←Vissza

Print
Kondorosi Ferenc: A gazdasági-szociális jogokról
A II. világháború után született meg az a felismerés, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni.

Minden ünnepség, évforduló rengeteg hamis megközelítésre, jelszószerű, felszínes kinyilatkoztatásra ad alkalmat. Az emberi jogok lényegétől, természetétől ez különösen idegen. Így az apropó - az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évfordulója (1998. december 10-én esedékes) - sem méltatásra inspirál. Nem megemlékezni kívánok, hanem a hazai jogalkotás, az emberi jogok védelmére rendelt nemzetközi egyezményekhez, így különösen a Szociális Kartához való csatlakozásunk néhány kérdését vizsgálni.

Az emberi jogok érvényesítésének, védelmi mechanizmusainak szabályozása - a nemzetközi jogban és a nemzeti jogrendszerekben is - a XX. század kulturális fejlődésének nagy eredménye. Míg a XX. század első felében - a fasizmus, a II. világháború, az önkényuralmi rendszerek rémségeinek hatására - az emberi jogok biztosításának igénye a múlt eseményeivel összefüggésben került nemzetközi síkon az érdeklődés előterébe, addig a XX. század végén a jövő igényei szabják meg az emberi jogok érvényesülésének jelentőségét. Pontosabban fogalmazva: a II. világháború után a felismerésnek az volt a lényege, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb felismerés társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni. Így az emberi tényező jelentősége - mindenekelőtt az iparilag fejlett államokban - felértékelődött: az emberi jogok biztosítása az állami politika szintjére került.

Ezzel párhuzamosan, vagy erre a folyamatra hatást is gyakorolva, az emberi jogok biztosítása, amely hagyományosan az államok belső joghatóságának körébe tartozott, a nemzetközi közösség érdeklődésének középpontjába került: nemzetközi szabályozás tárgyává vált.

Az emberi jogok nemzetközi védelmének fejlődése során kialakult az emberi jogok katalógusa: a hagyományos (polgári és politikai jogok, az emberi jogok ún. első generációja) jogok köre kibővült a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal (az emberi jogok ún. második generációja). Az univerzális és regionális nemzetközi szervezetek számos állásfoglalása ugyanakkor kifejezésre juttatja az első és a második generációba tartozó jogok szétválaszthatatlan egységét. (Így 1993-ban az Emberi Jogok második Világkonferenciája is.) Nyilvánvaló például az élethez való jognak az egészséghez való joggal vagy politikai jogoknak a művelődéshez való joggal meglévő szoros összefüggése.

Az emberi jogok katalógusának egysége nem jelenti azonban azt, hogy az államok a második generációba tartozó jogok tekintetében a polgári és politikai jogokhoz hasonló természetű kötelezettségeket vállaltak volna. A gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány 2. cikke (1) bekezdése szerint e jogok tekintetében valamennyi szerződő állam csak arra kötelezi magát, hogy a rendelkezésére álló valamennyi erőforrás igénybevételével "fokozatosan" biztosítja e jogok élvezetét. A kötelezettségvállalásnak ez a flexibilis jellege a jogok természetéből, helyesebben abból a realitásból fakad, hogy megvalósításuk bizonyos materiális előfeltételek megteremtését igényli. Ugyanakkor világosan kifejezésre jutó kívánalom: a kötelezettségvállalásnak e kevésbé rigorózus jellege ne adjon alkalmat a joggal való visszaélésre. Így e jogokból folyó kötelezettségek terjedelmét vizsgálva a nemzetközi szakértő bizottság az ún. limburgi elvek 16. cikkében kifejtette: a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosítását szolgáló lépéseket az államoknak "azonnal meg kell kezdeniük", hogy a jogok biztosítását a lehetőségekhez képest a leggyorsabban érjék el. A 21. cikk szerint pedig a fokozatos megvalósítás lehetősége "semmilyen körülmények között sem értelmezhető oly módon, hogy az államoknak jogukban áll a tejes biztosítást szolgáló erőfeszítéseket bizonytalan időre elhalasztani".

Ennek ellenére - történelmi, társadalmi, politikai, gazdasági és sok egyéb tényező hatására - még Európában is az egyes korszakokban s az egyes államcsoportokon belül különböző hangsúlyt kaptak az első, illetve a második generációba tartozó jogok. Az iparilag fejlett államok a század elején elsősorban a polgári és politikai jogokra koncentráltak.

A legáltalánosabb kötelezettségeket az ENSZ égisze alatt létrejött Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány tartalmazza. A kötelezettségvállalás jellegére utal az Egyezségokmánynak az a fordulata is, amely szerint az államok - minden diszkrimináció kizárásával - "elismerik" a jogokat.

Az Egyezségokmányban foglalt jogok:

Néhány vonatkozásban vállaltak az államok konkrét kötelezettségeket. Mindenekelőtt a szakszervezeti jogok biztosítására (8. cikk), amely jogot a Polgári és Politikai jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmánynak az egyesülési jogról szóló rendelkezése is magában foglalja. A művelődéshez való jog területén vállalták a kötelező és ingyenes alapfokú iskoláztatás megvalósítását (13-14. cikkek). Kötelezték továbbá magukat a szülők iskolaválasztási jogának a gyermekek vallási és erkölcsi nevelésével összhangban való biztosítására (13. cikk 3. pontja). Végül vállalták a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen szabadság tiszteletben tartását (15. cikk 3. pontja).

Az Egyezségokmányban foglalt jogok közül a gyermek jogairól szóló egyezmény e jogokat a gyermek jogállására vonatkozóan tovább részletezi; a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló egyezmény pedig a nők helyzetének szempontjából tartalmaz az Egyezségokmányban foglalt jogokhoz képest kimerítőbb szabályokat.

Külön figyelmet érdemelnek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet égisze alatt létrejött nemzetközi munkaügyi egyezmények, amelyek a gazdasági és szociális jogok körében a legmesszebbmenő konkrét kötelezettségvállalásokat tartalmaznak.

Magyarország az Európa Tanácsba való felvételét követően 1991. december 13-án írta alá az Európai Szociális Kartát. Azóta több mint hat év eltelt, de a megerősítésre még nem került sor. Pedig a nemzetközi szerződések jóhiszemű teljesítésének nemzetközi jogi elve alapján elvárható lenne, hogy a szerződések aláírását mihamarabb kövesse a megerősítés, a kötelező erő elismerése. Az Európai Szociális Charta történetében azonban ez a 6-7 éves "késedelem" nem túl szokatlan jelenség. A Kartában részes 21 állam esetében az aláírás és a ratifikálás között eltelt idő átlaga 7,6 év. Ezt az átlagot azonban kissé torzítja néhány kiugró érték: Luxemburg 30, Belgium 29, Törökország 28, Görögország 23, Hollandia 19, Franciaország 12 évet várt a Charta 1961. október 18-án történt aláírása után; a később aláíró államok közül Portugáliának tartott legtovább (9 év) a megerősítés; a többi részes állam közül nyolc 2 éven belül, hat pedig 3-6 év alatt erősítette meg (köztük Ausztria és Lengyelország is).

Mindez elsősorban a nemzetközi presztízs szempontjából számíthat. A nemzetközi nyomás azonban igazából más okokból nehezedik Magyarországra: ez pedig az Európai Unióhoz való csatlakozásunk szándéka. Politikai nyilatkozatokban számtalanszor hangoztatták az Európai Unió nevében, hogy a csatlakozni kívánó országoknak meg kell erősíteniük az Európai Szociális Kartát, és ezt a követelményt ma már jogilag is indokolja az Amszterdami Szerződés, amely az alapító szerződések szociálpolitikai fejezetét módosítva az Európai Szociális Kartában foglalt jogokat a közösségi jog az acquis részévé teszi.

A Charta lényege a következőkben foglalható össze:

A Chartában felsorolt 19 jog (a munkához való jog, az igazságos munkafeltételekhez való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jog, a tisztességes díjazáshoz való jog, a szakszervezeti jogok, a kollektív tárgyalásokhoz való jog, a gyermekek és fiatalkorúak védelemhez való joga, a dolgozó nők védelemhez való joga, a pályaválasztáshoz szükséges tájékozódáshoz való jog, a szakmai képzéshez való jog, az egészség védelméhez való jog, a társadalombiztosításhoz való jog, a szociális és egészségügyi segítségre való jog, a szociális jóléti szolgáltatásokban való részesülés joga, a fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek joga a szakmai képzésre, a társadalmi és szakmai rehabilitációra, a család joga a szociális, jogi és gazdasági védelemre, az anyák és gyermekek joga a szociális és gazdasági védelemre, a külföldi munkavállalás joga, a bevándorló munkások védelme) közül az államoknak a megerősítéskor legalább tíz jog alkalmazását kell vállalniuk. E tíz jog közül ötnek az alábbi hét jog (az ún. "kötelező kör") közül kell kikerülnie: munkához való jog, társadalombiztosításhoz való jog, szociális és egészségügyi segítségre való jog, a család szociális védelme, a bevándorló munkások védelme. Az ún. kötelező kör meghatározása az e körbe eső jogoknak kimagasló jelentőséget biztosít és orientálhatja az áIlamok gazdasági és szociális politikáját.

A Charta 1988-ban elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve további négy jogot tartalmaz. Ezek: a diszkrimináció tilalma az alkalmaztatás és foglalkoztatás terén; a munkavállalók joga a munkahelyük helyzetével kapcsolatos tájékoztatásra; a munkafeltételek meghatározásában való részvétel joga; az idős személyek joga a szociális védelemre. Az államoknak a jegyzőkönyv megerősítésekor e négy jog közül legalább egy jog alkalmazására kell konkrét kötelezettséget vállalniuk.

Magyarországon különös ellenérzés övezi a Charta 18. és19. cikkeit. Az első esetben valóban olyan kötelezettségről van szó, amely egyenlőre nehezen vállalható, mert tulajdonképpen a külföldiek magyarországi munkavállalásának előmozdítását, megkönnyítését írja elő, így esetleg kedvezőtlen hatással lehetne a hazai munkaerőpiac alakulására. Azon túl, hogy érdemes alaposabban megvizsgálni ennek a rendelkezésnek a lehetséges hatásait - hiszen az Európai Unióban alapvető fontosságú jogról, a munkaerő szabad áramlásáról van szó -, a 4. bekezdés könnyebben elfogadható lenne ma is, mivel az a magyar állampolgárok külföldi munkavállalásának és vállalkozásának megengedését írja elő, amelyet a hozzánk hasonló helyzetben lévő lengyelek is megerősíthetőnek találtak. A lengyelek megerősítették a 19. cikket is; ettől Magyarországnak sem kellene félnie, mert ez a cikk nem jelenti a külföldiek munkavállalásának előmozdításának kötelezettségét, csak a már munkavállalási, letelepedési engedéllyel rendelkező vendégmunkásoknak biztosítja lényegében azokat a jogokat, amelyek a diszkrimináció tilalmának elve (esetleg más emberi jogok, mint a családi élet tiszteletben tartásához való jog) alapján megilletik őket.

A magyar ratifikáció előkészítésének egyik legfontosabb tanulsága a szociális partnerek, érdekképviseleti szervek szerepének jelentősége a gazdasági és a szociális jogok előmozdításában. Jelentőségüket mutatja, hogy az optimális minimum szabálya alapján megerősítésre előterjesztett cikkek körét az Érdekegyeztető Tanács állásfoglalása alapján kiegészítették két olyan cikkel, amelyek a teljesíthető minimumba beleférnek, de a számszerű minimumból kimaradtak. A gazdasági-szociális jogok szabályozásának kialakítása terén a szociális párbeszéd az Európai Unióban is nagy jelentőséget kap, és a Szociális Charta ellenőrzése hatékonyságának növelésében is számíthatnak a szakszervezetekre és munkaadói szervezetekre, valamint egyéb nem kormányzati szervezetekre is. Erre épül a Charta 1995-ben elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve a kollektív panaszok lehetőségéről, amely még nem lépett hatályba, de biztosan érdekes tapasztalatokkal fog szolgálni a gazdasági és szociális jogok érvényesítése terén. Annak ellenére, hogy a Charta rendelkezései nem sokkal szélesebb körűek, mint Magyarország jelenlegi nemzetközi kötelezettségei, mégis emberi jogi szempontból is fontos lenne a Charta megerősítése, mivel továbblépést jelenthet nemcsak a még hatékonyabb, kollektív panaszokra épülő nemzetközi jogvédelem lehetőségének irányába, hanem a jogok kiterjesztését jelentő első kiegészítő jegyzőkönyv, valamint végső soron az 1996-ban elfogadott Módosított Európai Szociális Charta aláírása és megerősítése irányába.

Meggyőződésünk: ha ez a gondolkodás az alkotmányozás elmúlt esztendőkben tapasztalt kényszerét-zűrzavarát is inspirálta volna, talán elkerülhető lett volna a Bokros-csomag alkotmánybírósági vesszőfutása, a populista ígéretek és a jogalkotás legújabb kori sajátos elegyét is.

Az emberi jogokról való gondolkodás - érvényesülésük, védelmük szabályozása - a hazai jogban számos fogódzót kap az egyetemes kulturális örökségből. Így azoktól a nagy egyezményektől is, amelyeket ünneplünk, s amelyektől még hűvös tartózkodással ódzkodunk.

Eszmélet folyóirat, 40. szám (1998. tél)