←Vissza

Print
Tamás Tibor: Alternatívakeresés az "új elnyomó rendszerekkel" szemben - Az Eszmélet nemzetközi konferenciája a Kossuth Klubban, 2 5. október 14-16.

A Kelet-Európában 1989–90 után kiépült új rendszer lényegét nem a szabadság és demokrácia fogalmai ragadják meg – mondta az Eszmélet folyóirat “Küzdelem az összefonódott hegemóniák ellen Közép- és Kelet-Európában – és máshol” című, 2005. október 14–16-i konferenciáját megnyitva Krausz Tamás történész, az Eszmélet szerkesztő bizottságának elnöke. Új elnyomó rendszer jött létre, amelynek természetét a legkülönbözőbb területeken tárták fel a konferencia előadói.

A budapesti Kossuth Klubban párhuzamosan két nemzetközi konferenciát rendeztek. A “Kizsákmányolt világok – a becsapott Kelet-Európa és sorstársai” című rendezvény a 2007-es Közép-kelet-európai Szociális Fórum megrendezésének előkészítését szolgálta. A konferencia érdemi munkájának megkezdése előtt Krausz Tamás tisztelettel emlékezett a rendszerkritikus társadalomtudósok köréből már mindörökre hiányzó Liska Tiborról, Szalai Pálról, Mikes Tamásról, Murányi Zoltánról, Síklaky Istvánról és a konferenciát megelőző napokban elhunyt Eörsi Istvánról.

 

Fedezzétek fel Polányit!

 

Ann Pettifor, a globalizációkritikus civil mozgósítás tekintélyes brit aktivistája nyitó előadásában abból indult ki: a mozgalom számos problémájának kulcsa, hogy rossz elemzésen alapul. Úgy látja: nem az óriás cégek terjeszkedése ellen kell elsősorban harcolni. Az igazi ellenfél, szerinte, a globális pénzügyi hatalom. Ennek felismeréséhez pedig a Magyarországon sajnálatosan mellőzött magyar származású tudós, Polányi Károly elmélete visz a legközelebb.

Polányi évtizedekkel korábban figyelmeztetett: a gazdaságot nem lehet arra építeni, hogy pénzt csinálunk pénzből. Márpedig ma éppen ez jellemzi a világkapitalizmust – folytatta Pettifor. A pénzügyi világ a történelemben egyedülálló módon rendel maga alá minden más szférát. Bill Gates cége éppúgy szenved a “drámai tőkenyereségben megtestesülő pénzügyi kizsákmányolástól”, mint az alkalmazottak serege. A “glob­krit”-mozgalomnak ezért közvetlenül a bankvilágot kell célba vennie, Ann Pettifor szerint.

Elsősorban a termelő- és a finánctőke szembeállítását vitatta Catherine Samary és Wiener György. Mindketten egyetértettek ugyanakkor Pettiforral abban, hogy a pénzügyi világhatalom dominanciája központi probléma. Wiener teoretikusként is ellenezte Polányi túlzott hangsúlyozását: úgy vélekedett, ez az elmélet neoklasszikus kötődésű, ebből legfeljebb a szabályozottabb piacgazdaság eszméje vezethető le. Ann Pettifor megismételte: Polányi elméletét igenis megvilágosító erejűnek tartja. Természetesen Marx, Keynes tanulmányozása is sokat segít, de a liberális piacgazdaság megértéséhez szerinte a pénztőke szerepét feltáró Polányi ad kulcsot. A baloldal jelenleg nem képes mozgósítani az embereket, ami annak a biztos jele, hogy valamit elhibáztunk – figyelmeztetett. A helyes elemzésből bárki számára érthető és vonzó követeléseket kell levonni: meg kell hirdetni a nagyon alacsony kamatok politikáját, a pénzügyi világ kordában tartásának elvét. Ebben pedig, ha hajlandó a szövetségre, akár Bill Gatesszel is együtt kell működni.

A vitát összegző Krausz Tamás nem foglalt állást az elméleti vitában: a felvetést azonban politikai síkon aktuálisnak értékelte, amit nem söpörhetnek le elméleti érvekkel a teoretikusok. A baloldal hanyatlik, és ez politikai válaszok keresését is indokolttá teszi.

 

Consciousness

 

A konferencián bemutatták az Eszmélet folyóirat angol nyelvű különszámát. A szerkesztők a magyar kutatások és viták eredményeit kívánták ezzel hozzáférhetővé tenni a nemzetközi közvélemény számára. A Consciousness Special Issue 2005 az Európai Unió keleti bővítéséről Andor László és Böröcz József Mahua Sarkarral közös tanulmányait közli; a munkáskérdés mai kutatóit Szalai Erzsébet szociológiai tanulmánya és Bartha Eszternek a munkástudatról írt cikke képviseli. A baloldal által gyakran elhanyagolt vidék témában Laki Lászlónak a rendszerváltás agráriumra gyakorolt hatását vizsgáló írását közölték. Többféle szempontból közelítik a szocializmusvitákat Szigeti Péter, Wiener György és Krausz Tamás írásai.

 

“Az új válaszkísérlet” angolul

 

“Ez a könyv Európában unikum. Azt jelzi, hogy megkezdődött a globális kapitalizmussal szembeni alternatíva keresése” – értékelte Szalai Erzsébet most angolul is megjelent Socialism. An Analysis of Its Past and Future című kötetét Krausz Tamás. “Lehetséges-e alternatíva? A neoliberális konszenzus szerint nem, a mai világrendszer stabil, ebből már kilépni nem lehet, legfeljebb a humanizálásán lehet gondolkodni. Szalai Erzsébet azonban rákérdez erre a konszenzusra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy ezzel a vitával tematizálta a baloldali szellemi élet a magyar sajtót. Mintha elkezdődött volna valami, megcsillant a fény az alagút végén. Ezért fontos, hogy Szalai kötete a külföldi olvasókhoz is eljut.”

Szalai Erzsébet a konferencia nyitó előadásával kapcsolatban kibontakozott szocializmusvitához hozzáfűzte: számára nem az a kérdés, hogy “hol lehet támadni a status quót”. Könyvében is arra törekedett, hogy a marxi elemzés szellemében a jelenleg létező világrendszeren belül kialakuló eszmékben, folyamatokban tárja fel az újat. Új kötetében és korábbi tanulmányaiban is kifejtett tézise szerint az új világrendszer csírája az a hatalmas tudástőkével rendelkező fiatalság, amelynek kreatív energiáit a mai rendszer képtelen hasznosítani. Ez a parkolópályára kényszerülő fiatalság nem tud, de már nem is akar integrálódni. “Ebben az objektív tényezőben kívánom felvillantani az alternatívát” – szögezte le Szalai Erzsébet. Jelezte ugyanakkor, hogy alapállása a megbukott “létezett szocializmussal” szemben is keményen kritikus. Éppen azért kell megérteni, hogy mi okozta annak a rendszernek a bomlását, mert szembe kell nézni a tanulságokkal.

 

Nacionalizmus és liberalizmus összefonódása

 

Krausz Tamás azt vizsgálta meg: a rendszerváltás nyomán milyen ideológiák nyomultak a régi legitimációs ideológia, a marxizmus–leninizmus helyére. Az új uralmi formákat igazolandó a kelet-európai régióban két, belsőleg tagolt szellemi irányzat jutott uralomra: a nacionalizmus és a liberalizmus. Ezek a szellemi irányzatok határozzák meg a rendszerváltás egészének értelmezését – fejtette ki Krausz Tamás.

A történész úgy látja: a két nagy irányzat látszatra éles küzdelemben áll ugyan, valójában azonban létrejött a nacionalizmus és liberalizmus baloldalellenes kompromisszuma, amelynek célja a “kommunizmus”, a “szocializmus” kriminalizálása, a fasizmus és a kommunizmus régi hidegháborús szellemben történő azonosítása.

Krausz kifejtette: véleménye szerint a nacionalista-liberális ideológiai uralom kiseprűzi a baloldali szellemi ellenállást. Ezzel pedig a “nemzeti kapitalizmust” védelmező mozgalmak előtt nyitja meg a kaput. “E szélsőséges irányzatok a tőke globális és korlátlan kiterjedésével látszólag szemben restaurálják az antidemokratikus, jobboldali, szélsőjobboldali hagyományokat, és ezzel egyidejűleg a nemzeti tudat és a nemzeti érdekek erősítésére hivatkoznak. A szélsőséges erők Horthyt és Gyenyikint, Prónayt és Telekit, Szálasit és Antonescut, Tisót és Ante Pavelicsot írják zászlaikra. Ezen mozgalmak képében a nacionalista-liberális uralom megtalálta a baloldal elleni ideológiai és politikai hadjárat ütőképes osztagait − noha maguk is meglepetve tapasztalják az új uralmi rendszer »kinövéseit«. Mindez egyúttal azt is jelzi, hogy Kelet-Európában a jobboldal és a szélsőjobboldal között sem világos határok, sem áttörhetetlen válaszfalak nem léteznek.”

 

“Sztálinizmus ideológia nélkül”

 

Jeffrey Henderson azt vizsgálta, milyen összefüggés mutatható ki a neoliberális gazdaságpolitika és egy-egy ország gazdasági fejlődése között. Gazdaságtörténeti statisztikák alapján arra a következtetésre jutott: az adatok ellentmondanak a közkeletű és magukat erősen tartó nézeteknek, ami szerinte a neoliberális kurzus gyors növekedéshez és sikertörténetek kialakulásához vezetett. Úgy látja: még azok a hatalmak is, amelyek erejük teljében valóban a – túlnyomóan nekik kedvezően alakuló − kereskedelem felszabadításáért kardoskodnak, a gyors növekedés korábbi fázisaiban erőteljesen elzárkóztak, és keményen védték belső piacaikat a versenytársaktól. Nincs bizonyíték a liberális gazdaságpolitika növekedésserkentő szerepére – fejtegette Henderson.

Sorra véve a “sikerországokat” – Tajvant, Japánt, Dél-Koreát, Szingapúrt –, látható, hogy egyik sem nevezhető neoliberális sikertörténetnek. Éppen ellenkezőleg, a Világbank ajánlásai ellenére is saját útjukat járó, az állam szerepét növelő, piacvédő gazdaságpolitikájuk vezette sikerhez. Henderson rámutatott: a szegénység leküzdésében India és Kína lépett előre érzékelhetően, de egyik sem neoliberális gazdaságpolitikával.Kína speciális eset. Szingapúrral és más kelet-ázsiai országokkal együtt jól átvészelte a legutóbbi ázsiai pénzügyi válságot. Miért? Mert képesek ellenőrizni piacaikat, és nem engednek teret a dominanciára törő nemzetközi pénzügyi befolyásnak. Kína eleinte a magyar gazdasági reformokat követte, aztán a dél-koreai példára figyeltek, ahol a termelés ugyan magánkézben van, de ezzel erős tekintélyelvű kormányzat párosul. Ez a modell Kínának is megfelelt.

Kína “titkát” nagymértékben magyarázza Henderson szerint, hogy rendkívül összetett gazdasági rendszert építettek ki. Az állam minden szektorban nagyon jelentős szereplő. Különösen aktív a minden szektorban – szállítások, beruházások, tőzsde −, sőt a szürke- vagy feketegazdaságban is pozíciókkal rendelkező hadsereg. 70-80 millió embert foglalkoztatnak a kínai önkormányzatok is, az ingatlanfejlesztésben különösen fontos szerepet játszanak.

A kínai világ erejének egyik magyarázata az lehet, hogy “sztálinisták, de nem ideológusok”. Henderson úgy látja: ez a “piaci sztálinizmus” segíti a jelenleg folyó klasszikus tőkefelhalmozást, de sokáig nem tartható fenn. Az egyenlőtlenségek kiéleződésével a problémák sokszorozódása, társadalmi konfliktusok várhatók.

 

A kapitalizmus eddig ismert formájának vége

 

Böröcz József szociológus, a Rutgers University tanára “Globális gazdasági súlyozás, szocializmus és »Ázsia felemelkedése«” címmel az 1989 utáni transzformációs folyamat alapvető tényeit vizsgálta, majd megkísérelte e tények értelmezését. A kapitalizmusnak abban a formában, amelyben mi ismerjük, befellegzett – állapította meg. A világkapitalizmus ciklusról ciklusra alakul. A most véget érő több évtizedes ciklusra az Egyesült Államok hegemóniája volt jellemző. Ez az idő azonban lejárt, új ciklus következik új hegemóniaviszonyokkal – fejtette ki Böröcz József.

OECD-statisztikák alapján azt vizsgálta, hogyan változott a kelet-európai államszocialista országok bukása után az egyes gazdaságok helyzete az egy főre jutó GDP, illetve a globális gazdasághoz viszonyított súlya szempontjából. A kelet-európai volt államszocialista országok Szlovénia és Lengyelország kivételével jelentős súlyvesztést szenvedtek el, a periféria felé csúsztak. Különösen rosszul teljesítettek a “narancsos forradalmak” célországai. A különböző szempontokból sikeresnek bizonyuló pályákon olyan gazdaságok haladtak, mint a kiegyensúlyozott növekedést produkáló Indonézia, néhány csekély súlyú sikerország, mint például Luxemburg, a látványosan gazdagodó Dél-Korea, Írország, Tajvan és az extenzív növekedési pályára álló India, Vietnam és Kína. Ez utóbbi csoport esetében különösen figyelemre méltó, hogy sikerüket gazdasági struktúrájuk transzformációja nélkül érték el: központilag tervezett gazdaságnak számítanak.

A nagy globális központok közül az Egyesült Államok és az Európai Unió a vizsgált időszakban nem volt képes a globális súlyát növelni. Jelenleg az EU, az Egyesült Államok és Kanada együttesen a világ teljes GDP-jének felét produkálják, miközben a népesség 11 százalékát tartják el. A következő 15–20 évben viszont arra kell számítaniuk, hogy vesztenek súlyukból. Kína és India viszont ezzel egy időben hatalmas növekedésre számíthat. Ez a szituáció definíció szerint a hegemóniaháborúval egyenlő. A globális részesedésért vívott háborúnak azonban nem lesz nyugati győztese. Az úgynevezett nyugati szövetségesek, a kulturális értelemben vett nyugati társadalmak jelentős súlyveszteséget fognak elkönyvelni – fogalmazott Böröcz József.

 

Milyen eszközökkel állítják elő a világkapitalizmust?

 

Melegh Attila szociológus előadásában − “A Kelet–Nyugat diskurzus hegemóniája” − a világkapitalizmus elemzésére szolgáló uralkodó diskurzus hegemonikus természetét elemezte. Rámutatott: az a mód, az a nyelv, az a gondolkodási keret, amelyben ez az elemzés folyik, valójában a világkapitalizmus előállításának eszköze. A hierarchikus természetű rendszerhez hierarchikus szemléletű víziók társulnak. A domináns ideológiai diskurzus szabja meg annak a kereteit, hogy hogyan elemezhetjük a világkapitalizmust, és azt is, hogy hogyan lehet ezt a keretet meghaladni. A diskurzus meghaladása nélkül ez nem megy – szögezte le Melegh Attila.

Miért olyan erős ez a diskurzus? – tette fel a kérdést a szociológus. Azért, mert a népek közötti különbségek lineáris sorba rendezése tovább erősíti a hierarchia tetején elhelyezkedőket. Az uralkodó diskurzus jellegzetes vonásai között említette, hogy az Európai Unió központjának szemszögéből a “haladást” az “európai ideálok” felé közeledés leegyszerűsített skáláján illik lemérni. Az unióhoz csatlakozni kívánókról készült “országjelentések” jellemző fordulatai bőven adnak erre a szemléletmódra példát. Az unalmas bürokratanyelven megírt szövegek meghatározzák az európai ideálok körét, és mindenkit azon mérnek, hogy milyen távol esnek ettől. Ez a klasszikus Európa-centrikus szemlélet tovább élése. Mindenkit arra kényszerít, hogy önmagát is ezen beszédmód szerint értékelje. Ennek a szemléletnek alapvető jellemzője, hogy szűkös keretet biztosít a világ megértésére, mert nacionalista, “nyugatosító” természetű megközelítés.

Ebből a keretből a különböző megközelítések feltárásával, a közöttük lehetséges kapcsolatok megteremtésével lehet kitörni. Egyfajta “határvidéki” gondolkodás lenne képes együtt kezelni a nyugati és keleti megközelítéseket. Melegh Attila rámutatott: a jelenlegi világrendszer természete inkább a fundamentalizmus és a nacionalizmus erősödésének kedvez. Új technikákat kell kifejleszteni a különbözőségek kezelésére, új diskurzust kell kialakítani, hogy a világ megújulhasson.

 

Régi viták, amelyek elevenbe vágnak

 

Tamás Gáspár Miklós filozófus előadása a forradalmi munkásmozgalom örök vitájához kapcsolódott: ki az új rendszer megteremtésének főszereplője? A mozgalom a munkásosztályt tekinti ilyen szereplőnek. Az osztályfogalom kétféle (rousseau-i és marxi) felfogása azonban alapvető különbséget takar abból a szempontból, hogy maga a munkásosztály hogyan viszonyul ehhez a szerepéhez.

Rousseau morális alapon közelít: abból indul ki, hogy az emberi szenvedés nem igazolható. A rousseau-i felfogásból kiinduló szocialisták ezen az alapon önmagukat, mozgalmukat, osztályukat nemesnek, a többi osztálynál különbnek, tisztábbnak látták. A 19–20. században ennek a felfogásnak egészen megdöbbentő, szociológiailag is kimutatható következményei voltak. Tamás Gáspár Miklós hivatkozik egy 1906-os szociográfiára, amelyet Robert Brown marosvásárhelyi munkáskolóniák körében készített. Ezeknek a munkásközösségeknek markáns jellemzői voltak: harcos ateisták, élesen vallásellenesek, elkötelezett feministák, akik ragaszkodtak a szigorú absztinenciához és vegetarianizmushoz. Mint egy szekta! − mondta Tamás Gáspár Miklós a száz évvel ezelőtti kutatás eredményéről.

Ennek a morális alapokon álló mozgalomnak a szocializmushoz való viszonyát ezek szerint a közös értékek és érzelmek határozták meg. Mindennek azonban semmi köze a marxizmushoz − szögezte le Tamás Gáspár Miklós. Marx ugyanis következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem lehet rosszabb, mint proletárnak lenni. A proletariátus eszerint nem valamiféle morális és intellektuális megvilágosodása miatt válik a szocialista forradalom főszereplőjévé, hanem helyzete miatt. A helyzet logikájából következő racionális cselekvései által.

A forradalmi mozgalom fő ágensének kérdését kiélezi, hogy a második világháború után drámai változás állt be: a munkásosztály elvesztette proletár identitását, miután teljes vereséget szenvedett a kulturális önállóságának megőrzéséért vívott harcban. Az autonóm munkáskultúrát felszámolta a szabadidő-kapitalizmus − szögezte le a filozófus.

Ez igazi “marxi” helyzet − hívta fel a figyelmet Tamás Gáspár Miklós. A munkásmozgalmat sokáig jellemző messianisztikus, utópisztikus jelleg eltűnt. A nagy társadalmi átalakulás főszereplőjére így a továbbiakban érvényesek Marx szavai: “Nem tudják, de teszik”. Tevékenysége a kapitalizmus felszámolását szolgálja, de ezt nem ideológiailag tudatosan éli meg. Kétségtelen azonban, hogy ebben a helyzetben rendkívül nehéz marxistának lenni – mondta a filozófus.

 

A gender kelet-európai terjedésének visszásságai

 

A nők helyzetével, esélyeivel, diszkriminálásuk elleni küzdelmével foglalkozó intézmények és társadalomtudományok − angolból származó műszóval, a gender − sajátos nehézségekkel szembesülnek Kelet-Európában, mondta előadásában Susan Zimmermann. Ebben a régióban a gender szemléletének érvényesülését leginkább az gátolja, hogy maga a probléma sincs pontosan meghatározva. Általánosnak tekinthető felfogás, hogy ez “nem lényeges ügy”. Gyakran emlegetik a keleti gender túlzott függését a nyugati pénzforrásoktól, és azt a veszélyt, hogy nyugati feministák próbálnak diktálni a kelet-európaiaknak.

Susan Zimmermann friss empirikus kutatásban vizsgálta, hogy mi az oka ezeknek a feszültségeknek. 1989 után az egész régióban látványosan elterjedtek a genderintézmények és -kutatóhelyek, de nagyon lényeges helyi eltérésekkel. Ezeket a különbségeket meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy az adott országban milyen intézmények voltak a gender meghonosításának főszereplői: alapítványok, esetleg pártalapítványok, nemzetközi szervezetek vagy nyugati egyetemek.

A kutatás azt a folyamatot dokumentálta, hogy a gender térnyerése sajátos formákban, az egyetemi szférán kívül megteremtett intézményeken keresztül valósult meg a kelet-európai régióban. A genderkutatók az egyetemek falain kívül, az egyetemek körül találnak helyet maguknak. A rendszerváltás nem érkezett el a felsőoktatásig − magyarázta a jelenséget Susan Zimmermann. Az eredmény: a nagyobbrészt angolszász forrásokból finanszírozott új intézmények “árnyékhálózata” épült ki a rendszerváltó kelet-európai országokban.

Ahol lehetőség nyílt, az egyetemeken és egyes nyugati cégeken belül is gender-“mintaközpontokat” hoztak létre, tréningprogramokat, nyári egyetemeket szerveztek, melyek elsősorban szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ezek a kezdeményezések minden esetben az emberi jogok helyzetének javítására irányuló, demokratizálási csomagok részei voltak.

A genderrel kapcsolatos gyanakvás gyökereiről Susan Zimmermann elmondta: a kritikusok gyakran a neoliberalizmussal azonosítják, az egyetemi rendszer-átalakítás nyugati, “neoliberális” típusának jeleként kezelik a gender térnyerését. A genderkutatás elterjedését az adott ország “nyugatiasodásának” egyértelmű mércéjeként értékelik.

A kutató úgy látja: a gender keleti terjesztése kétségtelenül összefügg a Kelet-Európa és a Nyugat között kialakult hegemonikus viszonnyal. Ezt nem szabad eltagadni. Ugyanakkor a kelet-európai genderkutatás és a nyugati központok kapcsolatának hegemonikus jellegére nem elfogadható válasz magának a genderproblémának a teljes elutasítása sem − figyelmeztetett Susan Zimmermann, aki úgy látja, a megoldás a gender összekapcsolása a térségben érvényesülő nem hierarchikus, jogkiterjesztő, demokratizáló törekvésekkel. A gender ugyanis a látszat ellenére is valóban a kelet-európai transzformációs folyamat része.

 

Pozícióharc a civilizáltabb kapitalizmusért

 

A világkapitalizmus hegemonikus rendszerét legfeljebb metaforikus értelemben lehet “birodalomként” emlegetni, de ez a megközelítés nem lehet tudományos alapja az alternatív stratégiák keresésének − kezdte előadását Szigeti Péter, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója. Amellett érvelt, hogy − amint arról a világrendszer-kutatás meggyőz – nem beszélhetünk a globálkapitalizmus birodalommá szerveződő világrendszeréről, hiszen a tőkés világgazdaság nem rendelkezik egységes központtal, átfogó szerkezettel. Ez az egyetlen világgazdaság a történelemben, amely nem alakult át egyúttal világbirodalommá − fogalmazott Szigeti Péter. A világkapitalizmusnak a heterogenitás megszüntethetetlen jellemzője.

A világrendszer hatalmi szerkezetének változása ciklusos természetű. A tőkés világgazdaság ciklusainak megfelelően újabb csúcshegemón államok emelkednek fel, amelyek a tőkefelhalmozásban elért kiemelkedő sikereik alapján a ciklus egészében egyértelmű hegemón pozícióban vannak. Ezek a csúcshegemón államok − az Egyesült Államok előtt Anglia, azt megelőzően Hollandia − a korabeli világgazdaságban számításba jöhető összes gazdasági előnyt egy kézben egyesítették. A hegemóniaviszonyok a nagy háborúk utáni rendezésekben alakultak át és szilárdultak meg újra. A csúcshegemón hatalom minden ciklusban az egész világgazdaság érdekeként jelenítette meg saját érdekeit. (Hollandia elsősorban a hajózás szabadságát, Anglia a kereskedelem szabadságát, az Egyesült Államok a vállalkozások szabadságát állította be általános érdekként.)

Az egyes ciklusokon belül kibontakozó érdekharcok legfőbb alapja, hogy a kapitalista világgazdasági rendszer egyaránt képes hegemonisztikus, monopolisztikus és osztálykompromisszumos formában működni. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik forma érvényesül − mutatott rá Szigeti Péter.

A globálkapitalizmus centruma évtizedek óta őrzi a jelenlegi status quót. Az Egyesült Államok vezető szerepe gazdasági, technológiai és katonai téren is egyértelmű. A megosztott “régi” és “új” Európa minden területen összefonódik ezzel a centrummal. Ma a nemzetközi munkásmozgalom központja Latin-Amerikában van − folytatta Szigeti Péter −, de a félperiférián koncentrálódó ellenállást a centrum támogatása nélkül a 20. századi államszocialista kísérlet sorsa fenyegeti.

Hogyan lehetne megbontani a jelenlegi hegemóniát? − tette fel a kérdést Szigeti Péter, előrebocsátva: a jelenlegi erőviszonyok ismeretében nem reális a kapitalizmus megdöntésén, a posztkapitalista alternatívák közvetlen célul tűzésén alapuló stratégia. Nyilvánvaló az is, hogy a csúcshegemón hatalmat katonai eszközökkel nem lehet kompromisszumokra kényszeríteni. Gazdasági téren viszont elmozdulás várható, hiszen az Egyesült Államoknak rövid időn belül versengő régiók konkurenciájával kell számolnia.

Szigeti Péter úgy látja: a legtöbb esély a “szabályozó hatalmak” kikezdésére kínálkozik. A csúcshegemón hatalom kulturális befolyásának gyengítése akadályozhatja, hogy a tömegbefolyásolás fórumain intézményesen ellehetetlenítsék a rivális alternatív kísérleteket.

Nem veszett el a szociális-kulturális szempontból civilizáltabb kapitalizmus esélye, de ennek érdekében szívós pozícióharcra kell berendezkedni, mindent meg kell tenni a szociális Európa megteremtéséért − mondta előadásában Szigeti Péter.

 

Zárszó: a kapitalista rendszer emberellenes maradt

 

A követendő stratégiáról ezután Catherine Samary is kifejtette gondolatait, elsősorban a baloldalnak az Európai Unión belül követendő stratégiájára összpontosítva. Rámutatott, hogy nem szabad fétisként kezelni az EU-t, szakítani kell az európai közösségi rendezést megalapozó egyezményekkel (az Európai Központi Bank ügyétől a jogérvényesítés folyamatának teljes rendszeréig). Követelni kell az EU politikai legitimitásának megteremtését, a szavak és tettek közötti ellentmondások megszüntetését. Elfogadhatatlan a nyugati EU-tagok arrogáns, “neokolonialista” magatartása a keletiekkel szemben − sorolta a fő témákat Catherine Samary. Kijelentette: már az európai költségvetési vitában meg kell akadályoznia a baloldalnak, hogy az EU “versenyképessége” jegyében folytatódjon a ma még létező szociális jelleg lebontásának “barbár” folyamata.

Végül Alekszandr Taraszov orosz radikális gondolkodó fejtette ki, hogy a 20. századi félresikerült forradalmi kísérletek után új − a viszonyok éretlensége miatt nem szocialista, de antikapitalista − világforradalmi stratégia kidolgozása és kivitelezése került napirendre, amely számol azzal, hogy az “osztályellenség erősebb, mint bármikor”, ezért a forradalomra hosszabban kell felkészülni, és lehetséges, hogy nagyobb áldozatokat is követel minden korábbinál. A stratégia egyik legfőbb jellemzője, Taraszov szerint, hogy a politikai-kulturális mainstreamtől távoli központokból indul ki, amelyekkel szemben a neoimperializmus nem képes megfelelő eréllyel fellépni. Taraszov szerint ilyen “hézagok” a világimperializmus mindenre kiterjedő befolyási övezetében egyes dél-amerikai indián szabadságmozgalmak − Ecuadorban, Bolíviában − vagy indiai, nepáli felkelőcsoportok. Úgy látja, ezek a mozgalmak ott arattak sikert, ahol a helyiek nem használták a centrum kulturális intézményeit, horizontális kapcsolatok hálózatában szervezik meg magukat, nem használják a mobilhálózatokat, az internetet, sőt a világnyelveket, a centrum nyelveit sem. Ahol ignorálják az angolt, a franciát, a németet, használják helyette például a kecsua nyelvjárásokat. Taraszov szerint a centrumországokból nem indulhat ki az antikapitalista világforradalom, az “első világ” baloldalának azt a célt kell kitűznie, hogy a periférián támogatják a forradalmi mozgalmakat. Történelmi analógiája szerint: a rabszolgatartó rendszert sem a rabszolgák szüntették meg, a feudalizmust sem a jobbágyok, ahogy a kapitalizmust sem a bérmunkások fogják felszámolni, hanem a posztkapitalista termelési mód képviselői.

A konferencián jelenlévők nagy többsége más-más érveléssel, de kétségét fejezte ki Taraszov stratégiai javaslatainak helyességéről.

Zárszavában Krausz Tamás történész leszögezte: a konferencia egybehangzó tapasztalata, hogy hallatlanul fenyegető ellentmondásokkal kell szembenézni. A kapitalizmus velejéig emberellenes rendszer maradt. A globális kapitalizmus szervezett ellenfelei ugyanakkor társadalmi-kulturális-szervezeti értelemben is legyengültek.

Mi várható? A konferencia alaphangját meghatározó baloldali értelmiség nem hisz a rendszer humanizálhatóságában − folytatta Krausz Tamás. Alternatívaként többen, különböző hangsúlyokkal, de egybehangzóan hangsúlyozták: vissza kell térni a szocializmus valamilyen perspektívájához. Ennek alternatívája ugyanis csak a kapitalista világrendszer bomlása lehet, amit a konferenciára Londonból üzenetet küldő Mészáros István filozófus − Rosa Luxemburg nyomán − a “barbárság” fenyegető állapotának nevezett.

A baloldali értelmiség több területen is vitaképes, vállalható elemzést tud felmutatni, szögezte le Krausz Tamás: a gazdasági elemzés adekvát elméleti képet ad az új neoliberális rendről; a szocializmusról is vitaképes elméleti képet alkottak. A leggyengébb a “Mit tegyünk?” kérdésre adott politikai-stratégiai elemzés.

A taktikai szempontokat sorra véve, Krausz Tamás úgy látja: a rendszer egésze tarthatatlan − de ettől még a rendszeren belül is követelésekkel kell előállni, annak tudatában is akár, hogy ezeket a követeléseket nem fogják teljesíteni. Enélkül nem fognak kialakulni a stratégiai változáshoz szükséges felhajtóerők, tarthatatlanná válhat a baloldal helyzete. Végül külön hangsúlyozta Krausz Tamás a baloldali együttműködés szükségességét: a keleti országok baloldali erői további segítséget várnak a nyugatiaktól.

Eszmélet folyóirat, 68. szám (2005. tél)