←Vissza

Print
Kállai R. Gábor: Megjegyzések a kritikai baloldalról
Milyen lehetőségei vannak ma a kritikai baloldalnak? Mit kezdjen egy kritikai értelmiségi kiszorítottságával és árvaságával?

1. (az aktualitás kérdése)

Mondják, Kolombuszhoz a kikötőhídon odalépett egy bölcs, s félrevonta az admirálist.

Don Cristobal – szólt a bölcs –, ön most nekivágna egy kétes útnak, ha nem hallgatna rám. Illetve biztosan nem megy, hisz’ kegyelmed okos ember, s számba vesz mindent. Elindulni erkölcstelen lenne, mert nem tudja biztosan, hány nap az átkelés a végtelen Óceánon, tehát nem vállalhat felelősséget Isten és ember előtt az út sikeréért. Aztán méltóságod tengerész, nálamnál sokkal jobban tudja, hogy hajói, térképei, műszerei tökéletesen alkalmatlanok a nyílttengeri hajózásra, mint kritikus kutató azt is tudja, hogy Marco Polo háromszáz éves beszámolója Kitajról kétes értékű, s első látásra megmondhatja azt is, hogy eme rozzant hajók csak a királynő szigorú parancsára kerültek elő valamely ócskatelepről. Emberei arcán semmi nyoma az új iránti lelkesedésnek, gyávaságból, gazdagság-vágyból, börtön elől menekedve verődtek össze, semmi kedvük felfedezőnek lenni. Maradjon hát itthon, nagyuram, alig telik el háromszáz esztendő, s már gőzhajóval szelheti át a tengert, újabb százegynéhány év múlva pedig kényelmesen hátradőlve eszegethet a repülőgépen, míg eljut a szép, új világba.

2. (kritikai baloldal van, vagy lennie kell?)

A válasz nem egyértelmű, mert noha némi keresgélés után fellelhető e csoport, a kritikai jelző a közbeszédben lefoglaltatott az aktuális kormány bírálatára, holott kritikainak a szó szoros értelmében csak a rendszerkritikai – a tények univerzumát megragadó, a társadalom totalitását értelmező – tevékenység nevezhető. Természetesen ilyen csoportok is vannak – többek között az Eszmélet olvasói, szerzői és szerkesztői körében, de még a baloldali pártok pártértelmiségében is –, s még több magányos értelmiségi, akik annak ellenére fenntartják kritikai álláspontjukat a fennállóval szemben, hogy ezzel szellemi emigrációba kényszerítik magukat – csak éppen nincs hova emigrálni.

A kritikai baloldal helyzete az államszocializmus bukása óta ugyanis olyan, amilyennek egy történelmi vereség után – mert az volt, kár áltatni magunkat – a vert seregnek lennie kell, tehát melankolikus, talán még reményvesztett is, szellemileg megrendült, magától értetődőnek tekintett nyelve, fogalmi apparátusa kiüresedett, legalábbis zavarossá vált, közönsége eltűnt vagy látenssé vált. Ez annak ellenére igaz, hogy a kritikai baloldal számára az államszocializmus nem jelentett sem adekvát elméleti megoldást, sem feltétlen személyes biztonságot. Ugyanakkor – folytatva a közhelyek halmozását – az államszocializmus első és egyben utolsó rendszerválsága még azokat a problémákat sem oldotta meg, amelyek – korabeli viccel élve – államszocializmus nélkül nem léteztek volna, a századvég és a századelő átfogó gondjaira pedig még érvényes kérdések sem irányulnak, válaszkísérletekről pedig – legalábbis elméletileg értékelhető, megoldással kecsegtető kísérletekről – még olvasni sem igen lehet.

Olyan környezetben persze, ahol túlságosan is könnyű kikerülni a szellemi és megélhetési perifériára, sokkal könnyebb az elpolgárosodást vagy a csendes vegetálást választani, legalábbis minden vonzás és kényszer erre visz, tehát egyáltalán nem magától értetődő a kritikai értelmiség léte, csak az, hogy kritikai baloldalnak lennie kell.

Az mindenesetre vigasztaló, már amennyiben ez vigasz, hogy legalább a tények baloldaliak.

3. (legyünk realisták – akarjuk a lehetetlent)

Az uralkodó szellemi divatok, a gondolat helyébe lépő narratíva, különösen a minden lehetséges fennálló apológiáját eleve felvállaló posztmodern sivárság jobb sorsra érdemes szellemi energiákat köt le, az értelmes viták lehetősége elvész az azonos minőségek vásárán, az elérhető nyilvánosság előtt megjelenő vezető és egyetemi értelmiségi kör – azaz a kollégáink – elittudata nő, felelősségtudata csökken. Ha a kritikai baloldal kellemetlen helyzetben van, a kritikai baloldal potenciális hívei, olvasói még inkább. Az értelmiség számára a mai világ tragikuma többek között abban áll, hogy az egyenkultúra elmossa a szellemi distinkciókat, ezáltal lehetetlenné teszi a problémák megértését; hogy az információk áradata lehetetlenné teszi a manipuláció felismerését és szűrését; hogy elszigeteltségben tart, miközben illuzórikus közösségek hálóját veti ki, ha végképp költőien kell fogalmazni. A mai társadalom az egyéni élethelyzetek egyéni megoldását kínálja fel, holott a társadalmi megoldás sem könnyű, az egyedire redukált elmélkedés kiterjed a társadalmi csoportok, osztályok, de akár egész országok, kontinensek sorsáról való gondolkodásra is. Ha pedig nincs általános megoldás, sugallja a globális világszellem, akkor a kérelmezők és az alattvalók világa jön el, akik kíméletlen konkurencia-harcban próbálnak érvényesülni, valójában túlélni; ám – ha hagyjuk magunkat – előbb-utóbb mindnyájan belehalunk a túlélésbe.

4. (fel a hegyekbe)

Baloldalinak lenni mindig is annak vállalását vagy legalábbis kívánását jelentette, hogy mozgalomként is megjelenjen a kritika.

Az elmúlt évek általános zűrzavara, kulturális hanyatlása, a társadalmak szándékolt dezintegrációja a szakszervezetektől a pártokig minden baloldali mozgalmat aktivisták mozgolódására redukál. A marginális csoportok a végképp fölösleges emberek kusza halmazait jelentik, akik számára csak az elemi megélhetésért folytatott küszködés a realitás; az újbaloldal korábbi természetes szövetségese, az egyetemi diákság jó ideig a hivatalosság passzív elfogadója vagy elviselője lesz. Kelet-Európában ehhez kapcsolódik még az is, hogy az államszocializmus legalább annyira depolitizálta az embereket, mint a modern társadalom manipulációs gépezete, a rendszerváltozás veszteseit túlontúl könnyű passzív csodavárásba vagy tehetetlen morgolódásba kényszeríteni, s valóban – néhány elszigetelt epizódtól eltekintve –, voltaképpen sehol nem álltak ki az érintettek saját elemi érdekeik, munkahelyük, jogaik, megélhetésük, szervezeteik, tulajdonuk védelmében. A hivatalos baloldal elméletileg legalább olyan üres, mint amilyen rövidlátóan politizál, a tradicionális baloldal az idő előre haladtával visszaszorul, az új korosztályokat pedig védtelenül éri a gátlástalan múlt-, jelen- és jövőrablás.

A kritikai baloldal árvasága szükségszerű, a tény nem valami vigasztaló – de a mai világban talán jó lenne kötelező olvasmány lenni? Szektává vagy baloldali szubkultúrává válni természetesen csöppet sem vonzó perspektíva, de – történelmietlen analógiával élve – volt már olyan időszak, amikor az összes internacionalista elfért két zimmerwaldi konflison.

5. (a kritikai baloldal hosszú menetelése)

Manapság úgy áll, hogy a kritikai baloldal – Walter Benjaminnal szólva – nem ettől vagy attól az irányzattól áll balra, hanem minden ma lehetségestől – a “lehetséges” terminus itt egyaránt jelenti a hivatalosság, a tömegmédia és a szalonértelmiségi elfogadottság által meghúzott határokat.

A kritikai baloldal – lehet, hogy a szerves értelmiség? – mindazonáltal nem árva, ebben a körben nem kell különösebben bizonygatni, hogy kivált Dél-Amerikában, Afrikában és egynémely nagyhírű egyetemen még és már létezik az a fajta gondolkodás és talán cselekvés is, ami nagy valószínűséggel a progressziót jelenti. Utópiákkal is kell foglalkozni, miért is ne, noha a jelenlegi világfolyamatok megértése és analizálása is éppen elég erőfeszítést igényel; viszont – ez is igaz – leginkább utólag szokott kiderülni, hogy mi minősül utópiának, s mi nem, mint ahogy az sem biztos, hogy az utóvédből nem lesz egyszer előőrs.

A helyi kommunizmusokat – írta egy helyütt Marx – az érintkezés minden bővülése megöli, s előáll a régi szemét.

Ami azt illeti, tényleg előállt.

És?

Eszmélet folyóirat, 50. szám (2001. nyár)