←Vissza

Print
Mihail I. Vojekov: Altyernatyivü
Az Altyernatyivü a rendszerváltás után született, arculatában az Eszmélethez közelálló orosz folyóirat. Pozíciója határozottan demokratikus és szocialista; pártelkötelezettségektől, politikai nézetektől és hajlamoktól mentesen teret nyújt a legkülönbözőbb hazai és Oroszországon kívüli szerzőknek, akik alternatívákat keresnek az Oroszországban eluralkodott vadkapitalizmussal, gazdasági káosszal, határtalan kriminalitással, a központi hatalom ellenőrizetlenségével, az esztelen nemzetiségi politikával szemben.
A szocializmus a mai Oroszországban. Tallózás az Altyernatyivü folyóirat hasábjain

Az orosz embernek van egy furcsa sajátossága: szeret olyan lenni, mint a többiek, egybemosódni a közösséggel, szinte semmivel ki nem tűnni. Pontosabban kitűnni valamivel, az persze nem rossz, de csakis jó irányban, és azért azt se vigyük túlzásba. Node: honnan tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz? Nos, erre való az orosz ember számára a főnökség. Ha a főnök (osztályvezető, igazgató, miniszter, államelnök) jóváhagyta, akkor jó, ha nem hagyta jóvá, akkor rossz. Ezért hát az orosz ember tiszteli a főnökséget, és nagyon sokáig el tudja viselni, még akkor is, ha maga a főnökség sem tudja, hogy mi jó és mi rossz – ami persze csak bizonyos történelmi tapasztalat révén válik világossá.

A “szocializmus” szó

Hát így állt a dolog a szocializmussal is. Az 1991 augusztusában bekövetkezett közismert események előtt minden orosz ember hagyományosan és vita nélkül egyetértett abban, hogy a szocializmus jó dolog. A “szocialista” jelzőt odaillesztették majdnem minden főnév elé, akár kellett, akár nem. Például teljesen megszokottak voltak az olyan kifejezések, mint szocialista termelési alapok, szocialista ipar, szocialista pénz, szocialista financiális rendszer stb., habár nehéz volt felfogni, hogy például miben is különbözik a Szovjetunió “szocialista” ipara az USA “kapitalista” iparától. Hacsak alacsonyabb hatékonyságában és elavultabb technikájában nem – de a “szocialista” jelzőt aligha ennek kifejezésére szánták.

Mindazonáltal 1991 után a “szocializmus” szó éppoly egyetértés mellett és éppoly általánosan kihullott a szókészletből, méghozzá nemcsak az “oroszországiak” vezető rétegének szókincséből, ami nem csoda, hanem a társadalom értelmiségi elitjének nyelvezetéből is. A kivételt csak az orosz értelmiség bizonyos töredékcsoportjai képezték, amelyek majdhogynem illegálisan, titokban össze-összejártak megvitatni: hogy is állunk a szocialista eszmékkel. Természetesen nem a kommunista pártokról vagy a néptömegekről beszélek, amelyek per definitionem, természetüknél fogva szocialisztikusak. Arról az értelmiségi rétegről van szó, amelynek képviselői a szocializmus jövőjéről vitatkoztak, vitatkoznak, és láthatólag mindig is fognak vitatkozni. Tehát olyan emberekről, akik, hogy úgy mondjam, a szocializmus létrehozóiként és nem haszonélvezőiként formálják a szocializmus elméletét.

Nos tehát, az 1991-et követő időszak kezdetekor ezeket a szocializmus koncepcióján dolgozó embereket gyakorlatilag megfosztották a különböző szocializmuselméletek kifejtésének és megvitatásának hagyományos és biztonságos fórumaitól (az intézetektől, kiadóktól, folyóiratoktól, tudományos konferenciáktól, szimpóziumoktól). A “szalonképes” értelmiségi közegben szinte illetlenséggé lett a szocializmus, a szocialista eszme, a szocialista alternatíva emlegetése. Még széles körben elismert és tisztelt emberek is hirdetni kezdték, mennyire haszontalan az olyan kifejezések használata, mint “szocializmus” és “kapitalizmus”, és olyasmikben kezdték keresni az esedékes “boldog jövőt”, mint a vegyes gazdaság vagy a globális civilizációs értékek.

Senkit sem kívánunk elítélni szocialista vagy antiszocialista nézeteiért, csak rá szeretnénk mutatni arra a jelenségre, ahogyan az orosz értelmiségi elit képviselői 1991 után csaknem kivétel nélkül és szinte pillanatok alatt elfordultak a szocializmustól. Ebben is az orosz lélek tekintélytisztelő kollektivizmusa mutatkozott meg: mindenki sietett magát ugyanolyan antiszocialistának nyilvánítani, mint amilyenek a többiek, és főleg mint amilyen a főnökség.

Az utóbbi időkben azonban a társadalomfejlődés szocialisztikus koncepcióinak megvitatására szolgáló fórumok mintha kezdenének feléledni. Társadalmi kezdeményezések nyomán szemináriumok, vitaklubok jönnek létre, folyóiratok kezdenek megjelenni. Az Altyernatyivü ez utóbbiak egyike.

A folyóirat

Az Altyernatyivü 1991-ben jött létre, abból a célból, hogy nemzetközi társadalmi–politikai és elemző folyóiratként teret nyújtson a szocializmus aktuális elméleti és politikai kérdéseit, a szocialista és munkásmozgalmak problémáit kifejtő írásoknak, kibontakoztassa a párbeszédet a szocialista eszmeiségű tudósok és a világ különböző országainak szocialisztikus mozgalmaiban tevékenykedő aktivisták között. A folyóirat évente négyszer jelenik meg, oroszul és angolul. Az orosz kiadás főszerkesztője Alekszandr Buzgalin, a Moszkvai Állami Egyetem professzora, az orosz és angol változat koordinátora pedig David Mandel, a Montreali Egyetem professzora (Kanada).

Az Altyernatyivü-t olyan fórumnak szánták, mely ideológiai ellenállást tanúsít a társadalom megszervezésének bármely rigid és egyoldalú modelljével szemben, legyen az a totalitárius “szocializmus” vagy a vadkapitalizmus. A folyóirat első száma még a Szovjetunió létezésének utolsó hónapjaiban látott napvilágot, amikor divatossá vált a jelszó, miszerint “nincs más út”, mint a kapitalizmusba való átmenet. Az első számnak “Az olvasóhoz” intézett bevezetőjében a szerkesztőség a következőket fejtette ki: “Folyóiratunk arra törekszik, hogy alternatív megközelítéseket keressen a társadalom jelen válságának elemzéséhez, és megvitassa e válság leküzdésének lehetséges módjait. Ellene vagyunk mindenfajta szektarianizmusnak és ideológiai kényszernek. A megoldások keresésében azok oldalán állunk, akik úgy gondolják, hogy a hatékony gazdaságnak nemcsak egy privilegizált kisebbség, hanem mindenki számára bővülő szabadságot és jólétet kell biztosítania.” Ebből már világos, hogy a folyóiratban nem egymást kizáró koncepciók ütköznek meg, hanem alternatívák kerestetnek az Oroszországban eluralkodott vadkapitalizmussal, gazdasági káosszal, határtalan kriminalitással, a központi hatalom ellenőrizetlenségével, az esztelen nemzetiségi politikával szemben.

A folyóirat pozíciója határozottan demokratikus és szocialista, és mindenfajta pártelkötelezettségektől, politikai nézetektől és hajlamoktól mentesen teret nyújt a legkülönbözőbb szerzőknek. Az orosz szerzők közül olyan közismert filozófusokat, történészeket, közgazdászokat és politológusokat nevezhetünk meg, mint Pjotr Abovin-Jegigyesz, Vagyim Belocerkovszkij, Alekszandr Buzgalin, Anatolij Butyenko, Borisz Kagarlickij, Vladlen Loginov, Roj Medvegyev, Vagyim Mezsujev, Borisz Szlavin és sokan mások. A külföldi szocialisták között találjuk Ernst Mandelt (Belgium), Adam Schaffot (Ausztria), David Kotzot (USA), George Lestert (Nagy-Britannia), Pablót (Michel Raptist) és Catherine Samaryt (Franciaország), Krausz Tamást Magyarországról és másokat. Így hát a szerzőgárda sokszínű, változatos. Vannak itt ortodox marxisták és revizionisták, trockisták és buharinisták, a forradalmi átalakulások hívei és evolúciópártiak, baloldali radikálisok és centristák – nincsenek viszont sztálinisták, fasiszták és neoliberális személyiségek. És ez meg is határozza a folyóirat arculatát: a szerzők arra törekednek, hogy harmonikusan egyesítsék a demokratikus és a szocialista értékeket, minthogy a demokratikus szocializmusban látják a legvonzóbb alternatívát mind Oroszország, mind a világ számára.

A szovjet szocializmus jó és rossz vonásai

Ma nincsen szocializmus Oroszországban. De volt-e valaha is? – teszi fel a kérdést egy sor szerző a témával kapcsolatban. A választ Buzgalin “Szocializmus: a válság tanulságai” című írásában találhatjuk meg (1994. 2. sz.), amely az Altyernatyivü programadó cikkének bizonyult. A szerző tüzetesen megvizsgálja a szovjet szocializmusnak azokat a vonásait, amelyek mind a mai napig vonzóak az emberek számára, másfelől pedig azokat a negatívumait, amelyek bukását predesztinálták. Az első csoportba tartozó jegyek közé sorolja a gazdasági élet tudatos szabályozását, a kollektivizmust, a kölcsönös segítségnyújtást és a piaci elidegenedés feloldásának egyéb formáit, a társadalmi igazság, az egyenlőség és a tisztesség egy bizonyos szintjét, az elfogadható szintű jólétet a lakosság döntő többsége számára, az oktatás, egészségvédelem, lakhatás, az alapvető élelmiszerek és egyéb fogyasztási javak elérhetőségét. És valóban: a gazdasági élet tudatos (pontosabban tervszerű) szabályozása, ahogyan ma mindannyian meggyőződhetünk róla, nélkülözhetetlen követelménye a civilizált társadalomnak; ha ugyanis engedünk a monetarista “chicagói fiúk” jelszavainak, miszerint a kormánynak ki kell vonulnia a gazdaságból, akkor azon nyomban helyébe lép a tőke kriminalitása. Ilyen az élet logikája. Napjainkból visszatekintve fogjuk fel, hogy egykori szovjet szocializmusunk képes volt ellenállni a gazdaság kriminalizációjának.

Mindazonáltal – miért omlott össze ez a szocializmus, és tényleg az volt-e? Buzgalin válasza: a “szocializmus” globális válsága megmutatta, hogy ez a rendszer a szó marxista értelmében valójában nem szocializmus volt, hanem egy olyan bürokratikus szisztéma, amely a társadalmilag kibontakozó alkotótevékenység csíráin élősködött. Ez a rendszer államkapitalista bérmunkát és kizsákmányolást hozott létre, kicsikart kvázipiacot, gazdaságon kívüli kényszert. Végül is – konkludál Buzgalin – “ez a szervetlen elegy, amelyet csak a totalitarizmus cementje tartott össze, bukásra volt ítélve” (9.). A szerző végső következtetése, hogy a Szovjetunióban egy “mutáns” szocializmussal volt dolgunk, más szóval rendszerünk az össztörténelmi, globális szocializációs tendencia egy mutációja volt.

A folyóirat egy másik szerzője, M. Greckij professzor, “Szocializmus volt-e?” című cikkében (1994. 2. sz.) a szovjet szocializmus meghatározására a “kváziszocializmus” terminust javasolja. Sőt, azt állítja, hogy a Szovjetunióban nem létezett és nem is létezhetett semmiféle “szocialista termelési mód”, hiszen a szocializmus mindössze “átmenet a kapitalizmus és a kommunizmus között” (40.). Az Altyernatyivü-ben a szocializmus egyéb meghatározásaival is találkozhatunk: feudális szocializmus, bürokratikus kollektivizmus, államszocializmus stb. Elemzőmunka folyik tehát a legpontosabb meghatározások kimunkálása céljából. Abban azonban a folyóirat minden szerzője egyetérteni látszik, hogy az, ami a Szovjetunióban volt, semmiképpen nem illeszkedik a klasszikus marxizmus kereteibe.

De: mi volt akkor, ami volt, és hogyan lehet meghatározni?

Végül is mi volt nálunk?

A Szovjetunióban évtizedeken keresztül uralkodó társadalmi–gazdasági rendszer természetére vonatkozó kérdés érdekes és bonyolult. Nyugaton már régen vitatkoznak róla, és a Szovjetunió széthullása után ezek a tudományos vizsgálódások érzékelhetően meg is élénkültek. Csak Oroszországra jellemző, hogy sokan belenyugvással vették tudomásul, amit a jelenlegi orosz hatalom korifeusai is hirdetnek, hogy tudniillik nálunk teljes mértékben marxista jellegű szocializmus volt. A különbség csak az, hogy egyeseknek ez a szocializmus már nem tetszik, és valamiféle “civilizált kapitalizmus” iránt kutakodnak, míg mások úgy vélik, hogy a régi szocializmus mégiscsak jobb volt, mint a jelenlegi helyzet.

Az Altyernatyivü szerzői általában távol állnak mind a két változattól. G. Baum professzor, a Torontói Egyetem teológusa például azt írta a folyóirat hasábjain, hogy a katolicizmus szociális tanítása “egy sor ok következtében” elítélte a szovjet kommunizmust, és elutasította a liberális kapitalizmust is (1992. 2. sz.). Más szerzők is osztják ezt a véleményt, holott nem hívei a katolikus szociális tanításnak. A társadalmi fejlődés “harmadik útját” keresik. “Ezért állnak az autentikus szocializmus hívei azon az állásponton – írja az Abovin-Jegigyesz–Szlavin filozófus szerzőpáros –, hogy pokolba mindkettőtök házával: egészen új házat kell építeni, új ösvényt kell kitaposni” (1995. 1. sz. 54.). “Meg vagyunk róla győződve – írja Catherine Samary, a Párizsi Egyetem közgazdászprofesszora –, hogy más utat kell találnunk, ami se nem bürokratikus, se nem liberális.” (1992. 2. sz. 81.)

Nyugaton bizonyos népszerűségnek örvend az a teória, mely szerint a Szovjetunióban olyasfajta államkapitalizmus volt, mint amilyen az első világháború idején Németországban létezett, és akkoriban Leninnek tetszett is. De e felfogás ellen súlyos ellenérvek merülnek fel. Így például Greckij professzor joggal mutat rá, hogy “aligha nevezhető kapitalizmusnak egy olyan berendezkedés, ahol senki sem a tőke arányában részesedik a javakból” (1994. 2. sz. 11.). Kotz amerikai egyetemi tanár (Massachusettsi Állami Egyetem) úgy látja, hogy a szovjet rendszert nem alaptalan szocialistának értékelni, hiszen gazdasági tervezésen és a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapult, és jelentős gazdasági jogokat és szociális garanciákat jelentett a munkások számára. Mindazonáltal ez egy torz formájú szocializmus volt, hiszen egy “párt- és állami elit” igazgatta, és a rendszert represszív jelleg, a demokrácia hiánya és hierarchikus berendezkedés jellemezte (1995. 4. sz. 26.). De volt ilyen rendszer, és – ezt már mi tesszük hozzá – képes volt a gazdaságilag elmaradott cári Oroszországot a világ második szuperhatalmává alakítani. Más kérdés persze, milyen áron.

A folyóirat megvitatta azt a kérdést is, vajon milyen lehetőségeket “mulasztott el” a szovjet szocializmus, hogy marxista és egyetemes civilizációs szempontból elfogadhatóbbá váljon. Az első ilyen “elmulasztott lehetőséget” általában abban látják, amikor 1923–24-ben a “baloldali ellenzék” vereséget szenvedett, és Sztálin hatalomra kerülhetett. “A demokratikus fordulat híveinek utolsó esélye a ‘46-ok levele’ körüli közismert vitában enyészett el – írja A. Kolganov –. A megbénult Lenin Gorkiban feküdt, a bürokratikus apparátus pedig az általános küzdelemben felülkerekedett a párt demokratikus szárnyán.” (1991. 1. sz. 90.)

Vita folyik arról, hogy ki jelentett reális alternatívát a sztálinizmussal szemben. Egyes szerzők Buharint látják a sztálini politika ellenpólusának, mások Trockijt (1995. 1. sz. 172.). Rogovin orosz professzor megjegyzi, hogy a NEP eszméit, az irányító párt működési mechanizmusainak demokratizálását, a nemzetiségi kérdés megoldását – ezek a momentumok képezték Lenin utolsó munkáinak lényegét – az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt “baloldali ellenzéke” szorgalmazta és fejtette ki. Éppen ez magyarázza “a sztálini elnyomó gépezet hallatlan bőszültségét az úgynevezett »trockistákkal« kapcsolatban” (1991. 1. sz. 153.). Még élesebben mutat erre rá Pablo (Michel Raptis): “Ha Oroszország élén a 30-as években Lenin vagy Trockij áll, nem lett volna fasizmus Németországban, és elkerülhető lett volna az a világtragédia, amelyet magával hozott.” (1994. 1. sz. 40.)

Voltak más “elmulasztott lehetőségek” is. A legutóbbiakat időben a 70-es, 80-as évek fordulójára tehetjük. Két fiatal közgazdász, A. Belouszov és A. Klepacs – mindkettő az OTA Népgazdasági Prognosztikai Intézetének munkatársa – ennek az időszaknak a gazdasági stratégiáját tárgyalja alapos és jól argumentált cikkében (A szovjet típusú ipari modell válsága. 1994. 1. sz. és 1995. 1. sz.). Többek között azt írják, hogy a 70-es évek végén, amikor a kedvező külgazdasági konjunktúra lehetővé tette a minőségi források mobilizálását a gazdaság új “strukturális magvának” kialakítására, fejlődési potenciáljának megújítására, lehetséges lett volna egy fokozatos átmenet egy olyan iparfejlesztési modellhez, amely az új fogyasztói elvárásokra orientálódik. Ám ez a fordulat nem következett be.

Úgy fest tehát, hogy a szovjet szocializmus modernizálásának lényegében minden lehetőségét elmulasztották. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy az ország élén alkalmatlan, szűklátókörű vezetők álltak, vagy valami mást?

A folyóirat szerzői nem osztják azt a lakosság radikális köreiben bizonyos mértékben elterjedt verziót, miszerint a szovjet “szocializmus” összeomlásának legfőbb oka egyes SzKP-vezetők árulása lett volna. Gorbacsovot angol–amerikai vagy japán kémnek beállítani egyszerűen képtelenség. A Szovjetunió és a szovjet “szocializmus” kudarcának okai sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy naiv módon valamely konkrét személy végzetes tetteinek tulajdonítsuk a történteket.

A szocializmus egyes burzsoá–liberális bírálói a bajok gyökerét a marxizmusban látják, mint olyan nézetrendszerben, amely sok tekintetben predesztinálta a szocializmus megjelenését és sorsát Oroszországban. A kérdést az Altyernatyivü szerzői is szemügyre veszik.

Szóval: a marxizmus

Miben ragadható meg tehát napjainkban a marxizmus haszna, hogy ne mondjuk: vonzereje? A híres orosz származású francia író, Victor Serge, egy nagyszerű cikkében – melyet az Altyernatyivü most újból közzétett – még a 30-as évek végén megállapította, hogy a marxizmus megváltoztatta az emberek gondolkozásmódját. “Marx után senki nem kérdőjelezheti meg komolyan a gazdaság szerepét a történelemben. Ma még a marxizmus ellenfelei számára is nyilvánvaló a gazdaság, a pszichikum, a szociális helyzet és az etikum összefüggése, méghozzá egészen más szempontból, mint Marx előtt feltételezték. Ugyanez érvényes a személyiség szerepére a történelemben, a személyiség és a tömegek, a társadalom viszonyára. Végül pedig a marxizmus egy olyan érzületet sajátíttatott el velünk, amit történelmi beállítottságnak neveznék; tudatosította bennünk, hogy változó világban élünk, megvilágította lehetőségeinket és korlátainkat a harcban és a szakadatlan alkotótevékenységben, megtanított arra, hogy megtaláljuk akaratunk és képességeink érvényesítésének lehetőségét az objektív folyamatok alakulásában.” (1995. 4. sz. 138.) A mai politológus, B. Szlavin véleménye szerint a marxizmus “szigorú tudomány, amely megmutatja, hogy hogyan függ a társadalmi viszonyok formája a társadalom technológiai fejlettségétől” (1995. 4. sz. 123.).

Így hát a marxizmus hatékony elmélet, amely lényegileg mozdította tovább, illetve tágította ki világmegértésünk határait. Mindazonáltal nem oly szokásos értelemben vett tudomány, mint, teszem azt, a biológia, a matematika, a történelem vagy a közgazdaságtan. A marxizmus nem tanulmányozza a természet vagy a társadalom valamely különálló szegmentumát, pusztán része a társadalomtudománynak, egyike a nagyszámú elméletnek, tanításnak, még ha a többinél esetleg mélyebb és teljesebb magyarázatot nyújt is számunkra a természetről és az emberi társadalom történetéről. Ezért nem érdemes isteníteni a marxizmust, szent tehénnek tekinteni minden darabkáját és idézetét, és térden csúszva imádkozni minden egyes dogmájához.

Annál is kevésbé, minthogy a marxizmus az Altyernatyivü szerzőinek meglátása szerint nem kevés ellentmondást is rejt magában. Erről ír Buzgalin, Medvegyev, Szlavin és mások is. Buzgalin például ilyen belső ellentmondást lát a marxizmus forradalmi és evolúciós alkotóelemei között. Végső soron épen ez a dialektikus ellentmondás ágaztatta el a marxizmust a XIX. század végén két alapvető áramlatra: a forradalmi marxizmusra, amely Oroszországban leninizmussá lett, és a reformista marxizmusra, amely Nyugat-Európában a szociáldemokrata mozgalomban öltött testet. Ha a forradalmi marxizmus Sztálin kezében végül is új dogmatizált vallássá lett, a szociáldemokrata változat viszont helyenként és bizonyos tekintetben olyannyira kiüresítette a marxizmust, hogy a legbuzgóbb szociálisan orientált demokraták már nem ritkán kezdték teljesen elfelejteni.

A folyóiratban ettől alapelveiben eltérő álláspont bontakozik ki a marxizmussal és ennek korszerű értelmezésével kapcsolatban. A vizsgálódás alapvető tendenciája: lemondva arról az axiómáról, mely szerint az emberiség történelmében és ugyanígy a modern társadalomban az osztályharc és a gazdasági körülmények megfellebbezhetetlenül determinálnak minden egyes jelenséget, igyekezni kell mélyebben megérteni és árnyaltabban interpretálni a történelem szubjektív tényezőjét, a személyiség alkotó potenciálját. N. Zlobin professzor ezzel kapcsolatban a következő – történelmünk egynémely részletének magyarázatára akár közvetlenül is alkalmazható – tézist fogalmazza meg: “Egyfelől fennáll, hogy a társadalom fejlődése olyan objektív törvényeknek megfelelően zajlik, amelyek természeti–történeti szükségszerűség módjára funkcionálnak, másfelől azonban ezek a törvények nem egyebütt keletkeznek és nyilvánulnak meg, mint az emberek tevékenységének folyamatában és eredményeképpen (ez a tevékenység pedig természeténél fogva tudatos és célirányos jellegű); hiszen e tevékenységen kívül egyáltalán nem létezik sem társadalom, sem történelem. Más szóval, ha az emberek objektív törvényszerűségeknek megfelelően alakítják történelmüket, akkor, következésképpen, ezeket a törvényszerűségeket is ők hozzák létre.” (1995. 4. sz. 13.) Ez magyarázza meg például, miért is képtelenség a marxizmus rovására írni Sztálin tevékenységét és bűneit: az alkotó marxizmus nem menti fel az egyes személyiségeket a tetteikkel kapcsolatos történelmi felelősség alól. “Vajon miért akarják leválasztani az összemberi értékeket a szocialista eszményekről? – kérdezi L. Isztyagin történész. – Hiszen ez csak a szűk osztályszempontú megközelítés szempontjából tűnik igazolhatónak, és ebben a nézetben szemernyi alkotó marxizmus sem lelhető fel.” (1995. 4. sz. 178.)

A marxistákról

A szovjet szocialista rendszer összeomlásának egyik, sőt, esetleg fő oka abban rejlik, hogy a Szovjetunióban a marxizmus a 20-as évek óta gyakorlatilag nem fejlődött. Nem történt meg a végbemenő folyamatok mélyreható szellemi feldolgozása, nem voltak széles körű viták a társadalom fejlődésének kérdéseiről, háttérbe szorult a szociális és társadalmi problémák tudományos megközelítése. A szocialista gondolat Sztálin részletekbe menő irányításával megkövült és dogmatizálódott. “A baloldali paradigma szférájában a legutóbbi évtizedek során nem tűntek fel olyan tehetségű teoretikusok, akik Marxhoz és legjelentősebb követőihez méltó kiemelkedő tudósokká válhattak volna” – állapítja meg V. Mezsujev (1994. 2. sz. 143.). Még hogy Marxhoz méltó tudósok… – teszem hozzá a magam nevében. Magának Sztálinnak a korszakalkotó művein kívül senki és semmi nem jelenhetett meg. Sztálin után pedig még “korszakalkotó” művek sem voltak. Ezért kell ma a múlthoz fordulnunk, ha igazán jelentős marxistát akarunk megnevezni.

A folyóiratnak van egy “Arcképek” című rovata, amely a közelmúlt valamilyen szempontból figyelemre méltó marxistáiról közöl cikkeket és dokumentumokat. Olyan személyiségekről jelentek meg itt már anyagok, mint Lev Mecsnyikov, Antonio Gramsci, Lev Trockij, Mihail Lifsic, Victor Serge. És valóban: nincs marxizmus marxisták nélkül, akik értelmezik, fejlesztik és korszerűsítik ezt az elméletet. Napjaink történelmében megmutatkozik, hogy a dogmatizmustól távol álló, alkotó marxisták munkáiban nagyon sok olyan elképzelés és gondolat bukkan fel, amely segítségünkre lehet korunk és önmagunk megértésében.

Sajnos úgy áll a helyzet, hogy egynémely régi szerzőt helytelenül olvastunk, munkáikban sok mindenre nem figyeltünk fel, a marxizmus egyes teoretikusait egyszerűen nem is ismertük, mások be voltak tiltva, vagy a hivatalos propaganda oly mértékben eltorzította őket, hogy számunkra is nevetségesnek vagy elfogadhatatlannak tűntek. De tudnunk kell, hogy mit javasoltak és mit kívántak tenni a XX. század kiemelkedő marxistái.

A szocializmus új értelmezése

Mit értettünk korábban szocializmuson? Értelmezésünk, mondhatni, gyakorlatilag pusztán két egyszerű kritériumra korlátozódott: a termelőeszközök állami tulajdonára (ezt össznépinek is nevezték) és a népgazdaság tervezett voltára. Az elméletben persze voltak kifinomultabb és fellengzősebb meghatározások is, de gyakorlatilag csak ezt a két momentumot követelték meg. Ahol megvolt az állami tulajdon és a tervezés, ott szocializmusról beszéltek. Az ettől eltérő elméleti konstrukciókat, amelyek még bonyolultabban körmönfont és még kevésbé érthető megfogalmazásokra futottak ki, az egyszerűség kedvéért revizionizmusnak nyilvánították, és volt kérdés, nincs kérdés. Mára azonban nem kérdés nincs, hanem szovjet szocializmus.

Milyen új eszméket kínálnak ezzel a problémával kapcsolatban az Altyernatyivü tanulmányai? Buzgalin professzor például a “mutáns szocializmus” alternatívájaként egy olyan reális, objektív, globális és összcivilizációs folyamat lehetőségét fejti ki, amelyik magasabb szintre emelve szünteti meg, azaz dialektikusan tagadja az emberiség egész megelőző történelmi fejlődését, nem csupán a kapitalizmust. “Ez egy olyan minőség, amely nem annyira a kizsákmányolástól, az elidegenedéstől való szabadságot jelenti, mint inkább szabadságot a társult szociális alkotótevékenységre, arra, hogy az emberek anyagi és szellemi tevékenységük révén együttesen alkossák történelmüket.” (1994. 2. sz. 12–13.) Ez persze helyes, de talán kissé tudálékos megfogalmazás. Adam Schaff, a közismert lengyel neoortodox marxista, ha hosszabban is, ennél egyszerűbben fejezi ki magát: “A szocializmus a kizsákmányolás minden formájának megszüntetését hirdeti meg. »Tudományosabb« nyelven kifejezve arról van szó, hogy meg kell szabadulni az ember mint társadalmi individuum objektív vagy szubjektív elidegenedésének minden formájától. Ha így fogjuk fel, egyenlőségjelet tehetünk a szocializmus és a humanizmus közé, ez utóbbit specifikusan értelmezve: szocializmus = humanizmus vagy humanizmus = szocializmus. Ebben áll a szocializmus lényege, még ha az történelmileg különböző formákat ölthet is. Minden változatában olyan folyamat lesz, amely a csúcsok felé törekszik, bár soha el nem érheti őket.” (1995. 2. sz. 50.) A szocializmus tehát a humanizmus, az alkotófolyamatok, a magasrendű kultúra, a társadalmi igazságosság, a jólét társadalma. A lényeget ugyanígy értelmezi a fiatal moszkvai történész, Vagyim Damje is: “Számomra a szocializmus az emberi személyiség szabadsága, az embernek a kényszertől és az erőszaktól való szabadsága, az önkormányzatiság elve, tehát az embernek az a lehetősége, hogy más emberekkel együtt, kölcsönös megegyezés alapján határozza meg tulajdon sorsát” (1997. 2. sz. 77.).

Erről az alapról persze nehéz vagy éppen lehetetlen szocialistának nevezni a volt szovjet társadalmat. De ezek az imént felsorolt elvek inkább a mozgás kívánatos irányát jelölik ki, mintsem egzakt kritériumokat szolgáltatnának a laboratóriumi elemzés számára. Természetesen egyszerűbb ennél a sztálini megoldás: miután magad alá gyűrted a hatalmi apparátust, jelentsd ki, hogy ez a szocializmus, és ha valaki ebben kételkednék, vesd alá erőteljes “megdolgozásnak”. Ám a történelem arra tanít, hogy az egyszerű megoldások nem a legjobbak szoktak lenni.

Mindez nem változtat azon, hogy a szocializmus eléréséhez vagy megközelítéséhez valamiféle gyakorlati utaknak, irányoknak, lépéseknek kell vezetniük. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, elkötelezetten várva a humanizmus eljöttét. A humanizmus nem a mennyek országa, és magától nem száll le a földre. Gyakorlati cselekvésre van szükség. A folyóirat szerzői ezt a kérdést is szemügyre veszik.

A szocializmus két modellje: piaci szocializmus versus önkormányzati szocializmus

A szocializmusnak sok modellje volt, van, és valószínűleg még lesz is. De ha csak azokat tekintjük, amelyeket ma a világban (a miénkben és a nyugatiban) a leginkább mérlegelnek, amelyeknek, hogy úgy mondjuk, nagyobb az esélyük a gyakorlati megközelíthetőségre, akkor csak kettőt emelhetünk ki: a piaci szocializmus és az önigazgató szocializmus modelljét. Éppen ezek azok, amelyeket az Altyernatyivü lapjain a legtöbbször taglalnak.

Kezdjük a piaci szocializmussal. A piaci szocialistáknak nálunk permanensen nincs szerencséje. Korábban, a szovjet szocializmus idején, azért óvakodtak tőlük, mert piacpártiak voltak, s így valamiképpen a revizionistákra emlékeztettek. Ma, a piaci liberalizmus korában (vagy nem tudom, hogy lehetne másként nevezni ezt a berendezkedést) megintcsak nem becsülik őket, mert a szocializmus mellett kardoskodnak, és így valamiképpen a konzervatívokat juttatják az eszükbe. A végletek persze egyszerűbbek és érthetőbbek, de az igazság rendszerint valahol középen van.

Nos tehát, a piacot a piaci szocializmusban mindig a modern társadalom szükségszerű attribútumának nyilvánították. G. Rakitszkaja és B. Rakitszkij például azt írja, hogy piac nemcsak a magánkapitalista tulajdonforma függvényeként létezhet, hanem a tulajdon más formái közepette is, a kollektív munkatulajdon, a személyi tulajdon körülményei között. “Normális piaci viszonyok állhatnak fenn az állami szektorban is, ha a vállalatok gazdasági önállóságot kapnak, ha joguk van kereskedelmi szerződéseket kötni, ármegállapodásokra jutni partnereikkel stb.” (1991. 1. sz. 132.). A lényeg, hogy a modern társadalomban, az anyagi termelés korunkra jellemző fejlettségi szintjén egyszerűen nem lehet lemondani az árutermelésről és a piaci viszonyokról. “Árutermelés akkor és ott lehetséges – véli A. Butyenko –, amikor és ahol fennáll annak a szükségessége, hogy a felhasznált, társadalmilag szükséges absztrakt (élő és holt) munka mennyiségét az adott munka által létrehozott társadalmi gazdagság mértékéhez viszonyítsák.” (1995. 2. sz. 9.)

A szocialisták között vannak bírálói is a piaci szocializmusnak. D. Kotz amerikai professzor például egy egész sor ellenvetéssel él. A legfőbb szerinte az, hogy a piaci szocializmus “újratermeli a kapitalizmus betegségeinek jó részét, többek között a szociális egyenlőtlenséget, a makroszintű instabilitást, a környezet rombolását” (1995. 4. sz. 29.). A piaci szocializmus hívei erre azt válaszolják, hogy az állam aktív közreműködése és ésszerű népgazdasági tervezés mellett a piac negatív megnyilvánulásai megszüntethetők, vagy legalábbis minimalizálhatók.

Mindazonáltal úgy tűnik, a mai piac a végletekig fokozta minden negatív sajátosságát, miközben teljes mértékig hiányzik a tervezés, és minimalizálódott az állam szerepe. Mindebben feltehetőleg legfőképpen a hallatlanul átgondolatlan privatizáció üt vissza.

A piaci szocializmus problémája a maga egészében a tervezés és a piac összeegyeztethetőségének kérdésében gyökerezik, amely nálunk valamelyest már a 60-as években vitatéma volt, de több okból lezáratlanul maradt. Ma ismét lehetőség nyílik a mérlegelésére, a dolog csak a kutatók és szakemberek készségén múlik. Az Altyernatyivü küszöbön álló számaiban vitát kíván nyitni ebben a kérdéskörben.

Másképp áll a dolog az önigazgató (önkormányzó) szocializmussal, amely körül viszonylag régen folyik a vita. Napjaink oroszországi marxistái szinte kivétel nélkül vitathatatlannak tartják, hogy az önigazgatás mind a termelésben, mind a társadalomban a szocialista jelleg elengedhetetlen, sőt, legfőbb kritériuma. Így például A. Buzgalin a szocialista társadalom létrehozásáról szólva rámutat: ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy “fejlődjenek a polgárok szabad önszerveződésének formái, az össznépi elszámolás és ellenőrzés rendszerétől az önigazgatásig és a demokratikus tervezésig” (1994. 2. sz. 25.). Kifejtettebb formában ezt a gondolatot P. Abovin-Jegigyesz és B. Szlavin a következőképpen fogalmazza meg: “Ariadné-fonalként, amely a dolgozó embereket kivezetheti minden hamis út labirintusából, csakis az olyan állami hatalom megteremtéséért folyó harc szolgálhat, amely mindenekfölött a dolgozói önigazgatás feltételeinek megteremtésén munkálkodik, azon, hogy a dolgozó kollektívák kezükbe vehessék vállalataik teljes körű vezetését, és teljes mértékben tulajdonosaivá válhassanak az általuk létrehozott termékeknek. Csak ekkor haladható meg a termelők elidegenedettsége a termelési eszközöktől és saját tevékenységük produktumaitól, csak ekkor jön létre a valóságos társadalmi igazságosság… Az ilyen társadalom nevezhető valódi szocializmusnak.” (1995. 1. sz. 57.)

A termelési önigazgatás ellenfelei és szkeptikus megítélői általában azt állítják, hogy az önigazgatás a termelékenység csökkenéséhez vezet, a termelés hozadékának azonnali “elfogyasztására” való hajlandósághoz, ahelyett, hogy annak egy részét a termelés bővítésére fordítanák. Ezek az aggodalmak bizonyos mértékig megalapozottak. Ám a termelési önigazgatás meglévő tapasztalatai, különösen a dolgozói állomány részvételével működtetett cégeké az Egyesült Államokban, az ellenkezőjét bizonyítják. Erre a tapasztalatra hivatkozva E. Rudik és J. Keremeckij oroszországi közgazdászok amerikai adatok alapján rámutatnak: azok a vállalatok, amelyekben a dolgozók csak a tőkéből és a nyereségből részesednek, de nem vesznek részt a vállalat irányításában, a legfőbb gazdasági mutatók tekintetében nemigen térnek el az átlagos magántulajdonú cégek teljesítményeitől. Más vállalatok viszont, ahol a dolgozók a tőke tulajdonlásán és a nyereségen túl a termelés igazgatásában is részt vesznek, lényeges szociális és gazdasági többletet mutatnak fel. Az ilyen cégeknél, amerikai adatok szerint, a munka termelékenysége 15%-kal, az egységnyi tőkebefektetésre eső nyereség 33%-kal emelkedett az átlag fölé (1995. 1. sz. 83.).

Az önigazgatás hívei alapállásuknak megfelelően azt javasolják, hogy fordítsák vissza a privatizációt. Az, hogy a privatizáció szinte senkinek sem megfelelő módon folyik, ma már mindenki számára egyértelmű. Igaz, a szocialisták már e diadalmenet kezdetekor óvtak a felesleges illúzióktól. K. Samary már 1992 elején azt írta, hogy “a privatizáció figyelmen kívül hagyja a jelen történelmi szituációt, és nem vezethet sem nagyobb hatékonysághoz, sem szociális igazságossághoz” (1992. 2. sz. 81.). Ami igaz, az igaz – az ország sem hatékonysághoz, sem igazságossághoz nem jutott a privatizáció révén. De hogyan tovább?

A “harmadik út” propagátorai és az Altyernatyivü szerzői (ami ugyanazt jelenti, ahogyan az olvasó már valószínűleg felismerte) azt javasolják, hogy utasítsuk el a tulajdonreformot (a privatizációt), amely jelenlegi formájában csak egy olyan archaikus gazdaság kiépítéséhez vezet, amely a leghagyományosabb bérmunkarendszeren és a termelés irányításának autoritárius módszerein alapul. Ehelyett a tulajdon demokratizálásának folyamatát szorgalmazzák, amelynek bázisa a dolgozók valóságos részesedése a termelésirányításban, a vagyonban, a vállalat nyereségében, illetve adott esetben veszteségében. A piacgazdaságnak ez a típusa – véli E. Rudik – lényeges előnyöket mutat fel: nő a munkakedv, javul a munka termelékenysége és minősége, látványosan csökken a termelési konfliktusok száma (1995. 3. sz. 57.). Mint látható, az önigazgató szocializmus egyes híveinek konkrét javaslatai rövid és középtávon nem vetik el a piacgazdaságot, hanem lehetségesnek tartják a két elv összehangolását.

Emellett fontos megjegyezni, hogy az önigazgató szocializmus elkötelezettjei nem gondolnak ennek valamilyen egyidejű, mondhatnánk, egy csapásra és mindenütt való “bevezetésére”. Ez ismét csak ostobaság és illúzió lenne. A termelési önigazgatás különféle formáinak fokozatos kifejlesztéséről van szó, ezek társadalmi és állami támogatásáról, a többi legális tulajdonformával való szabad versenyről. A szocializmus “oázisainak” megteremtésére gondolnak, hogy Abovin-Jegigyesz és Szlavin kifejezését használjuk. A kollektív gazdálkodás ilyen “oázisai” vagy “szigetei” – véli A. Kolganov – képesek arra, hogy létrehozzák az elidegenedés világától a jövő szabad világához vezető út reális átmeneti formáit, gyakorlatilag bizonyítják a szocializmus “ültetvényeinek” termékenységét (1995. 4. sz. 120.). Persze, ahogy mondani szokás, majd meglátjuk. Bár a realitás szintjén a baloldaliak ma semmi mást nem javasolnak. Igaz, más “erők” meg az égvilágon semmit sem kínálnak, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a még szét nem rabolt állami vagyon darabkáit megkaparintsák.

Meg kell jegyezni, hogy vannak szerzők, akik lehetőséget látnak e két modell, a piaci szocializmus és az önigazgatói szocializmus összeegyeztetésére. Borisz Szlavin például hangsúlyozza, hogy “Oroszország számára a harmadik út, a nemzeti vagy piaci szocializmus a legmegfelelőbb. Ez alapozza meg a valódi szabadságot a társadalom többsége számára, …csak ez juttatja érvényre a világ tudományának és technikájának vívmányait és a társadalmi fejlődés leghaladóbb tendenciáit és értékeit, mint amilyen a termelés hatékonysága, a társadalmi igazságosság, a demokrácia és az önigazgatás.” (1996. 3. sz. 124.)

A baloldal erői ma

A szocializmus, ha nemcsak elméletként, hanem gyakorlatként is tekintjük, elképzelhetetlen hordozói, azaz olyan emberek nélkül, akik készen állnak e gyakorlat megvalósítására. Ezek az emberek alkotják a baloldal erőit. Az Altyernatyivü élénk figyelmet szentel sorsuknak, létszámuknak, minőségüknek, törekvéseiknek és lehetőségeiknek.

Mindenekelőtt, a “harmadik út” koncepciójának megfelelően, a folyóirat leszögezi, hogy “az új mozgalomnak új emberekre van szüksége”. Igaz, ezzel kapcsolatban Buzgalin megengedi, hogy ezek közül a “régi” szocializmus képviselői se legyenek kizárva, ám akkor rá kell szánniuk magukat, hogy “minőségileg más munkába fogjanak” (1994. 2. sz. 19.). Az új típusú baloldalról ír Adam Schaff is. Úgy véli, hogy a megújult baloldalnak a hagyományos mozgalmakon és a szocialista irányultságú pártokon túl új társadalmi erőket is fel kell ölelnie, mint például az ökológiai, ifjúsági és nőmozgalmak. “Elképzelésem szerint nem valamilyen egységes, új pártról lenne szó – írja Schaff –, hiszen ez valószínűleg nem is lenne lehetséges, hanem valamiféle koalícióról vagy föderációról, mindig a szóban forgó ország történelmi sajátosságainak és hagyományainak függvényében.” (1995. 2. sz. 54.) Egyelőre persze még minden csak érik, alakul, szerveződik, a valóságos végeredmény láthatólag még messze előttünk áll. És, ahogy David Mandel látja, a mai oroszországi baloldalnak az a legnagyobb baja, hogy “minden problémát a vezetőségi kombinációk szintjén akarnak megoldani” (1966. 2. sz. 17.). Akárhogy is, jegyzi meg O. Szmolin, “a viselkedési taktika megválasztásakor a legjobb mindig a politika legközönségesebb fogásához, nevezetesen a kisebbik rossz elvéhez fordulni. Tevékenykedni pedig a belátható jövőben alighanem ellenzékben leszünk kénytelenek.” (1995. 3. sz. 6.) “De már a legközelebbi jövőben is – hívja fel a figyelmet Buzgalin –, ha segítjük a dolgozókat, az állampolgárokat abban, hogy erős, nagy létszámú, demokratikus szervezeteket hozzanak létre (valódi szakszervezeteket és sztrájkbizottságokat, termelési és területi önkormányzatokat, ökológiai és nőszervezeteket), amelyek képesek rendszeresen fellépni tagjaik érdekeiért, létrejöhet a reális esélye egy kompromisszumnak e szervezetek és a hatalomra jutott elit korporatív klánjai között.” (1997. 1. sz. 104.) Lehet, hogy igaza is van a “friss baloldaliakkal” kapcsolatban; a “régiek” viszont, vagyis a kommunisták, máris meglehetősen közel kerültek a hatalomhoz. De hát mit kezdenének vele?

***

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az Altyernatyivü folyóirat a szocialista elmélet és gyakorlat legaktuálisabb és leginkább vitára késztető problémáit elemzi. Szerzői nem osztják a “régi” államszocializmus iránti nosztalgiát, mely hosszú ideig általános volt Oroszországban. A társadalom szocializációjának új formáit és útjait keresik. Ám a baloldali erők és teoretikusaik még csak az út elején tartanak; a társadalomban még erősek a hagyományos elképzelések és beidegződések; egyelőre nem rendelkezünk megfelelően fejlett korszerű szocialista elmélettel és jól szervezett baloldali társadalmi erővel. Mindezt a jövőnek kell meghoznia. Akinek pedig van jövője, az optimista lehet, és tevékenységét meggyőződéssel végezheti. Az Altyernatyivü, minthogy van jövője, így is tesz.

 

[Az ismertetés az Eszmélet felkérésére készült.]

Eszmélet folyóirat, 37. szám (1998. tavasz)