←Vissza

Print
Kate Hudson: Baloldaliság Európában
A szerző feltérképezi az európai baloldal áramlatait és ezek kapcsolatait az első világháborútól mostanáig. Írása végén arra a következtetésre jut, hogy ma a baloldal talán legfontosabb feladata egy új nemzetközi együttműködés, ezen belül a kelet- és nyugat-európai baloldal párbeszédének megvalósítása a neoliberalizmussal szemben.

Napjainkban kulcskérdés, hogy az európai baloldal szembenézzen azzal, hogyan erősíthetjük meg a nemzetközi együttműködést a neoliberális irányzattal szemben, amely akaratunk ellenére afelé sodor bennünket, hogy csatlakozzunk az Európai Monetáris Unió és a Nato kelet-európai terjeszkedési szándékához. Tudjuk, hogy a tőke célja ebben a folyamatban a szociális támogatási rendszer s ezen belül a munkavállalói jogok lebontása. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ilyen monetarista politikának milyen végzetes hatása lesz mind Kelet-, mind Nyugat-Európában. Ezért a baloldal számára döntő fontosságú egy egységes megközelítés kialakítása. De mi is ez a “baloldal”, amelyre mi olyannyira könnyedén szoktunk hivatkozni? Milyen bázison lehetséges számunkra egységessé kovácsolódni, szem előtt tartva a múltban bennünket elválasztó különbségeket?

Ebben az írásban megkísérlem feltárni mind a múltbéli, mind a jelenkori nyugat-európai baloldal néhány mozgatórugóját, fölmutatva egy közös alapot és irányvonalat, amelyben együtt dolgozhatunk: hozzájárulva az európai – a nyugati és keleti – baloldal fejlődésének elkerülhetetlen elemzéséhez.

Az első világháború után az európai történelmet két hatalmas külső erő szembenállása határozta meg: az Egyesült Államoké és az orosz forradalomé. Ennek mélyreható befolyása volt a munkásmozgalomra, kialakítva alapvető politikai körvonalait. 1918-tól a 70-es évek végéig az európai szociáldemokrata irányt egy túlsúlyban levő nyugatiság, illetve amerikai orientáció jellemezte, és gyakran a leginkább amerikabarát trend érvényesült a nyugat-európai társadalmakban. A szociáldemokráciát szembeállították az orosz forradalommal és annak kiterjesztésével. Az amerikai irányvonalnak ez a támogatása materiális alapokon nyugodott – a húszas években a nyugat-európai kapitalista fellendülést az amerikai tőke erősítette meg, s ez megismétlődött az ötvenes és a hatvanas években.

A Szovjetunió befolyása Európára hasonlóképpen mélyreható volt, és a Németország és a Szovjetunió közötti nagy háborús konfliktus idején kulminált. A második világháború után Európa két táborra szakadt, mivel sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem volt elég erős ahhoz, hogy túlsúlyát biztosítsa a másik felett. Európa és a nyugat-európai munkásmozgalom politikai megosztottsága tartóssá vált.

Az európai szociáldemokrácia Amerika-barát orientációja a hetvenes években az Európai Közösség felgyorsult integrálódásának hatására megváltozott. Egy új politikai jelenség jött létre Nyugat-Európában: az euroszocializmus, mely fölényt szerzett a nyugati munkásmozgalmon belül, hatást gyakorolva nemcsak a szociáldemokráciára, hanem a kommunista pártokra is, sőt még az új baloldal jelentős részére is. Az euroszocializmus álláspontja az volt, hogy a további európai gazdasági integráció majd biztosítja a prosperálás és a szociáldemokrata reform gazdasági feltételeit. Olyan vezetők képviselik, illetve képviselték ezt, mint Mitterand Franciaországban, Craxi Olaszországban és Gonzales Spanyolországban. Az euroszocializmus meghatározó tényezővé vált a nyugat-európai szociáldemokráciában.

Ráadásul az is az erősödő integráció hatására történt – s ehhez még a kelet-európai rendszerek legitimitásának gyors ütemű hanyatlása is hozzájárult –, hogy a nyugat-európai kommunista pártokon belül egyidejű váltás következett be. Ez fejeződött ki az eurokommunizmus olaszországi, spanyolországi és egy ideig franciaországi előtérbe kerülésével. Bár a szovjet vezetés politikájától való függetlenség hangsúlyozása az eurokommunizmust részben némileg jobboldalra, a klasszikus szociáldemokrata politika irányába juttatta.

A szocializmus összeomlása 1989-ben azonban teljesen megváltoztatta az egész irányvonalat. Kelet-Európában azok az emberek, akik reménykedtek a fejlődésben és a demokráciában, a neoliberalizmussal találták magukat szemben. De 1989–91 Nyugat-Európában is fordulatot hozott. A tőke megerősödött, és a Maastrichti Egyezmény révén Nyugat-Európában elérte a szociális ellátási rendszer lebontását, a munkavállalási jogok megnyirbálását. Ennek következtében a rendszerváltozás az egykori Szovjetunióban és Kelet-Európában Nyugaton is vízválasztó volt a baloldal számára.

Az első kérdés, amellyel a baloldal valamennyi pártja szembekerült 1989-ben, nem annyira az volt, hogy a kelet-európai társadalmak demokratizálódása kívánatos-e – ez ugyanis nyilvánvaló volt –, inkább az, hogy a korábbi rendszer helyettesítése kapitalizmussal ezeket a társadalmakat előbbre avagy hátrább viszi-e. Ez a kérdés megosztotta a nyugat-európai baloldal korábbi tradícióit, létrehozva a munkásmozgalom balszárnyának újbóli politikai átrendeződését, mely mélyrehatóbb volt, mint bármelyik a második világháború után, vagy talán még az is lehet, hogy 1917 óta ez volt a legmélyebb. Ezt aztán csak megerősítette a neoliberalizmus előretörése, ami 1989 után következett be a kontinens mindkét felén.

Mindenekelőtt vegyük szemügyre ezen események hatását a szociáldemokráciára. Kezdetben a kapitalizmus restaurációja nem jelentett komoly problémát a szociáldemokrácia vezető körei számára. A szociáldemokrácia számára a demokrácia és a kapitalizmus újbóli megjelenése Kelet-Európában az érem két oldala, mely egymástól elválaszthatatlan. A Szocialista Internacionálé teljes támogatást nyújtott a rendszerváltozáshoz, és kevés sikerrel ugyan, de megpróbálta létrehozni az új, nyugat-európai stílusú szociáldemokrata pártokat Kelet-Európában.

De hamarosan fölbukkant egy ellentmondás. 1945 után a választási támogatottság alapjául a jóléti állam kiterjesztése, az állami beavatkozás és munkaalkalmat teremtő köztulajdon szolgált. 1989 után Kelet-Európában a privatizáció “jóvoltából”, mely lebontotta a jóléti társadalom gondoskodását – és deregulációt, valamint munkanélküliséget hozott magával, a politikai folyamatok ellentmondásba kerültek a hivatalos szociáldemokrata ideológiával. Különösen akkor, amikor világossá vált, hogy nem csak az átmenetért rövid távon fizetett költségekről van szó. Ugyanis a kelet-európai kapitalizmus helyzete a nemzetközi tőkés gazdaságban nem tenné lehetővé a reálbérek vagy a jóléti ellátások nyugati szintjét. Sőt, a kelet-európai gazdaságok és emberi erőforrások nyitása Nyugat felé lenyomná a fizetéseket és a jóléti intézményeket Nyugat-Európában is.

A Maastrichti Egyezmény a szociális ellátások és a foglalkoztatottsági szabályok elleni támadások új periódusát kezdeményezte Nyugat-Európában, munkanélküliséget hozva magával, mely napjainkban átlagosan a munkaerő 11%-át érinti az Európai Unió országaiban. Ebben az új helyzetben a szociáldemokrácia jobbszárnyú többsége, mint például Blair, amellett érvelt, hogy a hivatalos szociáldemokrata ideológiának úgy kellene megváltoznia, hogy mondjon le elkötelezettségéről a köztulajdon és a jóléti állam iránt. Ezek a problémák azonban kezdtek meghatározni egy új baloldalt mind a szociáldemokrata pártokon belül, mind – itt még inkább – azokon kívül. Az új irányzat szembehelyezkedett a Kelet-Európára és a Maastrichti Egyezményt követően Nyugat-Európára alkalmazott pénzügyi “gyógymóddal”. Ez felhívta a figyelmet arra, hogy ha a kelet-európai életszínvonal nem emelkedne a nyugati szint fölé, akkor az utóbbit nyomnák alacsonyabbra.

Így a 89–91-es események – azután az Öböl-háború, majd pedig a Maastrichti Egyezmény – új baloldali átrendeződéshez vezettek. Maastricht teljesen aláaknázta azt az elvet, amely korábban a nyugat-európai szociáldemokrácia alapvető programja volt: nevezetesen, hogy a haladás a gazdasági és politikai egyesülés felé az Unió minden részében a szociális ellátások magasabb színvonalát tegye lehetővé. A szociáldemokrácia jobbszárnyú vezetése támogatta a jóléti állam erózióját és lebontását, így hitelét vesztette. Ennek elkerülhetetlen következményeként a politikai szövetségeknek és szerveződéseknek új formái születtek – hiszen abszolút szükségszerűség a neoliberalizmus ellen harcolni. Ezek a felbukkanó új politikai szövetségek semmibe vették a korábbi politikai tradíciókat, és egyesítették nemcsak a baloldali szociáldemokratákat, de másokat is, akik ugyanannak a célnak az elérésére törekedtek. Az irányzatok – mint ahogy majd később kifejtem – a kommunista pártokban és egyéb, új baloldalból jövő erőkben gyökereztek, beleértve például néhány olyan pártot is, melyet Trockij hívei befolyásoltak. Az 1990-es évek közepére ilyen típusú szövetségeket láthattunk együttműködni az SDP-ben Németországban, az Egységes Baloldalban Spanyolországban, az olasz Kommunista Újjászerveződésben, a Brit Baloldali Munkáspártban stb.

Ez az új baloldal időről időre nemzetközi szinten is találkozott, elindulva egy közös álláspont kialakítása felé, főleg a Maastrichti Egyezmény monetáris feltételeiről.

A kommunista pártokat hasonló megosztottság jellemezte. A rendszerváltás hatása ezeken a pártokon is elkerülhetetlenül megmutatkozott. A különböző eurokommunista erők többségükben 1989-től kezdve, majd 1991-ben még többen, arra a megállapításra jutottak, hogy az orosz forradalom és valamennyi következménye tévedésnek bizonyult. Általánosan szólva ez vezetett az eurokommunista pártok felbomlásához vagy radikális átalakulásához szociáldemokrata csoportokká. Következésképpen az eurokommunizmus csupán jelzésszerűen van jelen Európában. Általában véve a jobboldali szociáldemokrácia egyik részévé vált.

A nyugat-európai kommunizmus kríziséből felbukkanó erők egy másik csoportja az ellenkező irányba fejlődött, inkább a bal-, mintsem a jobboldal felé. Elterjedt nézet az, hogy bármilyenek voltak is a kelet-európai társadalmak problémái, a rendszerváltás még alacsonyabb szociális és gazdasági szintet eredményezett. Ennek következménye lett például a Kommunista Újjászerveződés Olaszországban, nem is szólva olyanokról, mint a PCF, melyek kitartottak antikapitalista állásfoglalásuk mellett. Ezek most azzal a kérdéssel állnak szemben, hogy milyen kapcsolatot alakítsanak ki a tőlük jobbra álló, náluk sokkal nagyobb szociáldemokrata pártokkal. Főleg akkor, amikor a Maastrichti Egyezmény nyomásának hatására a választók átpártoltak a baloldalhoz, ami a baloldal hatalmi egyensúlyához vezetett egyes országokban. Ezek a baloldali kommunista erők manapság gyakran abban a helyzetben találják magukat, hogy messzemenően több közük van a baloldali szociáldemokráciához, amely szembeszegül a kapitalista restaurációval, a NATO-tagsággal vagy a neoliberális gazdaságpolitikával, mintsem azokhoz a korábbi kommunista pártbéli elvtársakhoz, akik ma már lényegében kapitalisták.

Az 1989–91-es rendszerváltás és ennek elkerülhetetlen következményei megváltoztatták az európai baloldal térképét. A korábbi egyességek szétbomlottak, újabbak bukkantak fel, újfajta politikai arculattal.

az 1989-es összeomlás után bizonyos újfajta nyitottság tanúi vagyunk a különböző baloldali ideák irányában. A német SDP, a kormányon levő utódpárt, a Keletnémet Szocialista Egységpárt saját választási jelölőlistájára befogadja más pártok képviselőit is, mint például Trockij híveit. Más jellegzetes példák is léteznek Nyugat-Európában, például Spanyolországban vagy Olaszországban. Spanyolországban a Kommunista Párt, amelyet most Izquierda Unida – az Egyesült Baloldali Szövetség – vezet, föladva a közeledést az eurokommunizmus felé, Felipe Gonzales szociáldemokrata kormányzásának baloldali ellenzéke lett. Ez magában foglalja a baloldali szociáldemokratákat, a szovjetbarát kommunistákat és a trockistákat.

Olaszországban a Kommunista Újjászerveződés Pártja, az Olasz Kommunista Pártból balra nyitva, csatlakozott a legfőbb baloldali csoportosuláshoz, a Proletárdemokráciához, és megerősödésük, valamint támogatottságuk növekedésével tovább erősítették a hatalmi egyensúlyt a Prodi-kormányban.

Angliában – bár sokkal kisebb arányban – egy hasonló kezdeményezés létezik a Szocialista Fórum körül, mely összekapcsolja a Munkáspárt balszárnyát a Brit Kommunista Párttal.

Ha 1989 elkezdte ezt az újrarendeződést, az folytatódott az Öböl-háború elleni tiltakozással, valamint a neoliberális gazdaságpolitikának, a Nato bővítésének és a fajgyűlölet növekedésének az ellenzésével. Ezeken az alapokon – különösen az általánosan növekvő elégedetlenség fontos itt, meg a szociális harc a jóléti ellátásoknak a Maastrichti Egyezmény sugallta megnyirbálása ellen – a baloldal képes volt a választási mezőnyben komoly előretörést elérni. A munkásosztály ellenállásának e hulláma lehetővé tette az antikapitalista erőknek, hogy komoly kisebbségi pozícióra tegyenek szert a nyugat-európai politika főáramán belül. Folytatnunk kell ezeknek a szövetségeknek a kiépítését. Ami most igazán szükséges, az az, hogy ezeknek az egymástól elszigetelt országokban fellépő különálló baloldali pártoknak és áramlatoknak az erőfeszítései együttesen jelenjenek meg az egész kontinensen. Egy nagy, közös osztályharc lehetőségét kell fontolóra vennünk.

(Ford.: Gimes Katalin)

Eszmélet folyóirat, 37. szám (1998. tavasz)