←Vissza

Print
Michael Haynes - Rumy Husan: Közép- és Kelet-Európa utolérési kísérletei
A kommunista tömb 1989-es összeomlása után szerte a világon megindult a kelet-európai gazdaság 1945 előtti potenciáljának a korábbinál optimistább elemzése és a múlt újraértékelése. Sokan állították ekkor, hogy térségünk országai 1945 előtt már jelentősen előrehaladtak a modern gazdasági fejlődés útján, és a II. világháború után bevezetett rendszer akasztotta meg ezt az ígéretes folyamatot. Ennek a történelmi revizionizmusnak az volt a célja, hogy a piaci reformok útjára lépő országokban igazolja az új rendszer fényes kilátásait. Ezek a remények azonban sehol sem váltak valóra.

Amikor 1989-ben a korábban szovjet befolyás alatt álló kommunista tömb megszűnt létezni, majd 1991-ben a Szovjetunió is szétesett, szerte a világon megindult a kelet-európai gazdaság 1945 előtti potenciáljának a korábbinál optimistább elemzése és a múlt újraértékelése. Sokan állították ekkor, hogy Közép- és Kelet-Európa országai 1945 előtt már jelentősen előrehaladtak a modern gazdaságfejlődés útján, és a II. világháború után bevezetett tervgazdasági rendszer megakasztotta ezt az ígéretes folyamatot. Irigykedő párhuzamokat vontak a szomszédos Ausztriával, illetve a távolabbi Spanyolországgal és Olaszországgal. A kelet-európai utat összehasonlították még Európán kívüli példákkal is, főképpen az “ázsiai tigrisekkel”. Ennek a történelmi revizionizmusnak az volt a célja, hogy az állam ellenőrzése alól az 1990-es évekre kiszabadult országokban igazolja az új “piacgazdaságok” eljövendő fényes kilátásait. Látnunk kell azonban, hogy ezek a remények sehol sem váltak valóra. Tanulmányunk bizonyítani igyekszik, hogy e tévedés megértésének egyik előfeltétele az a felismerés, hogy a múlt ez optimista szemlélete hamis. Ezek a gazdaságok ugyanis mind a múltban, mind a belátható jövőben a világgazdaság egyenlőtlenségének kárvallottjai maradnak.

1. Fokozódó egyenlőtlenség

A kapitalizmus mindmáig a legdinamikusabb rendszer a világtörténelemben, és legfőképpen ez a dinamizmus adja vonzerejét. ám a kapitalista fejlődés időben mindig egyenlőtlen. A világgazdaság változásának tempóját nemcsak a normális gazdasági ciklus határozza meg, hanem a hosszú távon érvényesülő, ellenőrizetlen fejlődési irányok is, melyek viszont arra utalnak, hogy a kapitalizmus fejlődésének vannak bizonyos korlátai. Hasonló egyenlőtlenséget, óriási földrajzi szóródást mutat a kapitalista dinamizmus térben is, s mindez az egyenlőtlenségek bonyolult rendszerén alapuló világgazdaságot eredményez.

A térbeli egyenlőtlenség nagyrészt a tőkés fejlődés korábbi szakaszaiban alakult ki, és úgy tűnik, ezt az egyenlőtlenséget a rendszer folyamatosan újratermeli. Nyugat-Európában a kapitalizmus a 16. és a 17. században hosszan érlelődött, ezt a szakaszt a mai fogalmaink szerint preindusztriálisnak nevezzük. A 18. század végére már gazdasági szakadék tátongott Nyugat-Európa, illetve Közép-, Kelet- és Dél-Európa között. Mennyiségi értelemben ez a megosztottság még viszonylag kis mértékű volt. összehasonlítási alapul szolgálnak e tekintetben Paul Bairoch heurisztikus számításai; Bairoch megközelítő értékeket adott arról, mekkora lehetett 1800-ban az egy főre jutó termelés. Az ő adatai alátámasztják Simon Kuznets kiinduló hipotézisét, mely szerint 1800-ban Európában sokkal magasabb volt a fejlettség szintje, mint százötven évvel később a harmadik világban (Kuznets, 1966). Ugyanakkor Európában a leggazdagabb és a legszegényebb régiók (a mai Kelet-Európa területei már ekkor is ide tartoztak) közötti fejlettségi különbség mindössze 25% körül volt (Bairoch, 1976). Bár fejlődésbeli és strukturális különbségek már ekkor is léteztek, a korabeli fejlettségi szintek összehasonlító felbecsülése leginkább a viszonylagos elmaradottság mennyiségi adatain alapulhat, és főképpen annak vizsgálatára irányulhat, milyen mértékben rendelődtek alá az egyes gazdaságok a kapitalista termelés követelményeinek.

A nyugat-európai ipari forradalom megváltoztatta ezt a helyzetet, és egyre nagyobbra nyitotta a fejlettségi szakadékot Európában (és a világ többi részében). Nyugat-Európa dinamikus fejlődése végül is egyre újabb európai régiókat vont be a növekedés és változás folyamatába. De a korábbi időszak sodró erejű fejlődése olyan strukturális egyenlőtlenségeket teremtett, amely viszonyok között Nyugat-Európa tartósan meg tudta őrizni fejlettségbeli előnyét. A kapitalista iparosítás ugyanis a nemzetgazdaságokon belül és az egyes nemzetgazdaságok között is egyenlőtlenül fejlődött – a nemzetgazdaságok előrehaladása az “egyenlőtlen és összefonódott fejlődésen” alapult abban az értelemben, hogy egymás mellett éltek a modern és a régi formák, felemésztették és újratermelték egymást, ahogyan lényegileg még ma is működnek, bár kétségtelenül jóval magasabb fejlettségi szinten (Haynes, 1998).

Ha megkíséreljük a világgazdaság fejlődésének általános menetét felvázolni, ahogyan az a kapitalizmus fentebb vázolt expanziójából következik, segítségünkre lehet a következő három komponens számbavétele.

Az első komponens nem más, mint a kapitalista világgazdaság “visszafelé ható” terjeszkedése, ami a prekapitalista világot fokozatosan integrálta a világgazdaságba. Az Európán kívüli területeken ez a folyamat gyakran öltötte a gyarmatosítás formáját, bár korántsem volt azzal azonos. Mivel azonban e visszafelé ható terjeszkedés gyakorlatilag a 20. század elejére befejeződött, a világgazdaság e fejlődési formájának mára csak történelmi jelentősége van.

A második számú komponens a kapitalista fejlődés frontvonalának előrenyomulása a világgazdaság legfejlettebb régióiban. Ez az összetevő a rendszer intenzív fejlődését, a technika magasabb szintre emelkedését illetve az új technika előretörését veszi figyelembe. Mivel manapság senki sincs, aki komolyan képviselné a teljes gazdasági összeomlás hipotézisét, azt kell feltételeznünk, hogy mindaddig, amíg létezik a dinamikus, versengő világkapitalizmus, tovább tart e frontvonal előretörése is. Ennek az előrehaladásnak a történelmi dinamikája azonban további vizsgálatot érdemel. Arról van szó ugyanis, hogy a frontok előrenyomulásának tempóját meghatározó, a rövid távú normális felfutási és hanyatlási mechanizmus fluktuációitól függetlenül időnként megjelennek zavaró, hosszú távú variációk, amelyek rontják a rendszer fejlődési képességét. A két világháború közötti időszakban például általános volt a közgazdászok körében az a fájdalmas gondolat, hogy a kapitalizmusnak inherens megrekedési tendenciái mutatkoznak. Erre rácáfolt azonban az 1950-es és 1960-as évek látványos gazdasági felfutása – a franciák ezt a korszakot nevezik a “harminc dicsőséges esztendőnek”. Az 1970-es években aztán ez a “dicsőség” kezdett szétfoszlani, amikor a fejlett világban lassulni kezdett a fejlődés üteme.

E viszonylagos lassulás azonban meglehetősen jelentős volt. Ha a fejlett világ az 1970-es és az 1980-as években is azonos tempóban fejlődött volna, mint az 1950-es és az 1960-as években, akkor egyes számítások szerint a világ termelése ma negyven százalékkal magasabb volna. A fejlett világ azonban nem tartotta a korábbi tempót. Ellenkezőleg, egy kóros betegség támadta meg a fejlett világot, s ennek hatására a növekedés lelassult, és sok országban megnőtt az egyenlőtlenség mértéke (Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b).

A divatos közgazdasági elméletek ezt a lassulást úgy értelmezték, hogy a háború utáni keynesiánus konszenzus helyébe a sokkal lazábban szabályozandó piac elméletét kell állítani, a piac korlátainak hangsúlyozása helyett a “kormányzati” vagy “állami irányítás hibáira” kell a figyelmet irányítani. Bár az új nézőpont gyakorlatilag a mai napig alátámasztja a politika érveit, a növekedés lassulásának lényegi kérdését nem tudta megválaszolni, és a divatos elméletet képviselő közgazdászok mindmáig adósak a magyarázattal, miért is csökkent az elmúlt negyedszázadban a fejlett országok gazdasági növekedése. De ha nem foglalkozunk ilyen “múló problémákkal”, az a benyomás keletkezik, hogy már nem is számíthatunk arra, hogy a fejlett világ a jövőben nem lesz képes a világgazdaság motorja lenni – abban az értelemben, ahogyan 1945 után harminc évig az volt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a fejlett világ hasonlóan nehéz helyzetben volna, mint a két világháború között volt, ugyanakkor igazolja azok kétségeit, akik – mint például J. K. Galbraith – megkérdőjelezték az 1989-1991 közötti időszak általános eufóriáját.1

Ha a fentebbi megállapítás helyes, akkor a világgazdaság változásának harmadik komponense óriási jelentőségre tesz szert. A harmadik összetevő a kevésbé fejlett világgazdaság azon képességét jelenti, hogy relatív értelemben közelíteni tud a frontvonalakhoz. Az ideális állapot az volna, ha a kapitalizmus a világgazdaság minden területét azonos fejlettségi szintre tudná emelni. Ez a növekedési ütemek konvergálását tételezné fel, vagyis a fejletlenebb régióknak gyorsabban kellene fejlődniük, mint a fejlettebbeknek. Vannak olyan időszakok és olyan országok, ahol példát láthattunk erre, főképpen az 1950-es és az 1960-as évek gazdasági virágkorában. De a hosszú távú eredmények azt mutatják, hogy ez a közeledés cseppet sem egyetemes érvényű, és hogy nehéz hosszú ideig fenntartani (Ambramovitz, 1986; Baumol, 1986; Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b; Haynes, 1998). Különösen szembeötlő a második és a harmadik komponens közötti összefüggés. Amikor az intenzív kapitalista fejlődés erőteljesen és kitartóan nyomul előre, akkor szemmel láthatóan életre kelti a konvergenciát előmozdító pozitív erőket is. Amikor viszont a fejlődés gyengébb vagy akadozik, akkor a közeledés megáll, és olyan erők jelennek meg, amelyek mélyítik a fejlettségi szakadékot, sőt még visszaesést is előidézhetnek – Kelet-ázsiát leszámítva ez a jelenség az 1970-es évek óta nyilvánvaló (UN, 1995, á-es táblázat, 229). Ez nem zárja ki, hogy bizonyos csoportok az egyes gazdaságokban vagy régiókban fejlődési lehetőségekhez jussanak, és mérsékeljék lemaradásukat, de egyértelműen ellehetetleníti a hosszú távú egyetemes konvergenciát a világ népességének többsége számára. Az a tény azonban, hogy néhány országnak mégis sikerült gyorsan előrehaladnia, reménysugár lett minden elmaradott gazdaság számára, és egyben igazolta is pl. az IMF-nek és a Világbanknak a fejlődés irányát kijelölő téziseit. E tények hatására számos strukturális betagozódási program lépett életbe, de ezek, az esetek döntő többségében nem hozták meg a hosszú távú, egyenletes növekedést, és nem számolták fel a rövid távú megingások okait sem. Ugyanakkor e programoknak súlyos társadalmi ára volt, és az ígéretekkel ellentétben nem “szivárgott le” a strukturális betagozódásból fakadó jólét azokhoz, akik elsődlegesen megfizették a változások árát. Sőt, bármiféle siker reménye is a jövőbe tolódott ki. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gazdasági felzárkózás a fejlődő országokban évtizedekig, sőt bizonyos szempontból évszázadokig a fejlett gazdaságokénál nagyobb fejlődési sebességet követel, mivel az elérendő cél maga is halad előre.

2. Közép- és Kelet-Európa jellemzői

Most pedig megkíséreljük e tágabb keretben pontosabban elhelyezni Kelet-Európa gazdaságait. Ebben gazdaságtörténészek generációinak erőfeszítései segítenek: a nemzeti jövedelemre vonatkozó becsléseket egyre korábbi történelmi korszakokra terjesztették ki, legújabban közelítő módszereket alkalmaznak, hogy azokra az országokra is adatokat szerezzenek, ahol az iparosodás régebbi dokumentációja hiányzik. Bár élénk vita folyik a pontos becslésről, illetve egyes eseteket illetően, Bairoch, Maddison, Crafts és Good, valamint az egyes országok adatait nagy erőfeszítéssel tisztázó történészek munkája nyomán mára már megbízható számok állnak rendelkezésre az európai régiók összehasonlításához. A történészek munkái egészében azt sugallják, hogy a XIX. század első hetven évében óriási szakadék nyílt az iparosodó nyugat-európai centrumországok és az őket követő közép- és kelet-európai államok között. Ezután a leszakadt területek is kezdtek belépni az iparosodás folyamatába. Vasutak épültek, megerősödtek a belső piacok, amelyek a terjeszkedő világgazdasághoz kapcsolódtak, és néha egészen látványos rövid távú átalakulást eredményeztek.

Igaz, hogy az I. világháború előtt Kelet-Európában jelentős gazdasági fejlődés volt tapasztalható, a lényegi kérdést mégis a viszonylagos előrehaladás problémája jelenti. Vajon ezek a gazdaságok már felzárkózóban voltak, és csökkenőben volt a lépéskülönbség? Az 1. táblázat, melyet Good becslései (Good, 1994) nyomán közlünk, a régió általános állapotát mutatja.

I. táblázat: Az egy főre eső jövedelem és annak növekedése az Egyesült Királyság adataihoz viszonyítva (Good, 1994)
  1870 1890 1910 növekedési ráta, 1870–1910.
Egyesült Királyság 100 100 100 100
Nyugat-Európa        
Belgium 77 79 81 103
Hollandia 78 78 78 90
Franciaország 58 57 61 109
Németország 48 50 61 163
Svájc 65 66 73 118
Közép- és Kelet-Európa        
Habsburg Birodalom 32 34 42 137
A császári Ausztria 38 39 47 148
A császári Magyaro. 23 26 35 200
Románia 19 22 29 185
Oroszország 34 32 72

Röviden tekintsünk át néhány stratégiai jelentőségű gazdaságot, s kezdjük a régió legnagyobb országának, az 1914-ben 160 millió lakosú cári Oroszországnak a vizsgálatával. A rekonstruált egy főre jutó termelési adatok azt mutatják, hogy 1914-ig Oroszország még viszonylagos hatást sem gyakorolt a fejlett országok vezető szerepére. A szakadék a két terület között óriási volt, és nem is mutatott csökkenő tendenciát, mivel Oroszország érzékenyen reagált a rövid távú változásokra is. Ezt a következtetést Paul Gregory munkája is megerősíti, aki a cári időszakból fennmaradt adatokból rekonstruálta az orosz nemzeti jövedelem számait. Gregory nemrégiben azzal állt elő, hogy számításai megerősítik azokat a nézeteket, melyek szerint a modern Oroszország jövőjét a piacgazdaság jelenti; Gregory szerint a cári gazdaság történelmi adatai alapján “nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, melyben a volt Orosz Birodalom területe ma ne lenne világgazdasági hatalom, ahol garantált a nyugat-európaihoz viszonyítható életszínvonal” (Gregory, 1994, 137. oldal). Ez a merész következtetés azonban két ponton is vitatható. Az első pont az, ahogyan Gregory saját adatai alapján elemzi a történelmi eseményeket. A hosszú távú növekedésre vonatkozó egy főre eső termelés adatai alapján Oroszország nem nőtt gyorsabban, mint a fejlett Nyugat-Európa, következésképpen aligha lehet konvergenciáról beszélni. Akkor sem jobb a helyzet, ha az 1914 előtti növekedési korszak legmagasabb értékeit extrapoláljuk, mivel a szerző saját bevallása szerint is ez a periódus rövidebb ideig tartott, mint más országok hasonló korszakai. Ráadásul az Oroszországra vonatkozó termelékenységi adatok nem túl lenyűgözőek, és szintén a szerző bevallása szerint valószínűleg felduzzasztja őket, hogy a szükséges munkaerő értékén alul szerepel bennük. A második probléma azzal kapcsolatos, mi történt volna, ha Oroszországban 1917-ben elmarad a forradalom. Noha Gregory bizonyos szempontból optimista, azt is elismeri, hogy “nehéz megmondani, vajon a cári gazdaság növekedése tartós lett volna-e, felgyorsul, netán visszaesik a kapitalista körülmények között”, és végül ahhoz az állásponthoz vonul vissza, hogy “a kapitalista Oroszország megszenvedte volna a gazdasági világválságot, de részesült volna a II. világháborút követő általános gazdasági fellendülésből, így nehéz megvonni a mérleget” (Gregory, 1994, 130. oldal). Gregory szóhasználatában “a kapitalista Oroszország” a világgazdaságra nyitott belső piacot jelent. Rögtön szembetűnik az is, hogy Kelet-Európa többi országának két világháború közötti tényleges fejlődése Gregorynak a felzárkózás tényleges lehetőségére vonatkozó, se hús, se hal álláspontját igazolja. De azt is meg kell jegyeznünk korábbi vitákra utalva, hogy az az előfeltevése, miszerint a piacgazdaság Oroszországban profitált volna a háború utáni gazdasági fellendülésből, implicite alulértékeli annak valószínűségét, hogy a gazdasági csodát a hidegháborús katonai kiadások eredményezték; a katonai kiadások egyfelől fokozott igényeket támasztottak, másfelől paradox módon a “permanens fegyverkezési gazdaság” (Kidron, 1968; Harman, 1984) révén stabilizálták a világgazdaságot. Ha ez igaz, akkor viszont kérdéses, vajon a fejlett piacgazdaságok ilyen ütemben növekedtek volna-e, ha nincs a hidegháború.

A legpregnánsabban Románia és Bulgária mutatja meg a széthullott Török Birodalomból kisarjadt államok sorsát. Spulberg már régen igazolta, hogy a függetlenné válást követő kezdeti nehézségek után az elszigetelődés gazdasági szempontból kedvezőbb volt számukra, mint az, amikor “Európa beteg emberéhez” voltak láncolva. Románia mind abszolút, mind relatív értelemben jelentősen fejlődött, igaz, Románia olyan feltételekkel rendelkezett, melyek a volt Török Birodalom többi részében nem voltak jellemzőek: jobb belső kommunikációs és közlekedési rendszer, nagybirtokra alapozott mezőgazdaság “nyomott vidéki fogyasztási színvonallal”, valamint olajexport, amely 1860-ban 8000 hordó kivitelét jelentette, 1913-ban viszont már 13,5 millió hordóét (Spulberg, 1963, 350. oldal). Ezzel szemben Bulgária 1910 előtt abszolút értékben visszafogottabb fejlődést produkált, és az 1870-es szinthez viszonyítva relatív értelemben tovább esett a fejlődés üteme (lásd még Lampe, 1975).

A Török Birodalom széthullásának áldásos következményeivel szemben a történészek ma erősen vitatják, vajon az Osztrák-Magyar Monarchia olyan életképes gazdasági egység volt-e, amely kedvező alapokkal szolgált a később belőle kifejlődő államoknak. A birodalom egyes területeinek fejlődését vizsgálva Good arra a következtetésre jutott, hogy mind a császári Ausztria, mind a császári Magyarország nagy léptekkel haladt előre. A felzárkózás mértéke jelentősebb volt Magyarországon, de itt nagyobb volt a behozandó lemaradás is. 1910-ben az egy főre eső termelés Ausztriában még mindig egyharmaddal több volt, mint Magyarországon. Ha ezek az adatok megfelelőek, akkor szemmel látható előrehaladás mutatkozik ugyan, de a birodalom egésze még mindig erősen elmarad Nyugat-Európától. A kép cseppet sem biztató, mert Goodnak a birodalom belső fejlődésére vonatkozó adatai azt is bizonyítják, hogy a birodalom egyes régiói között olyan mértékű egyenlőtlenségek tapasztalhatók, mint a fejlettebb országok és az Osztrák-Magyar Monarchia fejlettségi szintjei között. A birodalom ipari kapacitásának döntő hányada például a későbbi Csehszlovákia területén összpontosult: itt zajlott a bányászat és a nyersfémkitermelés több mint fele, illetve a textilipari termelés háromnegyede (Pryor et al, 0971, p. 48). Ez a belső egyenlőtlenség nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem az Orosz Birodalom és a Balkán fejlődését is jellemezte, bár nincs elegendő adatunk ahhoz, hogy erről teljesen tiszta képet alkothassunk.

így hát 1910-ben, az egyik legragyogóbb növekedési periódus befejeztével Közép- és Kelet-Európának a fejlett nyugat-európai régióhoz való viszonyát alapvetően az elmaradottság határozta meg, melyet ellentmondásos felzárkózási törekvések színeztek. Világméretekben a fejlettségi különbség még nagyobb volt, mivel az Egyesült államok (amely valószínűleg már 1870-ben megelőzte az egy főre jutó termelésben a legfejlettebb nyugat-európai országok teljesítményét) figyelemreméltó növekedést mutatott ebben az időszakban, és 1910-re az egy főre jutó termelésben 40%-kal haladta túl Nagy-Britanniát (Broadberry, 1998). Ha ezzel a ténnyel vetjük egybe Kelet-Európa fejlődését, akkor azt mondhatjuk, gyakorlatilag egy lépést sem tettek a fejlődés útján. Egy helyben topogtak – ha akarjuk, persze ezt is eredménynek tekinthetjük, hiszen a világ sok más régiója egyre inkább lemaradt –, vagyis aligha látjuk igazolva a versengő világgazdaságban a kelet-európai régió konvergenciáját a legfejlettebb területekhez.

A fentebbi megállapítások során szándékosan figyelmen kívül hagytuk a tényt, hogy a gazdasági nehézségek szorosan kötődnek bizonyos politikai konfliktusokhoz. Nem azért jártunk el így, mert le akarjuk választani a politikát a gazdaságról. Kelet-Európa politikai instabilitása történetileg mindig is szorosan összefonódott a gazdasági formációval. Ezek a politikai nehézségek azonban csak tovább súlyosbították az amúgy is rossz gazdasági helyzetet. Ha például valódi súlyuknak megfelelően vesszük figyelembe a balkáni háborúkat, akkor az 1911–1913-as periódus képét még sötétebbre festhetnénk. 1914-ben azonban kitört az I. világháború, a versengő nagyhatalmak érdekeinek tektonikus hullámai megrengették a Balkánt, és ezzel kezdetét vette három évtized, melyben a politikai konfliktusok elhomályosították az abszolút és a relatív gazdasági fejlődés nehézségeit.

Az I. világháború a volt Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom nemzeteinek függetlenségéhez vezetett, és siker koronázta a Balkánnak a Török Birodalomtól való elszakadási kísérleteit is. ám a háború okozta válságból való kilábalást – bár ennek gazdasági és politikai súlyát általában nem szokás figyelembe venni – erősen fékezték az egymással versengő nacionalizmusok és a felbomlás káosza. Aztán amikor a régió kezdett magához térni, beütött a nagy gazdasági válság. Ennek hatását csak a Szovjetunió tudta elhárítani: gazdaságát félig az autarkiára építette, és gyakorlatilag magába fordult.

 2. táblázat: Az ipari termelés indexe a két világháború között Kelet-Európában (Aldcroft és Moreland, 1995, 44, 65, 79)
  1913 1920–21 1925 1929 1933 1938
Bulgária 100 179 196 245
Csehszlovákia 100 70 136 172 101 146
Magyarország 100 64 77 114 91 143
Lengyelország 100 35 63 86 61 105
Románia 100 47 92 137 112 178
Jugoszlávia 100 140 116 190

A 2. táblázat megmutatja, a fentebb vázolt körülmények között hogyan alakult a legjelentősebb kelet-európai országokban az ipari termelés. A szakemberek kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az ipari termelés adatai további pontosítást igényelnek. Berov a balkáni államok ipari termelésének alapos elemzése során kimutatta, hogy az adott időszakban óriási különbségek voltak a rendszeres adatközlésben, és ez kihat a két világháború közötti korszak összehasonlítására, de befolyásolja az 1939 előtti és az 1945 utáni periódus összevetését is (Berov, 1988). A fenti adatok azonban mégis általános képet festenek a két háború közötti korszakról. Mennyiségi értelemben a leglátványosabb ipari teljesítményt Bulgária produkálta. De a látszat csal. Jó harminc évvel ezelőtt Alexander Gerschenkron részleteiben elemezte Bulgária gazdasági teljesítményét, és azt állította, hogy a fejlődés jellegét az extenzív növekedés, az alacsony termelékenység és a textilipar meghatározó szerepe határozta meg, végül arra a következtetésre jutott, hogy

a század eleje és a második világháborút záró évek közötti korszakban Bulgáriában számottevően nőtt az ipari termelés, de ez a növekedés eltakarja a súlyos elmaradottság körülményei közepette fejlődő ipar hirtelen felfutásának specifikus vonásait. így hát sokkal inkább magyarázatra szorul a strukturális változások hiánya, mint a növekedés elmaradása (Gerschenkron, 1962, 213).

Ezt a képet a gazdaságtörténészek 1989 után is többé-kevésbé elfogadják Bulgáriában (lásd Tutundziev et al, 1996). Jól mutatja az egész balkáni térség akkori fejlődésének gyengeségét az a tény, hogy exportjának mindössze 2%-át adták az ipari termékek. A gazdaság tehát lényegileg a nyersanyagokra épült, s messze elmaradt a fejlett országok technológiai szintjétől (Spulber, 1963, 358. oldal; lásd még Lampe és Jackson, 1982).

Ha ez a megállapítás érvényes Bulgária teljesítményét illetően, akkor a többi kelet-európai ország tapasztalata még beszédesebbnek tetszik. A másik véglet Lengyelország, ahol 1939-ben az egy főre jutó termelés ténylegesen kisebb volt, mint 1913-ban. Lengyelországban a beruházások csúcspontját 1928 jelentette, de aztán 1933-ban az 1928-as adatnak csak 33%-át érte el (a számítás alapja Poland 1937, 54. oldal; lásd még Skodlarski, 1995). A 2. Táblázat azt is megmutatja, hogy a “nyugati minőségéért” sokat dicsért csehszlovák gazdaság mint egész sem kerülhette el a két világháború közötti korszakban szomorú sorsát. Az új Csehszlovákia a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchiából vált ki; az új államban a monarchia lakosságának 27, illetve ipari munkásságának 43%-a élt. 1920 és 1929 között az egy főre eső GDP lenyűgöző tempóban, évi 5,1%-kal nőtt, bár az 1913 és 1929 közötti hosszú távú növekedési ráta kevésbé tűnt lehengerlőnek: évi 2,35%-os volt. Ezzel együtt 1929-re az egy főre eső GDP közel 60%-kal haladta meg az 1920-as szintet, illetve 45%-kal az 1913-ast. Aztán 1929 és 1935 között az egy főre eső GDP 21,1%-kal esett vissza, és 1937-re is csak az 1929-es szint 94,1%-át érte el. Ha tehát az 1913 és 1937 közötti időszakot egységében tekintjük, akkor az egy főre eső termelés növekedése hosszú távon mindössze évi 1,3% volt, az 1920–1937 közötti rövidebb szakaszban pedig 2,4% (az adatok alapját Pryor et al, 1971 adta). így tehát annak ellenére, hogy Csehszlovákia megörökölte a volt Osztrák-Magyar Monarchia ipari körzeteit, 1938-ban az egy főre jutó össztermelése körülbelül az európai átlag kétharmada volt, és lényegesen – mintegy 20-25%-kal – alatta maradt a korábbi brit gyarmat, a döntően mezőgazdaságból élő Dél-írország egy főre eső termelésének (lásd Harrison, 1994 a vásárlőerő-paritás összehasonlító adataival).

A kelet-európai agrárszektor teljesítménye, ha lehet, még ennél is siralmasabb képet mutatott, mivel közvetlenül érintette a nyersanyagok világpiaci árának zuhanása (Maddison, 1989, Aldcroft és Moreland, 1995). Nem csoda, ha ilyen körülmények között az adott periódusban a gazdasági növekedés nem volt számottevő, és aligha meglepő Spulbergnek a Balkán gazdaságtörténetével foglalkozó, úttörő nyugati munkájának következtetése, melyet más történészek terjesztettek ki Kelet-Európa egészére:

Iszonyatos elmaradottság, növekvő demográfiai nyomás, következetesen hibás gazdaságpolitika, a régió békés együttműködését gátló leküzdhetetlen nacionalista korlátok; mindezek természetesen útját állják a gazdasági növekedésnek… a terület jónéhány más országgal együtt Európa legelmaradottabb része maradt. (Spulberg, 1963, 359; lásd még Spulberg, 1966, Aldcroft és Moreland, 1995)

3. A kelet-európai fejlődés és az állam

A kelet-európai problémák egyik lényegi oka az, hogy a piac által szabályozott fejlődésnek nem sikerült ezt a régiót közelebb hoznia a fejlett nyugati országokhoz. Ezért az állam Oroszországban és Kelet-Európában is a kezdetektől fogva megpróbálta a fejlődést elősegíteni, és ellensúlyozni a piac gyengeségeit.

Ennek a nézetnek a legismertebb megfogalmazása Alexander Gerschenkron írásaiban olvasható (Gerschenkron, 1962, 1968). Gerschenkron azt állította, hogy Európában (abban nem volt biztos, hogy állítása ezen a régión kívül is érvényes) a versengő iparosítás csak fokozta az elmaradott országokra nehezedő nyomást, s egyfelől modernizációs és iparosítási ideológiákat termelt ki (beleértve az állami marxizmus különböző verzióit), másfelől arra késztette az államokat és a kormányokat, hogy saját eszközeikkel is támogassák a nemzetgazdaságok fejlődését. Leegyszerűsítve, minél elmaradottabb egy gazdaság, annál meghatározóbb szerepet játszik az állam a gazdasági fejlődésben.

Gerschenkron nézeteit meggyőzőnek találják azok, akik az államnak az iparosításban játszott komparatív szerepét vizsgálják, másfelől azonban súlyos bírálatok is érték. Senki nem vitatja az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét, ám a bírálatok azt fogalmazták meg, hogy az állam intézkedései nem voltak elég adekvátak. Az állami döntések sok esetben következetlennek is bizonyultak – ezt a tényt Gerschenkron sem tagadja, csak kissé alábecsüli. A szabadpiac hívei még azt is hozzáfűzik, hogy csak rontotta a helyzetet, ha az állam próbálta a piac kezdeményező szerepét átvenni (lásd Kahan, 1967; Gregory, 1991, 1994). Itt most nincs helyünk, hogy ez utóbbi megállapítással foglalkozzunk, elegendő arra utalni, hogy e tanulmány elsődleges célja annak a nézetnek a bírálata, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai egyenlőtlen fejlődés alapproblémáira.

Az első két megállapítás azonban egy jóval érdekesebb lehetőséget is felvet. Gerschenkron elemzése kényelmesen beleillett az 1950-es és 1960-as évek meghatározó ortodoxiájába, különösen az a keynesianusok által is hangoztatott nézet, hogy ahol a piac csődöt mond, ott az állam sikeresen léphet fel. A változásokat ő lényegileg optimistán ítélte meg abban az értelemben, hogy a relatív elmaradottság problémájának súlyosbodása bizonyosan ki fogja kényszeríteni az állami korrekciót. Aztán ahogy az elmaradottság csökken, az állam fokozatosan utat enged majd a nyugati típusú piacgazdasági modellnek. Másfelől azonban Gerschenkron túlságosan is felkészült történész volt ahhoz, hogy a dolgot ennyiben hagyja. Számos esszében fejtette ki aggodalmát amiatt, hogy a várt válasz elmarad, sikertelen lesz, és hogy voltak “sikertelen gazdasági nekibuzdulások” – így jellemezte az osztrák helyzetet. Ugyanakkor nem kísérletezett azzal, hogy elméletileg közelítsen a sikertelen reakciókhoz. ő alapvetően a siker teoretikusa volt. De nem túl nehéz Gerschenkron alapelveit továbbgondolni, és akkor eljuthatunk az elmaradottság problémáinak olyan megközelítéséhez, mely a későbbi bírálatokkal is számot vet. Gerschenkron helyesen hangsúlyozta az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét. Azt is jól látta, hogy e nyomás hatására az állam majd kedvezőbben viszonyul a fejlődéshez. ám azt figyelmen kívül hagyta, hogy az állam nem autonóm erő, és hogy gazdaságpolitikáját a hazai viszonyok alakítják. Itt ugyanis maga az elmaradottság azt eredményezi, hogy a közömbösöknek is meghatározó befolyása van a változások irányára, illetve azoknak is, akiknek érdekei fűződnek az egyenlőtlen fejlődés fenntartásához, és ezek az ellenérdekelt erők nemcsak kívülről fognak az államra hatni, hanem az állami bürokráciában és a politikai gépezetben is jelen lesznek. Mivel az ilyen gazdaság képtelen volt az önkorrekcióra, az elmaradottság olyan belső nyomást eredményezett, amely maga is fenntartotta a fejlődést gátló struktúrákat (Haynes és Husan, 1998).

A két világháború közötti időszakban, különösen az 1930-as években jelentősen megnőtt az állam szerepe Kelet-Európában. Az állami beavatkozás mértéke megelőlegezte az 1945 utáni fejleményeket. Egy lengyel közgazdász az 1960-as években azt írta, hogy “1930-tól számítható a gazdasági életben az állami beavatkozás koncepciójának győzelme” (Karpinski, 1964, 30. oldal, kiemelés a szerzőktől). Az állami beavatkozás módszerei is hasonlóak voltak a későbbiekhez, különösen az, hogy a fejlődés gyújtópontjába a katonai – nehézipari szektort állították.

A növekvő katonai kiadások és beruházások… az állami beavatkozás egyik leghatékonyabb eszközének bizonyultak, mellyel a legtöbb kelet-európai állam a világválság után egy sor gazdasági szektort próbált feltámasztani, főképpen a hazai megtakarítást, ez viszont hozzájárult a védelmi képességek megerősödéséhez (Hauner, 1986, 50. oldal).

De mégsem bontakozott ki az az erő, amely tartósan biztosíthatta volna a gazdasági áttörést. Éppen ellenkezőleg, az állami beavatkozás e formáit a belső ellentmondások, a bizonytalanság és a politikai belharcok jellemezték, ezért aztán a kelet-európai rendszerek a fent leírt helyzetben hagyták maguk mögött az 1930-as éveket.

A II. világháború végén tehát általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az állam még erőteljesebb beavatkozása szükséges a fejlődéshez. E nézetnek egyik legpontosabb megfogalmazása volt Rosenstein-Rodan úttörő elemzése, mely később a gazdaságelmélet klasszikus műve lett, bár eredetileg csak Délkelet-Európa problémáira kereste a választ. Azt hangoztatta, ha a lakosságnak 25%-a részmunkaidős vagy munkanélküli, akkor nincs más megoldás, mint az állam irányította “nagy áttörés” egy széles frontvonalon.

Ha az elmaradott régiók iparosítása kizárólag a magánvállalkozók szokásos kezdeményezésén múlna, akkor a folyamat nem lenne sokkal lassabb, a befektetés mértéke sem lenne alacsonyabb, és (ennek következtében) a nemzeti jövedelem sem lenne kevesebb… a régió egész gazdasági struktúrája más lenne (Rosenstein-Rodan, 1943, 206-207).

Ez a nézet a nyugati kommentárokban népszerű kifejezési formát kapott. Egy brit haditudósító fogalmazta meg azt a véleményt, hogy

ma úgy tűnik, szerte Európában elterjed az a forma, melyben a bányák, az acélipar, a vasút és a nagy gyárak köztulajdonban lesznek, a kisebb gazdasági egységek pedig magántulajdonban működnek majd – így lesz ez Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, de valószínűleg Franciaországban és Olaszországban is… A “magántulajdon” mint kifejezés is groteszkül hat Varsó romjai között. “A nemzetközi kereskedelem újjáéledése” – isten nyugosztalja a drága, öreg Cordell Hull-t, ez a gyógyír semmit sem jelent azoknak az országoknak, melyeknek az ipara gyakorlatilag megsemmisült. Nem maradt semmijük, amivel kereskedhetnének. Tényleg remek lenne, ha amerikai autók és mosógépek árasztanák el Európát, de ez egyirányú forgalom volna (Jacobs, 1946, 282).

És persze Kelet-Európában 1945–1947-ben ezt a nézetet nemcsak a kommunista és a szocialista pártok osztották, hanem a társadalom széles köreiben is hasonlóan vélekedtek. De vajon mi akadályozta meg az államot abban, hogy koherensen és makacsul támogassa a gazdaság fejlődését?

4. A szovjet kommunizmus szerepe

Ebben rejlik a sztálinista Oroszország illetve Kelet-Európa fejlődésének különbsége. Az 1917–1921 közötti időszakban a forradalmárok Oroszországban is, Európában is tökéletesen megértették a viszonylagos elmaradottság problémáját, de a megoldás módszerét másképpen látták. A gyárakban munkásoknak kell irányítani a termelést, a burzsoá államot fokozatosan le kell építeni, a “permanens forradalom” révén pedig a forradalmat nemzetközivé lehet tenni: mindezzel megteremthető az elmaradottság nem versengő felszámolásának lehetősége. Nagyszerűen összegzi ezt Antonio Gramsci egy 1920-ban írott tanulmányában:

Az ipari termék előállításának minden állomása összekapcsolódik a proletárok nézőpontjából, és a termelési folyamatot állítja a középpontba – vagyis világméretekben nézve az angol szén az orosz olajjal olvad egybe, a szibériai gabona a szicíliai kénnel, a Vercelliből való rizs a stájerországi fával alkot egységet…egyetlen szervezet irányítása alatt, az egész emberiség nevében kormányzó nemzetközi adminisztráció igazgatja a Föld kincseit” (Gramsci, 1977, 263-264).

Ez nem valósult meg. Az orosz forradalom elszigetelődött, és külső meg belső hatásokra bürokratikus degenerációvá vált, mely nemcsak személy szerint Sztálinnak adott hatalmat, hanem egy új uralkodó csoportnak, amely megváltoztatta a gazdaságpolitika irányvonalát, és az utolérő fejlődésen alapuló nemzeti, versengő gazdaság formáját erőszakolta rá. E politika előjelei fölsejlettek már az 1920-as évek vitáiban, valamint a “szocializmus egy országban”, helyesebben szólva “fejlődés egy országban” doktrína kialakulásában. Szilárd formát pedig az első ötéves terv időszakában az “utolérés és elhagyás” logikájában öltött.

Mint közismert, az I. világháború, a forradalom és a polgárháború együttes hatására az össztermék az 1913. évi szint 38%-ára esett vissza, az ipari termelés rátája pedig mindössze 31% volt (Nove, 1969, 68. oldal). A NEP évei a fájdalmas felépülést hozták, így 1927-1928-ra a nemzeti jövedelem kicsit túl is szárnyalta az 1913-as szintet, az ipari termelés pedig egyötödével lett magasabb. Most nem foglalkozunk a szovjet gazdaságtörténetnek a NEP immanens belső korlátairól folytatott éles vitájával. Nekünk most sokkal fontosabb, hogy bármilyen lenyűgöző is volt a NEP a belső fejlődés szempontjából, a szovjet gazdaságnak az összehasonlító adatokból következtetett felépülése sokkal kevésbé volt látványos. Ha az 1913 és 1928/1929 közötti éveket egészében tekintjük, szinte minden más európai gazdaság jobb teljesítményt mutat, mint a Szovjetunió, az USA-ban pedig az egy főre jutó termelés ebben a periódusban 55%-kal nőtt. Oroszország tehát a NEP-korszak végére relatíve még veszített is 1913-as teljesítményéből. Másodszor, nemzetközileg meggyengítették helyzetét a világ más tájain kifejlődött versengő iparosítási stratégiák és a mezőgazdasági fölösleg mennyiségének növekedése, melyek mind megkérdőjelezték az orosz gazdaság túlélési esélyeit és képességeit a szabad piacon. Harmadrészt, ha nem a termelés mennyiségi mutatóit vesszük figyelembe, hanem a termelékenység összevetett szintjeit vizsgáljuk, akkor a szovjet gazdaság gyengesége még egyértelműbbnek látszik, mivel “a szovjet ipart a nyugati iparral szemben technikai elmaradottság jellemezte, mely sokkal súlyosabb volt, mint 1914-ben, és a tények azt mutatják, hogy például a szerszámgépiparban még az 1920-as évek végén sem csökkent az elmaradás” (Wheatcroft et al, 1986, 270-271. oldal). Negyedszer, a fegyverkezési verseny tekintetében a Vörös Hadseregnek óriási volt a technikai lemaradása. 1928-ban mindössze 92 tankjuk volt – a legtöbb elavult darab, melyeket a polgárháborúban a britektől és a fehérektől zsákmányoltak –, illetve 1200 autó jutott a több mint 500.000 fős katonaságra (Tupper, 1982, 7.oldal)

így hát amikor 1931-ben Sztálin elhíresült beszédében az ipar irányítóihoz szólt, és azt állította, hogy “ötven–száz évvel kullogunk a fejlett országok mögött”, akkor pontosan határozta meg a szakadék mélységét, melyet át kellett hidalni (Sztálin, 1947, 355-356). Más volt viszont most a helyzet annyiban, hogy ő és támogatói már le tudták vonni az elszigeteltségből adódó következtetéseket, és megpróbáltak az Oroszországra nehezedő gazdasági, politikai és katonai nyomásnak ellenállni. Módszerük a fejlődési lemaradás felszámolása volt a gyors iparosítás – főképpen a nehézipar megteremtése – révén, illetve ezáltal a Szovjetunió fegyveres erőinek megerősítése. A hatalmat a sztálinista csoport szerezte meg, mely a forradalom eltorzult örökségét eszközül használta a maga céljaihoz, hiszen a potenciális belső ellenzéket korábban már felszámolták. Az arisztokrácia és a magántőkések eltűntek a forradalom, a polgárháború és a háború utáni emigráció viharaiban. Az ellenzék tehát csak a párton belül, a munkásságból – mely maga is bizonytalan társadalmi helyzetbe jutott – és a parasztságból verbuválódhatott. A párt belső ellenzékét az 1920-as évek végén felszámolták, a munkások és a parasztok ellenállását pedig 1928 és 1932 között sikerült megtörniük. Ennek eredményeként az állam ellenállás nélkül biztosította a gazdasági fejlődés forrásait, és ezzel egyidőben ugyancsak az állam leszállította a munkások és a parasztok életszínvonalát, hogy a szükséges felhalmozási arányt el tudja érni.

Kelet-Európában ez az átalakulás 1945 után játszódott le, amikor szovjet nyomásra a kommunista pártok ragadták magukhoz a hatalmat. De a minőségi fejlődés valójában sokkal kisebb mértékű volt, mint gyakran hiszik. Ennek egyik jele volt, hogy jól lehetett támaszkodni az állami beavatkozás korábbi hagyományaira (Spulber, 1966). De az állami irányításra való áttérés könnyedségét óriási hatalmi vákuum kísérte, mely a II. világháború öröksége volt. A nácik megsemmisítették a “zsidó tőkét”, és egyéb értékeiket, vagyontárgyaikat is megszerezték, tovább gyengítve ezzel a magántőke bázisát. Az ő vereségük a tőke további szétdarabolását eredményezte, mert a kollaboránsok tőkéjére az új, nem kommunista kormányok csaptak le, és az etnikai tisztogatások is a tőke “átcsoportosításával” jártak. Főképpen tehát a kommunista hatalomátvétel következtében, 1946–1947-re minden fontos kelet-európai gazdaságban megerősödött és gyakran egyeduralkodó lett az állami szektor, olyannyira, hogy Bierutnak, a lengyel vezetőnek a szavaival “ez törvényes cselekedet volt, mely csak a valóságos tényeket és folyamatokat szentesítette. Csak annyi, hogy a törvényt a valósághoz igazítjuk” (Gluckstein, 1954, lásd még Harman, 1988).

Hátravolt még persze a meggyengült magánszektor felszámolása, amire 1948-ban került sor. A munkások és a parasztok is potenciális ellenzéket jelentettek, hiszen esetleg vonakodnak majd az erőltetett fejlesztés áldozataivá válni, ám ezt az ellenállást szinte teljesen megsemmisítették 1948 és 1952 között. Különösen alárendelt helyzetben voltak a munkások, amint ezt az alábbi utasítás is érzékelteti, amelyet a Lengyel Kommunista Párt Gazdasági Osztályának vezetője adott ki 1948 novemberében:

A gyár igazgatósága az igazgatóval az élen annak a szabálynak megfelelően vezeti a gyárat, hogy ők alkotják az egyetlen hatalmat a kérdéses vállalatnál. ők felelnek a gyár minden tevékenységéért, a terv teljesítéséért, a gyár munkásainak munkakörülményeiért. A gyári pártsejtnek kötelessége az igazgatóság tekintélyét támogatni, és a gyárat vezető egységes hatalom alapvető szerepének jelentőségét megvilágítani. A munkástanácsoknak nem szabad az igazgatóság tevékenységébe beavatkozniuk, hanem a munkafegyelem és a munka hatékonyságának fokozásáért kell küzdeniük (idézi Blit, 1951, 14).

A kommunista pártokon belül nem létezett olyan ellenzék, amely az 1920-as évek oroszországi ellenzékéhez hasonlóan alternatívát kínált volna az izolációs fejlesztéssel szemben. Az ekkoriban zajló viták, melyek tisztogatásokhoz vezettek, sokkal inkább a “nemzeti” és a “szovjet” érdekek egyensúlyáról szóltak, ám abban mindenki egyetértett, hogy a fejlődési lemaradást be kell hozni.

Az a tény, hogy a kelet-európai kommunista pártok képesek voltak ezt a perspektívát felkínálni, és eközben támaszkodni tudtak a Szovjetunió nyilvánvaló sikereire, lehetővé tette, hogy az értelmiség széles köreinek támogatását is élvezzék; ez az értelmiség ráadásul már kiábrándult a piac és a magántőke korábbi felzárkózási kísérleteinek sikertelenségéből. 1945-ben a kommunista pártok általában kis taglétszámmal rendelkeztek, de mivel a puszta elnyomásnál többet ígértek, rohamosan nőttek. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a Szovjetunió összeomlása óta Közép- és Kelet-Európában sok elemző próbálta a szovjet rendszert kizárólag külső kényszernek bemutatni – az ember ekkor részben arra gondol, hogy ez a magyarázat csak kibúvó a hatalomban kompromittálódott hazai erők számára. A valóságban a kommunista pártokban megvolt a lehetőség a fejlődés előmozdítására és a “nemzet” egészének megváltására, valamint arra, hogy az egyes pártszimpatizánsoknak biztosítsák a társadalmi mobilitást. Amit a két világháború közötti időben megígértek a lakosságnak, azt most új formában, de megvalósítják, és ez még azoknak is vonzóvá tette ezeket a pártokat, akik a független nemzeti fejlődés stratégiájának elkötelezett híveként akartak karriert csinálni. J. M. Montias szavaival: “Visszatekintve figyelemre méltó, hogy Sztálin megbízottjai Kelet-Európában saját céljaik kompromittálása nélkül be tudták vonni a hazai értelmiség ilyen nagy részét politikájuk megvalósításába” (Montias, 1978). ám ez az együttműködés kevésbé figyelemre méltó akkor, ha arra gondolunk, hogy ezek a rendszerek tudatosan takaróztak a “nemzeti fejlődés” leplével. Romániában például sok elemző rámutatott már arra, hogy milyen erőteljes a hasonlóság az egy országban zajló fejlődés 1948-as román kommunista ideológiája és a román Liberális Párt 1920-as években vallott nézetei (jelszava is ez volt: “Csak mi magunk”) között.

5. Az állam irányította gazdaságok felemelkedése és bukása

A kelet-európai vezetés képes volt az államhatalmat az 1930-as évek szovjet mintájára felhasználni. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy óriásira nőtt az állandó beruházás aránya a paraszti és munkástömegek fogyasztásának kárára. Másodsorban, a befektetések 50-60%-át az iparban, főképpen a nehéziparban eszközölték – elsősorban a mezőgazdaság rovására. Ezáltal sikerült megteremteni azt a nehézipari bázist, melyet a független nemzeti fejlődés sine qua non-jának tekintettek. Hogy ez az állapot kialakulhasson, csökkenteni kellett a világpiaci verseny hatásait, mert ez letörte volna az éretlen, gyenge ipari bázis életképességét. Az alapvető különbség a szovjet és a kelet-európai módszerek között abban állt, hogy mivel a Szovjetunióban a külvilággal folytatandó versengés központi hajtóereje a katonai verseny volt, ezért ott a kelet-európainál sokkal erősebbek voltak az autarchiás törekvések. Azonban a kezdeti sikerek után mindkét régiónak óriási árat kellett fizetnie a világpiactól való viszonylagos elszigeteltségért.

Az 1950-es és 1960-as években a szovjet és a kelet-európai stratégia átfogó eredményei nagyon is meggyőzőnek tűntek, mivel a fejlettségbeli hátrány kezdett eltűnni. A múltbeli szomorú teljesítményekhez és a hidegháborús légkörhöz viszonyítva túlzottan is optimista remények támadtak a lemaradás teljes felszámolásáról. ám ezek a remények nem váltak valóra. A hidegháború csak segítette a fejlett világ gazdaságainak általános felvirágzását, és a centrum országaihoz kapcsolódó elmaradottabb gazdaságok is viszonylagos fejlődésnek indultak. De elsőként a kelet-európai gazdaságok produkálták ezt az eredményt, míg Nyugaton nem látszott ilyen egyértelműen a felzárkózás lehetősége. Miközben például Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország röviddel a kelet-európai “gazdasági csodák” beköszönte után szintén a “csoda” jeleit mutatta, addig a spanyol gazdaság egészen az 1950-es évek végéig semmi jelét sem adta a viszonylagos előrelépésnek a portugál és a görög gazdasághoz hasonlóan. A kelet-európai gazdaságok viszonylag gyors eredményei még inkább lenyűgözőek, ha figyelembe vesszük Nyugat-Európa és az USA, illetve Kelet-Európa és a Szovjetunió kapcsolatát. Míg az első esetben a hidegháború idején az USA jelentős támogatást nyújtott Nyugat-Európának, addig Kelet-Európából a szovjet vezetés kivonta a forrásokat (legalábbis 1956-ig) a szovjet gazdaság talpra állítása érdekében. Görögország például egy időben az össznemzeti termékének 15%-át kitevő segélyt kapott (Spulber, 1963). A kezdeti eredmények szédületesek voltak az Európán túli területekkel összevetve is. A II. világháború utáni időszakban például a legfejlettebb latin-amerikai gazdaságok csak néhány évig tudták viszonylagos előnyüket fenntartani, és ma ugyanabban a relatív helyzetben vannak, mint voltak ötven évvel ezelőtt – dacára a térség gazdasági növekedésének és iparosításának (Maddison, 1995b).

A fő problémát mind a Szovjetunió, mind Kelet-Európa gazdaságainak az okozta, hogy az 1960-as években növekedési rátájuk hanyatlani kezdett. A korábbi növekedési mutatókat Nyugaton sem lehetett fenntartani, de a kelet-európai visszaesés gyorsabb volt, ráadásul a Kelet és a Nyugat leszálló trendjei keresztezték egymást. Ennek következtében az 1970-es évek végére nyilvánvaló lett, hogy a fejlődési elmaradás nem csökkenthető, az 1980-as évekre pedig egyre sokasodtak a gazdasági nehézségek.

Hogy az így előállott problémák milyen súlyosak, attól is függ, mivel vetjük őket egybe. Az 1960-as évekig az egy főre eső termelés tekintetében Nagy-Britannia volt az európai gazdaság vezető ereje. Később azonban a brit gazdaság a fejlett világ leggyengébb növekedési mutatóit produkálta, így visszacsúszott az első helyről a fejlett országok középmezőnyébe. Ha tehát az Egyesült Királyságot vesszük kiindulópontnak, akkor ez felértékeli a konvergencia mértékét. Ha viszont az újabb vezető gazdaságokhoz viszonyítunk, melyek Nagy-Britannia helyébe léptek (és még jobban változik a kép, ha nem európai, hanem világméretekben gondolkodunk), akkor a viszonylagos felzárkózás még szerényebbnek tűnik.

Noha a kelet-európai gazdaságok relatíve hanyatlani kezdtek, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy az 1970-es évek végétől világszerte ugyanez volt a tendencia – bár az európai tömbön kívül akadt néhány gazdaság, mely a fejlettek nyomába eredt (főképpen a kelet-ázsiai “kistigrisek”). A nyugati tábor egésze számára viszont a közeledés ténye egyre kétségesebb lett, és ugyanez igaz a fejlődő országok tekintetében is. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy ebben az értelemben a kelet-európai gazdaságok összeomlásának elemzése azt mutatja, nincsenek specifikus, csak erre a tömbre jellemző okok. Inkább az érvényes, mint azt Arrighi állította, hogy a világgazdaságban mint egészben hiányoztak az erőteljes és folyamatos közeledési trendek, éppen ezért most a “fejlődéseszme általános válságával” kell szembenéznünk (Arrighi, 1991).

Az iparosítás egyre nagyobb teret nyert, de a világgazdaságnak csak kis része tudta relatív helyzetét megőrizni az 1990-es évekre. Kétségtelenül nagyon kellemes alternatív fejlődésről ábrándozni, de az eredményes felzárkózást megvalósító országok nem tipikus és korlátozott sikerei valójában nem voltak minden ország számára elérhetőek. A Kelet-Európán túli fejlődő országok zömében a füstbe ment remények jelentik a valóságot. Ez a sokkal általánosabb tévedés arra int, hogy szkeptikusabbak legyünk Kelet-Európa reális lehetőségeit illetően is. Arrighi azt írta, nehéz “elfogadható érvet találni arra, hogy a kommunista Kelet-Európa és a Szovjetunió mai és korábbi területei jobb gazdasági teljesítményt nyújtottak volna, mint mondjuk Latin-Amerika, ha nincs a tervgazdaság és a világpiacról való leválás” (Arrighi, 1991, 55).

Ehhez még hozzá kell tennünk a fentebb már jelzett dilemmát a történelmi spekulációkat illetően. Ugyanis ha azon spekulálunk, mi történt volna a kelet-európai gazdaságokban, ha nyitottak, és a világgazdaság részeként működnek, akkor számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy elmaradtak volna a hidegháború gazdaságilag jótékony hatásai, az 1950-es és az 1970-es évek közötti korszak jóval bizonytalanabb lett volna, jelentősen csökkentve a gazdasági közeledés lehetőségeit is.

A probléma specifikusan kelet-európai vonását az adta, hogy az elszigetelt nemzeti fejlődés következtében a globalizáció kedvező hatásai nem érvényesülhettek teljes egészében. Az egyre gyengébb eredményekkel járó fejlesztési programok teremtette egyensúlyhiány méreteiről Winiecki ad alapos képet. Hollis Chenery jól ismert módszerét használva kiszámította, hogy 1965-ben a kelet-európai ipar részesedése az össztermékben 52% volt, szemben egy feltételezett, hasonló egy főre jutó termelési mutatókkal rendelkező piacgazdaság 39%-os részesedésével. 1979-re a tényleges kelet-európai adat 63% volt, szemben a modellezett piacgazdaság 40%-os mutatójával (Wiernicki, 1988, 81). Bár az elszigetelt szovjet tömbön belül ez az ipar döntően életképes volt, amikor a világgazdaság színvonalával kellett megmérkőznie, ez a forma megbukott. Itt ellentmondásos dialektika érvényesült. Egyfelől, mint Rainnie és Hardie rámutatott, “az állam által támogatott fejlődés bizonyos mértékig elvetette önnön pusztulásának csíráit is, amennyiben elősegítette és felgyorsította az integráció és a nemzetköziesedés folyamatát” (Rainnie és Hardie, 1996). De a globalizáció már az 1970-es évektől azt is jelentette, hogy a világgazdaság külső nyomása aláássa a belső gazdaságot. Ha a lassuló tempójú gazdaságokat hatékonyabb, intenzívebb pályára akarták átállítani, akkor a fejlett országok technológiájának és know how-jának átvétele elengedhetetlenül szükségessé vált, ami viszont azt eredményezte, hogy ezek a gazdaságok egyre inkább belesodródnak a nemzetközi termékáradatba – kölcsönök formájában a pénzpiacot is beleértve, a kölcsönöket pedig valutában kellett visszafizetni.

így tehát egyfelől a világgazdaságba való lassú integrálódás új lehetőségeket tárt fel, másfelől azonban egyre nehezedő kényszert jelentett a növekvő adósság, a kereskedelmi egyensúly hiánya és a külföldi inflációs nyomás révén, s mindez súlyosan megterhelte a belső tervmechanizmust. A gazdaságok belső átalakuláson mentek át, a gazdasági kötöttségek sok országban enyhültek a mezőgazdaságban dolgozók, a kisvállalkozók és a később “nómenklatúra-tőkéseknek” nevezett csoport javára. Ez utóbbi réteg kialakulása már az átmenet jele volt, mivel az uralkodó osztály tagjai az állami tulajdon feletti ellenőrzési jogukat kezdték törvényileg és társadalmilag biztosított magántulajdonosi formákba átmenteni. Tovább könnyítette ezt az átmenetet, hogy egy új és ideológiailag kevésbé elkötelezett nemzedék kopogtatott a hatalom ajtaján. Ennek eredménye az lett, hogy 1989 küszöbén e társadalmak vezető szereplői kétirányú nyomásnak voltak kitéve (bár ennek mértéke országonként eltérő volt) – egyfelől, hogy újítsák meg a régi rendszert, másfelől, hogy bontsák le azt.

6. átmenet és divergencia

Az 1989 és 1991 közötti periódus történései a lebontásnak kedveztek, és új vezetést dobtak felszínre, amely a tömegek változások iránti igényét a maga hasznára fordította. Ez nem kis mértékben abból adódott, hogy megvolt a maga “technokrata” koncepciója a reformok menetéről. További támogatást adott a folyamatoknak a nyugati kormányok és hivatalos tanácsadóik helyeslése. A nyugati támogatás azonban nem a fejlődéshez való közvetlen hozzájárulást jelentette, hanem inkább a nemzetközi pénzügyi stabilitás és a kelet-európai tömb fizetőképességének biztosítását; a fizetőképesség viszont rövid- és középtávon a növekedés rovására őrizhető meg. A változások tiszta nyeresége egyfelől az volt, hogy az új vezetés mindenhol képes volt óriási változásokat elérni Kelet-Európa népeinek életében, ami természetesen közelebb vitte őket a nyugati modellhez, és egyben elsodorta a tömegek reményeit a szabadabb és virágzóbb jövőt illetően.

Milyen hatással volt mindez a gazdasági közeledésre? Az alábbi táblázatok azt mutatják, hogy még a legoptimistább forgatókönyvek (amelyeket néhányan az átmenet első időszakában reálisnak gondoltak) szerint is a konvergencia hosszú időt vesz igénybe.

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra2 (az éveket kerekítettük):

Fejlett országok növekedési aránya (%) átmeneti országok növekedési aránya (%) Az utolérési periódus (években)
2 3 136
2 4 68
2 5 46
3 4 137
3 5 69
4 5 139

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra (az éveket kerekítettük):

Fejlett országok növekedési aránya (%) átmeneti országok növekedési aránya (%) Az utolérési periódus (években)
2 3 65
2 4 33
2 5 22
3 4 66
3 5 33
4 5 66

De az átmenet, melyről azt gondolták, csak rövid ideig tartó “átmeneti visszaeséssel” jár majd, nemhogy a várt konvergenciát nem hozta meg, hanem a termelés hosszantartó zuhanását eredményezte, ami a fejlett világtól való további elmaradást jelentette. Az átmenet lendületének fenntartása és a lemaradók bátorítása végett az elemzők általában a lehető legkedvezőbb fénybe állítják a talpraállást igazoló tényeket, és azt mondják, a válság mértékét felnagyítják a statisztikai adatgyűjtés problémái, a javulás jelei pedig ugyanezért alábecsültek. Annak érdekében, hogy a kilábalás jelei a lehető legmarkánsabbak legyenek, a statisztikai adatsorokat ma inkább 1991–1992-vel kezdik, nem pedig 1989-cel (vagy még korábbról), amikor az átmenet válsága kezdetét vette. A statisztikai adatok alapján azonban a kilábalást hangsúlyozó megközelítésekkel ellentétes gondolatmenet is bizonyítható (e vita részleteiről lásd Rosati, 1994, Summers és Andor, 1998). De még ha a legoptimistább számítást fogadjuk is el, akkor is tény marad, hogy a tanulmány írásakor (1999 közepén) csak a lengyel gazdaságnak sikerült egyértelműen utolérnie és elhagynia az 1989-es termelési szintet. Az állítólagos sikertörténeteknek azonban a folyamatos dinamizmust is igazolniuk kellene, mely majd visszaemeli őket a korábbi szintre. A hagyományos piaci érvelést azonban a történelem már diszkreditálta a világnak ezen a vidékén. A volt Szovjetunió utódállamaiban a helyzet még ennél is katasztrofálisabb. Valószínűleg ez volt a fejlett országok gazdaságtörténetében és a gazdaságtörténetben általában ismert legsúlyosabb összeomlás békeidőben. És amikor 1998 nyarán megrendült az orosz pénzügyi rendszer, ezzel az addig gyakran hivatkozott érvelés – hogy ti. mindez elfogadható, amíg biztosított Oroszország pénzügyi stabilitása – is megingott.

Hogy az átmenet válságának sajátosságait és a kelet-európai gazdaságok felzárkózásának elmaradását teljes egészében megértsük, figyelembe kell vennünk a következő négy szempontot. Az első az, hogy az átmenet a strukturális átalakítás versenyre építő megközelítésén alapult. Kelet-Európa “a nemzetköziesedés és struktúraváltás folyamatát alig fél évtized alatt vitte végbe, melyhez Nyugat-Európának több mint negyedszázad adatott” (Rainnie és Hardie, 1996). Ennek következtében a volt Szovjetunió és a kelet-európai gazdaságok erősen leértékelődtek a nemzetközi munkamegosztásban. ám ez nem volt szükségszerű. 1989-ben még nagy reményeket fűztek a nyugati befektetések és támogatások beáramlásához, amelyek majd segítenek az omladozó ipari struktúrák megújításában (Haynes, 1992). A támogatás azonban elmaradt, vagyis az immár világpiaci mércével megmért ipar összeomlott – kivéve, ha az állami beavatkozás vagy a piac tökéletlen működése meg nem óvta.

Másodsorban, még ha az átmenet élvonalát alkotó gazdaságokra vonatkozó legoptimistább értékeket fogadjuk is el, akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a gazdasági talpraállás önmagában még nem egyenlő a felzárkózással, hiszen ezek a gazdaságok mozgó célpontot üldöznek: a fejlett országok továbbra is növekszenek – igaz, az 1990-es években egyenlőtlenül. Amikor az átmeneti gazdaságok elérik 1989-es termelési mutatóikat, relatíve akkor is nagyobb lesz a lemaradásuk, mint 1989-ben volt. A felzárkózáshoz az szükséges, hogy hosszú időn át sikerüljön fenntartani a magas növekedési rátát, így visszajuthatunk a kezdeti relatív lemaradáshoz, s majd ekkor lehet nekilátni a gazdasági különbségek kiegyenlítésének.

Harmadsorban, amint azt már a tanulmány elején hangsúlyoztuk, a felzárkózás eddigi története azt mutatja, hogy e folyamatnak a dinamikusan fejlődő világgazdaság nyújtja a legkedvezőbb hátteret. Az 1989-ben megindult átalakulás egybeesett az 1980-as évektől tartó fellendülés kifulladásának kezdetével, és a világgazdaság eredményei azóta is nagyon egyenetlenek voltak, a legutóbbi időszakban pedig a súlyosbodó válság jeleit mutatják. Ha ez a tendencia nem is hozza a legpesszimistább jóslatok beteljesedését, akkor is kérdéses, vajon lehetséges-e hosszú távú visszatérés a növekedés 1945 után tapasztalt aranykorához. Nagy kérdés marad, vajon Közép- és Kelet-Európa gazdaságai képesek lesznek-e hosszú távon a fejlett gazdaságokhoz való közeledésre, és valószínűnek látszik, hogy a belátható jövőben ezek az országok az Európai Unió fejlett gazdaságainak mérsékelten szegény szomszédai maradnak.

Végül pedig világos, hogy bármilyen lesz is a térség gazdasági felépülése, ez az átmeneti gazdaságok többségében felerősíti a regionális különbségeket. Egyértelműen látható ez Magyarország esetében, mely a térségben az átlagosnál jobban vonzza a külföldi befektetőket. Beszédes azonban, ami az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium adataiból olvasható ki; eszerint “a külföldi befektetők 15 milliárd dollárjának – melyet Magyarország 1990 óta kapott – mintegy 75%-a Budapestre és a nyugati megyékbe irányult. E tőkének csak alig egy százaléka jutott Kelet-Magyarország négy megyéjébe” (Haynes, 1998). Ez persze szélsőséges példa, de mélyebb problémára utal, és azt sugallja, hogy a regionális különbségek a jövőben súlyosabb problémát jelentenek majd, mint a közelmúltban. Ennek alapján úgy tűnik, amint ezt Rainnie és Hardie Lengyelország esetében kimutatta, hogy a rendszerváltás a térség egyenlőtlen fejlődését csak felerősíti. A versengő átalakítás eredménye szavaik szerint az, hogy “ a periferialitás tengerében kialakulnak a viszonylagos fejlettség szigetei” (Rainnie és Hardie, 1996). Ezek a szigetek négy tényezőre épülnek. Az első a régi rendszerben háttérbe szorított szolgáltató ágazat terjeszkedése. A nagyvárosok modernizációjában ez az elem játszik lényeges szerepet. A második elem egynéhány nyugati multinacionális cég leányvállalatainak megjelenése. A harmadik a sikeres helyzetű hazai iparágak jelenléte. A negyedik a marginális kisipari tevékenységi formák fejlődése. Rainnie és Hardie különösen ironikusan fogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy ez a szektor lehetne az intenzív fejlődés motorja, és azt állítják, hogy Lengyelországban a kis- és a közepes vállalkozások többsége “a bolhapiacnak, nem pedig a szabad piacnak a résztvevője, ahol alacsony vagy nem létező profitot állít elő”. De a kelet-európai ipart az alacsony keresetek ellenére is megterheli a drága munkaerő (Husan, 1996), és emiatt nem is vonzanak jelentős külföldi befektetést (és akkor még nem is beszéltünk a politikai bizonytalanság következményeiről, melyek a volt szovjet tömb országainak többségét jellemzik).

Következtetésünk tehát az, hogy a keleti tömb gazdaságtörténete azt bizonyítja, Közép- és Kelet-Európában a hosszú távú fejlődés útjában olyan nehézségek állnak, melyeket eddig még egyetlen rendszernek sem sikerült megoldania. A lemaradás felszámolását a történelem folyamán hol az államtól, hol pedig a piactól remélték, ami a régió lakosságára óriási, bár egyenlőtlenül eloszló terheket rótt. Minden átnyergelést azzal igazoltak, hogy a változások a terheket viselőknek a relatív lemaradás csökkenését és magasabb életszínvonalat hoznak majd. A múlt gyászos tényei azonban kevés okot adnak arra, hogy elhiggyük, a volt Szovjetunió és Kelet-Európa mostani vezetői elődeiknél sikeresebben oldják meg majd ezt a problémát. A globális egyenlőtlenség problémáját nem lehet részletekben megoldani, és a ma kínált receptek bizonyosan nem jelentenek megoldást.

(Fordította: Baráth Katalin)

 

Irodalomjegyzék

Aggrihi, G. (1991) “World income inequality and the future of socialism”, New Left Review, 191, (Sept.-Oct).

Aldcroft D & Moreland, S, (1995) Economic Change in Eastern Europe Since 1918, Aldershot: Edward Elgar

Ambramovitz, M. (1986) “Catching up, forging ahead, and falling behind,” Journal of Economic History, 46: 385- 406.

Bairoch, P. (1976) “Europe’s Gross National Product: 1800-1975,” Journal of European Economic History, 5: 2 ; 273- 340.

Baumol, W. (1986) “Productivity growth, convergence and welfare: what the long-run data show,” American Economic Review, 76: 1072-1085.

Berov, L (1988) “About the comparability of the industrial statistics data in the individual Balkan countries before and right after the Second World War”, Etudes Balkaniques, 1;

Blit, L. (1951) Trade Unions in Communist Countries, Birmingham (England): Town Crier Publishing.

Broadberry, S. (1998) “How did the United States and Germany overtake Britain? A sectoral

analysis of comparative productivity levels, 1870–1990", Journal of Economic History, 58 : 2 (June), 375-407.

Crafts, N.F.R. (1989) “Gross National Product in Europe 1870-1910: some new estimates,” Explorations in Economic History, vol. 20 ; 387-401.

Galbraith, J.K. (1992) The Culture of Contentment, London: Sinclair Stevenson

Gramsci, A (1977) Selections from Political Writings 1910–1920, London: Lawrence and Wishart

Gerschenkron, A 1962, Economic Backwardness in Historical Perspective, Cambridge Mass.: Harvard U.P.

Gerschenkron, A 1968 Continuity in History and Other Essays, Cambridge Mass.: Harvard U.P.,

Gerschenkron, A 1977, An Economic Spurt that Failed, Princeton, NJ:

Gluckstein, Y 1954, Stalin’s Satellites in Europe, Allen and Unwin

Good, D.F. 1994, “The economic lag of Central and Eastern Europe: income estimates from the Habsburg successor states, 1870–1910", Journal of Economic History, 54: 4 (December), 869-891.

Gregory, P 1991 “The role of the state in promoting economic development: the Russian case and its general implications’ in R.Sylla & G.Toniolo eds., Patterns of European Industrialisation: the Nineteenth Century, London, Routledge.

Gregory, P 1994 Before Command: An Economic History of Russia from Emancipation to the First Five Year Plan, Princeton. N.J.

Hardy, J & Rainnie, A 1996 Restructuring Krakow: Desperately Seeking Capitalism, London: Mansell

Harman, C 1984 Explaining the Crisis. A Marxist Reappraisal, London: Bookmarks

Harman, C, 1988, Class Struggles in Eastern Europe 1945-1983, London: Bookmarks.

Harrison, M 1994 “GDPs of f the USSR and Eastern Europe: Towards an Inter-war comparison”, Europe-Asia Studies, 46: 2, 243-259.

Hauner, M 1986 “Military budgets and the armaments industry” in M.C.Kaser & E.A.Radice eds., The Economic History of Eastern Europe 1919-1975, vol. II Inter-War Policy, the War and Reconstruction, Oxford: Oxford University Press.

Haynes, M (1992), “The rhetoric and reality of western aid to Eastern Europe” European Business and Economic Development, 1: 2 (September), 13-18.

Haynes, M 1994 “Class and the Eastern European Transition”, in A. Callinicos et al., Marxism and the New Imperialism, London: Bookmarks

Haynes, M 1998 “The European Union and Its Periphery: Inclusion and Exclusion”, Economic and Political Weekly , 33: 35, PE87-PE97.

Haynes, M & Husan, R “The state and ,market in the transition economies: critical remarks in the light of past history and current experience”, Journal of European Economic History, 27: 3 (Winter), 609-646.

Jacobs, A 1946 A Window on Moscow, 1944-1945, London: Collins

Kahan, A, 1967 “Government policies and the industrialisation of Russia”, Journal of Economic History, vol. 27 no. 4, December,

Karpinski, A 1964 Twenty Years of Poland’s Economic Development 1944-1964, Warsaw

Kidron, M. 1968. Western Capitalism Since the War, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Kuznets, S. 1966 Modern Economic Growth. Rate, Structure, Spread, New Haven, Yale

Lampe, J. 1975 “Varieties of unsuccessful industrialisation: the Balkan states before 1914”, Journal of Economic History, vol. xxxv

Lampe J & Jackson M., 1982, Balkan Economic History, 1550–1950: From Imperial Borderlands to Developing Nations, Bloomington Ind.: Indiana University Press.

Maddison, A 1982, Phases of Capitalist Development, Oxford, Oxford University Press

Maddison, A 1989, The World Economy in the Twentieth Century, Paris: OECD.

Maddison, A 1991 Dynamics Forces in Capitalist Development. A Long Run View, Oxford: Oxford  University Press

Maddison, A 1995a Explaining the Economic Performance of Nations: Essays in Time and Space, London: Edward Elgar

Maddison, A 1995b Monitoring the World Economy 1820–1992, Paris: OECD

Montias, J.M. 1978 “Notes on the Rumanian debate on sheltered industrialisation 1860-1906” in K.Jowitt ed., Social Change in Rumania 1860-1940: a debate on Development in a European State, Berkeley, 1978,

Nove, A 1991 An Economic History of the USSR, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Poland 1937 Concise Statistical Yearbook of Poland 1937, Warsaw, Chief Bureau of Statistics

Pryor, F et al 1971, “Czechoslovak aggregate production in the inter-war period,” Review of Income and Wealth, 34 , pp. 1- 25.

Rosati, D.K. 1994 ‘Output decline during the transition from plan to market: a reconsideration’, The Economics of the Transition, 2: 4, (December), 419-441.

Rosenstein-Rodan, R 1943 “Problems of industrialisation of Eastern and South eastern Europe”, Economic Journal, lii, (June- Sept.), .

Skodlarkski, J 1995 Zarys historii gospodarcjez Polski do 1945 roku, Warsaw

Spulber, N 1963 “Changes in the economic structures of the Balkans, 1860-1960”, in C.&

B.Jelavich eds., The Balkans in Transition, Berkley, University of California Press, 1963.

Spulber, N 1966 The State and Economic Development in Eastern Europe, New York

Stalin, J. 1946 Problems of Leninism, Moscow

Summers M & Andor L (1998) Market Failure: A Guide to Eastern Europe’s Economic Miracle, London: Pluto Press.

Summers, R & Heston. A (1988) “A new set of international comparisons of real product and price levels: Estimates for 130 countries, 1950-1985”, Review of Income and Wealth, 34: 1, (March), 1-25.

Tupper, S. (1982) The Red Army and the Soviet Defence Industry, 1934-1941, Ph.D. University of Birmingham (England)

Tutundzhiev I et al, 1996 Kratka stopanska istoriya na Bulgariya, Veliko Tirnovo, UN, 1995, Check table á; 299

Wheatcroft, S G , Davies, R & Cooper J.: “Soviet industrialisation reconsidered: some preliminary conclusions about economic development between 1926 and 1941”, Economic History Review, xxxix : 2, (May), .

Winiecki, J 1988 The Distorted World of Soviet-Type Economies, London: Routledge

Jegyzetek

1 Az általánosan elfogadott nézetektől aligha állt távolabb annak a lehetőségnek a számbavétele, hogy a heves kelet-európai történésekhez hasonló folyamatok játszódhatnak le az Egyesült államokban vagy mondjuk Nagy-Britanniában. A kommunizmus összeomlott, a kapitalizmus győzedelmeskedett. Lehetett-e bárki annyira pesszimista, hogy feltételezze, a sikeres rendszer mélyében hasonlóan súlyos fogyatékosságok rejlenek? Nos, voltak ilyenek. (Galbraith, 1992, 10).

2 Az utolérési periódus meghatározásához a következő képletet használtuk:

G xn = g yn (1)

Ahol a G = a fejlett országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

A g = az átmeneti országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

Az x = (1 + a fejlett országok éves növekedési rátája),

Az y = (1 + az átmeneti országok éves növekedési rátája),

Az n = az egy főre eső GDP kiegyenlítődéséhez szükséges évek száma (vagy felzárkózási periódus).

A logaritmus kiszámításakor az alábbi formulát nyerjük:

LogG + n Log x = Log g + n Log y (2)

így Log G – Log g = n (Log y – Log x) (3)

És n = (Log G – Log g) / (Log y – Log x) (4)

A felzárkózási adatok Maddison 1992-re vonatkozó egy főre eső GDP-számításain alapulnak (Maddison, 1995b), melynek alapján a fejlett országok egy fore eso GDP-je = 17.444 $ (tizenkét nyugat-európai ország – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia – és még négy nyugati “sarj – Ausztrália, Kanada, új-Zéland és az Egyesült államok – adatainak számtani középértéke; ezek az országok, az átmeneti országok egy főre eső GDP-je = 4.627$, mely hét kelet-európai ország egy főre eső GDP-jének átlaga (Bulgária, a volt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia, a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia). Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy a jelenlegi felzárkózási adatok biztosan sokkal magasabbak, mivel az átmeneti országok többségének GDP-je vagy stagnált, vagy jóval kisebb lett 1992 óta, miközben a fejlett országok tovább növekedtek.

Eszmélet folyóirat, 44. szám (1999. tél)