←Vissza

Print
Konok Péter - Krausz Tamás - Sipos Péter - Ungváry Krisztián - Vargyai Gyula - Zeidler Miklós: Magyarország és a II. világháború
Még egyszer a Wehrmacht-kiállításról, az SS és a Wehrmacht mentalitása, magatartása közti különbségekről és azonosságokról. A hazai hatalmi-politikai elit felelőssége Magyarország II. világháborús szerepvállalásában s annak mikéntjeiben, különös tekintettel a magyarországi holokauszt és a német megszállás összefüggéseire.

Kerekasztal-beszélgetés

Elhangzott a Kossuth Klubban, 2003. november 18-án

Résztvevők: Konok Péter, Sipos Péter, Ungváry Krisztián, Vargyai Gyula és Zeidler Miklós;

vitavezető: Krausz Tamás

 

 

Krausz Tamás: Három ok indokolta, hogy az Eszmélet szerkesztősége a téma szakértőit Magyarország második világháborús szerepvállalásának megítélése kapcsán megszólítsa. Először is, e látszólag tisztán történeti problematika aktuálpolitikai vitatémává alakult át. Másodszor: különböző politikusok, médiaszakemberek és újságírók veszik maguknak a bátorságot, hogy olyan biztonsággal szóljanak hozzá e témához, és mondjanak értékítéletet, mintha legalábbis futballmérkőzésről lenne szó. Ennek egyik oka talán az, hogy a nemzeti történelem igazán vitás problémáival kapcsolatban őszinte és becsületes szembenézés – társadalmi méretekben – még mindig nem ment végbe. Átpolitizálódott minden tudományos jellegű párbeszéd, s egy olyasfajta nemzeti ideológia vált uralkodóvá a magyar szellemi életben, amely mentegeti a magyar történelem szégyenteljes részleteit, így Magyarország háborús szerepvállalását is. Ebbe a vitába áramlott bele – s ez a harmadik momentum – Konok Péter álnéven publikált, kritikai írása az Eszmélet 55. számában Ungváry Krisztián publikációi ellen, amelyben a Wehrmacht egyoldalú megközelítését, “szerecsenmosdatását” állapította meg.

Hogy a cikk hangneme sértő volt-e Ungváry Krisztiánra nézve, vagy sem, azt főként az olvasók joga eldönteni. A szerkesztőség mindenesetre úgy látta: e kerekasztalt azért is meg kell rendezni, hogy a problémák világos megítélése kikerüljön a személyeskedés rossz légköréből. Megkövetem Zeidler Miklós kollégámat amiatt, hogy a lap az ő – Ungváry Krisztián védelmében írt – hozzászólását nem közölte; a szerkesztőség úgy döntött, hogy Miklós írása túlterhelte volna a folyóirat műfaji és szellemi lehetőségeit. Ráadásul a vita Eörsi István és mások hozzászólásaival a napilapok hasábjaira is kiterjedt. A mai kerekasztal talán “megoldja” az ott rövidre zárt válaszokat is.

A két fiatal történész itt ül az asztalnál, és a vitát – reményeink szerint – kiterjesztik a magyar politikai és hatalmi elit felelősségének problematikájára is, annak második világháborús szerepvállalását illetően. E téren ugyanis még a középiskolai történelemtanárok körében is elbizonytalanodás tapasztalható.

A második ilyen nagy kérdéskör a holokauszt problémája. Hogyan ítéljük meg a magyarországi holokauszt történetét? Kié a felelősség? Milyen szerepe van a német megszállásnak a holokausztban? Hogyan lehet a német megszállás és a magyar hatalmi elit teljesítményét összefüggésbe hozni?

 

Zeidler Miklós: Az én szerepem félig-meddig a kívülállóé, mert én a vitában nem szerepeltem, a nevem nem hangzott el, és az a “Tisztelt Szerkesztőség”-nek címzett olvasói levelem, amelyet márciusban adtam át Krausz Tamásnak, nem látott napvilágot. Ezt én tudomásul vettem, s akkor egyébként is azt írtam, hogy nem az dönti el ennek a cikknek a hatását, hogy meg fog-e jelenni az Eszméletben vagy sem, hanem, hogy azok, akiknek szól – és én az egész szerkesztőségre gondoltam – megszívlelnek-e belőle valamennyit. Bár választ eddig a szerkesztőségtől nem kaptam, úgy tekintem, hogy ez a beszélgetés részben ezt a célt is szolgálja.

Én alapvetően három dolgot nem jó szemmel néztem a Werth Márk-féle cikkben. Az első az, hogy álnéven született, a második, hogy a koncepciója szerintem tarthatatlan. A gondolatmenet lényege a következő: a szerző föltételezi, hogy létezik egy ún. liberális szélsőjobboldaliság vagy szélsőjobboldali liberalizmus. Tehát az egyik a másik jelzőjévé válik, és ilyenként együttműködve, ez a két gondolatrendszer nekiesik a baloldalnak. Én úgy gondolom, hogy ez az elgondolás, tehát hogy a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság kvázi azonossá válik, vagy legalábbis akcióegységet képez, ez nemcsak első látásra agyrém, hanem egészében és részleteiben is teljesen megalapozatlan, és mind a jelen politikai helyzetre, mind pedig a történelem eddigi menetében bizonyíthatatlan. Most nézzük meg, milyen bizonyító anyagot használ: egyfelől olyan metaforákat alkalmaz, illetve olyan vélekedéseket ad bizonyos történészek szájába – többek között Ungváry Krisztiánéba –, amelyek vagy nem hangzottak el tőlük, vagy pedig irrelevánsak a téma szempontjából. Ráadásul azzal, hogy Ungvári Krisztiánnak bizonyos gondolatokat inszinuál, tulajdonképpen rágalmazza is őt, és azt hiszem, rögtön a cikknek az első oldalán előfordul a talán leggorombább dolog: az, hogy a Fidesz-kurzus házi történészének nevezi Ungváryt. Mármost túl azon, hogy ez teljesen alaptalan, másként mint sértést, nem is lehet értékelni, nincs is egyetlen érv sem, ami emellett szólna. A harmadik dolog, ami nekem nem tetszett a cikkben, az a stílusa volt. A publicisztikának ugyanis nem jellemzője az, hogy a szerzője álnéven rágalmazó mondatokkal lép föl. Vannak álnevek valóban a publicisztikában, ezekről általában tudjuk, hogy kit takarnak, illetve hogyha nem tudjuk is, azok nem azzal a szándékkal születtek, hogy e mögé az álnév mögé el lehessen bújni. Ha viszont így van, annak sem kell példát adni, tehát nem kell egy esetleges, nagyon ritkán létező rossz hagyományt fölújítani. Az én erkölcsi megfontolásaim szerint, ha nekem véleményem van, akkor ezt a véleményt a nevemmel is megerősítem, pontosan azért, hogy rajtam mindezt számon lehessen kérni. És a szerkesztőség, ha egy olyan cikket közöl, amelynek a szerzőjét ismeri, de mégis ragaszkodik az álnévhez, akkor valamilyen formában maga is felelősséget vállal annak tartalmáért. Krausz Tamás most a maga nevében, s talán ez a szerkesztőségre is érthető, megköveti mindazokat, akik úgy gondolják, hogy őket sértette a cikk, ez engem megnyugtat, és úgy fogom föl, hogy az olvasói levelem mondandójának egy részére ezzel választ is kaptam – ami engem kielégít.

 

Konok Péter: Egy kicsit meg vagyok lepve, de álláspontom lényegét, nem a személyeskedő részt, fenntartom. A szélsőjobboldali liberalizmus vagy a liberális szélsőjobboldaliság, ez az oda-vissza forgatott fogalom, alapvetően nem hiszem, hogy agyrém. Létezik olyan metszete ennek a két halmaznak, ami pont azért veszélyes – s itt szintén nem Ungváry Krisztiánra gondolok, hiszen fogalmam sincs az ő politikai nézeteiről –, mert egy ideológiai torzszülött. A cikket egyébként nem szántam személyes támadásnak. “A Fidesz-kurzus házi történésze” kitétel azonban, így utánagondolva, tényleg roppant sértőnek hangzik. Egyébként meg örülök, hogy ezt az emberek sértőnek tartják…

 

Krausz Tamás: Az Eszmélet – ugyancsak az 55. számban – közölte egy német szerző, Samson Madievski tanulmányát, amelyben az állt, hogy Ungváry Krisztiánnak az antifasiszta német kiállításról megfogalmazott kritikai álláspontja beleáramlott az ottani vitákba, amelyeket erős politikai felhang kísért, még a szélsőjobboldal is pozíciót foglalt. Az már a mostani összes vitarésztvevő számára érdekes lehet, hogy a Wehrmacht történelmi szerepéről hogyan lehet “differenciált” álláspontot kialakítani.

 

Ungváry Krisztián: A Wehrmacht-kiállításnak a lezáró aktusa után én nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is reagáltam. A kiállítás egyik tézise az, hogy a katonák élvezték a háborút és a gyilkosságokat. A másik tézise, hogy a katonák azonosították magukat – az egyszerű katonák is – a totális háború ideológiájával, és ideológiai okokból követték el tömeggyilkosságaikat. A harmadik tézis az volt, hogy nincs mentalitásbeli különbség az SS- és az egyszerű Wehrmacht-katonák között. Végül pedig a negyedik tézis azt tartalmazta, hogy a Wehrmacht legfelsőbb vezetése is teljesen azonosult Hitler háborús céljaival. Ezek voltak tehát az eredeti kiállítás tézisei. A kiállítás azt szerette volna bemutatni, hogy: “Wo warst du, Vater?” (“Hol voltál, apám?”), tehát nem az SS, az Einsatzgruppék és különböző speciális formációk bűncselekményeit, hanem az egyszerű német katonákét értékelték így, és erre volt nyolcszáz-valahány fotó, amin különböző pozíciókban hullák voltak láthatók, s mellettük különböző egyenruhás emberek. Mi a valóság? A valóság az, hogy a képek jó részén más volt, mint amit aláírtak. Magyar­országon is föl lehetne tenni annak a generációnak a kérdést, aki részt vett a háborúban, és túlélte – fel is kell tenni. Én voltam egyébként az, aki a Népszabadságban föltettem a kérdést, az ukrajnai megszállás során elkövetett tömeggyilkosságokról szólva.

 

Konok Péter: A kiállítás erőssége éppen az volt – és végül is az újraszervezett kiállításból a hibás felírások már hiányoztak –, hogy a hétköznapi fasizmust, a fasizmus mindennapi, átformáló, elállatiasító erejét mutatja be. Az SS nagykutyáinak és egyes vérgőzös SS-tagoknak a gyilkosságait már számtalanszor bemutatták, ezzel még Németországban sem kellett már senkinek külön-külön újra szembesülnie. De hol volt a nagypapa, ha SS-tag volt, vagy nem is SS-tag, hanem, mondjuk, SS-tiszt? A Wehrmachttal szemben ez a szembesülés Németországban nem történt meg, és ez a kiállítás, dacára annak, hogy a nyolcszáz fényképből néhány, vagy talán nem is kevés, faktológiailag téves lehetett, véleményem szerint – és sokan vélték így – szembesít azzal, hogy a szomszédod, te magad, bármikor – nem is csak a múltban, de hát, mondjuk, alapvetően itt a múltról volt szó –, egy ilyen helyzetben, egy ilyen szituációban, vérgőzös gyilkossá válhatsz, mert ez egy ilyen rendszer volt. És ezt a szembesítést, ami egyébként Magyarországon, szerintem, tényleg nem történt meg, el kell végezni – persze nem a kőszegi nyilaskiállításra gondolok…

 

Sipos Péter: Csak úgy közbevetőleg, itt Ungváry kolléga felsorolta a négy alaptételt, ami ennek a Wehrmacht-kiállításnak a mondanivalója volt. Én elég jól ismerem a második világháború angol, amerikai és német szakirodalmát. Meg kell mondanom, hogy ebben a szakirodalomban mind a négy tételt teljesen egyértelműen, igen széles körű forrásanyag alapján bizonyítják. Az megint más kérdés, hogy a kiállítás rendezői és szervezői felületesek voltak. A tanulság az, amit magam – mint a História egyik szerkesztője is – tudok, hogy van egy “aknamezője” minden történeti szemléltetésnek, ez pedig a képanyag. Abban millió hiba és aláírás-tévedés lehet. Ha nem nézik meg rendesen, akkor bizony súlyos problémák keletkezhetnek. Ezt egyébként a szovjet rendszerrel kapcsolatban is fel szokták vetni. Például az 1920–21-es éhínségről hoznak olyan fényképeket, amelyek bizonyíthatóan onnan valók, de mégis a 30-as évek kollektivizálással kapcsolatos éhínségét illusztrálják velük. S még egy példát a magyar gyakorlatból. Amikor Szálasit 1938 augusztusában bebörtönözték, a nyilasok terveztettek egy olyan képet, amelyen Szálasit lehetett látni rácsok mögött, és aláírták Szálasi fegyencszámát. A nevét nem volt szabad leírni, mert az a bűntett feldicsérésének számított volna. Valamikor, talán a 70-es években, viszontláttam ezt a fényképet egy képes folyóiratban, azzal az aláírással, hogy “Így üldözték a Horthy-rendszer idején a kommunistákat”. Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy a fényképek és a képaláírások nagyon veszélyesek, de ezzel az említett négy alaptételt nem lehet hatályon kívül helyezni, mert azok rendkívül széles körű irodalmi és forrásanyag alapján bizonyíthatók.

 

Ungváry Krisztián: De Sipos tanár úr, akkor vissza kell kérdeznem, mert bár nyilván sokkal kevesebb könyvet olvastam, de hát azt az állítást, hogy az SS és a Wehrmacht között ne lett volna mentalitásbeli különbség, ezt sem az általam ismert német, sem az angol, sem a zsidó-izraeli szerzők nem állítják, sőt cáfolják, mert igenis volt különbség. Yehuda Bauer, Yehuda Vallach, Krausnick Wilhelm vagy éppen Karsai László is írja – aki a DEGOB-jegyzőkönyveket átnézte –, hogy igen nagy a mentalitásbeli különbség, mondjuk, egy Totenkopf SS-hadosztály vagy egy KZ Wachmannschaft és egy egyszerű Volksgrenadier Division katonái között.

 

Sipos Péter: Itt a lényeg nem is a mentalitásbeli különbség: az érdemi differencia valójában funkcionális különbség volt. Lényegében ugyanaz a szemlélet, ugyanaz a világ: ez egy nemzetiszocialista rendszer volt, s a Wehrmacht is nemzetiszocialista hadsereg volt. Ez teljesen egyértelmű, Keiteltől kezdve egészen a századparancsnokokig mindenki köteles volt ezt vallani. Az igaz, hogy voltak olyan tábornokok a Wehrmacht­ban, akik nem vallották, és akiket el is távolítottak. Ugyanakkor talán még az SS-ben is voltak olyan egyes személyek, akik nem osztották a nemzetiszocialista világképet. De mi ennek a jelentősége? Semmi. Voltak mindenhol egyes olyan személyek, akik nem ezt akarták. Gerald Reitlinger azt a címet adta az SS-ről írott könyvének, hogy Az SS – egy nemzet alibije. Tehát az SS-re mindig lehetett hivatkozni, hogy, kérem, ők tehetnek mindenről. Holott a Wehrmacht katonái, a Wehrmacht tisztjei is bizony nagyon buzgón és lelkesen részt vettek a náci terrorhadjáratban.

 

Vargyai Gyula: Hitler azt mondta egyszer, hogy “van egy császári flottám, egy porosz szárazföldi hadseregem és egy nemzetiszocialista légierőm”. Persze, hogy ő mit mond, meg mit locsog-fecseg összevissza, abból nem kell különösebb következtetéseket levonni, de ebben valahogy azért van valami. Én itt csak arra utalok, hogy nagyon bonyolult, amiről mi itt beszélünk, ha behozzuk különösen a német katonai vezetést: ahány ember, annyiféle típus van. No de, kérem, vannak olyan parancsok – s most nemcsak a Komissarsbefehlre gondolok, hanem gondolok a hadbíróságok felfüggesztésének a kérdésére –, amelyek nemcsak az Einsatzgruppékra vonatkoztak, hanem minden szárazföldi alakulatra – tehát tulajdonképpen kitöltetlen csekket kapott szinte mindenki. 1944. június 17-én Hitler kimegy a nyugati front mögé, és ott találkozik Rundstedttel és Rommellel, nagyon érdekes tárgyalásról van szó. Érdekes párhuzamlehetőség kínálkozik a magyar mentalitással. Horthy mindig csak fut az események meg a románok után…

Ungváry Krisztián: Soha nem az volt a kérdés, hogy a Wehrmacht ebben a totális német államban ne lenne felelős mint szervezet, mint intézmény a különböző bűncselekményekért, így például a holokausztért is, mert attól, hogy nem a Wehrmacht-katona tartja a pisztolyt, vagy lapátolja a Ciklon B-t, nyilvánvaló, hogy még egy csomó felelősség létezik. Például Babij Jar esete. Babij Jar úgy jön létre, hogy a kijevi katonai parancsnok, Eberhard, azt hiszem, altábornagy, odahívja az Einsatz­gruppét, amely magától oda se jött volna. Tehát a kiállítás nem a Wehrmacht mint szervezet és mint intézmény felelősségét latolgatta, hanem az egyéni emberét. “Wo warst du, Vater?” És mi volt erre a válasz, Hanneséktől: “Die Soldaten hatten Lust am Krieg.” Vagyis hogy élvezték a háborút. Ez elképesztő inszinuáció, ugyanis senkit nem kérdeztek meg, hogy oda akar-e menni. Ezek az emberek nem önként mentek a háborúba, mint ahogy a szovjet katonák sem önként mentek, vonultak be. Bármilyen hadseregről lehet ilyen kiállítást csinálni elvileg, de az még önmagában véve semmit sem mond. Ami miatt viszont átvezetnék egy sokkal fontosabb pontra, itt van a magyar hadsereg, amelyik a Wehrmacht-katonáknál még rémesebb bűncselekményeket követ el, sokkal több fegyelmezetlenséget, és amikor partizánvadászat van, ezek a magyar katonák a helyi lakosok és a német parancsnokságok szerint is, mindenkit alulmúlnak. Érdemes kutatni, hogy mi vezet oda, hogy egy egyébként nem ideologizált, nem náci és nem nyilas társaságot valami ebbe belehajt.

 

Zeidler Miklós: Csak egy mondatot szeretnék még mondani. Itt nyilván nem arról van szó, hogy egy kiállításnak ne lehessen koncepciója. Azonban ha egy kiállítás egy koncepciót vállal, akkor azt igyekezzen olyan módon alátámasztani, hogy az kikezdhetetlen legyen. Hiszen a közművelődési funkciót akkor látja el, ha megfelelő bizonyító anyagot sorakoztat föl. Tudomásom szerint Ungváry Krisztián azt a feladatot végezte el a Wehrmacht-kiállítással kapcsolatban, hogy megnézte, a fotók közül melyek tekinthetők valóban bizonyító erejűnek. Az derült ki, hogy teljes mértékben bizonyító erejű az összes kiállított fotóanyagnak mintegy a tíz százaléka. A történész, ha szakembernek tartja magát, nem érheti be ezzel. Itt nem arról van szó, hogy egyetért-e a kiállítás koncepciójával vagy mondanivalójával, hanem azzal, hogy azokon a történészeken, muzeológusokon stb., akik a kiállítást összeállították, a szakmaiságot kéri számon. Ezzel szemben nem érv az, hogy viszont voltak olyan képek, amelyek valóban alátámasztották a koncepciót, vagy hogy attól még a koncepció hiteles. A muzeológusok feladata az, hogy tökéletes munkát végezzenek. Ezt nem tették meg. Krisztián ezt bírálta, bizonyos fokig igaza van. Innentől kezdve a dolognak ezzel a részével nemigen lehet mit kezdeni.

 

Krausz Tamás: Egy mondatot, közbevetőleg. Lehet, hogy nincs mindenki tisztában vele, hogy van két szemléleti probléma Krisztián és a vitázók között. Az egyik szemléleti probléma az, hogy a Wehrmachtnak mint intézménynek az elutasítása és a német katona személyének egy differenciált megközelítése egymással nem állítható szembe. Az egész holokausztrecepció története arról szól, hogyan tud a mai generáció szembenézni azzal, hogy a szülei vagy a nagyszülei részt vettek valamilyen módon ártatlan emberek millióinak likvidálásában, mindegy, hogy milyen gondolatokkal. Az számít döntően, hogy ezekben a dolgokban részt vettek. Magyarországon e probléma társadalmi méretű feldolgozása – ismétlem – még el se kezdődött, Németországban azonban ebbe az irányba volt és van egy nagyon határozott elmozdulás. Ez fontos. Másodszor: én ott is vitában vagyok Krisztiánnal, amikor azt firtatja, hogy a magyar vagy a német katona volt-e a “gonoszabb” a háború idején, amikor megszállták a Szovjetunió jelentős területeit. A letteknél meg a litvánoknál a Waffen-SS-ben nagymértékű volt a részvétel, tehát kvázi “gonoszabbak”, mint más népek. Én azt látom, hogy teljesen értelmetlen ezt a problémát etnikai dimenzióba helyezni. A népeket a történelmi körülmények határozták meg, azokat az okokat kell felderíteni, hogy az ukránoknál meg a balti területeken miért volt nagyobb az antiszemitizmus, mint másutt, hogyan vettek részt a civil lakosság bizonyos csoportosulásai a zsidók likvidálásában. Meg kell mondani, hogy részt vettek, de ettől az ukrán nép még nem lesz rosszabb vagy jobb, mert az ukránok másik része óriási részt vállalt a partizánmozgalomból. Ráadásul Ukrajna soknemzetiségű, még azt sem könnyű meghatározni, ki az orosz és ki az ukrán. Tehát ez nem etnikai probléma. Erre nagyon vigyázni kell, hogy a népeket ilyen értelemben nem lehet egymással szembeállítani vagy hierarchizálni.

 

Ungváry Krisztián: Én ezt nem állítottam, csupán arra hívtam fel a figyelmet, hogy van két hadsereg, amelyik különböző vezetésű, különböző kormányok állnak mögötte, és érdekes módon az a hadsereg, amelyiktől kevésbé volna elvárható az, hogy a legtotálisabb háborút folytassa, sajátos módon mégis ebben vesz részt, aztán nagyon sajátos módon, egy, illetve két évvel később, negyvenhárom-negyvennégyben a legenyhébb módon viselkedik. És itt kell megnézni, hogy mi okozza azt, hogy katonák tömeggyilkosok lesznek ebben a szituációban, egy másik szituációban meg nem. A marxizmus egyébként a leghasznosabb ennek a megállapítására, ugyanis ki fog derülni, hogy itt is van “alap” és “felépítmény” valahol, éspedig az a szituáció, amelybe ezek a katonák belekerülnek. Ez dönti el elsősorban, hogy ők meg akarnak-e ölni valakit, és nem az, hogy ideológiailag mennyire indoktrináltak – otthonról. Ez az egyik, a másik pedig a részvétel. Elhangzott, hogy ki miben felelős. Nagyon fontos a nemzeti önvizsgálat és ennek a kutatása. A holokausztért Magyarországon nyilvánvalóan korántsem csak az Eichmann-kommandó felelős, az az ötven vagy száz ember, aki ebben részt vett, hanem például a magyar közigazgatás, és az a háromszázezer ember és az az x ezer haszonleső, aki különböző kérvényeket beadott. De azért mégiscsak van különbség a felelősségben. Másképp felelős, mondjuk, az a magyar ezredes, aki egy sikeres lovasrohamot tart negyvenegyben, és ezzel meghosszabbítja a háborút néhány nappal, másképp felelős az a vasúti tisztviselő, aki kiigényli a szomszédjának a lakását, mert az zsidó, és másként felelős az a csendőr, aki végbélviziteket csinál azért, hogy az aranyórákat meg az ékszereket elszedje a zsidóktól. Ezek különböző jellegű felelősségek. Én azt gondolom – amit mindenképpen le kell szögezni –, hogy egy egyszerű katona, akit behívnak egy hadseregbe, mondjuk a szovjet vagy a német hadseregbe, mindkét esetben olyan hadseregbe kerül, amelyik valamilyen diktatúra oldalán állt, és nem kérdezték meg tőle sem azt, hogy meg akarja-e támadni Finnországot, vagy meg akarja-e támadni a Szovjetuniót. Ő nem tehető felelőssé a saját személyében, hogy ha ebben részt vesz. Ez volt az egész Wehrmacht-problematikának a legnagyobb alapja. Innen jött az egész probléma.

 

Sipos Péter: Én itt azt szeretném mondani, hogy egyértelműen kiderül az SS-szel foglalkozó irodalomból, hogy még az SS-tiszteknek is volt módja megtagadni bizonyos rendkívül aljas és galád parancsokat, és ezzel nem kockáztattak halálbüntetést. Hát még egy Wehrmacht-tiszt mennyire megtagadhatta (volna) a részvételét a civil lakosság lemészárlásában.

 

Ungváry Krisztián: Christopher Browning, például.

 

Sipos Péter: Igen, igen. Számos ilyen példa van. Úgyhogy, ha egy katona, pláne egy Wehrmacht-katona, meg akart tagadni egy ilyen aljas parancsot, azt legfeljebb eltávolították abból az alakulatból, de volt mód a kivonására. A frontszolgálatot nem kerülhette el, de azt, hogy odamenjen az árok szélére, és belelövöldözze az embereket, ezt megtagadhatta. Még egy SS-tiszt is.

 

Ungváry Krisztián: Így van, csak az esetek kilencven százalékában vagy még gyakoribb esetekben, nem Wehrmacht-katona végezte ezt a munkát.

 

Vargyai Gyula: Csak azért, hogy egy kicsit – hogy is mondjam – enyhítsük a nemzeti gyászt, ezt biztos ismerik: 1936. október 6-án, amikor Gömbös meghalt, akkor keletkezett a vicc, hogy “Miért ma halt meg Gömbös?” “Hát hogy ezzel is enyhítse a nemzeti gyászt.” Csak azt akarom elmondani, hogy a nyugati fronttal foglalkozva találkoztam egy szellemes megfogalmazással, egy német parancsnok részéről. Körülbelül hatvan-hetvenezer keletről áthozott, nem németről, hanem orosz, ukrán stb., nagyobb részben orosz hadifoglyokból álló egységről, ami ott harcolt Norvégiában meg Franciaországban, ezt írja ez a német parancsnok, hogy az azért mégis furcsa, hogy ezek a keletről áthozott katonák francia területen német érdekekért a britek és az amerikaiak ellen harcolnak.

 

Konok Péter: Két rövid dolog, s a Wehrmacht-kiállítást befejezhetjük. Az egyik az, amikor azt mondod, hogy azzal a kérdéssel tulajdonképpen inszinuálják a Wehrmacht-katonát, hogy hol volt az apád, és hogy élvezte-e a háborút? Ezzel csak azt a Wehrmacht-katonát inszinuálják, aki élvezte a háborút. Szóval, ez az “akinek nem inge” közmondás tipikus esete. Ez szerintem nem inszinuáció, a kiállítás szempontjából ez egy felvállalható törekvés, a szembesítés szempontjából pedig felvállalható szlogen volt. A másik a muzeológusok dolga. Úgy gondolom, hogy azért a képanyag nyolcvan százaléka semmi módon nem volt hamisítvány.

 

Ungváry Krisztián: Nem ezt állítottam. A kivégzésekről készült képek aláírásainak fele volt hamis, és az összes kép kilencven százaléka alkalmatlan volt a kiállítás téziseinek bizonyítására.

 

Konok Péter: De hát nem kizárólag a kivégzésekről szólt a kiállítás, hanem a Wehrmachtról.

 

Krausz Tamás: Hát igen. Állást kéne foglalni abban a kérdésben – és az eddigi vita tulajdonképpen ehhez adalékul szolgál –, hogy eltűnik az áldozatok és a tettesek közötti különbség. Krisztiánt is támadták ezért a Népszabadságban, másokat is, s nemcsak a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban meg az Élet és Irodalomban is volt erről vita. Tehát amikor a magyar áldozatokról van szó, áldozat lehet a 2. hadsereg, de akkor mondjuk meg, kinek az áldozata. Az uralmi elit, a magyar uralmi elit politikájának az áldozata vagy a szovjet hadsereg áldozata? Itt egyszerűen el van kenve az egész probléma.

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, itt olyan alapvető kérdések vannak, hogy ez a magyar – vagy inkább így mondom – kormányzati elit miért szaladt bele a Barbarossába. Itt nincsenek feltárva például olyan kérdések, hogy miért importálják az iszonyatos optimista német katonai véleményeket. Halder azt írja a naplójában július elején, hogy tulajdonképpen vége a hadjáratnak. Tehát a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, aki egy nagyon jól képzett valaki, ilyen ökörséget leír. A másik kérdés – ezt is már nagyon sokszor elmondtuk –, hogy itt van egy kettős versenyfutás. Az egyik versenyfutás Románia és Magyarország között folyik a német kegyek elnyeréséért, körülbelül 1942 végéig, ’43 elejéig, s utána is van ez a versenyfutás, csak megfordul az előjel, akkor már a Németországtól való – nem azt mondom, hogy távolodás, de az is van benne, hanem a Nyugattal való kapcsolatok felvétele tekintetében. Van egy fontosabb, egy kormányzattörténeti probléma, hogy a katonai és a politikai vezetés olykor – vagy nagyon sokszor – szembekerül egymással, így a Barbarossa esetében is, a legkritikusabban a Délvidék kapcsán. A versenyfutásnak a lényege az, hogy ha a katonai vezetés megegyezik a kormányzóval, akkor fait accompli elé állítják a kormányzatot, a politikai vezetést, ha ez fordítva van, akkor a katonák esnek pofára. Ez ’39-ben, ugye, még szeptemberben, a német tranzitálást kérő igény esetében a katonák hátrányára üt ki, később azután másként alakul. Na most, kérem szépen, a német katonai illúziók importja mellett a kulcsszó Románia. Tehát – most nagyon vulgárisan mondanám ezt el – úgy vélekednek, hogy ha mi nem veszünk részt a Barbarossában, a románok pedig benne lesznek, akkor nem csak a második bécsi döntés kérdőjeleztetik meg a háború végén. Amit Göring mondott Pétainnek, hogy majd büntetünk és jutalmazunk, ha vége lesz a háborúnak. Itt valami egészen elképesztő dolgok folytak. Föl sem merült, hogy a német katonai illúziókat valami kritikával kezeljék. Kérem szépen, sajnos, a társadalomnak ez a megszólaltatható része, én nem tudom, hogy Vas megyében, ahol ’42-ben, ugye, behívják a második magyar hadseregbe a személyi állományt, hogy ott hogyan vélekedtek erről, mint vélekedtek. Nyilván volt, aki józanabbul. De itt megint utalnék arra, hogy a frontközelség vagy a front teljesen más szituáció, és nemcsak a vereség, hanem már a hídfőcsaták idején, meg az a mérhetetlen zűrzavar, logisztikailag, utánpótlásilag, minden szempontból, aminek a magyar hadsereg ki van téve. Elnézést, hogy ilyen staccato mondtam ezt el, de hát most nagyon-nagyon röviden kellett.

 

Zeidler Miklós: Néhány apróságot szeretnék csak elmondani. Én ennek a kérdésnek a diplomáciatörténeti hátterével foglalkoztam, s itt a diplomácia nyilván csak egyetlen vonzata a problémának, talán nem is az, amelyik a leginkább érinti a magyar társadalom egészét. Azt a néhány szempontot szeretném mindahhoz hozzátenni, amit Vargyai Gyula mondott, hogy a katonák többségére, csapattisztekre, vezérkari tisztekre, illetve a vezetőségre valóban kijózanítólag hat a fronttapasztalat. Számos visszaemlékezésben lehet azt olvasni, nemcsak, tehát részben a fronttapasztalat, a Szovjetunió elleni hadjárat idején, de már korábban is, szembesülve azzal, hogy mennyire felkészületlen a magyar hadsereg, különösen a technikában, a második világháborúra, ez fokozatosan óvatosságra inti a katonákat. Az pedig, hogy a németekben olyan szövetségest látnak, akik segíthetnek elérni a magyar célokat, az egyfelől rövidlátás, másfelől viszont az egyetlen alternatíva. Hogyha Magyarország önmagában gyenge, ki az ördöghöz lehetne fordulnia? A szövetséges olaszokhoz, a maguk szintén inkább komolytalan hadseregével? Melyik az a másik nagyhatalom, amelyik a nagyralátó magyar külpolitikai célokat segít megvalósítani? Persze ha eggyel tovább lépünk, akkor meg kell kérdezni, hogy a célok vajon nem rosszul voltak-e megválasztva.

 

Sipos Péter: Igen, le kell szögezni, a célok nem voltak reálisak…

 

Zeidler Miklós: Igen, valóban nem reálisak, én is egyébként erre a következtetésre jutok az írásomban. Csak a helyzet az, hogy reálisak vagy sem, a magyar közvélemény túlnyomó része ezekkel a célokkal azonosult. Nemcsak a magyar parlament volt az, amelyik lényegében ellenszavazat nélkül…

 

Sipos Péter: Sőt óriási lelkesedéssel…

 

Zeidler Miklós: …utólag is hozzájárul a magyar csapatoknak a határon túli alkalmazásához a Szovjetunióval szemben, hanem a közvélemény nagyobbik része is. Igazából 1941 végén kezdődik meg valamelyes ellenállás: az október 6-diki tüntetés a Batthyány-örökmécsesnél, decemberben a Népszava karácsonyi száma az, amelyik fel tud mutatni alternatívát. Ahogy ezt utólag a történészek mondták, a másik Magyarország ekkor jelenik meg, ekkor kap publicitást. De lássuk be, ez elsősorban a fővárosi baloldali értelmiség, illetve az ahhoz gondolatilag közel kerülő köröknek a mozgalma, és nem nagy visszhangot ver a vidék Magyarországában. A vidék Magyarországa akkor szembesül mindezzel, és válik a háborúnak ilyen-olyan kritikusává, amikor behívják katonának, és a fronton találja magát. Azt kell mondjam, minden országnak a vezetősége valamilyen módon leképeződése az ország társadalmának. Magyarország a demokratizálódásnak még csak éppen az elején-közepén halad, de a lakosság felnőtt részének igen jelentős része, közel a fele választójoggal rendelkezik, újságokat olvas, valamelyes tájékozódása van már a nemzetközi viszonyokról. Ezt a közvéleményt merőben vezetettnek, tudatlannak, nem körültekintőnek tartani, azt hiszem, egy kicsit elhamarkodott. Magyarországon a közvéleményben az első világháborút követő területcsonkítások azt a kézenfekvő reakciót váltották ki, hogy a helyzeten valamilyen módon változtatni kell. A harmincas évek végére úgy tűnt, hogy a fegyveres konfliktus körülményeinek kihasználása az, ami eredményt hozhat. Hogy téves volt-e ez a felfogás vagy sem, arról nyilván lehet vitatkozni. Az események utóélete azt mutatja, hogy téves volt, de azt gondolom, nem lehet kiiktatni a közvéleményt. Teleki Pál maga, aki egyébként nem volt a területi revízió mindenáron való végigvitelének a pártján, azt mondja egy magánbeszélgetésen a londoni követének – 1939 karácsonya a dátum, ha jól emlékszem –, hogy nem tud mit kezdeni a közvéleménnyel. Kénytelen lesz megcsinálni a revíziót akár német támogatással is. Annak, hogy Romániából Magyarország valamilyen területeket visszakaphat, ekkor már realitása van. S Teleki, bár a revízióért dolgozott húsz éven keresztül, a megvalósulás formájával 1940-ben elégedetlen. Tehát Teleki maga is, küzdve a saját korábbi reményeivel, miniszterelnöki felelősségével, amely egyfelől vinné őt el Erdélybe és a Délvidékre, másfelől távol is tartaná őt ezektől a vidékektől, őrlődik, és ennek a végére tesz pontot 1941 áprilisában az öngyilkossága, amikor tulajdonképpen beismeri, hogy a politikája – tehát lehetőleg minimális engedmény a németeknek, ugyanakkor a revízió kiteljesítése – végül is kudarcot vall. De azt gondolom, hogy a kérdés nagyon bonyolult, és merőben a diplomácia vagy a hadtörténet eszközeivel nagyon nehéz erre válaszolni.

 

Krausz Tamás: Bocsánat, csak egy kérdést hadd tegyek föl. Hogyan látod azt a problémát, hogy a közvélemény, amire hivatkozol, s amiről Krisztián jegyezte meg, hogy alapjában középosztálybeli jelenség, ez volna “a” közvélemény. Kettő: azért akármilyen középosztálybeli nyomás alatt van ez a hatalmi elit, meg kell azt válaszolni, hogy Teleki azért mégiscsak saját kezűleg írja meg a harmadik zsidótörvény preambulumát, amire őt senki nem kényszerítette, sőt büszke volt antiszemita “teljesítményére”. Tehát itt azzal a problémával szembe kell nézni, hogy a hatalmi elit készítette elő és saját kezűleg írta meg a zsidótörvényeket, és saját döntése alapján lépett be a háborúba.

 

Zeidler Miklós: Nem hiszem, hogy ezt bárki tagadta volna.

 

Sipos Péter: Igyekszem röviden reagálni e problémakörre. Itt sok név elhangzott, német tábornokok, tengernagyok stb., egyetlen név nem hangzott el, ami szerintem alapvető az egész kérdés megítélésében. Ez Horthy Miklós. Az egész magyar hatalmi elitnek Horthy volt a középpontja, a magyar–német viszony tengelye is, lényegében a harmincas évek végétől, Horthy ’36-os Hitlernél tett első látogatásától, a Horthy–Hitler viszony volt az alapja. Tehát nyugodtan lehet mondani, hogy elsősorban Horthy Miklós volt személyesen is a felelős Magyarország hadba lépéséért, amelynek dátumát, én, a magam részéről, ahogy ezt már több ízben is megírtam és elmondtam, nem 1941. június 26–27-dikére teszem, hanem 1941. április 11-dikére. Tudniillik Magyarország a Jugoszlávia elleni hadjárat során kapcsolódott be a második világháborúba. Ez valahogy elmosódik. Nyilván azért, mert azután van két hónapos szünet a magyar hadsereg további szereplését illetően, de az teljesen egyértelmű, hogy a Jugoszlávia elleni hadba lépés nem egyszerűen valamiféle tisztogató csendőri akció volt, holott erre is meglett volna a lehetőség, és a politikai bölcsesség azt tanácsolta volna, hogy ezt kell tenni. De az is egyértelműen bizonyítható, hogy a magyar államvezetés – és itt Horthyról beszélek és a vezérkarról, talán nem is annyira a politikusokról – bizonyítani akarta, teljesen egyértelműen, hogy itt egy nagyon komoly hadművelet zajlik. Meg kell nézni a hadi jelentéseket, meg kell nézni, mondjuk, az ejtőernyős alakulat bevetését, amire az égvilágon semmi szükség nem volt. De éppen a jelzett okból akarták mindenképpen forszírozni. Az is világos, hogy itt tulajdonképpen azok az ürügyek, amelyeket a magyar államvezetés felhasznált, teljesen kamu dolgok voltak. Ezeket a kritériumokat először Teleki fogalmazta meg, de aztán Teleki rájött arra, hogy ezt nem lehet beadni a világ közvéleményének, mint ahogy nem is lehetett, mert sem Washingtonban, sem Londonban, sem Moszkvában ezeket az érveket nem fogadták el. Csak egy dolgot szeretnék megemlíteni: nagyon gyakran előhozzák most is azt különböző áltörténészek, hogy igen, hát az a jugoszláv állam már nem létezett, amellyel Magyarország megkötötte az örök barátsági szerződést. Valójában hogy történt ez a szétesés? Április 10-én Horvátország függetlenné vált. De hogyan? Kiderült, hogy Veesenmayert, aki délkelet-európai náci machinátornak számított, már április harmadikán elküldik Zágrábba, hogy próbálja valahogy megoldani Horvátország kilépését. A legnagyobb bajban volt, mert kiderült, hogy nincs olyan komoly politikai erő, amelyik ezt végre tudná hajtani. A legjelentékenyebb horvát politikus, Maček, a horvát parasztpárt vezére volt, aki nem vállalta ezt a szerepet, hanem inkább elvonult, és ott maradt egy olyan két-háromszáz főnyi Usztasa-csoport. Még csak nem is a későbbi hírhedett fasiszta, Ante Pavelić vezetésével. Ő akkor még Olaszországban dekkolt. Hanem az alvezére, Kvaternyik ott volt Zágrábban. De Kvaternyik sem merte kikiáltani a horvát függetlenséget, csak 10-én estefelé, amikor már a német csapatok bevonultak Zágrábba. Tehát egyszerűen így néz ki az úgynevezett horvát függetlenség. Horthy lényegében váltig hangoztatta, ez több forrásból is bizonyítható, hogy mindenképpen csak valami alibit akart keresni. Pedig nyugodtan hivatkozhatott volna, mondjuk, Teleki öngyilkosságára. Mondhatta volna, kérem, az én legjobb barátom, az én kitűnő miniszterelnököm öngyilkos lett, hát én ezt nem vállalom. De ugyanakkor végre lehetett volna hajtani a Délvidék megszállását, miután jugoszláv hadsereg gyakorlatilag már nem létezett, fedező rendőri, csendőri erővel. Egészen más lett volna a dolognak az optikája. Egy másik súlyos következménye volt az egész jugoszláv ügynek, hogy lényegében ekkor jön létre a közvetlen kapcsolat Horthy és a vezérkar, valamint a német hadvezetés között. Méghozzá egy olyan kapcsolat, amely kikerüli a magyar polgári kormányzatot. Idejön egy német tábornok, a magyar királyi honvéd főparancsnokság mellé rendelt német tábornok, akinek közvetlen előadási joga volt a Wehrmacht főparancsnokságánál, és ugyanakkor közvetlen kapcsolatban állt a magyar vezérkarral. Tehát lényegében itt kezdődik Magyarország háborús részvétele. Ahogyan a magyar vezérkar és Bartha Károly kifejtette a minisztertanács ülésén, hogy aratásra már haza is érnek a katonáink, ez önmagában véve lehet, hogy nagy marhaság, de Bartha nem állt egyedül. Az angol és amerikai vezérkarban is hasonló becslés született, hogy ez az egész néhány hét. Sőt tudjuk azt, hogy Sztálin is, amikor a németek ott voltak Moszkva alatt október 15–16-án, megkérdezte Zsukovot, hogy mondja, meg tudjuk mi tartani Moszkvát? Beszéljen úgy, mint kommunista, mert a kommunista őszinteséget jelentett Sztálin számára. És akkor a Zsukov azt mondta, hogy tudom tartani, ha kapok ennyi meg ennyi hadosztályt, tankot stb. És meg is kapta, s mint tudjuk, meg is tartották. Tehát ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a magyar államvezetés részéről itt elsősorban nagyon fontos ideológiai megfontolások játszottak szerepet. Horthy zseniális volt ebben a tekintetben. Igaz, hogy tényleg volt egy ideológiai célja, nagyon nem szerette a bolsevizmust, de sikerült neki a rabló hadjáratot antibolsevista keresztes hadjáratnak álcázni. De a dolog lényege Hitler számára nem egyszerűen a bolsevizmus megsemmisítése volt, hanem több. Számos esetben elmondta, hogy a cél az, hogy Oroszországot, ezt az óriási tortát megszerezzük, fölszeleteljük, és elfogyasszuk. Ez volt az alapvető cél. És semmiféle olyan elképzelés, hogy felszabadítjuk az orosz népet, az ukrán népet, ezek a lózungok még csak propagandahumbugnak sem voltak jók. De a magyar vezetés ezt bevette. És ebből következik az, hogy ma is lehet olyan megfogalmazásokat találni, hogy a magyar honvéd a Donnál Európát védte.

 

Konok Péter: Úgy látszik, hogy nagyjából azért abban tényleg egyetértünk, hogy a fő motiváció, ami itt a kormányzati elitet és a közvéleményt is jellemezte, a revízió volt: Trianon. Szerepel egy másik dolog is. Az állandó kijáratkeresés, hogy azért azt a meglehetősen nyomasztóvá és egyre nyomasztóbbá váló német, illetve szovjet bekerítést valahogy ellensúlyozzák. Én azzal nem értenék egyet, hogy a revíziós elképzelések csak a középosztályt lelkesítették. Hogyha megnézzük a szociáldemokrácia kiadványait, akár a harmincas években, de még az illegális kommunista kiadványokat, sőt az illegális kommunista párttól még balrább álló, radikális kommunista csoportok kiadványait, én nem találkoztam olyannal, pedig kutatom ezt a témát, hogy valaki nyíltan azt mondta volna, hogy a revíziós érdekeket félre kell söpörni. Úgy értem, egyáltalán nem tagadják, hogy ez központi probléma.

 

Sipos Péter: Ezzel kapcsolatban azért hozzátenném, hogy a magyar társadalomnak tulajdonképpen a rendszer legfelső szegmentumában volt egy konzervatív, bizonyos tekintetben konzervatív-liberális csoportosulása, amelyek azzal érveltek, hogy Magyarországnak soha semmi ellentéte a Szovjetunióval nem volt. A Szovjetunió az egyetlen olyan szomszéd ország, amely nem vett el területet, tehát Magyarországnak semmiféle érdeke nem fűződik a Szovjetunió elleni háborúhoz, hanem minél előbb valahogy ki kell vonulni a háborúból, és meg kell keresni a kapcsolatokat az angolszász hatalmak felé. Nem sokkal később, ’42 szeptemberében az Apponyi Albert Társaság juttat el egy emlékiratot az amerikai követhez, amelyben üdvözlik az Atlanti Chartát. Hát, ennek a társaságnak a névsora visszatükrözi a gazdacímtárat, a mindenféle kompasszokat, igazgatósági tagnévsorokat. Ez Bethlen Istvántól kezdve Szekfü Gyulán át egészen a doktor Ádám Jenő nevű híres professzorig terjed, és ebben is teljesen egyértelműen leszögezik, hogy Magyar­országnak nem fűződik érdeke a háborúhoz. A másik dolog, hogy ezerkilencszáznegyvenháromban már nagyon sok figyelmeztetést kap a magyar politikai vezetés. Eckhardt Tibortól, aki enyhén szólva nem volt valami nagy bolsevista, vagy akár Barcza Györgytől, aki már ekkor külhonban is tájékozódott, hogy nem szabad megvárni, amíg a szovjet csapatok elérik a magyar határt, hanem már előtte valahogy ki kell lépni a háborúból. Még egy dolgot szeretnék említeni, ami nagyon gyakran előfordul, ez a megszállási mumus. Mindenfajta kiadványban olvasható, még történeti kiadványban is, hogy azért nem lehetett ezt meg azt megtenni, mert a németek akkor megszállták volna Magyarországot. Meg kell mondanom, hogy 1943 szeptemberéig én egyetlen esetben találkoztam olyan utalással, hogy Magyarországot esetleg megszállhatják. Ez ezerkilencszáznegyven, talán június…

 

Ungváry Krisztián: …szeptember harminc…

 

Sipos Péter: …de addig a Halder-naplóban van egy olyan bejegyzés, valamikor 1940. júniusban, hogy ha Magyarország nem paríroz – akkor protektorátus. Igen ám, de ez mire vonatkozott? Ez arra vonatkozott, hogy ekkor a magyar hadsereg már felvonulóban volt a román határon, és a németek mindenáron el akarták kerülni, hogy magyar–román különháborúra kerüljön sor, és ha a magyar kormányzat végül nem megy bele a második bécsi döntéshez vezető folyamatba, akkor lehet, hogy a németek megpróbálták volna erőszakkal megakadályozni ezt a “külön meccset”. Ebben az időben már folyik a Barbarossa-felvonulás, az előkészületek, már az első erre való utalások elhangzanak. Július 29-én, amikor Jodl a vezérkari vonatában becsuk minden ajtót, ablakot, és ott nagy titokban közli a Kelet felé fordulást, és a németeknek az egész balkáni politikája a béke fenntartására irányult, amit a “bolond” Mussolini tör meg október 28-án, a párhuzamos háború megindításával. De ezután semmiféle utalás nincs arra nézve, hogy a németek bármiféle megszállást terveztek volna. Erre nem is lett volna szerintem lehetőség. Itt van ez a jugoszláv ügy. Ugye, akkor a németeknek rendkívül sürgős volt Jugoszlávia legázolása. Tehát a magyar kormányzatnak módjában lett volna csak abba beleegyezni, hogy átvonuljanak. Ezt nem lehetett megakadályozni. De már a magyar részvétel az adott formában nem volt mindenképpen kötelező, és én bizonyos vagyok abban, persze ez a mi lett volna, ha kérdés, hogy a németek akkor nem szállták volna meg Magyarországot, ha nem vesz részt Magyarország ebben a hadjáratban. Mert a balkáni hadműveleteket rendkívül sürgősen be kellett fejezni, hogy átvigyék a csapatokat Lengyelországba. Ezt bizonyítja bizonyos értelemben az is, hogy szokásuktól eltérően nem tisztították meg az elfoglalt jugoszláv területet, ebből eredt azután az, hogy itt Titónak viszonylag könnyű dolga volt, mert a szerb katonák egyszerűen szétszéledtek, elbújtak. És innen nőtt ki a partizánháború. Hitler lényegében csak negyvennégy február huszonnyolcadikán adja ki a hadműveleti parancsot. Tehát ha jól számolom, közel egy fél év eltelt, amíg egyáltalán a németek elszánták magukat, mert féltek.

 

Krausz Tamás: Mármint Magyarország megszállásától.

 

Sipos Péter: Igen, féltek a megszállástól, bizonyos értelemben féltek. Mindenféle tervek születtek, hogy a magyar hadsereget le kell fegyverezni stb. Igaz, hogy volt más vélemény is, német részről. Volt is egy vicc: egy német diplomata megkérdez egy német tábornokot, hogy mennyi ideig tart Magyarország megszállása. Erre azt válaszolja, hogy körülbelül huszonnégy óráig. És ha ellenállnak? Akkor tizenkét óra. De hát honnan van ez a különbség? Azért, mert akkor az üdvözlőbeszédek elmaradnak. Tehát a dolog lényege, hogy ez a megszállási mumus véleményem szerint nem állt fönn.

 

Vargyai Gyula: Annyiban csatlakoznék Sipos kollégámhoz, hogy Magyarország megszállásának a fölvetése ’43 szeptember 3-dikán, ez nem is a magyar belpolitika kizárólagos következménye. Hogy Romániát miért nem szállják meg, ez aztán egy teljesen más kérdés.

 

Sipos Péter: Ez is azt mutatja, hogy a németek mennyire óvatosak voltak a megszállással, hiszen Hitler ’43 áprilisában azt követelte Horthytól, hogy váltsa le Kállayt. Horthy ezt nem tette meg, és mégse következett be semmiféle német katonai intézkedés, semmiféle megszállás, és valóban, Hitler csak júliusban, az olaszországi események után tett egy olyan kijelentést, hogy nagyon vigyáznunk kell arra, nehogy Magyarországon valami Schweinerei, valami disznóság történjen.

 

Krausz Tamás: Az a kérdés következik most, hogy a német megszállás körülményei közé hogyan illeszkedik a holokausztprobléma. Mi az eredete, hogyan kell ehhez viszonyulni, hogyan kell értékelni?

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, én két vagy három évvel ezelőtt nekiestem a harminckilenc és negyvennégy közötti törvényhozás történetének, és az ottani magyar szélsőjobboldal, talán így is fogalmazhatnék, teljes precizitással megadja azt, amit a Sztójayék megcsinálnak ezerkilencszáznegyvennégyben. Ehhez talán még az Endre Lászlót is bevehetném, aki Pest megyei alispánként tulajdonképpen végre is hajtja… Hát persze vannak átjárások meg kapcsolódások a parlamentben megszólaló szélsőjobb és Endre között, de tulajdonképpen ezek a programok megvoltak, ezekhez nem kellett valami nagy szellemi teljesítmény egyébként. Olyan mérhetetlenül primitív a törvényhozásban a magyar szélsőjobboldal, hogy azt egyszerűen nem is lehet elmondani. Megdöbben az ember, amikor a felszólalásaikat vagy a beszédeiket olvassa… Különösen van egy gróf Serényi Miklós, az volt az egyik csúcs kedvencem, az ő beszédeit mindig ki is céduláztam. Hihetetlen… Szóval megvolt a fogadókészség a holokausztra. Nézzétek meg a Márainak a negyvenhárom–negyvennégyes naplóját. Nagyon sok minden van ottan erről. Azt mondja: itt vannak a szövetségesek felettünk hatezer méterrel, itt van az orosz háromszáz kilométerre, és akkor ezt a magyar középosztályt, vagy mit tudom én, mit, csak a zsidókérdés foglalkoztatja. Hogy ki mit tud ebből magának hasznot csinálni, üzletet szerezni, ingatlant szerezni, földet szerezni, meg mit tudom én, micsoda. Tehát az a fő kérdés számukra, hogy hogyan lehet hozzájutni a széfekhez meg egyebek.

 

Krausz Tamás: Na most te nagy vitában vagy ezzel az álláspontoddal azon történészekkel, akik azt mondják, hogy a magyar holokauszt a németek nélkül nem ment volna végbe, hogy a németek a döntő tényező a magyar holokauszttörténetben…

 

Vargyai Gyula: Erre így kapásból nagyon nehéz válaszolni. Én azt hiszem, hogy a német megszállás nélkül nem mehetett volna úgy, ahogyan történt, de valami történt volna…

 

Ungváry Krisztián: Rossz a kérdés. Azért rossz a kérdés, mert nyilvánvaló, ha Németország Magyarországot nem szállja meg, akkor nem lett volna magyar holokauszt, csak a probléma az, hogy fel kell tennünk akkor a kérdést, hogy vajon a holokauszttal megerőszakolták-e a magyar társadalmat vagy mondjuk, a magyar, politikailag véleményt nyilvánító emberek többségét. Nem, nem erről van szó, másról van szó. Mert itt van, mondjuk, Kamenyec-Podolszk, ami egy olyan eset, amikor a németek nem akarják, hogy ott és akkor lemészárolják ezeket a magyar zsidókat. Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztos, aki pontosan tudja, hogy hogyan néz ki egy lengyel gettó, ő már fél évvel korábban regisztrálja, hogy a gettók tulajdonképpen a zsidóság elpusztítását szolgálják, és mégis minden további nélkül kihajtja oda az embereket, pedig sejtheti, hogy mi történik velük. Tovább megyek: a magyar antiszemita törvényhozás nem az 1930-as ciklusban merült fel, hanem már 1920-tól. Ami nagyon fontos, hogy nem fogadták el, csak a numerus clausust, de hát rengeteg más törvényjavaslat is készült már 1920 és 24 között, amiket be is terjesztettek a parlamentbe, csak Bethlen ezeket elsinkófálta. És itt jön viszont az a pont, ami nagyon érdekes. Hogy ha azt állítjuk, hogy Magyarországon volt egy nagyon jelentős tábora azoknak, akik zsidóellenes intézkedéseket követeltek, akkor mégis miért nem történtek meg ezek 1944-ig? Azt kell mondjam, hogy van mégis egy olyan politikai legfelsőbb elit, élén gróf Bethlen Istvánnal, akiknek az érdemeik annál nagyobbak, minél nagyobb ez a magyarországi antiszemitizmus, hiszen ők mindenkivel szembeszállva, magukra hagyatva kellett, hogy féken tartsák azokat a szélsőségeket, amelyek ezt az országot egyre inkább ellepték. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy Bethlennek a valós értékét csak Romsics professzor úrnak köszönhetően ismeri fel lassan a magyar társadalom- és történelemtudomány is, hiszen ezen az emberen nagyon sok múlt abból a szempontból, hogy a radikalizálódást fékezni tudta. De hát mondhatunk mást is, hogy a Horthy szerepe is érdekes, hogy ő mennyiben volt, mondjuk, egy űző vagy űzött figura a zsidótörvénykezésben.

 

Sipos Péter: Teljesen egyetértek az Ungváry kollégával abban, hogy itt valóban az egész holokauszt historikumában vissza kell menni egészen 1919–20-ig. De azért Bethlennel egy kicsit bonyolultabb a dolog. Itt az alapvető az volt, hogy a Horthy-kormányzat, most itt általában beszélek, kénytelen volt aláírni a trianoni békeszerződést, mert nem volt más lehetősége. Viszont nem akarta ezért a felelősséget vállalni, sőt még attól is elzárkózott, hogy az 1918 előtti kormányokat felelőssé tegye, tehát azt a politikát, amely Magyarországot belevitte az első világháborúba, hanem bűnbakot kellett keresni, és ez a bűnbak egyértelműen a 1918–19-es forradalmak és a forradalmak aktorai voltak, s számukra elsősorban a zsidóságot jelentette. Tehát így alakul ki egy olyan közhangulat, amelyben az antiszemitizmus, hogy úgy mondjam, a nemzeti tudat egyik fontos tényezője volt, s Horthynak már itt megvan a maga szerepe. És ebben a légkörben fogadtatja el Teleki a numerus clausust. Hozzá kell tennem, egyértelműen bizonyítható, hogy Teleki elvi alapon volt antiszemita. Tehát ő nem egyszerűen kurzusantiszemita volt, hanem ő már a dualizmus időszakában például a Cél című folyóirat körébe tartozott. Valamint az Új Nemzedékhez, amelyet Milotay hozott létre, és amely egy rendkívül szűk csoport véleményét fejezte ki, de nagyon kemény antiszemita szövegek jelentek itt meg. Más kérdés, hogy ebből csak a tizennyolc–tizenkilences katasztrófa után kristályosodott ki a keresztény-nemzeti áramlat. Tehát Teleki ebben a tekintetben, bizonyos értelemben kezdeményező és úttörő volt. Most nem megyek bele abba, hogy Teleki aztán miért szorult háttérbe bizonyos értelemben. Bethlen felismerte azt, hogy – vulgárisan fogalmazva – zsidók nélkül nincs konszolidáció. Zsidó tőke nélkül nincs gazdasági konszolidáció, és ezért mondta – figyeljünk a fogalmazásra –, hogy ellene vagyok minden lármás antiszemitizmusnak. Tehát itt nem arról van szó, hogy ő szerette volna a zsidókat, mint ahogy, ugye, a Bethlen–Peyer paktum kapcsán egyáltalán nem volt szó arról, hogy ő szerette volna a szociáldemokratákat. Ő egyszerűen az államrezon szempontjából nem tartotta volna helyesnek a zsidóság kiszorítását vagy egyáltalán bármiféle olyan jellegű intézkedések meghozatalát, amelyek a zsidóság gazdasági pozícióit és ezzel együtt az egész magyar gazdaság pozícióit tönkretették volna. Ez egyébként jelentkezik a harmincas években is, amikor az Imrédy belép a politikába, 1938-ban miniszterelnök lesz, akkor ő is megmondja világosan, hogy nem szabad olyan intézkedéseket hozni, amelyek tőkemenekülésre vezetnek. Van egy legenda, amely a Gömböshöz kapcsolódik, ez legutóbb egy Gömbös-monográfiában is megjelent: Gömbös, a zsidómentő. Ebből az igazság az, hogy valóban, amikor Gömbös megtartja a programbeszédét, akkor kijelenti, hogy ő bizonyos értelemben elismeri, revideálja álláspontját a zsidókérdésben. Ennek az az alapja, hogy megegyezett Baross Gábor közvetítésével Stern Samuval, a budapesti hitközség vezetőjével, hogy tesz egy ilyen nyilatkozatot. Ennek ellenében a zsidóság gazdaságilag támogatja Gömböst. Nagyon szerették Gömböst, nevetni fognak, különösen az ortodoxok, mert Gömbös hozzájárult a kóser koszthoz a hadseregben meg a szombat megtartásához, bizonyos mentesítésekhez stb. Ugyanakkor viszont a Gömbös-korszakban kezdődik lényegében egy rendkívül erőteljes szélsőjobboldali irányzat megjelenése, amely aztán a ’39-es választásokban tetőződik. És itt a legveszélyesebb mozzanat, ahogyan erre Bethlen is rámutat, nem a nyilasok megjelenése és megerősödése volt, hanem az, hogy a gömbösi időszakban lényegében lecserélték a konzervatív-liberális állami tisztviselőréteget, amely még a dualizmusból megöröklődött, jönnek a homo novusok, az új emberek, akik már teljes mértékben a keresztény-nemzeti szemlélet és egy igen erőteljes antiszemita szemlélet jegyében iskolázódtak, ha úgy tetszik, szocializálódtak. Tessék gondolni az egyetemekre, hogy ott hogyan érvényesülnek a bajtársi szövetségek. Gömbös létrehoz két rendkívül elterjedt és olvasott napilapot, az Új Magyarságot és a Függetlenséget, amelyek teljesen egyértelműen a szélsőjobboldal hangvételét fejezték ki. És ezek olvasott napilapok voltak. A Függetlenséget százezer példányban négy fillérért adták, az Új Magyarságot pedig az úri középosztály nagyon buzgón olvasta. Csak zárójelben jegyzem meg, anélkül hogy napi politikába elegyednék, hogy ezeknek a szélsőjobboldali lapoknak, az Új Magyarságnak, a Függetlenségnek, de még a Magyarságnak is a publicisztikai színvonala sokkal magasabb volt, mint a mai szélsőjobboldali lapoké. A mai prominens szélsőjobboldali újságírókat Milotay úgy kirúgta volna, hogy a lábuk sem érte volna a földet. Mert ezekben a lapokban lehetett nagyon komoly szélsőjobboldali gondolatokat megfogalmazni, de nem lehetett szitkozódni, nem lehetett acsarkodni. Tehát a Gömbös-időszakban megkezdődik egy igen erőteljes jobbratolódás, és kormányzati pozícióba kerül egy új elit, egy új jobboldal, amely aztán a holokauszthoz vezető lépéseket megfogalmazza. Ez a réteg azért volt rendkívül veszélyes, mert csatlakozik hozzá a tisztikar jelentős része, a vezérkar, egy új vezérkari sorvány növekszik föl, amely Rácz Jenő nevelése – tehát Szálasi évfolyamtársai. 1939-ben már csak tíz százalék maradt a parlamentben az 1931-ben, tehát az utolsó bethleni választás idején bekerült képviselő-garnitúrából. Voltaképpen azt lehet mondani, hogy Telekinek az volt a legsúlyosabb politikai hibája, hogy nem volt hajlandó az úgynevezett disszidensekkel tárgyalni, nem volt hajlandó velük politikai szövetséget kötni, hanem beengedte ezt a garnitúrát, hangsúlyozom, nem a nyilasokat, hanem ezt a garnitúrát a kormánypártba. Ez oda vezetett azután, hogy ez a kormánypárti garnitúra nemcsak mindent megszavazott, hanem még kezdeményezett is. Ez vezetett oda, hogy Kállay 1943-ban csak úgy tudta kivédeni a támadásokat, hogy egyszerűen elnapoltatta a kormányzóval a parlamentet. Egyetlen német szövetséges országban nem fordult elő, hogy a parlament szembefordult volna a kiugrási kísérlettel. Ez csak Magyarországon történt meg. Finnországban a parlament titkos ülése megszavazta a fegyverszünetet. Tehát ezek a folyamatok vezetnek valóban a holokauszthoz… Az nyilvánvaló, hogy itt két dologról van szó. Az egyik az, hogy ha nincs német megszállás, akkor ebben a formában ez a tömegméretű deportálás és a magyar zsidók jelentős részének a fizikai megsemmisítése így nem történik meg. De az is nyilvánvaló, hogyha nincsen ez a belső folyamat, akkor a németek nem tudták volna, hangsúlyoznám, példátlanul rövid idő alatt, hiszen, április tizenötödikén kezdődik a deportálás, a gettózás, és június végére, amikor a Horthy a homlokára csap, és azt mondja, kérem szépen, hát azért mégsem volna szabad ezt csinálni, akkor már vége. Tehát két hónap alatt a világtörténelem legnagyobb méretű és leggyorsabb tömeggyilkossága zajlott le.

 

Vargyai Gyula: Nekem hajlamom van időnként elkomolytalankodni a dolgokat. Az egyik: azt hiszem, hogy Bethlennek elméletileg halvány fogalma sem volt róla, hogy mi az az államrezon, viszont kitűnően tudta aprópénzre váltani. Vagyis nagyon tudott bánni a hatalommal. A másik: a függetlenséget emlegettük Sipos Péterrel. Az Antal István-emlékiratban van erről egy nagyon jó valami. Őt, ugye, mint sajtófőnököt Gömbös Gyula behívatja, és azt mondja, hogy az ellenzéki lapokat az utolsó szálig eladják, a kormánylapokat pedig nem nagyon lehet eladni. (Ez egyébként nem volt igaz.) “Te vagy ennek a gazdája, mit lehetne itt csinálni?” És azt mondja az Antal neki: “Kegyelmes úr, lehetek őszinte?” Azt mondja: “Persze hogy lehetsz.” “Hát nézd, kegyelmes úr, a helyzet az, hogy az ellenzéki lapokat a közvéleménynek írják, a kormánylapokat viszont neked.”

 

Ungváry Krisztián: Nekem itt csak annyi megjegyzésem van, folytatván az előző gondolatot, hogy a holokauszt miért aggasztotta igazában a magyar felső politikai vezetésnek a józanabb részét. Horthyt is – bár ’44-es magatartása gyalázatos, hiszen tudta, hogy mi történik az emberekkel, és sokáig nem tett semmit. De végül is Horthy magától nem kezdett el a harmincas évek végén antiszemita törvényeket javasolni, és ő a nyilasokat igazából veszélyesebbnek tartotta, és többször, több helyen el is mondta, hogy a nyilasok rosszabbak. Ami nagyon érdekes, hogy a magyar uralkodó vagy vezető elitnek a jobbik része azt mondta: az antiszemitizmushoz való sodródás azért nem helyes, mert a kommunizmusnak teremti meg az alapot ott, ahol a vagyonnak az elrablása és ennek az elosztása lezajlik. És ezzel összefüggő volt a nyilasokkal szembeni fellépés is, és amikor a nyilas párt programját összehozták a szélsőbaloldal programjával, ami rengeteg ponton ugyanazt is mondta. Így: az államosítás például, Marx tőkeelméletének egy az egyben való átvétele, a kommunista párttagok átvétele a nyilaspártba, egészen Málnási Ödönig vagy Párkányi Istvánig…

 

Sipos Péter: De hát hol volt akkor a kommunista párt?

 

Ungváry Krisztián: Málnási Ödön, Párkányi István, Péntek István, a nyilaskeresztes párt vezetői korábban kommunisták voltak.

 

Krausz Tamás: Mindegyik politikai pártban van mindenféle ember. Ennek nincs jelentősége, hogy ez a három…

Ungváry Krisztián: De itt vezető személyekről van szó! Málnási sem volt akárki, hiszen korábban József Attilával írt közösen kötetbe. Egy teljesen közismert ember volt.

 

Konok Péter: Hogy mennyire működött az apparátusban is ugyanez, a fölső részen vagy a közepén. Gondolok Sombor-Weinizerre, aki a rendőrség politikai osztályának volt a vezetője 1937-től vagy ’38-tól, Hetényi után. Ő egyáltalán nem volt antiszemita, sőt ettől távol állt – konzervatív-liberális ember volt. Ugyanúgy megfigyeltette a Hasomér Hacairt, mint ahogy a kommunista pártot vagy a nyilasokat. A nyilasokat, ő személy szerint, némileg veszélyesebbnek tartotta még a kommunistáknál is. De ott volt a helyettese, Hain Péter. Tehát a Sombort nem lehetett rábeszélni arra, hogy mondjuk zsidóellenes dolgokban részt vegyenek. A német hatalomátvételkor, illetve megszálláskor azonban Sombort elvitték koncentrációs táborba, és Hain Péter került a helyébe, aki viszont az utolsó követelését is teljesítette a Gestapónak. Követelni sem kellett. Hain, aki addig is ott volt, benne volt az apparátusban, helyettese volt Sombornak. Az viszont, hogy Hain kerülhetett döntési helyzetbe, a német megszállás következménye. Tehát itt megint egybefonódnak a dolgok.

 

Sipos Péter: Hain Horthy személyes testőrségének volt a tagja, Horthy detektívje volt.

 

Krausz Tamás: Értem. Ez a Hain, ez tényleg egy nagyon fontos kérdés… De ennél sokkal fontosabb, amit nem lehet szó nélkül hagyni: a kommunista párt és a nyilas párt közötti összefüggés kérdése, amit Krisztián már öt cikkben megzenésített, s ami bennem sokkal rosszabb benyomást keltett, mint amit az Eszméletben támadott meg.

 

Konok Péter: Erre csak nagyon röviden tudok reagálni. Ez – szerintem – alátámaszthatatlan. Szóval, két-három figurával… – egyébként mindenféle irányban voltak ilyen fluktuációk. Málnási soha nem volt fontos kommunista. Ez egyszerűen nem igaz. A kommunista pártban, az illegális kommunista pártban fontos funkciókat nem viselt. De ez végül is lényegtelen.

 

Sipos Péter: Ungváry kollegának itt az alapvető tévedése abban áll, hogy túlbecsüli a kommunista párt erejét és tagságát. Tudniillik 1936-tól Magyarországon lényegében nem létezett kommunista párt. Voltak egyes kommunista személyek. Szálasinál tulajdonképpen már kezdettől azt lehet mondani, hogy ’38-tól, nem, már ’37-től programszerűen megfogalmazódik – és ebben áll a különbsége Festetich, Pálffy Fidél, Meskó és a többiek pártjaitól –, hogy alulról akarja kezdeni a szervezést, és nagyon keményen és határozottan rámegy a munkásság megszervezésére. Nem igaz, hogy ezt Németországban leste el, erre ő magától jött rá. Elkezdte tanulmányozni, még vezérkari tiszt korában, az első világháború tapasztalatait, és arra a következtetésre jutott, hogy a háború időszakában rendkívül fontos a munkásság szerepe. Ezért kezdett el olvasni Kautskytól Marx gazdasági tanaiig, tehát – ahogy Rátz Jenő mondta – “állandóan grüblizik a padlásszobájában, mint annak idején Marx”. Így kezdte meg nagyon komolyan a munkásság szervezését, és ehhez a tevékenységéhez valóban kapcsolódtak kommunisták. De itt a legfontosabb azért nem Málnási Ödön, hanem Kassai Schallmayer Ferenc volt, aki a slovenskói kommunista párt tagja volt, s onnan jött át Magyarországra. Kassai Schallmayer fogalmazta a nyilasok rendkívül radikális röplapjait, ő találta ki a “szociálnacionálé” jelszavát. És később nem véletlenül lett ő, ugye, a propagandaminiszter a Szálasi-kormányban. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy valóban, ’37 végétől, de még inkább ’38-tól – és ez a ’39-es választások idején csúcsosodik ki, a nyilasok rendkívül erős tömegbefolyásra tettek szert az ipari munkásság, a bányászság és a tisztviselők körében. A ’39-es választások során taroltak az úgynevezett vörös övezetben, amely most már zöld övezet lesz, Csepelen, Újpesten, az összes nagy textilgyárban, fémipari üzemben. Itt alapvetően megint egy társadalmi jelenségről van szó. A gazdasági válságot követő és úgy ’35-től meginduló, majd a győri program kapcsán felgyorsuló ipari konjunktúra fölszívott igen jelentős új munkásrétegeket, elsősorban az agrárproletariátus soraiból. Ez bizonyítható, most nem akarok itt számokat mondani. Erre az új munkásrétegre nem terjedt ki a szociáldemokrácia és a szociáldemokrata szakszervezetek befolyása, mert ez az új munkásréteg döntően betanított és segédmunkát végzett, mert az ipari fejlődés közben valahogy elment a szakmunkásság mellett. Az az esztergályos, akit látni lehet képeken, aki keménykalapban áll az esztergapad mellett, megszűnt, eltűnt. Bejöttek a másológépek, a kopírgépek. Ugyanez zajlik le az építőiparban. Ami korábban, az első világháború előtt döntő mozzanat volt, megszűnik, s jön a beton. Amihez nem kell szaktudás, ugye, egyszerűen csak fogja a csillét, beönti. Ugyanez van a textilgyárakban is. És ezt a munkásréteget a nyilasok nagyon könnyen megnyerték maguknak, mert Szálasi rájött arra, hogy itt nem elég egy-két programpontot hirdetni, hanem alapvetően egy forradalmi jellegű rendszerváltozást kell meghirdetni. Amikor elbúcsúzik, ha jól emlékszem, 1927-ben a debreceni ezred tiszti karától, mert folytatja a vezérkari szolgálatát, akkor megdöbbennek a tiszttársai, hogy a Szálasitól ajándékba egy olyan tányért kaptak, amelyre az volt írva, hogy “Viszontlátásra a barikádokon!”.

Eszmélet folyóirat, 61. szám (2004. tavasz)