←Vissza

Print
Maróthy János: Október - fény, visszfény, lidércfény?

Az ismertetett kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek: a türingiai Elgersburgban 1997. március 6-9. közt tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte.

(Bergmann, Theodor – Hedeler, Wladislaw – Keßler, Mario – Schäfer, Gert (Hrsg.): Der Widerschein der Russischen Revolution. Ein kritischer Rückblick auf 1917 und die Folgen. [Az orosz forradalom visszfénye. Kritikus visszapillantás 1917-re és következményeire.] Hamburg, VSA Verlag, 260.)

A címadáskor a bőség zavarával küszködtem. Többek közt a Nyugalmazott professzorok – nyugalmazott forradalom címváltozat ötlött föl bennem, tekintettel egyrészt a szerzők listáján többször felbukkanó Prof. Emeritus címre, másrészt – főként – a kötetet megkoronázó záró tanulmányokra.

Iróniát (egyelőre) félretéve: az itt ismertetendő kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek, nevezetesen a türingiai Elgersburgban 1997. március 6–9. között tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte, és 31 előadója, valamint 20 további résztvevője volt az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból, Kínából, Magyarországból, Nagy-Britanniából, Oroszországból, Svájcból, Svédországból és magából Németországból.

Az októberi forradalmat illetően a “nem kellett volna” és a “nem így kellett volna” az előadások többségének refrénje. E közelítések persze csöppet sem újak, hiszen már a tárgyév óta ismételten körüljárják őket Október jobboldali, félbaloldali vagy akár baloldali bírálói. A Szovjetunió látványos fölrobbanása mindenesetre lehetővé teszi, hogy az ilyen fejtegetések a quod erat demonstrandum diadalmas kadenciájába torkolljanak.

Igazából nem újak a hivatkozott források sem, hiszen többségüket már évtizedekkel ezelőtt publikálták. (Horribile dictu: Rosa Luxemburg Összes Műveinek, illetve Összes Leveleinek gyakran hivatkozott IV., illetve V. kötete éppen az NDK-ban jelent meg 1974-ben, illetve 1984-ben.) Az újat elsősorban a csak most hozzáférhetővé vált szovjet források jelentik.

Az első kérdés persze az, hogy lehet-e elmaradott országban proletárforradalmat csinálni. Fölvetéséhez nem kellett Plehanov vagy Kautsky. Lenin számára éppoly világos volt, hogy a fejlettebb kapitalizmus országaiban a forradalom egészen más arculatot ölt majd. Valamilyen forradalom viszont, akkor és ott, az akkori Oroszország lakóinak hatalmas többsége számára elemi létszükséglet volt. Milyen forradalom? A konferencia előadói (főleg Monty Johnstone, London; Matitiahu Mayzel, Tel Aviv; Sonja Striegnitz, Berlin; Jutta Petersdorf, Berlin; Vladislav Goldin, Arhangelszk; Wladislav Hedeler, Berlin) nagy teret szenteltek annak a kérdésnek, hogy a februártól októberig tartó bolsevizálódásnak volt-e alternatívája. Fenntartható lett volna-e a többpártrendszer és a koalíció? A szerzők fejtegetéseiből közvetve vagy közvetlenül az következik, hogy az Októbert követő polgárháború és külföldi intervenció során a bármily mérsékelt vagy középutas irányzatok is kénytelen-kelletlen a fehérgárdistákhoz sodródtak, s ez utóbbiak azután még el is bánhattak velük (mint a Lenintől eltávolodó zsidó munkásmozgalom képviselőivel Kolcsakék, a potsdami Mario Keßler adatai szerint).

Érdekes tényanyagot mutat be Michael Wegner (Jena), Gorkij versus Lenin témakörben. Gorkij fő ellenvetése az volt, hogy Lenin túlságosan is a szinte ázsiai elmaradottságú tömegekre támaszkodik, elhanyagolva az értelmiséget. Ez az érv mindenesetre a lenini út eléggé széles tömegbázisáról tanúskodnék, szemben a “maroknyi bolsevik vezető puccsa” kedvelt elméletével.

A kötet több előadást is szentel a baloldali Október-kritika egyik pièce de résistance-ának: Rosa Luxemburg publikációinak és levelezésének (Alexander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; Narihiko Ito, Tokió). Luxemburg bírálatának három fő pontja: elítéli a földosztást, helyteleníti a nemzetiségeknek fölajánlott elszakadási lehetőséget, végül a legnevezetesebb pont: elutasítja a “másként gondolkodókkal” szembeni rendszabályokat.

Az első két probléma lenini megoldásmódja éppen az ország elmaradott–paraszti–soknemzetiségű jellegéből fakadt. Elméletileg olyan közvetítést dolgozott ki, amely fokozatosan és az emberek saját tapasztalata alapján vihet közelebb a szocializmushoz. Ez a keleties verzió persze a nyugatias iskolázottságú Rosa Luxemburg számára nehezen volt követhető; annál nagyobb jelentősége lehetett és lehet az elmaradott országok forradalmai szempontjából.

Keményebb dió a “másként gondolkodók” problémája. A marxizmus legszembeötlőbb vonása ugyanis a bátor kritikai szellem, az “emancipatorikus” attitűd, legyen szó akár az ember, akár a gondolat fölszabadításáról. De mit tegyünk olyan történelmi helyzetben, ahol a másként gondolkodók pillanatok alatt másként lövöldözőkké válhatnak? (Allende ragaszkodott a polgári demokrácia játékszabályaihoz, és őt lőtték le.)

Egy polgárin túli forradalmi folyamatban a demokrácia valódi kérdése nem az, hogy mennyiben valósul meg vagy marad fenn a parlamentáris demokrácia, hanem az, hogy mennyiben sikerül meghaladni, több ember számára valódibb lehetőségeket nyújtani a maga és közössége sorsának formálására. Ilyen szempontból a Lenin kidolgozta közvetlen demokrácia nemcsak elméleti jelentőséggel bír, hanem gyakorlatként is megjelent már a forradalom első hónapjaiban, mint azt Krausz Tamás tanulmánya kimutatja. Krausz fontos tétele, hogy ez nem egyszerűen a bolsevik vezetés elképzelése volt, hanem egyidejűleg “lentről” jövő spontán folyamat is. “A bolsevikok szerepét – írja – még konzervatív és liberális történészek is túlbecsülték ezekben a forradalmi eseményekben... A vezető körök szerepének túlhangsúlyozása valójában későbbi eseményeket vetít vissza a történelembe.”

A “későbbi események” módosították–korlátozták Lenin eredeti elképzeléseit a nemzetiségi politika terén is (Ronald Lötsch, Berlin; Karl-Heinz Gräfe, Drezda).

A fejletlen, elszigetelt, sőt fenyegetett országban szükségszerűen merült föl a központi gazdasági tervezés, és vele persze a gyorsított fejlődés igénye. Ezzel kapcsolatban fontos adatokat közöl Francis King (Norwich, Kelet-Anglia).

Mihail Vojejkov (Moszkva) kissé leegyszerűsítő módon közelít ahhoz a problémához, hogy manapság szokás a “sztálinizmus” gyökereit magában a bolsevizmusban keresni. “Ha lemondunk az októberi forradalom szocialistakénti értelmezéséről – írja –, s azt egy polgári demokratikus forradalom zárószakaszának tekintjük, akkor az orosz történelem és jelen sok fontos kérdése megmagyarázhatóvá lesz” – pl. az, hogy újabban egyes szerzők szerint “a Szovjetunióban nem volt a szó szűkebb értelmében vett szocializmus”. Ilyen szempontból Alexander Kan (Uppsala) záró tanulmánya, noha különben nyugdíjba küldi az orosz forradalmat, mint kezdetet s egyben véget, mégis tárgyilagosabb, amikor elismeri, quand même, még a sztálini korszak kétségkívül szocialisztikus elemeit is.

A könyv értéke, hogy foglalkozik az októberi forradalom Európára (Alaxander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; William A. Pelz, Chicago), továbbá a gyarmati világra (Hans Piazza, Lipcse) tett hatásával. De ez az érték erősen korlátozott: Európa itt elsősorban Németországot jelenti, s ezen belül is főként a szociáldemokráciát, alapvetően a forradalom utáni első években. Még szűkebb és vázlatosabb az Európán kívüli hatással foglalkozó egyetlen, mindössze nyolc oldalnyi referátum.

A szerény (ezúttal 3 és fél oldalnyi) terjedelem viszont az egyetlen előnye Jehuda L. Wallach (Tel Aviv) közhelyeket ismétlő szövegének (Októberi forradalom: a marxizmus “üzemi balesete”); Robert Vincent Daniels (Burlington) az ennél kissé nagyobb terjedelem jó részét önhivatkozásokra használja, egy olyan séma kapcsán, amely a “mérsékelt felkelés – extrémizmus – thermidori reakció – forradalom utáni diktatúra” ciklusát a francia forradalomban és az orosz fejlődésben 1917-től napjainkig, mintegy retour éternel-ként, egyaránt kimutatni véli. Végül Wolfgang Ruge (Potsdam) szalad végig ugyanezen a távon, a forradalom győzelmének és bukásának okát egyaránt az “Elkopott eszmék – megszilárdult hatalom” kettősségében látva – de közben azért adózva a kényszerhelyzeteknek, amelyek az egyensúlyt végleg az utóbbi felé billentették.

És itt mutatkozik meg a legvilágosabban annak a szemléletnek a korlátja, amely a problémát leszűkíti a szovjet fejlődésre da capo al fine, a nemzetközi színteret pedig csak ennek halvány reflexiójaként tekinti. így lesz a fényből visszfény, vagy akár lidércfény.

Hasonló gondolatmenet szerint, Wolfgang Ruge (Prof. Dr. Dr., Emeritus) ötletét kiterjesztve, hiábavalónak tarthatnánk a nagy francia forradalmat, mert 1789-re a jakobinus diktatúra, majd Napóleon császársága, utána a Bourbon restauráció, aztán Lajos Fülöp “juste milieu”-je, erre pedig a Második Császárság következett – nem is beszélve a kapitalizmus olyan gyönyöreiről, amelyek kapcsán G. B. Shaw megkérdezte, hogy vajon ha Robespierre előre látta volna, mi lesz száz év múlva, vérpadra küldött volna-e akár egy egeret is. Mégis: a polgári demokrácia előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de diadalmaskodott, s az ilyen értelemben vett emberi jogok apostolai ma aligha papolhatnának, ha a forradalom nem rombolta volna le a feudál-abszolutizmus Bastille-jait.

Ilyen értelemben pedig Október hatása térben is, időben is egyetemes és dinamikus. “Nyitott forma”, mint Umberto Eco mondaná, szemben Dr. Ruge rövidre zárt ciklusával. Pétervárnak a Vörös Wedding, majd a francia, spanyol, chilei népfrontok, s ezeken is túl, az ázsiai, afrikai, latin-amerikai forradalmak s az 1968 körüli európai és észak-amerikai mozgalmak felelnek, gyakorlatukkal és eközben fölvetődött új elméleti megoldásaikkal, az Új Baloldaltól az OSPAAAL-ig (nem beszélve arról a közvetett pozitív hatásról, amelyet Október és következményei a fejlett tőkés országok munkásainak helyzetére gyakoroltak). Nem kör, hanem szinuszoid görbe, időnkénti mélypontjait követő új meg új csúcsokkal. S ahányszor a mélypontokon sírba teszik Októbert (akárcsak már régebb óta nem egyszer Marxot is), annyiszor fedezik föl újra a csúcspontokon.

Ezeknek az újrafölfedezéseknek része az Októberrel kapcsolatos kultúra is, amely sajnálatos módon ismét kiesik a Widerschein szerzőinek látóköréből. Kár: az Októberrel kapcsolatos avantgarde mozgalmak az egész modern művészetet megtermékenyítették. Tatlin kostrukciói, Rodcsenko ipari formatervei, Eizenstejn filmjei nem pusztán eredetiségükkel hatottak, hanem a forradalmiság olyan értelmezésével, amely – mint a polgári fogyasztói kultúra alternatívája – közvetlen hatóerőként, interaktív szándékkal kívánt megjelenni az emberek mindennapjaiban, beleértve a művészeti életből addig kirekesztetteket. Ezért aratott világsikert az 1925-ös párizsi iparművészeti világkiállítás Rodcsenko tervezte szovjet pavilonja, vagy Prokofjev Gyagilevéknak komponált “bolsevik balettje”, az Acéllépés (Le pas d’acier); ezért folytatódtak a forradalmat követő orosz évtized művészetének gyakori újrafölfedezései az 50-es és 60-as években. Tatlin III. Internacionálénak szentelt emlékműterve a nemzetközi avantgarde művészeti kiállítások parádés darabja lett. Sosztakovics Orr c. operája a 60-as és 70-es években többször is diadallal járta be a világot.

Persze szinuszoid görbénk mostani mélypontja alighanem a legmélyebb valamennyi eddigi közül. A “létező szocializmus” legbaljóslatúbb kihatása alighanem az, hogy elhitette az emberekkel: a kapitalizmus jobb – miközben a szokás szerint kommunistának nevezett főnökök maguk sem a kommunizmus megvalósításán, hanem föladásán fáradoztak. A fejlett tőkés országokból jövő szirénhangok még Gorbacsov formátumú kulturált urakban is vérmes reményeket ébresztettek, míg most – hic Rhodus, hic salta! – a vezető kapitalisták, jelenlegi érdekeiknek megfelelően, félperifériás létbe taszítják a volt szocialista országokat. A tüdővész ismét morbus Hungaricus...

Naivitás lenne azt hinni, hogy a perifériák és félperifériák nyomora csak a centrum hasznára válik. Visszacsap. A centrumban is lenyomja a munkabéreket, fokozza a munkanélküliséget, csökkenti a szociális ráfordításokat – nem szólva a fenyegető betegségekről, a már elfelejtett, de most kiújuló járványokról, amelyeket a volt szocialista országok katasztrofális egészségügyi helyzete immár Európa közepén is lendületesen termel.

Így lehet, hogy a mostani mélypontra minden eddigit túlszárnyaló új forradalmi csúcspont következik.

Eszmélet folyóirat, 37. szám (1998. tavasz)