Minden ünnepség, évforduló rengeteg hamis megközelítésre, jelszószerű, felszínes kinyilatkoztatásra ad alkalmat. Az emberi jogok lényegétől, természetétől ez különösen idegen. Így az apropó - az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évfordulója (1998. december 10-én esedékes) - sem méltatásra inspirál. Nem megemlékezni kívánok, hanem a hazai jogalkotás, az emberi jogok védelmére rendelt nemzetközi egyezményekhez, így különösen a Szociális Kartához való csatlakozásunk néhány kérdését vizsgálni.
Az emberi jogok érvényesítésének, védelmi mechanizmusainak szabályozása - a nemzetközi jogban és a nemzeti jogrendszerekben is - a XX. század kulturális fejlődésének nagy eredménye. Míg a XX. század első felében - a fasizmus, a II. világháború, az önkényuralmi rendszerek rémségeinek hatására - az emberi jogok biztosításának igénye a múlt eseményeivel összefüggésben került nemzetközi síkon az érdeklődés előterébe, addig a XX. század végén a jövő igényei szabják meg az emberi jogok érvényesülésének jelentőségét. Pontosabban fogalmazva: a II. világháború után a felismerésnek az volt a lényege, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb felismerés társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni. Így az emberi tényező jelentősége - mindenekelőtt az iparilag fejlett államokban - felértékelődött: az emberi jogok biztosítása az állami politika szintjére került.
Ezzel párhuzamosan, vagy erre a folyamatra hatást is gyakorolva, az emberi jogok biztosítása, amely hagyományosan az államok belső joghatóságának körébe tartozott, a nemzetközi közösség érdeklődésének középpontjába került: nemzetközi szabályozás tárgyává vált.
Az emberi jogok nemzetközi védelmének fejlődése során kialakult az emberi jogok katalógusa: a hagyományos (polgári és politikai jogok, az emberi jogok ún. első generációja) jogok köre kibővült a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal (az emberi jogok ún. második generációja). Az univerzális és regionális nemzetközi szervezetek számos állásfoglalása ugyanakkor kifejezésre juttatja az első és a második generációba tartozó jogok szétválaszthatatlan egységét. (Így 1993-ban az Emberi Jogok második Világkonferenciája is.) Nyilvánvaló például az élethez való jognak az egészséghez való joggal vagy politikai jogoknak a művelődéshez való joggal meglévő szoros összefüggése.
Az emberi jogok katalógusának egysége nem jelenti azonban azt, hogy az államok a második generációba tartozó jogok tekintetében a polgári és politikai jogokhoz hasonló természetű kötelezettségeket vállaltak volna. A gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány 2. cikke (1) bekezdése szerint e jogok tekintetében valamennyi szerződő állam csak arra kötelezi magát, hogy a rendelkezésére álló valamennyi erőforrás igénybevételével "fokozatosan" biztosítja e jogok élvezetét. A kötelezettségvállalásnak ez a flexibilis jellege a jogok természetéből, helyesebben abból a realitásból fakad, hogy megvalósításuk bizonyos materiális előfeltételek megteremtését igényli. Ugyanakkor világosan kifejezésre jutó kívánalom: a kötelezettségvállalásnak e kevésbé rigorózus jellege ne adjon alkalmat a joggal való visszaélésre. Így e jogokból folyó kötelezettségek terjedelmét vizsgálva a nemzetközi szakértő bizottság az ún. limburgi elvek 16. cikkében kifejtette: a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosítását szolgáló lépéseket az államoknak "azonnal meg kell kezdeniük", hogy a jogok biztosítását a lehetőségekhez képest a leggyorsabban érjék el. A 21. cikk szerint pedig a fokozatos megvalósítás lehetősége "semmilyen körülmények között sem értelmezhető oly módon, hogy az államoknak jogukban áll a tejes biztosítást szolgáló erőfeszítéseket bizonytalan időre elhalasztani".
Ennek ellenére - történelmi, társadalmi, politikai, gazdasági és sok egyéb tényező hatására - még Európában is az egyes korszakokban s az egyes államcsoportokon belül különböző hangsúlyt kaptak az első, illetve a második generációba tartozó jogok. Az iparilag fejlett államok a század elején elsősorban a polgári és politikai jogokra koncentráltak.
A legáltalánosabb kötelezettségeket az ENSZ égisze alatt létrejött Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány tartalmazza. A kötelezettségvállalás jellegére utal az Egyezségokmánynak az a fordulata is, amely szerint az államok - minden diszkrimináció kizárásával - "elismerik" a jogokat.
Az Egyezségokmányban foglalt jogok:
- a munkához és megfelelő munkafeltételekhez való jog (6-7. cikkek);
- a szociális biztonsághoz való jog (9. cikk);
- a család, az anyák, a gyermek védelme (10. cikk);
- a megfelelő életszínvonal biztosítása (11. cikk);
- az egészséghez való jog (15. cikk);
- a kultúrához való jog (15. cikk).
Néhány vonatkozásban vállaltak az államok konkrét kötelezettségeket. Mindenekelőtt a szakszervezeti jogok biztosítására (8. cikk), amely jogot a Polgári és Politikai jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmánynak az egyesülési jogról szóló rendelkezése is magában foglalja. A művelődéshez való jog területén vállalták a kötelező és ingyenes alapfokú iskoláztatás megvalósítását (13-14. cikkek). Kötelezték továbbá magukat a szülők iskolaválasztási jogának a gyermekek vallási és erkölcsi nevelésével összhangban való biztosítására (13. cikk 3. pontja). Végül vállalták a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen szabadság tiszteletben tartását (15. cikk 3. pontja).
Az Egyezségokmányban foglalt jogok közül a gyermek jogairól szóló egyezmény e jogokat a gyermek jogállására vonatkozóan tovább részletezi; a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló egyezmény pedig a nők helyzetének szempontjából tartalmaz az Egyezségokmányban foglalt jogokhoz képest kimerítőbb szabályokat.
Külön figyelmet érdemelnek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet égisze alatt létrejött nemzetközi munkaügyi egyezmények, amelyek a gazdasági és szociális jogok körében a legmesszebbmenő konkrét kötelezettségvállalásokat tartalmaznak.
Magyarország az Európa Tanácsba való felvételét követően 1991. december 13-án írta alá az Európai Szociális Kartát. Azóta több mint hat év eltelt, de a megerősítésre még nem került sor. Pedig a nemzetközi szerződések jóhiszemű teljesítésének nemzetközi jogi elve alapján elvárható lenne, hogy a szerződések aláírását mihamarabb kövesse a megerősítés, a kötelező erő elismerése. Az Európai Szociális Charta történetében azonban ez a 6-7 éves "késedelem" nem túl szokatlan jelenség. A Kartában részes 21 állam esetében az aláírás és a ratifikálás között eltelt idő átlaga 7,6 év. Ezt az átlagot azonban kissé torzítja néhány kiugró érték: Luxemburg 30, Belgium 29, Törökország 28, Görögország 23, Hollandia 19, Franciaország 12 évet várt a Charta 1961. október 18-án történt aláírása után; a később aláíró államok közül Portugáliának tartott legtovább (9 év) a megerősítés; a többi részes állam közül nyolc 2 éven belül, hat pedig 3-6 év alatt erősítette meg (köztük Ausztria és Lengyelország is).
Mindez elsősorban a nemzetközi presztízs szempontjából számíthat. A nemzetközi nyomás azonban igazából más okokból nehezedik Magyarországra: ez pedig az Európai Unióhoz való csatlakozásunk szándéka. Politikai nyilatkozatokban számtalanszor hangoztatták az Európai Unió nevében, hogy a csatlakozni kívánó országoknak meg kell erősíteniük az Európai Szociális Kartát, és ezt a követelményt ma már jogilag is indokolja az Amszterdami Szerződés, amely az alapító szerződések szociálpolitikai fejezetét módosítva az Európai Szociális Kartában foglalt jogokat a közösségi jog az acquis részévé teszi.
A Charta lényege a következőkben foglalható össze:
A Chartában felsorolt 19 jog (a munkához való jog, az igazságos munkafeltételekhez való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jog, a tisztességes díjazáshoz való jog, a szakszervezeti jogok, a kollektív tárgyalásokhoz való jog, a gyermekek és fiatalkorúak védelemhez való joga, a dolgozó nők védelemhez való joga, a pályaválasztáshoz szükséges tájékozódáshoz való jog, a szakmai képzéshez való jog, az egészség védelméhez való jog, a társadalombiztosításhoz való jog, a szociális és egészségügyi segítségre való jog, a szociális jóléti szolgáltatásokban való részesülés joga, a fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek joga a szakmai képzésre, a társadalmi és szakmai rehabilitációra, a család joga a szociális, jogi és gazdasági védelemre, az anyák és gyermekek joga a szociális és gazdasági védelemre, a külföldi munkavállalás joga, a bevándorló munkások védelme) közül az államoknak a megerősítéskor legalább tíz jog alkalmazását kell vállalniuk. E tíz jog közül ötnek az alábbi hét jog (az ún. "kötelező kör") közül kell kikerülnie: munkához való jog, társadalombiztosításhoz való jog, szociális és egészségügyi segítségre való jog, a család szociális védelme, a bevándorló munkások védelme. Az ún. kötelező kör meghatározása az e körbe eső jogoknak kimagasló jelentőséget biztosít és orientálhatja az áIlamok gazdasági és szociális politikáját.
A Charta 1988-ban elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve további négy jogot tartalmaz. Ezek: a diszkrimináció tilalma az alkalmaztatás és foglalkoztatás terén; a munkavállalók joga a munkahelyük helyzetével kapcsolatos tájékoztatásra; a munkafeltételek meghatározásában való részvétel joga; az idős személyek joga a szociális védelemre. Az államoknak a jegyzőkönyv megerősítésekor e négy jog közül legalább egy jog alkalmazására kell konkrét kötelezettséget vállalniuk.
Magyarországon különös ellenérzés övezi a Charta 18. és19. cikkeit. Az első esetben valóban olyan kötelezettségről van szó, amely egyenlőre nehezen vállalható, mert tulajdonképpen a külföldiek magyarországi munkavállalásának előmozdítását, megkönnyítését írja elő, így esetleg kedvezőtlen hatással lehetne a hazai munkaerőpiac alakulására. Azon túl, hogy érdemes alaposabban megvizsgálni ennek a rendelkezésnek a lehetséges hatásait - hiszen az Európai Unióban alapvető fontosságú jogról, a munkaerő szabad áramlásáról van szó -, a 4. bekezdés könnyebben elfogadható lenne ma is, mivel az a magyar állampolgárok külföldi munkavállalásának és vállalkozásának megengedését írja elő, amelyet a hozzánk hasonló helyzetben lévő lengyelek is megerősíthetőnek találtak. A lengyelek megerősítették a 19. cikket is; ettől Magyarországnak sem kellene félnie, mert ez a cikk nem jelenti a külföldiek munkavállalásának előmozdításának kötelezettségét, csak a már munkavállalási, letelepedési engedéllyel rendelkező vendégmunkásoknak biztosítja lényegében azokat a jogokat, amelyek a diszkrimináció tilalmának elve (esetleg más emberi jogok, mint a családi élet tiszteletben tartásához való jog) alapján megilletik őket.
A magyar ratifikáció előkészítésének egyik legfontosabb tanulsága a szociális partnerek, érdekképviseleti szervek szerepének jelentősége a gazdasági és a szociális jogok előmozdításában. Jelentőségüket mutatja, hogy az optimális minimum szabálya alapján megerősítésre előterjesztett cikkek körét az Érdekegyeztető Tanács állásfoglalása alapján kiegészítették két olyan cikkel, amelyek a teljesíthető minimumba beleférnek, de a számszerű minimumból kimaradtak. A gazdasági-szociális jogok szabályozásának kialakítása terén a szociális párbeszéd az Európai Unióban is nagy jelentőséget kap, és a Szociális Charta ellenőrzése hatékonyságának növelésében is számíthatnak a szakszervezetekre és munkaadói szervezetekre, valamint egyéb nem kormányzati szervezetekre is. Erre épül a Charta 1995-ben elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve a kollektív panaszok lehetőségéről, amely még nem lépett hatályba, de biztosan érdekes tapasztalatokkal fog szolgálni a gazdasági és szociális jogok érvényesítése terén. Annak ellenére, hogy a Charta rendelkezései nem sokkal szélesebb körűek, mint Magyarország jelenlegi nemzetközi kötelezettségei, mégis emberi jogi szempontból is fontos lenne a Charta megerősítése, mivel továbblépést jelenthet nemcsak a még hatékonyabb, kollektív panaszokra épülő nemzetközi jogvédelem lehetőségének irányába, hanem a jogok kiterjesztését jelentő első kiegészítő jegyzőkönyv, valamint végső soron az 1996-ban elfogadott Módosított Európai Szociális Charta aláírása és megerősítése irányába.
Meggyőződésünk: ha ez a gondolkodás az alkotmányozás elmúlt esztendőkben tapasztalt kényszerét-zűrzavarát is inspirálta volna, talán elkerülhető lett volna a Bokros-csomag alkotmánybírósági vesszőfutása, a populista ígéretek és a jogalkotás legújabb kori sajátos elegyét is.
Az emberi jogokról való gondolkodás - érvényesülésük, védelmük szabályozása - a hazai jogban számos fogódzót kap az egyetemes kulturális örökségből. Így azoktól a nagy egyezményektől is, amelyeket ünneplünk, s amelyektől még hűvös tartózkodással ódzkodunk.