot látnak „az agronómusok II ., Moszkvában megrendezett összoroszországi kongresszusának a munkái"; az „Irodalmárok Háza" és az egyetem köré tömörült pétervári értelmiség pedig megjelenteti a Vesztnyik Lityeraturit, a Letopisz Domalityeratorovot, a Nacsalát, az Utrennyikit és a Parthenon című antológiát. 1921. február 27-én alakul meg a Pétervári Egyetemen a Pétervári Filozófustársaság, amely 1922-től fogva adja ki Miszl40 című folyóiratát. Moszkvában kerül forgalomba egy tanulmánykötet Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" címmel, továbbá egy irodalomfilozófiai antológia, a Sipovnyik, sikeresen alakítja tevékenységét a szövetkezeti Zadruga Kiadó... A kommunista kiadványok listáját még hosszan lehetne sorolni, de itt most nem a címek a fontosak, hanem e kiadványok tartalma és a bennük szereplő szerzők összetétele.

A szovjet vezetés már a magánkiadók felbukkanásának pillanatától fogva bizalmatlan volt a nem bolsevik sajtó iránt, különösen feszültté azonban az Ekonomiszt később külföldre toloncolt főszerkesztője, D. A. Lutohin tette a helyzetet, akaratlanul is, amikor a folyóirat első számát elküldte elolvasásra V. I. Leninnek. Nem állítható, hogy szerencsés ötlet volt, mert ebben a számban jelent Pityirim Szorokin cikke „A háború hatásairól...",41 amelynek kényes anyagát szándékosan sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

Ráadásul P. A. Szorokin kritikai-feltáró írása a családi jogalkotás kérdéséről nehezen mondható tudományosan megalapozottnak. Cikkében ugyanis azt fejtegette bizonyos statisztikákra hivatkozva, hogy „A házasság felbontásáról" és „A Polgári házasságkötésről, a gyerekekről és az anyakönyvezés szabályairól" (19. és 20.12.1917. sz.) szóló rendelet, valamint az 1918-as Házasodási törvény életbe lépése óta jelentősen megnőtt a válások, és még feltűnőbben nőtt a rövid életű házasságok száma: „Pétervárott 1000 házasságból 92,2 végződik válással42 - ami elképesztő szám, különösen ha még hozzávesszük, hogy 100 felbontott házasság közül 51,1 egy évnél rövidebb ideig tartott, ezeknek a 11%-a egy hónaposnál volt rövidebb, a 22%-a nem érte el a két hónapot, 41%-a a 3-6 hónapot, és csupán 26%-a haladta meg a fél évet." A felsorolt adatok alapján Szorokin arra a következtetésre jutott, hogy „a jelenlegi törvényes házasság csak forma, amely lényegében a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat leplezi, és lehetőséget biztosít a »klubélet« kedvelőinek, hogy »törvényesen« elégítsék ki étvágyukat..."43 Holott az új szovjet jogalkotás igenis jelentős lépés volt a nők és a házasságon kívül született gyermekek jogainak az elismertetése felé. Megfosztotta ugyanis a férfit attól a jogától, hogy egymaga döntsön a család sorsáról; a nők anyagi és szexuális önrendelkezését célozta: kimondta a feleség jogát a név, a lakóhely és az állampolgárság szabad megválasztására. A házassági köteléket ugyanolyan könnyű volt felbontani, mint megkötni a házasságot. Ezenkívül meghatározó jelentőségű volt a partnerek közt „szabad akaratból létrejött megegyezés" fogalma. Kötelezővé vált az élettársi kapcsolatok anyakönyvezése. A szexuális kapcsolat, amelyet az egyik fél a másik mellett folytatott, akkor sem volt „üldözendő", ha az utóbbi kapcsolat hivatalos formát kapott. A tartásdíj fizetésének kötelezettsége „átmeneti intézkedésnek" számított. A legfejlettebb országokhoz képest is Szovjet-Oroszországban volt a legszabadabb a nők helyzete, a házassági jogalkotás pedig a leghaladóbb.44 A pétervári válások számának „robbanásá"-t 1920-ban (mellesleg szólva Szorokin számai gyanúsan magasak, mint ahogyan gyanúsan kerek az általa közölt pétervári házasságok száma is) egyaránt magyarázható az életformát gyökeresen megváltoztató társadalmi megrázkódtatásokkal és az új házassági törvény életbe lépésével. A P. A. Szorokin által elővezetett következtetések azonban erősen torzítottnak tetszenek (bizonyos idő múltán, már külföldön, sokkal őszintébben nyilatkozott): „A háború és a forradalom nemcsak biológiailag gyengítette meg a fiatalságot, hanem erkölcsileg és szociálisan is lezüllesztette [...] Ebben különösen hatalmas szerepet vállalt a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amely klubhelyiségek berendezése ürügyén minden iskolában a bujálkodás szobáit hozta létre [...]."45 Ebben az esetben mi értelme volna elmagyarázni, hogy például a szerencsés és stabil Amerikában, ahol ugyebár azokban az években nem volt sem háború, sem „ifjúsági szövetségek", a válások száma bátran egybevethető lenne a pétervári mutatókkal?46 Szorokin azonban még ennél is messzebbre kalandozott, úgyhogy egészen a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméinek proklamálásáig jutott az Ekonomiszt oldalain: „[...] a háború meggyengítette a fehér, tehetségesebb fajt, szemben a színes bőrű, kevésbé tehetséges fajjal; bennünket - nagyoroszokat - az idegen származásúakkal szemben, az európai Oroszország lakosságát az ázsiaival szemben, amely a szibériaiakat leszámítva elmaradottabb, kulturálatlanabb, és általában véve tehetségtelenebb is..."47

Az olvasottakra Lenin A harcos materializmus jelentőségéről (1922. március 12.) című cikkével válaszolt, amelynek befejező részében kimondta: „Oroszországban a munkásosztály képes volt kezébe ragadni a hatalmat, de élni még nem tanult meg vele, mert máskülönben az ehhez hasonló előadókat és tudós társaságok tagjait réges-rég udvariasan kitessékelt volna a burzsoá »demokrácia« országaiba. Az ilyen begyepesedett alakoknak ott van a valódi helyük."48

A későbbiekben azután, mint már közismert, az események pontosan e szerint a lenini szcenárium szerint alakultak. Két hónapba azért még beletelt, mire 1922. május 19-én V. I. Lenin levélben kiadta instrukcióit F. E. Dzerzsinszkijnek: „A Politikai Iroda tagjait kötelezni kell, hogy hetente szakítsanak maguknak 2-3 órát arra, hogy átnézzenek bizonyos mennyiségű sajtóterméket és könyvet. Ellenőrizze a teljesítést, követeljen tőlük írásbeli véleményt, és késedelem nélkül küldjön Moszkvába minden nem kommunista kiadványt. Csatolják hozzájuk több kommunista irodalmár véleményét [...] Módszeresen gyűjtsenek adatokat a tanárok és írók politikai szolgálati idejéről, munkájáról és irodalmi munkásságáról."49

Ugyanakkor tudomásunk van róla, hogy Lenin már jóval az 1922-es események előtt is dédelgette a gondolatot, hogy a „régi" értelmiséget a határon kívülre küldi. 1919 áprilisában Lincoln Steffens amerikai újságíró készített vele interjút, aki William Bullitt50 megbízásából érkezett Oroszországba. A vörös terrorra vonatkozó kérdésére Lenin azt válaszolta, hogy a terror „belföldön és az [ország]határokon túl is kárt okoz a forradalomnak, és nekünk kötelességünk utánajárni, hogy miként kerülhetjük el, ellenőrizhetjük vagy irányíthatjuk. Ehhez azonban többet kell tudnunk a pszichológiáról, mint amennyit most tudunk, amikor ilyen tébolyult állapotokat élünk. [A terror] olyan célokat szolgál, amilyeneket a helyzet kíván. [...] Ki kell találnunk rá valamilyen eszközt, hogy megszabaduljunk a burzsoáziától, az arisztokráciától. A forradalom folyamatában nem támogatnak minket egyetlen olyan gazdasági változás végrehajtásában sem, amit ne ők találtak volna ki még a forradalom előtt; következésképpen meg kell tőlük szabadulni. Én személy szerint nem tudom, hogy miként ijeszthetünk rájuk, ha nem folyamodunk kivégzésekhez. Kártékonyak ők persze [Oroszországon] kívül éppúgy, mint [azon] belül, de emigránsként mégiscsak kevesebbet ártanak. Én egyetlen megoldást látok, nevezetesen, hogy a vörös terror eszközével meg kell őket félemlíteni, azután hagyni, hadd fussanak [...] A régi konzervatívok, de még inkább a makacs liberálisok abszolút, ösztönös ellenállását le kell törni, ha maguk arra készülnek, hogy forradalmat indítsanak az ő céljaikért."51

Azután, hogy mindenki, aki csak tudott és akart, elfutott Oroszországból, és emigrációba vonult, a nemzetközi helyzet pedig kedvezőbbé vált a szovjet állam számára, úgy tetszett, elérkezett az idő a komoly gondolkodásra, hogy mi legyen az „ösztönös ellenállás" sorsa, amelyet a „régi" értelmiség széles körben képviselt a szovjet társadalomban. És az adminisztratív kiutasítás gyakorlatának első lépéseként 1921 januárjában sor került a letartóztatott anarchisták és mensevikek52 csoportjának külföldre telepítésére.

 

Vihar lesz...

Az értelmiség kiutasításának az akciója voltaképpen Lenin Dzerzsinszkijnek küldött instrukciója alapján vette kezdetét. Az akció előkészítésének fontos része volt a bolsevikellenes kiadványok recenzálása. Az ideológiai ellenzék címére küldött bírálatok a kommunista sajtó oldalain már korábban megjelentek. Most viszont a hivatalos sajtó már kötelezően szentelt 30-40%-nyi terjedelmet a hasonló bírálatoknak.

Napjaink kutatói rendszerint a bolsevik bíráló cikkek „forradalmi frázisai"-n akadnak fenn - annyira bőszíti őket az ellenzék beskatulyázása és pellengérre állítása, hogy nem veszik észre a lényeget. Mellesleg szólva a korabeli közönség hozzászokott a polémiának ehhez a módjához, mivelhogy a forradalom előtti publicisták ugyanebbe a hibába estek - annyi különbséggel, hogy más ideológiai kliséket választottak maguknak.

A recenziók egyik legkedveltebb célpontja a már tárgyalt P. A. Szorokin professzor volt, az Ekonomiszt, az Ekonomicseszkoje vozrozsgyenyije és az Utrennyiki talán legtermékenyebb szerzője. A kritikák legtöbbje a gazdasági liberalizmus elméletét és az „angolszász pozíció"-t támadta, amely „az értelmiséget a »hatalomtól független« öntevékeny magatartásra, személyes kezdeményezésre buzdította".53 Volt egy komolyabb vád is, amit már nem egyedül Szorokinnak címeztek, hanem valamennyi kollégájának az Ekonomisztnál és az Orosz Műszaki Társaságban; eszerint „azon dolgoznak, hogy a számukra megfelelő ideológiát eljuttassák a nepmanokhoz. Akik apolitikusak ugyan, de az értelmiségnek ezek a képviselői már korántsem apolitikusak..."54

A legnépszerűbb céltábla szerepét L. P. Karszavin élvezte a kritikusok körében. Már csak azért is, mert tudományos szempontból az ő felfogása volt a legsebezhetőbb és a leggyengébb. A Pod znamenyem markszizma című folyóirat felelős szerkesztőjének, V. Vaganyannak55 a cikke, a „Tudományos porhintés" Karszavin néhány munkáját vette elő (Bevezetés a történelembe [A történelem elmélete], A szabadságról és a Noctes Petropolitanae). Vaganyan rámutat Karszavin tanításának archaikusságára, amikor teljes komolysággal azt fejtegeti, hogy „a történelem előfeltételezi az abszolút vagy az isten fokozatos kibontakozását", hogy „tökéletesen és maradéktalanul látni és hallani lehet majd azt, hogy mit tesz, mond és gondol majd az ember a jövő bármelyik pillanatában". Gondolatainak bizonyítéka gyanánt Nostradamus jövendöléseire hivatkozik, és konkrétan említ is néhány - állítólag beteljesült - példát a történelemből. Beismeri, hogy a jövendölés „értelmét megfejteni csak »post facta« sikerül, de vitába csak az az ember bocsátkozhat vele, akitől teljességgel távol áll a tudományos módszer és a saját előítéleteit fölébe helyezi a nyilvánvaló tényeknek..."56

Ugyanezeknek a karszavini műveknek, kiegészítve a szerző Saligia című könyvével, megy neki P. F. Preobrazsenszkij „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya" című cikkében,57 ahol nem fukarkodva az idézetekkel, azt vezeti le, hogy Karszavin miként hitelteleníti el a filozófiai megismerést: a gnoszeológiát „áltudománynak" nyilvánítja, „bizonyos vonatkozásokban hasonlónak a »skorpió« nevet viselő bestiális lényhez",58 „dicsőségére a szerinte egyetlen igaz filozófiai rendszernek, amely alapjaiban hordozza a tökéletes Egyet. Ő [ez az eszme] adja szilárd alapját a hét főbűn tanulmányozásának, és igazolja a tökéletlen meggyilkolását, hogy az visszatérjen az Egybe..."59

Most, hogy már megismerkedtünk a kommunista sajtó kritikusainak néhány, a szerzőt érintő szarkasztikus megjegyzésével, érthetőbbnek és megalapozottabbnak tetszenek a következő mondatok is: „Ahhoz, hogy valaki pópává váljon a történelemben, a pópaság mesterségében pedig skolasztikussá, az kell, hogy vérbeli népbutító legyen az ember!"60 „Ez a sorsa a mi nemzedékünknek - profetikus szavak áradatával szent háborúra hívsz fel, és kijön belőle valami istenkáromláshoz hasonló..."61 Néhány nyugati történész Karszavin 1918 és 1921 között Szovjet-Oroszországban született munkáit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a szerző a maga misztikus felfogásával a korai fasizmus eszmevilágához került közel...62

Sz. L. Frank, a saját bevallása szerint, „mindenekelőtt azokhoz a nézetekhez vonzódik, amelyeket Karszavin a [...] Bevezetés a történelembe című könyvében fejtett ki".63 Eltekintve a szerző tudományos felkészültségétől és vitathatatlan erudíciójától, amellyel kifejti saját nézeteit, a hozzá nem közel álló elméleteket felületesen, primitíven, következésképpen helytelenül tárgyalja. Például a hegeli történelemszemléletet azonosítja Herderével, és úgy mutatja be, mint „a progresszív fejlődés egyenes vonalú sémáját".64 Ugyanerre a sorsa jutott nála a marxizmus is. Ennek a filozófiai irányzatnak a szerző mindössze egy rövid bekezdést szentelt, ahol csak úgy említi meg az egészet, mint „a társadalmi jelenségek egyetemes, törvényszerű-kazuális felfogásának" a példáját, majd máris megfogalmazza ítéletét; „gyakorlatilag lehetetlen, elméletileg pedig hazug".65 Tudjuk, hogy a Módszertan... egyik első olvasója Lenin volt, aki azon melegében gondoskodott róla, hogy Frank nevét felvegyék a száműzöttjelöltek listájára.66

A kiutasított szerzők közül még Ju. I. Ajhenvald alakja érdemel külön figyelmet. Őneki szentelte írását L. D. Trockij, amely „Diktatúra, hol hagytad a lovaglópálcádat?67 címmel 1922. június 2-án jelent meg. A cikk viharos és végletesen indulatos kirohanás Ajhenvald antológiája, a Költők és költőnők ellen. És a helyzet az, hogy nehéz volna elvitatni Trockijtól indulatainak jogosságát. Ajhenvald másik könyve, A mi forradalmunk, a vezetők és a vezetettek (Moszkva, 1918) ugyancsak tarkállik a közhelyektől és a sületlenségektől. Az ajhenvaldi felhívás a bolsevikokhoz mindössze annyi, hogy „a hatalom legyen szelíd" (12. o.)! Másik opusza, A tétlenség dicsérete (Moszkva, Kosztri, 1922) egy tanulmánygyűjtemény. A gyűjteménynek címet adó első írást a nyolcórás munkanap „társadalmilag égető kérdésének" szentelte. Miközben Ajhenvald költészetet, vallási és népi bölcsességeket elegyít, meglehetősen zavarosan „bebizonyítja", hogy a „nyolcórás munkanap szocialista követelménye egy szelíd követelés" (16. o.). A második tanulmányt, amely a nem kevésbé hangzatos „Halhatatlan posvány" címet viseli, az író előadásként felolvasta a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján is. Az okfejtés gyújtópontjában az áll, hogy az ember, akiben a szabad és örök lélek harmonikusan kapcsolódik a mulandó testhez, alá van vetve a természet törvényeinek. És lám, „ezt a mi alávetettségünket a két birodalomnak, a szabadság és a szükség birodalmának, érezzük úgy, mint posványt, mint valami ősrégi, kozmikus posványt" (18. o.). Az orvosság Ajhenvald szerint nem más, mint a hit, „már ha maga a vallás, maga a hit nem posványosodik el" (56. o.). És álljon itt még egy képtelenül banális gondolat az öngyilkosságról szóló tanulmányból: „Ha nincs kedved élni, akkor azzal nincs mit kezdeni. Ám ha élni akarsz, akkor nem a legbölcsebb-e arra a hangra hallgatni, amely az élethez való eredendő ragaszkodást sugallja?" (69. o.) És mi a helyzet a szomorú hírű Költők és költőnők című antológiával? Itt a szerző igazán csillogtathatta volna irodalomkritikai tehetségét, de valamilyen oknál fogva egyre-másra a szentbeszédre és a filozófiára68 támad kedve - és Ajhenvald még ott is melléfog, ahol a felvetés kizárólag az irodalmi tevékenység kérdéseit érinti. És a recenzens Sz. Bobrov szavaival szólva, az egészből valami „ostoba, unalmas és feketeszázas dolog"69 kerekedik.

Érdekes sorsa volt az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című tanulmánykötetnek. Két hét alatt 10 000 példányban kelt el, és részben a lenini mondatnak köszönhetően vonult be a történelembe: „fehérgárdista szervezkedés irodalmi fedezéke".70 Tudjuk, hogy két tanulmány, Ny. A. Bergyajevé és F. A. Sztyepuné, a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján felolvasott két előadásra épült. Sz. L. Frank és Ja. M. Bukspan nyilvánvalón a kötet ötletét adó Bergyajev felkérésére vett részt az antológiában. A témát („a vallási kultúráról és jelenlegi válságáról") és a kitűzött célt („bevezetni az olvasót Spengler eszmevilágába") maga Bergyajev fogalmazta meg az előszóban. A gyűjteményes kötet megjelenése után azonnal heves vita kezdődött a Spengler által felvetett és az orosz gondolkodók által értelmezett gondolatokról. Számos értékelés jelent meg a „barikád" egyik és másik oldaláról is, lévén, hogy a vita nemcsak a kötet recenzált szerzőiről folyt, hanem magáról Spenglerről is. V. P. Viseszlavcev egyértelműen pozitív kritikát írt róla.71 P. A. Szorokin már kevésbé volt lelkes: „Általános benyomásom róla [Spengler művéről] [...] korántsem kedvező sem a könyvre, sem a tudományos szemléletére nézve [...]; értéke - a társadalmi tünetértéke is a tudomány területén kívülre esik. [...] Kissé korai volna még temetni az európai kultúrát. [...] Arról ábrándozni, hogy az újjászületés Oroszországból jön, kellemes érzés. [...] Oroszország a múltban nem volt »erjesztőerő«. A kincsek közös tárházába persze beleadta a maga örök értékeit. Mi oka volna azonban, hogy a jövőben őt tegyük meg az »egyedüli birtokosnővé«, és »elrekviráljuk« a Nyugattól az alkotói szerepet? Ez a visszamenőleges bolsevizmus, már megbocsássanak a tisztelt szerzők, naiv és szerénytelen [...]."72

A materialista kritikusok közül a legtartalmasabb és legmélyértelműbb értékelést P. F. Preobrazsenszkij professzor publikálta a Pecsaty i revoljucia folyóirat oldalain: „A gyűjtemény négy résztvevője közül csak ketten büszkélkedhetnek azzal, hogy birtokában vannak saját meggyőződésük kulcsának - Ny. A. Bergyajev és Sz. L. Frank. A másik kettő annyira eklektikus és filozófiai gondolatokban annyira sekélyes, hogy tanulmányaik szinte kettéhasítják a kötetet két alapvetően különböző részre. [...] Ny. A. Bergyajevnek megvan a maga saját világszemlélete, a baj csak ott van, hogy az túlságosan is a sajátja [...] Spengler Cecil Rhodesra vár, Bergyajev viszont Dantéra és a ferencesekre. Valahogy úgy tetszik, hogy ha Bergyajev elképzeléseiben Spengler a haldokló Faust, akkor Bergyajev a haldokló Margit, aki még mindig szemére hányja kedvesének, hogy hiányzik belőle a keresztényi gondolkodásmód. A gyűjtemény legjelentősebb tanulmánya Sz. L. Franké - aki pontosan rámutat azoknak a jellemvonásoknak az ingatagságára, amelyek Spengler fausti lelkületét adják, a kereszténység Spenglertől eredő felosztásának a vitathatóságára [...]."73 Vaganyan a maga részéről ekképp összegez: „ahogy Spengler A Nyugat alkonya című könyvének a 700 oldalából [...] a porosz nacionalizmus lólába lóg ki feltűnően, [...] a porosz messianizmusé, ugyanúgy a mi orosz értelmiségünk összes írásából, mely értelmiség mind ez ideig »távol tartotta magát a történelmi események zajától«, az a régi begyepesedett, vak nacionalizmus látszik ki, amely semmiből sem tanul".74

Hasonlóan heves vita bontakozott ki a „szmenovehista" mozgalom ideológiai értékelésének kérdésében is. Az történt, hogy 1921-ben Prágában értelmiségiek egy csoportja útjára indította a Szmena veh [Irányváltás] című folyóiratot, utalva rá, hogy elvetik azokat a célokat, amelyeket az 1909-ben megjelent hírhedt gyűjtemény, a Vehi jelölt ki. A Szmena veh oldalain a szerzők az egész orosz értelmiséget - az emigrációban és az Oroszországban élőket is - együttműködésre szólította fel a szovjethatalommal, arra hivatkozva, a NEP bevezetésével a hatalom félretette a gazdaság és a társadalom radikális átalakításának az eszközeit, és megindult az „államkapitalizmus" kialakítása felé. Arra számítottak, hogy a polgári világ légkörében a bolsevizmus lassanként felszámolja önmagát (Usztrjalov). A szmenovehistákhoz mind a hatalom, mind az értelmiség bizalmatlanul viszonyult. Csakhogy amíg az előbbi álláspontja inkább kritikusan megengedő volt, az utóbbié elutasítóan kritikus. A szmenovehizmus legengesztelhetetlenebb ellensége A. Sz. Izgojev volt. Ő kezdeményezte Az „Irányváltás"-ról című antológiát, amelyben négy szerző kapott helyet: maga Izgojev, J. Clemens, P. Guber és A. Petriscsev. Guber sorsa ismeretlen. Izgojevet és Petriscsevet száműzték. Alighanem Clemenst is, merthogy szerepelt a neve a kiutasításra javasolt „pityeri irodalmárok listáján".75

Az értelmiség legkülönfélébb nem hivatalos kiadványainak nagy számban történő megjelenését az 1920-as évek elejére általánosan kialakult kommunikációs űr tette lehetővé. Az irodalmi és tudományos körök, társaságok és akadémiák az azonos gondolkodásúakat tömörítették, akik a forradalom és a polgárháború alatt kiszakadtak a megszokott alkotói légkörből. A találkozók és ülések rendszerint zsúfolt termekben zajlottak - a fiatalság nem csupán előadásokat hallgatni járt ezekre, hanem vitatkozni is. A hatalom az ilyen egyesületekhez bizalmatlanul viszonyult, mint mindenhez, ami értelmiségi kezdeményezés volt. Ja. Arganov („Írásos jelentés az OK(b)P KB-n belüli GPU-nak »Az értelmiség köreiben szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról«") ezt közli 1922. június 1-jén: „A NEP fejlődési folyamatában a szovjetellenes csoportok és szervezetek bizonyos mértékű kikristályosodása és összekovácsolódása megy végbe, amelyek a burzsoázia által sugallt politikai törekvéseket fogalmaznak meg. A fejlődés mai tempóját nézve ezek a csoportosulások már a közeljövőben veszedelmes, szovjethatalom elleni erővé nőhetnek."76

Moszkvában a legnépszerűbb összejövetelek egyik helyszíne a Vallási Kultúra Szabadakadémiája volt. Megalakulását Ny. A. Bergyajev kezdeményezte. Itt szinte minden, a sajtóbeli publikációiról ismert szerző fellépett felolvasóként, előadóként vagy szemináriumvezetőként. Bergyajev visszaemlékezéseiben azt írja, hogy „különösen sikeresek voltak az elmúlt évben a nyilvános előadások. Három előadásra (Spengler könyvéről, a mágiáról és a magam előadásában a teozófiáról) annyi nép gyűlt össze, hogy az utcán is állt a tömeg, eltorlaszolta a lépcsőházat, és alig bírtam bejutni a terembe [...] hatalmas volt a szellemi szomj, az igény a szabad gondolatra."77 Csakhogy ezt a szomjúságot a Vallási Kultúra Szabadakadémia eszközeivel nem volt könnyű csillapítani. Borisz Gornung, a neves filológus elmondta, hogy az ő nemzedéke számára „a »Logosz« újkantianista mocsara, Andrej Belij antropozófiája és Bergyajev, Iljin, Bulgakov és Ko obskurantizmusa [...] mindez egy kifejezésben öltött testet, abban, hogy »széltolók gyülekezete«".78 Nem tagadható azonban, hogy a szabadakadémiára 1921 elejétől „(amikor ott néhány héten keresztül Spenglerről folyt a vita) 1922 márciusáig (az intézmény bezárásáig) tömegével járt a hasonló nézeteket valló filozofálgató ifjúság, tapsolt Bergyajevnek, Sztyepunnak és Ko-nak. (Sporadikusan) mi is megfordultunk ott néha, de többnyire elmentünk az ülés közepén, miután nem volt türelmünk végighallgatni azt, amit mi úgy neveztünk, hogy »üres szószaporítás«, és amiről azt éreztük, hogy az »igazi« filozófia vérlázító megszentségtelenítése."79 Ezért érdemes kétségekkel viszonyulni egyes újságírók afféle kijelentéseihez, mint hogy „a hajdan volt hajó elvitte Oroszországból [...] a szellemi vezéralakokat".80 Kétségtelenül igaza van V. Sz. Sztyepinnek, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, amikor azt mondja, hogy ez „hatalmas lódítás. Mert ha Nyikolaj Bergyajev volt az értelem legfőbb birtokosa, akkor itt egyszerűen nem lett volna semmiféle forradalom."81

 

Túl a komor fellegeken van egy boldog ország...82

Ha folytatjuk a mítoszok leleplezését, amelyekből a kiutasítás története kinőtte magát, akkor a következő szappanbuborék vár kipukkasztásra: az a - főként a történész M. Kolerov által emlegetett - vélemény, hogy a kitelepítettek „egyike sem akart elmenni".83 Ezzel néhány gondolkodó és publicista tanúvallomásait állítanám szembe, melyeket visszaemlékezéseikben találtam.

Bergyajev önmagáról: „Én nem akartam emigrálni, mert irtóztam az egész emigrációtól, és nem akartam vele közösséget vállalni. Mindamellett azt éreztem, hogy egy szabadabb világba kerülök, ahol szabadabb levegőt szívhatok."84

Sztyepun Bergyajevről: „Miután sebtében üdvözölt, közölte velem, inkább örömmel, mint ijedten, hogy most készítik elő a vallásfilozófusok egész sorának a külföldre telepítését [...]."85

Oszorgin magáról és másokról: „Hosszadalmas tusakodás végén egyetlen gondolat fészkelte be magát az összes politikai gonosztevőbe, akik korábban nem készültek külföldre; csak meg ne gondolják magukat azok, akiknek az a hivatásuk, hogy a fejükkel gondolkodjanak. Mindent felszámoltak, mindent eladtak, minden régi, tartósnak bizonyult, évtizedek által megszentelt kapcsolatot megszakítottak, kivéve egyet, amit széttépni senkinek sincs hatalma - a lelki kapcsolatot a hazával; mert az nem ismer idegen földet, sem messzeséget."86 „Tessék, feltárul előttünk Európa... az az Európa, ahol még lehet lélegezni és dolgozni, ami a fő, dolgozni. Mindannyian sóvárogtuk a munkát; azt az egyszerű lehetőséget, hogy fennhangon kimondjuk vagy papírra vessük a gondolat szót a maga eredeti, független, félénk árnyalatoktól megszabadított formájában... Nekünk, akik öt esztendőn át hallgatásra kényszerültünk, ez maga a boldogság [...] Vajon nem irigyelnek most minket, akiket erőszakkal hajtottak el, a többiek, akik saját akaratukból nem utazhatnak el Oroszországból? Vajon nem joggal tréfálkoznak büntetésünkön, hogy súlyában »második az első« után?"87

Izgojev magáról és másokról: „Igyekeztem meghallani, hogy mit mond a lelkem. Nem fedeztem fel benne gyászos érzést, de nem hallottam az örömteljes remény eleven hangjait sem [...] Közeledünk Kronstadthoz és az erődjéhez [...] Szomszédos, független állam. Valamilyen hajó úszik a mi »Preussen«-ünk mellé. A kitelepítettek tréfálkoznak: - A Cseka gőzhajója azzal az utasítással, hogy a következő utasításig fordítsanak vissza mindenkit..."88

Szorokin magáról és másokról: „1922. szeptember 23-a borús reggelén a kitelepítettek első csoportja a moszkvai pályaudvaron gyülekezett [...] Másnap megérkeztünk egy határ menti településre. Fél óra múlva felvillan előttünk a vörös zászló, és Szovjet-Oroszország elmarad mögöttünk. Aznap este öt év óta először feküdtünk le aludni úgy, hogy nem kellett arra gondolnunk, vajon jönnek-e értünk ma éjszaka."89

Viseszlavcev a korról és önmagáról: „Éppen készülök elutazni innen [Oroszországból], közben azt hallom, hogy maguk egyetemet szerveznek Berlinben. Ha így van, akkor számoljanak velem [...] Az élet errefelé fizikailag sokat javult, de a magunkfajták világnézetével és ízlésével erkölcsileg elviselhetetlen. Maguk ott Berlinben bizonyára ehetnek kaviárt, tokhalat és sonkát és fácánt, és ihatnak mindenféle pompás nemes bort. Hát mi itt ezt ritkán tehetjük, pedig bár sehol sem dolgozom, fantasztikusan jól elvagyok a múlt évi szerzői honoráriumomból és alkalmi bevételekből. Keresni jól lehet errefelé, és akkor anyagilag remekül megél az ember, de akkor is ott van egy ízléstelen világban, idegen nációk között, lelki sivárságban, az erkölcsi pusztulás veszedelmes fertőjében. Ha tehetik, mentsenek ki innen engem."90 (Megjegyzések: ebből az következik, hogy Viseszlavcev nem volt száműzött, hanem saját jószántából emigrált; „a múlt évi szerzői honoráriumok": a Viseszlavcev irodalmi és lektori munkájáért 1921-ben kifizetett pénzek, amikor parasztok milliói haltak éhen, ami pedig a „kaviár, tokhal, sonka és fácán" menüt illeti, ahhoz a tudósok és írók túlnyomó többsége még a viszonylag szerencsés 1922-es évben sem jutott hozzá...)

A kitelepítettek legelső csoportját (nem számítva most az anarchistákat és a mensevikeket, Kuszkovot és Prokopovicsot) a történész A. V. Florovszkij és a fizológus B. P. Babkin alkotta. Ők 1922. szeptember 19-én hajón indultak el Odesszából Konstantinápolyba. Ezután, szeptember 23-án a Moszkva-Riga útvonalon vonatra szállt a második csoport, benne két filozófus, P. A. Szorokin és F. A Sztyepun. Szeptember 29-én Pityerből vágott a tengernek Stettin felé az Oberbörgmeister Hacken nevű gőzös Ny. A. Bergyajevvel, I. A. Iljinnel, A. A. Kizevetterrel, M. M. Novikovval, V. V. Sztratonovijjal, M. A. Oszorginnal és másokkal, valamint a családtagokkal a fedélzetén. November 16-án a Preussen nevű hajó vitte idegenbe N. O. Losszkijt, L. P. Karszavint, I. I. Lapsint és másokat. December 4-én Berlinbe érkezett 62 ember, akiket Grúziából deportáltak politikai okokból.91 Az utolsó pillanatban, 1923 elején indították el külföldre a két Bulgakovot: Sz. N. Bulgakov vallási gondolkodót és V. F. Bulgakovot, a L. Ny. Tolsztoj lakóházmúzeum vezetőjét.

Az emigráció nem fogadta őket kitörő örömmel. B. N. Losszkij, a filozófus fiának visszaemlékezései és „A. I. Ugrimov lányának, [...] Vera Alekszandrovna Rezcsikovának későbbi elmondása szerint a megérkezés Németországba nem volt mentes pittoreszk vonásoktól. Mielőtt a moszkvaiak Stettinbe értek, azt gondolták, hogy ott majd találkoznak az orosz emigráció küldöttségével, úgyhogy felkészültek egy válaszbeszédre, aminek az elmondását Bergyajevre bízták. Amikor a kikötőben partra léptek, az egész csoport felsorakozott a rakparton, és egy ideig csak várt valamire. Nyikolaj Alekszandrovics jobbra-balra tekingetve, értetlenül közölte a többiekkel: »Itt valami nincs rendben.« Ekkor Ugrimov és néhány németül beszélő sorstársuk közreműködésével felfogadtak két szekeret, ezekre pakolták fel a moszkvaiak szánalmas cókmókjukat, és a rögtönzött konvojt közrefogva, nehogy tolvajokkal gyűljön meg a bajuk, elvánszorogtak a vasútállomásra. Ott a vezetőnek sikerült helyjegyeket szereznie (legkevesebb hetvenet) a berlini vonat néhány kocsijába. Felszállás közben némi perpatvar is kialakult a német utasokkal. Hallhatták, amint egy német hárpia azt rikácsolja, hogy »ezek az átkozott bolsevikok befurakodtak a mi országunkba is«. A berlini pályaudvaron a moszkvaiakat éppúgy nem várta »semmilyen hivatalosság«, mint a stettini rakparton. Itt azonban a csoportvezető futkosásának eredményeképpen sikerült mozgósítani a Vöröskereszt képviselőit, akik segítettek nekik elhelyezkedni pár olcsó szállodában. Két vagy három napra rá a Rul nevű emigrációs lapban a frissen érkezettek rövid hírt olvashattak »a kitelepített bolsevista professzorok« érkezéséről. Itt nyomatékosan közlöm, hogy csak azt mondom, amit másoktól hallottam."92 A következő - pityeri - csoportot azután már a „moszkvaiak" és régi emigráns barátaik fogadták...

Az ÖKVB rendeletét az adminisztratív kitelepítésről augusztus 10-én fogadták el. Augusztus 16-18-án az éjszakai órákban letartóztatásokra került sor. Louise Briant-Reed L. Trockijjal készült interjúját, amelyben a politikus a folyamatába lépett akció humánus szempontjait ecsetelte, augusztus 30-án közölte a Pravda. Ugyanitt jelent meg egy cikk 31-én „Első figyelmeztetés" címmel, ami azt sorolta, hogy a letartóztatottak miben vétkesek, és hogy a hatalom mit szándékozik tenni velük.

Az adminisztratív kiutasítást, vagyis az ítélet nélküli kitoloncolást vagy száműzetést nem a bolsevikok találták ki. A cári rendszerben széles körben alkalmazták a politikai ellenzék képviselőivel szemben. A szovjethatalom, mint már említettük, az előző államigazgatás számos elemét átvette - és ez alól a szóban forgó eset sem kivétel.

Már egy évvel később, 1923. május 27-én, F. E. Dzerzsinszkij I. Sz. Unslihtnak írt levelében kifejezi kétségeit azzal kapcsolatban, hogy a tömeges kitelepítések vajon célszerűek-e.93 Attól fogva a kitoloncolás gyakorlata megszakad, és átadja a helyét a jóval kegyetlenebb büntetési eljárásoknak.94

 

***

 

A kérdésben, hogy milyen hatással voltak a kitelepített gondolkodók az európai filozófiai hagyományokra, mindig van valamennyi pátosz, és a kutatók többsége csak túlzó jelzőkkel és dicséretekkel válaszol rá, bizonyítékokról azonban megfeledkezik. Nem elégséges bizonyíték Bergyajev hatalmas mennyiségű, az emigrációban publikált munkája (Me. E. Glavackij szerint a számuk közel 500), és az sem, hogy mennyi nyelvre fordították le köteteit (mintegy húszra)... Nagyobb bizonyító ereje van a német filozófus H.-G. Gadamer véleményének, aki egyidős a XX. századdal, és akinek az életében az 1922-es események egybeestek azzal az időszakkal, amikor kialakította a saját tudományos felfogását. Vl. Malahov kérdésére - „Hogyan fogadták Németországban az orosz gondolkodókat? Kialakult-e párbeszéd az Oroszországból kitelepültek (Ivan Iljin, Szergej Bulgakov, Lev Sesztov, Szemjon Frank stb.) és német kollégáik között?" - Gadamer ezt válaszolta: „Iljinről és Bulgakovról nem is hallottam. Sesztovnak ismerős a neve - de csak a neve. Egyetlen munkáját sem olvastam... Sokféle neves ember volt itt akkoriban. [...] - És Sztyepun? - Ő egy született előadó volt. Ezért is jutott katedrához a szociológián..."95 És ez minden, ami Gadamer „fülébe jutott" - sem Bergyajevről, sem Losszkijról, sem Karszavinról, se Viseszlavcevről nem tudott semmit. Ami Viseszlavcevot illeti, ő inkább Franciaország megszállása alatt vétette észre magát, olyannyira, hogy a fasizmus összeomlása után kénytelen volt Svájcba menekülni a bíróság elől...96

A kitelepítés, az emigráció és a forradalom negatívan hatott a kitelepített gondolkodók filozófiai, következésképpen politikai nézeteire is. Többségük erősen „jobbra tolódott", ami azzal járt, hogy végleg kikötöttek a misztikus-vallásos és időnként a nacionalista álláspontnál. Az emigránsok tarka egyvelegében csak nagy ritkán akadt egy hegyes elme és egy nem kevésbé hegyes toll, amely emlékeztette a kollégákat tudományos karrierjük kezdeteire...

I. A. Iljin 1923. február 17-én, a berlini Orosz Tudományos Intézet megnyitóján mondott beszédet „A mai jogtudat problémáiról",97 amire Mihail Oszorgin98 reagált „Tudatos lojalitás" című cikkével: „[...] I. A. Iljin fényes elméjének két heves lendületével megsemmisíti egyfelől a tudomány minden eredményét, amit a jogterületén ért el a középkortól napjainkig, másfelől szétzúzza a humanitás és a jogszerűség minden alappillérét, amikre eredetileg ő maga is építeni akarta a jövendő nemzedékek jogtudatát. [...] Az Iljin professzor előadásában elhangzott alaptéziseknek helyeslőn tapsolni illik... az orosz határ innenső felén. Csakhogy nem éppen »a türelem szellemének», »a tudatos lojalitásnak«, az »engedelmességnek« és a »hatalom [akár földi, akár égi] iránti bizalomnak« a hiánya miatt, és nem azért-e, mert magunkra nézve nem tartottuk érvényesnek a »normális jogtudat« elemeit, hajtottak ki minket, professzorom, igazságosan vagy igaztalanul, Szovjet-Oroszországból?"99

A következő példa a „bálványok ledöntésére" Ny. A. Bergyajev „Demokrácia és szocializmus mint a lélek problémái" című előadásához kapcsolódik, amelyet a Vallásfilozófiai akadémia100 nyílt ülésén olvasott fel. Bergyajev a demokráciát „satanokráciának" nevezte, majd felszólított a demokrácia és a szocializmus megdöntésére, „mivel a történelem folyamatában [ezek] idézték elő az elszakadást az ontológiai alapoktól, az abszolút igazság és igazságosság tagadását, az ember istenítését".101 Egy hónappal később ugyanez az újság hozta le V. V. Vodovozov Ny. A. Bergyajevhez intézett nyílt levelét. Vodovozov ismert publicista, jogász és közgazdász volt, a forradalom előtt pedig nemegyszer tartóztatták le és száműzték (mellesleg éppúgy, mint magát Bergyajevet). Vodovozov ezt írta: [...] Ön azt állítja, hogy [...] Oroszországban végrehajtották azt a kísérletet, hogy a szocialista eszméket a gyakorlatba ültessék át, [...] hogy ez az elejétől fogva széles körben folytatott kísérlet tökéletesen sikertelennek bizonyult; a sikertelenség oka [...] a szocializmus saját lényegében rejlik, mint amorális és vallásellenes tanításban, és a kísérlet sikertelensége meggyőző bizonyíték a szocializmus tarthatatlanságára. Ezért vissza kell térni a tiszta kereszténység elfeledett vallásához és morális felfogásához, majd ezeken az alapokon kell felépíteni az államot, és kialakítani az általános értelemben vett társadalmi viszonyokat. [...]

Hanem hát a pravoszláv állam ezeréves kísérlete nem bizonyult siralmasnak és sikertelennek? Ön miért nem beszél a pravoszlavizmus fogyatékosságairól? Pobedonoszceva ügye102 miért nem készteti Önt ugyanolyan általános és merész általánosításra, mint Lenin ügye? Talán a Pobedonoszceva által az iskolába és az életbe bevezetett alapelvek nem neveztettek pravoszlávnak? És ezek az alapelvek nem bizonyultak romboló hatásúnak, és nincs némi okozati összefüggés a pobedonoszcevai egyház, a pobedonoszcevai iskola, általában a pravoszláv kormányzás és a bolsevizmus között?

[...] Emlékeztetném Önt, hogy Torquemada Krisztus nevében gyújtatott máglyákat, és a szent inkvizíció Krisztus dicsőségére tevékenykedett. Torquemada vitathatatlanul Krisztus tanítványa volt, mint ahogy Lenin vitathatatlan tanítványa Marxnak. Marxnak miért kell felelnie Leninért, amikor Krisztusnak nem kell felelnie Torquemadáért?

Miért alakult úgy mindannyiszor, amikor kísérlet történt arra, hogy az általános emberi együttélés a vallás elveire és a vallásos morálra épüljön, miért bizonyosodott be mindannyiszor, [...] hogy a vallásos érzület türelmetlen és féltékeny; márpedig ez kivétel nélkül érvényes minden vallásra, mert a vallás csak szemernyivel jut tovább azon a határon, amelyet első hirdetői határoztak meg. [...]

Az ítélet már régen kimondatott és régen jogerőre emelkedett. Ön fel tud hozni egyetlen olyan új körülményt, amely elégséges okot ad ügy felülvizsgálatára? Sajnos, ilyen körülmény nem létezik. Márpedig ha ilyen nem létezik, akkor az Ön egész érvelése célját téveszti..."103

 

A kikötőben elmerengve...104

Szeretném hinni, hogy igyekezetem az 1922-es események horizontjának - legalább vázlatos - körvonalazására és a történtek körül kialakult szövevényes mítoszok eloszlatására sikeresen végződött. Ebben az esetben viszont miképp dönthető el a kérdés, hogy a konfliktusos felek közül melyik a bűnösebb? A „régi" értelmiség álláspontja közismert: legtöbbjük az ideológiai harc útját választotta. Ami a hatalmat illeti, a győzedelmes osztály képviseletében, először a világtörténelemben, a humánus utat választotta az állambiztonság kérdésében. Ennek ellenére a mai kutatók továbbra is Lenint és környezetét vádolják mindenféle bűnnel. Az egykori marxista urak elfelejtik Engels egyik fontos gondolatát: „...a lehető legrosszabb, ami egy radikális párt vezetőjét érheti, az az, hogy akkor válik égetően szükségessé a hatalom megragadása, amikor a mozgalom még nem ért meg annyira, hogy az általa képviselt osztály uralkodjék, és olyan rendeleteket alkosson, amelyek biztosítani képesek ezt az uralmat. [...] ekkor óhatatlanul egy megoldhatatlan dilemma elé kerül: hogy amit tennie lehet, az ellentmond minden korábbi megnyilatkozásának, az elveinek és pártja közvetlen érdekeinek; vagy hogy amit tennie kell, az teljesíthetetlen. [...] Aki valaha ilyen visszás helyzetbe került, az visszavonhatatlanul elbukott."105 A forradalmár vezetőknek pontosan ez a tragikus alakja volt V. I. Lenin. Az általa vezetett osztály végbevitte a forradalmat, de nem a szocialista, hanem egy nemzeti-felszabadító forradalmat, minek következtében létrejött egy új - de nem szocialista, hanem hatalmi - állam. Olyan helyzet állt elő abban a pillanatban, hogy a szocializmushoz szükséges anyagi-technikai alapok nem voltak meg Oroszországban, ahhoz pedig, hogy rövid időn belül létrehozzák őket, a polgárháború körülményei között nem volt erő. Ezért az országban szükségszerűen elkezdődött az osztályképződés folyamata: az össznépi tulajdon kialakulása és a forradalom, majd a „hadikommunizmus" idején létrejött hatalmas párt- és államapparátus átalakulása uralkodó, kizsákmányoló osztállyá.106 A „régi" orosz intelligencia marginális helyzetbe került, elvesztette létezésének célját és értelmét - „feleslegesnek" bizonyult az új típusú társadalomban. Minden arra mutat, hogy Lenin életének utolsó éveiben pontosan tudatában volt a kialakult helyzet tragikusságának, és lehetőségei szerint igyekezett stabilizálni a helyzetet, hogy lerakhassa egy jövendő egészséges társadalmi fejlődés alapjait... Többek között ezért lett a „régi" értelmiség szerencsésen kiakolbólítva a határon túlra, és nem Szibériába, ami pedig a hatalomban ülő bírálóiknak anyagilag sokkal kevesebbe került volna...107

 

Jegyzetek

1 A dokumentum Glavickij, M. E „A filozófusok hajója": az 1922-es év. Historiográfiai tanulmányok című könyvében jelent meg (Jekatyerinburg, Izd-vo Uralszkogo Unyiverszityeta, 2002, 182-192. o.).

2 Számos „régi" értelmiségi számolta magát a társadalmi közösséghez. A „társadalmi közösség"-be „a társadalmi szervezetek képviselőit", a „társadalmi munkásokat" sorolták (N. M. Kiskin nyilatkozata: Poszlednyije novosztyi, Párizs. Szerk. P. N. Miljukov. No. 397. Vö. 1921. 08. 3., 1. o.), olyan állampolgárokat, akik képesek „az öntevékenységre", kitűnnek „kezdeményezőkészségükkel", „azon vannak, hogy önmagukon segítsenek [...], és nem az államra várnak ölbe tett kézzel". (Moszkva, augusztus 22. Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság értesítője. Moszkva, no. 2., 1921. 08. 22., 1. o.)

3 Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság történetét részletesebben ismerteti M. Geller „»Az első figyelmeztetés« - pálcaütés (A kulturális értelmiség 1922-ben lezajlott, Szovjetunióból való kiutasításának történetéhez)" című cikkében. (Lásd Vesztnyik russzkogo hrisztyianszkogo dvizsenyija. Párizs - New York - Moszkva, no. 127., IV., 1978, 187-232. o.) A szövegben azonban jó pár pontatlanság fedezhető fel, ami, párosulva az ideológiai részrehajlással, jelentősen csökkenti a tanulmány történelmi értékét. Így például A. I. Ugrimov „Ugrjumov"- ként szerepel (202. o.), a 207. oldalon pedig, ahol a Pomgol felszámolásáról van szó, azt írja Geller, hogy „a Bizottságot teljes létszámában, Vera Fignert és a szövetkezeti együttműködés képviselőjét, P. A. Szadirint kivéve", letartóztatták, ami nem pontos: mert igaz ugyan, hogy előállították a gyűlés minden résztvevőjét - 72 embert -, de többségüket azonnal vagy néhány nap múlva elengedték, minekutána a Cseka közleményében (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8.) csak 5 személy (N. M. Kiskin, E. M. Kafjev, P. T. Szalamatov, Sz. N. Prokopovics, V. F. Bulgakov) szerepel, lásd még: „Kivégzés helyett kiutasítás. Az értelmiség deportálása a VCSK-GPU dokumentumaiban. 1921-1923". V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov bevezetőjével, Moszkva, in Az orosz út. 2005, 53-56. o. E. Kuszkov és M. Oszorgin visszaemlékezéseiben, amelyekre Geller támaszkodik, a Pomgol tagjai közül 6 fogva tartott személyt (N. M. Kiskin, Sz. N. Prokopovics, Je. D. Kuszkov, D. Sz. Korobov, I. A. Cserkaszov, M. A. Oszorgin) neveznek meg.

4 A. B. Halatov (1896-1938): 1918-tól 1923-ig a Közellátási Népbiztosság testületének tagja, a Népbiztosok Tanácsán belül működő Munkaerő-ellátási Bizottság elnöke, 1921 és 1931 között a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának alárendelt Tudósok Életkörülményeinek Javítására (KUBU) létrejött bizottság elnöke.

5 A 3. összoroszországi közellátási tanácskozás. Izvesztyija VCIK, no. 136., 1921. 06. 25., 2. o.

6 Izvesztyija VCIK, no. 158., 1921. 07. 21., 2. o.

7 Lásd Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egyik kezdeményezőjének, N. M. Kiskinnek a felszólalását (Izvesztyija VCIK, no. 159., 1921. 07. 22., 2. o.).

8 Megjelent Izvesztyija VCIK, no. 160., 1921. 07. 23., 1. o.

9 Lásd pl. „Úton az új hatalom felé". Poszlednyije novosztyi, No. 397., 1921. 08. 3., 1. o.; „Harc vagy együttműködés?" Uo. Moszkva, 398., 1921. 08. 4., 1. o.; „Éhezés és a szövetségesek". Uo. No. 399., 1921. 08. 5., 1. o.; „Az eszer párt felhívása". Uo. No. 401., 1921. 08. 7., 3. o.

10 Az emigráns sajtóra hivatkozott hasonló zsaroló kísérletekről szóló beszámolót lásd „Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságról (Id. Kamenyev előadásaiból)". Izvesztyija VCIK, no. 170. 1921. 08. 4., 2. o. Továbbá: „A szótól a tettig". In Obscseje gyelo. Párizs. Felelős kiadó: V. L. Burcev, no. 364., 1921. 07. 16., 1. o.; „Oroszországot segítsétek, ne a bolsevikokat!" Uo. No. 375., 1921. 07. 27., 1. o.; „Mindenekelőtt a bolsevikokkal vegyétek fel a harcot". Uo. No. 376., 1921. 07. 28., 1. o.; Burcev, V. L.: „A bolsevikok mellett nem lehet harcot vívni az éhezés ellen!" Uo. No. 377., 1921. 07. 29., 1. o.; és mások.

11 Lásd pl. Izvesztyija VCIK, no. 179. 1921. 08. 14., 1. o.

12 „A külföldre utazó küldöttség". In Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság [VKGP] értesítője. No. 1., 1921. 08. 16., kedd, 3. o.; „A VKPG felhívása a külföldhöz". In Pomoscs. A VKPG értesítője. No. 2., 1921. 08. 22., hétfő, 1. o.

13 Izvesztyija VCIK, no. 186., 1921. 08. 24., 2. o.

14 Izvesztyija VCIK, no. 191., 1921. 08. 30., 1. o.

15 „A hatalom a terepen". Poszlednyije novosztyi. No. 413., 1921. 08. 21.. 1. o. A hírhez kapcsolódó véleményeket lásd a Poszlednyije novosztyi következő számában (no. 414., 1921. 08. 23., 1. o.) megjelent „A hatalom a terepen és az éhínség" című szerkesztőségi cikkben.

16 Például Kiskin megvádolása azzal, hogy antonovista kapcsolatokat ápol (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.

17 Lásd „Az értelmiség kiutasításáról". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o.

18 Lásd A VCSK közlése Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság tagjainak letartóztatásáról. Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.; „V. F. Bulgakov hivatalos magyarázata". (A szerkesztőségbe küldött levélből.) Kommunyisztyicseszkij trud, no. 441, 1921. 09. 18., vasárnap, 4. o.

19 Lásd a VCIK 1922. 02. 16.-i rendeletét (Izvesztyija VCIK, no. 44., 1922. 02. 24., 2. o.) és a rendelet 1922. 02. 23-i kiegészítését. (Izvesztyija VCIK, no. 46., 1922. 02. 26., 3. o.)

20 Lenin, V. I.: Összes művei. 44. k., 369. o.

21 Lenin V. M. Molotovon keresztül az OK(b)P KB Politikai Irodája tagjainak írt levele. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 516-519. o.

22 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról« 1922-ben". In Sztupenyi. Filozófiai folyóirat, Szentpétervár, 1992, no. 1., (4), 62. o.

23 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o. A neves filozófus fiának, B. N. Losszkijnak a tanúsága szerint a beolvasztásra szánt arany- és ezüsttárgyak közül az 1725-nél korábbiak mentesültek az elkobzás alól (lásd Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«..." 63. o.).

24 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o.

25 A GPU feljegyzése az OK(b)P KB Politikai Irodájának „Az értelmiség körében szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról". (Közli: A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 76. o.

26 Uo. 413. o.

27 Uo. 432. o.

28 Akkoriban a diákság politikailag nem volt annyira tudatlan, passzív és konzervatív, mint manapság.

29 Részletesebben lásd Szoszkin, V. L.: „Főiskola - az autonómia vége (1921-1922)". In Az orosz értelmiség analízisének néhány aktuális kérdése. Főiskolák közti tudományos munkák gyűjteménye. Ivanovo, Ivanovói Állami Egyetem, 1997, 80-92. o.

30 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 83. o.

31 Uo. 89. o.

32 „A »filozófusok hajójának« utasai. (Az értelmiség sorsa 1922 repressziós nyarán és őszén)". (Összeállította, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov.) In Voproszi filoszofii, 2003, no. 7. 131. o. Ugyanezen forrás szerint T. P. Kravcev (1876-1955) 1943-ban lett a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja...

33 Sztratonov, V. V.: „A Moszkvai Egyetem szabadságának elvesztése". In A Világegyetem megismerésének határán. 455. o.

34 GARF, f. 5907 (Vodovozov, V. V.). op. 1, d. 198. Izgojev, A. Sz.: Öt év Szovjet-Oroszországban (Töredékes visszaemlékezések és jegyzetek). Kézirat, 7. o.

35 Lenin, V. I..: Összes művei. 45. k., Bp., Kossuth, 1981. 109. o.

36 A Szociálforradalmár Párt X. tanácskozásának határozata. Revoljucionnaja Rosszija. A Szociálforradalmár Párt központi orgánuma. 1921, no. 11., augusztus, 3. o.

37 Részletesebben lásd Guszev, K. V.: „A végrehajtás felfüggesztve..." Hazai történelem: problémák, kutatások és vélemények. Moszkva, Lucs, 1992, 56-75. o.

38 Itt és a továbbiakban a magánkiadók kérdésében N. L. Mescserjakov összefoglaló munkájának anyagát vettem alapul: „A magánkiadókról a Sajtó és forradalom című folyóiratban". 6 (3) k. 1922. július-augusztus, 128-134. o. Más adatok szerint 1922 augusztusáig Moszkvában 337, Pétervárott pedig 83 kiadónak adták meg a működési engedélyt; 1921 októberétől 1922 augusztusáig néhány moszkvai kiadótól 1261 kézirat ment cenzori ellenőrzésre. Lásd Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. Tanulmánygyűjtemény. Moszkva, Izd-vo Krasznaja nov, 1923, 21. o.

39 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. Angolról fordította, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta A. V. Lipszkij. Moszkva, Moszk. rabocsij; TERR A, 1992, 133. o.

40 Kolerov, M. A.: „A »Miszl« című filozófiai folyóirat (1922)". In A filozófia nem ér véget... A XX. századi hazai filozófia történetéből. 2 kötet, második kiadás. Szerk.: V. A. Lektorszkij, I. köt. A 20-as-50-es évek. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 39-46. o.

41 Szorokin, P. A.: „A háború hatása a lakosság összetételére, sajátosságaira és társadalmi szerveződésére". Ekonomiszt, 1922, no. 1., 77-107. o.

42 Így a szövegben. (Lásd Szorokin, P. A.: „A háború hatása..." Ekonomiszt, 83. o. jegyzet.) Itt elmaradt a %-jel, amit Lenin természetesen nem tudhatott, amikor a tanulmányt olvasta. Ugyanezeket a (javított) adatokat, akárcsak az utalást az évre (1920), amelyre vonatkoztak, Szorokin „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota. 1. Erkölcsjogi változások" (Volja Rosszii. Politikai és kulturális folyóirat, Prága, no 4. (32), 1922. 11. 1., 31. o.) című írásában is közreadta.

43 Szorokin: „A háború hatása..." 83. o.

44 Lásd Rajh, V.: Szexuális forradalom. Szentpétervár-Moszkva, egyetemi jegyzet, ASZT, 1997, 200. o.

45 Szorokin: „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota..." 31, 30. o.

46 Lásd Rajh: Szexuális forradalom. 185, 187. o.

47 Szorokin: „A háború hatása..." 93. o.

48 Lenin, V. I.: A harcos materializmus jelentőségéről. In Pod znamenyem markszizma, 1922, no. 3., 12. o. Lásd még: Összes művei. 45. k., 23-33. o.

49 „»Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot.« Az értelmiség 1922-es száműzetésének történetéhez". (A bevezetőt és jegyzeteket írta, a dokumentumokat kiadásra előkészítette A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 75. o.

50 William Christian Bullitt (1891-1967): amerikai diplomata, az Egyesült Államok első nagykövete a Szovjetunióban (1934-1936). - Joseph Lincoln Steffens (1866-1936): amerikai újságíró, szemtanúja volt a mexikói és az oroszországi forradalomnak. Érzéseit Szovjet-Oroszországról a következő szavakkal fejezte ki: „Megpillantottam a jövőt, és az működik". (Steffens J. L. Letters. In 2 vols. Vol. I. 1938, 442., 463. o.)

51 Steffens, J. L.: The autobiography of Lincoln Steffens. Complete in one volume. N. Y., [1931] 797-798. o.

52 „Az értelmiség száműzetéséről". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o. Más adatok szerint mindez 1922 januárjában történt. A letartóztatott anarchistákat és mensevikeket hamis papírokkal, mint csehszlovák állampolgárságú hadifoglyokat indították útnak vonaton külföldre.

53 Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. 23. o.

54 Bubnov. A.: A burzsoá restauráció a NEP második évében. Pétervár, „Priboj" munkás-szövetkezeti kiadó, 1923, 40. o.

55 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

56 Karszavin, L. P.: „A szabadságról". Miszl, no 1., január-február, 62., 65. o.

57 L. P. Karszavin olyan munkáiról van szó, mint a Saligia (Pg., 1918), a Bevezetés a történelembe (Pb., 1920), „A szabadságról" (Miszl, 1922, no. 1., Pb., „Academia"), a Noctes Petropolitanae (Pb., 1922). Lásd Preobrazsenszkij, P. F.: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". Pecsaty i rovoljucija. 6. (3) k. 1922. július-augusztus, 64-73. o.

58 Karszavin, L. P.: Saligia, avagy egy igen rövid és lélekemelő eszmefuttatás az Istenről, a világról, az emberről, a gonoszról és a hét főbűnről. Párizs, YMCAPress, 1978, 6. o.

59 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

60 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

61 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

62 Lásd Billington, J. H.: Ikon és fejsze. Kísérlet az orosz kultúra értelmezésére.

Moszkva, Izd-vo „Rudomino", 2001, 843. o.; Taruszkin, R.: „Turánia". In Pjotr Szuvcsinszkij és kora. Szerk.: A. Bretanyickaja. Moszkva, „Kompozitor", 1999, 258. o.

63 Uo. 121. o.

64 Frank, Sz. L.: A társadalomtudományok módszertanának áttekintő vázlata. Moszkva, „Bereg", 1922, 13. o.

65 Uo. 88. o.

66 V. I. Lenin levele I. V. Sztálinhoz 1922. 07. 16-án. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. 544-545. o.

67 Trockij szerzőségét M. E. Glavackij bizonyította. Lásd Glavackij, M. E.: A filozófusok hajója... 76. o.

68 Lásd pl.: „A világmindenség történetének analógiájaképpen a lélek eredendő állapota is gáznemű". (Ajhenvald, Ju.: Költők és költőnők. Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922, 7. o.)

69 Bobrov, Sz. recenziója: „Ju. Ajhenvald. Költők és költőnők". (Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922). Pecsaty e revoljucija, 1922, 6. (3) k., július-augusztus, 288. o.

70 Lenin, V. I.: Összes művei. 54. k., 198. o. (Feljegyzés N. P. Gorbunov számára az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című könyvről. 1922. március 5.)

71 Viseszlavcev recenziójára nem sikerült rábukkanni. Említést róla lásd Sztyepun, F. A.: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. Az utószót írta R. Gergel. Második, javított kiadás. Szentpétervár, Aletyejja, 2000, 515. o.

72 Szorokin, P. A.: „A nagy revízió kezdete". Vesztnyik lityeraturi, 1922, no. 2-3., 1-3. o.

73 Preobrazsenszkij, P. F. recenziója: Ny. A. Bergyajev, Ja. M. Bukspan, F. A. Sztyepun, Sz. L. Frank. Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya". (Kn-vo „Bereg", Moszkva, 1922, 95. o.) In Pecsaty e revoljucija, 1922, 2. (6) k., 307-309. o.

74 Vaganyan V.: „A mi orosz spengleristáink". Pod znamenyem markszizma, 1922, no 1-2., 32. o.

75 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 82. o.

76 Uo. 78. o.

77 Bergyajev, Ny. A.: Önmegismerés: dolgozatok. Moszkva, Izd-vo EKSZMO Pressz; Harkov, Izd-vo Folio. 1999, 486. o. [Magyarul: Önmegismerés. Budapest, Európa, 2002.]

78 Gornung, B. V.: Az idő folyása. 2. k. Tanulmányok és esszék. Moszkva, RGGU, 2001, 352. o. jegyzet.

79 Uo. 354. o.

80 Paszternak, B.: „A fejnek új módszerekre van szüksége". Izvesztyija, no. 143., 2003. 08. 12., 12. o.

81 Uo.

82 N. M. Jazikov „A hajós" című költeményéből.

83 Beloklokova, M.: „Két utas nyilvánosságra került ügye a »filozófusok hajójá«-ról". Izvesztyija, no. 145., 2002. 08. 16., 3. o.

84 Bergyajev: Önmegismerés. 489. o.

85 Sztyepun: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. 617. o.

86 Oszorgin, M.: Tatyjana napja. Dnyi, no. 72., 1923. 01. 25., 3. o.

87 Oszorgin, M.: „Ugyanazon a tengeren". Szovremennije zapiszki. Társadalompolitikai és irodalmi folyóirat N. D. Avkszentyev, I. I. Bunakov, M. V. Visnyak. A. I. Gukoszkij, V. V. Rudnyev közreműködésével, Párizs, no. XII ., 1922. 12. 7., 216. o.

88 GARF. f. 5907 (Vodovozov, V. V.), op. 1, d. 198. A. Sz. Izgojev. „Öt év Szovjet-Oroszországban". 10. o.

89 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. 144. o.

90 V. P. Viseszlavcev 1922. 10. 5-én A. C. Jascsenkónak írt leveléből. Lásd Orosz Berlin, 1921-1923. A Guverovszkij Intézet B. I. Nyikolajevszkij-archívumának anyaga alapján. Összeállította L. Flejsman, R. Hjuz, O. Rajevszkaja-Hruz. Párizs-Moszkva, 2003, 238-239. o.

91 „Grúzia helyzetéről". Dnyi, no. 35., 1922. 12. 9. 2. o.

92 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«..." 67-68. o.

93 F. E Dzerzsinszkij levele I. Sz. Unslihtnak a tömeges kiutasítások célszerűtlenségéről. 1923. május 27. (RGASZPI, f. 76, op. 3, d. 150, lásd 20.)

94 Mellesleg a szoloveci szigeteket a monostorral együtt még 1922-ben átadták a GPU-nak azzal a céllal, hogy ott koncentrációs táborokat létesítsenek politikai foglyok számára. Történetesen ide is, és nem Németországba, küldhették volna a „filozófusok hajójá"-nak az utasait...

95 „Oroszok Németországban. Beszélgetések Hans-Georg Gadamerrel". 1992. április 16. Heidelberg (a beszélgető Vl. Sz. Malahov). Golosz, no. 3. (1), 1922, 231. o.

96 Janovszkij, V. Sz.: Elíziumi mezők. Szentpétervár, 1993, 180. o.

97 „Az Orosz Tudományos Intézet megnyitása". Dnyi, no. 93., 1923. 02. 18., 5. o.

98 Oszorgin, M. A. (eredeti családneve Iljin) (1878-1942) - neves író, jogász, a Moszkvai Egyetem növendéke, az 1905-ös forradalom tevékeny résztvevője.

99 Oszorgin, M.: „Tudatos lojalitás". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 1. o.

100 Az előadásra 1923. 02. 11-én került sor. Dnyi, no. 89., 1923. 02. 14., 5. o. Az előadás tartalmában közel áll a Bergyajev által írt és 1924-ben Berlinben megjelent Új középkor utolsó, a „Demokrácia, szocializmus és teokrácia" címet viselő fejezetéhez. Lásd Bergyajev, Ny. A.: A történelem értelme. Új középkor. Összeállította és jegyzetekkel ellátta V. V. Szapov. Moszkva, 2002, 286-310. o. [Magyarul: A történelem értelme. Budapest, Aula, 1994.]

101 „A korhadás áradása Ny. A. Bergyajev előadásából". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 5. o.

102 K. P. Pobedonoszceva (1827-1907) 1880-tól 1905-ig a Szent Szinódus miniszteri hatáskörű vezetője: Oroszország történelmében az ő nevéhez kapcsolódik a legkönyörtelenebb cenzúra és minden haladó társadalmi gondolat üldözésének időszaka.

103 Vodovozov, V. V.: „Nyílt levél Ny. A. Bergyajevnek". Dnyi, no. 126., 1923. 03. 29., 1. o.

104 I. Brodszkij „Emlékkép" című költeményéből.

105 Engels, F.: „A keresztes háború Németországban. VI." In Marx, K. - Engels, F.: Művei. 2. kiadás, 7. k., 422-423. o.

106 Részletesebben lásd Szemjonov, Ju. I.: A történelem filozófiája. Moszkva. „Kortárs füzetek", 2003, 439., 500-502. o.

107 Megjegyzem: a felső hatalmi osztály megerősödésével az „új" értelmiséget nemcsak a független gondolkodói lét és az értelemre gyakorolt hatás lehetőségétől fosztották meg, hanem magától a fizikai léttől is: az 1928-ban kezdődött megtorlások során az értelmiséget mint társadalmi csoportot fokozatosan megsemmisítették. Csak egyesek élték túl - és nem valaminek „köszönhetően", hanem „annak ellenére"...

(Fordította: Székely Ervin)

Eszmélet folyóirat, 76. szám (2007. tél)