←Vissza

Print
Bárdos-Féltoronyi Miklós: Peremvidékről peremvidékre: Köztes-Európa fejlődésének útja
A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb ösvény a szocializmus. Csak azt felejtették el hozzátenni a rendszerváltás apostolai, hogy az új közép-európai kapitalizmus ugyanúgy a periféria vonásait mutatja majd, mint az államszocializmus előtti.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb út a szocializmus. A kérdés tehát így hangzik: Európa szívében, Oroszország és az Európai Unió között fekvő országokban mit nevezhetünk gazdasági átmenetnek? Véleményem szerint az 1922-es vagy 1945-ös kommunista hatalomátvételtől napjainkig terjedő fejlődési folyamatot. Ez a hatalomátvétel, melyet a sztálinista, helyenként neo-sztálinista rendszerek megszilárdulása követett, eredményezte azt, hogy a kérdéses országok mind társadalmi, gazdasági, mind pedig kulturális szempontból fel tudtak zárkózni a kapitalista világhoz.

Vizsgálandó tételünk tehát így hangzik: a tipikusan múlt századi, agrár típusú gazdaságok periférikus helyzetükből a XX. században ismét perifériára szorulnak, ezúttal azonban nem csak mezőgazdasági szempontból. A két periférikus helyzet között azonban ezekben az országokban többé-kevésbé önállóan és tervszerűen, egy igen jelentős modernizációs folyamat ment végbe. A folyamat - az adott országtól függően - vagy 1922-től (Szovjetunió), vagy 1945-től (többi ország) 1970-75-ig tartott. A gazdasági átmenet tehát nem más, mint a kapitalizmus védőszárnyai alatt végbement gyors iparosodás, mely végül lehetővé tette a tárgyalt országok integrációját.

Gazdaságtörténeti fogódzót keresve az egyik kulcsszavunk a modernizációs folyamat, a másik pedig a kérdéses államok központi avagy periférikus helyzete lehet. Kizárólag Közép-Európát tekintve elmondhatjuk, hogy területét három jellegzetes vonás határozza meg. Először is: az itt található nemzetállamok a világgazdaság perifériájára szorultak, s bár növekvő ütemben függetlenedtek, gazdasági fejlődésük egyenetlen marad. Másodszor: a közép-európai nyitott gazdasági rendszerek fokozatosan modernizálódnak. Harmadszor: a XX. században végbement a gyors iparosodás és a városiasodás. Az elit a liberális "egységeszme" szlogenje helyett a bolsevik Párt nem kevésbé egységes frazeológiáját szajkózza.

Az alapfogalmak tisztázása után megkíséreljük majd betájolni Közép-, avagy Köztes-Európa gazdasági centrumát, és bemutatni annak fejlődését illetve hanyatlását. Ezt követően magyarázatát adjuk a megfigyelt folyamatoknak. Gondolatmenetünk sem az érintett országok vezetőinek, sem a nemzetközi intézményeknek Közép-Európát érintő nyilatkozatait nem hagyja figyelmen kívül, s a jelenleg működő gazdasági modellek elemzését nyújtja.

I. Kiút a peremvidékről: függetlenség és modernizáció

Európa említett területein a függetlenség meglehetősen friss, és csak többé-kevésbé végleges. Megjelenését egyesek az első világháború utolsó éveitől számítják. Európa felépítése ekkor tagadhatatlanul megváltozott. Eltűnt a török birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia darabokra hullt, a frissen alakult Szovjetunió elszigetelődött, Németország pedig sokat veszített eredeti területéből. Ugyanezt mások a 80-as évek végére teszik; itt a Berlini Fal leomlása, és a szovjet csapatok fokozatos kivonása jelent cezúrát. Latin-Amerikához képest ezek az országok szinte csak most, Afrikával majdnem egy időben vívták ki függetlenségüket. Berend (1996), Castellan (1991, 1994), János (1989) és Drewski (1997) csakúgy, mint Antonio Gramsci - ő korábban is, mint az előbbiek - egy igen érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Jóllehet a fővárosok környékén, valamint Sziléziában és a Szudéta-vidéken kialakult néhány ipari sziget, a kelet-európai országok már a múlt század elejétől kezdve "perifériális", nyitott, és függésben lévő társadalmi egységekként rendeződtek az ipari forradalom hagyományos centrumai köré. Mindezek ellenére az Ancien Régime bukása után - egyes helyeken 1917, máshol 1945 - valódi modernizáció ment végbe.

Számunkra a modernitás több, nagyából párhuzamos fejlődési folyamatot takar. Szekularizációt, egyház és állam, és/vagy a náci, illetve a sztálinista párt és az állam különválását. Sokszor kényszerű, és nem ritkán tömeges urbanizációt, melynek hatására város és vidék határai összemosódnak, s a társadalmi kapcsolathálók térbeni elrendeződése ismét átalakul. Egy, a tőkefelhalmozódás és az infrastruktúra villámgyors fejlődésének köszönhetően forradalmian új technológiákra támaszkodó ipar produkálta jelentős gazdasági növekedést. Végül pedig kulturális asszimilációt - látványosan és időlegesen egységesedett fogyasztási szokásokat.

Ha így tekintünk a modernitásra, akkor a szóban forgó országok fejlődése már 1922-ben, illetve 1945-ben megkezdődött. Ezek az országok tervgazdálkodást folytattak; s mert az első lépcsőfokokon már túljutottak, mind az iparágak közötti, mind pedig a szektorközi kapcsolatok épek maradtak. Fejlődésük ütemét azonban, a közgazdászokkal szólva, egyenetlennek szokás mondani, hiszen a gazdaság különféle tényezői, szereplői rendkívül eltérően és kiegyensúlyozatlanul fejlődnek. Ha határokat akarunk kijelölni az időben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1970-80 körül a Nyugathoz mért lemaradás - az adott országtól függően - 20-25 év volt. S most vessük össze ezt a negyedszázadot azzal az évszázados lemaradással, melyet a II. világháború után tapasztalhattunk Közép-Európában! Kivétel ez alól néhány ipari sziget: a Szudéta-vidék, ˜ódz, Szilézia, valamint egyes fővárosok agglomerációs körzete.

Ez az egész folyamat, legyen akár 45, akár 70 év, a következő séma szerint zajlott: Elsőként újjáépítésbe kezdtek, ezt gyorsított ütemű iparosítás követte, majd a későbbiekben a rendszer megszilárdulása. Ezután pedig az addig elért gazdasági eredményeknek, egy nem mindig népszerű felzárkózás érdekében történő kiaknázása következett. A 60-as évekig az iparfejlesztés extenzív módon történt; ekkor még a dolgozó lakosság nagy része a mezőgazdaságból az iparba, kisebb hányada pedig a harmadik szektorba áramlott. Ezektől az évektől fogva azonban az ipari szektor mindinkább a meglévő erőforrások ésszerű kihasználására és technológiai újításokra törekedett.

Ezzel magyarázható, hogy a kérdéses országok fejlettségi szintje 1988-ban már majdnem fele az Európai Közösség államaiénak. Döbbenetes, de ezek az országok tulajdonképpen hasonló szinten állnak, mint az EK fejletlenebb tagállamai. Globálisan tekintve, az egyenetlen fejlődés minden gazdasági rendszer sajátja. Még a legfejlettebb gazdasági rendszerekben is vannak problémás területek, s ez teljesen normálisnak tekinthető. A nemzetállamok életszínvonalának legjellemzőbb adatait elemezve gyengéikre és erősségeikre is rögvest fény derül (l. Brus 1986; részletesebben Bárdos-Féltoronyi 1991).

II. A legitimáció buktatói

Paradox módon, bár a tervgazdálkodás sikeresnek látszott, a gazdasági növekedés mégis folyamatosan lassult. A gyenge decentralizáció, téves célkitűzések, és végtelenbe nyújtott határidők egyfelől, a kiemelkedően magas energia- és nyersanyagfogyasztás másfelől a termelékenység csökkenéséhez vezettek. A tervutasításos rendszer becsapós eredményeit alátámasztandó pedig a legtöbb ország az előzékeny nyugati bankokhoz fordult kölcsönért. Ezeket államaik természetesen támogatták. Így kívánták ösztönözni a termelőeszközök kelet-európai exportját, ami számukra a krízis legmegnyugtatóbb rendezését jelentette volna. Csakúgy, mint más fejlődő országok esetében, a nyugat itt se sokat gondolt az export hasznosságával. Ehelyett gátlástalanul kihasználta a kifogástalan kapitalista nevelésben részesült aparátcsikok korruptságát.

A kamatterhekkel együtt azonban a közép-európai országok adósságai is felszöktek, s a 80-as években már látszottak a "visszafejlődés" első jelei. A munkanélküliség szerencsére egészen a 70-es évek elejéig ismeretlen maradt. Ez egyrészt a politikai rendszer velejárója volt, másfelől pedig annak köszönhető, hogy a második és harmadik szektor minden demográfiai "boomot" elbírt. A 80-as évek elején azonban a túlközpontosított gazdaságirányítás és az ipar telítettsége miatt megjelent a munkanélküliség, amit az adósságterhektől eleinte csak ösztönzött, később már kényszerített "karcsúsítások" csak növeltek. A munkanélküliség pedig, akár elismerik hivatalosan, akár nem, mindenképpen a reálbérek csökkenésével járt (Lavigne 1996; Nagels 1991, 1993; Drewski 1996).

Ezekben az években önkényuralomra (nem egyszer terrorra) politikai szélcsend következett. A 70-es évektől a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítást fokozatosan kiszorítja az ún. piacgazdaság. Szorosan összefügg ezzel a nemzetközi pénztőke ismételt beáramlása Köztes-Európa országaiba, az egy Szovjetuniót kivéve. Ez a pár évtized a két világháború közötti időket idézi, amikor a külföldi tőke sokszor a nemzeti pénzgazdaság felét közelítette.

Eközben Európa közepén az új vezérgárda első számú gazdasági ideológiája a liberalizmus lett. (Részletesebben l. Szalai Erzsébet számos munkáját, valamint Bárdos-Féltoronyi 1996.) A liberális ideológia itt tulajdonképpen egy törvényességi és törvényesítési igény szüntelen újrafogalmazását jelenti. Mint ilyen, elsősorban a piaci törvényekre, és a privatizációra, mint a nyugati integráció szimbólumára és zálogára, valmint a liberális átalakulásra támaszkodik. A legitimációnak ezt a módját az alábbi képlet foglalja össze:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Amint a Pártok fokozatosan felhagytak minden tervgazdálkodási törekvésükkel, egyre nehezebben tudtak rendet tartani az elit soraiban, melynek személyes befolyása nemhogy csökkent, de a társadalmi-gazdasági szférában egyre nőtt. A 70-es évektől kezdődően aztán ezeket a Pártokat az egyre súlyosodó belharcok mindjobban megtépázták. Új megoldást kellett tehát találni a sztálinista és neo-sztálinista rezsimek alatt felhalmozott elit vagyon törvényesítésére.

Így 1980-85-től a fenti képlethez új jelszavak társultak, melyek egyre határozottabban sürgették a többpártrendszer kialakítását és a szabad választásokat. Más szóval tehát egy, a tulajdonjogot biztosító és szentesítő államot követeltek. A tervgazdálkodás és a politikai stagnálás eredményei a politikai elitet a gazdasági és politikai rendszerről alkotott elképzeléseik alapos átgondolására késztették. A tét a hatalom folyamatos birtoklása. A képlet tehát ismét bővült, s így már tartalmazta az új gondolkodás és gyakorlat elemeit:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Mint sok más "visszafejlődő" országban, Közép-Európában is ez a kettős politikai követelmény lett a hatalommegosztás elegáns és elegendő eszköze. Így a másodrendű kérdésekben igencsak megosztott, ám a lényeget tekintve egységes politikai elit minden irányzatának jutott valamennyi hatalom.

A konszenzus egyfelől a magánvagyonokat érintette. Abban természetesen mindannyian egyetértettek, hogy a termelőeszközök saját körű privatizálását valamilyen úton-módon legalizálni kell. Másrészt pedig a külföldi eladósodás tényét és gondolatát a különböző pénzügyi csoportok, ipari vállalatok és tőkés országok szemében a liberális átalakulás és a nyugati nyitás jeleként kellett feltüntetni. Mint bárhol máshol, ezek a praktikák Közép-Európában is egyfajta társadalmi és gazdasági "afrikanizálódáshoz" vezettek. Ez a folyamat az országok vezetőinek támogatásával ment végbe, párhuzamosan a nemzetközi cégek, bankok, valamint a tőkés államok által mozgatott tőke internacionalizációjával.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban hangzanak el olyan kijelentések, melyek az euro-atlanti (sic!), tehát a NATO-, illetve az EU- csatlakozást sürgetik. A csatlakozást az európai szalonképesség zálogának tekintik; a nyugati és amerikai, valamint a közép-európai vezető rétegek közötti szövetségnek. A végleges képlet ennek megfelelően tehát így fest:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) + (NATO ÉS EU CSATLAKOZÁS)

= BOLDOGSÁG, nyugati módra

Egyelőre vegyük csak az egyenlet első két tényezőjét. Ha igazolni kívánjuk a gondolatmenet helyességét, először be kell mutatnunk, hogy földrészünk tárgyalt részein miként sakkozik, és milyen szlogenekkel él az elit; valamint rá kell világítanunk az általa elért gazdasági és társadalmi eredményekre.

III. Gazdasági átmenet: osztályharc vagy pozíció-csata?

A társadalmi kérdés ilyetén megfogalmazása a közép-európai országok egyedi helyzetéből ered. A szociális kontroll szükségessége válik kérdésessé. Először néhány mondatban szeretnénk feleleveníteni az "elit", illetve a "vezető réteg" terminusok jelentését, majd ezt követően a fenti társadalmi problémát a közép-európai elit-rétegek elemzésén keresztül kívánjuk megközelíteni; különös tekintettel az utóbbi évtizedek szerkezeti átrendeződéseire, melyeket a fent ismertetett frazeológia kísért.

Azt leszögezhetjük, hogy az elit, illetve vezető réteg megfogalmazás magas pozíciójú, privilegizált csoportokat jelent. Paretótól Gaetano Moscáig az elittel a "tömeget" szokás szembehelyezni, míg Marxnál és Bourdieu-nél már inkább a vezető rétegnek a tulajdonhoz, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéhez való viszonyát emlegetik. Meg kell még említenünk, hogy az elit fogalom magában foglalja egy kisebbség fennhatóságát a többség felett, mindamellett, hogy a liberális demokrácia esélyegyenlőséget feltételez. Kisebbség és többség közt feszülő gyökeres ellentét, ha csak kis mértékben is, de természetesen csökkenhet. Ez csak attól függ, hogy az elit mekkora mértékben hajlandó követni a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke átrendeződését. Az elit csoportok a társadalom más csoportjaival és rétegeivel szemben vagy barátságosak, vagy ellenségesek, esetleg az érdekütköztetés módszerével élnek. Vezető szerepük megőrzésére, sőt, növelésére ezeket a praktikákat a körülményektől függően, felváltva alkalmazzák.

Az 1953-tól napjainkig tejedő időszakban az elit szempontjából három meglehetősen eltérő periódust különböztethetünk meg. Az első periódus Sztálin 1953-as halálától 1968-ig, a "prágai tavaszig" tartott; ez volt az olvadás időszaka. A Párton belül ekkor már elkerülhetetlen volt a sztálinista politikai elit és a reformerek elszigetelődése. A második periódus alatt, az Ostpolitik kezdetétől a 70-es évek végéig, megjelentek a Párton kívüli ellenzéki szervezetek. Ezekbe tömörült a szakszervezeti elnöktől kezdve a disszidens értelmiségin át a természetvédő zöldekig mindenki. A harmadik időszak, több kevesebb késéssel, minden országban a 80-as évek elején kezdődött. Ezt az időszakot a tisztán politikai célkitűzésű irányzatok megjelenése jellemezte. Ezek az irányzatok a sztálinista hatalomátvétel előtti, hagyományos pártmodelleket követték, s a békés egymás mellett élésre is képesek. Az országok többségében ennek az utolsó szakasznak 1994-95-ben baloldali fordulat vetett véget.

Mindhárom periódus alatt hatalmas változások mentek végbe a vezető rétegben. A posztsztálinista rendszerek konszolidációjának köszönhetően az akkori elitnek sikerült bizonyos távolságot teremteni saját maga és a tömegek között. Az idők folyamán a társadalomnak egy igen keskeny szelete, 1-2%-a egyre gazdagabb és gazdagabb lett; a társadalom negyedének sikerült felküzdenie magát egy meglehetősen szerény, de kellemes jóléti szintre; a maradék pedig, a hatalmas többség, ha érezhetően javult is a helyzete, a 70-es évek végétől kezdve folyamatosan sodródott a társadalom peremére, s mind jobban sújtották az irdatlan társadalmi különbségek.

A közép-kelet-európai politikusok többsége, legkonzervatívabb nyugati kollégáikkal egyetértésben, tagadja a társadalmi kezdeményezés és az állami gazdaságpolitika szükségességét. Úgy tesznek, mintha a tőkés országok gazdasági fejlődése nem vegyes gazdaságban jött volna létre; vagy mintha a privatizáció és a gazdaság szétaprózása - amit egyébként mindig újrarendezés követ - önmagában is megoldana mindent. A több szférában mozgó szervezetek, a multinacionális magánvállalatok és bankok, csakúgy, mint a helyi posztkommunista kormányzatok mind-mind ellenérzéssel viseltetnek a szakszervezetek, a "társadalmi párbeszéd" és az általános szociális kérdések iránt. Ez a hozzáállás felesleges bonyodalmakat okoz, és még az ország egésze számára fontos reformok esetében is nagyban csökkenti a lakosság együttműködési hajlamát. Ezt a jólszervezett fejetlenséget csak fokozza az USA és az EU harca a közép-európai fennhatóságért.

IV. A peremvidékek beilleszkedése

Vajon a 70-80-as évek Közép-Európája is az ázsiai termelési modellt vette át a mai dél-kelet-ázsiai országok mintájára? S átalakította ezt a modellt, hogy alkalmas legyen perifériára szorult országok társadalmának igazgatására? Előnyös-e minden esetben a vezető érdekek előtérbe helyezése; legyenek azok akár külföldiek, akár hazaiak? Végbe ment-e az újkori kolonizáció, amiről a 60-as években annyit lehetett hallani? Vagy csupán arról van szó, hogy a világméretű tőkefelhalmozódásba komplett gazdasági rendszerek új módon integrálódnak? Állításunk szerint a legújabb modernizációs modell az ázsiai termelési mód, az újkori kolonizáció és a világméretű tőkefelhelmozódásba történő beágyazódás együttese. Benne e három komponens teljes mértékben összeegyeztethető.

Sokan úgy vélték, hogy Közép-Európában kizárólag az első két fejlődési modell lenne megvalósítható. A modernizációt viszályoktól terhes társadalmi törések és szakadások, a tőkés világhoz mért tömeges elszegényedés, másnéven "afrikanizálódás" kíséri. Az egyik modell tulajdonképpen ennek a fékezését szolgálhatná. A másik modell, mely a modernizáció "fujimorista" útját képviseli, egyfajta önkényes és kívülről irányított "latin-amerikanizálódást" képviselne. A kialakult állapotokhoz leginkább illő modell megválasztása azonban sokban a geopolitikai adottságok függvénye. Oroszország közelsége, az Egyesült Államok és az EU nézeteltérései, valamint a demokratikus követelmények miatt Köztes-Európa mai helyzetére a fenti két modell egyike sem kínál megfelelő megoldást.

Mi sem természetesebb tehát, mint még mélyebbre hatolni az elemzésben, s megfigyelni, hogy a globalizáció talán nem pusztán társadalmi-politikai folyamat, hanem egy megkerülhetetlen gazdasági és technológiai lépcsőfok is. Úgy tűnik, hogy "a pénztőke internacionalizációján" belül egyre több és több tér nyílik a tőkefelhalmozódás számára (Bárdos-Féltoronyi, 1991). "Ez a földrajzi terjeszkedés azonban éles ellentétben áll az államokra nehezedő felelősséggel, melyet a 70-es években felhalmozott adósságterhek szövődményei okoz. Egyébként ezek az adósságok teremtették meg a nemzetközi tőkefelhalmozódás feltételeit. Ezek a változások a gazdasági centrum két pólusa köré rendeződött új középosztály nyomására mentek végbe. ők már úgy vélekednek, hogy egyéni boldogulásuk nem függ állami kezdeményezésektől, sőt, ezek csak leszűkítik szabad mozgásterüket." (Peemans 1994.)

Az ideológiai áramlatok is minden bizonnyal elősegítették a globalizációt. Összefügg mindez a liberális eszme mind szélesebb politikai és társadalmi térhódításával. A fejlődő országokban csakúgy, mint Európa közepén a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia újjáéledését a piacgazdaság velejárójának tekintik. Megszilárdulását ez utóbbi épp a civil szféra állammal szembeni újrafogalmazódásának köszönheti. Ez az ideológiai fejlődés tette lehetővé - még mindig Peemanst idézve -, hogy a liberalizációtól elválaszthatatlan privatizáció, valamint a versenyképesség, avagy a gazdaságosság hódító jelszavai hatni kezdjenek. A konfliktus múlt és jövő harcaként rajzolódik ki. Az Állam úgy jelenik itt meg, mint az intézményesített ellenállás, feladata a változások, tehát a pénztőke globalizációjának fékezése. A kapitalizmus jelenlegi, felívelő szakaszában a demokrácia pusztán egy lett a piacgazdaság elengedhetetlen elemei közül.

Ebben az összefüggésben már érthető, hogy a "piacgazdaságot és demokráciát" jelmondat miért aratott olyan áttörő sikert a 80-as évek Közép-Európájában. E népszerűségben új frazeológiájával és bejáratott módszereivel minden országban az elit is nagy szerepet játszott. Nem tekintve az országhatárokat, a társadalmi rendszerek repedései szétválasztják a nemzetközi "jet societyt" és a különféle országok széles néptömegeit. Ezért aztán sem itt, sem máshol nem mehet végbe nyugat-európai gazdasági integráció a társadalmi szerkezet lerombolása, részeire, atomjaira robbantása, és számos politikai, kulturális, társadalmi, valamint gazdasági törés nélkül. A 70-es, 80-as években a demokráciára és a piacgazdaságra irányuló törekvések kizárólag a társadalmi élet újratermelődésének feltételeit komolyan zavaró gazdasági és politikai kontroll enyhítését célozták. 1945 után, s főként Közép-Európában, az erőtartalékok felhalmozása, kényszerűen, az államra hárult. E változás eredményeként a széles néptömegekben folyamatosan csökkent a tulajdonosi-funkcionáriusi réteg (de facto párttagok) gazdagodásával szembeni türelmesség. Peemans szerint a funkcionáriusok és a népesség fennmaradó része közt már régóta zajló, konfliktusokkal teli folyamatban 1989 csak egy rövid közjáték volt.

1970-től, vagy 80-tól kezdve - az adott országtól függően - a régi aparátcsikok nagy része sikeres menedzserré képzte át magát, és kivette részét a privatizációból, valamint a szövetkezetek és gyárak eleinte titkos, később teljesen nyílt felosztásából. A 80-as évektől a közép-európai népesség elszegényedése a "nyugati nyitás" szlogenje alatt zajlott. Mint a világ országainak nagy többségében a regresszió itt is a vállalatok és pénzügyi csoportok behatolásának ütemében ment végbe.

Néhány gazdaság-szociológiai adat

Az 1970-80-as évek során a kérdéses országok statisztikai adatai egész elfogadhatók lettek. Ám a gazdasági életet (de nem a társadalmi korlátozásokat) érintő, friss deregulációs hullám teljesen kérdésessé teszi nem csak az országok által közzé tett adatokat, de áttételesen a nemzetközi intézményekéit is. Ráadásul az adatokat ezek az intézmények mániákusan dollárban (USD) közlik, amely nem szilárd, és a közép-európai pénzügyi adatokkal viszonylatában teljesen érdektelen.

Különben is, a fekete, "föld alatti" vagy informálisként is emlegetett gazdaság természeténél fogva kibújik a nemzeti statisztikai hivatalok felmérései alól, s a 70-80-as évek mintájára három vonalon fejlődik. Az első: a társadalom széles rétegeinek igen találékony módon, túlélésre, vagy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott, párhuzamos gazdasága. A második: az állami vállalatok vezetői által előbb szabálytalanul, csak fű alatt, később már hivatalosan és tömegesen "privatizált" lesz az állami vagyon. A harmadik: a nemzetközi, országos vagy regionális bűnszövetkezetek közreműködésével fokozatosan növekvő, ún. "föld alatti" kereskedelem. A fekete gazdaság meglehetősen stabil részaránya a gazdaságban - az adott országtól függően - a hivatalos bruttó hazai termék 25-40%-ra rúg.

Tulajdonképpen ezek az adatok is vitathatók, hiszen az árszerkezet nem tartós, és az áremelkedés, mely sokszor évente, sőt havonta is eléri a több tíz, illetve több száz százalékot, sokat torzít rajtuk. Ebből következően az alább közölt adatokat csak mint körülbelüli jelzéseket szabad kezelni. Nem túl pontosak, inkább csak a nagyságrendet érzékeltetik.

1. sz. táblázat A bruttó hazai termék (BHT), régiónként lebontva, milliárd euróban, 1993
kelet-közép-európai országok (19) kb. 300-500
EU (15) 5909
USA 5367
Forrás: Eurostat (Oroszországot figyelmen kívül hagyva)

A közel húsz kelet-közép-európai ország bruttó hazai terméke (BHT) alig több, mint az EU nemzeti össztermékének a huszada, vagy mint, mondjuk, két német tartomány, Baden-Würtenberg és Bajorország együttes BHT-je. Közép-Európa gazdasági súlya még jelentős fekete gazdaságot feltételezve sem növekedne! Ezek a körülmények nagyban megkérdőjelezik az EU-csatlakozás kapcsán felmerült problémákat.

2. sz. táblázat Gazdaság-szociológiai adatok
országok egy főre eső BHT, milliárd euróban, 1988 egy főre eső BHT, milliárd ECU-ban, 1993/94 valós BHT %-ban, 1988 munkanélküliség aránya %-ban, 1996 infláció mértéke %-ban, 1996
Baltikum  
Észtország 6000 2300 38 2 23
Lettország 4000 1500 38 6 18
Litvánia 3600 1200 33 7 25
FÁK  
Belorusszia 4000 2200 55   1000
Ukrajna 4500 1400 31   350
Moldávia 3000 1000 34   120
Visegrádi társult országok  
Lengyelország 4600 1700 37 15 20
Szlovákia 5000 1600 32 13 5
Cseh Köztársaság 7000 1900 27 3 9
Magyarország 6000 2300 38 11 20
Más társult országok  
Románia 3400 140 41 10 57
Bulgária 4600 1200 26 12 311
Albánia 800 700 88    
Jugoszláv utódállamok  
Szlovénia 9000 5000 55 15 9
Horvátország 5000 1500 30 19 250
Macedónia 2600 1400 54 36 12
Montenegró* 2800 2000 71    
Szerbia* 3500 2000 57 24 60
ebből Koszovó 1100 900 82    
Bosznia-Hercegovina 2500 700 28    
KKEO 2000/2500        
EU 15951     10,6  
USA 20779     6,8  

 

3. sz. táblázat Gazdaság-szociológiai adatok
országok külföldi adósságterhek %-ban, BHT-re vetítve, 1994 a harmadik szektor %-os részaránya a BHT-ben, 1994 a mezőgazdaság %-os részaránya a BHT-ben, 1989 és 1993 vagy 94 az ipar százalékos részaránya a BHT-ben, 1989 és 1993 vagy 94
Baltikum  
Észtország   45 20 40
Lettország   45 12 26
Litvánia   50 27/28 35/25
FÁK  
Belorusszia   85 29/24 44/47
Ukrajna   70 28/16 43/52
Moldávia   80    
Visegrádi társult országok  
Lengyelország 5,2 45 7,8/8,3 49,5/39,6
Szlovákia 2,3 45 6,3/6,7 59,6/37,3
Cseh Köztársaság 3 35    
Magyarország 3,5 45 10/6 30/25
Más társult országok  
Románia 3,3 65 14/21 53/41
Bulgária 7 60 11/16 59/43
Albánia   50 26/56 37/14
Jugoszláv utódállamok  
Szlovénia 5 70 4,4/4,7 44,4/33,8
Horvátország 3,5 60 10/10 30/25
Macedónia   65    
Montenegró* nincs adat
Szerbia* nincs adat
Koszovó nincs adat

 

4. sz. táblázat A gazdasági növekedés változása és az egy főre jutó BHT

Kanada

960

7262

10 398

12 447

12 744

21 459

Belgium 939 6363 13 163 15 705 16 181 20 985
Görögország 923 1570 4453 4828 5055 11 265
Portugália 890 1402 3730 4932 5077 12 326
Törökország 772 753 1293 1738 1754 5139
Mexikó 853 938 1936 1814 1891 7384
Zaire/Kongó 381 288 241 197 429  
Baltikum 
Észtország 776 1498 3936 3719 2454 4294
Lettország 711 1020 2695 3546 1767 3332
Litvánia 762 727 2158 2697 1033 4011
FÁK (3) 
Belorusszia 806 515 1774 2628 1792 4713
Ukrajna 689 655 1627 2092 1125 2718
Moldávia 612         1576
Visegrádi társult országok 
Lengyelország 834 1749   1683 1803 5002
Szlovákia 873     3198 2512 6389
Cseh Köztárs. 882   3701 3013 9201  
Magyarország 857 742 2059 2456 2282 6437
Más társult országok 
Románia 748         4037
Bulgária 780   2344 3080 2554 4533
Albánia 655   696 639 526 2788
 Jugoszláv utódáll. 
Szlovénia 886         10 404
Horvátország 760         3960
Macedónia 748         3965
Montenegró* nincs adat
Szerbia* nincs adat
Koszovó nincs adat

Források: Eurostat; BERD; a Világbank Atlasza, 1994; The World Factbook of the CIA, 1994-95; Buisness Central Europe, 07-08, 1995; az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programja 1997-es jelentése.

* Az új Jugoszláv Köztársaság része.

A fenti táblázatok világosan mutatják, hogy az 1980-ig elért, kiemelkedő gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kérdéses országoknak sikerült beverekedniük magukat a világ közepesen fejlett, a nyomorszinten túljutott államai közé. Ám az 1970-80-as évtizedekben bekövetkezett gazdasági hanyatlás visszavetette őket a fejlődő országok szintjére, ahol az elszegényedés nyomai mind feltűnőbbek. A Köztes-Európai országokban többször leértékelték a pénzt, sajnos teljesen hiábavalóan, mert a kívánt versenyképességet így sem sikerült elérniük. Csupán a lecsúszás mértéke, melyet az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programjában életminőségi adatként emlegetnek, vált jelentősebbé. Mint a világ országainak többségében, a regresszió ezekben az országokban is a vállalatok és pénzügyi csoportok előretörésének ütemében változott. Végső soron megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a mezőgazdaság részaránya az adott ország gazdaságában, annál kisebb a visszaesés mértéke!

Nyitás és multinacionalizáció

Közép-Európa országaiban a tőke-internacionalizáció gyakorlatilag két folyamatot takar. Ezek egyike a nemzeti vagyont, illetve a termelőeszközök feletti rendelkezési jogot, másika a külkereskedelmi változásokat érinti. Az egyik oldalon egy voltaképpen gyenge tőkebeáramlásnak lehetünk tanúi, mely szinte kizárólag gazdasági részvétel formájában, az ellenőrzés megteremtése érdekében történik. A beruházásoknak csak elenyésző százaléka valódi, s ezért aztán a gazdaságban való külföldi részesedés csak ésszerűsítésekhez és munkahely-csökkentésekhez vezet. A gazdaság hatalmas,természetesen kockázatmentes szeletei kerülnek különféle nemzetközi, ipari-pénzügyi csoportok és vállalatok fennhatósága alá. Ezek a szeletek elsősorban a fogyasztási ágazatot érintik. Míg a beruházási és termelői szférában viszonylag kis arányú a külföldi részesedés, addig a harmadik szektorban szinte kizárólagos. Érthető is, hiszen a "befektetők" állami garanciát kapnak.

Amint azt a CEPII 1994-es kiadásában már olvashattuk, a volt KGST-be, valamint az OECD nem európai tagállamaiba irányuló export folyamatosan csökken, míg az Európai Unió országaiba irányuló látványosan növekszik. Nagyságrendjét tekintve ez utóbbi jócskán meghaladja az előbbit. Ami voltaképpen annyit jelent, hogy a nyitott, függetlenségüktől megfosztott, szétzilált, már-már "alvállalkozói" státusba szorított közép-európai gazdaságok szép lassan elveszítik azt a külkereskedelmi vezető pozíciót, amit előzőleg magukénak tudhattak. Az alvállalkozói státus, mint jellegzetes vonás, a multinacionális cégeknek köszönhetően ugrásszerűen megszaporodott belső kereskedelmi kapcsolatok védőburája alatt jöhetetett létre.

Mindez természetesen azonos szerkezetű változásokat generált Közép-Kelet-Európa összes országában, kölcsönös versengést indítva ezzel a multik kegyeiért. Így aztán az exportterhek, s főként a nyersanyag-exportéi egyre inkább a hagyományos, kis hozamú ipari ágazatokra hárultak. Az EU-ba irányuló közép-európai kivitel folyamatosan az "alvállalkozói" szerepek függvényévé válik. "Bár a kihelyezett termelőegységek bevételi és munkahely-forrásként szolgálnak a közép-kelet-európai országok számára, hatásuk felettébb kezdetlegesnek és időlegesnek bizonyul ... s mindemellett, a lehető legtöbb mozgásteret biztosítják a döntéshozóknak. Változásnak lehetünk itt tanúi: a multinacionális vállalatok termelési hálójába integrálódó közép-európai gazdasági rendszerek fokozatosan elsajátítják az intra-indusztriális termelési modellt" - hangsúlyozza a WIIW (1994-97).

Magyarország, Bulgária és Észtország kivételével lassan az összes érintett állam tisztán agrár-ipari exportőrré válik. Két magyarázat kínálkozik erre: az agrár szektor sokszor elügyetlenkedett privatizációja, és a külföldi tőke térhódítása (Maurel 1993; Blotnicki 1993; Schreiber és mások). Az előrenyomulás eszközéül az agrár-ipari szektor elárasztását választották; a termelési költségek itt vagy a legfejlettebb nyugati, vagy az éhbérért dolgoztató mediterrán gazdaságokéival kerültek szembe. Míg a világ bármely hasonló helyzetű országában az ipar fejlődik, addig a tárgyalt országokban súlyos problémákkal küzd. Ez magyarázza az önellátást az import mögé helyező politika térhódítását, mely egyébként felborítja a pénzügyi egyensúlyt, és nem egyszer elképesztő méretű eladósodáshoz vezet.

Az adósságteher már akkorára nőtt, hogy minden valós gazdasági növekedés mellett is a gazdaság egészében folyton rosszabbodás lesz tapasztalható. Jóllehet eredetileg megoldásnak szánták, az export növelése is csak az ország javainak megfogyatkozását idézte elő. A NATO nyomására a multinacionális cégek tömeges fegyvergyártásba fogtak, mely egyes országokban a fent leírt helyzethez hasonlót eredményezett. Ráadásul egyre mélyül a társadalmi szakadék. E három folyamat következményeit pár év leforgása alatt csak úgy enyhíthetik, ha a nemzeti vagyon jelentős részét (gyárak, laboratóriumok, bányák, szolgáltatások, kereskedelmi kapcsolatok stb…) külföldre adják el.

Akár sokkterápiás, akár kíméletes, akár helyi vezetők népszerűsítik, akár a nemzetközinek mondott nyomás szüli, a gazdasági átállást célzó tervek egyike sem aratott túl nagy sikert (Gowan 1995). Elég ha itt csak a létező rosszabbodásra vagy a munkanélküliséget és az áremelkedést jelző adatokra gondolunk. Ha ezek a liberalizációs, privatizációs és deregulációs intézkedések a versenyképes piac létrehozását célozták, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában tökéletes kudarcot vallottak. Lényegében az állami monopóliumok magánkézbe jutása, melyhez még bizonyos "ésszerűsítések" is járultak, egy teljesen zárt piaci rendszer konzerválását, a bérek leszorítását és a profit nagyarányú növekedését tette lehetővé. Ez az oka annak, hogy sem az infláció, sem a munkanélküliség nem tűntek el.

Horvath precíz elemzését nyújtja egyes nyugati közgazdászok közép-kelet-európai gazdasági változásokat, illetve lehetőségeket érintő ideológiai frázisainak. Egy sor jótanácsot külön is kiemel. Vegyük mindjárt a legelsőt: "a szocialista gazdasági rendszereket piacgazdálkodásra kellene átállítani". E kijelentés azt sugallja, hogy szerzője összetéveszti a központosított, tervutasításos gazdaságot a szocialista gazdasággal, valamint, hogy a szocializmust a sztálinizmus szinonímájaként kezeli. S ráadásul megfeledkezik a szocializmus számos változatáról, melyek Nyugaton és Keleten egyaránt léteznek. A szocialista gazdaságok átalakítását úgy állítja be, mintha a piac fogalma nem lenne eleve minden modern kori gazdasági rendszer sajátja.

Egyesek azt állítják, hogy a szocialistaként emlegetett vállalatok átalakításához - átalakításon természetesen kapitalista típusút értenek - hiányzik a szükséges tapasztalat, s így számos hiba csúszik a folyamatba. Holott a XX. századi hadigazdaságok privatizálása, csakúgy, mint az 50-es évek elején kezdődött jugoszláv gazdasági reformok, melyek a tulajdont önigazgató csoportoknak juttatták, mindent összevéve, elegendő gyakorlati tapasztalattal szolgáltak. Mégis mindenfele azt harsogják, hogy a makropolitikai, illetve makrogazdasági léptékű "sokkterápia és fokozatos átalakítás elengedhetetlenek". S hogy ezeket a terápiás eljárásokat a "piacgazdaság" és a "még kevesebb állami beavatkozás" érdekében szorgalmazzák. A betegségekkel vont párhuzam már önmagában véve is gyanús. S ráadásul eddig minden hasonló terápia kudarcba fulladt, hiszen a "sokk", ha felülről nem irányítják, csak "káoszhoz" vezet. Káoszon a globális reguláció teljes hiányát értjük, nem említve itt azokat a problémákat, amelyekkel a közép- és hosszú távú tervekkel nem rendelkező országoknak kell szembesülniük az EU-csatlakozás során.

Sokan úgy vélik, hogy a kielégítő gazdasági működés szükséges és elégséges feltétele a privatizáció. Pedig Oroszországban az első világháború előtt, csakúgy, mint a közép-európai országokban a második előtt, létezett magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer. S mégis, ezek az államok gazdasági fejlődés szempontjából az európai ranglista legvégén kullogtak. Az, hogy a magántulajdon kérdése valójában nem képezi a gazdaság szerves részét, igen problémás kérdéseket vet fel, amit az 1970-es évekig egyetlen közgazdász (kivéve a proudhonistákat és a leninistákat) sem vitatott. Ez a problematika politológiai kérdésfeltevések és gyakorlati politikai döntések ösztönzője lett. Végül már ehhez hasonlókat is lehetett hallani: "az állami gazdasági befolyás tulajdonképpen egy felelőtlen és pazarló, kollektív gazdasági magatartásforma szülője". Fenti gondolatmenet látványosan figyelmen kívül hagyja a háborús idők tapasztalatait, mikor a túlélésért vívott küzdelem pontosan ehhez hasonló állami beavatkozást tesz szükségessé, sőt, követel, mint gazdasági szempontból leghatékonyabbat. Ráadásul a fenti gazdasági modellben, demokratikus működés esetén, az állam nagyobb eséllyel vonható felelősségre, mint a decentralizált, kapitalista rendszerekben, ezekkel a demokrácia eleve összeegyeztethetetlen.

Horvath siet aláhúzni, hogy a kérdéses országokban "nem az átmeneti időszak útkeresésének, de a régi rendszer helyreállításának lehetünk tanúi". Ugyanaz játszódik le, mint 1815-ben, mikor a bécsi kongresszus másnapján visszatért a régi arisztokrácia. 1980-tól kezdve a sztálinista rezsim és az egypártrendszer számos hibája folytán a Szovjetunió kezdett szétesni; Közép-Európa országaiban az elit által végbevitt restauráció, a termelőeszközök saját körű privatizálása és a személyes javak legitimációja mind a Szovjetunió hiánya keltette űrt hivatottak betölteni.

Hét pillanatkép, hét jelszó

A tizenkilenc tárgyalt ország átlagos fejlődéséről hét pillanatképünk van, ezek illusztrálják mindazt, ami 1970-től kezdve Közép-Európában történt (l. fent közölt táblázatok; Schreiber, Reflets 1997; Robert 1997; Bárdos-Féltoronyi hivatkozott cikkek és tanulmányok). A kormányzatok jelszavai egyszer szórakoztató, máskor elkeserítő, ám mindenképpen tragikus politikai szlogenek.

1. A multinacionális cégek és bankok keleti terjeszkedése következtében (vö.: a volt belga miniszterelnök 1974-ben szalámigyárat létesít Magyarországon) növekvő tőke-internacionalizáció hatása, valamint a helyi, illetve országos szintű szociális, és politikai szervezetlenség miatt az egy főre jutó BHT reálértéke változó mértékben (10-70%) csökken; eleinte csak lassan, 1989-től azonban gyorsuló ütemben. A politikai jelmondatok Keleten és Nyugaton egyaránt a "nyugati nyitást" és az "elkerülhetetlen áldozatvállalást" reklámozzák. Az érintett kormányzatok a gazdasági növekedés legapróbb jelét is hatalmas csindradattával ünneplik, holott a valóságban a külföldi adósságok, a gyors fegyverkezés, és az elit gyarapodása minden gazdasági előremozdulást felemésztenek.

2. Egyre mélyül a társadalmi szakadék: "nem kérünk az egyenlősdiből!" - hirdeti a szlogen, miközben a népességnek csupán 1-2%-a tud szert tenni jelentősebb vagyonra; 10-25%-ának életszínvonala nem változik, vagy a legjobb esetben is csak egy keveset javul ők alkotják a "gazdagok klientúráját". A "maradék" (75-90%) drámai módon elszegényedik. Az EU-csatlakozás pillanatában mindez hatalmas problémát fog okozni, hiszen a tagállamok számára egy ilyen mértékű életszínvonalbeli különbség tűrhetetlen versenyt és veszélyes bevándorlási hullámot jelent.

3. Az áremelkedés az állítólagosan megnövekedett konkurencia ellenére változatlanul magas. Hivatalosan ez a "piac hatása", ám a valóságban a magánkézbe került monopóliumok és oligopóliumok jelenléte gerjeszti. Az általános és folyamatos árdrágulás sokban kedvez nekik, egyrészt mert több profitot, másrészt pedig mert szabad árakat eredményez, melyek kizárólag a változó erőviszonyoktól függnek.

4. A hol nyilvántatott, hol lappangó munkanélküliség folyton nő, illetve egyenletesen magas százalékon stagnál. Mindez jól illeszkedik a dolgozó népesség jobb irányíthatóságát célzó folyamatba. Sok más mellett (értsd rendőrség!) ez is a többé-kevésbé stabil társadalmi rend megőrzésének az eszköze. 1970 óta a reálbérek szinte mindenhol, 1990-től kezdődően pedig már tűrhetetlen mértékben csökkennek. Ezek az átalakulások érthetően visszaszorítják a fogyasztást, és a termelést sem ösztönzik. "Elég volt a népköztársaságból! Éljen a jogállam!"; vagy rosszabb esetben: "legalább mindenki megtanul dolgozni" - mondják az ismerős szlogenek.

5. Míg a nemzeti vagyont tömeges méretekben kiárusítják, addig a fizetési mérleg hiánya, és ezáltal a külföldi adósságok terhe alig vagy egyáltalán nem csökken. A kiárusítással összefüggő gazdasági változások már a második lépcsőfokot képviselik. Az első a védővámok kapkodó felszámolása, illetve a valutakontroll beszüntetése volt. A klasszikus doktrínák, valamint az uralkodó gazdasági ideológia szerint e két intézkedés felszámolta volna a hiányt és az adósságokat. Nem ez történt. Hiszen a hiányt csakúgy, mint az eladósodást a Nemzetközi Valutaalap abszurd rendeleteinek szolgai alkalmazása, valamint a multinacionális cégek és bankok ármegfeleltetési technikája okozza. A kölcsönök miatt a következő pár évtizedre vetítve minden reális gazdasági növekedés kiszámíthatatlannak bizonyul, lévén, hogy a jósolható növekedés rendre a BHT-%-ban kifejezett adósságterhek alatt marad. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár kelethez képest technológiai fejletségben magasabb szintet képviseltek, a közép-európai országok mégis felszámolták keleti kereskedelmi kapcsolataikat. A politikai frázisok itt sem maradhatnak el: "le a Varsói szerződéssel!", "a magánberuházások elengedhetetlenek", "a multik technológiai iránymutatása nélkül nincs fejlődés". A nemzeti vagyonok kiárusítása mára befejeződött, nincs több lehetőség, s ezzel a jövőbeni pénzügyi áramlatok kiegyensúlyozásának lehetősége is lezárult, amiből még számos probléma fog adódni.

6. A növekvő költségvetési hiányt jellegzetesen három jelenség kíséri: (1) bár a társadalombiztosításra, oktatásra és kultúrára fordítható pénzmennyiséget drasztikusan csökkentették, mégsem sikerült megszilárdítani az adórendszert, melyet a "kevesebb állami beavatkozást!", és a "hadd érvényesüljenek a (fekete?) piaci törvények!" szólamai igencsak megrengettek; (2) egyre többet kell költeni a végre-valahára helyreállt "rend megőrzésére"; (3) a "barátok", és a gazdasági elit körében rendre ajándékpénzeket osztogatnak. Gazdasági témakörben leggyakoribb példa erre egy-egy nehézségekkel küzdő magánbank megtámogatása. Ezek a segélyakciók egyrészt kifejezésre juttatják a politikai és a gazdasági és társadalmi elit együttműködését, másrészt a többségi társadalom kárára manipulálják a pénzgazdaságot. A költségvetési hiány súlyosbodása különben biztosra vehető, hiszen a már meglévő adósságokhoz még a NATO, illetve a csatlakozás reménye diktálta fegyverkezés költségei (a BHT 2-5%-a/év) is hozzáadódnak.

7. "A fejletlen, alacsony életszínvonalú országok nem alkalmasak egy svéd típusú társadalombiztosítási rendszer működtetésére" - hirdeti a frázis, és a társadalombiztosítás léte máris kérdésessé válik. Csak arról feledkeznek meg, hogy a tizenkilenc közép-európai országban már 30, sőt, 60 éve él ez a bizonyos svéd rendszer! A fent leírt változások természetesen mind a fogyasztást, mind a termelést visszavetik.

* * *

Így fest tehát a tőke-internacionalizáció tökéletes sikere, vagyis a neoliberális eszme és gyakorlat közép-európai térhódítása. Európának ezen a részein ezzel garantált a volt rendszerek vezérgárdájának töretlen politikai uralma. Amiből az következik, hogy a "fejlődő alulfejlettség", az egyre mélyülő társadalmi szakadék és a gazdasági rendszerek peremhelyzete is változatlanul megmarad.

(Fordította: Mihályi Patricia)

[A tanulmány a "Kapitalizmustól kapitalizmusig, világszerte és Európában" című nemzetközi konferenciára készült (Brüsszel, 1998. márc. 13-14.).]

Irodalom

Andreff, W., Le secteur public à l’Est. L’Harmattan, 1997.

Uő. Les contradiction économiques internes du système soviétique, manuscrit pour le colloque Octobre 1917. Párizs,1997.

Europe centrale: cap sur l’Union européenne. Banque Paris Belgique, Notes économiques, 01.1997.

Bárdos-Féltoronyi, M., Syllabus UCL/IDRI 2109, analyse politique des pays de l’Europe centrale et orientale, Ciaco, Louvain-la-Neuve, 1997.

Uő. A propos du néplibéralisme des élites centre-européennes. Cahiers marxistes,08-09,1996. Temps et espaces des villes-capitales centre-européennes, in: Planification et stratégies de développement dans les capitales européennes. Université de Bruxelles, 1994. 247-262.

Uő. Quelle géopolitique pour l’Europe centrale, in: Nations et frontières dans la nouvelle Europe Intervention Complexe, Bruxelles,1993.

Uő.Géoéconomie - Etat, espace, capital, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

Uő. és Sutton, M. Szerk. L’Europe du centre, 50 années révolues?, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

L’Europe du centre, 50 années révolues? Quelques repères pour l’histoire économique centre-européenne. Szerk. Sutton, M. De Boeck-Universitaire, Bruxelles-Paris, 1991.

Berend, T. I., Central and Eastern Europe, 1993-1994, Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1996.

Blotnicki, L., La restructuration en Europe centrale et orientale, Revue d’études comparatives Est-Ouest, XXVI. jún. 2. 1993.

Brus, W.,Histoire économique de l’Europe de l’Est, 1945-1985, La Découverte,Párizs,1986.

Castellan, G., Histoire des Balkans, Fayard,1991.

Uő., Histoire des peuples d’Europe centrale, Fayard,1994.

L’Europe centre-orientale et l’Union Européenne: du commerce á l’intégration. CEPII, N. 127. dec., 1994.

Relations euro-méditerrannéennes: une nouvelle donne?, CEPII, N.130. dec.,1994.

Cohen, D., Richesse du monde, pauvreté des nations, Glammarion, 1997.

Drewski, B., La Pologne et le poids de son histoire,Transition XXXVII, N. 2. 1996.

Gowan, P., Neo-liberal Theory and Practice for Eastern Europe, New Left Review, szept-okt. 1995.

The aftermath of ‘real existing socialism’ in Eastern Europe. Szerk. Hersh, J., vol. 1. Macmillan, London, 1996.

Horvath, B., Le désastre des réformes économiques en Europe de l’Est: conséquence de l’idéologie, Dialogue, jún., 1995.

János, A. C., The politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945, World Politics, XVL. N. 3. ápr., 1989, 325-358.

Korten, D. C., When corporations rule the world. Kumarian-Berett-Koehler, New-York, 1995.

Laigneaux, A., Autoritarisme facile, difficile modernité, La Revue Nouvelle, ápr. 1995.

Lavigne, M., The Economics of Transition. Macmillan, London, 1995.

Lorentzen, A., The aftermath of ‘real existing socialism’. Szerk. Rostgaard, M. vol. 2. Macmillan, London, 1997.

Maurel, M.-C., La résistance des paysans d’Europe centrale, Le Monde Diplomatique, ápr. 1993.

Mink, G.-Szurek, J.-Ch., Anciennes et nouvelles élites en Europe centrale et orientale. (Documentation francaise), Problèmes économiques et sociaux, N. 703. ápr. 30. 1993.

Modzelewski, K., Quelle voie après le communisme?, l’Aube, La Tour d’Aigues, 1995.

Uő. Ce qui est arrivé á Solidarité, Le Monde Diplomatique, nov. 1994.

Nagel, J., La tiers-mondialisation de l’ex-URSS, Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1993.

Uő. Du socialisme perverti au capitalisme sauvage. Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1991.

Peemans, J.-Ph., Mondialisation et développement durable: "meilleur des mondes capitalistes" ou "projet socialiste", Cahiers marxistes, dec., 1994. 43-70.

Europe centrale et orientale, heures et malheurs de la transition, Reflets et Perspectives, 1997/2.

Robert, C., Les enjeux de la protection sociale á l’Est et l’influence des organismes internationaux. La Nouvelle Alternative, dec. 1997.

Schreiber, l’Europe centrale et orientale. Documentation Francaise.

Szalai Erzsébet számos könyve.

Van Zon, H. - Batako, A. - Kreslavska, A., Social and Economic chance in Eastern Ukraine. Ashgate, Aldershot, 1998.

WIIW (Weiner Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche) számai,1994-1997.

Eszmélet folyóirat, 41. szám (1999. tavasz)