←Vissza

Print
Böcskei Balázs: A társadalom ideológiája vagy az ideológia társadalma

A társadalmi lét szféráit betöltő racionalizálódás leszakad az emberről, akaratát és jövőképét determinálja, szubjektivitását objektummá alakítja. A mindennapok humanizálásának viszont előfeltétele, hogy a rendszerkritikai megközelítés rávilágítson a racionalizálódás mögötti uralmi viszonyokra, az azokból eredő ideológiára és törvényszerűségeire. Így a jövőben az ideológiák küzdelme a cselekvés és a felelősség visszavételének lehetőségét nyújthatja.

"Egy kalitka elindult madarat keresni"

(Franz Kafka)

"I'm lost in the supermarket
I can no longer shop happily
I came in here for that special offer
guaranteed personality"

(The Clash)

 

Napjaink uralkodó gondolata szerint a társadalmi tudat átalakulásával, a politika és a politikáról való gondolkodás paradigmaváltásaival, az erkölcsi relativizmussal s a globalizációval a hagyományos baloldali gondolkodás legitimációs válságba került. Szerepének újragondolása, illetve másként gondolása - mely feltételezné az objektív viszonyokkal kötendő kompromisszumot - visszaállíthatja tekintélyét, ám e gondolkodásmód még így sem válhat törésvonallá, legfeljebb kis közösségek szervező elvévé. Az uralkodó ideológia részéről ennek az oka nyilvánvaló: azzal, hogy a baloldali alapelvek általános rendezőelvvé válnak, azzal nem nélkülözik a megismerés, a tudomány, illetve a gyakorlat primátusát s így az ember és jövő anticipációját. A baloldali gondolkodás egyéniségközpontú, ugyanakkor kerüli, hogy az igazság és a szabadság kérdése eufemisztikus formában nyerjen programszerű kifejtést. A szabadság igenlése s a szubjektív viszonyok kikényszerítik az oldás és kötés mentén történő szerveződést az ideológia ellen, s ennek mozgatórugója az értelem erejére apelláló baloldali rendszerelmélet lehet.

Írásom témája az egyéni szabadság, illetve az ezzel szorosan összefüggő egyéniség mára mind aktuálisabb kérdésével foglalkozik. E kérdések nem sterilen, hanem egy adott gazdasági-politikai rendszerbe ágyazottan léteznek egy társadalomban. Vizsgálódásom a többségi társadalomra, azaz a cselekvő s nem a gondolkodó emberre irányul, s a kollektív tudat megnyilvánulásai gondolataim kiindulópontjai. Elsődleges az elidegenedés jelenségének bemutatása, melynek folyománya a kapitalizmus kritikája. Illetve egy a társadalmon uralkodó, de nem a társadalmat alkotó egyének akaratából fennálló ideológia dominanciájának, illetve hegemóniájának a társadalmi alrendszerekben történő vizsgálata, úgy is mint a tudat, az életvitel s a szubjektivitás megnyilvánulásainak területe. E problémák filozófiai-egzisztenciális kérdésként merülnek fel, ugyanakkor a tisztánlátás feltétele, hogy ezeknek el kell vezetniük egy gazdasági-társadalmi rendszer totalizálásába.

A fentiek szellemében a magyar többségi társadalom nézőpontjából a rendszerváltáskor bekövetkező folyamat értelmezésére való hipotézisemet kapcsolnám ide. Kiindulópontom, hogy a rendszerváltás egzisztenciális értelemben nem teremtett szabad társadalmat, másrészt pedig, hogy a fenti társadalom egyénei mit értettek szabadságon. Véleményem szerint nem mint értéket vagy célt, hanem a szabadságon megvásárolható árucikket értették szabadság alatt. Erre példa a Gorenje-láz, a mindenkori Nyugat-imádat, amely nem a Nyugat mint civilizáció iránti tiszteletből adódó rajongás, hanem a Nyugat tárgyi rekvizitumainak magasztalása. Ez a mai napig mérhető jelenség, a magyar társadalom e probléma tekintetében sem lépett túl a Kádár-rendszeren, tömeg maradt. Politikai szabadságmegvonását felcserélték az álszükségletekből eredő szabadságmegvonásra, holott ez nem volt feltétele a változásoknak. Ideologikus társadalmunknak ráerőszakolt ideológiája a fogyasztói termelés. Az államszocializmus, illetve a kapitalizmus legitimációs pontja egyaránt a fogyasztás. A rendszerváltásnak nem volt az ily mértékű változásokra jellemző ideológiai dialektikája, mely szerint a régi értékek és motivációk elhalnak, s új rendezőelvek lépnek a helyükbe. Dessewffy Tibor gondolatmenetét követve, a posztkommunista országok már egy modernizált életvilágból érkeztek a rendszerváltás utáni rendbe. E térség gazdasági fejlődése mellőzte a tőkefelhalmozás és a protestáns etika tipológiáját, s a késő kapitalizmus érkezett meg elkésve a már rá jellemző termelési és tőkeszerkezettel, ezért a posztkommunista országokra egy sajátos (el)késő kapitalizmus jellemző. Ellenértékként az elvárás is ugyanaz, azaz a rendszer bírálatának mellőzése, amely így negatív konszenzust jelent, hisz az így létrejövő stabilitás az egyén részéről lemondással jár. A kapitalizmus számos elemzője hangsúlyozta, hogy a szabadság és a kötöttség közelít egymáshoz mind a demokrácia, mind a közvélemény, mind a kialakult piacgazdaság keretein belül. A politikai értékek relativizálódása, illetve az a jelenség, hogy a politikával szembeni elvárásokat igazították a politika szerepének megváltozásához, s nem fordítva, annak következménye, hogy a demokrácia a többség demokráciája, továbbá hogy a demokráciát vagy mint egy újraelosztásért felelős keretet, vagy mint a szabadságjogok formális-jogi biztosítékát értelmezik. Ez utóbbi gondolat vezet az illúziók politikájához, hisz a jogoknak a gyakorlatban történő érvényesítéséhez figyelembe kellene venni az anyagi élet viszonyait. A mindennapok depolitizáltsága és az eszmék végét tudatosító érvek a Rendszer ideológiai logikájának következménye: a hagyományos vagy a politikához kötődő ideológiák a tömegek tudatosságát támogatják mint a cselekvés előfeltételét, ezzel szemben társadalmunk a passzivitásra épít, hisz a társadalmi tudat politikai jellegűvé válásának útitársa a fennállóval való konfrontáció, illetve mint amiként a baloldalt is jellemző, önmagunkról való gondolkodás, azaz a valamire való szabadság. A közvélemény erre ráépülő szféra, amely nem tűri az eredetiséget, a nonkonformizmust, illetve eltrendesíti, beolvasztja vagy vele szemben határozza meg az általa nyújtott biztonságot, rendet, azaz egy totális társadalomnak szüksége van a vele szemben fellépő protestcsoportokra, mert azok önkéntelenül is, de legitimációját adják. A nonkonformizmus túlélése József Attila szellemében értelmezhető, avagy "az én vezérem bensőmből vezérel", hisz a "minden elmegy" társadalomfilozófia jegyében az öltözködés, az ellenkultúra, a deviancia elvesztette jelentéstartalmát, s a szubkultúrák magukban hordozzák a szublimált jelleget, így a benne lévők azt szabadságnak, létük autentikus és spontán megnyilvánulásának gondolják. Mindazonáltal az ideológiának szüksége van a devianciákra, a szintúgy elidegenedésből-manipulációból eredő nonkonformizmusra, hisz azzal, hogy e jelenségeknek csak okozati s nem az oksági világát mutatja be, elősegíti a társadalmába frissen érkezők konform vagy éppen nonkonform normákhoz való szocializációját, azaz a devianciát és a másságot társadalmi regulátorrá teszi.

A jelen másszerűségét a tudatváltozásból kell levezetni, azaz a társadalom alakításából a tudat által. A fennálló társadalmi berendezkedésnek sajátja, hogy minden mechanizmust üzleti érdeknek rendel alá, így például fogyasztani sem lehetséges úgy, hogy az a termelő eszközökkel ténylegesen rendelkezőknek ne járna profittal. A tőke az, aki tulajdonosa a többségi társadalom legfontosabb létformáinak. Ugyanakkor e társadalom nem a tőkések, hanem a tőke társadalma, nem a tulajdonosoké, inkább egy szemléletmódé. A tőke mint produktív szubjektum ideológiáját nem elvont ideák jellemzik, s nem is szerveződik különböző absztrakciók köré, mégis szerepeket és kötelességeket oszt. Az ideológiára rá nem eszmélés következménye a szubjektum és az objektum felcserélése, az elidegenedés, a tárgyak személyes akaratoknak és erőknek hordozóivá válása. Ezen ideológia nem rögzül, nem vesz adottnak tudatformákat, az erkölcsöt, a politikát s a jogot is relativizálja. Az ideológia nem épít osztályra, sőt osztálynélküliségre törekszik, egy tökéletlen kollektivizmusban gondolkodik, ami annyit jelent, hogy a fogyasztói javakat mindazok számára elérhetővé teszi, akikről feltételezni lehet, hogy legitimálóerővel bírnak. Almási Miklós szerint a fogyasztói társadalmat egy tragikus dichotómia tartja fenn. Egyrészt szükség van egy állandó fogyasztó, élvezeteket hajszoló közönségre, másrészt egy a "termelési apparátus fenntartásához egy szinte konstans mennyiségű, olyan munkacsoportra, mely minden eddiginél szigorúbb önmegtagadásban"1 , leszűkített lehetőségekkel, az abszolút elnyomorodás felé tartva él. A tárgyalt ideológia, mely tényekkel érvel, magát is inkább érvnek tartja, objektív dolognak, valami visszafordíthatatlannak, szükségszerűnek. Lukács György gondolata mentén, a kapitalizmus szubjektivizmusa nem törődvén a társadalom működési elveivel, önkényessége folytán objektív törvényként fogalmazódik meg. Az ideológia tagadja az emberek kölcsönös függését egymástól, s mint elvi instancia lép fel, mely dönt értékek, kapcsolatok felett. A realitásától megfosztott egyén, legitimációjával, kiszolgáltatottságáról vall, szimbólumérzékennyé, jeleket kereső egyénné válik, aminek következménye, hogy az ideológiai rendszer látásmóddá, tárgyiasult szokássá válik.

A fennálló elfogadásának előfeltétele, hogy az egyén javakkal bírjon, birtokoljon. A tudati reflexió elfojtásának eszköze a konformizmusnak azonnali kielégítése, mely így belenyugvást serkent, hisz "mindenki így teszi, ők sem különböznek tőlem". Mivel a fogyasztói társadalom kérdés nélkül válaszol a tárgyak, a kínálat által, az egyéni életvezetés alternativitása kioldódik, éppen a fogyasztás szándékától vezérelten. Az ideológiai vonás tetten érhető azáltal, hogy a kínálat abszolút, a tárgyak mindig jelen vannak, s a Rendszer legitimációnak feltétele, hogy a kínálatnak át kell lépnie az osztálystruktúrát. Általánosan is széles körben biztosítani kell a fogyasztóképességet. Marx után ironikusan; ami ma luxus, az holnap közszükséglet. A létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklás, tehát nem létezik, aki nem birtokol. Ha e fogyasztási szokást teljesen elhagyja a ráció, akkor meglátásom szerint a szélsőséges hedonizmus alatt értett fogalommal lehet jellemezni az egyén életstratégiáját. E magatartás is racionális, de a kialakítója s nem a hordozója számára, hisz annak természetétől idegen, olyan vágyakat fogad el, ami nem önmagából fakad. Az ideológiát hordozó Felépítménynek érdeke a vágyak fenntartása, újratermelése, mely vágy tárgyak által serkentett, s így az Embertől elidegenedett vágyak az újszerűség látszatába bújva szükségletté teszik a rácsodálkozást, a fogyasztási lázat, azaz "a fogyasztói társadalom kultúrája jobbára a felejtés, és nem a tanulásról szól"2 , s így az ideológia társadalmában az ész és az érzelem szétválasztásával a rutin természete sem tűnik fel. Mindezek következményeként az egyénben az a hamis tudat állandósul, hogy a fogyasztás az, ami a társadalmiságot, illetve az egyén elfogadottságát jelenti. A választás irányított, avagy mint Hermann István írja: "mintha választanánk, de a tőke egyetemes érdekei mentén történik ez".

A fogyasztás csak egyike azon szféráknak, melyeken az ideológiai tükröződések kimutathatók. Az ideológia fennállásának háttere, hogy "az eszmék, a képzetek, a tudat termelése mindenekelőtt közvetlenül beleszövődik az emberek anyagi tevékenységébe és anyagi érintkezésébe, (...) a gondolkodás, az emberek szellemi érintkezése itt még anyagi magatartásuk közvetlen folyományaként jelentkezik"3 . A fennálló ideológiának az elfogadtatása sem érdeksemleges, vagyis a társadalomnak szellemi és anyagi téren egyaránt van uralkodó hatalma, s az ebből fakadó neutralitás hiányának egyenes következménye az egyén hamis, torzító tudata.

A tárgyakhoz való viszonyulás egyben a valósághoz való viszonyulás elsajátítását is jelenti. A kapitalizmus teátrális, a valóságban minden kép, és ezzel az érzékszervi s nem a tudati felfogást, minden viszonyt e valóságból eredőt, önmagát mint egyedülinek történő beállítását szolgálja. Ez tehát már egy ideológiai sajátosság, hisz a társadalomra vonatkozó törvények meghozásának, a jelenségek értelmezésének jogát magára ruházza. A valóság minden alternatívát elutasít, illetve cinikusan önmagát állítja be saját maga alternatívájának: ha nem akar az egyén szegregálódni az intézményektől, s ezzel az érdekérvényesítés lehetőségétől megfosztott outsiderré válni, akkor követni kell a konvenciókat, ne forduljon a kétkedés irányába, hagyja figyelmen kívül létének behatároltságát, abszolút kizsákmányolását így felválthatja egy relatív kizsákmányolásra. A modern társadalomra továbbra is jellemző a kizsákmányolás, csak éppen a formái változtak meg, s a szabadidővel a Rendszer a civil élet autonómiáját hivatott igazolni, ugyanakkor az ideológia társadalma totalitása folytán minden egyénhez tartozó szabad vegyértéket leköt, azaz mint már a fentiekből következik, például fogyasztás terén, mely az önmegvalósítás álarcát hordva az egyén látásmódjának ars poeticájává válik, így a tudatot alakító logika a munka világában ugyanaz, mint a magánéletben. Az, hogy a magánszféra nem különíthető el más társadalmi tértől, annak következménye, hogy az egyéntől "azt a szférát akarják bekeríteni és megsemmisíteni, ahova kívülről visszavonulhat, s amely az ellenállás örökös kiindulópontja lehet".4

Bár az ideológia uralkodik az ember felett, mégis a kapitalizmusnak sajátossága, hogy állandóan igazolnia kell magát, az embert nem hagyhatja öntudatára ébredni, illetve jellemzője a mindenhol jelenvalóság, hisz a fogyasztási cikkek a kapitalizmus mint megszemélyesített alany személyi kultuszának megnyilvánulásai. A társadalomra így ráerőszakolt ideológia sikeressége nem abban áll, hogy mit képvisel, hanem, hogy mit hirdet. Ahogy fentebb szó volt róla, az újszerűség látszatát kell keltenie a mindennapoknak, s ennek egyik formája a közvetett tudati hatáson túl, a közvetlenül jelentkező és képi, valójában állandóan változó valóság, mely - mivel az ember szemmel észleli - szubjektíve változik, objektíve azonban önmaga marad. Ám e tény az egyén számára ezt alátámasztani képes gazdasági-társadalmi törvényszerűségek ismerete hiányában, amellyel a tudatnak valóban rendelkeznie kellene, rejtve marad, illetve "az objektív viszonyok olyan szubjektivitást termelnek ki, amely meghiúsítja az objektív lehetséges felismerését"5 . A kapitalizmus képekben, díszletekben gondolkodik, ahogy Ernest Guy Debord írja: "Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik."6 A látvány egyrészt szolgálja a totális igazolást, másrészt a termelési módon kívül, mivel a szabadidőben is jelentkezik, felszívódik a tudatban. Meglátásom szerint e látvány mint kinyilatkoztatás a dialógus ellentéte, s így, ha nincs párbeszéd, nincs kontroll, akkor "a reprezentáció független létezéshez jut"7 . A látvány tehát magán hordozza az ideológia általános jellemzőjét, úgymint kijelentés, továbbá kort jellemez, és a személyiség szükségletévé válik. A látvány megjelenése nem a társadalom megjelenése, hanem az egységesítés eszköze. A látvány a leginkább csalható érzékszervre támaszkodik, a kép, a látás s a totális tér hipnotizált egyént eredményez, kinek irányítása erőszak nélküli, sőt igényli a látványt, azaz a látvány "tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik"8 . Ebből a gondolatból látható, hogy a személyiség kívülről alakított, megtervezett, Rendszer által konstruált. Mindenki ugyanazt a képet látja, ugyanazt hordja, s nyelvük is közös, bár e nyelv nem sajátja, hisz ennek használatát nem megtanulja, hanem elfogadja, s az e nyelven definiált szavak lesznek értékmérője, társadalmi ellenőre.

A kapitalizmusnak és az ideológia társadalmának útitársa az elidegenedés. A fogyasztás példájánál maradva az egyén kényszerpályává vált mozgásterét fogyasztással leplezi. Az Egónak a legitimációt a tárgyakkal telezsúfolt környezete adja. A tárgy mint az én jelképe. Azt gondolom, hogy nem túlzás, ha azt írom, hogy a tárgy mint ember számára való lét inkább ember, mint a tárgy számára való lét. Az ember által előállított termékek autonómmá válnak, s mivel az egyén létéhez elengedhetetlen a termék, az így hatalommal ruháztatik fel. Miután az ember csak mint hozzáadott szerepel a tárgyak, a gép, az állam, a szórakoztató ipar világához, elidegenülése az ember ön-elidegenülése is egyben. A munka terméke a munka tárgyiasulása, viszont az ember számára elidegenedés. Minél inkább érintkezésbe kerül az ember a tárggyal s valóságával, annál inkább objektummá válik maga is, "minél nagyobb a termék, annál kevesebb ő maga"9 , következésképpen az ember vizsgálata a tárgyon keresztül lehetséges, mert énjét belehajítja a tárgyba. Ha ember már nem definiálja, identifikálja magát, akkor az ember már nem felelős magáért, hisz nem önmaga, cselekvése által nem határozható meg, komplexebben ez a felelőtlenség társadalmát jelenti. Mivel az egyén cselekvéseinek indítéka, illetve következményeinek folyamata megtört, tettei irracionálisakká váltak. Viszont az ideológia társadalma a számára tulajdonképpeni racionalitás mentén szerveződik, a racionalitás termeli ki az ésszerűtlenséget, azaz az "objektív racionalitásra szubjektív irracionalizmussal reagál".10

A társadalom megváltoztatásának, humanizálásának többféle módja van. Egyes gondolkodók a fogyasztásról történő lemondást tartják a járható útnak, ugyanakkor némelyek az ideológia társadalmával szembeni tevékenységet annak információs hálójáról, ismeretterjesztéséről és tudásanyagáról való lemondásban látják, avagy a "tudatlanság" forradalmasításában. Az így létrejövő hiány át nem itatott szubjektumot feltételez, avagy az ember természeti voltához közelebb lévő egyént, osztályt. Orwell 1984 című regényében sem gondolja ezt másképp: "Csak a prolikban lehet bízni." A kívülállás, legyen az bárkinek is a kívülállása, a rákérdezés lehetőségét biztosítja. A mindennapok elhagyása a valóság helyreállításának lehetőségével kecsegtet. Mindebből következik, hogy a baloldalnak önmaga és a jövőkép megőrzése érdekében továbbra is el kell fogadnia például az osztályok létét, illetve az osztálylogikát, hisz ez a folyamat rendszerlogikát, filozófiát, öntudatot, megismerést és ezzel szolidaritást eredményez.

 

Jegyzetek

 

1 Almási Miklós: Rezgésszámok, Magvető, Budapest, 1974, 253. o.

2 Zygmunt Bauman: Globalizáció, Szukits, 2002, 128. o.

3 Friedrich Engels-Karl Marx: A német ideológia, Magyar Helikon, Budapest, 1974, 29. o.

4 Szilágyi Ákos: Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl, Magvető, Budapest, 1988, 161. o.

5 Theodor W. Adorno: A félműveltség elmélete, In: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája, Osiris, Budapest, 1998, 103. o.

6 Ernest Guy Debord: A látvány társadalma, In: Eszmélet, 50. szám, 161. o.

7 Uo.: 164. o.

8 Uo.: 169. o.

9 Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Kossuth, Budapest, 1970, 67. o.

10 Heller Ágnes: A morál szociológiája vagy a szociológia morálja, Gondolat, Budapest, 1964, 35. o.

Eszmélet folyóirat, 65. szám (2005. tavasz)