←Vissza

Print
Andor László: Az amerikai külpolitika Fulbrighttól Albrightig
Bevezető Fulbright tanulmányához.
A hatalom arroganciája

(Fulbright tanulmánya elé)

Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos külpolitikája az elmúlt kétszáz év során – az esetek döntõ többségét alapul véve – kétféle képpen viszonyult a világ különbözõ pontjain bekövetkezett forradalmakhoz. 1. Támogatta azokat a forradalmakat, amelyek az európai gyarmatosító országok, vagyis a legfõbb világpolitikai riválisok ellen irányultak, és a nemzeti önrendelkezés megteremtését célozták. 2. Ellenzett minden olyan forradalmat, amely veszélyeztette az amerikai érdekeknek megfelelõ liberális nemzetközi gazdasági rendet, különösen ha ez a forradalom valamiféle radikális szociális átalakulás programját követte. Ez a séma mint a washingtoni politika legerõsebb tendenciája figyelhetõ meg a XIX. és a XX. század tanulmányozása során, de nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna akár viszonylag erõs irányzatok is az amerikai politikában, amelyek más, progresszívabb álláspontot képviseltek.

A második világháború utáni idõszakban a Szovjetunióval való együttműködés tapasztalatai egy újfajta, toleráns magatartást alakítottak ki az amerikai politikai elit egy részében, különösen pedig az északi liberális körök vezetése alatt álló Demokrata Pártban. Ennek az irányzatnak volt jellegzetes képviselõje J. William Fulbright szenátor.

Maga Fulbright nem északról, hanem a déli Arkansas államból származott, amelyet aztán az Egyesült Államok törvényhozásában, a Kongresszusban képviselt. Elõször 1942-ben választották képviselõvé, amikortól egyben a Képviselõház Külügyi Bizottságának tagja is lett. Az õ kezdeményezésére fogadták el az úgynevezett Fulbright-határozatot, amelynek döntõ szerepe volt a béke fenntartását célzó nemzetközi szervezet, vagyis a késõbbi ENSZ létrehozásában. Fulbright szenátor 1946-ban kezdeményezte annak a nemzetközi oktatási csereprogramnak a létrehozását, amely azóta is az õ nevét viseli. 1954-ben azon szenátorok egyike volt, akik a Joseph McCarthy által vezetett antikommunista vizsgálóbizottság (Special Investigating Subcommittee) további finanszírozása ellen szavaztak. Egyidejűleg tagja volt annak az elnök által kinevezett delegációnak, amely az ENSZ-ben képviselte az Egyesült Államokat.

A liberális beállítottságú szenátor gondolkodásába és a hatvanas évek politikai dilemmáiba enged bepillantást az a kötet, amelybõl az alábbiakban közölt írás származik. A kötet elõzménye egy elõadássorozat, amely egy, a kormányhivatalokkal szoros kapcsolatban álló felsõoktatási intézmény, a Johns Hopkins School of Advanced International Studies rendezésében zajlott. Ez az intézmény 1964-tõl fogva hagyománnyá tette a Christian A. Herter Lecture Series névre keresztelt elõadássorozat megtartását, amelynek keretében köztiszteletben álló, befolyásos személyiségek adták elõ nézeteiket az amerikai külpolitika kérdéseirõl. A sorozat részeként hívták meg három elõadásra 1966-ban William Fulbright szenátort, a Szenátus Külügyi Bizottságának elnökét. A Johns Hopkins külügyi iskolában tartott három elõadás A magasabb szintű patriotizmus, A forradalom külföldön és A hatalom arroganciája címeket viselte. Az elõadások kibõvített és szerkesztett változata önálló kötetben jelent meg még 1966-ban, a New York-i Vintage Books kiadásában.

Fulbright akkoriban köztudomásúan ellenezte Lyndon Johnson elnök vietnami politikáját, az amerikai katonai beavatkozás eszkalációját. Irányításával a Szenátus Külügyi Bizottsága vizsgálatot folytatott az Egyesült Államok vietnami, kínai és észak-atlanti politikájáról. A kötethez elõszót író Francis O. Wilcox dékán szerint a második világháború óta Fulbright volt az elsõ külügyi bizottsági elnök, aki egy fontos kérdésben szembehelyezkedett az elnök politikájával. Ebben nem zavarta, hogy ugyanazt a pártot képviselte, mint Johnson. Korábbi demokrata elnökök politikáját is tudta kritikusan vizsgálni. Nem értett egyet például azzal, hogy a második világháború végéhez közeledve az Egyesült Államok mereven ragaszkodott a feltétel nélküli megadás követeléséhez, és Truman elnök ennek jegyében hezitálás nélkül ledobatta az atombombát Japánra (néhány évvel késõbb ugyanis ugyanõ volt kénytelen nagy összegeket kicsikarni a Kongresszustól Japán újjáépítésének finanszírozására). Kétségbe vonta a Kennedy által meghirdetett holdutazási program szükségességét is.

A szókimondó szenátor persze messze nem radikális figura. Mint maga mondja: nem akarja felmagasztalni a kínai kommunistákat, nem akarja feloszlatni a NATO-t és nem akar lemondani Berlinrõl sem. Olyan légkört kíván a politikai vitához, amelyben az ortodoxtól eltérõ gondolatok nem indulatokat és érzelmi reagálást váltanak ki, hanem figyelmet és a tényleges érdekek tekintetbe vételét. Egy szellemes fejezetcímben (Amerikai birodalom vagy amerikai példa?) arra szólít fel, hogy a birodalomépítés helyett az Egyesült Államoknak inkább a példa erejével kellene hatnia a világ népeire.

Az elõadássorozat és a kötet lezárásaként Fulbright arról értekezik, hogy kétféle amerikai politikai hagyomány létezik. Az egyik az, amelyet a múlt században Abraham Lincoln, az 1950-es és 60-as években pedig Adlai Stevenson (Illinois állam kormányzója, a Demokrata Párt kétszeres elnökjelöltje, késõbb az USA ENSZ-nagykövete) képviselt, a másik pedig Theodore Roosevelté és a kortárs “szuperpatriótáké”. Az elsõ nagylelkű, humánus, önkritikus, mérsékelt és igazságkeresõ, míg a másik egoista, romantikus, kinyilatkoztató, és arrogáns a nagyhatalmi erõ felhasználásában. Amerika hol egyik, hol másik, hol mindkét arcát mutatja a világnak. Az Egyesült Államok külpolitikája ettõl inkonzisztens és kiszámíthatatlan.

Saját magát Fulbright természetesen az elsõ kategóriába sorolja: “Ami engem illet, én jobban szeretem Lincoln és Adlai Stevenson Amerikáját. Jobban szeretem, ha hazám nem ellensége, hanem barátja azoknak, akik társadalmi igazságosságot követelnek. Jobban szeretem, ha a kommunistákat nem az elvont rossz megtestesítõinek tekintjük, hanem olyan emberi lényeknek, akik egyaránt képesek jóra és rosszra, bölcsességre és ostobaságra, akárcsak bárki más. És jobban szeretem, ha hazám rokonszenvet ébresztõ barátja és nem szigorú, öntelt tanítómestere az emberiségnek.”

Nem sokkal azután, hogy Fulbright ezeket a gondolatokat kifejtette, az amerikai külpolitika – Richard Nixon és Henry Kissinger irányítása alatt – gyors ütemben tolódott el a második irányzat felé. A Carter-években még történt egy ellentmondásos kísérlet az emberi jogok programjának zászlóra tűzésére, Ronald Reagan fellépésével azonban teljesen egyértelműen az arrogáns és öntelt “tanítómester” szelleme uralkodott el Washingtonban. A kilencvenes évek végéhez közeledve pedig úgy tűnik, hogy hiába választott ismét demokrata elnököt az Egyesült Államok 1992-ben és 1996-ban, a hatvanas évek liberalizmusát ez sem a gazdaságpolitikában, sem a külpolitikában nem tudta feléleszteni. Hiába ígér Kennedy-stílust Bill Clinton, folyton-folyvást valami nixoni jön ki belõle; hiába próbál Franklin Rooseveltként viselkedni, tettei Harry Trumanra emlékeztetnek; és hiába próbál Woodrow Wilsontól ihletet meríteni, gyakorlati lépései Teddy Rooseveltéhez hasonlítanak inkább.

Bizonyos tekintetben Kissinger nemzetbiztonsági és külpolitikája összhangban volt Fulbright intelmeivel, hiszen az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalásának visszafogását kezdeményezte. Ez azonban igazából csak látszólagos hasonlóság, hiszen Nixon alatt a dél-kelet-ázsiai katonai beavatkozás a korábbiaknál is intenzívebbé és kiterjedtebbé vált. A változás inkább az volt, hogy az Egyesült Államok nem saját kezűleg, hanem brutális diktátorok segítségével hajtotta végre a megszokottá vált műveleteket (Chile, Indonézia stb.). Fulbright elsõsorban nem a külpolitika passzivitásáért, hanem humanizálásáért lépett fel, és ez semmiképpen sem hozható kapcsolatba a Nixon–Kissinger-korszakkal.

A Fulbright által képviselt liberalizmus nem tűnt el nyomtalanul az amerikai politikából, de elmúlt harminc év alatt jelentõsen meggyengült. Képviselõit legutóbb az 1994-es kongresszusi választás tizedelte meg; a megmaradók pedig tartós defenzívába szorultak és utóvédharcokat folytatnak a jóléti állam maradványainak védelméért. A kilencvenes évek amerikai külpolitikájának ugyan legfõbb jelszavai között szerepel a demokratizálás, ez azonban rendszerint üres retorikává válik, amint a tényleges demokratizálódás az amerikai kereskedelmi érdekeket fenyegeti. (Az Anthony Lake által kidolgozott nemzetbiztonsági doktrína megismerhetõ Jochen Hippler írásából az Eszmélet 29. számában. Ugyanez a lapszám közöl elemzést a kubai gazdasági reformokról, amely aktuális megvilágítást ad a Fulbright-dokumentumban olvasható eszmefuttatásnak.)

Madeleine Albright személyében ma olyan demokrata politikus irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, aki egyes kérdésekben megõrzött egyet-mást (például az Oroszországgal való együttműködési készséget és az emberjogi retorikát) a korábbi évtizedek liberalizmusából, mégis ritkán látott harmonikus viszonyt tudott kialakítani a Szentátus jelenlegi külügyi bizottsági elnökével, a szélsõségesen konzervatív, republikánus Jesse Helms szenátorral. E meghitt nézetazonosság kiterjed azoknak a latin-amerikai országoknak a megítélésére, amelyekkel az általunk kiválasztott Fulbright-szöveg is foglalkozik. A kubai forradalommal szembeni magatartás tekintetében az amerikai politikai elit köreiben ma széles körű konszenzust találunk. Elvétve található olyan politikus Washingtonban, aki helytelenítené a szigetországgal szembeni embargót.

Ma az amerikai politikai diskurzus magától értetõdõ tényként kezeli, hogy az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynöksége (CIA) már Eisenhower elnök hivatali ideje alatt merényletet tervezett Fidel Castro ellen és megkezdte a Disznó-öbölben végrehajtott invázió elõkészítését. A kubai kommunisták rendszerét azonban azóta sem sikerült megdönteni, ami Vietnam után az amerikai külpolitika talán legnagyobb kudarcának is tekinthetõ. Richard Helms, a CIA egykori igazgatója szerint az USA képes lenne a Castro-féle vezetés eltávolítására, de nem lehetne biztos abban, hogy az utána következõ kormányzatot konszolidálni tudná és ellenõrzése alatt tudná tartani – tekintettel a kommunista rezsim népi támogatottságára. Úgy tűnik, hogy az amerikaiak már azt sem tudják, hogy a célt vagy az eszközt tekintsék-e szentnek ebben a nagy ideológiai jelentõséggel bíró konfliktusban. Mindazonáltal a Castro-rendszer bázisának értékelése igazolja azt a meglátást, amelyet a hatvanas évek közepén Fulbright szenátor is képviselt Kubával kapcsolatban.

Néha egy-egy ismert külföldi politikusnak kell Amerikába látogatnia ahhoz, hogy az Albright–Helms-tengelytõl eltérõ álláspontok hangozzanak el Latin-Amerika kérdésében. 1997 decemberében például Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) volt fõtitkára, a Szovjetunió volt elnöke tett látogatást New Yorkban, ahol tárgyalásokat folytatott a város polgármesterével. Az ezt követõ sajtótájékoztatón elhangzott, hogy Gorbacsov helytelennek tartja az USA embargópolitikáját, értelmetlennek és igazságtalannak a szankciókat. Szerinte Kubát inkább integrálni kellene a nemzetközi gazdaságba, s ez maga után vonná a politikai rendszer demokratizálódását is. Azoknak, akik hasonló véleményen vannak, mint ma Gorbacsov vagy harminc évvel ezelõtt Fulbright, napjainkban körülbelül annyi a befolyásuk a washingtoni politikára, mint a volt szovjet elnöknek a moszkvaira.

Fulbright könyvét a hetvenes évek közepén ún. zárt terjesztésű, számozott kiadványsorozatában (a kiadó és a megjelentetés évszáma feltüntetése nélkül), vagyis a szélesebb olvasóközönség számára nem elérhetõ módon jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. Az MSZMP illetékes szervei részérõl minden ilyesfajta titkosításnak és félig nyilvános közlésnek jelzésértéke lett volna, ha a társadalom pontosan tudta volna, hogy minek az ismeretétõl fosztják meg, és ha azok, akikhez a számozott kiadások eljutottak, valóban el is olvasták volna ezeket a köteteket. Egyiket sem feltételezhetjük, és így a negyedszázad elõtti kiadói szándék is homályban marad elõttünk.

Szerkesztõségünk azzal a szándékkal közli Fulbright szenátor írását (a Kossuth-kiadás fordítását felhasználva), hogy érzékeltesse: létezett az amerikai politikában egy liberális irányzat, amely empátiával és konstruktívan közelített a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdõ népi mozgalmak felé. Ez a fajta liberalizmus mérce lehet mindazoknak, akik a jelenkori amerikai külpolitikáról próbálnak ítéletet mondani, és akik korunkban a szocialista és a liberális irányzatok közötti együttműködés lehetõségeit keresik.

Eszmélet folyóirat, 38. szám (1998. nyár)