←Vissza

Print
Arundhati Roy: Élvezik-e a pulykák a hálaadást?
Az "Új Amerikai Évszázadért" projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, s amerikai hegemóniát teremtsen a világban. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

Tavaly januárban a brazíliai Porto Alegrében több ezren gyűltünk össze a világ minden sarkából, és ismét deklaráltuk: “Lehet más a világ.” Néhány ezer mérföldre északra, Washingtonban, George Bush és tanácsadói ugyanezt gondolták.

A mi projektünk a Szociális Világfórum, az övék a sokak által a “Projekt az Új Amerikai Évszázadért” névvel illetett program támogatása volt.

Európa és Amerika nagyvárosaiban, ahol néhány évvel ezelőtt erről a témáról legföljebb csak suttogtak volna, az emberek most nyíltan beszélnek az imperializmus jó oldaláról, valamint egy erős, a kaotikus világot ráncba szedő birodalom szükségességéről. Az új térítők rendet akarnak az igazság kárára és fegyelmet a méltóság ellenében. És hatalmat bármi áron. Alkalmanként meghívják valamelyikünket egy “semleges hangvételű vitára” egy a kereskedelmi média által biztosított platformon. Az imperializmusról vitázni egy kicsit olyan, mint a nemi erőszak mellett és ellen érvelni. Mit mondhatunk? Hogy nagyon hiányzik?

Mindenesetre nyakunkon az Új Imperializmus. A korábban már ismertnek újjáformált és áramvonalasított változata. A történelemben először egy a világot néhány óra alatt elpusztítani képes fegyverarzenállal rendelkező birodalom totális és egyoldalú gazdasági, katonai hegemóniával rendelkezik. A különböző piacok megnyitására különböző fegyvereket használ. Nincs Isten szép földjén egyetlen ország sem, amelyet ne tartanának sakkban az amerikai cirkálók rakétáinak célkeresztjei vagy az IMF csekkfüzetei. Ha a neoliberális kapitalizmus reklámfigurája akarsz lenni, csak tekints Argentínára, s nézz Irakra, ha te vagy a fekete bárány.

A szegény országoknak, amelyek a Birodalom számára geopolitikai szempontból stratégiai értéket jelentenek, bizonyos méretű “piaccal” vagy privatizálható infrastruktúrával, ne adj’ isten természeti kincsekkel (olaj, arany, gyémánt, kobalt, szén) rendelkeznek, az elvárások szerint kell cselekedniük, ellenkező esetben katonai célponttá válnak. A természeti kincsekben leggazdagabb országok vannak a legnagyobb veszélyben. Ha nem ajánlják fel forrásaikat a központi gépezetnek önként és dalolva, az állampolgári engedetlenséget szít vagy háborút indít. A Birodalom eme új korszakában, amikor semmi nem az, aminek látszik, az érdekelt cégek vezetői külföldi politikai döntéseket befolyásolhatnak. A washingtoni Centre for Public Integrity megállapította, hogy az USA kormánya Védelmi Politikai Tanácsának (Defence Policy Board) 30 tagja közül 9 kapcsolatban állt azokkal a cégekkel, melyek 2001–2002-ben 76 milliárd dollár értékben jutottak védelmi szerződésekhez. George Shultz, az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere volt az elnöke az Irak Felszabadításáért elnevezésű bizottságnak (Committee for the Liberation of Iraq). Ugyanő tagja a Bechtel Group igazgatótanácsának is. Egy az iraki háború esetén felmerülő érdekkonfliktust firtató kérdésre így felelt: “Nem tudok róla, hogy a Bechtel különösebben profitálna belőle. Ha akad elvégzendő munka, a Bechtel az a fajta cég, amely képes azt elvégezni. De egyikünk sem profitforrásként tekint az ügyre.” A háború után a Bechtel 680 millió dolláros szerződéshez jutott az iraki újjáépítésben.

Ezt a brutális, immár több millió áldozatott szedett programot használják újra és újra Latin-Amerikától kezdve Afrikán át Közép- és Délkelet-Ázsiáig. Még csak nem is állítják, hogy minden, a Birodalom által indított háború az igazság háborúja lesz. Ez javarészt a kereskedelmi média szerepének köszönhető. Fontos megérteni, hogy a kereskedelmi média nem pusztán támogatója a neoliberális projektnek, hanem maga a neoliberális projekt. A neoliberalizmus nem választott morális pozíciója, hanem a tömegmédiát működtető gazdasági törvényszerűségek struktúrája, belső lényege.

A legtöbb nemzetnek vannak kellően ocsmány házi titkai, így a médiának nem is kell mindig hazudnia. Csak kihangsúlyoz, vagy elhallgat.

Tegyük fel, hogy Indiát egy igazságos háború célpontjául választják. Az a tény, hogy 1989 óta Kasmírban körülbelül 80 000 embert, többségükben muzulmánokat öltek meg, elsősorban az indiai biztonsági erők (vagyis körülbelül 6000 embert évente); az a tény, hogy nem egészen egy évvel ezelőtt, 2003 márciusában több mint 2000 muzulmánt gyilkoltak le Gujarat utcáin, hogy a nőket bandákban erőszakolták meg, elevenen égettek el gyermekeket és 150 000 embert űztek el otthonaikból, miközben a rendőrség és az adminisztráció csak állt és nézett, sőt, esetenként aktívan segédkezett; az a tény, hogy ezekért a bűntettekért senkit nem vontak felelősségre, és a kormányt, amelyik mindezt hagyta megtörténni, újraválasztották… mindez tökéletes főcím lehetne a nemzetközi lapokban a háború előkészítése idején.

Mire észbe kapunk, városainkra cirkálók rakétái irányulnak, falvainkat drótkerítések veszik körül, utcáinkon amerikai katonák járőröznek, s Narendra Modi, Pravin Togadia vagy bármely népszerű fanatikusunk, akárcsak Szaddám Huszein, amerikai őrizet alatt találja magát, hajában tetűt keresnek, s fogtöméseit vizsgálgatják főműsoridőben.

De mindaddig, amíg “piacaink” nyitottak, mindaddig, amíg az olyan cégek, mint az Enron, a Bechtel, a Halliburton vagy az Arthur Andersen szabad kezet kapnak, “demokratikusan megválasztott” vezetőink félelem nélkül kenhetik el a határvonalat demokrácia, kisebbségellenesség és fasizmus között.

Kormányunk gyáva szervilitása, az indiai el nem kötelezettség büszke hagyományának feladása, a “Tökéletesen lojálisok” sorának legelejére való törekvése (a bevett frázis a “természetes szövetséges” – India, Izrael és az USA “természetes szövetségesek”) lehetővé tette számára, hogy elnyomó rezsimmé váljon legitimitásának veszélyeztetése nélkül.

Egy kormány áldozatai közé nemcsak a legyilkoltak és a bebörtönzöttek tartoznak, hanem azok is, akiket elűznek, kirabolnak, egy életen át tartó éhezésre és szegénységre kárhoztatnak. Emberek millióit tették tönkre a “fejlesztési” projektek. Az elmúlt 55 évben csak a nagy gátak miatt 33–55 millió embernek kellett elhagynia otthonát. Számukra nincs igazságszolgáltatás.

Az elmúlt két évben incidensek sora fordult elő, amikor is a rendőrség békés, többségükben adivasit és dalit tüntetőkre nyitott tüzet. A szegényeket, különösen, ha dalit vagy adivasit közösségekről van szó, legyilkolják az erdős területek bitorlásáért, s megölik őket, ha a gátak, bányák, acélüzemek és egyéb “fejlesztési” projektek általi jogtalan terjeszkedéstől próbálják védeni az erdős területet. Majdnem minden esetben, amikor a rendőrség tüzet nyitott, a kormány stratégiája ugyanaz volt: azt állította, hogy a tüzelést egy erőszakos cselekedet provokálta ki. Azokat, akikre tüzelnek, azonnal militánsoknak nevezik.

A POTA (Prevention of Terrorism Act) keretében országszerte több ezer ártatlan embert, köztük kiskorúakat is, tartóztattak le, akiket határozatlan időre és tárgyalás nélkül tartanak bebörtönözve. A terrorizmus elleni harc korszakában a szegénységet alattomosan összemossák a terrorizmussal. A vállalati globalizáció korszakában a szegénység bűn. A további elszegényedés ellen való tüntetés terrorista cselekedet. És most legfelsőbb bíróságunk kijelenti, hogy sztrájkolni bűn. A bíróságot kritizálni természetesen ugyancsak bűn. Elzárják a menekülési útvonalakat.

Miként a Régi Imperializmus, az Új Imperializmus is ügynökhálózatának köszönheti sikerét – a korrupt helyi eliteknek, akik a birodalmat szolgálják. Mindannyian ismerjük az Enron mocskos történetét Indiából. Az akkori Maharashtra-kormány olyan elektromosáram-átvételi megállapodást írt alá az Enronnal, amely a cég számára India teljes vidékfejlesztési költségvetésének 60 százalékával egyenértékű profitot biztosított. Egyetlen amerikai cég számára 500 millió embernek infrastrukturális fejlesztésre szánt összeggel megegyező profitot garantáltak!

A régi időkkel ellentétben az Új Imperialistának nem kell a trópusokon vánszorognia, vállalva a malária, a hasmenés vagy a korai halál kockázatát. Az Új Imperializmus e-mailekkel vezényelhető. A Régi Imperializmus vulgáris és közvetlenül gyakorlatias rasszizmusa kiment a divatból. Az Új Imperializmus sarkpontja az Új Rasszizmus.

Az egyesült államokbeli “pulykakegyelem” hagyománya az Új Rassziz­mus gyönyörű allegóriája. 1947 óta az Országos Pulyka Szövetség minden évben az USA elnökének ajándékoz egy hálaadásnapi pulykát. Egy ceremoniális nagylelkűségi show keretében az elnök ennek a bizonyos madárnak megkegyelmez (és megeszik egy másikat). Miután megkapta az elnöki kegyelmet, a Kiválasztott a virginiai Serpenyő parkba (Frying Pan Park) kerül, ahol leélheti természetes életét. A hálaadásra nevelt többi 50 millió pulykát leölik, és hálaadás napján megeszik. A ConAgra Foods, az elnöki pulykaszerződést elnyert cég, azt állítja, hogy a szerencsés madarakat szociabilitásra, a magas rangú hivatalnokokkal, iskolás gyermekekkel és a sajtóval való interakcióra nevelik. (Hamarosan még angolul is megszólalnak!)

Így működik az Új Rasszizmus a globalizációs korszakban. Néhány gondosan tenyésztett pulyka – a különböző országok helyi elitjei, a jómódú bevándorlók egy csoportja, a befektetési bankárok, a kivételes Colin Powell vagy Condoleezza Rice, néhány énekes, néhány író (mint például én) – bebocsáttatást nyer a Serpenyő parkba. A fennmaradó milliók elvesztik állásaikat, elűzetnek otthonaikból, elvágják víz- és elektromos vezetékeiket, s belehalnak az AIDS-be. Ők az edénybe valók. De a Serpenyő parkbeli szárnyasok remekül elvannak. Néhányuk még az IMF vagy a WTO számára is dolgozik – ki vádolhatja hát e szervezeteket pulykaellenességgel? Néhányan tagjai a Pulykakiválasztó Bizottságnak – ki mondhatja hát, hogy a pulykák hálaadás-ellenesek? Részt vesznek benne! Ki mondhatja, hogy a szegények vállalatiglobalizáció-ellenesek? Egymás sarkát tapossák, hogy bejussanak a Serpenyő parkba. Kit érdekel, hogy a legtöbben elpusztulnak a tolongásban?

Az Új Rasszizmusnak része az Új Genocídium. A gazdasági függőség eme új korszakában az Új Genocídium gazdasági szankciókon keresztül megvalósítható. Csak meg kell teremteni a körülményeket, amelyek tömeges halálhoz vezetnek anélkül, hogy oda kéne menni és meg kellene ölni az embereket. Denis Halliday, aki 1997–98-ban az ENSZ iraki humanitárius koordinátora volt (majd megundorodva lemondott), az Irak elleni szankciókat jellemezve használta a népirtás kifejezést. Az Irak-ellenes szankciók felülmúlták Szaddám Huszein minden eredményét: több mint félmillió gyermekéletet követeltek.

Az új korszakban az apartheid mint hivatalos politikai rendszer elavult és szükségtelen. A kereskedelem és a finanszírozás nemzetközi eszköztára ellenőrzés alatt tartja a szegényeket így is, úgy is. A dzsungel mélyén fogva tartó multilaterális kereskedelmi törvények és pénzügyi megállapodások komplex rendszerét alkalmazhatják. Az egyetlen cél az egyenlőtlenség intézményesítése. Mi más lenne az oka annak, hogy az USA hússzor jobban megadóztat egy Bangladesben készült ruhadarabot, mint egy Nagy-Britanniában készült ruhát? Mi más lenne annak hátterében, hogy a világ kakaóbab termésének 90 százalékát adó országok a világ csokoládétermelésében csak 5 százalékkal részesednek? Mi másért adóztatnák ki a piacról a kakaótermelő országokat, például Elefántcsontpartot és Ghánát, ha a kakaóból megpróbálnak csokoládét gyártani? Mi más lenne az oka annak, hogy a gazdag országok, melyek naponta több mint egymilliárd dollárt költenek a mezőgazdasági termelők támogatására, megkövetelik, hogy a szegény országok, mint például India, vonjanak meg minden mezőgazdasági támogatást, beleértve a támogatott elektromos áramot is? Mi más lehet az oka annak, hogy a gyarmatosító rezsimek által több mint egy fél évszázadig fosztogatott korábbi gyarmatok elmerülnek a gyarmatosító rezsimekkel szembeni adósságaikban, s évente mintegy 382 milliárd dollárt fizetnek vissza nekik?

Mindezek miatt a kereskedelmi egyezmények cancúni kisiklatása döntő jelentőségű számunkra. Bár kormányaink igyekeznek zsebre tenni a dicsőséget, mi tudjuk, hogy ez sok-sok ország sok millió lakója többéves harcának eredménye. Cancún azt tanította nekünk, hogy ahhoz, hogy felszámoljuk a valós sérelmeket, és radikális változásokat harcoljunk ki, alapvetően fontos, hogy a helyi ellenállási mozgalmak nemzetközi szövetségekbe tömörüljenek. Cancún megtanította nekünk a globalizálódó ellenállás jelentőségét.

Egyedül egy nemzet sem szállhat szembe a vállalati globalizációval. Többször láthattuk már, hogy mihelyst a neoliberalizmus programjáról van szó, korunk hősei hirtelen összezsugorodnak. Rendkívüli, karizmatikus emberek, akik ellenzékben óriások, erejüket vesztik a globális színpadon, amikor hatalomra jutnak, és államfők lesznek. Brazília elnökére, Lulára gondolok. Egy évvel ezelőtt Lula volt a Szociális Világfórum hőse. Az idén szorgalmasan követi az IMF irányelveit, megkurtítja a nyugdíjasok juttatásait, eltávolítja a radikálisokat a Munkáspártból. S Dél-Afrika ex-elnökére, Nelson Mandelára is gondolok. Miután 1994-ben elfoglalta hivatalát, kormánya két éven belül lényegében ellenkezés nélkül térdre borult Piac Isten előtt. Széles körű privatizációs és szerkezeti kiigazítási programot indított, ami emberek millióit hagyta fedél, állás, víz és elektromos áram nélkül.

Miért történik mindez? Nincs értelme verni a mellünket, s azt képzelni, hogy elárultak minket. Akárhogy is nézzük, Lula és Mandela nagyszerű férfiak. De abban a pillanatban, amikor az ellenzék soraiból átülnek a kormányzat oldalára, egy sor fenyegető veszedelem foglyává válnak; mind közül a legfenyegetőbb a tőkekiáramlás, amely egyik napról a másikra romba dönthet bármilyen kormányt. Aki azt képzeli, hogy egy vezető személyes karizmája és harcairól szóló önéletrajza majd megtöri a multikat, annak fogalma sincs arról, hogyan működik a kapitalizmus, vagy ha úgy tetszik, a hatalom. A kormányok nem fognak radikális változásokat “kitárgyalni”; azokat csak a polgárok kényszeríthetik ki.

Ezen a héten a Szociális Világfórumon a világ néhány vezető elméje arról fog eszmét cserélni, hogy mi történik körülöttünk. Ezek a párbeszédek tovább finomítják annak a világnak a vízióját, amelyért harcolunk. Ez egy nagyon fontos folyamat, amit nem szabad aláásni. Azonban ha minden energiánkat erre a folyamatra fordítjuk, a konkrét politikai tettek kárára, akkor az SZVF, amely mind ez idáig oly alapvető szerepet játszott a Globális Igazságosságért Mozgalomban (Movement for Global Justice), megkockáztatja, hogy ellenségeinek játékszerévé válik. Amiről sürgősen tárgyalnunk kell, azok az ellenállási stratégiák. Valós célokat kell kitűznünk, valós harcokat kell megvívnunk, és valós sérelmeket kell felszámolnunk. Gandhi Sómenete nem csak politikai színház volt. Amikor az ellenállás egyszerű aktusaként indiaiak ezrei meneteltek a tengerhez és pároltak önmaguk számára sót, megtörték a sóval kapcsolatos adótörvényeket. Közvetlen csapást mértek a Brit Birodalom gazdasági alapjaira. Ez valós tett volt. Mozgalmunk kivívott néhány jelentős győzelmet, azonban nem szabad megengednünk, hogy az erőszakmentes ellenállás hatékonytalan, politikai feel-good komédiává csökevényesedjen. Ez egy rendkívül értékes fegyver, amit folyamatosan élesíteni és újragondolni kell. Nem hagyhatjuk, hogy puszta látványossággá, médiahappeninggé váljon.

Csodálatos volt az elmúlt év február 15-e, amikor a közvélekedés látványos megnyilvánulásaként öt kontinensen 10 millió ember menetelt az iraki háború ellen. Csodálatos volt, de nem elég. Február 15-e hétvége volt. Senkinek nem kellett feláldoznia egy munkanapot. Hétvégi tüntetéssel nem lehet megállítani egy háborút. George Bush tudja ezt. Az a magabiztosság, amellyel figyelmen kívül hagyta a mindent elsöprő közvéleményt, leckéül kell hogy szolgáljon mindannyiunknak. Bush hiszi, hogy Irakot el lehet foglalni és gyarmatosítani, miképp ez megtörtént Afganisztánnal és Tibettel, annak idején Kelet-Timorral, és történik ma Csecsenfölddel, illetve Palesztinával. Azt gondolja, hogy elegendő meghúznia magát és várni, amíg a válságéhes média erről a témáról is lerágja a húst, és továbbmegy egy következőre. A lerágott csont hamarosan lecsúszik a bestsellerlistákról, s mi, gyalázatos mitugrászok, elveszítjük érdeklődésünket. Vagy legalábbis ezt reméli.

Ez a mi mozgalmunk hatalmas, globális győzelmet kell hogy arasson. Nem elegendő, ha csak igazunk van. Néha, legalább azért, hogy meggyőződjünk elszántságunkról, győzni kell. Ahhoz, hogy győzni tudjunk, nekünk – az itt és a közeli Bombayi Ellenállásnál egybegyűlteknek – meg kell valamiben egyeznünk. Ez a valami nem kell, hogy egy mindent átívelő, előre megkomponált ideológia legyen, amibe beleerőszakoljuk gyönyörködtetően lázongó, vitázó önmagunkat. Nem kell, hogy kérdezés nélküli ragaszkodás legyen az ellenállás egyik vagy másik formájához, kizárva minden más lehetőséget. Egy minimálprogramra van szükségünk.

Ha valóban az imperializmus és a neoliberális projekt ellen vagyunk, akkor tekintsünk Irakra. Irak e két tényező elkerülhetetlen kulminációja. Számos háborúellenes aktivista fújt visszavonulót Szaddám Huszein kézrekerítése óta. Talán nem jobb a világ Szaddám Huszein nélkül? – kérdezik gyáván.

Nézzünk szembe ezzel a problémával egyszer s mindenkorra. Tapsolni az amerikai hadseregnek Szaddám Huszein kézrekerítése miatt, s ezáltal visszamenőlegesen igazolni Irak invázióját és megszállását, annyi, mint bálványozni Hasfelmetsző Jacket, amiért kibelezte a Bostoni Fojtogatót. S mindezt negyedszázados együttműködést követően, mialatt a “Hasfelmetsző és Fojtogató” vegyes vállalatként működött. Ez egy házon belüli vita. Üzleti partnerek, akik egy piszkos ügylet miatt összerúgták a port. Jack az elnök-vezérigazgató.

Ha tehát imperializmusellenesek vagyunk, egyet kell értenünk abban, hogy ellenezzük az amerikai megszállást, hogy hisszük, hogy az USA-nak ki kell vonulnia Irakból, és jóvátételt kell fizetnie az iraki népnek a háború által okozott károkért.

Miképpen növeljük ellenállásunkat? Kezdjük valami igazán csöppnyivel. Nem arról van szó, hogy támogassuk az iraki megszállás elleni rezisztenciát, vagy megtárgyaljuk, hogy pontosan kikből áll az ellenállás. (Vén gyilkos baath-pártiak, iszlám fundamentalisták?)

A megszállás globális ellenállóivá kell lennünk. Ellenállásunknak ott kell kezdődnie, hogy nem ismerjük el Irak amerikai megszállásának legitimitását. Úgy kell cselekednünk, hogy tökéletesen megakadályozzuk a Birodalmat céljai elérésében. Vagyis a katonáknak meg kell tagadniuk a harcot, a tartalékosoknak meg kell tagadniuk a szolgálatot, s a munkásoknak meg kell tagadniuk a hajók és repülők fegyverekkel való megrakodását. Bizonyos országokban, mint például India és Pakisztán, feltétlenül meg kell akadályoznunk az USA kormányának tervét, azt, hogy indiai és pakisztáni katonákat küldjenek Irakba azért, hogy ők tegyenek rendet az amerikaiak után.

Azt javaslom, hogy a Szociális Világfórum és a Bombayi Ellenállás közös záróünnepségén bizonyos szempontok szerint válasszunk ki két, Irak lerombolásából profitot húzó nagyvállalatot. Ezután készítsünk listát valamennyi projektről, amelyekben érintettek. Megnevezhetnénk irodáikat a világ minden országában és városában. Rájuk szállhatnánk. Lezárhatnánk az irodákat. Ehhez kollektív tudásunkat és a múltban megvívott harcok tapasztalatait egyetlen célra kell koncentrálnunk. A siker győzni akarás kérdése.

Az Új Amerikai Évszázad projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, és hogy amerikai hegemóniát teremtsen bármilyen, akár apokaliptikus áron is. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

Eszmélet folyóirat, 62. szám (2004. nyár)