←Vissza

Print
James O'Connor - Victor Wallis: Ökológla, szocializmus és az emberi szükségletek
Két amerikai teoretikus vitázik az ökológiai és a szocialista célok ötvözéséről. Hogyan használhatjuk fel takarékosabban a rendelkezésre álló természeti erőforrásokat? Vajon tényleges emberi szükségleteket elégítenek-e ki a személyautók és a bevásárlóközpontok? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kapunk válaszokat.

Victor Wallis:

Ökoszocializmus és emberi szükségletek

Az ökoszocializmus programjának egyik legfontosabb része az emberi szükségletek újradefiniálása, azért, hogy ezeket egyensúlyba lehessen hozni a természet többi részével. Ez nem csak önmaga miatt látszik fontosnak, hanem mert feltétele az emberi faj túlélésének is. A két érdek nem feltétlenül ellentétes. Ami a "természet egyensúlyával" konfliktusban van, az nem az maga az emberi szükséglet mint olyan, hanem az emberi szükségletek egy meghatározott struktúrája, mely a tőke igényei szerint, illetve annak nyomása alatt kialakult. Az így létrejövő "szükségletek" - olyan dolgok iránt, mint a személyes felhalmozás, a hatalmas katonai apparátus, a magánközlekedést szolgáló járművek, és az ezekhez kapcsolódó igények - mesterségesek, és tágabb tertületen nézve betegesek. Az egészség, kreativitás és közösség iránti alapvető emberi szükségleteket a természeti egyensúly messze nem fenyegeti, sőt csak ez utóbbi erősíti meg igazán.

Általában tehát a természeti egyensúly és az emberi szükségletek kiegészítők abban az értelemben, hogy ha az emberi faj megsérti ezt az egyensúlyt, az végső soron saját jólétének alapfeltételeit fogja aláásni.

Gyakorlati politikai értelemben azonban nem lehet az emberi szükségletekről beszélni annak megértése nélkül, hogy hogyan alakultak ezek a szükségletek a kielégítésükre szolgáló elérhető erőforrásokkal kapcsolatban. Amíg jogosnak tűnik a "szükségletek" jó részét úgy meghatározni - mint ahogy tesszük is -, hogy azok egy adott hatalom-rendszer önmagát támogató kényszereinek következményei, azt is el kell ismerni, hogy ugyanaz a hatalmi rendszer (akár közvetlenül vagy közvetve) az alapvető szükségletek egy új minőségi szintjét is létrehozza. Míg a hamis "szükségleteket" el kell utasítani, ezeket az új alapvető szükségleteket mindenképpen el kell ismerni, bármilyen kizsákmányoló körülmények között jöttek is létre. Itt elsősorban a következőkre utalnék:

Mindezen folyamatok eredményeképpen leszűkültek a természeti egyensúly létrejöttének lehetséges határai. Ahogy az elérhető erőforrásokat terhelő nyomás növekszik, úgy válik egyre sürgetőbbé az, hogy a bizonyosan alapvetőnek tekinthető emberi szükségletek, vagyis azok, amelyeknek kielégítése a társadalom minden tagjának szükséglete és joga, elsőbbséget kapjanak a politikában. Az egyéb "szükségletekkel" való szembenállás - melyek vagy mesterségesek, vagy rendszer-vezéreltek, vagy túl költségesek, vagy pozíciók és előjogok által meghatározottak - egyre inkább igazolást nyer.

Mit tehetünk másképp

Az ökológiai és a szocialista feltételek megegyeznek abban, hogy az erőforrások és az energia pazarló fogyasztásának végét kívánják. Az emberi tevékenységek közül a különösen pazarlók közé sorolhatjuk azokat, amelyek nem egyetemes emberi szükségletekre született válaszok (beleértve a szellemi és a kulturális igényeket csakúgy, mint az anyagiakat), hanem inkább intézményi kényszerek szülöttei, és egy bizonyos osztály érdekeit és hatalmát tükrözik.

A kapitalista társadalmakban az energiafogyasztás jelentős része ez utóbbi kategóriába tartozik: ahelyett, hogy alapszükségletek generálnák őket, a tőke közvetlen igényeiből merülnek fel, vagy a tőke privilégiumaiból, terhéből vagy csábításából. (Hogy itt világosan érthető legyen: a "teher és csábítás" felöleli a tőke számtalan formájú, nemi és faji elnyomásának összetettségét.) Jelenleg a túlzott energiafogyasztás az alábbi intézmények és tevékenységek többségére, ha nem mindegyikére jellemző:

Érdekes lenne tudni ezeknek a tételeknek az együttes súlyát az összes gazdasági tevékenység százalékában. Azonban még egy ilyen adat nélkül is világos, pusztán az ilyen tevékenységek elterjedtségéből és mindent átható voltukból, hogy hatásuk óriási. Ennek felismerése láthatóvá teszi azt, hogy az az állítólagos dilemma, miszerint vagy az emberiséget szolgálatjuk, vagy a természetet tartjuk tiszteletben, lényegében hamis. Egyszerre szolgálhatja valaki az emberiséget és tisztelheti a természetet azáltal, hogy megmutatja igazi mivoltukban a pazarlás ezen formáit, és így egy ezektől eltávolodó mozgalmat építhet.

Hogyan használjuk jobban meglévő erőforrásainkat?

Egy alternatív forgatókönyv sok részének megvalósítása attól függ, hogy miként és mivel lehet helyettesíteni az egyes említett pazarló tevékenységeket. Ez vélhetőleg több, mint amit tenni tudunk, de a vonatkozó téma sok területének már igen bőséges irodalma van, például a városi közlekedés, a szerves mezőgazdaság, a helyi önellátás és a megelőző orvoslás kérdésében. Ráadásul a természet - valamint a közösség és a nők - agresszív, versenyző és uralkodó megközelítésének forrásai és hatásai már sok figyelmet kaptak az ökofeministák kritikáinak köszönhetően.

Itt érdemes megemlíteni a pazarlás egy formáját, mely, bár minden részében legalább annyira komoly, mint a fenti tételek, mégsem látszik úgy, hogy ugyanahhoz a listához tartozna. Az emberekkel való pazarlásra gondolok.

A környezetvédelmi irodalom az embereket inkább fogyasztóként, mint pozitív szereplőként kezeli. Ez azt a szerepet tükrözi, melyet a piac jelölt ki az emberek számára. Még akkor is, amikor "alkalmazzák" őket, amit csinálnak, az romboló hatással lehet a természeti környezetre. De a legnyilvánvalóbb szerepük - mint a többi gazdasági egységnek is - a nem-megújuló energiaforrások használata. Ebből következik az a tendencia - Malthus nyomdokain -, hogy úgy beszélünk az emberről mint "a problémáról".

Azonban az, hogy az emberek "probléma" vagy sem, attól függ, hogyan vannak szervezve. Eléggé közismert, hogy az egy főre eső energiafogyasztás a szegény országokban a gazdag országokbelinek csak egy töredéke. De a gazdag ország adata mindazt a pazarlást is tartalmazza, amiről beszéltünk; akármekkora jólétet is élveznek ezekben az országokban, az ebből következően bizonyosan nem függ ennek az adott összértéknek a fenntartásától.

Ám az emberekkel való pazarlásnak igen sok formája van. Akár munkanélküliek, akár pazarlóan vagy romboló módon alkalmazzák őket, vagy súlyos elnyomás miatt anélkül nőnek fel, hogy képesek lennének közösségük hatékony tagjai lenni, mindezen esetekben folyamatosan veszítik el képességeiket. A helyzet iróniája abban a tényben rejlik, hogy az egész ökológiai irányú változás folyamata a legkülönbözőbb fajta új feladatokat hívja életre, amire az embereknek óriási szükségük van. Ez nem csak a kezdeti politikai/oktatási feladatokat jelenti; magába foglalja a termelés újfajta szervezését. Ökológiai nézőpontból a termelékenységet nem a munkaerő egységeiben kell kifejezni, hanem inkább a nem-megújítható energia felhasználásának mértékében (vagy a szennyezés mértékében, vagy a kibocsátott szén-dioxid alapján). Ez utóbbi mennyiségek csökkentése megköveteli majd az emberi input növelését.

A pazarlás-menünk által megkívánt egyéb változások növelni fogják az emberi szükségletek számára elérhető természeti erőforrásokat, amely hatás tovább gyarapodik (az egészségre gyakorolt pozitív mellékhatásokkal együtt), ha a termés nagyobb részét szánjuk közvetlen emberi fogyasztásra az állatállomány táplálása helyett.

A lényeg most tehát az, hogy mindezen kérdésekben a döntéseknek széles társadalmi vetületei vannak, az ökológiai egyensúly tekintetében és a közvetlen emberi szükségletekben egyaránt. A piac nem úgy alakult ki, hogy az ilyen döntések racionális mozgatója lehessen, mivel - sok más probléma mellett - egyre inkább képtelenné válik arra, hogy a szükségleteket és az erőforrásokat megfelelő egyensúlyban tartsa.

Az ebből következő egyensúlytalanságok elviselhetőek lehetnek, ha valaki személyesen elégedett, és ha elfeledkezik a hosszútávú trendekről. Emellett mindenki elismeri a forradalmi társadalmi változásokban rejlő kockázatokat. Ami az ökológiai válságban különböző, az az, hogy drámaian rávilágít annak az egyre növekvő kockázatára, hogy a dolgokat úgy hagyjuk, ahogy vannak.

James O’Connor:

Hozzászólás

Három vagy négy kérdésem volna, melyek figyelmedre számot tarthatnak, s melyek az olvasóknak segíthetnek, hogy jobban megértsék a konferencián elhangzottakat.

Először is: hogyan különböztetjük meg az alapvető szükségeteket az pazarló szükségletektől? Szükségünk van-e egy objektív definícióra, mint hogy egy árucikk sok energiát igényel-e, csökkenti vagy növeli a biodiverzitást, és így tovább? Vagy egy olyan definíció kell, mely tartalmaz szubjektív elemeket is, pl.: melyek az "ésszerű" szabadidős szükségletek, autóstílusok stb.? Egyrészt számomra úgy látszik, hogy nem hagyatkozhatunk teljesen vagy akár csak nagyrészt sem objektív kritériumokra; másrészt a szubjektív megközelítés nem hordozza-e magában az elitizmus veszélyét, vagyis hogy valaki megmondja, hogy mi a jó nekem?

Másodsorban kérdés, hogy ha megszabadulunk a "tőke igényeitől", például a hirdetésektől, nem jár-e ezzel sok új, a munkaerővel kapcsolatos szükséglet felmerülése, mint például az adminisztratív munkák a régi szocialista világban?

Pár példa a fentiekre. Az autók és a repülőgépek egyaránt adnak használóiknak egy "mesterséges hatalomérzetet", az autókat és repülőgépeket kikapcsolódásra csakúgy használják, mint munkába járásra vagy bevásárlásra. Milyen alapon ellenezzük a plasztikai sebészetet? Miért ellenezzük azt, hogy valaki fiatalnak nézzen ki? Hogyan számoljuk ki a "távolsági kereskedelemtől való túlzott függést"? Nem növelnénk-e a munkaerő iránti elvárásokat, ha felhagynánk az üzemanyagintenzív mezőgazdasággal? Nem támaszt-e ugyanúgy építési igényeket, ha a városokat összetömörítjük ahelyett, hogy terjeszkednének? Nincs-e a bevásárlóközpontoknak a nagyméretű termelésből fakadó gazdaságosságuk? Ez csak egy pár kérdés, melyet valaki feltehet, és talán nem könnyű rájuk válaszolni.

Harmadszor, Baran és Sweezy a "pazarlást" többé-kevésbé mennyiségi fogalomként határozták meg, pl. definiciójukat a "gazdasági többlettel" kapcsolták össze. Úgy látszik, hogy Te a pazarlást minőségi fogalomként kezeled. Van-e a definíciódnak mennyiségi vetülete vagy oldala?

Victor Wallis:

Válasz

1. Alapvető szükségletek versus pazarló szükségletek: objektív vagy szubjektív megkülönböztetés? Még a legkörültekintőbben és legtudományosabban meghatározott kritériumokat is vélhetik szubjektívnek azok, akiket hátrányosan érint az alkalmazásuk. A megkülönböztetés nem lehet éles; a mérték kérdése itt nagyon fontos.

Vagyis én amellett érvelnék, hogy egy adott szükséglet "alapvető" abban a mértékben, amelyben (a) nélkülözhetetlen a túléléshez (nemcsak fizikai, hanem emberi értelemben, pl. beleértve az olyan közös szükségletek kielégítését is, mint a közösség vagy a kreativitás iránti igény), és (b) lehetséges egyetemesen létrehozni (pl. minden ember által, egyidőben, mindenhol).

Ezek a feltételek nemcsak bizonyos árucikkek hasznosságával kapcsolatban sugallnak elvárásokat, hanem az összes tevékenység - ökológiai értelemben vett - elfogadhatóságával kapcsolatban is. Egy tevékenységet így pazarlónak lehet ítélni nemcsak a közvetlen energiaszükséglete alapján, hanem mindenekfelett az egész rendszer (vagy az "életmód") pazarlóságához való kapcsolódása nyomán.

Mindkét "alapvetőség"-feltétel rangsorolásra késztet: az (a) alapján egyes szükségletek nélkülönözhetetlenebbek másoknál, míg a (b) alapján sok dolog - mint egy saját autó birtoklása - nem terjeszthető ki az egész világra. Az utóbbi típusba tartozókat, addig, míg nem károsak, ki lehet egyenlíteni anélkül, hogy kiterjesztenénk őket; ez egy rotációs rendszer valamilyen formáját igényelné. Néhány tevékenységet azonban meg kellene szüntetni. Például, míg az embereknek jogos igénye van a pihenésre és a rekreációra, senki sem igényel - alapvető szükséglet értelemben - olyan volumenű bordélyház jellegű szolgáltatásokat, mint ahogy az egyes szegény országokban kialakult. Ezek a szolgáltatások csak nagyon speciális intézményi meghatározottságú környezetben tünnek szükségletnek. Ráadásul természetükből lényegéből fakadóan függenek a szolgáltatást nyújtó közösségek szükségletkielégítésének megtagadásától.

Megkülönböztetés-e az "oblektív" vagy "szubjektív"? "Elitista"-e azt mondani a szexturistáknak, hogy szórakozásuk elfogadhatatlan? Mi a helyzet azoknak a társadalmaknak a véleményével, melyek megalázottságától függenek?

Az én szememben az igaz elitizmus a hatalmi elrendeződésben van, mely megengedi, hogy azok határozzák meg a szükségletek rangsorát, akiknek pénzük van.

A szexturizmus-példában az érvelés viszonylag könnyű - máshol természetesen bonyolultabb. Az elv azonban világos. Az olyan tevékenységek létjogosultságát, melyeket anélkül fejtenek ki, hogy figyelemmel lennének azokra, akiket ellenkezőleg érinthet - még ha csak nagyon áttételesen is -, erősen meg kell kérdőjelezni. Nem lehet egyetlen tevékenységet elszigetelten vizsgálni. Így az a választás, hogy legyen plasztikai sebészet (vagyis olyan sebészet, mely nincs kapcsolatban sérüléssel vagy betegséggel) önmagában elég ártatlannak tűnhet, de ha az egészségügyi szolgáltatások teljességének mindenki által való elérhetősége felől vizsgáljuk, egész másképp néz ki.

Ugyanez mondható el az üzemanyagigényes szabadidős tevékenységekről. A rövidség kedvéért annyit említenék, hogy ez eredeti listámon azokra a gépekre vonatkozott, melyek használata túlnyomóan a szórakozást szolgálja. Más esetekben, amikor a használati módok többfélék, a vita összetettebbé válik. Anélkül, hogy most itt az összes kérdést meg próbálnám oldani, ismét azt mondom, hogy komolyan meg kell fontolni az összes számbajöhető tényező összefüggéseit. Júniusban a New York Times írt a szuperszónikus autó kifejlesztéséről. Minden, amire képes volt, az egy mért mérföld megtétele egy 11 mérföldes pályán a sósivatagban. Hogyan illik ez bele a dolgok globális képébe? Figyelembe véve az autóhasználat legközönségesebb szintjét, látszik, hogy mi is ez az erőfitogtatás: valami, ami hasznos a hirdetőknek, és vonzó azoknak, akik általában kedvelik az agresszív/versenyző viselkedést. Vagyis mind a természet, mind más emberek iránti tisztelet attitűdjének az ellenkezőjét.

Nem hiszem, hogy ezekben a pontokban vita lenne közöttünk; az igazi probléma az, hogy hogyan fogadtassuk el széles körben ezek megvalósítását.

Azt hiszem, hogy ahogy a problémát megfogalmaztad, felnagyítja a jelentőségét, mivel egy "egy-az-egy ellen" modellként mutatja be ("valaki megmondja [nekem], mi a jó nekem") inkább, mint a társadalmi erők egy konfliktusát. A lényeg azt felismerni, hogy a Te fogalmazásoddal szemben ezek a kérdések nem egyszerűen egyéni "ízlés" dolgai; ezek a kollektív túlélésünk dolgai. Az ítéleteket nemcsak egyének kell megfogalmazniuk - legkevésbé azon egyéneknek, akik történetesen hatalmi helyzetben vannak -, hanem mozgalmaknak. Szükséges a kérdéses témáknak egy széles és mély megértése, stratégiai pillanatokban segítve ezt tiltásokkal, gátló intézkedésekkel és vonzó alternatívák felmutatásával. Ennek a folyamatnak volt modellje kicsiben az, ahogy a bolognaiaknak a 60-as és 70-es években sikerült kitiltani az autóforgalmat a városközpontból.

2. Új igények csoportjának megjelenése? Egy általában kevesebb energiát használó rendszerré való átalakulás okozhat egy kezdeti, nagy energiabefektetést igénylő periódust. Például egy vasúthálózat sűrűn lakott területeken nyilvánvalóan több embert fog szállítani mind gyorsabban, mind alacsonyabb energiaköltséggel, mint ahogy a jelenlegi amerikai berendezkedés, mely a kocsikat és a repülőket részesíti előnyben. Egy ilyen rendszerbe való átmenet azonban néhány energiaigényes intézkedést is kívánhat.

Az új eszközök fenntartása és kezelése támaszt persze bizonyos követelményeket, például ahogy említetted, nagyobb munkaerőigényt a mezőgazdaságban. Ez nagyonis része annak, amit eredetileg is hangsúlyosnak tartottam (azaz a termelékenység új kritériumainak megalkotása). Sokkal több embert lehetne bevonni valamennyire a mezőgazdaságba, de azok, akiknek ez elsődleges elfoglaltságuk volt, több felelősséget és kreativitási lehetőséget kapnának, mint amennyi a farmereknek volt.

2/a. Bevásárlóközpontok, terjeszkedő külvárosok, méretgazdaságosság. A probléma a bevásárlóközpontokkal nem az, hogy bennük koncentrálódik a kereskedelmi tevékenység, hanem az, hogy az alapja a gépkocsi-használat. Nagyvárosokban már régóta léteznek sétálóutcás bevásárlónegyedek, és elég könnyű olyan szállítási szolgáltatásokat létrehozni, melyek enyhítenek az emberek saját kocsi iránti igényén.

A jelenlegi külvárosok terjeszkedése speciális építkezési költségekkel jár, melyek nagyobbak (és azokhoz képest pótlólagosak) azoknál a költségeknél, mintha csak egyszerűen áthelyezünk egy (lakó- vagy üzleti célú) építményt egyik helyről a másikra. Különösen a parkolóházakra gondolok itt (mind üzleti, mind szórakozónegyedekben), meg a hatalmas és örökké terjeszkedő városi autópálya-komplexumokra.

Ami a méretgazdaságosságot illeti, nem mindig és nem mindenhol kívánatos. Ha a Wal-Mart típusú létesítmények létrehozása lerombolja egy város központját, és minden napi tranzakciót személytelenné tesz, nem veszett-e el valami? Én azt állítom, ezen túlmenően, hogy ami elveszett, az nem valami megfoghatatlan. Kapcsolat van a közösség eltűnése és a bűnözés, a rendőrség költségei, a bebörtönzések és az ehhez hasonló jelenségek növekedése között.

2/b. A távolsági kereskedelemtől való túlzott függés. Ámbár pontos adatok megint nehezen elérhetők, ez nem okozhatja azt, hogy ezt a tényezőt kihagyjuk a számításból. A termelési tevékenységek globális integrációja frontálisan ütközik azzal az ökológiai elvvel, hogy maximalizálni kell a helyi önellátást, és az előbbi az idő haladtával egyre áthatóbbá válik. Így például az Észak-Amerikában nőtt fát hajóval Ázsiába szállíthatják, ahol Amerikában eladásra kerülő termékeket gyártanak belőle. Egészen hasonló hálózat figyelhető meg az elosztás területén, ahogy élelmiszerek nagy távolságokat utazhatnak központi raktárakba, mielőtt hajóra rakják és visszaszállítják valahova egész közel származási helyükhöz.

3. Mennyiség és minőség. Ahogy a Wal-Mart példa sugallja különös erővel, nem lehet éles vonalat húzni a pazarlás mennyiségi és minőségi megjelenési formája között. Mindazonáltal a pazarlás minden dimenziója legalább részben a mennyiségi meghatározás felé mutat. Egy újabb kísérlet a pazarlás mennyiségi meghatározására, mely az enyémnél kevésbé szigorú nézőpontból (már ami az energia-elosztásra érdemes tevékenységeket illeti) indul ki, azt a megállapítást tartalmazta, hogy 1987-ben az amerikai munkaerő egyharmada olyan emberekből áll, akiknek feladata az, hogy vagy aktívan védik a status quot, vagy - passzívan - a munkaerő egy olyan tartalékát képzik, mely vagy kihasználatlan, vagy - mint a raboké - túl olcsó. A kapitalista pazarlás átfogó elemzése azonban széles társadalmi szintű, folyamatosan frissített szervezett megfigyeléseket érdemel. Ilyen széles körű és részletes vizsgálatok az ökológiai válság lényegére mutatnának rá, és válaszul adandó stratégiágat fogalmaznának meg.

(Fordította: Heltai László)

A vita eredetileg a Capitalism, Nature, Socialism 1997. decemberi számában jelent meg.

Eszmélet folyóirat, 39. szám (1998. ősz)