←Vissza

Print
Frici Milton: Gazdasági tanácsadók
Rövid áttekintés a közgazdasági tanácsadás világtörténetéből, és ajánlások azoknak, akik e tapasztalatot a piacgazdasági átmenet során alkalmazni kívánják.

A huszadik század középső harmadától egyre elterjedtebbé vált, hogy a végrehajtó hatalom birtokosai (kormányfők és miniszterek) gazdasági tanácsadókat alkalmaznak döntéseik támogatására. Mindazokban a tőkés rendszerekben, amelyekben az állam szerepvállalása - különösen a végrehajtó hatalom megerősödése folytán - megnőtt, e gazdasági tanácsadók kettős szerepkört kaptak. Egyrészt elméletileg megalapozott, konzisztens javaslatokkal kell ellátniuk a döntéshozó politikusokat, másrészt segíteniük kell e politikusokat abban, hogy gazdasági döntéseik lényegét a közvéleménnyel megértessék és elfogadtassák.

A gazdasági tanácsadás klasszikus formában az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, ahol az 1946-os Foglalkoztatási Törvény értelmében létrehozták a Gazdasági Tanácsadók Tanácsát (CEA), amely közvetlenül az elnök napi döntéseit hivatott kiszolgálni. A CEA élén álló közgazdasági főtanácsadó - a külföldi megfigyelők által jobban ismert nemzetbiztonsági főtanácsadóhoz hasonlóan - gyakorlatilag miniszteri szintű, sőt egyes minisztereknél jóval befolyásosabb kormánytisztviselő.

A kormányok mellett működő gazdasági tanácsadó rendszerint elméleti szakember, aki pályája jelentős részét egyetemi vagy kutatóintézeti környezetben töltötte, így elsősorban arra alkalmas, hogy "a tudomány" tekintélyével támogassa a végrehajtó hatalmat, még akkor is, ha a tudomány képviselői egyes közgazdasági kérdésekről köztudomásúan egészen ellentétes álláspontokat is képviselhetnek.

A demokráciára gyakorolt hatás szempontjából a makrogazdasági tanácsadás kétélű fegyvernek bizonyult. Egyrészt ugyanis a gazdasági folyamatok nyilvános elemzésével hozzájárult a gazdasági döntések átláthatóságának és végső soron társadalom általi ellenőrzésének megteremtéséhez, másrészt viszont erősítette a makrogazdasági folyamatok manipulációjába vetett hitet, és így legitimálta a végrehajtó hatalom erősítését, hatáskörének kiterjesztését. A jónevű közgazdasági tanácsadók alkalmazása és szerepeltetése mögött gyakran föllelhető az a szándék, hogy az adott kormány irányvonalát és intézkedéseit ne kelljen valódi társadalmi kezdeményezésekre és egyeztetésre építeni.

A politikus számára különösen hasznos lehet a közvélemény előtt ismert tanácsadók alkalmazása, hiszen sikertelen vagy népszerűtlen intézkedések esetén a tanácsadók menesztésével a felelősség egy részétől is meg lehet szabadulni. Erre elsősorban akkor nyílik lehetőség, ha a tanácsadót formálisan is miniszterré nevezik ki. (Eredetileg egyébként a miniszteri pozíció ténylegesen is tanácsadói szerepkört jelentett, és csak később váltak e posztok birtokosaiból a végrehajtó hatalom egyes szeleteinek felügyelői.)

Minden politikusnak, aki gazdasági tanácsadókat vesz igénybe, számolnia kell az úgynevezett Truman-effektussal. Ennek lényege, hogy az egyértelmű közgazdasági összefüggések tálalására számító politikust lépten-nyomon felbosszantja az a tény, hogy a közgazdászok kizárólag "egyrészt-másrészt" alapon képesek elmagyarázni a gazdasági folyamatokat, és így a végső döntés súlya és felelőssége mindenképpen a politikusé marad. (Ezen effektus miatt akart volna magának Harry S. Truman amerikai elnök "félkarú" tanácsadókat, az angol nyelv ugyanis az egyrészt és másrészt kifejezést az "on the one hand" és "on the other hand" szavakkal adja vissza.)

Miután nincs rájuk szükség, illik a gazdasági tanácsadókat magas kitüntetésekkel, illetve további pozíciókkal jutalmazni. Még ott is, ahol egy pártvezér nem teheti meg azt, amit a brit Munkáspárt vezetôi szoktak. Nagy-Britanniában ugyanis hagyománnyá vált a gazdasági tanácsadók életfogytig tartó lordosítása, amire példa a hatvanas évekbôl a magyar származású Nicholas Kaldor és Thomas Balogh, illetve a közelmúltból Meghnad Desai vagy John Eatwell.

A tőkés viszonyok helyreállításának útjára lépő országokban fokozottan kell vigyáznunk arra, hogy a közgazdasági tanácsadók által hangoztatott elvek és ajánlások összhangban legyenek a gazdaságért felelős miniszterek nézeteivel és irányvonalával. E probléma kiéleződése különösen olyan helyzetekben fenyeget, amikor egy választásokat nyerő pártnak a kampány idején még halvány gőze sincs arról, hogy kormányra kerülve mit fog csinálni. Az ilyen szituáció azonban a gazdasági tanácsadó, vagy a miniszter, vagy mindkettő gyors távozásához, és általában a kormányzó politikusgárda gyors elhasználásához vezet.

Előfordulhat, hogy egy miniszterelnök nem sokkal kormánya megalakulása után tanácsadó testületet kíván felállítani, ám a kísérlet nem sikerül, mert a felkért tanácsadók átlátják a kormányfői szándék lényegét, miszerint szerepük az eleve eldöntött intézkedések szakmai tekintéllyel való felruházása lenne. Ilyen helyzeteket elkerülendő jobb, ha a politikus nem is kísérletezik efféle szakmai kapcsolat létesítésével, vagy olyan "szakemberekkel" kezd, akik nem tartanak igényt önálló véleményformálásra.

Új és különösen fiatal miniszterelnökök számára mindenképpen ajánlott, hogy magukat nagy, de legalábbis közepes tekintélyű közgazdászokkal vegyék körül. Ha egy gazdasági tanácsadó testület egy tucatnyinál is több tagot számlál, úgy valószínűsíthető, hogy a kormányfő számára a testület jól látható tekintélypótlási hozadékot produkál, de mivel egy ilyen nagy testületben eleve sokféle vélemény jelenik meg, úgy a valóságban a miniszterelnök mégis csak azt dönt, amihez kedve van.

Alulfejlett országokban, ahol a fejlődés és felzárkózás illúzióját osztják a társadalom különböző rétegei és a különféle politikai erők, érdemes külföldi szakértőkkel is próbálkozni, akik nemcsak "a tudomány", de "a fejlett világ" szavaként is meg tudnak jeleníteni bizonyos intézkedéseket. Az sem baj, ha ezek a tanácsadók az érintett alulfejlett országban születtek, de életük egy részét a tőkés centrum országaiban töltötték, tanulmányaikat ott folytatták, sőt esetleg magas hivatali pozíciókat is betöltöttek. Számolni kell persze azzal, hogy a közvélemény nacionalista köreiben a külföldi szakértő jelenléte visszatetszést kelthet, és a tekintélypótlási hozadék negatív értéket vehet fel.

A külföldről származó gazdasági tanácsadók iránti ellenszenv valóban azóta nőtt meg különösképpen, mióta az ilyen tanácsadók kiküldése a politikai függés és alárendeltség szimbólumává is vált. A volt gyarmattartó országokból, illetve az Egyesült Államokból származó gazdasági szakértők egy alulfejlett és pénzügyileg magatehetetlen országban sokszor nem valamiféle szakmai koncepciót segítenek megvalósítani, hanem ellentmondást nem tűrve hajtatják végre a tőkés centrumországok diktátumait. Egy okos kormány persze ebből a helyzetből is előnyt tud kovácsolni. Amennyiben a külföldi tanácsadók helytartó szerepe köztudottá válik, a kormány vagy annak egyes tisztségviselői olyan intézkedéseket is a külföldi diktátum számlájára tudnak írni, amelyek egyébként az ő saját érdekeiket szolgálják.

Eszmélet folyóirat, 39. szám (1998. ősz)