←Vissza

Print
Andor László: Nekünk New York kell
Hogyan fogadta és értelmezte a szeptember 11-i eseményeket a hazai sajtó „bal fele”: a nyomtatott sajtónak azt a szegmensét vizsgáljuk, amely a baloldal felé tájékozódó, ideológiailag következetes rétegnél jóval szélesebb tömegek fő orientációs forrása.

Történelem, publicisztika, ideológia (bevezető)

A berlini fal leomlása óta nem volt olyan esemény, amely az értelmiség minden rétegét – politikai és szakmai hovatartozástól függetlenül – így megmozgatta volna. Az Egyesült Államok két nagyvárosa elleni tömeggyilkos terrortámadás után indokoltan írta címlapjára a The Economist: 2001. szeptember 11-e volt “a nap, amely megváltoztatta a világot”.

Ebben az írásban áttekintést nyújtunk arról, hogyan fogadta és értelmezte az eseményeket a hazai sajtó “bal fele”. Ez a definíció semmilyen tekintetben nem precíz, hiszen ha a baloldalon ideológiai értelemben következetes sajtót keresünk, úgy a napilapok között – amelyekből az alábbiakban tárgyalt írások zöme származik – egyet sem találnánk. Mégis indokolt használni ezt a kifejezést és eszerint határozni meg a vizsgálat alá vetett lapok körét, mert a magyar sajtónak ez az a szegmense, amely a baloldal felé tájékozódó, az ideológiailag következetes rétegnél jóval szélesebb tömegek “mindennapi kenyere”, fő orientációs forrása. Ezek a lapok nem következetesen baloldaliak, de több-kevesebb gyakorisággal helyet adnak baloldali véleményeknek – ez élesen megkülönbözteti őket a hazai sajtó “jobb felétől”, amelynek vizsgálatától itt eltekintünk. Tesszük ezt azért is, mert véleményünk szerint a baloldali szerzőknek nem a jobboldal fórumaihoz és egyes tollforgatóihoz viszonyítva kell megnyilvánulniuk, hanem az egyetemes progresszió szellemi és politikai örökségét tekintetbe véve kell elemezniük a világhelyzetet.

A szemlézett lapok körében végzett elemzésünk sem teljesnek, sem statisztikai értelemben reprezentatívnak nem mondható. Azokat az írásokat vettük alapul a terrorválság időszakában keletkezettek közül, amelyek e lapok prominens rovataiban jelentek meg, vagy amelyeket prominens értelmiségiek írtak különböző rovatok számára. Vizsgálatunk időben is korlátozott: azokat a cikkeket vesszük csak tekintetbe, amelyek a szeptember 11-i terrorakció és az amerikai-brit katonai válasz közötti közel négy hét során jelentek meg.

Mindenekelőtt – tehát még a szövegszerű elemzést megelőzően – azt kell leszögeznünk, hogy a jelzett időszakban mindhárom vizsgált napilapra (Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava) jellemző volt a felvonultatott vélemények pluralitása. A sokk elemi erejű volt, s a lapok nyitottak voltak minden épkézláb véleményre. Ugyanakkor fontos látni, hogy a “mezei” cikkeknél jóval fontosabbak azok, amelyek a véleményoldalakon jelennek meg, és még nagyobb jelentőséggel bírnak azok, amelyeket a szerkesztőségek vezető publicistái írnak. Ez magyarázza, hogy az alábbiakban idézett cikkek döntően a szerkesztőségi publicisztikákból, a fórum rovatokból és a hétvégi mellékletekből származnak.

Kritikai eszmefuttatásunkkal nem célunk kétségbe vonni a vélemények sokszínűségének létjogosultságát. Éppen ellenkezőleg: dicsérni kell a szerkesztőségeket azért, hogy egy ilyen válságos és kiélezett helyzetben is igyekeztek nyitottak maradni. Ezért tartózkodunk ezúttal attól, hogy részletekbe menően bíráljuk az egyes cikkek tartalmát. Amire itt kísérletet teszünk: bemutatni, milyen irányzatok milyen súllyal voltak jelen a közölt vélemények között, és milyen viszony mutatható ki a szerkesztőségek belső publicisztikája s az általuk közölt külső szerzők mondanivalója között.

A terror sokkja és a kibontakozó dráma a legkülönbözőbb szakmájú szerzőket késztette írásra – nyilván senki nem csodálkozik azon, ha a pszichológus többet beszél az események lélektani oldaláról, a közgazdász a gazdasági háttérről, a történész pedig a történelmi előzményekről. Talán kevésbé nyilvánvaló, hogy a sokszínűség ideológiai értelemben is fennáll. Ennek leírásához a nemzetközi politikai gazdaságtan szakirodalmából veszünk át néhány kategóriát.

A monumentális bűncselekmény elemzését megnehezíti, hogy a közvetlen tettesek már nem élnek, s a bizonyítékok a közvetett irányításra és inspirációra csak lassan, körülményesen gyűjthetők össze, ha egyáltalán lehetséges ez. Emiatt sok kérdés nehezen válaszolható meg, különösen a válság első négy hetében. Mit feltételezzünk az elkövetők világnézetéről? Mennyiben volt tettük politikailag vagy vallásilag motivált? Mi köze a tömeggyilkosságnak az iszlámhoz, illetőleg az Egyesült Államok arab világban játszott szerepéhez? Milyen válaszlépés indokolt? Kell-e foglalkozni az eset nyomán a nemzetközi rendszer általános konfliktusaival? Az egyes szerzők ideológiai alapállása meghatározta a fenti kérdésekre adott válaszok jellegét.

Liberális fundamentalizmus

A terrorválság kezdeti időszakában a különféle értelmezési lehetőségek között a legnagyobb dózist a liberális fundamentalizmusból kaptuk. Ez több ok miatt is érthető. Először is azért, mert gyakorlatilag ez az amerikai államvallás. Az élethez, a szabadsághoz és “a boldogság kereséséhez” való jog (ez utóbbin a magántulajdont célszerű érteni), ahogy az az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazást nyert. A krédóhoz tartozik még az egyének szabadságjogait részletező tíz alkotmánykiegészítés (vallás-, szólás-, gyülekezési stb. jogok), amelyeket az alapító “atyák” ugyan nem akartak az alkotmány részévé tenni, de a társadalmi ellenállás végül is kikényszerítette elfogadásukat. Ebben az ideológiai képletben liberalizmusról beszélünk, mert meghatározó vonása a felvilágosodás öröksége, a modernség és a racionalitás iránti elkötelezettség. Ugyanakkor indokoltan beszélünk fundamentalizmusról is, mert ez a liberalizmusnak a kétszáz évvel ezelőtti változata, megterhelve az igen intenzív protestáns vallásossággal (és ennek következtében Isten áldásának gyakori emlegetésével a különféle politikusi beszédekben).

A New York és Washington elleni terrorcselekmények nyomán a liberális fundamentalizmus képviselői olyan fokú elfogultsággal nyilatkoztak az Egyesült Államok népéről és politikai berendezkedéséről, amilyent békeidőben csak Bolgár György tud produkálni a magyar sajtóban. Rendszeresen értekeztek arról, hogy az akció megmagyarázhatatlan, és ugyanilyen gyakorisággal nevezték azt valamiféle “gonosz” művének. Heller Ágnes (“Magyarország Legnagyobb Élő Filozófusa”) ezt kívánta tovább fokozni azzal, hogy a tömeggyilkosságot a “radikális gonosz” megnyilvánulásaként értékelte. Heller szerint a terroristák “nem politikai, hanem vallási fanatikusok”. Szerinte a vallás mellett a terroristák “legerősebb motivációja az európai-amerikai civilizáció ellen érzett olthatatlan gyűlölet.” (IX. 19.) Nem kell tehát politikai motívumot keresni az akció mögött, amely így tulajdonképpen egy torz lelki alkat kollektív szado-mazochista kitörése. (Érdekes módon a nagynevű konzumfilozófus ezúttal megállt a “diagnózisnál”, és nem lépett fel oly hisztérikusan a “terápia” mellett, mint tette a NATO Jugoszlávia elleni háborúja kezdetén két és fél évvel korábban.)

Másodsorban azért tűnik érthetőnek a liberális fundamentalizmus túlsúlya, mert ez a megközelítés az ellenpólusa annak a tendenciának, amelyet ez idáig iszlám fundamentalizmusnak nevezett a világ. Ebből a nézőpontból látszik logikusnak, hogy a liberális fundamentalisták ugyanazzal a misztikus rajongással beszélnek az Egyesült Államokról, amellyel az iszlám fundamentalisták az arabok földjéről. Heller – egy magát megnevezni nem kívánó hazai sajtómunkás hasonlatát kölcsönvéve – körülbelül úgy ír New York népéről, mint Louis Aragon a Szovjetunióról ötven évvel ezelőtt (vagy ahogy esetleg akár maga Heller is tette volna annak idején). Rab László egyenesen úgy fogalmaz, hogy a WTC elleni támadással a terroristák “sebet ejtettek az emberiség lelkén” (még jó, hogy a mondatból kihagyta a Pentagont, hiszen azt az emberiség lelkével összefüggésbe hozni végképp túlzás lenne...).

Kasza László – aki élete korábbi szakaszában, mint ismeretes, szintén az Egyesült Államok alkalmazottja volt – az amerikaiakról mint egy politikailag egységes nemzetről így ír: “Ez a nép példamutató volt az emberi jogok tiszteletben tartásáért folytatott küzdelemben.” (IX. 23.) Nyilván nem arra gondol Kasza, hogy az afro-amerikaiak általános választójogát a hatvanas években lehetett csak kivívni, és hogy Washington tömeggyilkos rezsimek rémuralmához biztosított csendes, de hathatós támogatást Indonéziától Chiléig, nem is beszélve a Fidel Castro ellen a CIA által megkísérelt merényletekről. Hogy ezeknek és a hasonló cselekedeteknek hol a helye az amerikai történelmi tudatban, és van-e közük az Egyesült Államok és az arab államok (vagy csak egyes arab egyének) konfliktusához, arra Kaszától nem kaphatunk választ.

Ezzel szemben tudjuk, hogy “az Egyesült Államok a múlt században két olyan fekélytől szabadított meg bennünket, mint a fasizmus és a kommunizmus”. Legalábbis ezt írja Kasza (IX. 23.), aki valószínűleg már régen láthatta a teheráni és a jaltai fotókat, amelyeken három állam gondterhelt vezetője erősítette meg antifasiszta szövetségét. Konkrétan arra is emlékezhet, hogy Magyarországról éppenséggel nem az amerikaiak verték ki a fasisztákat... Nem csoda persze, ha Kasza és mások is megfeledkeznek erről, hiszen a rendszerváltás keretében még a felszabadulási emlékműről is eltávolították a felszabadító szovjet katona szobrát. Ennek említése nem értékítélet; itt egyszerűen történelmi tényekről van szó. S mint ahogy a szovjet katonák felszabadító szerepe nem lehetett ok a Szovjetunió kritikátlan dicsőítésére a hidegháború idején (vagy azután), az amerikai antifasiszta szerepvállalás hat évtized utáni felemlegetése sem lehet ok arra, hogy a XXI. században a világ bármit és bármilyen körülmények között elfogadjon a washingtoni vezetéstől.

Farkasházy Tivadar egy fél Hócipő-számot szentelt Amerikának, a gyalázatos terrorakció áldozatának. A szatirikus folyóirat lapjain ezúttal a WTC elleni támadásról láthattunk képes beszámolót, majd pedig hosszú oldalakon az amerikai kultúra jeles képviselőinek tablói következtek: Elvis Presley, Jim Morrison, Jack Nicholson, Allen Ginsberg és sokan mások. Politikai témájú képek csak olyanok szerepeltek az összeállításban, amelyeken az amerikaiak mint a világ jótevői (Roosevelt, Eisenhower, Carter) vagy erőszak áldozatai (Kennedy, Reagan) vannak jelen. Sehol egy fotó a vietnami háborúról vagy Jugoszlávia bombázásáról, sehol egy utalás a hatvanas évekig intézményesen létezett faji szegregációra, amely azóta adminisztratív eszközök nélkül él tovább Amerika társadalmában. Mindez megint csak az Egyesült Államok idealizálása, és alátámasztani próbálja azt, amit Farkasházy a Heti Hetes adásában is képviselt Verebes Istvánnal és Hernádi Judittal szemben: nem kell foglalkozni azzal, hogy megértsük Amerikát és a világhoz fűződő viszonyát, az ebben rejlő konfliktusok okait és jellegét.

Etnikai imperializmus

Az etnikai imperialista álláspont kurrens ideológiai megalapozását a Samuel Huntington által “a civilizációk összecsapásáról” kidolgozott elmélet nyújtja. Ennek lényege, hogy a világ néhány nagy “kultúrája” között kibékíthetetlen ellentét feszül, és nyilván az aktuális konfliktus is ennek a döntően kulturális alapú ellentétnek a terméke. A terrortámadás és a háborús konfliktus között nincs lényegi különbség, és a provokáció nyomán nemcsak az észak-atlanti civilizáció kollektív önvédelme (NATO általi csapásmérés) jogosult, de tulajdonképpen érthető és szükségszerű az észak-atlanti civilizáció dominanciájára való törekvés is.

Az etno-imperialista álláspont, morális felsőbbrendűségének igazolására, sokat merít a liberális fundamentalizmusból, megkülönböztető sajátossága azonban a NATO politikájának harcias propagálása, és általában magának az észak-atlanti katonai szervezetnek (egységének, tettrekészségének) a dicsérete. Truman elnök döntése a Szovjetunió feltartóztatására a huntingtoni megvilágításban kultúraképző tényezőként jelenik meg a szemünk előtt. Minden más kultúránál sikeresebb az észak-atlanti, amiből több-kevesebb nyíltsággal az a következtetés is levonható, hogy a többi “civilizáció” fölötti uralomra hivatott. Ebben a szellemben olyan markáns szerzők nyilvánultak meg, mint Füzes Oszkár és Gömöri Endre a Népszabadságban, Márton László a Magyar Hírlapban, Seres László az Élet és Irodalomban és Bojtár B. Endre a Magyar Narancsban.

Az etnikai imperializmus magva a Hobbes-i világkép. Egyfajta totális konfliktusról van itt szó: “sehol senki nincs biztonságban egy jól felszerelt, alaposan felkészült és mindenre elszánt embercsoporttal szemben, ha annak célkeresztjébe űzi a balsors.” (Füzes IX. 14.) A balsors – ennyivel el is intézhető, hogy miért éppen a WTC és a Pentagon volt a terrorista akció célpontja. Füzes számára ez egyértelműen a jó és a rossz harca. “Kedden az amerikai értékek s velük az európai felvilágosodásban született szabadságeszmék jelképeit érte támadás.” (IX. 14.) Füzes, a brüsszeli tudósító valószínűleg nem tette fel magának a kérdést, hogy ha a terroristák az európai felvilágosodás szimbólumait akarták volna támadni, miért nem Európában választanak maguknak célpontot. Megfogalmazásának valószínűleg aktuálpolitikai motívuma van: a WTC és a Pentagon európaiságának állítása felszólítás a szolidaritásra. A Népszabadság publicistája szigorúan elmarasztalja a nyugat-európai országokat (név nélkül, de hát Németországról és Franciaországról van szó elsősorban), mert nem veszik át azonnal és feltétel nélkül az amerikai háborús retorikát és nem csatlakoznak a kardcsörtető washingtoni kurzushoz.

Bojtár B. Endre a Magyar Narancsban osztja Füzes nézőpontját, és éberségre int a “nagyon rossz fiúk” mellett a “kicsit rossz fiúkkal” szemben is. Megnevezi azokat a szabotőröket (mindenekelőtt Tony Blair brit kormányfőt és Colin Powell amerikai külügyminisztert), akik a kicsit rossz fiúkkal akarnak lepaktálni, és minden egyéb módon önmérsékletre akarják inteni a végső döntésért felelős Bush elnököt. Ennek a puhaságnak a következménye, ha most az arabok egy részének megnyerése érdekében Washington a pácban hagyja Izrael államot, “amelynek hajszálra olyan fenyegetettséggel kell nap mint nap, hosszú évtizedek óta szembenéznie, mint amit Muhamed Atta és társai hoztak New Yorkra és Washingtonra”. (IX. 27.) Bojtár szerint már csak azért is le kell győzni a washingtoni héjákkal szembeni fenntartásokat, mert végül is nekik köszönhetjük a szovjet megszállás alóli felszabadulásunkat.

Zbigniew Brzezinski és Samuel Huntington (a hidegháborús kremlinológia páros csillaga) legrangosabb magyar tanítványa Gömöri Endre, aki a Népszabadság számára havi rendszerességgel ontja világpolitikai bölcseletét. Ezúttal ismét a nagy mesterek szellemi árnyékában adott biztos kezű elemzést az észak-atlanti civilizáció és a keleti barbárság összecsapásáról. Gömöri számára az arab világ egy “Kínától Észak-Afrika atlanti partjáig húzódó hatalmas tömb” (IX. 15.) – tehát a politikai vagy más tagoltság végül is nem számít. Ezt a tömböt a “mohamedán düh” jellemzi – mintha a vallásnak közvetlen szerepe lenne a politikai indulat gerjesztésében. Ugyanakkor Gömöri “tanár úr” Hellerre emlékeztető pátosszal dicséri az Egyesült Államok helytállását a nehéz órákban és azt követően: “Amerika népe és multikulturális, multietnikai (sic!) társadalma káprázatosan vizsgázott.” (IX. 29.)

A legmerészebb asszociációt mégis csak Márton László követte el, aki a Magyar Hírlapban a Manhattan elleni akciót az ENSZ rasszizmus elleni konferenciájával mossa össze, pusztán azért, mert az augusztusi konferencia – sebesültek és halálos áldozatok nélkül – megpróbálta rasszizmus tekintetében elmarasztalni Izrael államot. Márton egyik fő következtetése így szól: “A New York-i tragédia azt bizonyította be, hogy egyetlen közös portánk van. A harmadik világot saját, zömmel tehetségtelen, demagóg és korrupt politikusaira hagyni hiba lenne.” (X. 1.) Eltérően a liberális fundamentalistáktól, Márton hangsúlyozza, hogy a terroristákkal csak akkor lehet leszámolni, “ha hideg fejjel és kitartóan elemezzük a terrorizmus okait és következményeit”, az okok között azonban két dolgot tud említeni: “a demagógia és a tömegek manipulálása”. Hogy az Egyesült Államok magánszemélyeinek milyen szerepe volt az IRA anyagi támogatásában és hogy hivatalos szerveinek milyen szerepe volt az iszlám fundamentalista akciócsoportok kiképzésében és felszerelésében, arra a tudatlanság fátyla borul.

Az etnikai imperializmus felvezetéseként találkozhatunk a színlelt naivitás egyes formáival is (ami ha valóságos, annál rosszabb). Ennek mintapéldája a Magyar Hírlap Medgyesi Csillája, aki a közel-keleti tudósítások fölött meditálva így fogalmaz: “Az örömtáncot lejtő palesztinok fejében meg sem fordul, hogy céljaikat el lehetne érni békés eszközökkel is – sőt, másképpen nem is lehet.” (IX. 13.) Ezzel tulajdonképpen kollektíve gyakorló terroristának nevezi az egész palesztin népet. Ezt követően – külpolitikai antitalentumról tanúságot téve – azt írja, hogy a terrorizmus elleni világméretű küzdelem keretében az izraeli biztonsági erők “gyakorlatilag szabad kezet kapnak a nemzetközi közvéleménytől arra, hogy leszámoljanak mindnyájuk közös ellenségével.” (IX. 13.) Mint tudjuk, a válság következtében Izrael nemhogy nem kapott bátorítást a palesztinokkal szembeni keményebb fellépésre, hanem éppen ellenkezőleg, most először hangzott el egyértelműen az Egyesült Államok elnökétől, hogy az amerikai politika hosszú távon céljának tekinti a palesztin állam létrehozását.

A liberális fundamentalisták és a konzervatív etno-soviniszták közös motívuma az egyéni szabadság és a kollektív biztonság trade-off-jának elemzése (Kasza, Gömöri stb.) és az egyöntetű kötelezettségvállalás a szabadság egy szeletének feláldozására a nagyobb biztonság érdekében. Itt sem írja le senki a mértékadó szerzők közül, hogy a nagy szabadság, amely a biztonság hiányához vezetett, alapvetően a légitársaságok szabadsága volt arra, hogy költségeik minimalizálása érdekében ne védjék meg a pilótafülkéket az illetéktelen behatolástól. A szabadság tehát ebben a kontextusban a profit szinonimája, ami nyilván nem okoz meglepetést a reformközgazdaságtanon edződött hazai füleknek.

Az etnikai imperializmus legkövetkezetesebb – mondhatni: szélsőséges – változatát Seres László fejtette ki az általunk vizsgált négy hét során. Az Élet és Irodalomban közzétett írása teoretikus következtetéssel zárul, amely szerint a “kultúrák nem egyenrangúak: az erőszakot, a globális terrort tűrő/támogató kultúra nem lehet egyenértékű, nem élvezhet egyenlő jogokat az ellentétével, azzal, amelyik tiltja a terrort, és békét, szabadságot, egyéni önrendelkezést hirdet. Ha mindkét kultúrát ,civilizációnak’ nevezzük, akkor bizony civilizációk harca ez a javából.” (IX. 28.) Seres praktikus iránymutatása nemcsak az adott válsággócra irányul, hanem – az iskola jellegéből adódóan – egyetemes érvényű. Nemcsak arról szól, hogy a WTC elleni merénylet kitervelőit és támogatóit kell keményen megbüntetni, de Izrael környékét is megelőző csapásokkal kell megtisztítani a terrorizmustól. A terrorizmus szűkebb értelemben a palesztinokat jelenti, tágabb értelemben az egész arab világot. Filozófiai értelemben Seres két lépést tesz visszafelé Kopernikusztól: írásaiból mintha az derülne ki, hogy a világ Izrael állam körül forog. Izrael állam fél évszázados önvédelmi harca pedig azért sikertelen, mert “a világ közvéleményét részben kis bin Ladenek alakítják. Nekik köszönhetjük a balról jobbra terjedő széles, Amerika-ellenes, Izrael-ellenes konszenzust.” (IX. 28.) Ez a megállapítás enyhe paranoiás tünetként is felfogható, azon túl pedig furcsa szimmetriát mutat Csurka Istvánnak az elmúlt tíz évben a világsajtó etnikai színezetét taglaló megnyilatkozásaival.

Nagyhatalmi realizmus

A nagyhatalmi realista álláspont a kissingeri felfogásra épül. A professzor-politikus (közkeletű megszólítása szerint “doktor”) a hatvanas évek végétől a gyakorlatban is kísérletezhetett azzal, hogy a világrendszert – az 1815-ös bécsi kongresszusból ihletet merítve – a szembenálló és rivalizáló nagyhatalmak erőegyensúlyára építve működtesse. Kissinger és követői kevesebb ideológiát és kevesebb etikai megfontolást vártak el a világpolitika alakítóitól; ezzel szemben a nagyfokú realitásérzéket, az erő és az egyensúly tiszteletét látták fontosnak. Ebből kiindulva a szeptemberi terrorakció sem az európai felvilágosodás (l. Füzes), sem pedig az amerikai popkultúra (l. Farkasházy) elleni támadásnak nem minősíthető. Aczél Endre precízen fogalmazza meg, hogy a lerombolt WTC két tornya “nem annyira és nem is elsősorban New York-ot jelképezte eddig, mint inkább magát Amerikát: Amerika nagyságát és erejét, hatalmát és befolyását pénzben, aranyban, részvényben, kötvényben megtestesülve”. (IX. 12.) Avar János, egy másik tapasztalt, és Amerikát jól ismerő újságíró hasonlóképpen fogalmaz: “nem véletlenül rombolták le azt a két New York-i toronyházat és a washingtoni ötszögletű épületet, amelyek nemcsak a szuperhatalom gazdagságának és túlnyomó katonai erejének jelképei voltak.” (IX. 13.)

Henry Kissinger a CNN televíziónak nyilatkozva, a két torony összeomlása után néhány órával úgy fogalmazott, hogy ezúttal nem lehet néhány rakétával elintézni a dolgot (mint ahogy három évvel korábban Clinton elnök megtorolni vélte az afrikai USA-nagykövetségek elleni robbantásos merényleteket). Másnapi vezércikkében Aczél Endre szintén az erkölcsi mérlegelés félretételéről és a könyörtelen megtorlásról írt, mégpedig eképpen: “És talán célszerű annyira okosnak is lennünk, hogy ezúttal nem firtatjuk, nem méricskéljük azt, mik a terrorizmus kiváltó okai, s vajon nem ezek szüntetendők-e meg előbb, mintsem maguk a terroristák, értsd: fizikailag. Az ilyenfajta morfondírozásnak nincsen helye most; mellesleg, ha sokat morfondírozunk, bele is halunk. Hadat kell üzenni a terrorizmusnak és az eszközökben nem lehet, nem szabad válogatni.” (IX. 12.)

A nagyhatalmi realisták nem idealizálják a megtámadottakat, és nem démonizálják a támadókat. Bár a vérbosszú igénye határozottan megjelenik Aczél hirtelen reagálásában, ez az irányzat éppen attól realista, hogy nem hirdet harcot vagy háborút elvont gondolatok jegyében, vagy a szintén megfoghatatlan teljes igazságtétel érdekében. A válasz keménységének megindoklásához nincs szüksége az amerikai társadalom (kultúra, civilizáció, multikulturalitás, szabadság stb.) erényeinek, vagy esetleg felsőbbrendűségének hangoztatására. Nem is marasztalja el azokat, akik egyensúlyozni kívánnak és mérsékletre intenek, vagy akár együttműködnek a “kisebbik rossznak” tekinthető arab kormányokkal vagy az olyan “tökéletlen demokráciákkal”, mint Oroszország. A realitások, az erőegyensúly igénye ezt diktálják. Powell, Blair és mások inkább dicséretet érdemelnek, ha ezt a vegyes koalíciót létre tudják hozni.

Molnár Gusztáv arra figyelmeztet, hogy megalapozatlan döntések nem várt következményeként Amerika akár maga is felboríthatja a fennálló egyensúlyt. “Amerika a várható katonai ,győzelem’-mel nem Afganisztánt fogja felszabadítani, hanem az eddig szövetségesként kezelt, ún. mérsékelt iszlám országokat fogja végleg és visszavonhatatlanul elveszíteni.” (IX. 27.)

Posztmodern kaotika

A posztmodern világkép kezelése talán a legnehezebb, hiszen ez a felfogás (vagy attitűd) a racionális magyarázatok megkérdőjelezésével kezdődik és ér véget. A posztmodern szerzők számára általában nem létezik a világ mint realitás – csak a nyelvi megközelítés, a “diskurzus” a valóságos. Ami emögött van, arról nem tudhatunk biztosat; talán csak sejtjük, hogy a világban káosz uralkodik. Ezt egyáltalán nem nehéz megérezni a szeptemberi terrorcselekmény és az azt követő zűrzavar láttán. Így több szerzőnél is kimutatható ez a látásmód; a posztmodern megközelítést tudatosan alkalmazta elemzésében Dessewffy Tibor és Braun Róbert, és ösztönösen élt a posztmodern felfogás analitikus és diszkurzív eszközeivel Miklós Gábor és Bächer Iván (mindannyian a Népszabadság hasábjain).

Bächer Iván lírai jegyzete négy nappal az agresszió után arról szól, hogy eddig csak beszéltünk arról, hogy a mai világban “bármi megtörténhet”, most viszont valóban “megtörtént a bármi”. Az amerikai tudósító Miklós Gábor hasonló szellemben írja kommentárját: “Azok az elemzők, akik mindenféle történelmi, politikai és gazdasági okokkal magyaráznák a tetteket – tanácstalanok. A vallásos, nacionalista, fajgyűlölő, civilizációs gyűlöletet, tébolyt nem lehet racionálisan megmagyarázni.” (IX. 21.)

A posztmodern megközelítés nem mentes a hobbes-i behatásoktól (“mindenki harca mindenki ellen”), az etnikai imperialistákkal szemben azonban szó sincs itt arról, hogy valamely félnek, “civilizációnak” küldetése lenne a többiekkel szemben akár igazságtétel, akár dominancia szempontjából. A relativizálás tekintetében Braun Róbert megy a legmesszebb, aki cikke végén azt a tanulságot vonja le, hogy nincsenek többé egyetemes értékek. “Lokális, helyi értékek vannak, de azok a mieink.” (IX. 27.) Braun szerint a jó és a rossz vonások keverednek egymással a támadók és a megtámadottak oldalán egyaránt – a jó és a rossz világ alig elválaszthatóan egymásba gabalyodott. Kevésbé drámai téma esetén akár Karinthy Frigyes is eszünkbe juthatna e gondolatmenetről: “álmomban két macska voltam, és játszottam egymással.”

A posztmodern mint intellektuális irányzat nem igényel és nem is tart kapcsolatot a politikával. Emiatt az így megnyilvánuló szerzők nem is adnak recepteket a válság kezelésére vagy a világ megjavítására. Dessewffy – Marlon Brando után szabadon – azzal zárja eszmefuttatását, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal, miszerint a mai világ alapeleme a “horror”.

Liberális multilateralizmus

A liberális multilateralizmus fő jellemzője, hogy a nemzetközi viszonyok stabilitását és fejlődését államközi együttműködéstől és intézményektől várja. Világképében alapvető szerepe van a nemzetközi jognak és az államközi szerződéseknek – ezeket nemcsak a világarénában cselekvő államok, de a szubnacionális szervezetek és az egyének számára irányadónak tekinti. Ez az a platform, amelyen – a korábban bemutatottaktól eltérően – hangsúlyos szerepet kap az elemzésben (így a szeptemberi terrorakció vizsgálatában is) az Egyesült Nemzetek Szervezete és általában a nemzetközi együttműködés. Ez a szellemiség hatja át olyan szerzők hozzászólásait a szeptemberi válság időszakában, mint Valki László, Lengyel László és Tamás Gáspár Miklós.

Három fajsúlyos szerző – hat kiváló írás. Valki, az ország egyik vezető nemzetközi jogásza interjújában a lehető legegyértelműbben leszögezi, hogy az Egyesült Államoknak a nemzetközi jog normái szerint egyszerűen nincs joga a – huntingtonisták és kissingeristák által természetesnek tartott – megtorláshoz, és az önvédelem kategóriájától is gyorsan távolodik minden egyes nappal, amely a terrorakció és a katonai válaszlépés között eltelik. TGM bírálja a “kifelé birodalom, befelé köztársaság” Amerikát, és reformot szorgalmaz egy igencsak amerikai intézmény, a jog bázisán. Lengyel egy pozitív és egy negatív forgatókönyvet vázol fel a kül- és a gazdaságpolitika lehetséges lépéseiből, negatívnak tekintve az amerikai unilateralizmus folytatását, pozitívnak pedig az amerikai internacionalizmus felélesztése felé megtehető fordulatot.

Csepeli György – bár írásában itt-ott megjelennek a posztmodernre és a liberális fundamentalistákéra hasonlító jegyek – a “mi a teendő?” kérdéséhez érve szintén a nemzetközi jog kapaszkodóját keresi. “Nem kétséges, hogy a bűn el kell nyerje megfelelő büntetését. A megtorlás iránti vágy ereje azonban nem nyomhatja el a megtorlás nagyon alapos megfontolását és a lehető legpontosabb kivitelezését, beleértve azt is, hogy a megtorlás csak a valódi bűnösöket érje. Ha a megtorlás propagandacélokat szolgál, inkább demonstrál, mintsem ténylegesen büntet, akkor a vész csak növekszik, ahelyett, hogy csitulna.”

Szociáldemokrata strukturalizmus

A szociáldemokrata-strukturalista álláspont fókuszában a fejlődés kérdése, a világrendszer aszimmetriájának problematikája, a kiegyensúlyozott nemzetközi viszonyok megteremtésének lehetősége áll. Az európai szociáldemokraták sohasem azonosultak feltétel nélkül az amerikai politikával. Ezúttal a szociáldemokrata logika azt diktálja, hogy az önmérséklet és az arányos büntetés mellett meg kell kezdeni az elmúlt negyedszázad konzervatív kurzusának felülvizsgálatát is (ti. hogy az USA maga tért le a nemzetközi jog és az ENSZ útjáról). Az Egyesült Államok felelőssége e megközelítésben sokkal nagyobb, mint akár Európáé, hiszen az amerikai politika lavírozott bennünket bele egy olyan helyzetbe, hogy rövid távon tényleg csak a több rendőr, kém és katona a megoldás. Erre a felelősségre utal Hegyi Gyula, amikor így fogalmaz: “meg kell vitatnunk a szabad szó eszközével, hogy milyen lélektani háttere van a fejlődő országokban végigsöprő heveny Amerika és Nyugat-ellenességnek.” (IX. 19.b)

A szociáldemokrata értékítélet szerint a terrorizmus elleni kemény fellépést el kell fogadni, de rögtön hozzá kell tenni, hogy hosszú távon ez nem az a világ, amiben élni szeretnénk (ezt még Madonna is elmondta egy szeptemberi koncertjén, nem sokkal a katasztrófa után). Hosszú távon csak a gazdasági fejlődés, az autonómia meg a szociális biztonság előmozdítása küszöböli ki a konfliktusokat. És ezekkel teljesen ellentétes az, amit Amerika az elmúlt évtizedben (ellensúly nélkül) művelt. Ezúttal a terrorakció mértéke indokolja, hogy a “nemzetközi közösség” keményen fellépjen az elkövetők mögött álló hálózat ellen, de ez nem lehet “biankó csekk” az amerikaiaknak mindenre, amit éppen tenni akarnak. A szkepszist fokozza az a nyilvánvaló tény, hogy az amerikai hadiipari lobby a fokozatos leszerelés évtizede után nyilván csak alkalomra várt, hogy több megrendelést csikarhasson ki az államból, ráadásul a gazdasági növekedés lassulása miatt most az egész üzleti szektor a hadigazdaságtól várja a recesszió elhárítását.

A terrorizmus beágyazódása a világtársadalom és -gazdaság ellentmondásaiba a szociáldemokraták strukturalista nézőpontjából evidenciának tűnik. Erre figyelmeztet Galló Béla, aki szerint “az új terrorizmus valójában nem is titkosszolgálati, hanem világrendszer-probléma. Miközben kérlelhetetlenül elítéljük ezeket az elemi értékeket tudatosan semmibe vevő akciókat, súlyos értelmezési hiba volna ezt az újfajta terrorizmust civilizációnk határain túlra, a sötétség, a sátán, a gonoszság stb. birodalmába ,kihelyezni’. Merthogy a gonosz, bár ezúttal áthágott minden civilizációs normát, mégse kívülről jött. Ellenkezőleg.” (IX. 15. Idézi Dessewffy IX. 23.)

“A terrorizmus kapcsán tehát világrendszer-problémáról van szó” – állapítja meg Szalai Erzsébet is (X. 5.). Szerinte rövid távon minden eszközzel fel kell lépni a terrorizmus ellen, de “hosszú távon a rendszerproblémát kell orvosolni”. Ugyanakkor Szalai határozottan szól arról is, hogy bár a terrorista körök maguk nem tartoznak a világ kizsákmányolt szegényei közé, mégis számítanak azok szimpátiájára, amikor a világrendszer önkényurának tekintett Amerika ellen követnek el terrorakciókat.

Balázs Péter mint tapasztalt diplomata és tudós konkrétan is rámutat néhány, a világrendszert feszítő ellentmondásra. “A globális gazdasági expanzió és a korlátos erőforrások közötti feszültség problémája kétségkívül létezik. A terrorizmust tenyésztő nyomor ellenszere ugyancsak a természeti és emberi tartalékainkat óvó, bölcs önkorlátozás lenne, amely a tényleges haladás érdekében képes lemondani pillanatnyi élvezetekről és haszonról. Ezt a bonyolult feladatot a dolgok mai állása szerint csupán az állami és nem állami szereplők összefogásával lehetne megoldani.” (X. 3.)

1. sz. következtetés: a hazai felkészületlenség

Tamás Pál a terrorakció hatodnapján szellemes írásban ecsetelte a hazai sajtó, valamint a politikusi és az elemző körök teljes felkészületlenségét terrorizmusból, amerikai és nemzetközi viszonyokból (valódi szakértőnk alig van, a félhivatásos véleményvezéreknek viszont folyamatosan “öttusázniuk” kell). Az Élet és Irodalom jegyzetírója (Széky János) hasonló érzékletességgel mutatta be, hogy a hazai tévécsatornák hallatlan közönnyel és érzéketlenséggel reagáltak a terrorakcióra. A nyomtatott sajtóban megnyilvánuló hivatásos publicisták többsége azután ezt a kezdeti közönyt egy ellentétes érzelmi póluson próbálták meg kompenzálni. Tamás Pál az imént hivatkozott cikkében (IX. 17.) vitriolos fogalmazásban mutatott rá: ez így, ebben a formában Hollywood.

De hogyan is várhatnánk el mély és precíz rögtönzött elemzéseket az átlag-újságírótól, ha a szakma krémje is durva tárgyi tévedéseket követ el. Hogy Aczél Endre első írásában (IX. 12.) “Pearl Harbour”-ként találkozunk az 1941-es támadás színhelyével, az lehet akár az olvasószerkesztő hibája is. Nem érinti a lényeget az sem, hogy Gadó János szociológus (IX. 25.) feltételezi: az Egyesült Államok által indított “Végtelen igazság” hadművelet ellentéte a “Végtelen hazugság” lenne. Ez azért nincs így, mert az amerikai kifejezésben az igazság szó megfelelője (eredetije) nem a “truth”, hanem a “justice”, így annak ellentéte nem lehetne hazugság, hanem csakis az igazságtalanság.

Avar Jánosnál már egy valóban súlyos tévedésbe ütközünk, amikor is azt fejtegeti, hogy a történelemben mindenki megütötte a bokáját, aki azt hitte, hogy a passzív vagy gyengének látszó Egyesült Államokra kezet emelt. Ezt fejtegetve, az első világháborút hozva példának, Avar így fogalmaz: “Wilsont azzal választották újra, hogy nem engedi országát belépni az első világháborúba, ám a Lusitania elsüllyesztése egy pillanat alatt megváltoztatta az amerikai közhangulatot.” (IX. 14.) Mi ezzel a baj? Az, hogy Wilsont másfél évvel a Lusitania elsüllyesztése (1915. május 7.) után választották újra pacifista platformon, és csak négy hónappal ezután döntött a hadbalépés mellett – a brit Lusitania amerikai áldozataitól teljesen függetlenül.

Gömöri Endre ezúttal is a rá jellemző “rugalmas tárgyilagossággal” él. Egyik írásában például 1941-re teszi Franklin Roosevelt 1933-ban elhangzott, és – kontextusával együtt – unalomig ismételt híres mondását: “Semmitől nem kell félnünk, csak magától a félelemtől.” (X. 29.) Gömöri szerint a britek az 1812-es függetlenségi háborúban égették fel a Fehér Házat (IX. 15.). Tény, hogy volt “függetlenségi” háború és 1812-es háború is, de a kettő között eltelt egy negyedszázad, ami még kétszáz év távolából is szignifikáns különbségnek tekintendő.

A gyors íráskényszer tehát oda vezet, hogy még a legnagyobb tekintéllyel rendelkező szerzők is hibákat követnek el, de az általuk közvetített kvázi-tények azonnal és mélyen a köztudat részévé válnak. Az instant történelemhamisítást látva csodálkoznunk kell azon, hogy Csepeli Györgynek mindez elnyerte a tetszését. Szerinte a magyar hírközlés “jól vizsgázott. Különösen jók voltak a televíziók, ami azért fontos, mivel a terroreseményt rendezői eleve televíziós közvetítésre szánták”.

2. sz. következtetés: a globalizmus és a terror

Az úgynevezett globalizáció és a terrorizmus összefüggése volt az az elméleti keret, amelyhez a válság racionális hátterét keresők leggyakrabban eljutottak. Erről a kérdésről Szalai Erzsébet adott hosszabb elemzést. Eszerint a “globalizáció és a terrorizmus erősödése között mindenképpen van összefüggés.” (X. 5.) Ez többek közt ott keresendő, hogy “miközben a gazdaság és a kultúra globalizálódik, olyan erőközpontok jönnek létre a világban, amelyeknek nincs politikai és civil társadalmi kontrollja”. A jövedelmi egyenlőtlenségek egyre fokozódnak, miközben – a kommunikáció robbanásszerű fejlődése következtében – a leszakadó társadalmak egyre többet tudnak a gyarapodókról. “Tehát voltaképpen egyszerre van távolodás és közeledés. Ez vált ki a leszakadókban olyan indulatokat, amelyek újra- és újratermelik a terrorizmus alapjait.” (X. 5.) Ezt az érvelést a terrorválság időszakában a jobboldali sajtómunkások alaposan kiforgatták. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hogy az ún. globalizáció kritikusai egyebek mellett éppen a terrorizmus és más erőszakos jelenségek gerjesztése miatt bírálják a fennálló világrendet, és egy platformra helyezték a tőkés csúcstalálkozók idején demonstráló civil szervezeteket a tömeggyilkos terroristákkal.

Köztudomású, hogy a terrorválság első heteiben semmiféle dokumentum vagy üzenet nem került napvilágra az elkövetők szándékairól, politikai céljairól vagy világnézetéről. Mégis nem kevés liberális elemző látta fontosnak közvetlenül is összekapcsolni a terrorizmus kérdését az úgynevezett globalizációval, illetőleg annak cáfolatával, hogy esetleg a terroristák a globalizáció elnyomott, kizsákmányolt áldozatainak nevében cselekedtek volna. Függetlenül attól, hogy a sokak által cáfolt állítás az elkövetők részéről nem hangzott el, a liberális fundamentalisták valami okból fontosnak látták leszögezni, hogy az öngyilkos terroristák maguk is a globalizáció nyertesei, vagy legalábbis a vagyonos, művelt arab középosztály gyermekei voltak, és emiatt még csak nem is képviselhették (volna) a kisemmizettek ügyét (lásd: Heller, Dési, Miklós). Furcsa látásmód ez, amelyet már nem is osztály-, hanem inkább kasztelméletnek nevezhetünk. Azt feltételezi ugyanis, hogy a társadalom politikai értelemben homogén csoportokra tagozódik, és a homogén társadalmi csoportok között nincs átjárás, mindenki csak a saját csoportjával vállalhat közösséget. Olyan fokú történelmietlenség ez, amilyenre kevés példa akad. Hiszen nem veszi tekintetbe, hogy mennyi szabad ember harcolt a történelem különböző időszakaiban (például a múlt századi Amerikában) a rabszolgaság ellen, hogy mennyi arisztokrata és köznemes támogatta a polgárosodást, hogy mennyi férfi állt a feministák mellé, hogy mennyi keresztény mentett zsidót, s hogy mennyi tőkés támogatta a munkásmozgalmat. A tömeggyilkosság nem fejezhette ki a harmadik világ proletárjainak szándékát és érdekét, de ezt pusztán az elkövetők társadalmi státusával cáfolni elég gyenge teljesítmény. Mindenesetre – az áldozatokkal való szolidaritást demonstrálva – Dési János leszögezi: “a globalizmus mi magunk vagyunk” (IX. 18.). Ami csak azt jelentheti, hogy aki a globalizmust támadja, az minket is támad. Nem szolidaritásból, hanem igazából nekünk is önvédelemből kell cselekednünk.

Ez azonban messze nem kizárólagos álláspont; nem kevés szerző hangsúlyozza, hogy bár a terroristák módszerei és céljai (ha tudjuk, mik azok pontosan) egyaránt elvetendők, a világ számára nincs visszaút a 2001 szeptembere előtti “normalitáshoz”. Még Miklósi Zoltán is – aki pedig körmönfont jogászkodás után kijelenti, hogy “az Egyesült Államok kormánya nem kötelezhető arra, hogy a jogilag bizonyító erejű adatok meglétéhez kösse hatezer meggyilkolt amerikai állampolgár életének megtorlását” (Miklósi IX. 27.) – arra a következtetésre jut hozzászólása végén, hogy az Egyesült Államoknak nemzetközi akciói során “komolyabban kell vennie a saját, öntudatosan vállalt belső politikai normái által támasztott elvárásokat”.

3. sz. következtetés: az amerikai felelősség

Politikai értelemben a hazai sajtóvita legnagyobb nyertese Csurka István volt, mivel már az első napon olyan területre terelte a szót, amely ellen az adott pillanatban minden demokratikus politikai erőnek tiltakoznia kellett, és ahová – bár más hangsúlyokkal és eltérő értékítélettel – mégis mindenkinek el kellett jutnia előbb-utóbb, ha meg akarta őrizni a maga elemzésének relevanciáját. Ez pedig az amerikai felelősség kérdése, amelyről például Dési János, a Népszava publicistája – a liberális fundamentalizmus talaján állva – így fogalmazott: “A magyar nácik vezére vagy a tévécsatornák mindenütt felbukkanó nagyokosa pedig azt nem érti meg, hogy miközben túlélők után kutatnak, az egyébként teljesen ártatlan áldozatok vagy kormányuk felelősségét még csak felvetni is több mint ízléstelenség, az embertelenség.” (IX. 18.)

Az amerikai felelősség nem egyszerűen az amerikai politika általános hegemonizmusát vagy arabellenességét jelenti, nem is pusztán a légiforgalom biztonságának gyengeségét, és nem is – ahogy Susan Sontag írta – a titkosszolgálatok kolosszális csődjét. Egészen konkrétan a vélt merénylő és a CIA korábbi kapcsolatáról van szó, amiről az első napokban a magyar sajtó mélyen hallgatott. Valószínűleg azért, mert nem volt világos, hogy a nyugati közvélemény bevallja-e saját magának ezt a szomorú titkot. Hat nappal a terrorakció után, vagyis azután, hogy a nyugati sajtó (és főként a The Economist) már behatóan elemezte Oszama bin Laden tudományának és forrásainak amerikai eredetét, már Aczél Endre is bátorkodott ezt megírni a Népszabadság vezércikkében.

Miközben tehát sok véleményformáló értelmiségi az Egyesült Államok bírálhatatlanságát és makulátlan tisztaságát ecsetelte, Aczél, valamint Tamás Pál és Vajda Péter írásai tárgyszerűen vizsgálták meg a titkosszolgálatok felelősségének (felelőtlenségének) kérdését. Ez annál is fontosabb volt, mivel ha a – WTC elleni támadással párhuzamba állított – Pearl Harbor-ügyi irodalomban felmerül a gyanú, hogy az amerikaiak előzetesen tudhattak valamit, ugyanúgy felmerül most is. A hírmorzsákból az derül ki, hogy ezúttal is sok jel utalt valamiféle terrorista készülődésre (pontosabban: a korábbi USA- és WTC-elleni terrorakciók ismétlődésére), de az FBI nem számított ekkora és ilyen jellegű csapásra. (A titkosszolgálatok kudarcára Csepeli György is rámutat írásában.)

Mindenképpen indokolt tehát azt vizsgálni, hogy a korábbi kormányok és a mostani mit tehettek volna az efféle tragédiák elkerüléséért. Különösen fontos ezzel foglalkozni a Bush-kormány esetében, amelynek élén egy gyenge képességű és gyenge legitimációjú elnök áll. Ezen a tényen nem változtat az, hogy a terror hatására az emberek – a közvéleménykutatások szerint – elnökük mellé álltak. Mi mást tehetnének? Éppen hogy most látszik még jobban az establishment felelőssége abban, hogy egy olyan pszeudo-politikust ültettek a Fehér Házba, akinek sejtelme sincs arról, mit lehet ilyenkor tenni vagy mondani. (Bojtár megfogalmazásában: “a világ sorsa egy többé-kevésbé demokratikusan megválasztott debil kezében nyugszik”.) Molnár Gusztáv eképpen önti szavakba veszélyérzetét: “azon már csak kétségbeesni lehet, hogy a közhangulat nyomásának engedő Bush, ez a gyenge, az események súlya alatt minden önálló, valóban államférfiúi döntésre képtelenné vált elnök nem veszi észre, hogy pontosan a katonai megtorlás teheti a már régóta parázsló konfliktust szabályos civilizációk közötti háborúvá.” (IX. 27.)

Bush személyét azonban nem kell túldimenzionálni, hiszen a merényletek nagy valószínűséggel akkor is bekövetkeztek volna, ha 2000 decemberében a Legfelsőbb Bíróság Al Gore-t választja elnöknek. Sokan gondolják úgy, hogy Amerika és a világ kapcsolata sokkal korábban futott vakvágányra. Andrassew Iván meditatív írásában szintén indokoltnak tartja a történelmi visszatekintést: “A katonásdiban valahol eltévedtünk. Talán a második világháború után kellett volna tovább gondolkodni azon, hogy meddig katona a katona, honnan terrorista. […] Talán London és Drezda bombázása lehetett volna a határ. Talán az, hogy Hirosima után Nagaszaki már megbocsáthatatlan bűn volt.” (IX. 19.)

Az amerikai elitek felelősségét – megkülönböztetve azt az amerikai nép felelősségétől – Szalai Erzsébet is felveti. “Az amerikai politikai elit volt az, amely a Szovjetunióval szemben a Bin Laden-jelenséget felépítette. A kulturális elit felelőssége abban mutatható ki, hogy az akciófilmeken keresztül – amelyekkel elárasztotta a világot – mintegy modellezte előre ezeket a támadásokat. A gazdasági elit pedig annyiban okolható, hogy mint a nemzetközi nagytőke része, egyenlőtlen versenyt kényszerít a világra, és erőfölénye alapján részt vesz a fejlődő világ erőforrásainak kiszivattyúzásában.” (X. 5.)

4. sz. következtetés: a nem létező konszenzus

A négyhetes válságidőszakban született írások arra engednek következtetni, hogy a hazai értelmiség igen csekély befolyást tud gyakorolni a jelentősebb napi- és hetilapok szerkesztőségi véleményeire. A nemzetközi értelmiségi megszólalások hatása sem mondható erősnek. Hiába TGM és Kőszeg, Valki és Popper, Rostoványi és Lengyel, hiába Fukuyama, Chomsky és Sontag – lapjainknak inkább az amerikai jobboldal ideológusai, Kissinger és Huntington kellenek. Aminek politikailag nem lebecsülendő következménye, hogy egy súlyos világpolitikai kérdésben a mértékadó magyar sajtófórumok szembehelyezkednek a nyugat-európai közvéleménnyel és politikai elittel – éppen az EU-csatlakozás előtti kritikus szakaszban. Mi több, nemcsak hogy Európa és Amerika vitájában az utóbbi mellé állnak, hanem ezen túlmenően a washingtoni “galambok és héják” vitájában az utóbbiak mellett teszik le a garast.

Európa távolságtartása Washington keménykedő magatartásától nem pusztán lustaság kérdése, de nem is szabotázsról van szó. A nyugat-európai országok eltérő hozzáállásának eredete a gyarmati időkbe nyúlik vissza. Sok negatív emlékkel terhelt kapcsolatról van szó, de – részben éppen ezért – sokkal komplexebb kapcsolatról is, mint ami az amerikaiak egyoldalú, üzletcentrikus magatartása. Az elmúlt negyven évben is számos eltérés volt megfigyelhető az amerikai és a nyugat-európai politikák között. Nyugat-Európa az elmúlt harminc évben – részben éppen kárpótlási megfontolásokból – egy fokkal komolyabban vette a fejlesztési politikát, mint Washington, és az emberi jogok számonkérését sem rendelte alá oly nyilvánvalóan a kereskedelmi érdekeknek, mint az Egyesült Államok. Bush elnök, akinek kormányzósága idején kéthetente végeztek ki elítélteket Texas-ban, meghirdetheti, hogy “élve vagy halva” elő akarja keríteni Oszama bin Ladent (aki ellen a háború megkezdéséig semmiféle bizonyítékot nem tárt a világ nyilvánossága elé). Ez a mentalitás azonban idegen az Európai Uniótól, amely tagállamai körében már régen véget vetett a halálbüntetés gyakorlatának.

Hogy az aktuális konfliktust illető legfontosabb kérdéseket tekintsük: a nyugat-európai országok az arab-izraeli konfliktusban soha nem álltak olyan egyértelműen Izrael mellé, mint Washington, az Irak elleni háború döntően amerikai-brit művelet volt, és az Arab-félszigeten sem állomásoznak francia vagy német katonák. A kontinentális Európa visszafogottságát és pragmatizmusát részben olajimportőri státusa, vagyis az olajpiacot uraló államoknak (ők főleg arabok) és vállalatoknak (ők főleg amerikaiak) való kiszolgáltatottsága magyarázza. Mindezek tehát nem nüanszok, hanem lényegi politikai különbségek, amelyeket a hazai lapok külpolitikai munkatársainak készség szinten kellene ismerniük.

A terrorválság idején megfigyelt szellemi csődtömeg magva azonban nem egyszerűen a felkészületlenség, hanem nagy valószínűséggel inkább az, hogy mint új NATO-tagállam megfelelési mániával küzdünk, pontosabban: küzdenek hivatásos véleményformálóink, és igyekeznek mindenre rálicitálni, ami Washingtonból érkezik (pl. hogy ez a terrorcselekmény háború kezdetét jelenti, és egyben a demokrácia meg az európai felvilágosodás szimbólumai elleni támadás). A NATO-val kapcsolatos hazai elégedetlenséget Füzes Oszkár így foglalja össze: “Beléptünk a NATO-ba, hogy nagyobb biztonságban legyünk, erre tessék: három év alatt másodszor keveredünk háború közelébe. Azt sugallja, hogy 1. a NATO-kötelezettségek révén olyasmibe csöppentünk bele, amihez nem sok közünk van, ám veszélybe sodródhatunk; 2. nem mi, hanem Washington vagy Brüsszel dönti el, hogy mit csinálunk; 3. pénzt kell költenünk arra, hogy mások baját segítsünk megoldani.” Füzes tehát tisztában van a csalódottsággal, de neki és másoknak, akik a kilencvenes évek folyamán a NATO-bővítés és a belépés mellett kampányoltak, most “erkölcsi” kötelességük bizonyítani, hogy nem tévedtek. A feladat nem könnyű.

A magyar progresszív sajtó tehát nem egyik napról a másikra esett bele a jobboldali ideológiák gödrébe. Megalapozta ezt a rendszerváltás apologetikus kezelésével, és azzal, hogy az átalakulás nagy jelentőségű mozzanatait (külföldi tőke bevonása, az IMF szerepe, pénzügyi stabilizáció, NATO- és EU-tagság stb.) nem pragmatikusan, hanem erős ideológiai töltettel, és sokszor már-már történelemfilozófiai magasságokban tárgyalta. Ebből a zsákutcából kihátrálni nem lesz könnyű, ha egyáltalán sor kerül erre valaha is.

5. sz. következtetés: az új irracionalizmus

Az adott helyzetben nem csodálkozhatunk azon, ha éles szakadék alakul ki a hazai és a nyugat-európai sajtó között (The Economist, The Guardian, Financial Times, International Herald Tribune). A szeptemberi terrorakció nyomán az utóbbiak az első pillanatban mély elemzésekbe bocsátkoztak, és nem mondták azt, amit otthon sokan, hogy először együttérzünk és részvétet nyilvánítunk, és csak utána foglalkozunk más összefüggésekkel. Az előzmények nélküli olvasó számára nyilván érthetetlen, miért kell (ld. Füzes, Dési, Heller stb.) a részvétet és a megbotránkozást megtoldani az amerikai életforma, politikai rendszer és nemzetközi szerepvállalás ajnározásával. Úgy tűnik, mindez a félperifériás tudat újabb megnyilvánulása.

Ha másnak nem is, a progresszív értelmiségnek azért kell rögtön egy komplexebb elemzésre törekednie, mert a válság kitörését követő első időszakban születnek meg hosszú távra kiható válaszlépések, és senkinek nem mindegy, hogy mik lesznek azok. Hosszú távra rögzülnek ugyanakkor azok az ideológiai képződmények is, amelyeket a válságidőszak szül. Emiatt valószínűleg számolnunk kell egy újfajta irracionalizmus továbbélésével (“nem magyarázható, nem is akarjuk megérteni, hogy mi történt és miért”), amelynek képviselői mindenkit kiosztanak Verebestől TGM-ig, aki gondolkodni próbál a világ ellentmondásairól. Éppen a felvilágosodás logikája ellenében próbálják védeni a felvilágosodás állítólagos értékeit. Pedig aki nem akarja megérteni a világot, az nem is fogja befolyásolni az eseményeket soha, legfeljebb eszközévé válik másoknak.

Úgy tűnik, a háborús erőszak közelsége a legalkalmasabb eszköz arra, hogy az embereket kizökkentse irracionális átszellemültségükből. Így a háborúknak köszönhető az is, hogy a nagy tekintélyű liberális értelmiségiek közül időnként egy-egy kiválik a kánonból, és nagy feltűnést kelt “disszidens” állásfoglalásával. A Jugoszlávia elleni NATO-bombázás idején ilyen volt Konrád György, ezúttal pedig hasonló példát mutatott Kőszeg Ferenc. A menekültügy iránt érzékeny SZDSZ-politikus cikkében rámutatott arra, hogy a jelen történelmi helyzet nem Pearl Harborhoz, hanem inkább Szarajevóhoz hasonlítható, ahol az 1914-ben elkövetett merénylet nem okot, hanem ürügyet szolgáltatott az imperialista összecsapáshoz.

Aki valóban a felvilágosodás értékeit akarja megvédeni a feltámadó barbárságtól, annak a gondolat-, vélemény- és szólásszabadság jegyében védelmeznie kell a másként gondolkodás jogát világpolitikai válsághelyzetekben is. “Merjünk tehát ezután is szabadon írni mindarról, amit rossznak gondolunk a liberális kapitalizmus mostani világrendjében. Mert jobbító reformot akarunk és nem mindent elsöprő robbanást.” (Hegyi IX. 19.b) A jobbító reform irányát tekintve Hegyi Gyula valószínűleg nem vitatkozna a nem-fundamentalista liberális Csepeli Györggyel, aki lírailag keretezett írásában ezt a veretes világpolitikai kiáltványt rejtette el:

“Az új történelmi fázis kevésbé lesz rettenetes, ha a vész hatására az amerikai társadalom élére áll a szabad és gazdag világ önvizsgálatának. Mindenkinek, akit illet, fel kell ismernie, hogy a világ rendjét újra kell szabni az igazságosság és a méltóság jegyében. A világ vezetőinek rendszeres párbeszédbe kell kezdeniük arról, hogy az emberiség szabadságból és jólétből kirekesztett milliárdjaiban miként lehet a szabadság és a jólét reményét hihetően feltámasztani, a nyomort miként lehet azonnal intézkedésekkel enyhíteni. A gyűlölet és a félelem partizánjai csak akkor harcolhatnak a számukra kívánatos eredménnyel, ha van hátországuk. A hátország a nyomor, reménytelenség és kilátástalanság. A szabad világ csak akkor maradhat szabad, ha leküzdi az önzést, az individualizmust, a gőgöt és a képmutatást. A dolgok nem folyhatnak tovább úgy, ahogy eddig folytak.”

* * *

Köszönet a szerkesztőség tagjainak a cikk elkészülését segítő észrevételeikért és javaslataikért!

* * *

A felhasznált írások és megjelenési helyük (műfaj szerint)

Szerkesztőségi publicisztika

Aczél Endre: Hadüzenet Amerikának, a világnak (Népszabadság IX. 12.)

Aczél Endre: Jelképi erő (Népszabadság IX. 14.)

Bojtár B. Endre: Amerika tüzelőállásban (Magyar Narancs X. 4.)

Bojtár B. Endre: A felhúzott kakas (Magyar Narancs IX. 27.)

Dési János: A világ tetejéről (Népszava IX. 18.)

Füzes Oszkár: “Rókák világháborúja?” (Népszabadság IX. 18.)

Füzes Oszkár: Belül tágasabb (Népszabadság X. 5.)

Füzes Oszkár: Szabadon félni (Népszabadság IX. 13.)

Medgyesi Csilla: Minek örülnek a palesztinok? (Magyar Hírlap IX. 14.)

Miklós Gábor: Elhúzódó hadjárat (Népszabadság IX. 21.)

Miklós Gábor: Mikor, hol és mi? (Népszabadság IX. 20.)

Nagy N. Péter: Halálmegvető (Népszabadság IX. 14.)

Petőcz György: Rosszabb lett a világ (Élet és Irodalom IX. 14.)

Rab László: Lyukak itt és ott (Népszabadság IX. 25.)

Seres László: Jeruzsálem projekt (Élet és Irodalom IX. 28.)

Vajda Péter: Elhárítók kereszttűzben (Népszabadság IX. 17.)

Vélemények, interjúk

Andrassew Iván: A roskadás (Hócipő IX. 19.)

Avar János: Terroristák tévedése (Magyar Hírlap IX. 14.)

Balázs Péter: Az államokon túl (Magyar Hírlap X. 3.)

Braun Róbert: Durva harc lesz (Népszabadság IX. 27.)

Csepeli György: Utószó az Előszóhoz (Kritika X.)

Dessewffy Tibor: Borzalom és modernitás (Népszabadság IX. 22.)

Fejtő Ferenc: Mit lép Amerika? (Magyar Hírlap (X. 2.)

Gábor György: Szellemi kamikaze (Népszabadság IX. 20.)

Gadó János: Gyökerek (Magyar Hírlap IX. 25.)

Galló Béla: Ridegebb világ vár ránk (Magyar Hírlap IX. 15.)

Gömöri Endre: A becstelenség napja és a válasz csapdája (Népszabadság IX. 15.)

Gömöri Endre: A tizennyolcadik napon (Népszabadság IX. 29.)

Hegyi Gyula: Hit, reménytelenség, gyűlölet (Magyar Hírlap IX. 19.)

Hegyi Gyula: Hogy a szó szabad maradjon (Népszava IX. 19.b)

Heller Ágnes: Le a kalappal New York polgárai előtt! (Népszabadság IX. 19.)

Kasza László: Szaddám, Csurka, Sontag… (Népszabadság IX. 23.)

Lengyel László: Fekete szeptember – Hidegháború vagy enyhülés (Magyar Hírlap IX. 22.)

Márton László: Durban Manhattan felől (Magyar Hírlap X. 1.)

Miklósi Zoltán: Terrorizmus és háború (Magyar Narancs IX. 27.)

Molnár Gusztáv: Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje… (Népszabadság IX. 27.)

Kőszeg Ferenc: Megállj, megállj, kutya Afganisztán! (Népszabadság X. 2.)

Mink András: Premodern (Népszabadság IX. 20.)

Rostoványi Zsolt: Mohamed nem volt szélsőséges (Népszabadság IX. 15.)

Róna-Tas Ákos: Az apokalipszis pilótái (Élet és Irodalom IX. 14.)

Szalai Erzsébet: Terrorizmus és globalizáció: összefüggések, összemosások (Magyar Hírlap X. 5.)

Szántó András: Újra az erkölcstelen mindennapok (Népszabadság X. 2.)

Széky János: Krach (Élet és Irodalom IX. 14.)

Tamás Gáspár Miklós: A katasztrófa (Magyar Hírlap IX. 13.)

Tamás Gáspár Miklós: A terrorizmus hanyatlása (Népszabadság IX. 23.)

Tamás Gáspár Miklós: Az Amerika-ellenességről (Népszabadság X. 6.)

Tamás Pál: Árnyékökölvívás (Népszabadság IX. 13.)

Tamás Pál: Gulliver a médiában (Magyar Hírlap IX. 18.)

Udvarvölgyi Zsolt: Kínos afganisztáni háború (Magyar Hírlap IX. 26.)

Valki László: A terrortámadások és az önvédelem joga (Népszabadság X. 5.)

Valki László: Az agresszió és a szankciók (Népszabadság IX.1 5.)

Tudósítások

Noam Chomsky az amerikai terrortámadásokról (Magyar Hírlap (X. 19.)

Fukuyama szerint Amerika feladja önteltségét (Népszabadság IX. 27.)

Mario Vargas Llosa a terrorizmus melegágyáról (Népszabadság IX. 27.)

Tamás Pál szociológus a közhangulat változásáról (Magyar Hírlap IX. 28.)

Eszmélet folyóirat, 52. szám (2001. tél)