←Vissza

Print
Heltai László: A GDP és az öko-logika hiánya
A közgazdászok egy része és a környezetvédõk serege a hatvanas évek óta bírálja azt a nemzetközileg használatos mérlegrendszert, amely az éves gazdasági eredményt a jóléti és ökológiai helyzet tekintetbe vétele nélkül állapítja meg. Az írás rámutat a "bruttó hazai termék" néven ismert mutató neuralgikus pontjaira.

Bevezetés

Az 1960-as évek végétől kezdve jelent meg a közgazdasági gondolkodásban a gazdasági növekedés pozitív hatásait, sőt magának a gazdasági növekedésnek hosszú távon fenntartható voltát megkérdőjelező irányzat. A probléma felmerülése óta majd’ harminc év telt el, és fontos változások történtek a világgazdaságban, a világ gazdaságaiban és a gazdasági növekedésről folyó vitában.

A "növekedési vita" alakulásáról részletesebben alább írok, itt elég annyi, hogy a vita egy idő után már nem arról szólt, hogy a gazdasági növekedés jó-e vagy sem, hanem hogy mit is nevezünk gazdasági növekedésnek; hiszen ha valaminek a jóságát meg akarjuk vizsgálni, először meg kell határozni pontosan, hogy mi is az. Ma, és már legalább ötven éve, a közgazdászok túlnyomó többsége számára a gazdasági növekedést a GDP vagy GNP előző évhez viszonyított aránya jelzi. Tehát látszólag nagyon könnyű dolgunk van a nagy kérdés eldöntésében: csak meg kell vizsgálni, hogy ezen mutatókba foglalt tételek növekedése mit jelent, hasznosak-e a gazdaságnak és a társadalomnak. A kérdés azonban sokkal bonyolultabb, sorban merülnek fel a problémák: nem csak a belefoglalt, hanem az abból kihagyott tényezőknek is jelentősége van; a "hasznos-e" kérdés tovább bomlik a "kinek hasznos" és "milyen távon hasznos" és még sok egyéb kérdésre. Egy gazdasági ágazat szerepe és növekedésének hatásai jelentősen változnak a korszaktól függően, nem utolsósorban a környezet változása miatt. További nagy probléma még a GDP-nek mint jóléti mutatónak a használata: ez milyen körülmények között lehet jogos, és milyenek az alternatívaként kidolgozott gazdasági jóléti mutatók.

Vita a gazdasági növekedésről

A gazdasági növekedés környezeti és társadalmi hatásairól szóló vita a hetvenes évek elején kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor három korszakalkotónak nevezhető mű is megjelent rövid időn belül: "Egy tervezet a túléléshez" (A Blueprint for Survival, 1972), Edward Goldsmith szerkesztésében, "A növekedés határai" (The Limits to Growth, 1974) a Római Klub Meadows által vezetett kutatócsoportjától, és a "Kicsi szép", Ernst F. Schumachertől. A Blueprint központi állítása szerint a gazdasági növekedés a környezetre gyakorolt hatása útján mára már aláásta az emberi élet alapjait a Földön, és ezért a gazdasági rendszeren való változtatás szükséges és elkerülhetetlen. A növekedés határai modelleken keresztül elemezte a globális változásokat, és a folyamatok alapján egy húsz-harminc éven belül bekövetkező világméretű válságot jelzett előre, ha a vizsgált trendek változatlanok maradnának. A kicsi szép a növekedést egyrészt környezeti szempontból tartotta folytathatatlannak, másrészt az emberi fejlődés és a spirituális értékek szempontjából károsnak és tévútnak a mindenáron való hajszolását.

A három mű közös jellemzője volt, hogy a gazdasági növekedésről, mint per se növekedésről beszéltek. A növekedés általuk kritizált legtöbb vonása a környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásokra: erőforrások kimerülésére, szennyezésre, ökoszisztémák eltűnésére vonatkozott, de nem igazán tettek különbséget ezek között a hatások között és a GNP/GDP növekedése között. A kibontakozó vitában viszont a gazdasági növekedés védői közgazdászok vagy politikusok voltak, akik számára a gazdasági növekedés a GDP növekedésének szinonimája volt, és akik a növekedést ekképpen értelmezve támadták a fent említett szerzők elméleteit a növekedés hatásairól. A legerősebb ellenállás a politikai szereplők részéről mutatkozott a növekedés elítélése ellen: a növekedés leállításában a társadalmi fejlődés megállítását, a szegények és alullevők elől a "létra elrúgását" látták, mely csak konzerválná a meglévő társadalmi szerkezetet, és a valós emberi igények korlátozását jelentenék bizonytalan és vitatható veszélyek bekövetkezésének elkerülése végett (Anthony Crosland, 1974).1 Ezeknek a korlátozásoknak a bevezetése a tömegek nyomásával szemben csak a demokrácia felszámolásával lehetséges.

A politikai ellenvetéseken túl a gazdasági ellenérvek közül a két legfontosabbat emelném ki: az egyik, hogy a környezet szennyezése és terhelése a gazdasági növekedéssel egyre kisebb lesz, mert egyre több közpénzt lehet a környezet védelmére fordítani; a másik szerint a piaci mechanizmusok a legtöbb felvetett problémát kezelni tudják: az erőforrások kimerülésével azok ára egyre magasabb lesz, ez használatukat visszaszorítja és alternatívák kidolgozására sarkall. Ehhez kapcsolódott később az az elképzelés is, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkező államok polgárai a nagyobb jövedelemből egyre többet áldoznak környezetük megóvására, a jobb környezeti minőséget csak a gazdagok tudják megfizetni.

A növekedést bíráló három könyv a hetvenes évek légkörében különböző módon kapott jelentőséget. Az első kettő, a Blueprint és A növekedés határai a kor válsághangulatának volt kifejeződése - a hatvanas évek végéig tartó felhőtlen gazdasági növekedés után. Az évtized során a kiéleződő Észak-Dél ellentét is megjelent a vitában, és ez a fejlesztés és gazdasági fejlődés kérdését újabb megvilágításba helyezte. A hetvenes években kerültek számszerű többségbe a fejlődő országok az ENSZ-ben; nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy a világszervezet a vita egyik fő színtere és új kezdeményezések forrása lett.

A fejlődő országok helyzete A kicsi szép-ben hangsúlyos szerepet kapott: Schumacher azt állította, hogy a fejlett országok gazdasági rendszere nem plántálható át egy az egyben a fejlődő országokra; új típusú fejlesztésre, új fajta technológiára van szükség. A kicsi szép abban is különbözött a másik két műtől, hogy míg azok a gazdasági rendszer változásait a kényszerítő körülmények miatt tartották fontosnak, Schumacher a környezeti problémát csak a mélyebb válság jelenségének tartotta; ezért is vált az akkoriban kibontakozó zöld mozgalmak "Bibliájává".

Több mint egy évtized után a vitában még mindig két szögesen ellentétes álláspontot képviselő vélemények ütköznek egymással. Az igazi áttörés vagy fordulat 1987-ben következett be, amikor a "Közös jövőnk" (Our Common Future) megjelent. A Gro Harlem Brundtland által vezetett ENSZ-bizottság (Környezeti és Fejlesztési Világbizottság) jelentése kompromisszumot jelentett a két szélső álláspont között, és a "fenntartható fejlődést" tűzte ki célul. Bár a jelentés mind a két korábbi álláspont hívei körében elégedetlenséget váltott ki, hatása mégis igen megtermékenyítő volt, mind általában a növekedésről és fejlődésről szóló vitában, mind az ezeket alátámasztó mutatók kidolgozása tekintetében.

Bár a vita hangsúlyai azóta eltolódtak, még ma is zajlik. A növekedés ellenzői az ellenérvek hatására a gazdasági növekedés definíciójaként elfogadták a GDP növekedését: ez a mutatót támadásaik célpontjába állította, és alternatívák kidolgozására késztette őket. Ennek hatására az utóbbi tíz évben jelentős haladás történt a környezeti és társadalmi hatások számbavételében, és a politikai döntéshozók számára használható mutatók, illetve mutató-rendszerek létrehozásában.

A gazdasági növekedésről szóló vita a méréssel kapcsolatban két fő kérdésre bontható szét. Az egyik, hogy az emberi gazdaság tevékenységei a Földre milyen hatással vannak, s a gazdasági növekedéssel hogyan változnak ezek a hatások térben és időben. Ennek megválaszolásához olyan mérési módszerekre, indikátorokra van szükség, melyek (nem feltétlenül pénzértékben kifejezve) a környezet változását mérik. Ezeknek a mutatóknak alkalmasnak kell lenniük arra, hogy egy komplexebb gazdaságszemlélet alapján beépíthetők legyenek közgazdasági modellekbe, és az ezek eredményeit is felhasználó politikák alapjaiul szolgáljanak.

A másik kérdéskör a gazdasági növekedés társadalmi hatásainak elemzését tartalmazza. A gazdasági növekedés védőinek gyakori érve - amely szerint nincs más út az emberek jólétének növelésére, mint a GDP növelése, akár a környezet és az erőforrások használatának növelésével is - szüli azt a kérdést, hogy a GDP növekedése valóban nagyobb jólétet jelent-e, illetve hogy a magasabb GDP-jű országok lakosainak jóléte nagyobb-e (és annyival nagyobb-e), mint az alacsony össztermékkel bíróké? Ennek nyomán fejlődött ki az az igen gazdag irodalom, amely alternatív jóléti mutatók kidolgozásával és vizsgálatával foglalkozik.

Az SNA hiányosságai jóléti szempontból

A GDP-t érő legtöbb kritika egyetért abban, hogy az eredeti szándékai szerint egy szűk értelemben vett gazdasági mutatót a legszélesebb körben a (gazdasági) jólét mutatójaként használnak, pedig erre alkalmatlan. Annak felismerése, hogy ez az alkalmatlanság miben nyilvánul meg, fontos lehet egyrészt e káros gyakorlat visszaszorításában, másrészt a helyette kidolgozott alternatívák megalkotásában és a velük való összehasonlításban.

A mai nemzeti elszámolások hibáit jóléti szempontból Victor Anderson két nagy csoportba sorolja: a jövedelem és a mért kibocsátás közötti különbségből fakadó problémák, illetve a kibocsátás és a jólét közötti eltérés okozta problémák körébe. Ez utóbbin belül több kategóriát is megkülönböztet: átlagolás és összehasonlítás, tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a hatékonytalanság hatása a jólétre. A következőkben Anderson kategóriarendszerében próbálom meg bemutatni azt, hogy a GDP miért alkalmatlan általános jóléti mutatóként való használatra.

1. Jövedelem és kibocsátás

Nem fizetett háztartási munka

Ez a kategória a legnagyobb a hagyományos elszámolások által nem mértek közül. Beletartozik a házimunka, a gyermeknevelés és sok országban a mezőgazdasági munka is. Amellett, hogy ezek figyelmen kívül hagyása miatt alulbecsülik a nők munkájának hozzájárulását a nemzeti jövedelemhez, jelentősen túlbecsülik a gazdasági növekedést az iparosodás korszakában. Tehát a termelés és a szolgáltatások változatlan szintje mellett is növekedést mutat. Ez ma főleg az iparosodó fejlődő országokban torzítja a statisztikákat.

Háztartáson kívüli, pénzmozgással nem járó csere

Az előzőhöz hasonló probléma merül fel a háztartások közötti tranzakciók esetén. Az emberek gyakran segítenek barátjuknak, rokonuknak vagy szomszédjuknak pénzbeni ellenszolgáltatás nélkül, vagy részt vesznek karitatív szervezetek munkájában. Ezek egyike sem jelenik meg értékként az elszámolási rendszerben, tehát az ilyen tevékenységek esetleges csökkenése, ami nyilvánvalóan negatív gazdasági folyamat, észrevétlen marad.

Előfordulhat, hogy ismerősöknek végzett munka után valaki fizetséget kap, és azt nem vallja be. Ez azonban más probléma, mely a rejtett gazdaság köréhez tartozik, és minőségileg különbözik az előzőtől: ennek számbavétele egyszerű becslési probléma, a fenti esetben pedig a tevékenység értékelése is kérdéses.

2. Kibocsátás és jólét

A nemzeti elszámolások által mért kibocsátás (vagy a jövedelem) és a gazdasági jólét viszonya akkor sem problémamentes, ha a kibocsátásnak csak pénzáramlással együtt járó részét nézzük. Ebben az esetben olyan kérdések merülnek fel, mint az átlagolás és összehasonlítás, a tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a mért pénzbeni érték és a tényleges jólét-növekedés közötti különbség.

2.1. Átlagolás és összehasonlítás

Jövedelemeloszlás

Egy egyenletes jövedelem-eloszlású országban az egy főre eső nemzeti jövedelem mint átlag reális képet adhat az egyes emberek jövedelméről. Egyenlőtlen jövedelem-eloszlásnál viszont, amikor a jövedelem nagy része egy kisebbségnél koncentrálódik, az emberek többsége, sőt akár túlnyomó többsége az átlagosnak mondott jövedelemszint alatt él.

Az aggregált nemzeti és az ezekből számolt átlagos mutatók természetszerűleg érzéketlenek a mért jellemző különböző csoportok közötti megoszlására. Viszont ha az egy főre eső GDP-t, vagy annak növekedését általánosan mint a társadalmi siker vagy mint egy gazdaságpolitikai program stb. mérőszámaként kezeljük, nem hagyhatunk figyelmen kívül olyan "részleteket", mint a jövedelem-eloszlás egyenlőtlensége. Ellenkező esetben ezek a mutatószámok teljesen félrevezetőek lehetnek.

Eltérő igények és körülmények

A nemzeti elszámolási rendszer a termelt javak és a nyújtott szolgáltatások mennyiségét méri. Sok jószágra és szolgáltatásra viszont csak bizonyos körülmények között van szükség. Például egy hideg országban sokkal több fűtésre van szükség, mint egy meleg országban; egy faluban élve szükség lehet autóra, hogy a városközpontba utazzon az ember, míg a város közepén élő ember könnyen sétálhat is autózás helyett. Az életkörülmények különbözősége eltérő igényeket jelent: ha valaki Izland közepén él, sokat kell költenie fűtésre és a legközelebbi boltig való utazásra anélkül, hogy melegebb lenne a házában és több árucikkhez jutna hozzá, mint egy sokkal kevesebbet költő városi olasznak.

Hasonlóképpen: ha valahol sok gyerek születése miatt nő a lélekszám, máshol meg azért, mert az emberek tovább élnek, azonos népességnél is eltérőek lesznek az igények, hiszen egy felnőttnek, még ha öreg is, sokkal nagyobbak a fogyasztási igényei, mint egy kisgyereknek vagy csecsemőnek.

Ahogy feloldjuk azt a feltételezést, hogy az emberek egyformák, csak a létszámuk számít, és megkülönböztetünk különböző embereket, eltérő körülményeket és eltérő igényeket, óriási statisztikai nehézségekkel találjuk szemben magunkat. Sokkal könnyebb a statisztikusoknak ezért ezeket a különbségeket egyszerűen elfelejteni. Ám az, hogy nem veszünk tudomást a különbségekről, nem jelenti azt, hogy megszűnnek és nem lesz többé hatásuk a mért folyamatokra.

A valutaárfolyamok használata nemzetközi összehasonlításban

A GDP és az egy főre eső GDP nemzetközi összehasonlításainak eredménye az alkalmazott átváltási aránytól igencsak függ. Erre általában az aktuális valutaárfolyamokat használják, és ez az összehasonlítást ugyanolyan változóvá, bizonytalanná teszi, mint amilyenek maguk a valutaárfolyamok. Például nem ritka, hogy egy ország valutája egy nap alatt 3%-ot essen, és ez elég ahhoz, hogy akár egy egész év gazdasági növekedését semmissé tegye, ha más valutára váltva nézzük az eredményeket.

Ide kapcsolódik az a probléma is, hogy a piaci valutaárfolyamok használata kizárja azt a lehetőséget, hogy egy ország pénze alul- vagy felülértékelt lehet. Ezért a GDP adatok nemzetközi összehasonlítása legalább annyira tükrözi a kormányok erőfeszítését a valutaárfolyamok befolyásolására, mint jövedelmi különbségeket.

2.2. Tőke és amortizáció

A tőkejavak és a jövedelmek (stocks and flows) egyaránt forrásai a jólétnek, viszont a GDP csak az utóbbit méri. Ez is több problémának a forrása.

Jólét és amortizáció

A GDP az összjövedelmet méri, így azt tükrözi, hogy milyen haszna van valakinek abból, hogy jövedelemmel rendelkezik. Viszont nem méri a már meglévő vagyontárgyakat, így az azokból származó hasznosságot sem.

Ez alól egyetlen kivétel van: a GDP-be becslés alapján beszámítják a lakástulajdonlásból származó hasznot. Egy lakástulajdon értéke annak bérleti díja, tehát úgy veszik, mintha a tulajdonos saját magának kifizette volna a bért.

Ugyanezt az eljárást be lehetne vezetni más esetekben is, például autónál vagy mosógépnél is. Ez a GDP-t az életszínvonal egy sokkal pontosabb mércéjévé tenné. Ha ezt nem tesszük meg, a GDP nemcsak az ilyen tulajdontárgyakból származó hasznosságot hagyja figyelmen kívül, hanem azok amortizációját is. Ma, ha egy autó vagy egy mosógép elromlik és kidobják, a GDP nem csökken, sőt nő, hiszen a kidobott eszköz helyett újat vesznek. Egy olyan gazdaságban, ahol gyorsan cserélik ezeket a tartós fogyasztási cikkeket, magas lesz a GDP anélkül, hogy az egyének jóléte bármivel is magasabb lenne annál, mintha lassan használnák el ezeket a jószágokat.

"Környezeti jólét" és amortizációja

A nemzeti elszámolások rendszere akkor veszi figyelembe a természeti erőforrásokat, ha azokért fizetnek. A természet igen sok szolgáltatása tényleg ingyenes: ha a szél elviszi az általam kibocsátott füstöt, nem kell fizetnem érte, pedig hasznom származott belőle, ami nem mutatkozik meg a GDP-ben. Ha a füst eltelíti a levegőt, és az másoknak a jólétét csökkenti - vagyis "amortizálódik" a környezet -, szintén kívül marad a számbavételi rendszeren.

A gazdasági tevékenységek meghatározó része nem más, mint a természeti tőke jövedelemmé és kibocsátássá való alakítása. Ha a gazdaság hasznosítja a természeti tőkét - olajkitermelés, fakivágás stb. -, az beleszámít a nemzeti jövedelembe, viszont ezeknek a tőkéknek a leromlása, pusztulása nem, holott lehet, hogy igen fontos "szolgáltatást" nyújtottak korábban.

A nemzeti elszámolások, amikor különböző alternatívák között kell választani, a természeti erőforrások és a környezet kiaknázását támogatja azok megőrzésével szemben, mert csak kiaknázásuk esetén - ami gyakran egyet jelent lerombolásukkal - keletkezik pénzáramlás.

Nemcsak hogy a természet nyújtotta szolgáltatások és ezek leromlásából származó költségek kimaradnak a számításból, hanem - ha a környezeti kárt helyreállítják - a GDP-ben duplán jelenik meg ugyanaz a tétel: először, amikor a kárt (szennyezést) okozó tevékenység értéke adódik hozzá, másodszor amikor a kárt helyreállító tevékenység értéke. Így a GDP növekedése mellett semmiféle valós jólétnövekmény nem jött létre az eredeti állapothoz képest.

Emberi lények - és "amortizációjuk"

A tárgyi javak és a természeti erőforrások mellett létezik még egy fajta "tőke", amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk: a "humán tőke", abban az értelemben, hogy ez mint erőforrás járul hozzá a termelési folyamathoz. Ennek a humán tőkének az értéke sok mindentől függ: az iskolázottságtól, a tanfolyamoktól, az illető egyén egészségi állapotától, és nem utolsósorban attól a gondoskodástól, amit szüleitől kapott gyerekkorában. Ezek a dolgok mind "humán beruházások", mert javításuk ugyanúgy hatással vannak a gazdaságra, mint egy szolgáltatás vagy egy új gépsor vásárlása.

Az emberi tőke, hasonlóan a technikai tőkéhez, amortizálódik. Egészségtelen munkahelyen dolgozni, vagy monoton, túlspecializált munkát végezni nem csak nem öröm, de a "humán tőkét" is rombolja.

A nemzeti elszámolásokban számolnak a technikai tőke amortizációjával, a GDP-ből ezt levonva kapjuk az NNP-t (Net National Product). Nem veszi figyelembe viszont az emberi tőke leromlását - attól eltekintve, hogy a GDP nő, ha pótlásáról, "javításáról" van szó, mint pl. a kórházi kezelés esetében.

Pozicionális javak

Az amortizáció, mint bizonyos javak leértékelődésének forrása, lehet még a pozicionális javak termelésének növelése. Ezek olyan javak, melyek értékét az adja, hogy nem mindenkinek vannak. Például egy magánstrandra szóló belépőjegyből minél többet adnak el, az egyes jegyek annál kevesebbet érnek majd tulajdonosuknak, mert minden újabb belépővel nő a zsúfoltság. Az GDP-ben viszont csak az eladott jegyek értéke fog szerepelni, de ezek elértéktelenedése nem.

Ugyanez történik a gépkocsik esetében is, ahol minden új autó növeli az utak zsúfoltságát, de a leggyakoribb példa a státuszszimbólumok, melyek annál kevesebbet érnek, minél többen birtokolják. Egy növekvő gazdaságban, ahol magas a pozicionális javak aránya, egyáltalán nem biztos, hogy a jólét is nő.

2.3. A jólét egyéb forrásai

Egy további oka annak, hogy a nemzeti elszámolások mérőszámai miért nem jó jóléti mutatók, az, hogy a jólétnek a termelt javakon és a fent sorolt tőkéken kívül egyéb forrásai is vannak. Ezek igen nehezen mérhetők (például a személyes kapcsolatokban lelt boldogság), de van kettő, melyek összefüggésbe hozhatóak a nemzeti elszámolásokkal: a szabadidő és a munkahely-minőség.

Szabadidő

A nemzeti elszámolások rendszere élesen megkülönbözteti a hatékonyságjavulás két felhasználási módját. Ha a magasabb termelékenységet több jószág előállítására fordítják, figyelembe veszi, és nő a GDP; viszont ha ugyanezt a hatékonyság-javulást arra használják, hogy ugyanannyit termeljenek kevesebb idő alatt, és a szabadidőt növeljék, a GDP nem változik. A gazdasági növekedés elősegítésének célja ezért a kettő közötti választásnál az elsőt támogatja, holott a szabadidő növelése ugyanolyan legitim és ésszerű politikai döntés lenne.

A munkahelyi élet minősége

Azon gazdasági modell szerint, melyre a nemzeti elszámolások épülnek, a jólét a termelt javakból származik, a termelést pedig a gazdasági tevékenység biztosítja, melynek az emberi munka az egyik legfontosabb összetevője. Ám a jólét származhat közvetlenül a munkából is. Más szóval az emberek élvezhetik is a munkájukat.

Ha ez a jelenség nem volna, a dolgozóknak bizonyára csak magasabb bérért volnának hajlandóak ugyanazt a munkát végezni. Ebben az esetben a GDP nőne, pedig a növekmény nem jelent mást, mint kompenzációt az elvesztett nem-pénzbeli juttatásokért (munkaszeretet).

2.4. A nem hatékony szolgáltatások hatása a jólétre

Ha a jólét forrásainak a javakat és szolgáltatásokat tekintjük, ezek pénzbeni értéke akkor is gyakran igen szegényes indikátora a belőle származó jólétnek.

Elégtelen közszolgáltatások

Ha a közvízszolgáltatás felmondja a szolgálatot, és az emberek boltban vásárolnak ivóvizet, a GDP nő, mert egy liter bolti víz sokkal többe kerül, mint a csapvíz. Ugyanígy, ha a tömegközlekedés nem működik, és az emberek kocsikat vásárolnak ugyanazokra az utazásokra, a GDP nő, mert a költségek is nőttek. Ennek a növekedésnek egy része a jólét növekedését is jelentheti - autóval kényelmesebb lehet utazni, mint busszal -, de a másik része csupán annak a költségét reprezentálja, hogy szűkültek az emberek választási lehetőségei: a drágábbik lehetőség vált az egyetlen alternatívává. Ha az olcsóbbik lehetőség újra elérhetővé válik, és pár ember azt választja, a GDP csökkenni fog.

Nem hatékony fogyasztói döntések

Az output és a jólét közötti különbség egy másik forrása a vásárlásnál felmerülő fogyasztói döntésekben található. Az emberek például választhatnak rövid távú előnnyel járó jószágot hosszú távú költségek árán, például ha az egészségről van szó. Néha az emberek vásárolnak olyan dolgokat, melyeket nem választottak volna, ha jobban vannak informálva az elérhető egyéb lehetőségekről - nem vezették például félre a reklámok. Kormányzati szervezetek könnyen költik a közpénzeket olyan dolgokra, amelyekből a közösségnek vajmi kevés haszna származik.

Nem hatékony termelés

A GDP aszerint értékeli az outputot, hogy mekkora volt a pénzáramlás. Egy drágán termelhető terméket csak drágán lehet eladni, és ezért nagyobb mértékben járul hozzá a GDP-hez, mint egy olcsó árucikk. Technológiaváltás esetén termékek gyakran lesznek olcsóbban termelhetők és kevesebbért eladhatók. Ekkor a GDP csökkenhet, holott világos, hogy a vásárlók jobban jártak.2

A kibocsátás értékelése és a jövedelemelosztás

A termékek árai nemcsak a termelési költségeket tükrözik, hanem függenek a fogyasztók fizetési hajlandóságától is. Ez utóbbi pedig nagyrészt a fogyasztó anyagi helyzetétől függ. Ezáltal az, hogy egy termék vagy szolgáltatás mennyit ér az SNA-ban, részben attól függ, hogy a vásárlóerő hogyan oszlik meg a társadalomban. A gazdagok által vásárolt termékek hajlamosak drágulni - nemcsak mert ezek az emberek megengedhetik maguknak, hanem mert a termelők több költséget tudnak áthárítani rájuk. Az eredmény az, hogy ezek a termékek túlértékeltek a GDP-ben.

A pénz csökkenő határhaszna

Nagyon kis költségvetéssel rendelkező emberek csak a legszükségesebbet tudják megvenni maguknak. Ha jövedelmük nő, megvásárolhatnak olyan dolgokat is, melyek a preferenciaskálájukon alacsonyabban helyezkednek el. Ha ez igaz egy egész országra, akkor az egy főre eső GDP emelkedésekor a többletből vásárolt javak alacsonyabb preferenciákat képviselnek, mint a korábban vásárolt dolgok. Ezért valószínűtlen, hogy a GDP megduplázódása esetén az emberek jóléte is megduplázódik. A GDP-növekedési ráták tehát szisztematikusan felülbecsülik a jólétben elért növekedést.

Összefoglalás

Dolgozatom végén megpróbálom összefoglalni a legfontosabb tanulságokat és következtetéseket, melyek a GDP mint jóléti vagy fejlődési mutató alternatívájaként kidolgozott mutatószámok, illetve mutató-rendszerek vizsgálatából leszűrhetők.

Az első és legfontosabb következtetés az, hogy a GDP nem az, aminek látszik. Elemző közgazdászok szerint a GDP a monetizált gazdaság bruttó kibocsátása. Ám valójában ennél sokkal több: alkalmazása a politikában, a médiában és az uralkodó közgazdasági diskurzusban arra mutat, hogy a GDP nem más, mint a siker vagy a kudarc testet öltése. Mint ahogy ma azt mondják, hogy egy cég nem kávét vagy gépkocsit ad el, hanem frissességet, életérzést vagy szabadságot: a GDP növekedése sem a gazdaság növekedését jelenti, hanem a sikert. És mint ilyen pszichológiai jelenség, sokkal mélyebben van beágyazódva a döntéshozók és véleményformálók agyába, mint egy egyszerű statisztikai mutatótól várni lehetne. Ezért elégtelen, ha egyszerűen rámutatunk a mérési hibáira, vagy alternatívákat fogalmazunk meg: figyelemmel kell lenni arra, hogy a valódi megoldást csak az hozhat, ha ezekben a fejekben a sikerről és fejlődésről alkotott elképzelések megváltoznak. Ez pedig sokkal hosszabb folyamat, mint egy egyszerű csere a gazdaságot jelző mutatókban.

Mint a siker legfontosabb jelzője, a GDP egy egydimenziós gazdasági szemléletet és lineáris fejlődési modellt tükröz. Az előbbi azért fontos, mert megadja a "felhasználónak" azt a biztonságérzetet, hogy mindent a helyére tud rakni: nem kell értékválasztással, vitákkal foglalkoznia. Az utóbbi - ami a mutató korlátozottságából fakad - pedig abban nyilvánul meg, hogy amit fejlődésnek mutat, az a monetizált gazdaság terjeszkedése a környezeti rendszerek és a társadalom nem piaci szerveződésű részeinek rovására; ebben a képben az a gazdaság fejletlen, amely ennek a folyamatnak még az elején tart. (Nem véletlen, hogy maga a "fejlődő ország" kifejezést is az egy főre eső GDP kapcsán és alapján találták ki.)3 E két tulajdonság a mai körülmények között és az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján egyre inkább anakronisztikus, és alkalmatlanná teszi a GDP-t arra, hogy egy, az állampolgárok érdekeit képviselő kormányzati politika alapjául szolgáljon.

Dolgozatom második részében felvázoltam a GDP kiszámolásának jelenlegi kereteit. A "termelés határa" meghatározásából látható, hogy az alkotók már régen szembe találták magukat azzal a problémával, hogy még a monetizált és nem-monetizált gazdaság szétválasztása sem egyszerű, mert nincs éles határvonal a kettő között. Ráadásul a GDP egy más célnak is meg akar felelni, nevezetesen az összkereslet mérésének (ami pedig eredetileg a keynesi gazdaságpolitika folytatásához volt szükséges), ezért a kormányzati kiadásokat is a mutatóba foglalták, és sok tételt imputálás útján kerül beszámításra. Tulajdonképpen a nemzeti elszámolások rendszerének célja az volt, hogy a termelést mérje; fő módszertani elve pedig az, hogy csak a piacon megjelenő termékeket vegye figyelembe. A termelés és a piac határai azonban nem esnek egybe: ezt kompromisszumos megállapodásokkal hidalták át, melyek stabilitást adtak, de ez önkényességüket nem csökkentette.

Dolgozatom központi témája a GDP-nek, mint jóléti mutatónak a bírálata. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni egy, a nemzeti számlákat bemutató cikkből: "…tényként kell elfogadni, hogy a GDP a kibocsátás és nem a jólét mérőszáma." Majd ugyanazon a cikken belül, a következő oldalon: "A rendszer egyik fontos, de nem egyetlen célja, hogy olyan aggregátumokat határozzon meg, melyek alkalmasak a jólét mérésére. A rendszer elsődleges célja, hogy az elemzők és politikusok számára olyan aggregált adatokat szolgáltasson, amelyek segítséget nyújtanak a piaci magatartások megismeréséhez és feltárják azokat a tényeket, amelyek felelősek az egyensúlytalansági helyzetek, az infláció és a munkanélküliség alakulásáért." (Bevezetés a nemzeti számlákba. II. 1994. 44., 45.) Tehát maguk a statisztikusok is ambivalensen állnak hozzá a jólét mérésének kérdéséhez: amikor a GDP-t kritikák érik jóléti szempontból, akkor azzal védekeznek, hogy ez a mérőszám nem jóléti mutató; de máshol mégis mint fontos vonását említik a jólét mérését. Nem meglepő, hogy az "elemzők és politikusok" sem tartják magukat ahhoz a felhasználási területhez, amit javasoltak nekik.4

"A dagály minden hajót felemel" - mondta J. F. Kennedy még a hatvanas évek töretlen gazdasági optimizmusa szellemében. Sajnos ez a gazdasági növekedés minden problémát megoldó nézete ma már nem igazolható. A nagy világválság és a II. világháború óta eltelt időszak gazdasági változásai miatt az akkor kialakult gazdasági számbevételi rendszer változatlan formában már alkalmatlan arra, hogy a gazdaságban végbemenő változásokról reális képet adjon. Új számbavételi rendszerek létrehozására sok kísérlet történt, és úgy tűnik, hogy lassan felhalmozódó tapasztalataik nyomán valós lehetőség van egy új gazdaságszemléletet tükröző számbavételi rendszer vagy rendszerek kialakítására.

Jegyzetek

1 In: Anderson, 6.

2 I. m. 31.

3 Clifford Cobb et al., 1995. In: Kovász, 1997. tél, 38.

4 Más kérdés, hogy az elsődleges célra megfelelő-e ez az elszámolási rendszer. Egyes vélemények szerint éppen a piaci magatartások és a munkanélküliség vizsgálatában teljesen félreveztő képet ad, mert nem számol a látható és láthatatlan gazdaság közötti átjárással. Erről bővebben lásd Brenner, 1994. 2-16.

Irodalom

Anderson, Victor (1991): Alternative Economic Indicators. Routledge, London and New York.

Atkinson, Giles (1995): Greening The National Accounts. Enviroment, június, 25-28.

Ayers, Robert U.(1996): Limits to the Growth Paradigm. Ecological Economics ,19. (1996) 117-134.

Bevezetés a nemzeti számlákba I-II. Bankszemle, 1994. május, 35-45. és 1994. június, 37-45.

Boda Zsolt, Gulyás Ágnes, Matolay Réka (1996): A fenntartható gazdasági jólét mutatója (ISEW). ÖKO, IV. évf. 2-3. sz.

Brenner, Reuven (1994): Labirinths of Prosperity. University of Michigan Press.

El Serafy, Salah (1997): Green Accounting and Economic Policy. Ecological Economics, 21. 217-229.

Hamilton, Kirk (1994): Green adjustments to GDP. Resources Policy, szeptember, 155-168.

Henderson, Hazel (1996): What’s Next in the Great Debate About Measuring Wealth and Progress? Challenge, november-december.

Lintott, John (1996): Enviromental accounting: useful to whom and for what? Ecological Economist, 16. 179-190.

Mikesell, Raymond F. (1995): The limits to growth. Resources Policy, június, 127-131.

Redefining Wealth and Progress - New Ways to Measure Economic, Social and Enviromental Change - The Caracas Report on Alternative Developement Indicators. The Bootstrap Press, New York, 1989.

Streeten, Paul (1994): Human Development: Means and Ends. Human Development, május, 233-237.

Eszmélet folyóirat, 39. szám (1998. ősz)