←Vissza

Print
Wen Tiejun: A vidéki fejlődés mérlege és perspektívái Kínában a XXI. század hajnalán

A szerző véleménye szerint Kína legfontosabb problémája az agrárkérdés: a mezőgazdasági munkaerő felduzzadása és az erőforrások szűkössége. A kínai állam előtt két lehetőséget lát: vagy egyfajta kínai „New Deal"-t végrehajtva infrastrukturális beruházásokba irányítja át a mezőgazdaságban kialakuló óriási munkaerő-felesleget, vagy pedig hozzájárul egy jól működő, a kistulajdonon és a vidéki közösségeken alapuló agrárstruktúra kialakításához.

Kína legnagyobb problémája a parasztság helyzete. Korábban ezt a problémát elsősorban a "termőföldek szűkösségével" magyarázták. Ez a régi szókapcsolat amúgy állandó használatban volt a múlt évszázadban, amikor is a Nemzeti Párt (Kuomintang - KMT) éppúgy hangoztatta, mint a Kínai Kommunista Párt (KKP), hogy az ország parasztságát mozgósítja "a mezőgazdasági forradalomért folytatott harc" keretében, amiből végül a KKP került ki győztesen. Mára azonban a helyzet megváltozott. Mert az igaz, hogy Kína nagy problémája továbbra is a parasztság kérdése, csakhogy felzárkózott mellé a munkanélküliség fenyegető veszélye is. Ez alkalommal viszont ki lesz képes rá, hogy vegye az akadályt, és megnyerje a versenyfutást? És hogyan? A XXI. század fordulóján az egymással vitázó felek lassanként elfogadták, hogy Kínában a "mezőgazdaság" problémája nem az egyedüli, mert a parasztság kérdése valójában három dimenziót öltött: a népesség, a társadalom és a termelés dimenzióját.1


Azok az elméleti szakemberek, akik részt vettek a kínai gazdasági reformok kidolgozásában mind tudják, hogy a "mezőgazdasági reform kísérleti övezetében"2 általam vezetett projektek mindegyike a piacgazdaság felé irányult. Amikor belebocsátkoztam első "politikai kísérleteimbe", a legkülönfélébb gazdasági hagyományokból voltam kénytelen meríteni, kezdve a marxistának nevezett politikai gazdaságtanon, s eljutva egészen a "nyugati gazdaság" modern elméleteiig, csak hogy rávilágítsak a tulajdonjog fogalmára. Éveken át tanulmányoztam a legkülönbözőbb elméleteket, miközben merőben más hagyományokból táplálkozó szerzőikre úgy tekintettem, mint "tanítómestereimre", és végül az eklekticizmust választottam, egyforma jelentőséget tulajdonítva valamennyi benne rejlő perspektívának. Számos elméleti vitában sűrűn hangsúlyoztam, hogy magamat szívesebben minősítem kísérletező szakembernek, mint teoretikusnak, és elmélkedéseim gyümölcse nem több, mint az alaphelyzetekben szerzett tapasztalatok ösztönös megértése.

Manapság az efféle "tapasztalati" eredmények jelentősége és haszna nemcsak abban áll, hogy hivatkozási pontokként szolgálnak a kormány tagjainak, akiknek egymást követő agrárpolitikáját a parasztok széles tömegei utasítják vissza, hanem abban is, hogy rákényszeríti őket a kínai mezőgazdasági probléma három dimenziójának tanulmányozására.

 

Mi az igazi probléma Kínában?

 

Miközben vidéki közösségekben eltöltött hosszú évek nem kevés tapasztalata halmozódott fel bennem, gyakorta éreztem magamat zavarban a nagy elméletek előtt. Viszont a helyszínen végzett feladatok, amelyek komoly munkát követeltek tőlem, olykor kisegítettek zavaromban. Az a módszer, amellyel a nyugati elméleteket értelmezték és - gyakran igen rosszul - alkalmazták Kínában, szerintem a XX. század egyik alapvető melléfogása volt. Mert voltaképpen hogyan lehet összehangolni vagy összeegyeztethetővé tenni a nyugati tudományok eredményeit és filozófiáját a hagyományos kínai gondolkodással és a kínai kultúra valóságával? A marxista politikai gazdaságtan (amely Kínában mélyen beépült a társadalomtudományok szakértőibe, és változatlanul ott munkál bennük) és a liberális gazdaságpolitika egyaránt ugyanazokat a kérdéseket vetette fel bennem, amikor a nyugati tudományelmélet és a kínai gyakorlat összeférhető voltát vizsgáltam. A hazai politikai vezetők, mint Mao vagy Teng, akárcsak az összes jelentős kínai vagy külföldi szakértő, osztoznak - és mindig is osztoztak - az érzésben, hogy a "kompatibilitásnak" ez a fajta problémája még megoldásra vár.

Ez az oka annak, hogy amikor az évszázados problematikát érintő hipotézisemmel előállok a kínai tanulmányok sorában, máris leszögezhetem, hogy feltételezésem a legegyszerűbb és legismertebb ténymegállapításon nyugszik: Kína problémája mindenekelőtt az agrártársadalmon belül kialakult hatalmas feszültségben rejlik, amit a túlnépesedés és az erőforrások szűkössége jellemez, eredete pedig az állam által az iparosításra szánt belső és eredeti tőke felhalmozásában keresendő. E tanulmány, szándéka szerint, két alapvető paradoxon elemzésére vállalkozik, amely a kínai fejlődés két történelmi fázisában alakult ki. Kína gazdasági fejlődésének történetét az utolsó évszázadban a következőképpen lehet összegezni: egy olyan mezőgazdasági országról van szó, amely az iparosításnak legalább négy fázisát élte meg. Az ebben a megvilágításban levonható első tanulságot már most viszonylag könnyű belátni: minden intézményi vagy rendszerbeli modernizáció hatásában inkább alatta maradt a makrokörnyezet által produkált szerkezeti átalakulásoknak.

 

A modern Kínában végbement "mezőgazdasági forradalom" elemzése

 

Szun Jat-szen és Mao Ce-tung hasonló körülményekkel volt kénytelen szembenézni. Az első "demokratikus forradalom"3 kezdetén, az elmúlt évszázadban, Szun Jat-szen felhívása a parasztokhoz, aminek számos felkelés lett az eredménye vidéken, a földek egyenlő elosztását tűzte ki célul. Híres "jóléti elveinek" két alapvető megközelítése közül ez volt az egyik. A földtulajdon kérdésének ez a fajta megoldása azonmód kiváltotta a monarchisták heves felzúdulását.

Szun és hívei tapodtat sem hátráltak volna a monarchistákkal folytatott elméleti vitákban, a következő tanulságot azonban kénytelenek voltak leszűrni: a parasztok túlnyomó többsége közömbösen fogadta felhívásukat az agrárreformra. Szun akkor értette meg, hogy az egyenlőtlenség, amely az idő tájt a kínai agrártársadalomban uralkodott, kizárólag a "szegénység" és a "szélsőséges szegénység" választóvonalán mutatkozik meg. Miután nem sikerült az egész parasztságot mozgósítani, Szun Jat-szen attól fogva egy másik stratégiát választott, és a pártok révén szervezett "felkeléseket". Ám az ő polgári forradalma - mondjuk ezt erős iróniával, merthogy ez a forradalom sohasem nyerte el a hazai polgárság támogatását - végül egy tartományok közötti háborúvá változott, amit hadurak vezettek a nyugati gyarmatosító hatalmak ellenőrzése mellett.

Az 1920-as években a fiatal Mao Ce-tung dokumentumot szerkesztett "Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról" címmel, ahol leírja a "mezítlábasok mozgalmának" kegyetlen vérbe fojtását. Közvetlenül ezután fogalmazta meg Mao első fontos elméletét az osztályok felosztásáról a kínai társadalomban. Később, az őszi aratás idején, amikor forradalmi tűzfészek jött létre a Csingkang-hegyen, támadást indított "a hitvány földbirtokosok" ellen, és újraosztotta birtokaikat. Nem sokkal később, mivel a kisparasztság nem tudott annyit termelni, mint amennyi a Vörös Hadsereg ellátását biztosította volna, változtatott stratégiáján, és elkezdte "támadni a helyi csőcseléket, azzal a céllal, hogy ellátmányt gyűjtsön a hadseregnek". Ez a politikai gyakorlatában bekövetkezett fordulat, amivel magára vonta a KKP baloldali vezetőinek haragját, kis híján az életébe került.

Ezek után hiába toborzott a Vörös Hadsereg több mint 300 000 katonát a Csingkang-hegy környékéről és más bázisokról, ez a "szovjet típusú forradalom", az új helyzetnek megfelelő földpolitika alkalmazásának hiánya miatt, eleve kudarcra volt ítélve. Ez volt az oka annak is, hogy a Vörös Hadsereg kénytelen volt keserves vállalkozásba: a "hosszú menetelés"-be bocsátkozni. Az ellenséges támadások elkerülése érdekében a vörös katonák számtalanszor változtattak útirányukon, mielőtt végleg sikerült megvetniük lábukat Senhszi tartomány északi részében. Voltaképpen a KKP győzelmének fő oka, a kínai-japán háború mellett, az volt, hogy módosított a reformon, amikor elállt a "földek újraosztásától", hogy ehelyett az adóterheket és a földek bérleti díját mérsékelje. Akkor már nem az volt a jelszó, hogy "harcolni kell a helyi földbirtokosok zsoldjában álló bűnözők ellen", hanem ésszerűbb volt elfogadni "Li Ting-minget mint a helyi felvilágosult kisnemesség képviselőjét". Ennek köszönhető végül is, hogy a Vörös Hadseregnek sikerült megállapodnia az Észak-Senhszi tartomány szegény régiójában.

Kijelenthetjük tehát, hogy a kínai marxizmus nem vette át egészen a Vang Ming által dogmatikus módon erőltetett moszkvai doktrínákat, hanem Senhszi tartomány északi falvai között találta meg a maga elméleti és gyakorlati alapját... E fordulat arra irányult, hogy megőrizzék a vidéki elit hagyományos autonómiáját. Mao írásai a Válogatott műveiben megjelent "Két elmélet"-ről, illetve "Tudásunk fejlesztésének módjá"-ról a kínai kommunisták és a szovjet doktrinerek között lezajlott harcból következtek.

 

A szétszórtan élő parasztság ellenállása az állami iparosítással szemben

 

A paraszti kultúrában mélyen gyökerező Kínai Kommunista Párt a rengeteg véráldozat láttán lassanként elfordult a Komintern által szorgalmazott szélsőbaloldali orientációtól. Az 1930-as évek időszakát a kínai vezető értelmiség élénk reflexiós tevékenysége jellemezte. Egyik csoportosulásukat főleg a kínai viszonyok sajátosságának kérdése foglalkoztatta, és nagy horderejű vitát indított útjára az ázsiai termelési módról. Ebben mindenekelőtt Marx utolsó éveiben fogalmazott önreflexiós írásaira hivatkoztak, amelyekben Marx bevallotta, hogy kevés ismerettel rendelkezik a régi ázsiai társadalmakról. Elismerte bennük, hogy a maga Morgan és Darwin felfogásából eredeztethető elmélete a Nyugat öt történelmi korszakáról nem alkalmazható Kína sajátos helyzetére. Ez a vallomása kétséget ébresztett aziránt, hogy a nyugati társadalomtudományok alkalmazhatók-e a kínai valóságra.

Az ősi keleti civilizációkban mindig is az intenzív öntözéses gazdálkodás volt a népesség megélhetésének fő eszköze. Ez a termelési mód elsősorban kis társadalmi csoportokra (család, falu vagy klán) épült, melyek a maguk részéről a társadalom alapegységeit alkották. E közösségek történelmi fejlődése igen hamar más irányt vett, mint a vadászatra, gyűjtögetésre és állattartásra berendezkedett nyugati társadalmakban, ahol az egyén volt a társadalom alapegysége. Erre a következtetésre azután jutottam, hogy a New York-i Metropolitan Museumban, a londoni British Museumban és a párizsi Louvre-ban bővebben tanulmányoztam az emberi civilizációk emlékeit. A nyugati és a keleti civilizációk merőben különböző utakat választottak, és az eltérő termelési módok idézték elő a más és más társadalmi szerkezet kialakulását. A természet leigázásához (a vadászat és a gyűjtögetés által) szükség volt hatásos társadalmi egységekre és a mindennapos fizikai bátorságra, ami kedvezett az individualista társadalmak kialakulásának.

Keleten, és Kínában kiváltképp, azokban a gigantikus méretű országokban, amelyek sohasem hódoltak be egészen a nyugati gyarmatosításnak, a társadalmi csoportokra alapuló önellátó közösségek az idő tájt primitív törzsek voltak, amelyek a folyók és más vizek mentén már öntözték földjeiket, szerte a földrészen. Nem véletlen, hogy az első uralkodói ház, a Hszia-dinasztia már 4000 éve megjelent Kínában, köszönhetően a Nagy Jü által kifejlesztett öntözési rendszernek, amellyel a Sárga-folyó áradásait igyekezett levezetni. Ez a történelmi folyamat azonban soha nem késztetett rabló hadjáratokra vagy bármiféle osztályelnyomásra, és ez a magyarázata annak, hogy a rabszolgaság, ez a tisztán nyugati intézmény, sohasem jelent meg Kínában.

Az 1930-as években bontakozott ki egy másik nagy vita is, ami szintén figyelmet érdemel. Valójában az történt, hogy amikor az értelmiség egyes képviselői előhozakodtak a kínai sajátosságokkal, azonnal trockistáknak bélyegezték őket, így a polémia a történelmi marxizmus és a kínai környezet esetleges kompatibilitásáról abbamaradt. Ugyanebben az időszakban viszont széles körben elismerésre talált az elméletírókat hosszú ideig béklyójában tartó könyv, a Rabszolgaság kora, amely éppen azt állította, hogy Kína, a nyugati világhoz hasonlóan, a történelmi fejlődés öt fázisát élte meg, köztük a rabszolgaságét is. Számos közgazdász is sokáig magáénak vallotta ezt a hipotézist, és arra a következtetésre jutott a vidéki viszonyokról végzett vizsgálatai során, hogy a földek 80%-a fölött a lakosság 10%-a rendelkezik, vagyis a gazdag földbirtokosok. Ennek a tézisnek hatalmas politikai hatása volt, mert a nemzeti agrárreform elméleti alapját adta.

Annak jobb megértése érdekében, hogy ez a hatás milyen mértékben befolyásolta Kína gazdasági fejlődését, elvégeztem egy időrendi tanulmányt, amikor is bőségesen merítettem a vidékről folytatott e századi kutatásokból, függetlenül attól, hogy mi volt a szerzők politikai alapállása. Ez a tanulmány mindenekelőtt arra világít rá, hogy a föld tulajdonjogának elválasztása a föld megművelésének jogától olyan rendszert alkot, amely Kínában magából a vidéki társadalom belső struktúrájából következik. Egyfelől a népesség növekedése, ami az egy lakosra eső megművelhető földterület csökkenésével járt, megakadályozta a földek valamely kisebbség általi kisajátítását. Másfelől a bérleti díjak olyan magasak voltak, hogy csak néhány kulák és önállóan gazdálkodó jómódú gazda pályázhatott a föld ilyenfajta hasznosítására. A tulajdonjogoknak ez a rendszere tartotta egyensúlyban a mezőgazdasági eszközök és a vidéki munkaerő elosztását, évszázadokon át biztosítva a régi Kína társadalmi struktúrájának stabilitását.

Ugyanakkor mivel magyarázható a társadalmi felkelések és osztályharcok gyakorisága a régi Kínában? Egy elmélyültebb strukturális analízis kimutatta, hogy a legnagyobb konfliktus, amely a vidéki gazdaság összeomlását siettette Kína modern kori történelmében, a parasztságot és az egyszerre uzsorás, ipari és kereskedelmi tökével rendelkező földbirtokosokat állította szembe egymással. Az árukereskedelem révén felhalmozódott ipari és kereskedelmi tőke fokozta a parasztok kizsákmányolásának mértékét. Valójában az uzsorából származó profit jelentősen meghaladta azt, amit földbérlet vagy akár az ipari és kereskedelmi tőke hozott. Ez az ellentét fényt vet egy mindig időszerű lényegi problémára, és alapvetően érinti azt a fejlődési utat, amelyet a mi agrárországunknak követnie kell.

Más szavakkal, azon van itt a hangsúly, hogy az urbanizáció és iparosodás összefüggésében kell meghatározni a tőkekivonásnak és -felhalmozásnak azokat az eszközeit, amelyek egy szétforgácsolt és alig többlettermelő mezőgazdaságban működhetnek. Felállítottuk egy ilyen típusú agrárgazdaság hatékonysági mérőskáláját: a rendszer akkor mondható hatékonynak, ha jelentősen sikerül csökkenteni azoknak a tranzakcióknak a költségét, amely a szétforgácsolt parasztok millióira hárul, amikor közösen valósítják meg az eredeti tőkefelhalmozást abban a történelmi kontextusban, amely óhatatlanul hozza magával az iparosítást.

 

Két alapvető tézis

 

A vidéki fejlődés parancsoló szüksége fényében két alapvető tézis került közel egymáshoz a mezőgazdaságról készült tanulmányokban: az első a jelentős népességnövekedéssel megterhelt agrárrendszer átalakítását elkerülhetetlennek tartja; a másik a mezőgazdasági többlettermelés megfelelő elosztási rendszerének létrehozását sürgeti a kétpólusú város-vidék struktúrában.

 

Az agrárreform és a demográfiai nyomás

a) A tulajdonjog kérdése az agrárreformban


Az agrárreform, amelynek fő célja az volt, hogy a termőföldeket újra elosszák a vidéki családok között (beleértve a földbirtokosokat és a "kulákokat" is) nagyságuk arányában, a ("felszabadító harcnak" is nevezett) harmadik "agrárforradalmi harc" közvetlen következménye volt. Ez a harc tulajdonképpen a mezőgazdasági területek teljes privatizációjába torkollt, kivéve a földbérleti jogot, beleértve viszont a hagyományos falvak közös művelés alatt álló földjeit.

Ezt követően a "kölcsönös segélyezési csoportok" biztosították a parasztok földtulajdonjogának fenntartását. Az 1950-es években alapított "elsődleges szövetkezetek", a közösségi földekre építve, ugyancsak lehetővé tették a parasztoknak, hogy a földtulajdon egy részét megtartsák birtokukban. Ugyanakkor, 1957 és 1958 között, a "fejlett szövetkezetek" és a "népi kommunák" megalapításával egyszeriben eltörölték a természetes határt a hagyományos falvak (klánok) között, a parasztokat pedig egyszeriben megfosztották minden joguktól a földtulajdonra. Akkoriban a magántulajdonban lévő földek teljes államosítása folyt. 1957 és 1962 között, vagyis öt éven keresztül Kínában éhínség tombolt, ami jelentősen meggyengítette az országot, a kormányt pedig agrárpolitikájának módosítására kényszerítette. A "népi kommunákba" és "munkabrigádokba" szervezett munkaerőt "termelési csapatokba" szervezték át, és a hagyományos falu újból átvette központi szerepét a termelés és a földtulajdonlás terén.4 Ugyanebben az időszakban, az 1960-as években, a rendszer teljes átalakítása lehetővé tette a földtulajdonlást, a szabad csere fejlődését, és létrehozta a "szerződések rendszerét", amely felhatalmazta a parasztokat, hogy megtartsanak maguknak egy csekély földet, hogy abból fedezzék mindennapi szükségleteiket. Az 1970-es évek vége felé a kormány visszaadta a parasztoknak földtulajdonlási jogaik jó részét.

Jelenleg a "részvényeseknek" nevezett szövetkezetek, amelyek egy "kettős szerkezetű tulajdonjogon"5 alapulnak, jelentősen elterjedtek számos régió falvaiban. Alapvető céljuk a parasztok tulajdonjogainak védelme szerződések révén, miközben a falu a maga egészében a "közföldek" egy részét birtokolja. Ugyanakkor ezekben a falvakban számos konfliktus robbant ki - és robban ki manapság is -, melyeket éppen a túlzott arányú földfoglalások váltottak ki, valamint a földek értékének a helyi kormányzatok általi alulbecslése.


b) Strukturális kényszerek a "vidéki Kínában"


A kínai földművelő civilizáció ötezer éve egyértelműen mutatja, hogy a mezőgazdaság és a földek-népesség viszonylat mindig is szoros kapcsolatban állt egymással. A "vidéki Kína" történelmének legsúlyosabb problémái az ember által előidézett katasztrófák következményei voltak, és nem természeti katasztrófáké. A leggyakoribb kiváltó ok a kisszámú, de gazdag és nagy hatalmú elit erőszakos földfoglalása volt, ami igazolja azt a teóriát, amely szerint "nem a bizonytalanság az igazi rossz, hanem az erőforrások egyenlőtlen elosztása". Az "infrastruktúra" erőltetett kiépítése, a véget nem érő konfliktusok, a népi exodus arányait megnövelő súlyos adóztatás és a társadalmi bizonytalanság szintén érdemes az említésre. Amikor a társadalmi válsághoz ráadásként természeti katasztrófa vagy idegenek betörése társult, a helyzet óhatatlanul valamilyen "reformot" követelt, olykor egy új dinasztia trónra lépését is, az pedig sietve rendszerint olyan nemzeti politikát hirdetett meg, amely a földek újraelosztását ígérte, és adómentességet.

A Han- és a Tang-dinasztia alatt a kínai civilizáció a virágzás korszakát élte meg a mezőgazdasági termelékenység növekedése révén, ami területi terjeszkedéseknek volt köszönhető. A Csin- és a Szuj-dinasztia kora a szakadatlan háborúskodások miatt nem alkalmas rá, hogy példákat merítsek belőle. A Szung- és a Ming-dinasztiákra mindvégig jellemző politikai instabilitás egyrészt a földek-erőforrások, másrészt a földek-népesség viszonylathoz köthető. A mongolok betörése Kínába és az utána következő időszak frappáns példát kínál. Hiába folytatott a mongol zsarnokuralom szélsőségesen brutális és intoleráns politikát a néppel szemben, a Jüan-birodalom nyolcvanhét éven át szilárdan tartotta magát. Hosszú fennállása szoros összefüggésben volt a birodalmi területek példátlan arányú kiterjesztésével. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy enyhüljenek a korábban igen kedvezőtlen földek-népesség viszonylatból eredő feszültségek.

Ugyanez a helyzet folytatódott a Csing-dinasztia alatt. A mandzsuk, ez a kis etnikai minoritás, 280 évig uralkodtak a hatalmas, kontinensnyi területen. Sikerüket annak köszönhették, hogy integrálni tudták Közép-Kína kultúráját a maguk kormányzási módszereibe. Emellett, ami még ennél is fontosabb körülmény, a Csing-birodalom roppant kiterjedése lehetővé tette a termőföldek és a természeti erőforrások jobb felhasználását és a nagy népsűrűségből fakadó erős társadalmi nyomás csökkentését. Mindehhez hozzájárult még az adóterhek csekély mérséklése és a földek-népesség viszonylat új egyensúlya, s ezek a társadalmi és politikai stabilitás hosszú időszakát hozták el Kínában.

A Csing-időszak végétől kezdve a Kínai Köztársaság megalapításáig az országot idegen hatalmak lepték el, és a helyi hadurak szabdalták szét kisebb egységekre. A gyors iramban növekvő népesség azzal volt kénytelen szembenézni, hogy a rendelkezésére álló erőforrások mennyisége veszélyes iramban apad, aminek következtében éles polarizáció alakult ki a gazdag és a legínségesebb körülmények között élő családok között. A hagyományos falvakban azonban fennmaradtak a korábbi vidéki közösségek, hála a tulajdonjogok stabilizáló rendszerének, amelynek jellegzetessége a "kettős földtulajdonlás" volt, mivel a földtulajdonjogok különváltak a földhasználati jogoktól. A XIX. század közepét követően a Tajping-felkelés, a japán-kínai háború és a két polgárháború szó szerint megtizedelte a kínai lakosságot. Ez a körülbelül 20-30%-os népességcsökkenés bizonyos mértékig megbillentette a földek-lakosság viszonylatot. Ez a helyzet azonban nem hozta magával a képlet országos szintű módosítását, ehelyett a mezőgazdasági termelés tekintetében mély különbségeket alakított ki a régiók között. Annak ellenére, hogy délen a bérlő parasztok száma meghaladta a birtokos parasztokét, északon pedig ennek az ellenkezője volt megfigyelhető, az életkörülmények a középső vidékeken voltak a legkedvezőbbek. Ezek az eltérések magyarázták azután, hogy a parasztfelkelések miért éppen északon kovácsolták ki a vezető forradalmi erőt.

A mezőgazdaság forradalmi harcának győzelme után Mao reformja keretében a földeket újraosztották a parasztok között; Teng Hsziao-ping ugyanezt tette a maga "tizenöt évre szóló földhasználati szerződései"-vel. A kínai vezetők harmadik generációja szorosan követte elődei példáját, amikor garantálta, hogy a földhasználattal kapcsolatos szerződések nem fognak változni az elkövetkező harminc évben. Az idő tájt a termőföldek-népesség viszonylathoz kapcsolódó erős feszültségek miatt e három egymást követő reform, amely a földek egyenlő elosztását célozta meg, csak akkor vezethetett jó eredményre, ha a változtatás megmaradt a falvak eredeti határain belül. Voltaképpen az a tény is, hogy bizonyos kínai falvak nem mindig tudták elviselni a polarizáció intézményes költségeit, ebből a helyzetből fakadt. Hiába van szó itt egy mindenki által jól ismert problémáról, a kérdést még senki sem elemezte kellő elmélyültséggel.

 

A vidék problémájának három dimenziója: az egyenlőség elve versus piacgazdaság

 

A földek-népesség viszonylat szélsőségesen feszült természete miatt Kínában a megművelhető földeket - azaz a nagy többség "megélhetési eszközét", amit gondosan meg kell különböztetni a "termelőeszközök" fogalmától - csakis a falusi közösségek között lehetett elosztani, amelyek a legkövetkezetesebben ragaszkodtak az egyenlőség elvéhez. Számos tapasztalat birtokában mindig ösztönöztük a földekkel való tranzakciókat. Mégis kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy az utóbbi tíz évben a parasztoknak csupán 1%-a adta el ténylegesen a földhasználati jogát. Ez bizonyítja legjobban, hogy a tulajdonjogoknak ez a strukturális helyzetből következő rendszere nem kompatibilis a piacgazdasággal.

Hacsak nem következik be a földek-népesség viszonylat gyökeres megváltozása, akkor a hatékonyság vagy hatásfok fogalma, ami a mezőgazdasági politika egyértelmű célkitűzése, Kína jelenlegi állapotában nem ösztönözheti az agárreformot. Az erőforrások szűkössége miatt Kína történelme folyamán sohasem valami tisztán "agrár"-problémától szenvedett. Esetében mindig is egy "három dimenziót öltő vidéki problémáról" volt szó.

A tulajdonjogok elméletén belül, ahogyan a hivatalos gazdaságpolitika megfogalmazta, a földtulajdoni jogok átrendeződése, az egyenlőség elvének ez az igazi megtestesülése, mindig valamelyik politikai rendszer átalakulásából következett, amit forradalmak vagy hivatalos reformok idéztek elő. És mivel a földtulajdoni jogok ilyen egyedi szemléletének kialakulását inkább a politikai erők konvergenciája hívta életre, nem pedig a piaci erők, a mi országunkban a "magántulajdon" fogalma nem valóságosan létező elem. Inkább egy kikristályosodott pontról van szó, mint amilyen egykor a feudális rendszer és a központosított uralkodói hatalom alapelve volt: "Az Ég alatt minden föld a császár földje; minden természeti forrás a császárt szolgálja."

 

A vidéki és a városi lét kettős ellentéte: a mezőgazdasági többlettermelés elosztási rendszere és a kistermelők többlettermékének túlzott elvonása

 

Egy közgazdász kimutatta, hogy Kína majdnem ezer éve a mezőgazdasági termelés 15%-os kereskedelmi rátájával számolt. Ehhez képest az iparosítás jelenlegi szakaszában a gabonatermesztés kereskedelmi rátája alig éri el a 30%-ot. Holott ebbe azt is bele kell érteni, hogy az éves össztermés 15%-a az államot illette. Ezek a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a parasztok 50%-a nem a piacra termel, és csupán 30%-uknak sikerül kereskedelmi forgalomba bocsátani összetermelésük 30%-át. A mezőgazdasági kistermelőknek körülbelül a 70%-a csak jelentéktelen hatékonyságnövekedést volt képes elérni. Az iparosítás nem oldotta meg a vidéki szegénység problémáját. Ellenkezőleg, a helyzet csak súlyosbodott a népesség fokozatos növekedésével egy olyan gazdasági-demográfiai szerkezetben, amelyet a vidéki és a városi lét kétpólusú ellentéte jellemez.

Egy ilyen strukturális szorításban csak a földek egyenlő elosztása bizonyult járhatónak, függetlenül attól, hogy ez az elosztás fegyveres forradalom vagy békés reformok útján valósult meg. A tulajdonok és a javak belső elosztási rendszere mezőgazdasági keretek közt tulajdonképpen a "stabilizáló szerkezet" alapját alkotja a kínai társadalomban. A falvakban a tulajdon gazdasági internalizációja éppúgy, mint a javak elosztási rendszerének mechanizmusa a vidéki társadalom stabilizálását célozta: másfelől be kell látnunk, hogy ez a fajta elosztási rendszer ellentmond az iparosítással együtt járó kapitalista elv lényegének.

 

Kína négy iparosítási kísérlete

 

A Csing-kor lezárulta után Kína "négy iparosítási kísérletet" élt meg. Az első "egy nyugati módra elképzelt modernizációs mozgalom" (jangvu jüntung) gyümölcse volt, amely a Csing-dinasztia kormányának kezdeményezésére bontakozott ki 1850 és 1895 között.

A második az 1920-as és 1940-es évek között ment végbe a köztársasági kormány alatt. Mindkettő felkeléshez vezetett: a bürokratikus módon szerveződött ipari és kereskedelmi tőke voltaképpen felszívta a mezőgazdasági többlettermelés túlnyomó részét, ami felerősítette a társadalmi konfliktusokat.

A másik két kísérlet időben egybeesik két egymást követő "történelmi fázissal", amelyekről már tettem említést a tanulmány elején. Az első az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig: ez alatt az időszak alatt a központi kormány a "szocializmus" és a "népi tulajdon" nevében kezdett neki az iparosításnak, ami az állami tőke eredeti felhalmozásának eredményes stádiuma volt. A második fázis a nyitás politikájának bevezetésével kezdődött az 1970-es években. A központi kormány által kitűzött cél, a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében a helyi vezetők maguk is kezdeményeztek valamilyen "helyi iparosítást", akár több szinten is. Az iparosításnak ez a formája elősegítette ugyan a gazdasági növekedés meggyorsítását és Kína nemzetközi befolyásának növekedését, másfelől viszont súlyos ökológiai problémákhoz vezetett. Ez az intézményesített modernizáció elsősorban a kormány és a parasztság közötti tranzakciós költségek problémájával próbált szembeszállni az erőforrásoknak és a mezőgazdasági többlettermelés kivonásának kapitalizációs folyamata keretében.

 

Az eredeti tőkefelhalmozás az állami iparosítás időszakában

 

A Kínai Népköztársaság létrejöttének pillanatában a gyarmatosítás már lehetővé tette a nyugati országoknak, hogy felosszák maguk között a világ erőforrásait, a két világháború következtében pedig meg is szilárdult e geopolitikai struktúra. Kínának, "fennmaradása" érdekében, nem volt más választása, mint hogy lemásolja az iparosítás szovjet modelljét. Következésképpen kénytelen volt átmenni az eredeti tőkefelhalmozás szakaszán, ami önmagában kivihetetlen lett volna, miután olyannyira alacsony volt a kínai parasztgazdaság kereskedelmi rátája.

A Kínai Népköztársaság első három évében a négyszázmillió paraszt elegendő termést volt képes szolgáltatni az ötvenmillió városi lakos ellátására. Az első ötéves terv idején húszmillió vidéki munkás szegődött el a városokba, hogy segítse az ipari infrastruktúra kiépítését. A rengeteg gabonafélét fogyasztó városi lakosság hirtelen 40-50%-os növekedése azt eredményezte, hogy a mezőgazdasági termékek hamar hiánycikké váltak. Emellett a falvak munkaerő-feleslegének nagysága miatt ebben a mezőgazdasági országban a felhalmozás módja inkább a jelentős munkaerő-ráfordításon alapult, mintsem a tőkéén. Ilyen körülmények között az ipari termékek nem tudtak betörni a vidéki piacra, és a két szektor nem tudta eltartani egymást az árucikkek kölcsönös cseréjével.

Ebben a helyzetben Kína belekényszerült egy példa nélkül álló önkizsákmányolásba, amit az erősen központosított kormány irányított: a falvakban a népi kommunák és az állami monopólium szimbiózisára épülő rendszer épült fel a termékek felvásárlására és forgalmazására, a városokban pedig egy megtervezett és bürokratikus intézmények által működtetett segélyezési rendszert vezettek be. Miután a központi kormány ellenőrizte a vidéki és a városi munkaerő által előállított összes többletterméket, ő maga osztotta el az erőforrásokat is azzal a céllal, hogy kifejlessze a nehézipart.

Ugyanakkor az úgynevezett "szocializmusba való átmenet" időszaka alatt a központi kormányzat módosította az "új demokráciának" nevezett fejlődési stratégiáját, amely a magánkapitalizmus és az államkapitalizmus elemeit integrálta egy olyan tulajdonrendszerbe, amely az állami monopólium talaján állt. Miután a nehézipari alapok kifejlesztéséhez tekintélyes tőkebefektetésre, ám korlátozott számú munkaerőre volt szükség, a kormány korlátozta a vidéki munkások városokba vándorlását, és átformálta a vidék és város kétpólusú struktúráját. Az iparosítás periódusa alatt végbement tőkefelhalmozás folyamata parasztok ezreinek halálát követelte, Kínának azonban igen rövid időn belül sikerült létrehoznia egy olyan ipari infrastruktúrát, ami által az ország gazdasági és politikai autonómiát élvezhetett. Ez a történelmi időszak az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig.

 

Megszorítások a fejlődésben és alternatív politikák


A kettős rendszer szorításában vergődő vidéki fejlődés


Milyen örökséget hagyott ránk az említett időszak? Legfőbb eredménye a gigantikus állami tőkefelhalmozás volt, amit legtöbbször "népi tulajdonként" emlegettek. Ez az állami tőke fokozatosan újraosztásra került, és jelenleg a fiatal generációk tulajdonában van, s lesz a következőkében, bármilyenek is legyenek a gyaníthatóan jelentkező másfajta igények. Csakhogy a kínai lakosság örökölt egy szinte kezelhetetlen kettős rendszert, amelyben a városi és vidéki népesség antagonisztikus helyzete kristályosodott ki. Hiába erős mindenkiben az akarat, hogy a tőke újraelosztásának áldásaiból részesedjék, az aggodalmak nem terjednek túl ezen, és a kétpólusú ellentét megoldásának kényszere a jövő nemzedékek vállára fog nehezedni.

Tu Zsung-seng [Du Runsheng] politikai szakértő jegyezte meg még az 1980-as években, hogy Kína mezőgazdaságának nincs jövője a közel 800 millió kínai paraszt életkörülményeinek lényeges javítása nélkül, amikor ők azok, akik a körülbelül 200 milliónyi városlakó élelmiszer-szükségletéről gondoskodnak. A nyugati gazdasági elméletek szerint azt várná az ember, hogy a mezőgazdasági termékek kereslete a városokban valamivel rugalmasabb lesz, attól függően, hogy azt az állam ellenőrzi-e továbbra is, és marad-e az erős centralizáció. Ezzel szemben a vidéki kínálat önellátó, általában igen szétszórt és nagyon esetleges, és ez a helyzet igencsak különbözik a nyugati országokétól.

A vidék és város kettős struktúrája következtében az információk áramlása aszimmetrikus, és a mezőgazdasági termékek kereslete és kínálata állandóan ingadozik. Ez magyarázza, hogy a mezőgazdasági termékek piaca és az árváltozások sohasem láthatóak előre. A parasztok általában igyekeznek előállítani a mezőgazdasági termékek minél gazdagabb skáláját a legkülönfélébb keresletek kielégítésére abban a reményben, hogy csökken a kockázatuk, és ez csak akkor nincs egészen így, ha az állam segélyekben részesíti őket, amivel bizonyos anyagi biztonságban érzik magukat. Ez a helyzet viszont a mezőgazdasági termékskála mind erősebb szétforgácsoltságát ösztönzi, ez a szétforgácsolódás pedig a maga részéről a piac ingadozásait növeli. Ennek a logikának az érvényét igazolta három ízben is egy-egy ciklikus "túlkínálat" az 1980-as és az 1990-es évek között.6

Ugyanakkor a vidéki népesség növekedése miatt a megművelhető földek fokozatosan a parasztok megélhetésének alapvető és nélkülözhetetlen eszközévé váltak, és nem a termelékenység egyszerű feltételévé, ami a többlettermelés csökkenéséhez vezetett. A "demográfiai csapda" elmélete csak részlegesen képes megmagyarázni ezt a paradoxont. Ha a falusi lakosság által előállított terméktöbblet nem nő tovább, akkor a modern technológia minden áldása megsemmisül, és a kormány által gyakorolt árpolitika kudarcra van ítélve. Márpedig a kormány minden anyagi szubvenció formájában történő kezdeményezése szükségszerűen negatív hatást vált ki. Úgy tűnik, hogy a világon semelyik kormány sem volna képes szubvencionálni a maga vidéki népességét, ha állandósulna az alulfoglalkoztatottság, a fontossága pedig akkora volna, mint Kínában.

Ezért kockáztatják meg egyesek azt a kijelentést, hogy Kínában semmilyen mezőgazdasági vállalkozás nem létezik, míg az Egyesült Államokban parasztok nincsenek. Csakhogy az európai országok és az Egyesült Államok mindig azon voltak, hogy megvédjék a gyarmati korszak folyamán felhalmozódott erőforrásaikat, és az ökoszisztéma megóvása érdekében különös gondot fordítanak az alapvető mezőgazdasági ágazatokra. Ennek megfelelően támogatást nyújtanak a gazdáknak arra az időre, amíg pihentetik földjeiket, és államilag korlátozzák az intenzív gazdálkodást, hogy megóvják természeti erőforrásaikat. Annak illusztrálásaképpen, hogy a mi kisparaszti gazdaságunk mekkora konkurencia lehet a mindenható nemzetközi mezőgazdaság számára, hadd emlékeztessünk a parasztok katasztrofális csődjére Szucsuban és Hangcsouban, amely vidékeket egykor "földi paradicsomként" emelgették, amíg az 1930-as és 40-es években a nemzetközi piac tönkre nem tette őket.

 

Alternatív politikák

 

Kína az egykori szövetkezetek létrehozásával megpróbálta bevezetni a "méretgazdaságosságot" a mezőgazdasági termelésben, de a helyzet csak rosszabbodott. "A kasza kombinálása az ekével", vagyis a kistermelő parasztok csoportba terelése nem vezet semmilyen előrelépéshez a termelékenységben. Csakhogy a kormány és a benne ülő technokraták még ma sem tettek le a méretgazdaságosság gyakorlatáról. Márpedig ha egyszer az agrárnépesség megkétszereződött, és számolni kell a felesleges munkaerővel, akkor a gazdasági fejlődést a munkaerő, nem pedig a tőke befektetésével kell fokozni. Legyen szó bármilyen régióról, bármilyen fejlettségi szintről, mindig nagyon nehéz megtartani a megfelelő beruházás-termelés viszonylatot, amely tőkeerős és korszerű mezőgazdasági termelést biztosítana.

A politikai stratégák - véleményem szerint - két választás előtt állnak. Az egyik, hogy Kína olyan fejlődési utat választ, amely jelentős munkaerő felhasználásán alapszik, amikor a kormány képes a munkások tömegeit az állami infrastruktúra kiépítésére irányítani, még akkor is, ha ez alacsony növekedési rátát és kevéssé fejlett technológiai színvonal-növekedést eredményez. Ily módon lehetővé válik az urbanizáció meggyorsítása, ami megszabadítaná a kettős rendszertől legalább a kisvárosokat és a nagy vidéki közösségeket azáltal, hogy összhangba kerül a foglalkoztatási és ipari struktúra, és ez megkönnyíti a vidéki munkaerő-felesleg átirányítását más szektorokba.

Ha az első javaslat megvalósítása túlságosan nehéznek tetszik, akkor a második választás az lenne, ha a vezetés olyan intézményi átalakulást szorgalmazna, amely "nem piaci" rendszerre épülne a vidéki közösségeken belül, és ez megengedné a belső tulajdon és a közösségek által előállított termékek elosztását. Ezt a politikát azonban követnie kellene egyúttal a monopóliumok felbomlásának az anyagi és pénzügyi javak forgalmán belül, hogy szélesedjék a külső gazdasági alap, és a kistermelőkre épülő parasztgazdaság megfelelő támogatást kapjon. Efféle politikai stratégiák híján a parasztoknak semmi reményük sincs sorsuk jobbra fordítására, mert a falvak képtelenek lesznek a fejlődésre, és akkor a mezőgazdaság nem válhat teljes egészében a piac egyik szektorává. Néhány metropolisz pedig azt tapasztalja majd, hogy modernizációját a nyomortanyák megszaporodása kíséri, és hamarosan ott találja magát a latin-amerikanizálódás csapdájában.

 

Jegyzetek

 

1 A "háromdimenziós vidéki probléma" (szannung venti) elméletében a vidék problematikája nem tekinthető egyszerűen mezőgazdasági kérdésnek, hanem éppúgy vonatkozik a vidéki népességre (jövedelmek, vándormunkások stb.), a társadalomra a maga egészében (a társadalmi tőke fejlődése, különféle társadalomgazdasági és politikai problémák) és a termelésre (vertikális mezőgazdasági integráció, vállalkozások fejlődése a nagy vidéki kommunákban és a falvakban stb.). 1989 és 1999 között több olyan cikket írtam, amelyben azt a véleményemet fogalmaztam meg, hogy Kína nem hatalmas mezőgazdasági ország, hanem egy olyan ország, amely hatalmas vidéki népességgel rendelkezik. Kína nem a "mezőgazdaság problémájá"-val küzd elszigetelten, hanem egy három dimenziót öltött vidéki problémával. Ez a "háromdimenziós probléma" okozza manapság a legtöbb aggodalmat, és áll a központi kormányzat figyelmének középpontjában. A legfontosabb gazdasági kérdések tanulmányozására létrejött Állami Tanácsadó Ügynökség úgy ítéli meg, hogy ez a hármas vidéki probléma elsődleges figyelmet érdemel, megoldása pedig a "negyedik generációs vezetés" égető feladata. A vidéki övezetek helyzetének állandó romlása arra kényszerítette a politikusokat, hogy belássák fontosságát, és újabb kísérleteket tegyenek e hármas probléma orvoslására.

2 A vidéki reform kísérleti övezeteit 1987-ben jelölte ki a korábbi Vidékfejlesztési Kutató Központ, amely az öt legfőbb politikaelemző munkaközösség egyike volt az 1980-as évek reformja idején. Mint a vidéki reform kísérleti övezeteiben tevékenykedő kutató, többekkel együtt tizenegy éven át magam is hangoztattam e politikai tanulmányok fontosságát, noha 1989-ben feloszlott a Vidékfejlesztési Kutató Központ. A kormány, teljesen figyelmen kívül hagyva kutatásainkat, félhivatalos nyilatkozatott tett "a piaci reform" bevezetésére a vidéki régiókban, csak hogy 300 millió dolláros kölcsönt kapjon a Világbanktól. Ez a politikai nyilatkozat öt évvel előzte meg a KKP tizennegyedik kongresszusán elhangzott hivatalos bejelentést.

3 Mao a maga mezőgazdasági forradalmát nem minősítette sem "kommunistá"-nak, sem "szocialistá"-nak, hanem "új demokratikus forradalom"-nak nevezte. Ebből az alapállásból kiindulva a kínai tudósok újradefiniálták Szun Jat-szen politikai mozgalmát, és a "régi demokratikus forradalom" elnevezést adták neki.

4 A köztulajdon fogalma csak a fejlett szövetkezetek és a népi kommunák rövid időszakában létezett, a vidéki kollektivizálás pillanatában, amire azért volt szükség, hogy ipari termékeket adjanak el a vidéki népességnek. Ennek fényében érthető, hogy az első ötéves tervvel bevezetett iparosítás sikere a kormány beavatkozását tette szükségessé, hogy nagy vidéki szervezeteket hozzon létre, amik keresletet teremthettek a városi termékekre.

5 A "kettős szerkezetű tulajdonjog" alatt a falusiaknak az a lehetősége értendő, hogy mint részvényesek megtarthatták a falu erőforrásainak tulajdonjogát. A kifejezés mást takar, mint a nyugati országokban ismert magántulajdonjog.

6 Pontosabban 1984-ben, 1990-ben és 1997-ben, amely esztendőkre a gabona és más mezőgazdasági termékek túlkínálata volt jellemző.

Eszmélet folyóirat, 71. szám (2006. ősz)