←Vissza

Print
Gyimitrij Csurakov: A munkásönkormányzatok az 1ő7-es orosz forradalomban

Csurakov napjaikban se nem népszerű, se nem divatos téma kutatásába kezdett. A szerző konkrétan kimutatja az 1917-es orosz forradalom önigazgatói-önkormányzó jellegét a forradalmi munkásszervezetek tevékenységében. Azt a folyamatot elemzi, amelyben az egyre inkább önállósuló politikai hatalom magához ragadta az önigazgatói munkásszervezetek funkcióinak többségét, államosította a munkásönigazgatás szerveit.

Ha végigtekintjük az Október 80. évfordulója alkalmából megjelent történeti publikációkat, alig hiszünk a szemünknek: a szerzők látóköréből mintha teljesen eltűnt volna a forradalom döntő tényezője, a munkásság harca. Visszahatás lenne ez talán a szovjet korszak túlzásaira? Nem hiszem. Tudományos akadémiánk tisztelt tagjai nem hihetik most sem komolyan, hogy a történelem csupán a királyok és hadvezérek arcképcsarnoka lenne. Arról van inkább szó, hogy professzor uraink a szociális szempontokat most inkább csak elvont elméleti fejtegetéseikben hangoztatják. Amikor a konkrétumokra kerül a sor, akkor jönnek aztán mindig a királyok, a politikai elit.

A tisztelt kollégák most elsősorban a “puskás emberrel”, a parasztsággal és az értelmiséggel foglalkoznak: a zemsztvo-bizottságokkal és a különféle burzsoá önvédelmi szervezetekkel. Egyre több szó esik az utóbbi években a forradalom és az ember viszonyának mindennapi, humanitárius aspektusáról általában is. Széleskörűen vitatjuk meg a különböző intézményi, szociálpszichológiai, axeológiai és egyéb magasröptű problémákat.

Mégsem találtuk meg azonban mindeddig Októbernek valamiféle új értelmét és üzenetét. Egy mozaik-képet látunk mindössze, egy színes, helyenként egészen meglepő és magával ragadó kirakósdit. Milyen eredeti ugye, hogy egyes kutatók megállapították: az orosz forradalom kimenetelét végül is a lakosságnak a zug-pálinkafőzés iránti olthatatlan szenvedélye döntötte el. Vagy az: 1917 februárját követően a Romanov családnevet viselő polgárok egy része lázas sietséggel cserélte fel azt – mondjuk – Demokratovra. Mások úgy igyekeztek a forradalmi áradathoz csatlakozni, hogy a “köztársaság” vagy a “komisszár” szóból faragtak maguknak nevet.

Mindezt jó tudni persze, ha meg akarjuk belülről is érteni a kort, amelyben ez a világtörténelmi esemény lezajlott. Ám ez nem pótolhatja azonban a teljes, ha úgy tetszik – a totálképet. És nem véletlen, hogy ezt mindeddig nem sikerült megrajzolni. Az orosz forradalom társadalomtörténetét nem lehet megírni ugyanis a korszak munkásmozgalmának elmélyült tanulmányozása nélkül.

Az orosz munkásmozgalom 1917-ben olyan széles és erős sodrú volt, hogy ezúttal csak a legközvetlenebbül a mához vezető szálainak a megragadására vállalkozhatunk. Az egyik ilyen szál kétségkívül a szovjet állam megalakításában való részvétel volt. A szovjetek kezdetben egyértelműen a munkások osztályszervezetei voltak, és Oroszország államiságának valóban új alapjait jelentették. Ez a szerep egyáltalán nem a vörös zászlók lobogtatásában merült ki.

A szovjet történettudomány óriási apparátussal igyekezett megörökíteni a Vörös Október minden mozzanatát, így a szovjet állam megszületését is. De megérthették-e valójában Sztálin és Brezsnyev famulusai a forradalomnak azt a logikáját, amely a munkásönkormányzatokat az állam alapjává tette volna? Nyilvánvalóan – nem. A szovjet korszak történészei azonban – a rájuk nehezedő hatalmas politikai nyomás ellenére – már akkor is nagyon sok anyagot és számos olyan összefüggést tártak fel, amelyek megkönnyítik az események lényegének a megragadását.

A szovjetek szerepének megértéséhez a kulcsot az a kutatási irány adja, amely a legutóbbi években kezd csak kibontakozni: az önkormányzatiság történetének vizsgálata Oroszországban. Ezek a kutatások hozzák majd létre azt a metodológiát, amellyel feltárható lesz a munkásönkormányzatok1 igazi súlya és jelentősége is. Ez az a bűvös mágnes, amely eggyé tudja majd rendezni tudatunkban az 1917-es forradalom széthullott képét. Ez a forradalom éppen abban különbözött ugyanis az összes megelőzőtől, hogy soha nem látott szerepet kaptak benne a regionális és a helyi államigazgatási szervek, amelyek kezdetben önkormányzati formában jelentek meg. Ez a forradalom nem a pártok, hanem az önkormányzatok forradalma volt. Elsősorban – a munkásönkormányzatoké.

Az 1917-es februári forradalom után a termelőeszközök továbbra is a korábbi tulajdonosok kezében maradtak. A termelésben az üzemi bizottságok, a kereskedelemben a munkásszövetkezetek, az elosztásban a munkásönkormányzatok azonban mind határozottabban készítették elő a kollektív tulajdonformák megjelenését. (Ezért tulajdonképpen nem is indokolt 1917-ben két külön forradalomról beszélni februárban és októberben.) Ennek politikai következménye aztán a szovjetek megalakulása és gyors megerősödése volt.

1917 április–májusában történtek meg az első lépések. Igen találóan jellemzi az ország helyzetét ezekben a hónapokban Buharin egy megjegyzése. Az önkényuralom katasztrofális gyorsaságú összeomlása – mutat rá – teljesen készületlenül találta az egymással szembenálló politikai erőket. “Ez a gyorsaság egyformán meglepte azokat, akiknek ütött a végső órája, és azokat is, akik tevékenységükkel kiváltották az összeomlást.”2

A különböző munkásszervezetek követeléseit néha valóban nem is annyira a forradalom előrelendítésének a célja vezette, mint pusztán az az igyekezet, hogy kikecmeregjenek valahogy az összedőlt rendszer romjai alól. Ha a munkásönkormányzatokat hatalmi szerveknek tekintjük, úgy 1917 március–áprilisban szerencsésebb még csak munkás önszerveződésről vagy -képviseletről beszélni. Ezek a szervezetek drámai gyorsasággal alakultak meg egymás után.

Az önálló munkásszervezetek megalakulását követő idők pátosza jól érezhető például a “Hat év a forradalom posztján” című dokumentumkötetben, amely a Ruszkabel nevű moszkvai üzemben lezajlott eseményeket örökíti meg: “Március elsején vagy másodikán összegyűltek a műhelyek képviselői mintegy 18-an az irodisták étkezdéjében és elkezdték lerakni a dolgozók hatalmának az alapjait. A végigdolgozott műszak után le sem mosakodva, a fáradságot nem is érezve vitatkoztak az emberek késő éjszakáig a szűk, telefüstölt szobában.”3

Egy Ivanovo-Voznyeszenszkben működő üzem munkása, G. Gorelkin visszaemlékezéseiben így írja le azoknak a társainak a lelkiállapotát, akik résztvettek ebben a munkában: “A proletáriátus legaktívabb képviselői, akik az üzemi bizottságokban tevékenykedtek, egész bensőjükkel érezték, hogy osztályuk hamarosan átveszi a hatalmat. Éberen ügyeltek a gépek és a raktárakban felgyülemlett áru sértetlenségére. A fokozódó káosz, a nyersanyag- és energiahiány, valamint az éhínség emberfeletti erőfeszítéseket követelt. Az üzemi bizottságok tagjai reggel hétkor keltek. Felhajtottak egy-két pohár ‘málnateát’, amelytől vérzett az ember ínye, bekaptak egy rozslepényt, és indultak a külvárosokból be a gyárba, ahol aztán állott a tánc egész nap. A kialvatlanságtól mindig fájt a fejünk és véres volt a szemünk. De helytálltunk.4

Ezekből a munkásszervezetekből nőttek ki aztán néhány hét alatt a munkásönkormányzatok. Hogy miért és miként? Úgy, amint annak az 1917-es évnek a többi önkormányzata, egészen közönségesen és magától értetődően. Az orosz marxisták később, a 20-as években sokat vitatkoztak ennek a viharos sebességű és nagy tömegeket megmozgató folyamatnak az okairól. Ezek a viták – mint már korábban is – az orosz állam sajátosságai körül koncentrálódtak. 1917 eseményei azokat a nagy orosz történészeket és politikai vezetőket igazolták, akik az állam megkülönböztetetten nagy szerepét hangsúlyozták Oroszországban. Így történhetett, hogy még a proletáriátus sem tudta huzamosan elviselni az államhatalom szünetelését: amikor a monarchia évszázadok óta megszokott gépezete felmondta a szolgálatot, a maga osztálystruktúráival tulajdonképp átvállalta annak funkcióit.

A forradalomban született munkásönkormányzatok sietve benyomultak a hatalmi vákuumba. A közbiztonság védelmére egymás után alakultak meg például az önvédelmi bizottságok. (A Belügyi Népbiztosság jelentése szerint 79 kormányzósági, 651 körzeti és mintegy 1000 járási bizottság alakult.) Megélénkült a zemsztvok és más önkormányzatok tevékenysége is. Általában elmondható, hogy a társadalmi önszerveződés folyamata hallatlanul felgyorsult. Ugyanez vonatkozik a munkásönkormányzatokra is. A kortársak ámulva figyelték, milyen hatalmas lendülettel, szinte lavinaként haladt előre az üzemi bizottságok szerveződése. P. Garvi kifejezésével élve ez a “lázas gründolás” ideje volt, amely magával ragadta szinte az egész forradalmi Oroszországot.5

1917 májusára alakultak ki azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé tették, hogy a munkások a maguk önálló osztályszervezeteiről beszélhessenek az önkormányzatoknak ebben a parttalan forradalmában. Ilyen volt mindenekelőtt a termelés munkásellenőrzése. Minden naivitása és ügyetlensége ellenére, ez lehetővé tette már Október előtt is a munkások közvetlen bekapcsolódását a gazdaság irányításába. A munkásellenőrzés nem a tőke elleni osztályharc fegyvere volt tehát akkor – mint ahogyan azt később szajkózták –, hanem a munkás önszerveződés és önképzés egyik igen alkalmas és kézenfekvő lehetősége csupán.

Fontos megjegyezni azonban, hogy a munkások gondolkodásában ettől kezdve igen fontos változások mentek végbe: kezdték megérteni maguk is önálló szervezeteik jelentőségét. Bromley báró egyik üzemének a munkása, Bogdanovics azt írja visszaemlékezéseiben, hogy szaktársai az üzemi bizottságokat ettől kezdve a “forradalmi önkormányzat szerveinek” kezdték tekinteni.6 Hackental üzemének egyik dolgozója, Ljubacsov kijelentése szerint pedig a munkások “egyedül az üzemi bizottságok segítségével védhették meg a jogaikat”.7

Azzal, hogy a termelés irányításának a fogantyúit kezükbe ragadták, a munkások megteremtették maguknak a továbblépés bázisát. 1917 nyarától a proletárszervezetek megerősödtek és egységes rendszerbe kezdtek szerveződni. Nem véletlen, hogy éppen az üzemi bizottságok révén. Ez annak köszönhető, hogy az ő kezükben volt a termelés ellenőrzése és – ennek következtében – az anyagi eszközök: az élelmiszer, a nyersanyag és a pénzeszközök. Az üzemi bizottságok ekkorra már közvetlenül az üzemek anyagi és pénzügyi alapjaiból tartották fenn magukat. Sem az állami szervek és a pénzintézetek, sem a központi munkásszervek nem szólhattak bele, hogy kik töltik fel ezeket az alapokat: maguk a munkások-e, vagy követelésükre, nyomásukra a tulajdonos.

Ami még ennél is fontosabb azonban: az üzemi bizottságoknak így lehetőségük nyílt anyagilag támogatni a szovjeteket, a vörösőrséget, az üzemi milíciát, a szocialista pártokat, a szakszervezeteket, a baloldali sajtót, a betegsegélyző pénztárakat és a proletáriátus egyéb intézményeit. És ők éltek is nap mint nap ezzel a lehetőséggel. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy most – elszakadva egy pillanatra a konkrét témától – felhívjuk a figyelmet: lám itt a bizonyíték, hogy az öntevékenység és az önfinanszírozás a legbiztosabb ismérve mindenfajta sikeres önkormányzatnak!

A termelés munkásellenőrzésének a megvalósítása, mint látjuk, rákényszerítette a munkásokat, hogy egyesítsék erőiket először egy-egy üzemen belül, majd területileg is. A mozgalom előrehaladtával az üzemi bizottságok egy-egy ipari centrumban szövetségeket hoztak létre. A folyamat lezárása Az Üzemi Bizottságok I. Összoroszországi Kongresszusának a megrendezése volt.

A munkásönkormányzatok egyesülésének a folyamata kibontakozott ugyanakkor egy másik irányban is. Az üzemi bizottságok igyekeztek minél szorosabban együttműködni a szovjetekkel, a szakszervezetekkel és a többi proletár szervezettel. Ez leginkább a szovjetekkel kapcsolatban valósult meg, különösen alsó szinten. Ezeknek a szervezeteknek a kiépülése februártól októberig egyenes vonalban haladt előre.8 Az önkormányzatok más formái viszont – különösen azok, amelyek az Ideiglenes Kormánnyal álltak kapcsolatban – válságba kerültek, és egyre jobban elveszítették a támogatottságukat. Nem tudtak anyagi forrásokhoz jutni, és nem boldogultak a helyi, területi feladatokkal.

Az 1917-es forradalom nagy paradoxona, hogy Október után a munkásönkormányzatok is hanyatlani kezdtek. Az okok persze valószínűleg mások voltak, mint a többi önkormányzatnál. Vizsgálatuk egy külön tanulmányt igényelne. Most azokat érintjük csupán, amelyek közvetlenül kapcsolódnak témánkhoz, a szovjet államhatalmi és közigazgatási szervek kialakulásához.

Két fontos tényező játszik itt főként szerepet. Először is: a szovjet államiság rendkívüli jellege. Ez teljesen érthető. A szovjet államot ugyanazok az erők hozták létre, amelyek a forradalom menetét meghatározták. A kutatók többsége ma már nem is tartja indokoltnak két különálló szakaszra bontani az 1917-es forradalmat. A háború, az általános felfordulás, az éhínség, a munkanélküliség, az osztályok elkeseredett küzdelme egymással és a többi rendkívüli tényező minden elképzelhető hatalmat rendkívülivé tett volna Oroszországban.

A polgárháború éleződésének mértékében éleződött aztán a szovjethatalom rendkívüliségének a mértéke is. A háborús helyzetben az új államnak fel kellett használnia minden rendelkezésére álló eszközt a hatalom megszilárdítására. A legkézenfekvőbb és legmegbízhatóbb eszközök természetesen a munkásönkormányzatok voltak.

Az új hatalom görcsös erőfeszítéseit fokozta még az is, hogy szakadás állott be a szocialisták két tábora, a mensevikek és a bolsevikok között. Az utóbbiak erőszakos hatalomátvétele ezt még csak fokozta, s így hamarosan ez is a polgárháború egyik frontjává vált. Meg kell jegyezni, hogy a munkások tudatában voltak ennek a veszélynek, és igyekeztek rákényszeríteni felsőbb szerveikre az együttműködést. Éppen ez okozta – közvetlenül a Munkás- és Katonaküldöttek II. Kongresszusa után – a szovjetkormány első jelentősebb próbatételét.

A krízist az “Egységes szovjetkormányt!” jelszóval megindított mozgalom idézte elő, amelyet a Vasutas Szakszervezet Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága, az ún. Vikzsel kezdeményezett. A szovjet történettudomány váltig bizonygatta annak idején, hogy ez a mozgalom szovjet- és bolsevikellenes volt. De ez is csak a mítoszok egyikének bizonyult. Elfogulatlanabb kutatók megállapították, hogy a Vikzsel támogatta a szovjethatalmat. Amint azt például Donald D. Raleigh adatai is bizonyítják, a vasutasok helyi szervezetei fontos szerepet játszottak a forradalmi hangulat szításában.9

Nem bizonyult igaznak az az állítás sem, hogy a Vikzsel el akarta volna távolítani a bolsevikokat a szovjetekből. Azt akarták csupán, hogy minden baloldali párt részt vehessen a koalícióban “a bolsevikoktól a népi szocialistákig”.10 A Vikzsel ezen túl aktívan részt vett az ellenforradalom elleni harcban. Nyilatkozatot adtak ki, hogy nem engedik be Kerenszkij és Krasznov csapatait Pétervárra, ha pedig mégis betörnek, megbénítják a közlekedést. Elutasították az Ideiglenes Kormány felszólítását, hogy siklassák ki a bolsevik osztagokat szállító szerelvényeket. Kijelentették: a bolsevikok megsemmisítése egyet jelentene az egész forradalom leverésével.

Könnyen megérthető az is, miért ragaszkodott a Vikzsel az “egységes” szocialista kormányzáshoz. Tagságának pártvonzalmai – a váltókezelőtől a vasúti mérnökig – nagyon különbözők voltak. Ebben a helyzetben valósággal provokációnak hatott volna csupán egyetlen pártból állítani össze a kormányt.11 Egy október 28-i határozat így fogalmazza meg azt a taktikát, amelyet aztán minden későbbi dokumentum is tükröz: “A vasutas szakszervezet a legkülönbözőbb politikai pártok képviselőit tömöríti, ezért nem kíván részt venni a szocialista pártok közötti küzdelemben.”12

Más munkásszervezetek is felléptek az “egységes szocialista kormányzás” mellett. Voltak közöttük olyanok is, amelyekben a bolsevikok voltak többségben. Kezdetben például a Pétervári Szakszervezeti Szövetség is az “egységes szocialista hatalom” mellett szállt síkra, amely a szovjeteknek tartozott volna felelősséggel. A leginkább bolsevizálódott szakszervezet, a pétervári vasasok is emellett foglaltak állást november 5-i határozatukban: “A munkás–paraszt-forradalom vívmányait megőrizni egyedül csak egységes demokratikus kormány létrehozásával lehet, amelyben minden szocialista párt képviselői részt vesznek.”13

Még inkább meglephette a bolsevikokat az üzemi bizottságok moszkvai szövetségének november eleji nyilatkozata, amely követeli az “egységes demokratikus hatalom azonnali megszervezését minden szocialista párt részvételével, mivelhogy a pártok közötti torzsalkodás eredménye csak polgárháború lehet”.14 A munkások a koalíciós kormányzással tehát a forradalom eltorzulását akarták megelőzni. A központi hatalom demokratikus voltában annak a garanciáját látták, hogy megőrizhetik a maguk önkormányzatait. Másképpen szólva: ők már 1917 októberében reális lehetőségként érzékelték a munkásszervezetek függetlenségének az elvesztését.

Elsőként a szovjetek kerültek ki a munkásönkormányzatok rendszeréből mint a munkások politikai szervezetei. Október előtt a szovjetek afféle félállami vagy elő-állami struktúraként működtek. II. összoroszországi kongresszusuk után formálisan állami szervek lettek. Csakhogy az alsó szinteken megmaradtak továbbra is a munkásönkormányzatok. Ezért 1917–18-tól kezdve a szovjeteken belül fokozatosan elkülönülnek a Végrehajtó Bizottságok. Formálisan ezeket is a szovjetek választották meg és azoknak tartoztak beszámolással, valójában azonban önálló bürokrata apparátusként kezdtek működni. Különösen a polgárháború éveiben vált általánossá, hogy a vébék önállóan tevékenykedtek, maguk a szovjetek, a választott testületek csak afféle járulékos tényező voltak.

A politikai szervezetek után “sor került” a munkásönkormányzatok gazdasági szerveire is. A munkásellenőrzés mint jelszó továbbra is érvényben volt. De amint az alkalmazására került volna sor, mindig problémák adódtak. Már a II. szovjetkongresszuson felvetődött ez az ellentmondás. Ezért aztán a békéről vagy a földről szóló dekrétummal együtt a munkásellenőrzésről szólót nem is fogadták el ezen a kongresszuson.

A bolsevik párt központi bizottsága megbízta Lenint, hogy készítsen beszámolót a hatalomról, a békéről és a földről, a munkásellenőrzés kérdését azonban nem is tervezték napirendre tűzni. Arról később – november 14-én – maga a kormány hozott határozatot. Nyilvánvaló, hogy ez – bár felülről jött –, sokkal alacsonyabb értékű döntés volt, mint a szovjetkongresszusé lehetett volna.

Mindez N. Oszinszkijt később arra indította, hogy kijelentse: “Ha megkérdezzük magunkat, hogyan is képzeltük el a munkásellenőrzést október 25. előtt, hogy milyen gazdasági szabályzókkal akartuk azt megvalósítani, egyszerűen nem tudunk válaszolni.”15 Hasonlóan nyilatkozott kis idővel a bolsevik hatalomátvétel után A. Lozovszkij is. “A munkásellenőrzés – írja – az októberi napokig a bolsevikok harci jelszava volt. Ott volt minden zászlón, és elhangzott minden felhívásban. Mégis valami misztikus titokzatosság vette körül. A pártsajtó keveset használta ezt a jelszót, és még kevesebb konkrét tartalmat igyekezett belefoglalni. És amikor kitört az Októberi forradalom és meg kellett volna mondani világosan és pontosan, hogy hát mi is akkor az a munkásellenőrzés, akkor kiderült, hogy komoly nézeteltérések vannak ezzel kapcsolatban még a jelszó legnagyobb hívei között is.”16

Csakhamar éles harc bontakozott ki a munkásellenőrzés alapvető értelmezési kérdései körül. A különböző nézetek közti mechanikus kompromisszum eredményeként a november 14-i törvény egy egymástól élesen elütő anyagokból varrt rongyszőnyegre emlékeztetett. A fogadtatása is igen óvatos volt. A kortársak egy része – bár elismerte, hogy alkalmas az alsó szinten folyó mozgalmi munka ösztönzésére – nem tartotta szocialista jellegűnek vagy csak félig szocialistának tartotta.17

A Lenin által “nem szerencsés” és “esetleges”18 formában elfogadottnak nevezett törvény nem is maradhatott fenn sokáig. Életképtelenségét sok belső ellentmondás is növelte. A 8. paragrafus úgy rendelkezett például, hogy az önkormányzat alsóbb szerveinek határozatait “a munkásellenőrzés felsőbb szerveinek állásfoglalása mindig megváltoztathatja”. A 9. paragrafus szerint pedig nem csupán a tulajdonosok, de “a munkásellenőrzés végrehajtásával megbízott munkások és alkalmazottak is felelősek voltak az államnak a legszigorúbb rend és fegyelem, valamint a vagyonvédelem betartásáért”.19 Ez a két pont tág teret nyitott a törvény alapvető céljának félreértelmezéséhez.

Hamarosan be is igazolódtak az ezzel kapcsolatos aggodalmak. Már az I. Összoroszországi Szakszervezeti Kongresszus fontos mérföldkőnek bizonyult a munkásellenőrzés meggyengítésének útján. Ez időben egybeesett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétkergetésével. Amikor a szakszervezeti delegátusok között elterjedt az esemény híre, az egyes pártok képviselői a forradalom elárulásával kezdték vádolni egymást. A tárgyszerű vita így lehetetlenné vált. A kongresszus határozatai közül mégis ki kell emelni kettőt. Az elsőben az üzemi bizottságokat alárendelték a szakszervezeteknek, jelentősen megnövelve így a szakszervezeti bürokrácia jelentőségét. A másik fontos határozat tulajdonképpen a munkásszervezetek államosítását hirdette meg.

Mindez abban a pillanatban történt, amikor a munkásönkormányzatok belső ellentmondásai egyébként is igen felerősödtek. A munkásellenőrzés szervei csak igen nehezen birkóztak meg az ország gazdasági problémáival. Mint a demokrácia többi formájánál, éppen a gazdasági hatékonyság bizonyult ezeknél is a leggyengébbnek. Ez megrendítette a pártvezetés bizalmát, mely elkezdett sietve egy másik gazdasági mechanizmust keresni. A bolsevikok egyre inkább az állam által létrehozott üzemi vezetőségekre és a népgazdasági tanácsokra támaszkodtak, mintsem a munkások önálló szervezeteire.

A munkásellenőrzés eszméjében való végleges csalódás a Népgazdasági Tanácsok I. Kongresszusán fogalmazódott meg 1918. május 25. és június 4. között Moszkvában. Az 5 terület és 30 kormányzóság nagyszámú körzete népgazdasági tanácsainak 252 küldötte Andronov előterjesztésében elfogadta “Az államosított vállalatok irányításáról” szóló határozatot. Ennek 2. paragrafusa kimondja: “Az üzemi vezetőség tagjainak kétharmadát a területi (a felsőbb szintű) Népgazdasági Tanács nevezi ki. A vezetőségi tagoknak csupán egyharmadát választhatják meg az illető üzem szakszervezetbe tömörült munkásai.” Ezután “az üzemi vezetőség névsorát jóváhagyás és az ü. b. elnök kiválasztásának céljából be kell terjeszteni a felsőbb vezetés legközelebbi szervéhez”.

De még ezzel sem elégedtek meg. Az ehhez a paragrafushoz fűzött 1. számú megjegyzésben kikötötték, hogy “a felsőbb vezetés, ha szükségesnek látja, az üzemi vezetőségbe delegálhatja a maga képviselőjét”. Ennek “a szava meghatározó kell legyen, és joga van érvényteleníteni az üzemi vezetőségnek minden olyan határozatát, amely ellentétes az össztársadalmi érdekkel”. A 2. számú megjegyzés értelmében a felettes szervek néhány formális megkötés mellett jogot kaptak rá, hogy leválthassák az üzemi vezetőséget, és maguk nevezzék ki az új tagokat.20

Mint láttuk, a munkásszervezetek államosítása kezdetben azt a célkitűzést jelentette, hogy egyre nagyobb szerepet kapjanak az állam vezetésében. Aztán maga a szó értelme is megváltozott: kezdték úgy érteni, hogy alá kell rendelni őket az állami szerveknek. A bolsevikok csakhamar kiadták a termelőeszközök nacionalizálásának jelszavát, persze ezt is a munkásérdekek nevében. És ez – részben – így is volt. Figyeljünk csak fel azonban egy árulkodó részletre! Fentebb érintettük már az üzemi bizottságok önfinanszírozásának a kérdését és azt, hogy az üzem készleteiből nemcsak magukat tartották fenn, hanem a szovjeteket és a többi proletárszervezetet is.

Október után ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A II. szakszervezeti kongresszuson M.Tomszkij bejelentette, hogy a Szövetség kiadásai 1918 folyamán 1 800 000 rubelt tettek ki. Ennek az összegnek mintegy a fele már központi támogatás volt: félmillió rubel a szakszervezeti központtól, 290 ezer rubel a munkaügyi komisszáriátustól és 100 ezer rubel a bolsevik párt központi bizottságától érkezett. A szakszervezeteket tehát ekkor lényegében már az állam finanszírozta, sőt – mint a szakszervezeteknek alárendelt szervezetek – maguk az üzemi bizottságok is erre voltak utalva. A bolsevikok kiemelték a maga közegéből és bürokratizálták mindkét munkásszervezetet.

Árulkodók azok a momentumok is, amelyek ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolják a munkásönkormányzat leépítésével. Mind ez ideig az új elit kialakulásának csupán a politikai oldalával foglalkoztunk.21 De ezt a réteget nem lehet csupán a párttagokra és a központi szervek munkatársaira korlátozni. Sokkal szélesebb történelmi platformon bontakozott ki ez a folyamat. A kutatók figyelmébe ajánlom például a szereplők következő sorát: népgazdasági tanácsok – üzemi vezetőségek – a helyi szovjetek gazdasági osztályai – az ágazati szakszervezetek kerületi bizottságai. Ezen a szinten ment végbe valójában az új gazdasági rend és az új uralkodó osztály kialakulása. Miközben újra és újra deklarálták a munkásönkormányzatok jelentőségét, 1918 közepétől kezdve egyre világosabbá vált, hogy a munkásosztályt ebből kizárták.22

A munkások tudatában az új uralkodó osztály kialakulása a szovjethatalom elidegenedéseként, bürokratizálódásaként jelent meg, amelyet igen fájdalmasan éltek meg. Az I. Összoroszországi Nőkongresszus egyik küldötte, a Ramenszkij kerület egyik üzemének szövőnője, Taltügina felszólalásában így bírálta az új üzemi vezetést: “Miféle kommunisták ezek? Kiköltöztek a munkásszállásról, villákba mentek lakni. Az ajtóra meg kiírják: Belépés csak előzetes bejelentkezés után. Na mondhatom, szép kis kommunizmus!”23

A folyamat előrehaladásával a munkások egyre világosabban érezték, hogy ez nemcsak valamiféle “kinövés a Forradalom testén”, hanem a munkásönkormányzat legádázabb ellensége.24 Ezt a meggyőződést erősítette meg bennük az is, hogy egyre-másra tértek vissza az üzemekbe a régi vezetők és egyéb burzsoá elemek. A Moszkva–Kazany-i Vasúton és más munkahelyeken nyílt összetűzésekre is sor került az egykori “elnyomókkal” és “szabotőrökkel”, a “szakemberekkel”, akiket az államosított üzemekben és a közigazgatásban újra alkalmaztak. A munkások úgy érezték, hogy “valami megfoghatatlan, síkos és penészes valami kúszik vissza a hatalomba, és szorítja ki onnan őket”. Ez a hangulat annyira általános volt, hogy még Lenin is kénytelen volt reagálni rá, és elismerni a jogosságát.25

A népgazdasági tanácsok első kongresszusa és a tömeges államosítások kezdete egybeesett egyébként is a forradalom romantikus szakaszának a végével. Még csak kevesen ismerték fel, de 1918 nyarán-őszén rávetült már az országra a hadikommunizmus árnyéka. “Az önkormányzatok forradalma” mindenesetre befejeződött.

A. Bogdanov volt újra az első, aki az események elemzése alapján felállította a diagnózist. Akkor írott tanulmányaiban fokról-fokra jut el a felismeréshez: a bolsevik rezsim belső fejlődése csak ide vezethet. A forradalmat ő az első pillanattól nem munkás-, hanem katonai jellegűnek tekintette. Világosan látta, hogy a munkásság előbb vagy utóbb el fogja veszíteni benne meghatározó szerepét.26

Az események jövőbeni irányáról szólva Bogdanov a gazdaság fejlődésének két, egymást kizáró lehetőségét látta: vagy az autoriter, vagy a társadalmi utat. Amennyiben a gazdaság “az ostromlott kommunizmus” foglyává válik, úgy az autoriter és az újraosztó vonások kerülnek előtérbe, amelyek kiszorítják a demokratikus elemeket – tartotta.27 Ebből kiindulva egyes történészek, mint például az amerikai Richard Pipes, most azt állítják, hogy Október után a munkásönkormányzat Oroszországban egyszerűen megszűnt létezni. Ez az állítás így persze nem állja meg a helyét. Az önkormányzat egyes elemei kétségkívül részévé váltak az 1918 utáni fejlődésnek is.

A szovjet korszak történetének talán a legnehezebb és legizgalmasabb kérdéséhez jutottunk el ezzel. Megítélésünk szerint az önkormányzatok ugyanis nem tűnnek el Október után sem, csak lényegesen megváltozik a funkciójuk, a természetük. Előbb a munkások osztályszervezetei, tehát társadalmi szervezetek voltak, amelyekből aztán az államhatalom részévé, annak alsószintű apparátusává váltak.

Ebben a változásban nem is a szintkülönbség a legrosszabb. Hanem az, hogy a munkásönkormányzatok elvesztették az államtól való függetlenségüket, és kiszolgáltatottak lettek. Csakhogy jószerével ez volt ám a sorsa mindig is az orosz társadalom önszerveződésének: az állam megerősödésével az összes önkormányzati forma elkerülhetetlenül alárendelt helyzetbe került. Ez történt 1917-ben is. És a kérdés az volt “csupán”, hogy talált-e magának az önkormányzat méltó feladatot ebben a helyzetében is.

A szovjet rendszer további fejlődésének torzulásait nem lehet egyszerűen abból levezetni, hogy a munkásönkormányzat elveszítette szervezeti függetlenségét. Ezt az “átmeneti problémát” a szovjet ideológusok egyébként is mindig fölényesen elhárították azzal, hogy a forradalom “a romboló szakaszából az építő szakaszába lépett”. A valóságos kérdés azonban az, hogy hol is húzódik pontosan az önkormányzat és az általa megteremtett állam tevékenysége közötti lényegi határvonal. A szovjet állam létrejöttének – finoman szólva – zaklatott körülményei és állandó fenyegetettsége vezetett a fentebb ismertetett torzulásokhoz, amelyek 1918 és 1921 között szinte teljesen elmosták azt a minőségi különbséget, amelynek a munkásönkormányzatok és a “munkásállam” között kellett volna lennie.

Az önkormányzatiság kérdése jóval túlmutat persze az orosz forradalmon. A megújulni vágyó Oroszország a század elején lázasan kereste a kor kihívásainak megfelelő új társadalmi intézményeket. Ezek – a modern totális állam az egyik, s a civil társadalom demokratikus szervezetei a másik oldalon – korántsem egyértelműen és kizárólagosan jók vagy rosszak. Az orosz fejlődés adott szakaszában azonban kétségkívül a társadalomirányítás mechanizmusainak a demokratizálása volt a soron lévő feladat.

Tulajdonképpen az 1917-es forradalom és az általa életrehívott önkormányzat-rendszer is egyfajta válasz volt erre a kihívásra. A forradalomnak vége lett azonban, és az önkormányzatok erőtlennek bizonyultak az állami bürokrácia meg-megújuló támadásaival szemben.

A miénk csak egy volt persze a sok lázadás, felkelés, felfordulás és forradalom közül, amelyet hosszú történelme során az emberiség megélt. Ezek a robbanások mind ez ideig nem tudtak lényegesen változtatni a világban felhalmozódott hatalmas mennyiségű szociális igazságtalanságon. Felvetődik a kérdés: van-e joga az élethez a demokráciának, ha egyszer ennyivel gyengébb a többi társadalmi tendenciával szemben?

Azzal a meggyőződéssel fejezzük be ezt az írást, hogy nem volt eleve elrendelve a munkásönkormányzatok eleste az orosz forradalomban sem. Továbbá, hogy a jövőben is csak az önkormányzatok jelenthetnek alternatívát az autoriter és a totalitárius rendszerekkel szemben. Éppen ezért nagyon jól végig kell gondoljuk ezt az alternatívát. Az orosz tapasztalatok segíthetnek ebben. Szóltunk a párton belüli vitákról az 1920-as években, amelyek – így vagy úgy – felvetették az önkormányzatok jelentőségét a szocializmus számára. Ma pedig egyenesen az önkormányzatok szocializmusáról kell már beszélni.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Jegyzetek

1 Itt szükségesnek látszik egy módszertani megjegyzés. Mivel az 1917-es önkormányzati szervekről mind ez ideig nem jelentek meg rendszerező munkák, jó néhány terminológiai félreértés mutatkozik. Ezért felsoroljuk most itt érintőlegesen azokat a kifejezéseket, amelyek mindegyikével a munkásönkormányzatot jelöljük.

A legszélesebb jelentésű közülük a “munkás-öntevékenység” fogalma. A munkásoknak mint önálló társadalmi osztálynak mindennemű önálló tevékenységét értjük rajta. Ha ez valami saját, önálló struktúra megteremtésére is irányul, úgy helyesebb a “munkás-önszerveződés” kifejezést használni. A “munkásképviselet” a proletár érdekvédelmi szervezeteket és a velük együttműködő szociális erőket jelenti.

Mint látjuk, ezeknek a kifejezéseknek az értelme mind igen közel áll egymáshoz. A “munkás-önkormányzat” kifejezés azonban magába foglalja, integrálja mintegy az összes többi variánsnak a jelentését is. Azt mondhatjuk tehát, hogy az 1917-es orosz forradalomban a munkásönkormányzat a munkásoknak az osztályérdekeik védelmében, továbbá a különböző munkahelyeken és szakmai területeken fellépő belső problémáik megoldására irányuló szervezett tevékenységét jelentette.

2 N. Buharin: Ot krusenyija carizma do pagyenyija burzsuazii. Harkov, 1923. 20.

3 Seszty let na revoljucionnom posztu. Moszkva. 1923.

4 Trud i profszojuzü, 1927. 10–11. 60.

5 P. Garvi: Profszojuzü i kooperacija poszle revoljucii (1917–1921). Chalidze Publications,1989. 1.

Bár jóformán tényleg csak az osztályöntudat vezette, a munkás-önszerveződés a forradalomnak már ebben az első szakaszában is nagy eredményeket ért el. 1917 nyarára már 166 megvizsgált moszkvai üzemből legalább 144-ben működött üzemi bizottság. Ez a minden történeti munkában szereplő adat arra a felmérésre támaszkodik, amelyet a moszkvai kerületi szovjetek végeztek 1917 májusában–júniusában a fémmunkások szakszervezetével karöltve. Az anyagok hiányos volta arra enged azonban következtetni, hogy a valóságban ezek a számok sokkal nagyobbak voltak, a Zamoszkvoreckij és a Szimonovszkij kerületben legalábbis. Erre utal például az utóbbi kerületi szovjet tagjának, N. K. Goncsarovnak a feljegyzése. Ebben a kerület 19 üzemét érintő felmérés eredményét összegzi (GARF. F. 5451. Op. 1. D. 65. L. 3,11–12), miközben a felmérést összegző elemzésben egyedül csak a szimonovszkiji sapkagyár adatai szerepelnek.

Ilyenformán áll a dolog a zamoszkvoreckiji kerületben is. Előkerült itt is egy feljegyzés, amelyben 77 olyan üzem szerepel, ahol bizottságok működtek. Ezzel szemben a végső összesítés szerint csupán 5 helyen működött bizottság: a Jevdokimov-féle nyomdában (869 fő), a Rasztyerjajev-féle művégtaggyárban (150 fő), a töltényhüvely-gyárban (223 fő) és egy más tulajdonú művégtaggyárban (479 fő).

Így aztán, mint látjuk, a forradalom első szakaszában Moszkvában már csak ennek alapján is 233 munkásönkormányzatról lehet beszélni a 144 helyett, amelyről eddig szó volt. A valóságban azonban ezek a számok még ennél is nagyobbak voltak. A Zamoszkvoreckij kerület összegző elemzése megemlíti például, hogy a felmérés nem ölelte fel a kerület minden üzemét. Nem tudtak bejutni például azokba a textilgyárakba, amelyekben már kitörtek a “zavargások”, és ezért be akarták zárni őket. (Holott már ez is a munkásönszerveződés biztos jele volt.) Nem jutottak információhoz továbbá olyan nagyüzemekről mint a Dinamó vagy a Schrader-féle villamosremíz. (U. o. L. 11–22–L. 24–27.)

6 GARF.F.P-7952, Op. 3. D. 94. L. 47.

7 CGAMOF. 186. Op. 1. D. 30. L. 22. ob.

8 Néhány kutató arra figyelmeztet ugyanakkor, hogy nem szabad túlértékelni a munkásoknak ezt az Október előtti szervezkedését. P. V. Volobujev például a munkásellenőrzés “kontárságára” és felaprózottságára hivatkozva óv a “túlzásoktól”. (Volobujev: A munkásellenőrzés lenini eszméje és a termelés ellenőrzéséért folyó harc 1917 márciusa és októbere között. Voproszü isztorii KPSzSz. 1962. No. 6. Sz. 55.) Ezt a nézetet vallja V. Z. Drobüzsev is, aki egy 1918-as felmérés adataira támaszkodik. Eszerint a 2151 akkor ismert üzemi bizottság több mint fele Október után alakult. Ami a speciálisan a termelés ellenőrzésére alakított bizottságokat illeti, a 2371 ilyen bizottságnak csak 12,9%-a alakult meg a bolsevik hatalomátvétel előtt. (V. Z. Drobüzsev: A szocialista ipar stábja. In: Ocserki isztorii VSzNH 1917–1932. Moszkva, 1966. 46–50.)

Az ország legkülönbözőbb területein végzett felmérések is nagyjából ezt a képet mutatják. Moszkva ezer üzemében ekkor mintegy háromszázezer munkás dolgozott. Oroszország középső területein egyezerháromszáz üzem volt összesen mintegy egymillió munkással. (B. M. Frejdlin: Ocserki isztorii rabocsevo dvizsenyija v Rosszii v 1917 godu. Moszkva, 1967. 30.) Ennek alapján néhány történész még a szovjet korszakban arra a vitatható, de akkoriban kétségtelenül igen bátor következtetésre jutott, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőző időszakban a termelés munkásellenőrzése nem jelenthetett akkora erőt, amely radikálisan meghatározhatta volna a dolgok kimenetelét, és megmenthette volna az országot a gazdasági összeomlástól. (Isztorija szovjetszkovo rabocsevo klassza. Rabocsij klassz v Oktyabrszkoj revoljucii i na zascsitye jejo zavojevanyij. 1917–1920. T. 1. Moszkva, Nauka,1984. 96.)

9 Donald D. Raleigh: Polityicseszkije szugybü rosszijszkoj gubernyii – 1917 v Szaratove. Szaratov, 1995. 242.

10 GARF. F. 5498. Op. 1. D. 13. L. 23.

11 A. F. Kiszeljov: Profszojuzü i szovetszkoje goszudarsztvo. (Szporü 1917–1920.) Moszkva. 1991. 11.

12 GARF. F. 5498. op. 1. D. 24. Ll. 6, 9.

13 L. Metalliszt, 1917. nov. 30.

14 Szocial-demokrat, 1917. nov. 14.

15 E. Karr: Isztorija Szovjetszkoj Rosszii. Moszkva, 1990. 452.

16 A. Lozovszkij: A munkásellenőrzés. Pétervár, 1918. 19.

17 V. F. Pletnyov: A munkásellenőrzésről. Moszkva, 1918. 6–7.

18 V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 38. 140.

19 Dekretü szovjetszkoj vlasztyi. T. 1. Moszkva, 1957. 83–85.

20 Trudü I. Vszerosszijszkovo Szjezda szovjetov Narodnovo Hozjajsztva. 25 maja–4 ijunyja 1918. goda. Sztyenograficseszkij otcsot. 256–257.

21 A szovjet történetírás például egyszerűen a bolsevikoknak a központi szervekben való képviseletével mérte ennek az elitnek az előretörését. (L. G. A.Trukan: Rabocsij klassz za pobjedu i uprocsenyije Szovjetszkoj vlasztyi. Moszkva, 1975. 179–180.) De még a szovjet rendszer ellenfelei sem találtak igazán kulcsot ehhez a réteghez. Jó példája ennek M. Voszlenszkij elképzelése, amely szerint a Szovjetunió uralkodó osztálya, a nómenklatúra egy szűk társadalmi csoportból, afféle kasztból alakult ki, amilyen szerinte a Forradalom előtti bolsevik párt volt. L. M. Voszlenszkij: Nomenklatúra. Moszkva, 1991.

22 Ha szemügyre vesszük például az 1918 májusában, nagyjából a Népgazdasági Tanácsok Kongresszusával egyidőben összehívott, a Munka Komisszárjai II. Összoroszországi Kongresszusának küldöttlistáját, igen jó képet kapunk róla, miként válogatták ki a helyi szovjetek munkaügyi osztályainak kádereit. A kitöltött kérdőívek nem teljesek: nem ölelik fel az ország minden régióját és a munkaügyi népbiztosságok minden munkatársát. A minták azonban meglehetősen reprezentatívak. A kérdőíveket a helyi munkaügyi szervek különböző beosztású munkatársai töltötték ki a komisszároktól és a kollégiumok tagjaitól 3 területi és 19 kormányzósági alosztály, illetve 49 városi munkaügyi osztály vezetőjéig. Területileg sikerült átfogni az ország kulcsfontosságú gazdasági körzeteit, amelyekben munkásönkormányzatok működtek: az Északnyugati körzetet, Oroszország középső körzeteit, az Uralt, a Volga-vidéket, Szibériát.

A kérdőívek alapján megállapítható, hogy bár azok a munka világának, vagyis az új állam azon szerveinek a munkatársait ölelik fel, akik “tisztán proletár szellemben tevékenykednek”, a munkások kezdettől fogva nem kaptak ezekben a szervekben megfelelő reprezentációt. A megyei és városi komisszáriátusok vezető beosztású munkatársai között mindössze 57,6%-ban voltak képviselve.(L. A. F. Kiszeljov: Otgyelü truda mesztnüh szovjetov. Formirovanyije vzaimootnosenyij sz profszojuzami – oktyabr 1917-leto 1918 gg. Továbbá: Szovjetü i tvorcsesztvo massz. Moszkva,1986. 42–43.) A megyei jogú városok végrehajtó bizottságaiban a munkások aránya mindössze 48,8% volt. (L. M. F. Vlagyimirszkij: Szovjetü, iszpolkomü i szjezdü szovjetov. Vüp. 1. Moszkva. 1920. 14.)

23 GARF. F. P-7952. Op. 3. D.168. L. 82–83.

24 L. Novüj puty. 1918. No. 6–8. 21.

25 V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 37. 410.

26 L. A. A. Bogdanov: Piszmo Lunacsarszkomu 19 nojabrja (2 dekabrja) 1917. g. Voproszü szocializma. Moszkva,1990. 352–353.

27 L. A. A.Bogdanov (Malinovszkij): Sztatyji, dokladü, piszma i voszpominanyija. 1900–1928 gg. kny. 1. Moszkva,1995. 81–92.

Eszmélet folyóirat, 38. szám (1998. nyár)