←Vissza

Print
Hegyi Gyula: A munkásosztály a feledésbe megy?
Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? A baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és egy igazságosabb rendszer lehetőségéről.

Az osztály, akiért a kürt szólt

 

Ózdon évtizedeken át naponta ötször “fújt” a gyár. Hajnali hatkor, délben, kettőkor, este hatkor és tízkor egy valódi hajókürt üzent a környéknek. A kürtöt nyolc kazán túlnyomásos gőze szólaltatta meg, mindig ugyanabban az időben. Zengett tőle a város, visszhangozták a közeli völgyek – emlékeznek a helyiek egy nosztalgikus riportban. A rendszerváltozás után bezárt a gyár, és ócskavasként elhordták a százesztendős kohászati üzem mozdítható berendezéseit. Természetesen a hajókürt sem szólalt meg többé. Tizenkét évvel a fordulat után Ózd újonnan megválasztott, szocialista polgármestere megafonokat helyezett a gyár kéményére. Ezekből naponta ötször dudaszó hangja hallatszik a régi szép idők emlékére. Igaz, olyan erőtlenül, hogy még a gyár melletti utcákban sem igen hallják. S a halk dudaszót gépről játsszák le – mint valami karaokee-klubban.

Nehéz lenne plasztikusabb példát találni a munkásosztály szerepének alakulására a nyolc kazán túlnyomásos gőzével működtetett hajókürt és a gépi dudaszó eseténél. Az a régi hajókürt azt zengte világgá, hogy a város és környéke számára a gyár és a gyári műszak a legfontosabb dolog a világon. Tőle függ nemcsak a munkások és családjuk, hanem a tanárok, a tisztviselők, a bolti előadók és a parasztok jóléte is. Így volt vagy sem a valóságban, évtizedeken át ezt hirdette a hajókürt. És mögötte az a világmagyarázat, amely valóban túlnyomásos gőzzel igyekezett az eszme képére formálni az egész társadalmat. A halk dudaszó jó szándékú, jellegzetesen Don Quijote-i igyekezet egy elmúlt világ hangulatának felidézésére. Hangja úgy foszlik szét az ózdi szélben, mint minden hagyományos, de erőtlen baloldali gondolat a globális kapitalizmus rendjében.

Hideg racionalitással persze úgy is gondolkodhatunk, hogy kohászati üzemeket addig szokás működtetni, amíg valakinek szüksége van kohászati termékekre. A régi ipari kultúrák még régebbi kézműves, céhes vagy éppen paraszti kultúrák ugyanilyen könyörtelen felszámolásával jöttek létre. Ha változik a kereslet, akkor változik a termelési kultúra is. Az iparosítás hajdan még kegyetlenebb változásokat hozott milliók életében. Nemcsak az 1945-ös fordulat után, hanem már évtizedekkel azelőtt is. A gyárak virágzanak, ha menő portékát gyártanak, s becsuknak, ha tartósan nincs vevő a termékükre. Közgazdászként a nagy szakállú világmegváltó is ezt hirdette, még ha rossz tanítványai el is bliccelték a nehezebb műveit. A bezárt, lepusztult és elhordott kohászati üzemek, gázgyárak, szerelőcsarnokok és iparvágányok feletti szomorkodás merőben idegen a gazdaság alaptörvényeitől. Számomra esztétikailag és érzelmileg valóban felkavaró egy lepusztult üzemcsarnok a kongó csendjével, lecsupaszított vázszerkezetével, málladozó falaival. S mindenekfelett azzal, hogy ami történt benne egykor – zaj, termelés, munkaverseny, ezernyi vágy, remény és nekibuzdulás – visszavonhatatlanul megszűnt, csak a lyukas tetőről csorog rám valami bánatos szépség az elképzelt emlékéből. De ennek a képzelgésnek semmi köze sincs a racionalitáshoz. Veszteséges gyárak és elavult termelési kultúrák fenntartása ellentétes a józan ésszel.

De a hajókürt nem csak a gyárról szólt. Szólt a munkásról és az ő osztályáról, ahogy akkoriban mondták, a munkásosztályról is. Amely reggel hatkor kezd dolgozni, vagy éppen este tízkor. S aki nem dolgozik vele hajnalban vagy késő este, egy percre annak is hallania kell a városban és szerte a környékén, hogy most kezdődik a műszak. Mert a munkásosztály tartja fenn a gazdaságot, az országot és a rendszert. Egyetemista koromban kérdeztem rá először ennek a logikának az ellentmondására, amikor a gyári munkát produktívnak, a kozmetikusét meg improduktívnak nevezte egy lelkes emberke. S ha a gyár terméke eladhatatlan, a kozmetikusnál meg sorban állnak a jól fizető kuncsaftok, akkor melyik munka az improduktív, kérdeztem cselesen. De nem lázadás volt ez a részemről, csak kezdődő kétely. Az elmúlt rendszer hivatásos ideológusai elképesztő szómágiával igyekeztek megmagyarázni, hogy miért munkás az is, aki nem munkás, s miért van proletárdiktatúra, ha elvileg demokráciában élünk, és gyakorlatilag egy szűk réteg tekintélyuralma alatt?

Kevés munkást ismertem akkoriban, de egy sem akadt köztük, aki maradéktalanul hitt volna ezeknek a szóbűvölőknek. De mindegyiküknek volt véleménye a dologról: okosabb és összeszedettebb, mint a szemináriumi mellébeszélőknek. Annyit mindenesetre komolyan vettek a tanokból, hogy ők, a munkásosztály (a “melósok”) tartják fenn az országot, s a véleményük meghallgatása nélkül rossz irányba fordulhatnak a dolgok. Hangjuk valamiképp hasonlított a hajókürtére. Nélkülözhetetlen embernek gondolták magukat, akire nagyobb szüksége van a világnak, mint a kozmetikuslányra, az írógép klaviatúrája fölé görnyedő asszonykára vagy egy angol levelezőre. Aligha gondolták, hogy ez az igazság csak abban a világban működik, amelyben a megmosolygott előadó a proletárdiktatúráról hadovál a röpgyűlésen vagy a szemináriumon. Sok mindent másképp akartak, de bizonyosan nem egy olyan rendszerre vártak, amelyben a valódi értéket egy klaviatúra és egy kékes képernyő ötvözetéből összeállt alkalmatosságon termelik meg huszonéves, horpadt mellű és szemüveges srácok. (Legalábbis az új rend mitológiája szerint.) Amíg állt a régi rendszer, nem érthették meg, hogy az ő igazságuk és a propagandisták hazugsága ugyanannak az éremnek a két oldala, s a rendszerváltozás történelmi inflációjában együtt válik értéktelenné. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy aki főhivatásban dicsőítette a proletárdiktatúrát, az utóbb a kommunista diktatúra ellen írt műveiből is megélhet, de aki harminc évig szívlapáttal dolgozott, az már aligha tud tizedmilliméteres chipeket szerelni a tiszta térben.

A munkásosztály a paradicsomba megy, hirdette jópofa címével egy olasz film a hetvenes években. Derék kommunista film volt szerelemmel, pizzaszósszal és osztályharccal. Ha a világ megállt volna 1989-ben, s csak Magyarország sodródott volna át szökevény kompként a túlpartra, akkor talán nálunk is készülnének efféle filmek. 1989 táján még volt munkásosztály Magyarországon – legalábbis az értelmiségi és politikai közbeszédben. A rendszerváltó társadalom a kapitalista műszak felvétele előtt egy pillanatra még eljátszott egy kis 1956-os nosztalgiaműsort. Munkástanácsok, dolgozói tulajdon, az önigazgató közösségekre épülő népi demokrácia emlegetése. Utólag visszagondolva annyi értelme volt ennek, mint néhány negyvennyolcas veterán meghívásának az Osztrák–Magyar Leszámítoló Bank március 15-i ünnepségére valamikor 1881 táján. 1956-ban még volt munkásosztály Magyarországon, s akár ő robbantotta ki a forradalmat, akár nem, a munkástanácsokon keresztül látványosan kezébe kívánta venni a hatalmat. 1989-ben szervezett politikai erőként már csak egyesek nosztalgiájában élt a munkásosztály. Ezt aztán a kapitalizmus győzelmével és a Szovjetunió széthullásával rohamos gyorsasággal megértette mindenki.

Olyannyira, hogy a mai közbeszédben a munkásosztály szó legalább olyan idegenül hangzik, mint mondjuk a Tolbuhin körút neve. De míg az utóbbit jobb társaságban lehet emlegetni (én aztán igazán utáltam a kommunizmust, drágám, de a Tolbuhin körúti piac az csak Tolbuhin körúti piac marad nekem), addig az előbbi sokak szemében valódi “politikai inkorrektség”. Olyan fogalom, amelynek puszta emlegetése undok kérdésekhez vezethet. Ha létezne munkásosztály, annyi bizonyosan elmondható lenne róla, hogy mindenféle hatalomból és döntéshozatali helyzetből kiszorult. Ez esetben joggal vetődhet fel a kérdés, hogy kié a hatalom a magyar demokráciában. Ezért egyszerűbb úgy tenni, mintha a magyar társadalom lenne a világ egyetlen “osztály nélküli társadalma”. A nyugat-európai szociológiai és politikai közbeszédben a munkásosztály (working class) kifejezés ugyanis általánosan használt fogalom. Mint több alkalommal tapasztaltam, a munkáscsaládból származó brit értelmiségiek szívesen hangsúlyozzák, hogy a munkásosztályból jönnek, s egymás között legalább annyi szolidaritást mutatnak, mint az elitiskolák növendékei a maguk köreiben. A munkásosztály fogalmát nemcsak a nyugat-európai világi, hanem a vatikáni dokumentumok is sűrűn használják. Egyedül a rendszerváltozás utáni magyar közéletben vált “illetlen” szóvá ez a kifejezés.

A magyar munkásosztály történetében 1945 kétségtelenül éles cezúrát jelentett. Nem feltétlenül a helyzetében, de mindenképp a helyzete megítélésében. A 19. század végétől 1945-ig a magyar munkásosztály politikai története összefonódott a magyar szociáldemokráciával. Aki belépett a szakszervezetbe, az automatikusan a szociáldemokrata pártnak is tagja lett, s otthonra talált egy sajátos politikai és civilizációs világban. Ez a világ mai szemmel hihetetlenül szerény és tisztességes volt. A munkások a napi tíz óra nehéz fizikai munka után önként művelődtek, értékes irodalmat és elméleti műveket olvastak, előfizettek szocialista újságokra, dalárdákban énekeltek, antialkoholista mozgalomba léptek, vasárnaponként kirándultak, és természetesen folyamatosan élték a pártéletet. Egy plazában ődöngő mai fiatalhoz képest valóban “más nép” volt ez az osztály, egészen “másféle raj”. Többet és értékesebbet olvastak, mint a mai értelmiségiek (azaz egyetemi végzettségűek) túlnyomó többsége. A magyar szociáldemokrácia sok tekintetben hasonlított ahhoz, amit Hollandiában pillértársadalomnak neveznek. Zárt pillér volt, amelybe beleszületett az ember, s a munkán túl a család, kultúra, szórakozás, sport, szociális gondoskodás és még a munkásgyászindulós temetés is ezen a pilléren belül történt meg vele. Totális életteret nyújtott az egyénnek, de egyben meg is követelte tőle, hogy élete minden pillanatában azonosuljon a közösséggel. Ez a fajta szociáldemokrácia aligha fog visszatérni Magyarországon.

S az igazságnak tartozunk azzal, hogy ez a szociáldemokrácia mindig elszigetelt kisebbség volt a magyar társadalmon belül. Három alapvető kérdésben nem azonosult a többséggel. Aki szociáldemokrata volt, az hivatalból ateistának számított, nem foglalkozott a “nemzeti kérdéssel”, és a magyar falu sohasem hitte el neki, hogy bármi köze lenne a birtokos parasztsághoz. (Tömegpártként a Magyar Szocialista Párt ezért sem térhet vissza kritikátlanul a “szociáldemokrata örökséghez”, nem beszélve arról, hogy az MSZDP 1948-as szétverése óta fél évszázad telt el.) A magyar szociáldemokráciának igazából egyszer, 1918 őszén adódott lehetősége kezébe venni a történelem alakítását. De sok ok miatt (amiben óvatos tisztessége is közrejátszott) ezt nem tette meg, és csak asszisztált előbb Károlyi Mihály, majd Kun Béla kétségbeesett kísérletéhez.

A marxizmus (mert ne tévedjünk, a szociáldemokrácia volt a klasszikus marxista mozgalom) egyik legkülönösebb tulajdonsága az elméleti tudás mindenhatóságába vetett, szinte misztikus hit. Marxista az, aki őszintén hiszi, hogy a munkásosztály csak akkor szabadíthatja fel magát és az emberiséget, ha elsajátítja és megvalósítja a marxi filozófiát. A katolikus egyház másfél évezredig még a Bibliát sem adta az egyszerű hívek kezébe, nem beszélve a bonyolult filozófiai fejtegetésekről. Más vallásokban is vannak “titkos könyvek”, a hétköznapi hívektől elzárt tekercsek, a “beavatottaknak” szóló tanítások. A modern kapitalizmusban, mint tapasztaljuk, a tömegszórakoztatás szerkezete minden lényegi információtól elzárja a nagyközönséget. Egy sztár vagy Big Brother-féle villalakó magánéletéről egymilliószor több információ kering, mint amennyit nehéz munkával kideríthetünk például a kipufogógázok rákkeltő hatásáról. A mai proletárok felszabadításáról szóló tanítás már csak azért sem juthat el az érdekeltekhez, mert a számukra rendeltetett szellemi kábítószer (reklám, információ és szórakozás együttese) szerint maradéktalanul szabadok, boldogok és önfeledtek. S bár egyénileg tudják, hogy ez esetükben konkrétan nem igaz, de egymás szavánál többre tartják a jótékony hazugságot árasztó kábítószer-médiumokat. A társadalom más rétegei ennél árnyaltabb képet kapnak erről a rétegről, de olyan nyelven és bonyolultsági szinten, amely ellentétes a proletárokba táplált kellemességfogalommal. A szabadidő nem a kellemetlen igazságokra, hanem a kellemes hazugságokra való. Ez minden reklám, kereskedelmi televízió és bulvárlap alapvető üzenete. Akibe ezt sikerül belesulykolni, az valóban nem “munkásosztály” már, hanem kimenős cseléd a vasárnapi körhintán. (Természetesen élnek még valódi munkások, akik őrzik az osztályhoz tartozás pislákoló lángját, de félő, hogy a fiatal nemzedéknek nem tudják továbbadni az örökségüket.)

A marxista elmélet nem szabadította fel a világot, de komoly küldetéstudatot ébresztett azokban a munkásokban, akik megismerték a tanítását. Ilyen értelemben Marx “alkotta meg” a munkásosztályt, amely aztán igyekezett a teremtő szándéka szerint viselkedni. Magam nagy tisztelője vagyok ennek a zseniális bölcselőnek. Kapitalizmuskritikája szerintem a kezdetektől a maga korán át a mai globalizációig érvényes elemzést ad a tőkés világ lényegéről De sohasem értettem, hogy az emberiség – kissé teológiai ízűen bemutatott – felszabadítása miért csak és kizárólag az ipari munkásság feladata. Kristálytiszta logikájú és elbűvölő eleganciájú elemzése ezen a ponton unalmas és nyögvenyelős üdvtanba megy át, amely például A Kommunista Párt kiáltványa című remeklésében (társszerző Engels, tudom) stilisztikailag is fájdalmas törést jelent.

De ez az írás nem az én hitemről szól. A munkásosztályt azok alkották, akik magukra nézve elfogadták ezt az üdvtant. Az elmélet és vele párhuzamosan a szépirodalom olvasása számukra politikai küldetésnek számított. Marx a szervezett munkásmozgalmat egyetlen hatalmas könyvtárrá és művelődési otthonná változtatta. (A nevében fellépő rendszerek aztán tele is rakták országaikat ilyen intézményekkel. A fal leomlása után Kelet-Berlinben feltűnt a következő felirat: Wessis raus, Kinderbibliotek bleiben! Nyugatiak kifelé, a gyermekkönyvtár marad! Más kérdés, hogy a mérsékelt áron kínált magas kultúra első számú haszonélvezője országainkban az értelmiség és a megmaradt polgárság volt.) Az olvasás és a művelődés politikai eszközként való felhasználása a marxizmus egyik legrokonszenvesebb vonása. Napjainkban jól látjuk, hogy az elméleti tudástól és a magas kultúrától megfosztott dolgozó emberek milyen gyorsan atomizálódnak és válnak a legsilányabb konzumkultúra áldozatává. Ilyen értelemben fordítva is igaz a nevezetes állítás. A marxi filozófia érvénytelenné válása a létező szabadságától is megfosztotta a munkásosztályt.

Nem célom a hol kommunizmusnak, hol szocializmusnak nevezett, 1945-től 1989-ig tartó időszak elemzése. Amennyire tudom, a rendszer nem a munkásosztály, hanem az addig feudális sorban élő, hárommillió falusi nincstelen sorsán javított a legtöbbet. De természetesen megemelte a munkásosztály társadalmi tekintélyét, és megadta számára a munkahelyek biztonságát. Cserébe elvette a munkásmozgalom lényegét, az önszerveződést, az alulról építkező, öntudatos közösségek autonómiáját. 1956-ban a magyar munkásosztály a szocializmusban kapott hivatalos tekintélyéhez és biztos munkahelyéhez ezt a szociáldemokrata jellegű, önszerveződő szabadságot szerette volna magasabb szinten visszakapni. Kísérlete elbukott, az utóbb Munkáspárt fantázianéven működő állampárt szorgos tisztviselők gigantikus hivatala lett. Mindent összevetve nem működött sokkal rosszabbul, mint egy polgári közigazgatás, a hajdani városi pártbizottság és a mai polgármesteri hivatal a helyi iskolákat vagy a rendelőintézetet nagyjából hasonló módszerrel felügyeli. Kormányzati szinten pedig a személyek átjárhatósága is jelzi, hogy a Központi Bizottság valamely osztálya szakmailag nem volt igénytelenebb egy mai minisztériumnál. De a munkásosztály marxi küldetéséhez, önmaga megszüntetéséhez és az emberiség felszabadításához ennek a “Munkáspártnak” legfeljebb annyi köze volt, mint egy plébániai stemplinek Krisztus mennybemeneteléhez.

1989-ben aztán pontosan az ellenkezője történt a munkásosztállyal annak, amit 1956-ban célul tűzött ki maga elé. Elvesztette a szocializmustól kapott formális tekintélyét és a munkahelyek biztonságát, de nem kapta vissza a szociáldemokrata mozgalom önszerveződését és szabadságát sem. Másfél millió munkahely megszűnése kevesebb nyilvános tiltakozást váltott ki, mint néhány rádiós elbocsátása a megboldogult MDF-érában. 1956 megünneplése ezért oly ellentmondásos minden októberben. A szabad ünneplést az a fordulat tette lehetővé, amely ötvenhat vágyaival ellentétes módon visszahozta a kapitalizmust, és ismét a pénzt tette az ember legfőbb értékmérőjévé.

Az ötvenhatos munkástanácsok a szakszervezettel szemben nemcsak az érdekvédelmet, hanem a gyári termelés és a nemzetgazdaság irányítását is maguknak igényelték. Az új rendszerben ezzel szemben még a hagyományos szakszervezeti érdekvédelem is kiszorult a privatizált munkahelyekről. A szakszervezeti mozgalmat és mindenfajta kollektív szerveződést sikerült a “múlt örökségeként” stigmatizálni. A munkanélküliség állandó fenyegetése miatt – amire a nyugatiakkal szemben a magyar munkavállalók nem tudtak felkészülni – a munkások többsége reménytelenül kiszolgáltatott a munkáltatónak. A kisebb vállalkozásoknál a feketemunka és a minimálbérrel való trükközés azt a hamis látszatot kelti, mintha a dolgozó nem a béremelésben, hanem a tulajdonossal együtt elkövetett adócsalásban lenne érdekelt. A munkásosztály presztízsének az sem használt, hogy a nagyipari munkásság jellegzetes üzemei – a bányák, a kohászati üzemek, az acélművek, a vegyipari kombinátok, az erőművek – korunkra a környezetszennyezés jelképeivé váltak. Éppen az a nehézipar bizonyult egyszerre veszteségesnek és környezetszennyezőnek, amelyben a nehéz fizikai munkát végző, látványos értéket termelő, szervezett és öntudatos munkások dolgoztak. A tegnap hősei, akikről a szobrok készültek, mára felesleges emberek lettek. A nagyüzemi dolgozó, az erős, öntudatos és szervezett munkás, a férfi, akiért a hajókürt szólt, eltűnt a világunkból. A hagyományos baloldalt képviselő szakszervezetek és az új baloldalt megjelenítő zöldek közti konfliktusok jól mutatják, hogy az utóbbiak nem hatódnak meg a munkásosztály mítoszától, s a tiszta környezetet nagyobb értéknek tartják a korszerűtlen munkahelyeknél. Az új baloldal a globális kapitalizmus és a spekuláns tőke ellen szerveződik, tiszteli a kisebb, helyi gyökerű, környezetbarát vállalkozásokat, és nem foglalkozik a proletariátus “történelmi küldetésével”. A diák, a munkanélküli, a bevándorló díszmű­árus, a szélkerék tulajdonosa, a biotermelő és a progresszív pap legalább olyan fontos számára, mint az acélgyári előmunkás.

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? Jóslatokba nem szeretnék bocsátkozni. Rövid távon aligha, hosszú távon pedig – amint Keynes mondja – mindannyian meghalunk. Abban azonban biztos vagyok, hogy a baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és a kapitalizmusnál igazságosabb rendszer reményéről. Politikai szereplése akkor lehet hiteles, ha a kapitalizmus reformja mellett vállalja és hirdeti a kapitalista társadalom megszüntetésének és egy igazabb világ megteremtésének lehetőségét is. Ebben döntő szerepe van a munkavállalói és helyi önszerveződésnek, a nem haszonelvű közösségi tevékenységnek, a szolidaritás és a kölcsönös segítség kultúrájának. Ha a munkásosztály ezen az alapon szervezi újjá önmagát, ha ismét feltalálja az egy munkahelyen dolgozók szolidaritását a tulajdonossal és a tőkével szemben, akkor része lesz ennek az új politikai kultúrának. De a történelem és a gazdaság – ezt Marx tudta a legjobban – sohasem fordul vissza az útján. A szénre és vasra épülő ipari kultúra nem lesz még egyszer a modern civilizáció hajtóereje, az új világ és az új ember kohója. A munkás ugyanolyan munkavállaló, mint mindenki más, aki szabad idejét és egyszeri életenergiáját feláldozva dolgozik, értéket teremt, s ebből csak annyit kap kézhez, amennyit az uralkodó osztály jónak lát számára visszaosztani. Ha megvalósul a fenntartható fejlődés alapvető feltétele, az ökoadó – amelyben a felhasznált nyersanyag és a keletkezett hulladék alapján fizet mindenki adót –, akkor a munkahelyek státusa is alapvetően átértékelődik majd. Nem az ipar, hanem a szolgáltatás, a helyi termelés, a szabadidős tevékenység és a szellemi munka javára. Száz éve elképzelhetetlennek tűnt, hogy az “életet” termelő parasztok egyszer majd a lakosság alig néhány százalékát teszik ki. Hamarosan az “anyagi világot” újrateremtő gyári munkások sem lesznek sokkal többen.

De mégis, más a tudás és más az emlékezés. Sajátos történelmi pillanat volt, ahogy két szereplő – a nagyipari fejlődés és egy esztétának indult bölcselő – megteremtette a maga képére a munkásosztályt. Ez a munkásosztály belakta a történelmet, katedrálisszerű, hatalmas csarnokokat épített, s városokat emelt a mezők és álmos falvak helyén. Vaspályákkal és vashidakkal szórta tele a tájat, és vasakarattal dolgozott a mások hasznára és a maga dicsőségére. Hajókürtök dicsőítették a nevét, no meg elfelejtett regények, festmények, filmek, dalművek végtelen tömege. Kis híján valóban megváltotta a világot. De csak kis híján. S a megváltás elmaradása szempontjából a “kis híján sikerült” és a fantaszta kísérlet nagyjából ugyanannyit nyom a történelem mérlegén. A dokkokban, gázgyárakban, szerelőcsarnokokban ma az enyészet honol. Jobb esetben alternatív fiatalok zenélnek, kínai árusok tüsténkednek, szép lányok vetkőznek a pornófilm forgatásán, s utóbb szállodák nyílnak választékos ízlésű utazóknak. Talán még dudaszó is megszólal a hajdan volt műszakok emlékére. Egy kultúra hullik szét előttünk, amely talán nem volt a miénk, de tartózkodó humánumával szövetségese volt a jónak és a haladónak. Szegényebbek leszünk nélküle.

Eszmélet folyóirat, 62. szám (2004. nyár)