←Vissza

Print
W. Paul Cockshott - Allin Cotrell: Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vita egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. Elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása -összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával - új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vitának lényegében vége van, az egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. A mi elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása - összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával - új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

 

 

1. Bevezetés

 

A Szovjetunió összeomlása az 1980-as évek végén a legtöbb megfigyelőt arra a súlyos következtetésre vezette - amelyet alátámasztottak az osztrák közgazdasági iskola (Hayek, Mises) elméleti érvei is -, hogy a kapitalizmusnak és a piacgazdaságnak nincs életképes alternatívája. Ha így fogjuk fel a dolgokat, akkor a szocialista tervezést csak utópikus álomnak láthatjuk. Nem csak arról van szó, hogy az utóbbi időben a szocialisták csak nagyon ritkán próbálták védelmezni a tervezést; tulajdonképpen nem is igen volt érdemi vita a gazdasági tervezésről. Hogy az osztrák iskolának a racionális tervezés lehetetlenségét kimutatni kívánó érvei milyen uralkodó szerephez jutottak a kérdésről folyó mai vitákban, azt jól mutatja Joseph Stiglitz Whither Socialism című munkája (1994). Stiglitz kritikus álláspontot foglal el a szocialista gazdasággal szemben, de kritikája majdnem teljes egészében a piaci szocializmus ellen irányul. Ami a központilag tervezett gazdaságot illeti, ezzel kapcsolatban csupán annyit mond, hogy "Hayek kritikája a marxi szocializmus-elgondolást illetően helyes volt, amikor rámutatott arra, hogy egy központi gazdaságirányító hatóság sohasem rendelkezhetne a hatékony tervezéshez szükséges információkkal" (Stiglitz, 1994, p. 9.). Válasza tipikus: még azok a közgazdászok is, akik nem hódolnak be teljesen Hayek nézeteinek a szabad piac előnyeire vonatkozóan, általában úgy hiszik, hogy a központi tervezéssel kapcsolatban az osztrák iskola által megfogalmazott kritika végérvényesen eldöntötte a kérdést - természetesen a piac javára. Reményeink szerint meg tudjuk mutatni ebben a cikkben, hogy ezt talán mégsem kell készpénznek venni.

2. Javaslataink vázlata

 

Mindenekelőtt azokat az általános feltételeket rögzítjük, amelyek a központi gazdasági tervezés egy hatékony rendszerének működéséhez elengedhetetlenek, félretéve egyelőre azt a kérdést, vajon ezek a feltételek megteremthetőek-e bármilyen, valóban megvalósítható rendszerben. A gazdaságot egyfajta input-output sémába állítva, a hatékony központi tervezés a következő alapkövetelményeket támasztja:

  1. A végső output-ok vonatkozásában kijelölt termelési célok együttes elérését lehetővé tevő (időről-időre felülvizsgált) szisztéma, amely magában foglalja mind a fogyasztók preferenciáit, mind az egyes termelési alternatívák relatív költségeire vonatkozó információkat (azt a kérdést, hogy ez utóbbit hogyan lehet mérni, egyelőre nyitva hagyjuk).
  2. Valamilyen módszer, amellyel ki tudjuk kalkulálni, hogy a végső outputok bármilyen tetszőleges együttesének megtermeléséből mi következik az összes többi termékek termelésére vonatkozóan. Ebben a stádiumban rendelkezésünkre kell állnia valamilyen eszköznek arra is, hogy ellenőrizzük: megvalósíthatóak-e az így előálló termelési célok, s ennek során a tervezésnek, mielőtt az így kijelölt termelési célokat a termelőegységekhez továbbítja, figyelembe kell vennie a munkaerő-kínálat és a termelési eszközök meglévő készletei által szabott korlátokat is.

 

Ezeknek az alapkövetelményeknek a biztosítása involvál bizonyos előfeltételeket, nevezetesen egy adekvát szisztémát a gazdaságra vonatkozó, a gazdaság egész területén szétszórt információk összegyűjtésére és kezelésére, valamint a termelési árak mérésének egy racionális technikáját. Emlékeztetnünk kell azonban a Nove (1977. és 1983.) által hangsúlyozott tényre is: a hatékony központi tervezéshez elengedhetetlen, hogy a tervezők képesek legyenek a fenti kalkulációkat a legapróbb részletekig, az elemekig lebontva véghezvinni. Ha a vállalatok között nincsenek horizontális piaci kapcsolatok, akkor vállalati szinten a menedzsment "nem ismerheti a társadalom igényeit, hacsak a központ nem informálja" (Nove, 1977: 86). Ezért, ha a központ képtelen egy megfelelően részletes tervet kidolgozni a vállalatok számára, akkor annak, hogy a terv nemzetgazdasági szinten biztosítja az egyensúlyt, nincs sok haszna. Ebben az esetben még az összes érintett jó szándéka sem garantálja, hogy a vállalatok szintjén meghozott specifikus output-döntések megfelelően fognak a rendszerbe illeszkedni. Ezt az általános igazságot erősíti meg Yun a szovjet tervezésről írott munkájában (1988: 55), megállapítva: az 1980-as évek közepétől kezdődően a Goszplan legfeljebb 2000 termékfajtát illetően volt képes kijelölni, hogy optimálisan mennyit kell belőlük a gazdaságnak előállítania. Ha figyelembe vesszük a Gosznab és az egyes ipari minisztériumok számításait is, akkor ez ugyan körülbelül 200 ezer terméket jelent, de ez még mindig messze elmarad attól a 24 millió féle terméktől, amelyet a szovjet gazdaság az adott időszakban előállított. Ez pedig azt jelentette, hogy a vállalatok ugyan teljesíteni tudták azokat a tervcélokat, amelyeket a központi gazdaságirányítói szervek direktívái egyértelműen kijelöltek, ugyanakkor nem tudtak eleget tenni azoknak a közvetlen igényeknek, amelyeket termékeik specifikus felhasználói támasztottak.

A mi gondolatmenetünk a következő álláspontot fogja védelmezni: egyetértünk azzal, hogy "egy alapvetően nem-piaci jellegű gazdasági modell esetében a központnak kell meghatároznia, hogy mik a szükséges teendők" (Nove, 1977: 86), és elfogadjuk Yun értékelését, amely szerint a szovjet Goszplan ennek a követelménynek nem tudott megfelelni, ugyanakkor vitatjuk Nove állítását, hogy "a központ ezt mikroszinten, az egyes termékekre lebontva, nem tudja megtenni" (ibid.).

Javaslataink lényege nagyon egyszerűen megfogalmazható, mindazonáltal kérjük az olvasót, tartsa észben, hogy a szükséges finomításokra, kidolgozásokra itt most nincs terünk (nagy terjedelemben elvégeztük ezt a "Cockshott and Cottrell, 1993a"-ban ).

 

2.1. A munkaidő mint az össztársadalmi költségszámítás és az ár mérőeszköze

A források elosztása a termelőtevékenység különböző szférái között a szocializmusban elgondolásunk szerint egyfajta, a társadalom munkaerejével kalkuláló költségszámítás formájában menne végbe. Egyidejűleg elfogadjuk a hatékony gazdálkodás alapvető kritériumaként azt, hogy a társadalom munkáját úgy kell megszervezni, hogy az adott termelési célokat a lehető legkevesebb munkaidő mellett érjük el, vagyis minimalizáljuk a társadalom összmunkaidejét. Egyetértünk Misesszel (1935: 116), hogy a szocialista gazdaságban a racionális költségszámítás megkövetel "egy objektív, általánosan alkalmazható mércét, amely lehetővé tenné a gazdasági kalkulációt az olyan gazdaságban, ahol sem a pénz, sem a csere nem létezik. Márpedig, ilyen lehetséges mérceként egyedül a munkaidő állna rendelkezésre." Viszont elutasítjuk, amit Mises ezután mond, hogy tudniillik végső soron a munkaidő sem lehet alkalmas erre a szerepre. Misesnek a munkaidő-kalkulációval szembeni érveit - egy másik publikációnkban (Cottrell and Cockshott, 1993a) - úgy értelmeztük, mint amelyek alapvetően két állításra redukálhatóak, nevezetesen, hogy a munkaidővel való kalkuláció szükségképpen a nem-újratermelhető természetes erőforrások alulértékeléséhez vezet, valamint hogy ha nincs munkaerőpiac, akkor a szocialista tervezők nem tudják semmilyen módon figyelembe venni azt a különbséget, amely a szakképzett és a szakképzetlen munka értéke között van. Az erre a két érvre adott válaszunkat itt most csak röviden foglalhatjuk össze. Ha a marginális munkaidőt használjuk az ár mértékeként, akkor ezzel számításba tudjuk venni, hogy a természetből egyre nehezebben lehet kinyerni a nem-reprodukálható erőforrásokat. Ezenfelül, a tervezők dönthetnének arról, hogy erőforrásokat biztosítanak a nem-újratermelhető természetes erőforrások lehetséges alternatíváinak - a kőolaj helyett a napenergia felhasználása például - kutatására. Ráadásul semmi okunk azt hinni, hogy bármilyen valóságos piacgazdaság optimális megoldást kínálna erre a problémára. Ami a munkaerő nem-homogén jellegét illeti, a szakképzett munkaerő értékét ugyanazon alapelvek szerint mérhetjük, mint bármilyen más termékét, ugyanis ezt az értéket a létrehozásához szükséges idő (a képzési idő) alapján állapíthatjuk meg.

 

2.2. A zsetonos elosztási rendszer

Marxtól, a Gothai program kritikájából (Marx, 1974) vettük át a "zsetonos" munkabér-fizetés ötletét és azt az elgondolást, hogy a fogyasztók a munka-hozzájárulásukkal egyenlő munkatartalommal bíró javakat vételezhetnek a társadalmi készletekből (miután ebből a társadalmi fogyasztási alapból levonják azokat az "adókat", amelyekből fedezik az olyan közösségi célokat, mint a termelőeszközök felhalmozása, közjavak és közfeladatok, a munkaképtelenek támogatása). Egy alapvetően egyenlőségelvű bérezési rendszerrel számolunk; de ha az egyenlőségelvtől bizonyos mértékben mégis elmozdul a rendszer (vagyis bizonyos munkafajtákért több, másokért kevesebb fizetés jár az óránként egy zsetonnál), a makroökonómiai egyensúly fenntartása akkor is megköveteli, hogy az összes kibocsátott zsetonok mennyisége egyensúlyban legyen a társadalomban elvégzett munka összmennyiségével. Azt gondoljuk továbbá, hogy a legalkalmasabb adózási szisztéma egy ilyen típusú gazdaságban az egyszerű fejadó lenne - ami, hogy így fejezzük ki magunkat, a szocialista társadalom mindenki számára egyenlő "tagsági díja" volna. Ez az adó (voltaképpen a társadalom nem-dolgozó tagjainak való tiszta jövedelemtranszferálás, hiszen az adókat az ő támogatásukra használnák fel) a folyó zseton kibocsátásból a nem dolgozó polgárok ellátására éppen elégséges mennyiséget kellene hogy elvonja, hogy a fogyasztóknál elegendő rendelkezésükre álló zseton maradjon a fogyasztási javak beszerzésére.

 

2.3. Demokratikus döntések az erőforrások elosztásának fő kérdéseiben

Azokról az átfogó felhasználási lehetőségekről (további termelési eszközök felhasználása, kollektív fogyasztás, személyes fogyasztás), amelyek között a társadalom erőforrásait el lehet osztani, a szocialista társadalom demokratikus módon dönthet. Ez különböző formákat ölthet: történhetik például megfelelő időközökben közvetlen népszavazással a specifikus kiadási kategóriák esetében (arról például, hogy növeljék vagy csökkentsék, esetleg az adott szinten tartsák az egészségügyi rendszer finanszírozására szánt társadalmi munka arányát), szavazással több gazdasági tervről, amelyek más-más módon gondolják el a gazdaság egyensúlyát, vagy úgy, hogy a polgárok választásokon szavaznak a tervezési prioritások tekintetében eltérő álláspontokat képviselő pártokra.

 

2.4. Algoritmus a fogyasztási javakra

Az ennek a problémának a megoldására adott javaslatunkat a "Lange plusz Sztrumilin" formulával írhatjuk le. Langétől átvettük a "trial and error" módszer egy módosított variánsát, melynek révén a fogyasztási javak piaci árai szabják meg a társadalmi munkának a különböző fogyasztási javak termelése közötti elosztását; Sztrumilintől pedig azt az elgondolást, hogy a szocialista gazdaságban, amikor a gazdaság egyensúlyban van, a termelés minden egyes ágában azonos kell, hogy legyen a létrejövő használati érték és a ráfordított társadalmi munkaidő aránya. Elgondolásunk lényege a következő: a terv megköveteli a végső fogyasztási javak bizonyos specifikus vektorának a termelését, ezek a javak pedig leírhatóak a bennük megtestesülő társadalmilag szükséges munkaidő-mennyiséggel. Ha a tervezett kínálat és a fogyasztási igények az egyes javak iránt éppen úgy esnek egybe, hogy a javak árai ekkor megfelelnek munkaértéküknek, a rendszer már egyensúlyban van. Egy dinamikus gazdaságban ez mindazonáltal valószínűtlen. Ha a kínálat és a kereslet nem azonos, a fogyasztási javakkal foglalkozó piaci hatóságra hárul a feladat, hogy a rövidtávú egyensúly közelítőleges elérése érdekében az árakat kiigazítsa, vagyis hogy emelje az árakat a hiánycikkek, illetve csökkentse a túlkínálatot mutató árucikkek esetében. A mechanizmus következő lépéseként a tervezők megvizsgálják a piactisztító ár és a munkaérték közötti arányokat a különböző fogyasztási javak esetében. (Fontos megjegyezni, hogy mindkét mennyiséget munkaórákkal mérjük; munkatartalom lesz az egyik, zseton a másik.) Ahogyan Sztrumilinnál is, ezeknek az arányoknak a hosszú távú egyensúlyban egyenlőeknek kell lenniük (és egyenlőeknek az egységgel is). A fogyasztási javaknak a következő periódusra megfogalmazott tervében ennek megfelelően az outputok növelésére lesz szükség az átlag fölötti ár/érték aránnyal bíró, míg csökkentésükre az átlagos alatti arányokkal bíró javak esetében.

Minden egyes periódusban a tervet egyensúlyba kell hozni, akár az input-output módszerek használatával, akár valamilyen alternatív egyensúlyozó algoritmussal. Ez azt jelenti, hogy előzetesen ki kell kalkulálni azokat az aggregált outputokat, amelyek a végső outputok célfüggvényének a megtermeléséhez szükségesek. Lange (1938) rendszere a mi elgondolásunktól eltér ebben a vonatkozásban, hogy nála maga a terv koherenciája, nem csupán optimalizálása hárul a "trial and error" mechanizmusára. Sémánk ugyanakkor nem jár a fogyasztói kereslet ex ante tökéletes anticipálásának ex ante követelményével; a kiigazítás ebben a vonatkozásban egy ismétléses eljárás feladata lesz, amely a valós, történeti időben folyik le.

Az általunk javasolt elgondolás szembekerül Nove (1983) ellenvetésével, tudniillik, hogy a munkaértékek nem jelenthetik a tervezés kiindulópontját még akkor sem, ha történetesen a termelési költségek megfelelő mérésére alkalmasak lennének is. Nove mondandójának lényege, hogy a munkatartalom önmagában semmit sem mond nekünk a különböző javak használati értékéről. Ez természetesen igaz, de csak annyit jelent, hogy a fogyasztók igényeinek felméréséhez egy másik, a munkaidőtől független értékmérőre van szükségünk; márpedig a zsetonokban kifejezett ár, mely a tervezett kínálatot és fogyasztói keresletet egy első megközelítésben kiegyensúlyozza, éppen egy ilyen lehetséges értékmérő. Ugyancsak a zseton jelentheti a választ Mises azon észrevételeire is, amelyeket azzal kapcsolatban tett, hogy a gazdaság hatékony tervezése azért sem lehetséges, mert - hacsak nem egy statikus gazdaságot tételezünk fel - a számbaveendő tényezők állandóan változnak (1951: 196ff). Az általa vizsgált változó tényezők egyike a fogyasztói kereslet változása, melynek kapcsán ezt írja: "ha a gazdasági kalkuláció és vele együtt a termelési költségeknek akárcsak megközelítő megállapítása is lehetséges volna, akkor minden egyes állampolgár számára, a neki megadott teljes fogyasztási kereten belül, megengedhető volna, hogy igényeit tetszése szerint alakítsa...", csakhogy - folytatja - "mivel a szocializmus viszonyai között ilyen kalkuláció nem lehetséges, minden ilyen, a kereslettel összefüggő kérdést szükségképpen az állam hatáskörében kell meghagynunk". (Vagyis az állam kell hogy szabályozza, ki, miből, mennyit fogyaszthat.) Nos, a mi javaslatunk pontosan a fogyasztóra hagyja a választást.

 

 

3. A gazdasági kalkuláció megvalósíthatósága

 

3.1. A munkaértékek kalkulációja

Fenti indítványaink azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a gazdaság minden egyes termékét illetően ki lehet számítani a benne megtestesülő munkamennyiséget. A probléma elvi szinten megoldható, hiszen van n számú munka értékünk, valamint a hozzájuk tartozó lineáris termelési függvények egy n elemű halmaza. A probléma tehát nem elvi, hanem nagyságrendi. Amikor a termékek száma már milliókra rúg, a szóban forgó kalkuláció nem triviális feladat lesz.

De a probléma egyértelműen a számítástechnika lehetőségein belülre kerül. Problematikus követelményként a memória marad, de ez a jelenleg rendelkezésre álló gépek teljesítményét nem haladja meg. Következtetésünk tehát, hogy a munkaértékek kiszámítása minden további nélkül megvalósítható.

 

3.2. A források elosztása

Ha feltesszük, hogy a tervezők konkretizálják a végső tervcélokat képező termékek halmazát, továbbá a rendelkezésre álló technológiákat és a termelőeszközök meglévő készleteit is, akkor felmerül a kérdés: mekkora nehézséget jelent az egy teljesíthető tervhez szükséges számítások elvégzése? (Megvalósítható terven olyan tervet értünk, amely legalábbis a rendelkezésre álló erőforrások alapján előállítható outputokat rögzíti.) Még egy lépéssel továbbmenve, el tudjuk-e vajon dönteni, hogy a betervezett termékcsomag az adott erőforrások mellett megtermelhető-e egyáltalában?

E probléma klasszikus megközelítése a gazdasági tervezés irodalmában a lineáris programok használatát feltételezi, ez pedig - egy több millió termékfajtát előállító modern gazdaság esetében - meglehetősen komoly, teljesíthetetlennek tűnő követelményeket támaszt a számítógépekkel szemben. Másrészt viszont, ha követelményeinken hajlandóak vagyunk némiképp lazítani, és az optimális megoldás helyett megelégszünk egy "nagyjából jóval", akkor segítségül hívhatunk egy ahhoz hasonló egyszerűsítési eljárást, mint amelyet a munkaértékek kiszámításával kapcsolatban már leírtunk. Egy lehetséges megközelítés az volna, hogy a célul kitűzött outputok listájából kiindulva visszamenőleg meghatározzuk az ennek megfelelő, ezek megtermeléséhez szükséges összes termékek listáját. Ha az összes termékek vektora adva van, a munkára és a különböző fajta rögzített termelési eszközökre vonatkozó általános követelmények átfogó mérőszámai közvetlenül meghatározhatóak. Ha ez utóbbi követelmények teljesíthetőek, akkor rendben van a dolog; ha viszont nem, akkor a tervezők egyes tételeket kiszelektálnak a végső outputok listájából, és újrakezdik az eljárást.

 

3.3. Az alacsony komplexitású terv-egyensúly

Egy tetszetősebb alternatív technika az, amelyet Cockshott (1990) javasol, s amelynek alapgondolatát a neuronális hálózatokkal foglalkozó tudományos irodalomból vette.

Szimulált gazdasági modellünk a források egy önkényesen meghatározott kezdeti elosztásával számol. A valóságos tervezés során a forrásoknak az iparágak között ténylegesen meglévő elosztásából kellene kiindulni.

Algoritmusunk akkor a következőképpen alakul:

  1. Minden egyes iparág számára határozzuk meg azt az output szintet, mely az aktuális forráselosztás mellett lehetséges.
  2. Határozzuk meg minden egyes iparág esetében, melyik az az input készlet, amely az adott iparágban a termelés rátájának limitáló faktorát jelenti.
  3. A kapott lineáris termelési függvény alapján ezután minden egyes iparág vonatkozásában meghatározhatjuk, hogy a többi inputokból, külön-külön mekkorára van szüksége egy aktuális output fenntartására. Ezeket a készleteket egyensúlyi készleteknek nevezzük. Ha az egyensúlyi készleteket már ismerjük, elvesszük ezeket a kiindulásnál juttatott készletekből, és a megmaradó készleteket logikus módon egy, a gazdaság egészének számára rendelkezésre álló tartalékban helyezzük el.
  4. Számítsuk ki a gazdaság egészére kiterjedően a javak mindegyike esetében a nettó termelést, hogy megkapjuk ezáltal minden egyes iparág harmóniáját.
  5. Számítsuk ki az egész gazdaságra érvényes közép harmóniát.
  6. Rendezzük az iparágakat harmóniájuk sorrendjében.
  7. A legkisebb harmóniájútól kiindulva minden egyes iparág esetében:
    a. Amennyiben a globális alapban elégséges készletek állnak rendelkezésre, utaljunk ki a javak mindegyikéből elegendő mennyiséget az iparágnak, hogy termelését egy olyan szintre hozza, melyen harmóniája az egész gazdaság középszintű harmóniájával egyenlő lenne.
    b. Amennyiben nincs elegendő készlet, utaljunk ki annyit, amennyi rendelkezésre áll.
  8. Az eddig elvégzett lépések vagy növelték, vagy megőrizték az egyes termékek harmóniáját. Következő lépésünk a források újraelosztása lesz, a legmagasabb harmóniájú iparágaktól azokat az alacsony harmóniájúakhoz utalva, melyeknél a harmónia függvény deriváltja az adott input vonatkozásában magas lesz. Ez a következőképpen tehető meg:
    a. Kiszámítva minden egyes termék vonatkozásában azon iparágak összes harmónia-függvénye parciális deriváltjainak középértékét, melyeknek inputjaként megjelenik.
    b. Elegendő mennyiségű készletet elvéve a felső tizedrészben elhelyezkedő iparágaktól, hogy outputjuk a harmónia középértékére csökkenjen; végül
    c. Az így keletkező készleteket az össztársadalmi alapba utalva.
  9. Ismételjük a 2. és 8. lépéseket, míg a rendszer egészére érvényes harmonikus megfigyelhető növekedés egy bizonyos, előre adott konstansnál kisebb nem lesz.

 

A fenti algoritmus a megvalósítható tervek lehetséges mozgásterét kutatja, azzal a céllal, hogy a megvalósítható és célkitűzésként megjelölt outputok között a megfelelés fokát maximalizálhassa. A kereső algoritmus természetéből adódik, hogy inkább egy lokális maximum, semmint a globális megtalálására alkalmas; ez az az ár, amit a számítások elvégezhetőségéért fizetnünk kell. Az azonban, hogy a kapott megoldás nem az optimális terv, hanem csupán egy megvalósítható, nem nevezhető komoly problémának, ha a tervezést a piaccal vetjük össze, hiszen semmilyen piaci szabályozás sem képes az optimális termelési struktúrát megvalósítani.

 

 

4. Értékelés

 

A valóságos árképzés a tényleges kapitalista gazdaságokban valószínűleg olyan eredményeket produkál, amelyek a szocialista tervezésnek az egyszerű-munkaidő minimalizálást alkalmazó mechanizmusával összehasonlítva kevésbé hatékonyak. Hogy jobban megvilágítsuk, mire gondolunk, hasznos lehet a következő egyszerű példa. Tételezzük fel, hogy van két árokásási módszerünk: az egyik technika egyenlő mennyiségű közvetlen munkát és a termelő eszközökben megtestesült munkaidőt használ, a másik megtakarít a munkaerőn, de további felszerelések hozzáadása árán. A vállalkozó alkalmazhat 2 légfúrós embert az árokásásra, de akár egy embert is egy földmozgató gép munkába állítása mellett.

A munkaidőn alapuló értékmérés szerint az új módszer a réginél hatékonyabb lesz; megspórol a társadalomnak 25 munkaórát. A pénzben kifejezett költségek azonban, valószínűleg, más eredményt mutatnak. A pénzbeli számítások alapján a régi technika olcsóbb. Ez azért lehet így, mert a vállalkozó részben fizeti a munkásai által ráfordított munkát, míg a gépekben megtestesült munka egész költségét kifizeti. A munkaidő-minimalizálás szempontjából nézve, a polgári kalkuláció társadalmilag irracionális, jóllehet profitábilis. A közvetlen munkát megtakarító módszerek a társadalmi (eredményességi) kritériumot kielégítik, ugyanakkor kudarcot vallhatnak a kapitalista profitabilitás kritérium alapján. Az utóbbi szempontot képviselő Samuelson-Weizsäcker-féle érvelésben azonban egy megtévesztő manőver rejlik: a gazdasági növekedés valós rátájával egyenlő leértékelt ráta használatát úgy tünteti fel, mintha ez a burzsoá kalkuláció standard módszere volna. De persze a tényleges burzsoá profitráta általában jóval meghaladja a valós növekedés rátáját. Az összes profit egy tekintélyes - talán nagyobbik - része a felsőbb osztályok extravagáns életstílusának biztosítására fordítódik, és semmivel nem járul hozzá a gazdaság növekedéséhez.

 

 

Irodalom

 

Cockshott, W. P. 1990. ‘Application of artificial intelligence techniques to economic planning', Future Computer Systems, vol. 2, no. 4, pp. 429-43.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1993. Towards a New Socialism, Nottingham: Spokesman Books.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1997. ‘Labour time versus alternative value bases: a research note', Cambridge Journal of Economics, vol. 21, no. 4, pp. 545-9.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1998. ‘Does Marx Need to Transform?', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 70-85.

Cockshott, W. P., Cottrell, A. and Michaelson, G. 1995. ‘Testing Marx: some new results from UK data', Capital and Class , 55, Spring, pp. 103-29.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993a. ‘Calculation, complexity and planning: the socialist calculation debate once again', Review of Political Economy, vol. 5, pp. 73-112.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993b. ‘Socialist planning after the collapse of the Soviet Union', Revue Européene des Sciences Sociales , vol. 31, pp. 167-185.

Dongarra, J, H. Meuer, H. and Strohmaier, E. 1997. ‘TOP500 Report 1996', Supercomputer, no. 1.

Farjoun, E. and Machover, M. 1983. Laws of Chaos , London: Verso.

Freeman, A. 1998. ‘The transformation of prices into values: comment on the chapters by Simon Mohun and Anwar M. Shaikh', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 270-275.

Freeman, A. and Carchedi, G. (eds) 1996. Marx and Non-Equilibrium Economics, Cheltenham: Edward Elgar.

Lange, O. 1938. ‘On the economic theory of socialism', in Lippincott, B. (ed.), On the Economic Theory of Socialism, New York: McGraw-Hill.

Lange, O. 1967. ‘The computer and the market', in Feinstein, C. (ed.), Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb, Cambridge: Cambridge University Press.

Marx, K. 1972. Capital, Volume 3, London: Lawrence and Wishart.

Marx, K. 1974. ‘Critique of the Gotha Programme', in Fernbach, D. (ed.), Karl Marx: The First International and After (Political Writings, Volume 3), Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Marx, K. 1976. Capital, Volume 1, Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Mises, L. von 1935. ‘Economic calculation in the socialist commonwealth', in Hayek, F. A., (ed.) Collectivist Economic Planning, London: Routledge & Kegan Paul.

Mises, L. von 1951. Socialism, New Haven: Yale University Press.

Nove, A. 1977. The Soviet Economic System, London: George Allen and Unwin.

Nove, A. 1983. The Economics of Feasible Socialism, London: George Allen and Unwin.

Ochoa, E. M. 1989. ‘Values, prices, and wage-profit curves in the US economy', Cambridge Journal of Economics , vol. 13, no. 3, September, pp. 413-29.

Petrovic, P. 1987. ‘The deviation of production prices from labour values: some methodology and empirical evidence', Cambridge Journal of Economics , vol. 11, no. 3, September, pp. 197-210.

Samuelson, P. and von Weiszäcker, C. 1972. ‘A new labour theory of value for rational planning through the use of the bourgeois profit rate', in The collected scientific papers of Paul A. Samuelson, Vol. 3, Cambridge, Mass.: MIT Press.

Shaikh, A. 1984. ‘The transformation from Marx to Sraffa', in A. Freeman and E. Mandel (eds) Ricardo, Marx, Sraffa , London: Verso, pp. 43-84.

Smolensky, P. 1986. ‘Information Processing in dynamical systems: foundations of harmony theory', in Rumelhart, D. (ed.), Parallel Distributed Processing, vol. 1, Cambridge, MA: MIT Press.

Steedman, I. 1997. Marx After Sraffa, London: New Left Books.

Stiglitz, J. E. 1994. Whither Socialism? Cambridge, MA: The MIT Press.

Strumilin, S. G. 1977. ‘K teorii tsenoobrazovaniya v usloviyakh sotsializma', in Akademiya Nauk USSR, editors, Aktual'niye problemy ekonomicheskoy nauki v trudakh S. G. Strumilina, Moscow: Nauka.

Valle Baeza, A. 1994. ‘Correspondence between labor values and prices: a new approach', Review of Radical Political Economics , vol. 26, no. 2, pp. 57-66.

Varga, R. S. 1962. Matrix Iterative Analysis, Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Yun, O. 1988. Improvement of Soviet Economic Planning, Moscow: Progress Publishers.

 

(Fordította: Szalai Miklós)

Eszmélet folyóirat, 56. szám (2002. tél)